*Legort szemszöge, a fogságuk 3. napja*
A tegnapi mutatványom eléggé leszívta az energiámat, de azt nem gondoltam volna, hogy megint Anna fog felébreszteni. Megint elkezdte rázni a vállamat.
- Most már felébredtem. - morogtam.
- Miért álmodod mindig ugyanazt? - kérdezte.
- Mindegy. Hogy van a karod?
- Jól van. Te hogy vagy? Fáradtnak látszol.
- Jól vagyok.
- Tedd vissza magadra a láncot, különben Fottre ma se fog békén hagyni.
- Rendben. Most, ha nem baj aludnék még egy keveset. - azzal elfordultam.
Visszament a helyére. Megpróbáltam aludni, de nem sikerült ezért elképzeltem a barlang rendszert, és próbáltam pár épkézláb szökési ötlettel előállni. Hirtelen hangokra lettem figyelmes.
- Mit szólsz hozzá?
- Mégis mihez?
- Egy hét múlva újra terepen leszünk!
- Ne örülj neki! Gondolj bele, az egész bázison csak pár katona lesz. Ha Palkot rossz kedvében lesz, biztos minket fog itt hagyni. A mai napi zsákmányolásra se a mi osztagunkat küldi!
- Kevés az esélye, hogy mi maradunk itt. Hiszen sikeresen megszereztük a kadét csapatot!
- Bolond! Mi nem egy osztagban vagyunk! Mi meg elrontottuk az első zsákmányolást, az egyik tünde akkor megszökött előlünk.
Ennyit hallottam, utána tovább mentek. Szóval egy hét múlva szinte kiürül a bázis. Ez nagyon jó hír, és akkor talán sikerül kijuttatnunk egy kisebb csapatot. A szellőzőket fogjuk használni. Nincs belőlük sok, de azért akad pár, és mindegyik a felszínre vezet, ahol már könnyebb eltűnni. Már csak azt kell kitalálnunk, hogy kik menjenek. A mai napot nem kockáztatnám meg. Túlságosan kapkodósra sikeredne a terv, és akkor biztosan sokkal szigorúbb lenne az őrzésünk. Elkezdett mindenki magához térni. Bárcsak tudnánk, hogy mennyi az idő. Senki nem beszélt, inkább mindenki csöndben maradt.
- Anna, létre kéne hozni újra egy csoportos beszélgetést. - szólítottam meg.
- Rendben, akkor kezdjük is el!
Létrehoztam a szobát kettőnk között, ő pedig ide hozta a többieket. Eléggé megdöbbentek, de most nem szólhattunk nekik, hisz minden beszéd kiszűrődik.
- Miért vagyunk itt? - kérdezte Rignot.
- Mert van egy fontos információ, amiről tudnotok kell. - válaszoltam - A mai nap támadásra készülnek, de csak egy osztagot fognak kiküldeni, ezért a szökést nem próbálhatjuk meg a mai nap. Viszont egy hét múlva szinte ki fog ürülni a bázis. Nem tudom miért.
- Ezeket honnan tudod? - kérdezte Lara.
- Már másfél órája ébren vagyok, ezért hallottam, hogy mit beszélnek az őrök.
- Remek, és nem tudunk semmit sem tenni addig, amíg ez az osztag távol van? - kérdezte Enturin.
- Dehogy nem! Hiszen képesek vagyunk kiszakadni a testünkből, egy határozatlan ideig. Így eltudnánk jutni az Erődbe vagy legalább a faluba. - mondta Anna.
- Te is mondtad, egy határozatlan ideig, nem biztos, hogy kibírjuk az utat. - vágtam közbe.
- Te már észrevetted azt, hogy akinek már jártál a fejében, annak sokkal könnyebben tudod újra és újra feltörni az elméjét?
- Igen.
- Az elméletem szerint, ha valakinek már átnéztük a fejét, vagy már kapcsolatban voltunk vele, akkor ott hagyunk egy láthatatlan lenyomatot, aminek segítségével könnyebben találjuk meg az illetőt. - kezdte Anna a magyarázatot.
- Ez jó ötlet, de én még senkinek sem néztem bele az elméjébe a falunkból. - mondtam keserűen.
- Az lehet, de én már többször is átkutattam a gyámom fejét, tehát őt már könnyedén megtalálom, és ahogyan ismerem rá tudnám venni arra, hogy beszéljen a faluddal. - válaszolta.
- Jó, majd megpróbálhatjuk, de ne most, mert különben észrevesznek, majd amikor vége lesz a faggatásnak.
- Mindent megbeszéltetek? - kérdezte Rignot - Vagy még valamit meg akartok vitatni?
- Most jön a másik fontos rész, ki kell választanunk azt a négy embert akik egy hét múlva meg fognak szökni.
- Remek, lehet én az egyikük? - kérdezte Lace.
- Nem lenne jó ötlet. - mondta Anna - Majd ez legyen az utolsó pont, lehet, hogy megtudunk valami olyan információt, ami miatt változtatni kell azon, hogy ki fog menni.
- És a terv többi része? - szólt közbe Denrick.
- Úgy gondoltam, hogy az őrt vagy őröket rávesszük arra, hogy lejöjjenek, és be kelljen jönniük a cellába. De csak ő vagy ők kellenek, azaz ne hívjanak segítséget. Amint bejönnek, le kell ütni őket. Akkor két csapatra válunk. Az egyik jobbra tart, míg a másik balra, és akik az utunkba áll, azt semlegesítjük. Van két szellőző nyílás, amik elég nagyok ahhoz hogy egy ember átférjen rajta. Azok lesznek a célállomások. Ha odaérünk akkor akiket küldünk, azoknak csak annyi lesz a feladatuk, hogy kijussanak, ne kapják el őket és értesítsenek mindenkit. Addig amíg ez a kis csapat szabadul, addig a többiek kettesével, vagy egyesével szétválnak és eltereljük az őrök figyelmét. A lényeg az, hogy minden figyelmüket ránk fordítsák, és a bázis körül ne legyen senki. Addig kell kitartanunk, ameddig csak tudunk, annyi időt kell szereznünk, amennyit csak tudunk. Ez még egy alap terv, tehát nincs minden részlet kitalálva, de egy alapnak jó.
- És mit kezdjünk az őrökkel? Nincs kedvem csak úgy a karjukba rohanni. - mondta Enturin.
- Annával a szökés napjáig figyelni fogjuk az őrök mozgását, talán így majd mi lepjük meg őket és nem fordítva.
- Egész jó terv.
- Skacok, nem akarok közbe szólni, de mi lenne, ha erre a napra befejeznénk? - kérdezte Anna.
- Oké, akkor vigyetek vissza a testünkbe!
Most is Anna szállította őket. Legalább van egy alapterv. Pihennünk kell, nehogy feltűnő legyen, hogy Annával elfáradtunk. Végre mindenki a helyén volt. Nem pihenhettünk sokáig, mert hirtelen nagy zörgést hallottunk a lépcső felől. Megint jött a páncél szekrény ellenőrizni. Már mosolyogva jött le ide. Most is vele tartott az ismeretlen.
- Na nézzük, ki is fog ma pórul járni. - egész végig engem bámult.
Így hamar rájöttem, hogy a mai napi tervei között szerepel az is, hogy megint szétverjen. "Annyira örülök, hogy sikerült ennyire kivívnom a figyelmét." - gondoltam magamban keserűen. Az én bilincseimmel kezdte, nem volt mit javítania, de azért gyomorszájon vágott. Csak összegörnyedtem, de különösebb jelét nem mutattam a fájdalomnak. Pedig eléggé fájt. Annánál megint több időt töltött, hiszen az ő láncai megint el voltak szakadva. A többieknél nem töltött sok időt. Végül elkezdett nyafogni a társának:
- Te véletlenül nem tudsz egy nyomós indokot?
- Milyen indokot?
- Egy kiadhatom valakin a dühömet büntetés nélkül indokot.
- Múltkor se jöttél jól ki belőle, a mai napra hagyd békén!
- Akkor siess!
Még pár percet itt voltak, aztán elmentek. Tudtuk, hogy ez a látogatás az előjele annak, hogy nem sokára jönnek kikérdezni bennünket. Szerintem ma inkább engem fognak piszkálni.
- Anna pihenj amennyit csak tudsz, mert csak akkor lesz elegendő energiánk ahhoz, hogy meglátogassuk a gyámodat. - szóltam neki.
Erre csak bólintott, és a falnak dőlt. Megpróbáltam annyit pihenni, amennyit csak tudtam. Egész végig a falun járt az eszem, hogy mennyire lenne ránk szükség, hogy Merko és Berill nem fog-e megölni ez alatt az idő alatt senkit se és még hasonlók. Tudom, hogy minden fogytán van, hiszen láttam a fegyverek állapotát, valahogy majd újakat kell szerezni. Végül annyit gondolkodtam, hogy elaludtam. Most az álmomban futottam valami elől, aztán megbotlottam. Amikor felálltam, megint a máglya előtt álltam. A máglya közepén ott állt a nő is sikoltozott. Arra ébredtem fel, hogy valaki egy jó nagyot belerúgott a bokámba.
- Na végre, hogy felébredtél. Tegnap Annát kérdezgettem, de nem akaródzott válaszolni, így most te következel. - nézett rám a férfi - Akkor mit csinálsz pontosan, amikor telepatikusan kapcsolatba akarsz lépni valakivel?
Nem válaszoltam rá. Erre csak biccentett egyet, és az egyik őr mellkason rúgott. Kapkodtam utána a levegőt, de azt hittem, hogy kegyetlenebb lesz velem.
- Válaszolsz vagy nem? - kérdezte a férfi.
- Nem. - válaszoltam.
- Miért kell mindig megbonyolítani a helyzetet? Nem lehetne egyszerűen csak válaszolni a kérdésre? - mondta magának - Hozzátok a külön cellába!
Elengedtek, de azonnal hátrakötötték a kezemet. Közrefogtak és elkezdtek a lépcső felé taszigálni. Nagyon figyeltem a környezetemre, hátha látok valamit, ami majd segíthet a szökésben. Semmi különleges nem volt. Az egyik kamrába vezettek, ott megint a falhoz láncoltak, csak most nem tudtam leülni. Kiment az összes katona, csak a férfi maradt bent.
- Még mindig nem gondoltad meg magadat?
- Nem.
- Akkor kezdjük is. - felvett egy valamit az asztalról, nem láttam, hogy mi az, direkt eltakarta előlem - Bemutatom a legújabb szerzeményemet. Rajtad fogom először kipróbálni, szóval bocsáss meg ha nem tökéletes, mert még tesztelés alatt van.
Egy buzogány szerűséget mutatott nekem. Abban különböztek, hogy sokkal kisebb volt a feje, és a tüskéi ki voltak hegyezve és élezve. Ha ezzel megüt, úgy fogok kinézni, mint aki kiugrott volna az ablakon, úgy hogy az ablak nem volt nyitva.
- A lényege az, hogy ne tudjak vele mély sebek ejteni, de amiket ejtek azok fájdalmasak legyenek. A tüskéi pontosan ugyanakkorák, meg vannak hegyezve és élezve. Nagy kárt tudnak okozni, de megnyugtatlak nem foglak megölni. Hiszen szükség van rád. De a testi épséged elhanyagolható. - mondta.
Miközben az új kínzóeszközét mutatta be, azon gondolkodtam, hogy milyen jól kijönnének Hidryt-tel. Végtére is mindketten nagyon szeretik a fegyvereiket, de ha Hidryt idáig lesüllyedne, akkor szerintem leláncolva tartanánk, mert közveszélyes lenne. Mintha már nem lenne az.
- Még a bemutatóm után se szeretnél válaszolni? - kérdezte hirtelen a férfi.
- Nem. - bár igaz, hogy nem figyeltem az előadására.
- Legalább lesz egy jó teszt alanyom. - nevetett fel kegyetlenül.
Ahogy közelebb jött, akkor jobban szemügyre vehettem az eszközt. A vasgolyó nem láncon volt ha nem a bot végéhez volt erősítve. Hirtelen szúrt vele. Éles fájdalom nyilallt végig a testemen, pedig csak a hasamat sértette fel. Aztán elkezdte jobbra húzta, mire a vasgolyó tüskéi végig szántották a hasamat. Elvette az eszközt és még egyszer megkérdezte:
- Válaszolsz?
- Nem.
- Akkor folytatom.
Amikor megint szúrt volna, majdnem kiesett a kezéből az eszköz. Ugyanis a sebeimnek hűlt helye volt. Ilyenkor nem tudom, hogy örüljek, vagy sem annak hogy gyorsan regenerálódik a testem.
- Ez hogy lehetséges? - dünnyögte magában.
Letette a lándzsa szerű valamit a kezéből, és egy kést vett fel helyette. Odasiettet hozzám, és beleszúrt az oldalamba. Felszisszentem, de több hangot nem adtam ki. A férfi meg az oldalamon lévő sebet figyelte miközben begyógyul.
- Érdekes. Úgy látszik nem csak egy képességed van. Ez még a hasznunkra válhat. - motyogta.
Az ajtóhoz sietett, és kiment beszélni a katonákkal. Kihasználtam az alkalmat és gyorsan leszedtem magamról a láncokat. Odamentem az asztalhoz, és végig néztem, hogy mik vannak itt, hátha az egyik hasznos lehet a számomra. Nem csak kések és egyéb vágó vagy szúró fegyverek vannak itt, hanem kisebb lombikok is. Elkezdtem megvizsgálni a lombikok tartalmát. Azzal a lombikkal kezdtem, amelyik valami ismeretlen fémből készült. Első ránézésre acélnak mondtam volna, de elbizonytalanodtam, mikor apró rovátkákat láttam rajta. Nem láttam bele a lombikba, de a szaga elárulta hogy mi is van benne. "Hogyan jutottak kénessavhoz?" - gondolkodtam magamban. Érzékeltem, hogy valakik újra a kamra felé veszik az irányt. Körülbelül öt perc múlva érnek ide. Láttam egy kisebb lombikot, amit könnyen eltudtam rejteni és ugyanabból az anyagból készült, mint amelyik a kénsavat tartalmazza. Megnéztem mi van benne. Szimpla víz volt, így azt kiöntöttem, és egy kevés kénsavat töltöttem a helyére. Most már csak azt kellett kitalálnom, hogy hova rejtsem. Mivel jobb helyet nem találtam a csizmám szárába dugtam el. Aztán több tőrt is felvettem és az ajtó elé raktam őket. Szerencsémre tűzvirágot is találtam, az egyik szirmát a kénsav mellé rejtettem a másikat a kezemben tartottam. A kénsavat a késekre öntöttem. Az asztalt feléjük húztam, aztán kipróbáltam valamit, amit ez előtt soha sem csináltam. A tűz virág szirmát otthagytam, én pedig a legmesszebb lévő sarokba húzódtam. Aztán így távolról próbáltam előhíni a tűzvirág lángoló alakját. Sikerült, és pont jókor. Benyitottak és már csak a robbanásra értek ide. Még szerencse, hogy a kések vasból voltak és a folyamat nem zajlik le gyorsan. Az asztal megsemmisült és amik rajta voltak, nos, azok sem maradtak épek. Az asztal miatt keletkezett egy kis füst, nem használtam ki, ugyanis nem volt kedvem több őrt állíttatni a celláink elé. Köhögést halottam kintről:
- A tünde - köhög - mégis hogy a fenébe csinálta ezt?! - kérdezte dühösen a férfi.
Nem foglalkozott azzal a kicsi tűzzel és berontott a kamrába. Körülnézett és egyből kiszúrt engem. Felálltam, de nem mozdultam. Utána viszont több percig kerültem ki a támadásait. Eléggé feldühítettem, már csak abból is látszik, hogy amikor véletlenül a barlangfalát találta el helyettem, akkor egy lyukat ütött a folyosóra. Így keringőztünk addig, amikor is egy tű szúrást éreztem a hátamon. Elég hamar kiderült, hogy mit adott be. Pár perccel rá már sokkal lassabbak voltak a reflexeim és a látásom is elhomályosult. Végül elájultam.
*Anna szemszöge*
Miután elvitték Legort-ot, mindenki a tervéről kezdett beszélni. Nem hangosan, hiszen nem akartuk, hogy az őr tudomást szerezzen róla. Tizenöt perc elteltével robbanás hangját hallottuk. Mindannyian összenéztünk, az őr pedig felsietett.
- Mégis hogy a fenébe csinálta ezt? - hallottuk fentről.
Pár perc múlva megint volt valami, de ez a zaj inkább olyan volt, mintha eltörtek volna valamit. Aztán Legortot hozták le, akik elájult. A férfi is lejött, és dühösen felénk fordult.
- Ha felébredt - mutatott a tündére - akkor mondjátok meg neki, ha még valamit fel mer robbantani, akkor kitöröm a nyakát. - ezzel elviharzott.
Csak pislogtunk, hogy mégis mi volt ez. Pár perc döbbenet után eljutott az agyamig, hogy Legort robbantott, de a többire nem volt tippem.
- És még ő mondta, hogy ne keltsünk feltűnést. - mondta Endrees.
Rá néztem Legort-ra, és láttam, hogy a szelleme megint kilökődött.
- Hogy vagy? - kérdeztem.
Nem válaszolt csak felém fordult, aztán a testére mutatott és aztán magára.
- Vagyis mennyi energiád van? - fogalmaztam át a kérdést.
- Elég egy kis sétára. - mondta - Akkor megpróbáljuk az elméletedet?
- Igen.
- Akkor hagyd el a testedet. Úgy könnyebb lesz.
Nem volt kedvem hozzá. Még sosem másztam ki teljesen a testemből. Mindig marad egy kis szál ami, hozzá fog kötni, de nem most akartam kipróbálni, hogy milyen is ez az egész. Így egy kicsit haboztam.
- Valami baj van? - kérdezte türelmetlenül.
- Csak nem biztos, hogy képes vagyok rá.
Erre elém jött és kirántotta a szellememet a testemből.
- Ez meg mi volt? - kérdeztem dühösen.
- Nincs mit. Sikeresen kijutottál.
Már kezdem érteni, hogy miért akarják kitörni a nyakát.
- Na most tisztázzunk valamit. Nem tudom, hogy mi bajod van velem, de ha ugyan így fogsz továbbra is viselkedni, akkor nem lesz annak jó vége.
- Ennél lehet rosszabb? - kérdezett vissza.
- Jobb ha nem tudod meg. - mondtam.
- Akkor hogyan tervezted ezt az egészet?
- A gyámom ötszáz méteres körzetébe kell jutnom, onnan már elérjük az elméjét. Amíg nem tudunk egyből odamenni, addig más élőlények elméjét fogjuk használni. Például, belenyúlunk egy őr fejébe, akik kint járőrözik és így kijutunk a felszínre, és így tovább. Tudom merre kell mennünk érzem még innen is a gyámom elméjét.
- Akkor induljunk - nyújtotta a kezét.
Először az egyik katona elméjét használtuk, aztán egy állatét és így haladtunk tovább. Nagyjából öt ilyen átkelés után sikerült elérnünk az Ezredes elméjéhez. Nem ott kötöttünk ki, amire számítottam.
- Mit keresünk mi a nagy házban? - kérdezte Legort.
- Biztos a közelben van. - mondtam - Valahogy láthatóvá kéne válnunk.
- Nem tudunk sok időre láthatóvá válni, de ha egy helyben maradunk, akkor elkezdik látni a szellemeinket.
- És a hangunk?
- Talán erősebben kellene koncentrálnunk a mondandónkra.
- Nem értem.
- Hogy is érhetnéd? Hiszen ember vagy. - mondta lekezelően.
- Te meg akarsz halni? Mert akkor azt szívesen elintézem. - vágtam vissza.
Hirtelen mindenki ránk nézett.
- Bevált az elméletem.
- Kik vannak itt? - kérdezte egy ismeretlen tünde.
- Szóljatok Argot -nak... - kezdte a tünde.
- és Tellen Katret-nek... - folytattam.
- hogy, jöjjenek ide. - fejeztük be egyszerre.
Pár perc múlva leértek. Azonnal felismertem az Ezredest.
- Na végre, hogy itt vannak! - mondtam.
- Anna? - kérdezte az Ezredes.
- Nincs sok időnk, sietnünk kell. - mondta Legort.
- Legort? - kérdezte a tünde, aki együtt jött le az Ezredessel.
- Igen, mi vagyunk. - válaszoltuk.
- Hogy kerültök ide? - kérdezte az Ezredes.
- Az most nem lényeges. - válaszoltam.
- Anna, te most az ezüst vagy az arany szellem vagy? - kérdezett vissza.
- Most speciel nem látom a színeke, így nem tudom.
- Mi lenne, ha nem beszélnénk fölöslegesen? Sok mindent kell mondanunk, és ha lebukunk, annak nem lesz jó következménye. - szólt közbe Legort.
- Ezredes, egy hét múlva szinte ki fog ürülni az az erődítmény, ahol most vagyunk. Nem tudjuk miért.
- Ez nem jó hír, értesítenem kell a vezetőséget.
- Mellesleg elég komoly fegyvereik vannak - mondta Legort.
- Hogy érted? - kérdezett vissza az Ezredes.
- Kénessavat találtam, pedig annak az előállítása annyira veszélyes, hogy nem értem miért volt rá szükség. Hiszen nem tudják sok mindenre felhasználni.
- Kénessav? Biztos vagy benne?
- Igen, elég biztos vagyok benne.
- Azzal robbantottál? - kérdeztem.
- Majd elmondom. Miért van rá szükségük?
- Egy nagyon erős méreghez, ami csak és kizárólag a tündékre hat. - mondta az Ezredes.
- Az ikrek hogy vannak? - kérdezte Argot.
- Egész jól, bár szellemileg elég rosszul. Az biztos, hogy lesz egy két álmatlan éjszakájuk. - válaszolt Legort.
- Hol van a börtön? - kérdezte egy ismeretlen.
- Délen egy barlangrendszerben. Sajnos pontosabbat nem tudok mondani. - válaszoltam.
- Mit akarnak tőletek? - kérdezte az egyik tünde.
Nem válaszoltunk azonnal.
- Anna? - kérdezte az Ezredes.
- Csak a képességünkről kérdezgettek.
- Csak ennyi?
- Igen. - válaszoltuk egyszerre.
- Mit titkoltok? - kérdezte valaki.
- Semmit. - válaszolta Legort túl gyorsan.
- Anna?
- Mindig csak egy kérdést tett fel. - mondtam.
- Mit válaszoltatok rá?
- Semmit. - mondtam.
- Akkor meg mi történt? - kérdezte dühösen Katret.
- Nem mondom el, mert különben egy jó nagy ostobaságot csinálnál. - válaszoltam.
- Legort?
- Nem válaszoltunk a kérdésre, ezért sok eszközt bevetettek, hogy szóra bírjanak minket.
- Megkínoztak? - kérdezte Katret, és láttam hogy a szemei szikrákat szórnak.
- Nem így mondanám, de igen. - feleltem.
Pár másodperccel rá nagyon éles fájdalmat éreztem a jobb vállamnál, ami miatt felsikítottam. Aztán a férfi hangját hallottam a fejemben:
- Kaptok öt percet, hogy visszagyertek!
- Mi történt?! - kérdezte mindenki.
- Vissza kell mennünk. Lebuktunk. - mondtam.
Legort azonnal megértette. Katret viszont dühös volt ahhoz, hogy megértse.
- Mi történt?
- Ha jól látom Anna vállát átszúrták. Vissza kell mennünk különben rosszabb következményei lesznek. - felelt helyettem Legort.
Megint megfogtuk egymás kezét és pár másodperc alatt visszatértünk a testünkbe. Kinyitottam a szememet, és a férfi itt ült a cellánkban.
- Úgy látom visszaérkeztetek. - mondta komoran.
Legort is ébredezett. Megmozdultam volna, de a kés még mindig itt volt a vállamban. A férfi felállt és leguggolt hozzám.
- Többé ne forduljon elő, különben rosszabb következménye lesz. - mondta, azzal megfogta a kést és kirántotta a vállamból. Nem bírtam ki üvöltés nélkül, de akkor ez nem zavart. Legort erre riadt fel.
- Hozzátok a tündét! A holnapi nap során pedig különítsétek el őket a többiektől! - adta ki a parancsot.
Nem figyeltem rá. Próbáltam megfeledkezni a fájdalomról, de sajnos nem sikerült. Nem tudom, mikor aludtam el, de valamikor megtörtént.
*Legort szemszöge*
Felvittek ugyanabba a szobába, ahol robbantottam. Megint ugyanoda láncoltak. A katonák bent maradtak, hogy ne forduljon elő többé, az ami már megtörtént. A férfi elővett egy kést, és belemártotta egy edénybe, amiben nem tudtam megállapítani, hogy mi van. Miközben közeledett felém, elkezdett mesélni:
- Ezt a mérget nem ismerheted. Külön a te fajtádnak kísérleteztük ki, és olyan jól sikerült, hogy tényleg nem hat másra csak rátok. Mellesleg nagyon nagy kínokat képes okozni pár csepp is belőle.
Odaért hozzám, a kés pengéjét végig húzta az alkaromon. A kés nagyon éles volt, ezért könnyen felsértette a bőrömet. Azonnal éreztem a méreg hatását. Először olyan volt, mintha égési sérülésem lenne, aztán mintha elkezdtem volna belülről égni végül mintha kívül is és belül is égnék. Olyan érzésem volt, mintha a pokolban lennék. Mármint a hőség miatt. Biztos ilyen meleg van ott is.
- Ennek a méregnek több változata is van. Amit most érzel, ez egyből hat és olyan érzést kelt mintha elevenen elégnél. Aztán van másik is, ami több óra múlva hat, de akkor pár percen belül kómába esel, szóval az nem okoz nagyobb kínt. A kedvencem az amelyik nem rögtön hat, hanem szép lassan fejti ki hatását. Miközben ürül ki a szervezetedből egyre nagyobb kínokat okoz végül már azért fogsz könyörögni, hogy vessek véget a fájdalomnak. - mondta a férfi, miközben próbáltam nem mutatni a fájdalmat, amit átélek. Az erőmön, mármint a gondolatolvasáson nem tudok mindig uralkodni, ezért véletlenül az egyik katonának feltörtem az elméjét. A férfi arra figyelt fel, hogy a katona úgy szenved mintha ő is kapott volna a méregből.
- Most azonnal elengeded, vagy különben az ikreket is megismertetem a méreggel. - sziszegte a férfi.
Elengedtem a katonát. Nem tudom mennyi ideig szenvedtem, de nekem óráknak tűnt. Mikor vissza értem a cellába, szinte azonnal álomba merültem.
2018. június 30., szombat
2018. június 29., péntek
19. fejezet - Nagy találkozás
*Katret szemszöge*
Ez lesz már a harmadik nap, hogy elrabolták Annáékat. Ma is idegesen járkáltam fel és alá az irodámban, mert a parancsot hozó levél, ami feljogosít arra, hogy a tündékhez mehessek késik. Nem gondolkodtam, hogy mit fogok majd csinálni, ha majd beszélnem kell a tündékkel. Remélem, ha nem támadom meg őket, akkor nem akarják levágni a fejemet. Mondjuk, ha én lennék a helyükbe bárki is jönne, biztos, hogy jól ellátnám a baját. Kopogtatnak az ajtómon.
- Bejöhet! - mondtam hangosabban az átlagosnál.
Egy küldönc lépett be, a kezében volt egy levél.
- Elnézést uram a késésért, de...
- Késés?! Egy napot késett! Ez alatt az egy nap alatt, akár meg is ölhették a kadét szakaszt! - vágtam közbe.
- E-e-e-lnézést. De-e sa-ajno-os ké-éső-őn é-ért e-el ho-ozzá-ánk a-a hí-ír. - dadogta a küldönc.
Szegénynek az arca falfehér lett, és úgy remegett mint egy nyárfa levél.
- Köszönöm, elmehet. - morogtam.
Amilyen gyorsan csak tudott kiment az irodámból. Végig olvastam a levelet, és beletettem a szütyőmbe. Az övemre csatoltam egy szablyát, két hosszú tőrt és egy darab dobó tőrt. A dobó tőrt csak a biztonság kedvéért viszem, ugyanis nem tudom olyan jól használni. Felkerestem a hat barátomat, akiket megkértem, hogy kísérjenek el. Pár perc múlva indulásra készen álltunk.
- A terv a következő - kezdtem a tájékoztatást - állati alakunkba megyünk a falu közelébe. Azonban tizenöt-húsz méterrel előtte alakot váltunk. Nem akarom, hogy többnek higgyenek minket embereknél. Csak én megyek le a faluba, ti a fákon lesztek és ha szükséges megvédtek, de csak akkor ha jelt adok! Egy tündét se öljetek vagy sértsetek meg! Majd odaadom a fegyvereimet nektek és fegyvertelenül megyek a faluba, remélem így kevésbé akarnak majd megölni. Figyeljetek a Kívülállókra, ha valaki egyet is meglát jelezzen mindenkinek, és onnantól ne érdekeljen senkit, hogy a tündék azt hiszik csak emberek vagyunk. Ha a Kívülállókkal is meg kell küzdenünk, védjétek a tündéket! Világos voltam?
- Igen!
- Akkor indulhatunk!
* Argot szemszöge*
- A mostani élelem és vízkészletünk, ha jól beosztjuk, akár két hétig is kitart. A kötszer és a gyógyszerek folyamatosan fogynak, pótolni nem tudjuk őket. Az alapanyagok, mint például a fa, kötél és a többi szintén alig maradt, pótlásához el kell hagyni a falut. A fegyverek egyre rosszabb állapotban vannak, még meg lehet őket javítani, de ha ilyen erősek maradnak az ellenfeleink, akkor fém lelőhelyet is keresnünk kell. - fejezte be Shina a jelentést.
- Remek, akkor minden fogytán van. Gyógynövényekért majd Arané, Avery és Merkó megy. Mindannyiuk látták, hogy mit gyűjt Legort, és reménykedjünk, hogy Arané segítségével talán sikerül legalább egy könnyebb gyógyfőzetet előállítanunk. Az alapanyagokat növényekkel kell pótolnunk, azt majd később szerezzük be. Marina, Vanád és Hidryt fognak elmenni. Fémet tudunk találni a hegyekben, de nem kockáztatnám meg az utat. Nagyon veszélyes, oda is három fő fog menni. Berill, Hidryt és te. Ti vagytok a legerősebbek és a legügyesebbek, azt a feladatot csak rátok merem bízni. - mondtam Shina-nak.
- Mikor kezdődjenek a beszerzések?
- Arané, Avery és Merko holnap mennek, és nem mehetnek a látóhatáron kívülre! Marina, Vanád és Hidryt két nap múlva indulnak, és két napot kapnak arra, hogy begyűjtsenek mindent, ha bármi baj történne útközben azonnal vissza kell fordulniuk. Berill, Hydrit és te egy hét múlva indultok, hogy Hidryt tudjon egy kicsit pihenni. Ti egy hetet kaptok, mindjárt megmutatom, hogy mit kell majd beszereznetek.
- És mi lesz az ikrekkel és Legort-tal? - kérdezte Shina.
Nem válaszoltam, inkább csak az előttem lévő térképet néztem, és próbáltam kiszámítani, hogy elég lesz-e ennyi idő mindenkinek.
- Argot! Tudjuk, hogy még élnek, hiszen biztos, hogy nem azért fogták el, hogy megöljék őket! Hiszen azt itt is megtehették volna. - kezdett vitatkozni Shina.
- Engem az jobban zavar, hogy emberek az ellenfeleink. Mellesleg akivel minden nap beszélt Legort tett egy ígéretet és nem tartotta be. Sajnos Lara, Alton, Emerisz és Legort érdekében semmit sem tudunk tenni. Mint mondtad a fegyverek nincsenek jó állapotban.
- Megint támadnak minket! - hallottuk Merko hangját.
"Már csak ez hiányzott." - gondoltam, és kirohantam az ajtón. Három farkas és egy tigris. Mivel nappal van, ezért most nem az éjszakai barátaik leptek meg minket. "Még mindig kíváncsi vagyok, hogy a farkasok, hogyan jutnak fel ide."
- Akik nem tudnak harcolni, azok menjenek vissza a házaikba! Mindenki akinek van fegyvere, az maradjon és harcoljon! - kiabáltam, miközben elő vettem a kardomat. - Hidryt, Merko ti foglalkozzatok a tigrissel! Optase, Victoria ti az egyik farkassal. Vanád, Marina tiétek a második. Shina és az enyém a harmadik.
Gyorsan változtatott mindenki a helyzetén, és belekezdtünk a harcba. Shinával ketten könnyedén ártalmatlanítottuk a farkast, a végső szúrást Shina hajtotta végre. Mikor felnéztem jött még három tigris. Gyorsan körbe néztem, és láttam, hogy kik szabadok.
- Hidryt, Merko tiétek a maradék két farkas! Victoria, Optase az első tigrist támadjátok! Marina, Vanád tiétek a második! Shináé és enyém a harmadik!
Megint gyorsan formációt váltottunk, és tovább küzdöttünk. Szerencsénkre az állatok nem értették a nyelvünket. A tigrist nehezebben lehetett legyőzni. Már az erőm kezdte a végét járni, amikor a tigris leterítette Shinát. Gyorsan a tigris hátára pattantam és a kardommal leszúrtam a tigrist, aki rádőlt Shinára. Még fel sem ocsúdtam, amikor még többen jöttek. Most már nem csak farkasok voltak itt. A többiek még mindig a tigrisekkel voltak elfoglalva, Hidryt és Merko pedig vártak a parancsomra.
- Merko, Hidryt próbáljátok a csapdákhoz csalni őket! - Shina közben kikászálódott, a halott tigris alól - Shina, segíts Optase-nak és Victoria-nak!
Már mentem, hogy feltartsam a többi állatot, amikor az elvileg halott tigris átváltozott jaguárrá. Először azt hittem, hogy megőrültem, és akkor láttam, hogy az elvileg halott állatok, mindegyike feléledt. "Hogy lehet megölni őket?" Ha külön külön maradunk, akkor darabokra fognak minket tépni.
- Mindenki ide! Senki ne maradjon egyedül! - kiáltottam, és kitértem egy támadás elől.
Beálltunk egy körbe, úgy hogy az állatok felé néztünk.
- Mi a terv? - kérdezte Merko.
- A túlélés. - válaszoltam - Ezeket nem lehet megölni!
Hidryt elkezdett káromkodni, és mikor az egyik hiúz rá támadt, a szekercéjével levágta annak a fejét. A többi állat is támadott minket, de nem akartak megölni, hiszen akkor elég lett volna ha egyszerre támadnak. Csak sakkban tartottak. Ahogy észrevettem az összes állat feléledt, kivéve az, amelyiket Hidryt lefejezte.
- Argot, így nem bírjuk sokáig! - mondta Shina.
Ezzel én is tisztában vagyok, de inkább nem válaszoltam. Az egyik farkas hátul felüvöltött, mire az állatok abbahagyták a támadást, és utat nyitottak neki. A farkas ott állt egy helyben, és minket figyelt. Egyszer csak, felállt két lábra, mint ahogy a kutyák szoktak, de nem állt vissza az első két lábára, mert emberré változott. "Lehet, hogy az egészet csak álmodom? Hogy változhat egy farkas emberré?" - cikáztak a gondolatok a fejemben, de az arcomon semmit sem lehetett látni.
- Pedig reménykedtem, hogy sikerül majd meglepnem a tündéket. - mondta az idegen - de akkor térjünk is a tárgyra, adjátok át a varázslónőt!
- Nem. - feleltük egyszerre.
Hátra sandítottam, hogy csak én szeretnék vele beszélni. Ekkor a hátunk mögül üvöltést hallottunk.
- Mi a fenét keresnek ezek itt? - motyogta az ismeretlen - Akkor majd megtaláljuk magunk. - mondta rendes hangerővel, és rám támadott.
Könnyen hárítottam, és visszatámadtam. Sikeresen megvágtam a kardot tartó kezét, ami miatt egy kicsit hátra tántorodott. Most farkassá változott újra, és nekem ugrott. Nem bírtam el a súlyát, ezért elestem, és megpróbáltam a száját távol tartani a fejemtől. A többiek nem tudtam, hogy mit csinálnak. Egyszer csak valami oldalba támadta a farkast, aki ennek hatására repült vagy három métert. Egy tigris állt felettem, de nem engem támadott meg, hanem a farkast. Nem foglalkoztam velük, gyorsan felpattantam és segítettem a többieknek. Összeszámoltam, összesen hét állat segített nekünk. Három tigris és négy farkas. Egyszer csak, amikor a két oldal szétvált, az egyik tigris tőlünk, bedobta annak a farkasnak a fejét, aki emberré tudott változni. Hiába volt túlerőben az ellenség, mégis visszavonult.
- Ez most tényleg megtörtént, vagy csak bevertem a fejemet? - kérdezte Hidryt.
- Igen Hidryt, ez megtörtént. - válaszolt neki Merko.
- Remek, szóval így osonnak át a csapdáimon. Mindjárt tökéletesítem őket. - morogta miközben a szekercéjét törölgette.
Ahogy végig néztem a csapaton láttam, hogy sokak megsérültek. Nem nagyon, csak kisebb sérülések voltak. Ez a támadás nem hiányzott. A hét állat, még mindig itt volt, és minket nézett. Shina tette fel azt a kérdést, ami bennem is megfogalmazódott.
- Szerintetek ők is át tudnak változni?
A tigris, amelyik leszedte rólam a farkast, előre lépett és átváltozott. Nem volt se magas, se alacsony átlagos magasságú ember volt. A haja barna és a harmincas évei közepén járt. Nem szólalt meg. Hirtelen Merko odament hozzá és a tőrét a torkához nyomta:
- Mondj egy jó okot, hogy ne itt helyben öljelek meg.
Nem ijedt meg a férfi. Számított rá, hogy ez fog történni. A többi állat viszont feszültnek tűnt.
- Egyből tudok hármat is. Egy mi mentettük meg az életeteket. Kettő mi miattunk éltétek túl ezt a hónapot, és három ugyanaz történ velünk mint veletek. - mondta nyugodtan.
Merko elvette a kését. Ekkor megszólaltam:
- Elnézést, de már nem tudjuk eldönteni, hogy kiben bízhatunk és kiben nem.
- Semmi baj. - ekkor a társaihoz fordult - Őrködjetek, ha netán visszajönnének jelezzetek és valaki menjen szólni az erődnek!
Az állatok bólintottak és szétszaladtak.
- Akkor gondolom, sok kérdésük van. - fordult vissza - Menjünk a közházba és beszéljük meg ott.
- Közház? A nagy házra gondol? - kérdezte Optase.
- Igen, arra.
Oda felé tartottunk. Senki sem szólalt meg. Hirtelen egy villám csapott az idegen orra elé.
- Berill! - szóltam, és a háza felé néztem - Nem ő rabolta el az ikreket! Szóval ha kérhetném még ne süsd meg!
Válaszul, csak ellépett az ablaktól.
- Tényleg bizalmatlanok vagytok. - állapította meg a férfi.
- Ez annyira meglepő, azok után ami történt? - kérdeztem vissza.
- Ha én a ti helyetekben lettem volna, akkor már nem élnék. - vont vállat - de azért örülök, hogy nem öltetek meg.
Beértünk a nagy házba és körül álltuk az asztalt. Mindenki kíváncsian méregette az idegent. Végül megszólaltam:
- Hogy értetted azt, hogy ugyanaz történt veletek, mint velünk?
- Tőletek, az utolsó értesülés szerint három gyereket raboltak, nem de?
- Már négyet. - mondtam keserűen.
- Tőlünk tízet. - válaszolta - Gondolom nem tudják, hogy kikkel állnak szembe.
- Ha tudnánk, nem akarta volna senki sem megölni. - válaszolt Merko.
- Első látásra ez a bolygó lakatlan. De valójában már több mint hétszáz éve el itt a népem. Mi nem emberek vagyunk, hanem alakváltók. - kezdett mesélni a férfi - És elnézést kérek mert elfelejtettem bemutatkozni. Tellen Katret vagyok.
- Avit Argot, Nilte Shina, Abies Merko, Lexir Victoria, Delle Maina, Merante Vanád, Helvet Hidryt és Erolten Optase. - mondtam a neveinket - Az alakváltók elméletileg már több száz éve kihaltak.
- Elméletileg. Gyakorlatilag pedig csak elhitettük, hogy hagyjanak minket békén. Nos, sajnos elég hamar elkezdtünk széthúzódni és végül szétváltunk. Akik megakarják ölni magukat, ők a Kívülállók. Akik nem, vagyis mi, a Békésekhez tartozunk. Nem jövünk ki jól egymással. Mondhatni ha emberként néztek minket, akkor a két véglet vagyunk. A Kívülállók bosszúszomjasak, és mindent bevetnek a győzelemért. Mi a Békések nem akarunk semmit, csak nyugodtan élni.
- Tőlünk csak olyanokat raboltak el akik rendelkeznek telepatikus képességekkel. Miért? - kérdeztem.
- Abból a tíz gyerekből egy szintén telepata volt, pontosan az, akivel minden nap beszéltek. A Kívülállók, mint említettem, minden módszert bevetnek. Most azt nézik, hogy a telepátia, mennyire lenne hasznos a számukra, és hogyan érjék el azt, hogy ezt a képességet át tudják adni. Tőlünk azért rabolták el a másik kilenc gyereket, mert katona híján vannak.
- Hol vannak?
- A déli területeken. Ezért mondtuk azt, hogy arra ne menjenek. Már meghaltak volna mind az első napon.
- A börtön hol lehet?
- Nem tudom. Két lehetőség van. Vagy itt vannak egy közelebbi erődben, vagy bevitték a birodalmuk központjába őket.
- Nem tehetnek értük semmit? - kérdeztem.
- Sajnos bonyolultak a mi törvényeink. Csak akkor jelenthetjük ki, hogy a Kívülállók több gyereket is elraboltak, ha rendelkezünk a megfelelő bizonyítékokkal. A legutolsó békekötéskor sajnos ők szabták ezt a feltételt.
- De ha sikerülne is bizonyítékot szerezni, az rajtunk sem segítene igaz?
- Igaz. Most őszinte leszek, engem sem akartak volna ideküldeni. Nem is azért küldtek, hogy mindent elmondjak maguknak, hanem azért, hogy megtudjuk, mennyit tudnak és mennyit nem. Azonban úgy döntöttem, hogy nem engedelmeskedem a parancsnak, hiszen ha ezt az ügyet meg akarjuk oldani, akkor mindenki segítségére szükség van. - a férfi láthatóan elszomorodott.
- Kijét rabolták el? - kérdeztem, nem szeretem, ha egy ember az érzései miatt hoz felelőtlen döntéseket.
- Egy jó barátom lányát. Megkérte hogy vigyázzak rá. De nem fognak elragadtatni az érzelmeim. Tudom, milyen vezetőnek lenni. Tudom milyen, ha egy döntéseden az egész csapat élete múlik. Nem azt mondom, hogy mindent jobban tudok, hanem azt, hogy tudunk egymásnak segíteni. Most tehát, segítenek vagy teljesen felesleges volt, hogy idejöttem? - határozott volt.
Elfogadnám a segítségét és nyilván viszonoznám, de egyedül nem hozhatok döntést. Körbe néztem, mindenki engem nézett.
- Ezt meg kell beszélnünk. Még a mai nap megkapja a választ. Azonban ez nem csak rám tartozik, hanem az egész falura.
- Persze. Kint leszünk, ha kellünk megtalálnak minket a fákon. - ezzel kiment.
- Argot, ugye nem gondolkodtál el az ajánlaton? - kérdezte Merko.
- De igen Merko. Sok múlik rajta, ha segítünk, akkor ők is segítenek. A mai napot sem éltük volna túl! Gondolj bele, sokat nyerhetünk és nem halna meg senki. De nem csak az én döntésem számít. Hívjatok ide mindenkit! Itt mindenkinek szavaznia kell!
*Katret szemszöge*
"Remélem hamar meg lesz a válasz." - gondolkodtam, miközben a fáról néztem, ahogy a tündék bemennek a közházba - "Végtére is mindenkinek jobb lenne úgy, de nyilván a többiek akaratát is figyelembe kell venni. Remélem Anna jól van. Megígértem az anyjának és az apjának, hogy mindenáron védeni fogom. Erre elrabolják az orrom elől. Biztos van egy kém közöttünk. Mégis hogy máshogy juthattak volna át az őrségen? Csak úgy, ha a láncból valaki velük volt. Mert minden őrnek öt percenként jeleznie kell. Olyas valakit kell majd keresnem, aki ismerte a szakaszt. Nem az ajtón jutottak be, hanem az ablakot használták. Tehát akkor a keleti és a déli őrségről kell a lista. Úgy kéne nyomoznom, hogy senki ne fogjon gyanút."
Sokáig várakoztunk, már a nap is lemenőben volt. Egyszer csak egy tündét vettem észre magam mellett. Argot, ha jól emlékszem a nevére, intett hogy kövessem. Lemásztunk a fáról, és bementünk a közházba. Most kevesebben voltunk itt, mellesleg egy új taggal bővült a kör.
- Bemutatom Achelle Berill-t. - mondta Argot.
- Tellen Katret. - hajtottam meg a fejemet, de még mindig úgy nézett mint aki meg akar ölni.
- Segítünk, ha ti is segítetek. - mondta Argot.
- Rendben. Szólok, hogy küldjenek ki ide pár őrt, akik majd értesítenek, ha Kívülállók támadják meg a falut.
- Ez nem segít rajtunk. Nem tudnának olyan gyorsan ideérni. - mondta Berill.
- Elég gyorsak vagyunk, ha kell és szükség van rá. Mellesleg a Kívülállókat az érkezésük előtt húsz perccel kiszimatoljuk. Addigra már az erősítés is ideér.
- Honnan tudjuk, hogy betartja a szavát? - kérdezte Berill.
- Én itt maradok addig, amíg az elraboltakat vissza nem szerezzük!
- Ezt meg fogják engedni? Hiszen, ha jól emlékszem még segíteni sem akarták volna elküldeni. - mondta Merko.
- Elég könnyen rá tudom venni a vezetőséget, hogy itt maradjak.
- Akkor ezt megbeszéltük. - zárta le röviden Argot.
Valaki lesietett a lépcsőn, és Argot-hoz rohant. Kétségbeesés tükröződött a szemében.
- Nem csináltam semmit... Egyszer csak elájult... Nem tudtam hogy mit tegyek... és - hadarta a lány
- Avery! Nyugodj le! Mi történt? - kérdezte Argot.
- Optase feljött mert az egyik állat megsebezte. Nem volt súlyos sérülés. Leült az ágyra és úgy kezeltem le a karját. Amikor bekötöztem, akkor hirtelen összerándult, előre bukott és elájult! - hadarta szegény lány.
- Már csak egy mérgezésre volt szükségünk. - dünnyögte Argot - Legort jegyzetfüzetébe van valami róla?
- Biztosan, csak hogy ha most kezdem átnézni, akkor egy hét múlva se végzek. - sóhajtotta Avery.
- Szerintem tudnék segíteni.
Kérdőn nézett rám mindenki, így belekezdtem a magyarázatba:
- Majdnem az összes mérget ismerjük. Tudjuk hozzájuk az ellenszereket is, de ha nem sikerül megállapítanunk a mérget, akkor van egy főzet, ami az összes méregnek az ellenszere. Minden katona tart magánál egy keveset vészhelyzetre. Szerintem tündéken ugyanúgy működik.
- Nem vagy biztos benne? - nézett rám kérdőn Berill.
- Ezen a bolygón több mint hétszáz éve nem járt senki, így nem tudjuk, hogy kire milyen hatással van. De választhattok, vagy sikerül megmenteni, vagy próbálkozás nélkül fog meghalni.
Már elkezdett volna veszekedni Berill, de Argot leintette.
- Erre gyere. - és elindult a második emeletre - Elnézést Berill és Merko viselkedése miatt, de az ikrek közül kettő az ő tanítványuk volt, és nagyon megszerették őket. Erre most elrabolják az ikreket, aztán meg az egyetlen gyógyítónkat. Most mindenki ideges egy kicsit, de ha bebizonyítod, hogy nem ártasz, hanem segítesz nekünk, akkor talán előbb megtörik a jég.
- Tünde létetekre elég sok érzelmetek van. - mondtam a véleményemet.
- Ebben a faluban nincsenek idős tündék, vagyis vannak de kevesen. Inkább fiatalokból áll a falu. A legfiatalabbakat rabolták most el. A falu legidősebbe is száz és százötven között van. Még nem elég öregek ahhoz, hogy képesek legyenek az összes érzelmeiket mindig elrejteni.
- Furcsák vagytok. Tudom, hogy az én szavam nem sokat ér itt, hiszen már elég régóta el vagyunk vágva sok civilizációtól. Lehet, hogy valójában a mi illemszabályaink a szokatlanok és a tietek a megszokott. - elmélkedtem, miközben Optase-hoz tartottunk.
Argot erre elmosolyodott, de aztán megint komoly lett. Nem beszéltünk többet. Mikor megláttam Optase-t, rögtön tudtam, hogy milyen méreg van a szervezetében. Odasiettem és megitattam vele a főzetet. Pár pec múlva sokkal jobb színben volt.
- Köszönöm, hogy segítettél neki. - mondta Argot.
- Ugyan, semmiség. Azonban most már tudom, hogy eléggé eltérünk. Mármint a méreg, amit Optase-t ennyire megbetegítette, valójában csak számotokra méreg.
- Persze, lehetséges, hogy a ti szervezetetek már megszokta, és...
- Nem úgy értem - vágtam közbe - Ezt a mérget még akkor fejlesztettük ki, amikor még nem itt éltünk és folyamatosan támadtak bennünket. Ez a méreg csak és kizárólag a tündékre hat. Kis mennyiségben nem halálos, de akkor is elviselhetetlen kínokat éltek át. Nagy mennyiségben halálos. Hogyha megisszátok, akkor tök mindegy mennyit isztok meg belőle, így is úgy is belehaltok. Ezt a mérget azóta nem használtuk, mióta itt vagyunk.
Argot ezek hallatán leült a legközelebbi ágyra. Most dolgozza fel a hallottakat. Tovább néztem Optase-t. Gondolkodtam, hogy hogyan juthatott a szervezetébe a méreg. Hiszen nem tudtak olyan nagy adagot ráönteni, hogy meghaljon és megitatni se tudták vele. Ekkor láttam a karját, hogy be van kötve. Leszedtem róla a kötést, és egy mély karmolás volt alatta. A seb környéke bezöldült, mintha beütötte volna a karját.
- A fenébe. - csúszott ki a számon.
- Valami baj van? - kérdezte Argot.
- Igen, nagyon nagy baj van. Optase szervezetébe nem juttattak sok mérget. Mellesleg nem szájon át vette be, hanem a karján lévő sérülés által került be a méreg. Elég kicsi adag volt, mégis több órán keresztül nem volt semmilyen tünete. Szerintem sikerült a mérget tovább fejleszteni.
- Jöhet ennél rosszabb hír?
- Ezredes! - hallottam a lépcső felől, és nem sokára már meg is láttam az egyik kísérőmet.
- Igen?
- Találtunk egy szellemet.
- Tessék?! - kérdeztünk egyszerre vissza Argottal.
- Jobban mondva szellemeket, néha megjelennek néha eltűnnek, de a hangjukat egyfolytában hallani. Az egyikük azt mondta, hogy hívjam le önöket.
Pár perc múlva már megint lent voltunk a földszinten, ahol tényleg villódzott egy valami. Pár másodpercre tűnt fel, akkor is egy arany és egy ezüst színfolt. Aztán eltűntek.
- Na végre, hogy itt vannak! - hallottam Anna hangját.
- Anna? - kérdeztem, és majdnem leültem ott helyben.
- Nincs sok időnk, sietnünk kell. - mondta egy fiú.
- Legort? - kérdezte Argot, aki láthatóan ugyanannyira meglepődött mint én.
- Igen, mi vagyunk. - válaszolták egyszerre.
Ez lesz már a harmadik nap, hogy elrabolták Annáékat. Ma is idegesen járkáltam fel és alá az irodámban, mert a parancsot hozó levél, ami feljogosít arra, hogy a tündékhez mehessek késik. Nem gondolkodtam, hogy mit fogok majd csinálni, ha majd beszélnem kell a tündékkel. Remélem, ha nem támadom meg őket, akkor nem akarják levágni a fejemet. Mondjuk, ha én lennék a helyükbe bárki is jönne, biztos, hogy jól ellátnám a baját. Kopogtatnak az ajtómon.
- Bejöhet! - mondtam hangosabban az átlagosnál.
Egy küldönc lépett be, a kezében volt egy levél.
- Elnézést uram a késésért, de...
- Késés?! Egy napot késett! Ez alatt az egy nap alatt, akár meg is ölhették a kadét szakaszt! - vágtam közbe.
- E-e-e-lnézést. De-e sa-ajno-os ké-éső-őn é-ért e-el ho-ozzá-ánk a-a hí-ír. - dadogta a küldönc.
Szegénynek az arca falfehér lett, és úgy remegett mint egy nyárfa levél.
- Köszönöm, elmehet. - morogtam.
Amilyen gyorsan csak tudott kiment az irodámból. Végig olvastam a levelet, és beletettem a szütyőmbe. Az övemre csatoltam egy szablyát, két hosszú tőrt és egy darab dobó tőrt. A dobó tőrt csak a biztonság kedvéért viszem, ugyanis nem tudom olyan jól használni. Felkerestem a hat barátomat, akiket megkértem, hogy kísérjenek el. Pár perc múlva indulásra készen álltunk.
- A terv a következő - kezdtem a tájékoztatást - állati alakunkba megyünk a falu közelébe. Azonban tizenöt-húsz méterrel előtte alakot váltunk. Nem akarom, hogy többnek higgyenek minket embereknél. Csak én megyek le a faluba, ti a fákon lesztek és ha szükséges megvédtek, de csak akkor ha jelt adok! Egy tündét se öljetek vagy sértsetek meg! Majd odaadom a fegyvereimet nektek és fegyvertelenül megyek a faluba, remélem így kevésbé akarnak majd megölni. Figyeljetek a Kívülállókra, ha valaki egyet is meglát jelezzen mindenkinek, és onnantól ne érdekeljen senkit, hogy a tündék azt hiszik csak emberek vagyunk. Ha a Kívülállókkal is meg kell küzdenünk, védjétek a tündéket! Világos voltam?
- Igen!
- Akkor indulhatunk!
* Argot szemszöge*
- A mostani élelem és vízkészletünk, ha jól beosztjuk, akár két hétig is kitart. A kötszer és a gyógyszerek folyamatosan fogynak, pótolni nem tudjuk őket. Az alapanyagok, mint például a fa, kötél és a többi szintén alig maradt, pótlásához el kell hagyni a falut. A fegyverek egyre rosszabb állapotban vannak, még meg lehet őket javítani, de ha ilyen erősek maradnak az ellenfeleink, akkor fém lelőhelyet is keresnünk kell. - fejezte be Shina a jelentést.
- Remek, akkor minden fogytán van. Gyógynövényekért majd Arané, Avery és Merkó megy. Mindannyiuk látták, hogy mit gyűjt Legort, és reménykedjünk, hogy Arané segítségével talán sikerül legalább egy könnyebb gyógyfőzetet előállítanunk. Az alapanyagokat növényekkel kell pótolnunk, azt majd később szerezzük be. Marina, Vanád és Hidryt fognak elmenni. Fémet tudunk találni a hegyekben, de nem kockáztatnám meg az utat. Nagyon veszélyes, oda is három fő fog menni. Berill, Hidryt és te. Ti vagytok a legerősebbek és a legügyesebbek, azt a feladatot csak rátok merem bízni. - mondtam Shina-nak.
- Mikor kezdődjenek a beszerzések?
- Arané, Avery és Merko holnap mennek, és nem mehetnek a látóhatáron kívülre! Marina, Vanád és Hidryt két nap múlva indulnak, és két napot kapnak arra, hogy begyűjtsenek mindent, ha bármi baj történne útközben azonnal vissza kell fordulniuk. Berill, Hydrit és te egy hét múlva indultok, hogy Hidryt tudjon egy kicsit pihenni. Ti egy hetet kaptok, mindjárt megmutatom, hogy mit kell majd beszereznetek.
- És mi lesz az ikrekkel és Legort-tal? - kérdezte Shina.
Nem válaszoltam, inkább csak az előttem lévő térképet néztem, és próbáltam kiszámítani, hogy elég lesz-e ennyi idő mindenkinek.
- Argot! Tudjuk, hogy még élnek, hiszen biztos, hogy nem azért fogták el, hogy megöljék őket! Hiszen azt itt is megtehették volna. - kezdett vitatkozni Shina.
- Engem az jobban zavar, hogy emberek az ellenfeleink. Mellesleg akivel minden nap beszélt Legort tett egy ígéretet és nem tartotta be. Sajnos Lara, Alton, Emerisz és Legort érdekében semmit sem tudunk tenni. Mint mondtad a fegyverek nincsenek jó állapotban.
- Megint támadnak minket! - hallottuk Merko hangját.
"Már csak ez hiányzott." - gondoltam, és kirohantam az ajtón. Három farkas és egy tigris. Mivel nappal van, ezért most nem az éjszakai barátaik leptek meg minket. "Még mindig kíváncsi vagyok, hogy a farkasok, hogyan jutnak fel ide."
- Akik nem tudnak harcolni, azok menjenek vissza a házaikba! Mindenki akinek van fegyvere, az maradjon és harcoljon! - kiabáltam, miközben elő vettem a kardomat. - Hidryt, Merko ti foglalkozzatok a tigrissel! Optase, Victoria ti az egyik farkassal. Vanád, Marina tiétek a második. Shina és az enyém a harmadik.
Gyorsan változtatott mindenki a helyzetén, és belekezdtünk a harcba. Shinával ketten könnyedén ártalmatlanítottuk a farkast, a végső szúrást Shina hajtotta végre. Mikor felnéztem jött még három tigris. Gyorsan körbe néztem, és láttam, hogy kik szabadok.
- Hidryt, Merko tiétek a maradék két farkas! Victoria, Optase az első tigrist támadjátok! Marina, Vanád tiétek a második! Shináé és enyém a harmadik!
Megint gyorsan formációt váltottunk, és tovább küzdöttünk. Szerencsénkre az állatok nem értették a nyelvünket. A tigrist nehezebben lehetett legyőzni. Már az erőm kezdte a végét járni, amikor a tigris leterítette Shinát. Gyorsan a tigris hátára pattantam és a kardommal leszúrtam a tigrist, aki rádőlt Shinára. Még fel sem ocsúdtam, amikor még többen jöttek. Most már nem csak farkasok voltak itt. A többiek még mindig a tigrisekkel voltak elfoglalva, Hidryt és Merko pedig vártak a parancsomra.
- Merko, Hidryt próbáljátok a csapdákhoz csalni őket! - Shina közben kikászálódott, a halott tigris alól - Shina, segíts Optase-nak és Victoria-nak!
Már mentem, hogy feltartsam a többi állatot, amikor az elvileg halott tigris átváltozott jaguárrá. Először azt hittem, hogy megőrültem, és akkor láttam, hogy az elvileg halott állatok, mindegyike feléledt. "Hogy lehet megölni őket?" Ha külön külön maradunk, akkor darabokra fognak minket tépni.
- Mindenki ide! Senki ne maradjon egyedül! - kiáltottam, és kitértem egy támadás elől.
Beálltunk egy körbe, úgy hogy az állatok felé néztünk.
- Mi a terv? - kérdezte Merko.
- A túlélés. - válaszoltam - Ezeket nem lehet megölni!
Hidryt elkezdett káromkodni, és mikor az egyik hiúz rá támadt, a szekercéjével levágta annak a fejét. A többi állat is támadott minket, de nem akartak megölni, hiszen akkor elég lett volna ha egyszerre támadnak. Csak sakkban tartottak. Ahogy észrevettem az összes állat feléledt, kivéve az, amelyiket Hidryt lefejezte.
- Argot, így nem bírjuk sokáig! - mondta Shina.
Ezzel én is tisztában vagyok, de inkább nem válaszoltam. Az egyik farkas hátul felüvöltött, mire az állatok abbahagyták a támadást, és utat nyitottak neki. A farkas ott állt egy helyben, és minket figyelt. Egyszer csak, felállt két lábra, mint ahogy a kutyák szoktak, de nem állt vissza az első két lábára, mert emberré változott. "Lehet, hogy az egészet csak álmodom? Hogy változhat egy farkas emberré?" - cikáztak a gondolatok a fejemben, de az arcomon semmit sem lehetett látni.
- Pedig reménykedtem, hogy sikerül majd meglepnem a tündéket. - mondta az idegen - de akkor térjünk is a tárgyra, adjátok át a varázslónőt!
- Nem. - feleltük egyszerre.
Hátra sandítottam, hogy csak én szeretnék vele beszélni. Ekkor a hátunk mögül üvöltést hallottunk.
- Mi a fenét keresnek ezek itt? - motyogta az ismeretlen - Akkor majd megtaláljuk magunk. - mondta rendes hangerővel, és rám támadott.
Könnyen hárítottam, és visszatámadtam. Sikeresen megvágtam a kardot tartó kezét, ami miatt egy kicsit hátra tántorodott. Most farkassá változott újra, és nekem ugrott. Nem bírtam el a súlyát, ezért elestem, és megpróbáltam a száját távol tartani a fejemtől. A többiek nem tudtam, hogy mit csinálnak. Egyszer csak valami oldalba támadta a farkast, aki ennek hatására repült vagy három métert. Egy tigris állt felettem, de nem engem támadott meg, hanem a farkast. Nem foglalkoztam velük, gyorsan felpattantam és segítettem a többieknek. Összeszámoltam, összesen hét állat segített nekünk. Három tigris és négy farkas. Egyszer csak, amikor a két oldal szétvált, az egyik tigris tőlünk, bedobta annak a farkasnak a fejét, aki emberré tudott változni. Hiába volt túlerőben az ellenség, mégis visszavonult.
- Ez most tényleg megtörtént, vagy csak bevertem a fejemet? - kérdezte Hidryt.
- Igen Hidryt, ez megtörtént. - válaszolt neki Merko.
- Remek, szóval így osonnak át a csapdáimon. Mindjárt tökéletesítem őket. - morogta miközben a szekercéjét törölgette.
Ahogy végig néztem a csapaton láttam, hogy sokak megsérültek. Nem nagyon, csak kisebb sérülések voltak. Ez a támadás nem hiányzott. A hét állat, még mindig itt volt, és minket nézett. Shina tette fel azt a kérdést, ami bennem is megfogalmazódott.
- Szerintetek ők is át tudnak változni?
A tigris, amelyik leszedte rólam a farkast, előre lépett és átváltozott. Nem volt se magas, se alacsony átlagos magasságú ember volt. A haja barna és a harmincas évei közepén járt. Nem szólalt meg. Hirtelen Merko odament hozzá és a tőrét a torkához nyomta:
- Mondj egy jó okot, hogy ne itt helyben öljelek meg.
Nem ijedt meg a férfi. Számított rá, hogy ez fog történni. A többi állat viszont feszültnek tűnt.
- Egyből tudok hármat is. Egy mi mentettük meg az életeteket. Kettő mi miattunk éltétek túl ezt a hónapot, és három ugyanaz történ velünk mint veletek. - mondta nyugodtan.
Merko elvette a kését. Ekkor megszólaltam:
- Elnézést, de már nem tudjuk eldönteni, hogy kiben bízhatunk és kiben nem.
- Semmi baj. - ekkor a társaihoz fordult - Őrködjetek, ha netán visszajönnének jelezzetek és valaki menjen szólni az erődnek!
Az állatok bólintottak és szétszaladtak.
- Akkor gondolom, sok kérdésük van. - fordult vissza - Menjünk a közházba és beszéljük meg ott.
- Közház? A nagy házra gondol? - kérdezte Optase.
- Igen, arra.
Oda felé tartottunk. Senki sem szólalt meg. Hirtelen egy villám csapott az idegen orra elé.
- Berill! - szóltam, és a háza felé néztem - Nem ő rabolta el az ikreket! Szóval ha kérhetném még ne süsd meg!
Válaszul, csak ellépett az ablaktól.
- Tényleg bizalmatlanok vagytok. - állapította meg a férfi.
- Ez annyira meglepő, azok után ami történt? - kérdeztem vissza.
- Ha én a ti helyetekben lettem volna, akkor már nem élnék. - vont vállat - de azért örülök, hogy nem öltetek meg.
Beértünk a nagy házba és körül álltuk az asztalt. Mindenki kíváncsian méregette az idegent. Végül megszólaltam:
- Hogy értetted azt, hogy ugyanaz történt veletek, mint velünk?
- Tőletek, az utolsó értesülés szerint három gyereket raboltak, nem de?
- Már négyet. - mondtam keserűen.
- Tőlünk tízet. - válaszolta - Gondolom nem tudják, hogy kikkel állnak szembe.
- Ha tudnánk, nem akarta volna senki sem megölni. - válaszolt Merko.
- Első látásra ez a bolygó lakatlan. De valójában már több mint hétszáz éve el itt a népem. Mi nem emberek vagyunk, hanem alakváltók. - kezdett mesélni a férfi - És elnézést kérek mert elfelejtettem bemutatkozni. Tellen Katret vagyok.
- Avit Argot, Nilte Shina, Abies Merko, Lexir Victoria, Delle Maina, Merante Vanád, Helvet Hidryt és Erolten Optase. - mondtam a neveinket - Az alakváltók elméletileg már több száz éve kihaltak.
- Elméletileg. Gyakorlatilag pedig csak elhitettük, hogy hagyjanak minket békén. Nos, sajnos elég hamar elkezdtünk széthúzódni és végül szétváltunk. Akik megakarják ölni magukat, ők a Kívülállók. Akik nem, vagyis mi, a Békésekhez tartozunk. Nem jövünk ki jól egymással. Mondhatni ha emberként néztek minket, akkor a két véglet vagyunk. A Kívülállók bosszúszomjasak, és mindent bevetnek a győzelemért. Mi a Békések nem akarunk semmit, csak nyugodtan élni.
- Tőlünk csak olyanokat raboltak el akik rendelkeznek telepatikus képességekkel. Miért? - kérdeztem.
- Abból a tíz gyerekből egy szintén telepata volt, pontosan az, akivel minden nap beszéltek. A Kívülállók, mint említettem, minden módszert bevetnek. Most azt nézik, hogy a telepátia, mennyire lenne hasznos a számukra, és hogyan érjék el azt, hogy ezt a képességet át tudják adni. Tőlünk azért rabolták el a másik kilenc gyereket, mert katona híján vannak.
- Hol vannak?
- A déli területeken. Ezért mondtuk azt, hogy arra ne menjenek. Már meghaltak volna mind az első napon.
- A börtön hol lehet?
- Nem tudom. Két lehetőség van. Vagy itt vannak egy közelebbi erődben, vagy bevitték a birodalmuk központjába őket.
- Nem tehetnek értük semmit? - kérdeztem.
- Sajnos bonyolultak a mi törvényeink. Csak akkor jelenthetjük ki, hogy a Kívülállók több gyereket is elraboltak, ha rendelkezünk a megfelelő bizonyítékokkal. A legutolsó békekötéskor sajnos ők szabták ezt a feltételt.
- De ha sikerülne is bizonyítékot szerezni, az rajtunk sem segítene igaz?
- Igaz. Most őszinte leszek, engem sem akartak volna ideküldeni. Nem is azért küldtek, hogy mindent elmondjak maguknak, hanem azért, hogy megtudjuk, mennyit tudnak és mennyit nem. Azonban úgy döntöttem, hogy nem engedelmeskedem a parancsnak, hiszen ha ezt az ügyet meg akarjuk oldani, akkor mindenki segítségére szükség van. - a férfi láthatóan elszomorodott.
- Kijét rabolták el? - kérdeztem, nem szeretem, ha egy ember az érzései miatt hoz felelőtlen döntéseket.
- Egy jó barátom lányát. Megkérte hogy vigyázzak rá. De nem fognak elragadtatni az érzelmeim. Tudom, milyen vezetőnek lenni. Tudom milyen, ha egy döntéseden az egész csapat élete múlik. Nem azt mondom, hogy mindent jobban tudok, hanem azt, hogy tudunk egymásnak segíteni. Most tehát, segítenek vagy teljesen felesleges volt, hogy idejöttem? - határozott volt.
Elfogadnám a segítségét és nyilván viszonoznám, de egyedül nem hozhatok döntést. Körbe néztem, mindenki engem nézett.
- Ezt meg kell beszélnünk. Még a mai nap megkapja a választ. Azonban ez nem csak rám tartozik, hanem az egész falura.
- Persze. Kint leszünk, ha kellünk megtalálnak minket a fákon. - ezzel kiment.
- Argot, ugye nem gondolkodtál el az ajánlaton? - kérdezte Merko.
- De igen Merko. Sok múlik rajta, ha segítünk, akkor ők is segítenek. A mai napot sem éltük volna túl! Gondolj bele, sokat nyerhetünk és nem halna meg senki. De nem csak az én döntésem számít. Hívjatok ide mindenkit! Itt mindenkinek szavaznia kell!
*Katret szemszöge*
"Remélem hamar meg lesz a válasz." - gondolkodtam, miközben a fáról néztem, ahogy a tündék bemennek a közházba - "Végtére is mindenkinek jobb lenne úgy, de nyilván a többiek akaratát is figyelembe kell venni. Remélem Anna jól van. Megígértem az anyjának és az apjának, hogy mindenáron védeni fogom. Erre elrabolják az orrom elől. Biztos van egy kém közöttünk. Mégis hogy máshogy juthattak volna át az őrségen? Csak úgy, ha a láncból valaki velük volt. Mert minden őrnek öt percenként jeleznie kell. Olyas valakit kell majd keresnem, aki ismerte a szakaszt. Nem az ajtón jutottak be, hanem az ablakot használták. Tehát akkor a keleti és a déli őrségről kell a lista. Úgy kéne nyomoznom, hogy senki ne fogjon gyanút."
Sokáig várakoztunk, már a nap is lemenőben volt. Egyszer csak egy tündét vettem észre magam mellett. Argot, ha jól emlékszem a nevére, intett hogy kövessem. Lemásztunk a fáról, és bementünk a közházba. Most kevesebben voltunk itt, mellesleg egy új taggal bővült a kör.
- Bemutatom Achelle Berill-t. - mondta Argot.
- Tellen Katret. - hajtottam meg a fejemet, de még mindig úgy nézett mint aki meg akar ölni.
- Segítünk, ha ti is segítetek. - mondta Argot.
- Rendben. Szólok, hogy küldjenek ki ide pár őrt, akik majd értesítenek, ha Kívülállók támadják meg a falut.
- Ez nem segít rajtunk. Nem tudnának olyan gyorsan ideérni. - mondta Berill.
- Elég gyorsak vagyunk, ha kell és szükség van rá. Mellesleg a Kívülállókat az érkezésük előtt húsz perccel kiszimatoljuk. Addigra már az erősítés is ideér.
- Honnan tudjuk, hogy betartja a szavát? - kérdezte Berill.
- Én itt maradok addig, amíg az elraboltakat vissza nem szerezzük!
- Ezt meg fogják engedni? Hiszen, ha jól emlékszem még segíteni sem akarták volna elküldeni. - mondta Merko.
- Elég könnyen rá tudom venni a vezetőséget, hogy itt maradjak.
- Akkor ezt megbeszéltük. - zárta le röviden Argot.
Valaki lesietett a lépcsőn, és Argot-hoz rohant. Kétségbeesés tükröződött a szemében.
- Nem csináltam semmit... Egyszer csak elájult... Nem tudtam hogy mit tegyek... és - hadarta a lány
- Avery! Nyugodj le! Mi történt? - kérdezte Argot.
- Optase feljött mert az egyik állat megsebezte. Nem volt súlyos sérülés. Leült az ágyra és úgy kezeltem le a karját. Amikor bekötöztem, akkor hirtelen összerándult, előre bukott és elájult! - hadarta szegény lány.
- Már csak egy mérgezésre volt szükségünk. - dünnyögte Argot - Legort jegyzetfüzetébe van valami róla?
- Biztosan, csak hogy ha most kezdem átnézni, akkor egy hét múlva se végzek. - sóhajtotta Avery.
- Szerintem tudnék segíteni.
Kérdőn nézett rám mindenki, így belekezdtem a magyarázatba:
- Majdnem az összes mérget ismerjük. Tudjuk hozzájuk az ellenszereket is, de ha nem sikerül megállapítanunk a mérget, akkor van egy főzet, ami az összes méregnek az ellenszere. Minden katona tart magánál egy keveset vészhelyzetre. Szerintem tündéken ugyanúgy működik.
- Nem vagy biztos benne? - nézett rám kérdőn Berill.
- Ezen a bolygón több mint hétszáz éve nem járt senki, így nem tudjuk, hogy kire milyen hatással van. De választhattok, vagy sikerül megmenteni, vagy próbálkozás nélkül fog meghalni.
Már elkezdett volna veszekedni Berill, de Argot leintette.
- Erre gyere. - és elindult a második emeletre - Elnézést Berill és Merko viselkedése miatt, de az ikrek közül kettő az ő tanítványuk volt, és nagyon megszerették őket. Erre most elrabolják az ikreket, aztán meg az egyetlen gyógyítónkat. Most mindenki ideges egy kicsit, de ha bebizonyítod, hogy nem ártasz, hanem segítesz nekünk, akkor talán előbb megtörik a jég.
- Tünde létetekre elég sok érzelmetek van. - mondtam a véleményemet.
- Ebben a faluban nincsenek idős tündék, vagyis vannak de kevesen. Inkább fiatalokból áll a falu. A legfiatalabbakat rabolták most el. A falu legidősebbe is száz és százötven között van. Még nem elég öregek ahhoz, hogy képesek legyenek az összes érzelmeiket mindig elrejteni.
- Furcsák vagytok. Tudom, hogy az én szavam nem sokat ér itt, hiszen már elég régóta el vagyunk vágva sok civilizációtól. Lehet, hogy valójában a mi illemszabályaink a szokatlanok és a tietek a megszokott. - elmélkedtem, miközben Optase-hoz tartottunk.
Argot erre elmosolyodott, de aztán megint komoly lett. Nem beszéltünk többet. Mikor megláttam Optase-t, rögtön tudtam, hogy milyen méreg van a szervezetében. Odasiettem és megitattam vele a főzetet. Pár pec múlva sokkal jobb színben volt.
- Köszönöm, hogy segítettél neki. - mondta Argot.
- Ugyan, semmiség. Azonban most már tudom, hogy eléggé eltérünk. Mármint a méreg, amit Optase-t ennyire megbetegítette, valójában csak számotokra méreg.
- Persze, lehetséges, hogy a ti szervezetetek már megszokta, és...
- Nem úgy értem - vágtam közbe - Ezt a mérget még akkor fejlesztettük ki, amikor még nem itt éltünk és folyamatosan támadtak bennünket. Ez a méreg csak és kizárólag a tündékre hat. Kis mennyiségben nem halálos, de akkor is elviselhetetlen kínokat éltek át. Nagy mennyiségben halálos. Hogyha megisszátok, akkor tök mindegy mennyit isztok meg belőle, így is úgy is belehaltok. Ezt a mérget azóta nem használtuk, mióta itt vagyunk.
Argot ezek hallatán leült a legközelebbi ágyra. Most dolgozza fel a hallottakat. Tovább néztem Optase-t. Gondolkodtam, hogy hogyan juthatott a szervezetébe a méreg. Hiszen nem tudtak olyan nagy adagot ráönteni, hogy meghaljon és megitatni se tudták vele. Ekkor láttam a karját, hogy be van kötve. Leszedtem róla a kötést, és egy mély karmolás volt alatta. A seb környéke bezöldült, mintha beütötte volna a karját.
- A fenébe. - csúszott ki a számon.
- Valami baj van? - kérdezte Argot.
- Igen, nagyon nagy baj van. Optase szervezetébe nem juttattak sok mérget. Mellesleg nem szájon át vette be, hanem a karján lévő sérülés által került be a méreg. Elég kicsi adag volt, mégis több órán keresztül nem volt semmilyen tünete. Szerintem sikerült a mérget tovább fejleszteni.
- Jöhet ennél rosszabb hír?
- Ezredes! - hallottam a lépcső felől, és nem sokára már meg is láttam az egyik kísérőmet.
- Igen?
- Találtunk egy szellemet.
- Tessék?! - kérdeztünk egyszerre vissza Argottal.
- Jobban mondva szellemeket, néha megjelennek néha eltűnnek, de a hangjukat egyfolytában hallani. Az egyikük azt mondta, hogy hívjam le önöket.
Pár perc múlva már megint lent voltunk a földszinten, ahol tényleg villódzott egy valami. Pár másodpercre tűnt fel, akkor is egy arany és egy ezüst színfolt. Aztán eltűntek.
- Na végre, hogy itt vannak! - hallottam Anna hangját.
- Anna? - kérdeztem, és majdnem leültem ott helyben.
- Nincs sok időnk, sietnünk kell. - mondta egy fiú.
- Legort? - kérdezte Argot, aki láthatóan ugyanannyira meglepődött mint én.
- Igen, mi vagyunk. - válaszolták egyszerre.
2018. június 27., szerda
18. fejezet - Vallatás
*Legort szemszöge*
Mikor felkeltem mindenki aludt Annán és rajtam kívül. Próbáltam visszaaludni, hogy ne vegyen észre, azonban elkéstem.
- Te is felkeltél? - kérdezte halkan.
- Igen.
- Szeretnék kérdezni valamit.
- ...
- Te mégis miért utálsz minket?
Meghökkentett a kérdés, ezért nem válaszoltam azonnal.
- Ez csak rám tartozik.
- Lehet, hogy meglepetésként fog érni, de rajtunk csattan az ostor, szóval ránk is tartozik! - mondta még mindig halkan, de a szemei szikrákat szórtak.
- Ehhez semmi közöd, és ha el akarod nyerni a bizalmamat akkor tegyél is érte valamit!
- Jó éjt, de jobban járunk ha hamarabb megbízunk egymásban. - válaszolta színtelen hangon.
- Jó éjt!
Fordultam egyet jelezvén, hogy hagyjuk abba a beszélgetést.
- Egyébként, ha nem akarod, hogy dühösek legyenek rád, akkor tedd vissza magadra a bilincset! - mondta.
Lenéztem a kezemre és láttam, hogy álmomban megint leszedtem magamról. Erről igazán nem tehetek, börtönben vagyok és a testem menekülni szeretne. Sőt én is, ha megtalálom a módját akkor az ikrekkel amint lehet megszökünk, és majd szólunk a népének, hogy hol voltunk. Nem bízok bennük. Az emberek mindig ugyanolyanok bárhol is legyenek. Visszatettem a bilincset a csuklómra, és megpróbáltam aludni. Az álom elején nem történt semmi különös, de egész végig nyomasztó érzésem volt, aztán hirtelen helyszínt váltottam. Egy máglya előtt álltam, és a máglya közepén egy nő állt és sikított a kíntól. Megpróbáltam befogni a fülemet, de bárhogyan is próbálkoztam hallottam a nő sikolyait. Aztán valaki elkezdett rázni, ami miatt felébredtem. Anna rázogatott, még mindig aludt mindenki. Rögtön eszembe jutott pár kérdés, amit véletlenül telepatikusan kérdeztem meg tőle:
- Miért ébresztettél fel? Valami baj történt? Hogy kerültél ide?
- Én is aludtam, amikor véletlenül belenéztem az álmodba...
- MIT KERESTÉL A FEJEMBEN?
- És te miért telepatikusan beszélgetsz velem? - kérdezett vissza.
- ...
- Na látod? Még nem tudom uralni teljesen a képességemet, ezért előfordulnak ilyen balesetek, főleg akkor, ha tíz méteren belül van egy olyan telepata, aki olyan erős mint én.
- Te se tudod rendesen irányítani az erődet? Azt hittem ügyesebb vagy nálam. - bukott ki belőlem, és utána össze is szidtam magamat érte.
- Ugyanolyan szinten állunk. Mit szólnál hozzá, ha rendesen nem telepatikusan folytatnánk ezt a beszélgetést?
- Valami baj van?
- Azon kívül, hogy a többiek ébredeznek és mi ketten egymásra meredünk úgy, hogy én itt ülök feletted?
Azonnal felbontottam a kapcsolatot. Tényleg úgy volt, ahogyan ő mondta, és elég kellemetlen lett volna a helyzet.
- Egyébként nem válaszoltál egy kérdésemre - mondtam neki - Hogy kerültél ide?
- Elszakítottam a láncot.
- Mit csináltál?
- Elszakítottam a láncot. Akarod, hogy szótagolva is elmondjam?
- Csak azért szakítottad el, hogy felkeltsél? Mégis miért? - kérdeztem értetlenül.
- Mondtam, hogy beleláttam az álmodba, és éppen szenvedtél. Nem szeretem, ha mások szenvednek és tudok tenni ellene.
Nagyon elszomorodott valamiért, mintha bántaná valami. Egy biztos, nehéz kiigazodni rajta.
- Menj vissza, mielőtt lefülelnek. - mondtam neki.
Csak biccentett egyet és visszament a helyére. Pár perc múlva már mindenki felébredt a cellában, egyedül az ikrek nem tértek magukhoz.
- Pedig reménykedtem, hogy az egész csak egy rossz álom volt. - mondta ki hangosan az egyik lány.
A név memóriám nem túl jó, de szerencsémre a telepátiám működik így az alap információkat tudom róla. Kalin Lace, tizenöt éves a Keleti Erőd kadétja. Mondjuk az utolsó részt nem értem, de a többi rendben van. Csaknem kiabálta ezt a mondatot ezért az őrt is sikeresen felébresztette.
- Ki beszél? Nem szabad beszélni! Aki még egyszer megszólal, azt külön cellába zárom! - fenyegetett meg minket az őr.
- Maga fenyeget zsírgombóc? - vágott vissza Lace.
Nagyon rossz ötlet volt a számáról. Az őr dühösen felállt, és már nyitotta volna a cellaajtót, amikor összeesett. Rögtön Annára néztem, aki meredten bámulta az őrt és a szeme sárgán világított. Ez az egész pár másodpercig tartott. Megrázta a fejét és már újra felvette a szeme a természetes színét.
- Ezért lehet, hogy ki fognak borulni - szólalt meg Rignot - Te voltál Anna?
- Igen. - válaszolta.
- Remek, ezt hogy fogjuk megúszni? Most már biztosan több őrt fognak ideállítani - sóhajtott Rignot - Egyébként, Legort megint leszedted magadról a bilincset.
A tudatalattim nem tud pihenni? Miért szedi mindig le rólam a bilincset? Gyorsan visszacsatoltam, mielőtt bárki is bejönne. Nem akarom kipróbálni azokat a sisakokat, elég volt hogy láttam, hogyan tesztelik másokon az erejét. Mellesleg, ők hogyan jutottak hozzá? Még eggyel több kérdés. Itt az alkalom, hogy többet megtudjak róluk, hiszen végtére is az őr ki van ütve.
- Nem akarok tolakodó lenni, de azt még nem tisztáztuk, hogy kik is vagytok. - mondtam.
Mindannyian összenéztek, végül Rignot szólalt meg.
- Mint láthatod rabok vagyunk, mint te.
Szóval nem mondanak semmit, akkor nem jutok előrébb.
- Már régóta élünk ezen a bolygón - szólalt meg Anna - Minket is ideüldöztek. Sokáig egy nép voltunk, de aztán szét kellett válnunk. Mi a Békésekhez tartozunk, azt a pártot erősítjük, hogy maradjunk itt békében rejtőzzünk el és hagyjunk békén mindenkit, mert akkor minket is békén hagynak. Ahol most vagyunk az a Kívülállóknak az egyik erődje. A Kívülállók azon a véleményen vannak, hogy meg kell bosszulni azt, hogy ide kergettek minket. Több háború is kirobbant emiatt, sokszor kérdéses volt, hogy túl éljük-e még. A Kívülállók minden módszert bevetnek és sokat keresnek, hogy erősebbek legyenek.
Erre nem tudtam mit mondani. Tudtam, hogy nem ez a teljes igazság, de már ez is több volt mint a semmi. Szóval erősebbek akarnak lenni? Nem értem az embereket ilyenkor. Legyenek olyanok, amilyennek megalkotta őket a természet. Mondjuk jó gondolat tőlem, egy olyantól aki teljesen szembe megy a természet törvényeivel.
Ekkor zajt hallottunk a lépcső felől, az ikrek erre riadtak fel és összebújtak. Ez nem jelent jót. Egy férfi jelent meg teljes vas felszerelésben, csak a páncél rajta nyomhatott ötven kilót, de könnyedén mozgott benne. Látta, hogy az őr ki volt ütve. Valamit morgott, nem értettem, hogy mit, aztán megszólalt:
- Melyikőtök műve volt? - dörögte.
Senki sem válaszolt, az ikrek olyan fehérek lettek, mintha megbetegedtek volna.
- Halljam ki volt?! - mondta hangosabban.
Mielőtt Anna megszólalt volna gyorsan közbe vágtam.
- Én voltam. - én hülye, mégis miért védem meg őt?
Nem tett értem semmit, ami miatt ezt átvállaljam tőle. Most már mindegy, ráadásul tünde vagyok és ahogyan észrevettem, nem vagyok a szívük csücske. Ha ügyes vagyok akkor talán még a kulcsot is sikeresen el tudom venni tőle.
- Nagyon rossz döntés volt. - dörögte és kinyitotta a cella ajtót.
A páncélja miatt nem tudtam kiütni, mint ahogy Anna tette azt az őrrel. Ez fájni fog. Lassan mozgott viszont minden lépésére remegett a föld, szerintem rám akar ijeszteni, de ezzel nem fog meghatni. Voltam már ennél rosszabb szituációban. Megfogta az ingemet és felemelt amennyire csak tudott. Nem ijedtem meg, tovább néztem a szemébe.
- Nem tudom eldönteni, hogy bátor, vagy ostoba vagy-e. - mondta mielőtt teljes erejével a földhöz vágott.
Nem ájultam el, de ezt tettetem, hogy békén hagyjon. Bevált tovább ment és mindenkinek leellenőrizte a láncait. Amikor Annához ért, morgott valamit és megjavította a bilincsét. Az ikrekhez is bement, de ott se akadt sok dolga. Miután elvégezte a munkáját, a kollégáját felültette és felment a lépcsőn.
- Miért védtél meg? - kérdezte Anna.
- Öhm, Anna nem akarok közbe szólni, de... - kezdte azt hiszem Enturin
- Nem ájultam el. - mondtam és felültem - De sikeresen megszereztem ezeket! - mutattam meg a kulcsokat.
- Akkor hogyan zárta ránk a cella ajtót? - kérdezte Rignot.
- Gondolom az őr kulcsaival.
Mellettem volt egy csomó tégla darab, az egyiket megfogtam és elkezdtem kiásni egy gödröt. Amikor elég nagy lett bele tettem a kulcsot, és visszatemettem. A téglákkal pedig megjelöltem a helyet.
- Miért nem használjuk most rögtön? - kérdezte Enturin.
- Azért mert valakik most jönnek ide le. - válaszolt Anna.
Nem kellett sok idő, hogy megjelenjen a "vasember" és még jött egy idegen is mellette. Az idegen lehajolt az őrhöz és megvizsgálta.
- Nincs semmi baja, csak alszik - mondta végül - melyikük volt?
- A tünde. - mutatott rám - Te ébren vagy?
Fenébe, elfelejtettem, hogy ő azt hiszi elájultam.
- Miért ne lenne ébren? - kérdezett vissza az idegen.
- Mert elméletileg elájult, amikor a földhöz vágtam. De ha nem akkor teszek róla, hogy most így legyen!
- Nem ölheted meg! Súlyosak lesznek a következményei!
- Nem ölöm meg, csak megértetem vele, hogy itt nem csinálhat semmi ilyesmit. - mutatott az ájult őrre.
Az idegen nem tartotta vissza. A "vasember" megint bejött a cellába, de most nem érdekelte, hogy megijesszen.
- Nem ő volt, hanem én! - mondta Anna, mielőtt még az őr ide ért volna.
- A tünde vallotta be, akkor vállalja is a következményeit! - válaszolta.
Ekkor jöttem rá, hogy ez az egész, hogy ki ütötte ki az őrt csak színjáték volt. Okot keresett, hogy laposra verhessen, és én dalolva nyújtottam azt felé. Vajon minden napom így fog telni? Már itt volt előttem, levette rólam a bilincseket. Nem értettem, hogy miért, aztán rájöttem. Már kerestem is az egérutat, de ezt ő is észrevette.
- Ha megpróbálsz szökni, akkor hidd el nem csak a te napjaidat fogom pokollá tenni! - nézett az ikrek felé.
Szerencsére ők nem hallották, de sajnos az emberek értették, hogy mit mond. Így felállva nagyobb voltam mint a páncélos.
- Fottre nincs sok időnk! - mondta az idegen.
Megfordult én meg ösztönösen körülnéztem, aztán az ikreken állapodott meg a tekintetem. Láttam rajtuk, hogy nem értik a szituációt. Nem fogom most elmondani nekik. Majd később.
- Nyugodj meg hamar végzek - mondta, és miközben felém fordult gyomorszájon vágott.
Össze rogytam, aztán megrúgott, ami miatt hátra estem. Nem védekezhettem, nem csinálhattam semmit, hiszen akkor az ikreket is piszkálni fogja. Nem bíztam benne, de így legalább a lelkiismeretem tiszta lesz, ha az ikreket ennek ellenére sem hagyja békén, és akkor már nem fogom tűrni, hogy laposra verjen. Felemelt és a földhöz vágott, nem ájultam el de már rosszul voltam. Megint felemelt és a falnak dobott.
- Fottre, most már hagyd békén! Még téged fognak megbüntetni! - figyelmeztette az idegen.
Csak morgott és vissza tette rám a bilincseket. Az egyik lánc a lába köré tekeredett. Amikor elindult kifelé megrántottam azt, ami miatt elesett. Gyorsan felpattant és visszatrappolt hozzám. A szemei szikrákat szórtak végül leütött. Rögtön elájultam. Vagyis jobban mondva a testem ájult el, az elmém még mindig éber volt. Nagyon különös érzés, hiszen látom magamat kívülről, de nem haltam meg. "Mégis mi miatt szakadtam ki a testemből?" - morfondíroztam. Így "szellemként" csak egy arany színű alak voltam, nem lehetett kivenni belőlem semmit, csak azt hogy vagy ember vagy tünde vagyok.
- Mi a fenét keresel a testeden kívül? - hallottam Anna hangját.
- Fogalmam sincs, egyszerűen csak megtörtént.
- Térj gyorsan vissza, nem tudom, hogy szellemként meddig bírod ki!
Többszöri próbálkozás során, visszamentem a testembe és onnantól az elmémre sötétség borult.
*Anna szemszöge*
Nagyon meglepődtem, amikor láttam, hogy Legort elméje kiszakadt a testéből. Nem távolodott el tőle, de azért figyelmeztettem, hogy ne essen baja.
- Ez mégis mi volt? - kérdezte Emerisz - Miért nem védekezett?
- Mert ha megmozdult volna, akkor titeket sem hagyott volna békén a páncélos. - mondtam.
- Ugye nem halt meg?
- Dehogy is! Csak elájult, és a szelleme kilökődött a testéből, de aztán sikerült visszamennie.
Látszódott az ikreken a megkönnyebbülés. Tudtam, hogy Fottre csak azért kérdezi meg, hogy ki ütötte ki az őrt, hogy a tündére tudjon fogni valamit, ami miatt megverheti. "Ha képesek lennénk nagyobb utazásokra az elménkkel, akkor talán kapcsolatba tudnánk valahogy lépni a népünkkel." - de ezt még nem tudjuk megvalósítani. Pár perc múlva lejött két katona, az egyikük felvitte az ájult őrt, a másikuk pedig itt maradt, hogy őrködjön.
Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de egyszer csak hallottam, ahogyan megkordul valaki gyomra. Azonnal Lace-re néztem, hiszen ő volt a legnagyobb haspók a csapatban.
- Ne nézzetek így rám, örüljetek, hogy éjszaka nem korgott. Már több mint egy napja nem ettem! - nyavalygott Lace.
Meglepődésünkre az őr nem szólt rá, csak figyelt minket. A csuklyája miatt nem láttuk az arcát, de így kinézetre elég kicsinek tűnt, mégis egy akkora kard volt nála, mint amekkorát Tizon szokott használni. Így első látásra semmit sem tudtam megállapítani róla. Ekkor lejött az a férfi, akivel tegnap beszéltünk és húsz katona volt vele.
- Köszönöm, elmehetsz! - szólt a törpének, aki csak bólintott egyet és felment a lépcsőn.
- Most akkor Anna beszéljünk a képességedről. A tündével később beszélek, mert ahogy látom a tegnapit még nem heverte ki. Nos, mit csinálsz, amikor kapcsolatba akarsz lépni valakivel?
- Miért érdekli ennyire? - feleseltem.
Intett az egyik katonának, aki mellém jött, de nem bántott.
- Te még nem ismered a szabályokat, ezért még nem bántalak. Egyetlen szabály van, ha én kérdezek valamit akkor te készségesen válaszolsz rá. Ha nem így történik, akkor büntetést kapsz. Szerencsédre jó napom van ma, úgy hogy a büntetés nem lesz szigorú. Akkor még egyszer felteszem a kérdést. Mit csinálsz, amikor kapcsolatba akarsz lépni valakivel?
Nem válaszoltam, erre a katona meghúzta a láncokat, és én a falhoz préselődtem. Se a kezeimet se a lábaimat nem tudtam mozgatni. Rá néztem a férfire, aki csak mosolygott.
- Mit csinálsz akkor, amikor kapcsolatba akarsz lépni valakivel?
- Az illető nevét, akivel kapcsolatba akarok lépni, leírom egy papírra, majd azt a papírt bedobom a tűzbe, amit körültáncolok és közben kántálok addig, amíg nem sikerül látnom az illető gondolatait. - mondtam gúnyosan.
Ekkor biccentett egyet a férfi, mire a mellettem álló katona belerúgott a hasamba. Felszisszen tettem, de nem mutattam különösebb jelét a fájdalomnak.
- Hajlandó vagy rendesen válaszolni a kérdésre?
- Nem.
- Pedig reméltem, hogy könnyű dolgom lesz. Nos akkor meg kell törni téged. Hidd el, ma holnap válaszolni fogsz mindenre, amit felteszek neked.
"Majd az álmaidban." - gondoltam magamban. Nem fogom megkönnyíteni a dolgát, nem akarom, hogy erősebb legyen miattam.
- Hozzátok a külön cellába! - parancsolta a férfi.
A katonák eloldoztak, de a kezeimet hátra kötötték. Két katona állt mellettem egy pedig mögöttem. A többi katona a többi fogolyra vigyázott. Mindegyikükön ez a különleges fém sisak volt, ami megakadályozta azt, hogy belenyúljak az elméjébe. Felvezettek a lépcsőn és több folyosón is keresztül mentünk. A folyosók nem voltak szűkek és fáklyákkal voltak kivilágítva. Természetes fény sehonnan sem szűrődött be. A szobák valójában kamrák voltak, csak a Kívülállók ajtókat szereltek rájuk. Megjegyeztem az utat, hátha még szükség lesz rá. Az egyik ilyen kamrába bevezettek, és egy székhez kötöttek. A szobában volt még egy asztal, amin tőrök voltak és minden másféle kínzóeszközök. Nem akarom tudni, hogy a Kívülállóknak mi szükségük van egy ilyen szobára. A katonák kimentek és őrt álltak, a férfi pedig velem szemben állt.
- Akkor kezdjük előröl. Hogyan lépsz kapcsolatba másokkal? - szegezte rám a tekintetét.
Nem válaszoltam. Nem akartam segíteni rajta és ezen az álláspontomon nem akartam válaszoltam.
- Nem válaszolsz? Akkor kezdjük is. - mondta és az asztalhoz lépett.
Ott kiválasztott egy kisebb tőrt, aminek recés volt az éle. Oda lépett hozzám, a tőrt a karom fölé helyezte. Aztán egy gyors mozdulattal belevágott a húsba, épphogy csak nem érte el a csontot! Nem kiabáltam, csak felnyögtem. Nem adom meg neki azt az élvezetet, hogy lássa ahogyan szenvedek. Nem foglalkozott velem, és ezt a mutatványt többször is elismételte. A végén már bekönnyeztem, de nem törtem meg. Miután végezett a jobb karommal, áttért a balra, ott is végig csinálta ugyanezt. Tűrtem, de egyre jobban fájtak a mozdulatai. Egyre jobban rángatta a kést, hogy nekem is jobban fájjon. Akkor sem akartam feladni, és csak tűrtem tovább az egészet.
- A mai napra ennyi elég lesz, holnap majd meglátjuk beszédesebb hangulatba leszel-e. - mondta, és kiszólt sz őröknek.
Az őrök a betegszobához vittek, ahol csak azért kezeltek le, hogy ne fertőződjön el a seb, és ne haljak bele. Bekötözték és visszavittek a szakaszomhoz. Legort már ébredezett, de még nem volt teljesen magánál. Visszaláncoltak, és az összes katona kivonult a börtönből, csak egy maradt, de ő inkább a lépcső tetején üldögélt.
- Anna, mi történt? - kérdezte Enturin.
- Csak megpróbáltak megtörni. - mondtam.
- Mi tettek veled?
- Mit tett velem, csak a férfi volt. Egy tőrrel vagdosta a kezeimet.
Minden szakasztársam dühös lett.
- Miért kell élnie az ilyen embereknek? - kérdezte Amber - Csak pusztítani tud.
Mindenki hasonló véleményen volt. A nagy szócsaták közbe tért teljesen magához a tünde. Először nem értette, hogy mi folyik itt, de aztán meglátta a kötéseket a karomon. Leszedte magáról a bilincset és odajött hozzám.
- Megnézhetem? - kérdezte.
Csak bólintottam, nem voltam a legjobb hangulatomban, de hogyha megakarja nézni, akkor nincs kifogásom ellene. Először eloldozott, aztán óvatosan leszedte a kötést a kezemről.
- Hogyan szerezted?
- Kérdezett, nem válaszoltam erre ezt tette. - mondtam tömören, a tünde csak furcsán nézett rám, mire csak felsóhajtottam - Megkérdezte, hogyan tudok másokkal kapcsolatba lépni, a férfi kérdezte meg, mivel nem válaszoltam rá, elvitt és ezt tette.
- Milyen éle volt? - kérdezte utána.
- Recés.
- Nagyon csúnyák a sebeid. Ha minden nap el fogja ezt játszani, akkor nincs sok esélyed és akkor a tested előbb fog megtörni, mint te.
- Köszi a biztató szavakat. - dünnyögtem.
- Szerintem se mondjunk neki semmit, vagy egyszerűen hazudjunk. Szóval, ha akarod, akkor meg tudlak gyógyítani. - nézett a szemembe a tünde - Ne vedd személyesnek, de nem csak te járnál rosszul, ha bármit is elkotyogsz.
Esküszöm, ha kiszabadulunk innen, akkor gazdagodni fog pár pofonnal ez a tünde. Miért nem tud egyszer együtt érző lenni?
- De hát nincsenek nálad se gyógyszerek, se kötszerek! - mondta a másik cellából Emerisz.
- Nincs is rá szükségem. Akkor mit mondasz?
- Segíts. - mondtam, de olyan színtelen hangon, ahogyan csak tudtam.
A tünde csak bólintott, és a tenyerét először a jobb kezem felé tette. Éreztem, ahogyan a sebek összehúzódnak, majd eltűnnek. Meglepődtem, hiszen nem tudtam, hogy van varázsereje. Ugyanezt megismételte a bal kezemmel. A végén eléggé kifáradt, de nem mutatta a jelét.
- Köszönöm. - mondtam.
- Van mit. - mondta, és vissza ment a helyére.
Ez a tünde öngyilkos szeretne lenni. Nem bízik meg bennünk és eléri azt is, hogy mi is megutáljuk, így csak négyen maradnak és négyen nincs semmi esélyük!
- Pihenjél! Most begyógyult a sebed, azonban a tested így is elfáradt. - tanácsolta a tünde.
Amíg meg nem említette, addig egyáltalán nem éreztem fáradtnak magamat. Most viszont a szemhéjam ólom súlyú lett. Ébren akartam maradni, de nem sikerült és elaludtam.
Mikor felkeltem mindenki aludt Annán és rajtam kívül. Próbáltam visszaaludni, hogy ne vegyen észre, azonban elkéstem.
- Te is felkeltél? - kérdezte halkan.
- Igen.
- Szeretnék kérdezni valamit.
- ...
- Te mégis miért utálsz minket?
Meghökkentett a kérdés, ezért nem válaszoltam azonnal.
- Ez csak rám tartozik.
- Lehet, hogy meglepetésként fog érni, de rajtunk csattan az ostor, szóval ránk is tartozik! - mondta még mindig halkan, de a szemei szikrákat szórtak.
- Ehhez semmi közöd, és ha el akarod nyerni a bizalmamat akkor tegyél is érte valamit!
- Jó éjt, de jobban járunk ha hamarabb megbízunk egymásban. - válaszolta színtelen hangon.
- Jó éjt!
Fordultam egyet jelezvén, hogy hagyjuk abba a beszélgetést.
- Egyébként, ha nem akarod, hogy dühösek legyenek rád, akkor tedd vissza magadra a bilincset! - mondta.
Lenéztem a kezemre és láttam, hogy álmomban megint leszedtem magamról. Erről igazán nem tehetek, börtönben vagyok és a testem menekülni szeretne. Sőt én is, ha megtalálom a módját akkor az ikrekkel amint lehet megszökünk, és majd szólunk a népének, hogy hol voltunk. Nem bízok bennük. Az emberek mindig ugyanolyanok bárhol is legyenek. Visszatettem a bilincset a csuklómra, és megpróbáltam aludni. Az álom elején nem történt semmi különös, de egész végig nyomasztó érzésem volt, aztán hirtelen helyszínt váltottam. Egy máglya előtt álltam, és a máglya közepén egy nő állt és sikított a kíntól. Megpróbáltam befogni a fülemet, de bárhogyan is próbálkoztam hallottam a nő sikolyait. Aztán valaki elkezdett rázni, ami miatt felébredtem. Anna rázogatott, még mindig aludt mindenki. Rögtön eszembe jutott pár kérdés, amit véletlenül telepatikusan kérdeztem meg tőle:
- Miért ébresztettél fel? Valami baj történt? Hogy kerültél ide?
- Én is aludtam, amikor véletlenül belenéztem az álmodba...
- MIT KERESTÉL A FEJEMBEN?
- És te miért telepatikusan beszélgetsz velem? - kérdezett vissza.
- ...
- Na látod? Még nem tudom uralni teljesen a képességemet, ezért előfordulnak ilyen balesetek, főleg akkor, ha tíz méteren belül van egy olyan telepata, aki olyan erős mint én.
- Te se tudod rendesen irányítani az erődet? Azt hittem ügyesebb vagy nálam. - bukott ki belőlem, és utána össze is szidtam magamat érte.
- Ugyanolyan szinten állunk. Mit szólnál hozzá, ha rendesen nem telepatikusan folytatnánk ezt a beszélgetést?
- Valami baj van?
- Azon kívül, hogy a többiek ébredeznek és mi ketten egymásra meredünk úgy, hogy én itt ülök feletted?
Azonnal felbontottam a kapcsolatot. Tényleg úgy volt, ahogyan ő mondta, és elég kellemetlen lett volna a helyzet.
- Egyébként nem válaszoltál egy kérdésemre - mondtam neki - Hogy kerültél ide?
- Elszakítottam a láncot.
- Mit csináltál?
- Elszakítottam a láncot. Akarod, hogy szótagolva is elmondjam?
- Csak azért szakítottad el, hogy felkeltsél? Mégis miért? - kérdeztem értetlenül.
- Mondtam, hogy beleláttam az álmodba, és éppen szenvedtél. Nem szeretem, ha mások szenvednek és tudok tenni ellene.
Nagyon elszomorodott valamiért, mintha bántaná valami. Egy biztos, nehéz kiigazodni rajta.
- Menj vissza, mielőtt lefülelnek. - mondtam neki.
Csak biccentett egyet és visszament a helyére. Pár perc múlva már mindenki felébredt a cellában, egyedül az ikrek nem tértek magukhoz.
- Pedig reménykedtem, hogy az egész csak egy rossz álom volt. - mondta ki hangosan az egyik lány.
A név memóriám nem túl jó, de szerencsémre a telepátiám működik így az alap információkat tudom róla. Kalin Lace, tizenöt éves a Keleti Erőd kadétja. Mondjuk az utolsó részt nem értem, de a többi rendben van. Csaknem kiabálta ezt a mondatot ezért az őrt is sikeresen felébresztette.
- Ki beszél? Nem szabad beszélni! Aki még egyszer megszólal, azt külön cellába zárom! - fenyegetett meg minket az őr.
- Maga fenyeget zsírgombóc? - vágott vissza Lace.
Nagyon rossz ötlet volt a számáról. Az őr dühösen felállt, és már nyitotta volna a cellaajtót, amikor összeesett. Rögtön Annára néztem, aki meredten bámulta az őrt és a szeme sárgán világított. Ez az egész pár másodpercig tartott. Megrázta a fejét és már újra felvette a szeme a természetes színét.
- Ezért lehet, hogy ki fognak borulni - szólalt meg Rignot - Te voltál Anna?
- Igen. - válaszolta.
- Remek, ezt hogy fogjuk megúszni? Most már biztosan több őrt fognak ideállítani - sóhajtott Rignot - Egyébként, Legort megint leszedted magadról a bilincset.
A tudatalattim nem tud pihenni? Miért szedi mindig le rólam a bilincset? Gyorsan visszacsatoltam, mielőtt bárki is bejönne. Nem akarom kipróbálni azokat a sisakokat, elég volt hogy láttam, hogyan tesztelik másokon az erejét. Mellesleg, ők hogyan jutottak hozzá? Még eggyel több kérdés. Itt az alkalom, hogy többet megtudjak róluk, hiszen végtére is az őr ki van ütve.
- Nem akarok tolakodó lenni, de azt még nem tisztáztuk, hogy kik is vagytok. - mondtam.
Mindannyian összenéztek, végül Rignot szólalt meg.
- Mint láthatod rabok vagyunk, mint te.
Szóval nem mondanak semmit, akkor nem jutok előrébb.
- Már régóta élünk ezen a bolygón - szólalt meg Anna - Minket is ideüldöztek. Sokáig egy nép voltunk, de aztán szét kellett válnunk. Mi a Békésekhez tartozunk, azt a pártot erősítjük, hogy maradjunk itt békében rejtőzzünk el és hagyjunk békén mindenkit, mert akkor minket is békén hagynak. Ahol most vagyunk az a Kívülállóknak az egyik erődje. A Kívülállók azon a véleményen vannak, hogy meg kell bosszulni azt, hogy ide kergettek minket. Több háború is kirobbant emiatt, sokszor kérdéses volt, hogy túl éljük-e még. A Kívülállók minden módszert bevetnek és sokat keresnek, hogy erősebbek legyenek.
Erre nem tudtam mit mondani. Tudtam, hogy nem ez a teljes igazság, de már ez is több volt mint a semmi. Szóval erősebbek akarnak lenni? Nem értem az embereket ilyenkor. Legyenek olyanok, amilyennek megalkotta őket a természet. Mondjuk jó gondolat tőlem, egy olyantól aki teljesen szembe megy a természet törvényeivel.
Ekkor zajt hallottunk a lépcső felől, az ikrek erre riadtak fel és összebújtak. Ez nem jelent jót. Egy férfi jelent meg teljes vas felszerelésben, csak a páncél rajta nyomhatott ötven kilót, de könnyedén mozgott benne. Látta, hogy az őr ki volt ütve. Valamit morgott, nem értettem, hogy mit, aztán megszólalt:
- Melyikőtök műve volt? - dörögte.
Senki sem válaszolt, az ikrek olyan fehérek lettek, mintha megbetegedtek volna.
- Halljam ki volt?! - mondta hangosabban.
Mielőtt Anna megszólalt volna gyorsan közbe vágtam.
- Én voltam. - én hülye, mégis miért védem meg őt?
Nem tett értem semmit, ami miatt ezt átvállaljam tőle. Most már mindegy, ráadásul tünde vagyok és ahogyan észrevettem, nem vagyok a szívük csücske. Ha ügyes vagyok akkor talán még a kulcsot is sikeresen el tudom venni tőle.
- Nagyon rossz döntés volt. - dörögte és kinyitotta a cella ajtót.
A páncélja miatt nem tudtam kiütni, mint ahogy Anna tette azt az őrrel. Ez fájni fog. Lassan mozgott viszont minden lépésére remegett a föld, szerintem rám akar ijeszteni, de ezzel nem fog meghatni. Voltam már ennél rosszabb szituációban. Megfogta az ingemet és felemelt amennyire csak tudott. Nem ijedtem meg, tovább néztem a szemébe.
- Nem tudom eldönteni, hogy bátor, vagy ostoba vagy-e. - mondta mielőtt teljes erejével a földhöz vágott.
Nem ájultam el, de ezt tettetem, hogy békén hagyjon. Bevált tovább ment és mindenkinek leellenőrizte a láncait. Amikor Annához ért, morgott valamit és megjavította a bilincsét. Az ikrekhez is bement, de ott se akadt sok dolga. Miután elvégezte a munkáját, a kollégáját felültette és felment a lépcsőn.
- Miért védtél meg? - kérdezte Anna.
- Öhm, Anna nem akarok közbe szólni, de... - kezdte azt hiszem Enturin
- Nem ájultam el. - mondtam és felültem - De sikeresen megszereztem ezeket! - mutattam meg a kulcsokat.
- Akkor hogyan zárta ránk a cella ajtót? - kérdezte Rignot.
- Gondolom az őr kulcsaival.
Mellettem volt egy csomó tégla darab, az egyiket megfogtam és elkezdtem kiásni egy gödröt. Amikor elég nagy lett bele tettem a kulcsot, és visszatemettem. A téglákkal pedig megjelöltem a helyet.
- Miért nem használjuk most rögtön? - kérdezte Enturin.
- Azért mert valakik most jönnek ide le. - válaszolt Anna.
Nem kellett sok idő, hogy megjelenjen a "vasember" és még jött egy idegen is mellette. Az idegen lehajolt az őrhöz és megvizsgálta.
- Nincs semmi baja, csak alszik - mondta végül - melyikük volt?
- A tünde. - mutatott rám - Te ébren vagy?
Fenébe, elfelejtettem, hogy ő azt hiszi elájultam.
- Miért ne lenne ébren? - kérdezett vissza az idegen.
- Mert elméletileg elájult, amikor a földhöz vágtam. De ha nem akkor teszek róla, hogy most így legyen!
- Nem ölheted meg! Súlyosak lesznek a következményei!
- Nem ölöm meg, csak megértetem vele, hogy itt nem csinálhat semmi ilyesmit. - mutatott az ájult őrre.
Az idegen nem tartotta vissza. A "vasember" megint bejött a cellába, de most nem érdekelte, hogy megijesszen.
- Nem ő volt, hanem én! - mondta Anna, mielőtt még az őr ide ért volna.
- A tünde vallotta be, akkor vállalja is a következményeit! - válaszolta.
Ekkor jöttem rá, hogy ez az egész, hogy ki ütötte ki az őrt csak színjáték volt. Okot keresett, hogy laposra verhessen, és én dalolva nyújtottam azt felé. Vajon minden napom így fog telni? Már itt volt előttem, levette rólam a bilincseket. Nem értettem, hogy miért, aztán rájöttem. Már kerestem is az egérutat, de ezt ő is észrevette.
- Ha megpróbálsz szökni, akkor hidd el nem csak a te napjaidat fogom pokollá tenni! - nézett az ikrek felé.
Szerencsére ők nem hallották, de sajnos az emberek értették, hogy mit mond. Így felállva nagyobb voltam mint a páncélos.
- Fottre nincs sok időnk! - mondta az idegen.
Megfordult én meg ösztönösen körülnéztem, aztán az ikreken állapodott meg a tekintetem. Láttam rajtuk, hogy nem értik a szituációt. Nem fogom most elmondani nekik. Majd később.
- Nyugodj meg hamar végzek - mondta, és miközben felém fordult gyomorszájon vágott.
Össze rogytam, aztán megrúgott, ami miatt hátra estem. Nem védekezhettem, nem csinálhattam semmit, hiszen akkor az ikreket is piszkálni fogja. Nem bíztam benne, de így legalább a lelkiismeretem tiszta lesz, ha az ikreket ennek ellenére sem hagyja békén, és akkor már nem fogom tűrni, hogy laposra verjen. Felemelt és a földhöz vágott, nem ájultam el de már rosszul voltam. Megint felemelt és a falnak dobott.
- Fottre, most már hagyd békén! Még téged fognak megbüntetni! - figyelmeztette az idegen.
Csak morgott és vissza tette rám a bilincseket. Az egyik lánc a lába köré tekeredett. Amikor elindult kifelé megrántottam azt, ami miatt elesett. Gyorsan felpattant és visszatrappolt hozzám. A szemei szikrákat szórtak végül leütött. Rögtön elájultam. Vagyis jobban mondva a testem ájult el, az elmém még mindig éber volt. Nagyon különös érzés, hiszen látom magamat kívülről, de nem haltam meg. "Mégis mi miatt szakadtam ki a testemből?" - morfondíroztam. Így "szellemként" csak egy arany színű alak voltam, nem lehetett kivenni belőlem semmit, csak azt hogy vagy ember vagy tünde vagyok.
- Mi a fenét keresel a testeden kívül? - hallottam Anna hangját.
- Fogalmam sincs, egyszerűen csak megtörtént.
- Térj gyorsan vissza, nem tudom, hogy szellemként meddig bírod ki!
Többszöri próbálkozás során, visszamentem a testembe és onnantól az elmémre sötétség borult.
*Anna szemszöge*
Nagyon meglepődtem, amikor láttam, hogy Legort elméje kiszakadt a testéből. Nem távolodott el tőle, de azért figyelmeztettem, hogy ne essen baja.
- Ez mégis mi volt? - kérdezte Emerisz - Miért nem védekezett?
- Mert ha megmozdult volna, akkor titeket sem hagyott volna békén a páncélos. - mondtam.
- Ugye nem halt meg?
- Dehogy is! Csak elájult, és a szelleme kilökődött a testéből, de aztán sikerült visszamennie.
Látszódott az ikreken a megkönnyebbülés. Tudtam, hogy Fottre csak azért kérdezi meg, hogy ki ütötte ki az őrt, hogy a tündére tudjon fogni valamit, ami miatt megverheti. "Ha képesek lennénk nagyobb utazásokra az elménkkel, akkor talán kapcsolatba tudnánk valahogy lépni a népünkkel." - de ezt még nem tudjuk megvalósítani. Pár perc múlva lejött két katona, az egyikük felvitte az ájult őrt, a másikuk pedig itt maradt, hogy őrködjön.
Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de egyszer csak hallottam, ahogyan megkordul valaki gyomra. Azonnal Lace-re néztem, hiszen ő volt a legnagyobb haspók a csapatban.
- Ne nézzetek így rám, örüljetek, hogy éjszaka nem korgott. Már több mint egy napja nem ettem! - nyavalygott Lace.
Meglepődésünkre az őr nem szólt rá, csak figyelt minket. A csuklyája miatt nem láttuk az arcát, de így kinézetre elég kicsinek tűnt, mégis egy akkora kard volt nála, mint amekkorát Tizon szokott használni. Így első látásra semmit sem tudtam megállapítani róla. Ekkor lejött az a férfi, akivel tegnap beszéltünk és húsz katona volt vele.
- Köszönöm, elmehetsz! - szólt a törpének, aki csak bólintott egyet és felment a lépcsőn.
- Most akkor Anna beszéljünk a képességedről. A tündével később beszélek, mert ahogy látom a tegnapit még nem heverte ki. Nos, mit csinálsz, amikor kapcsolatba akarsz lépni valakivel?
- Miért érdekli ennyire? - feleseltem.
Intett az egyik katonának, aki mellém jött, de nem bántott.
- Te még nem ismered a szabályokat, ezért még nem bántalak. Egyetlen szabály van, ha én kérdezek valamit akkor te készségesen válaszolsz rá. Ha nem így történik, akkor büntetést kapsz. Szerencsédre jó napom van ma, úgy hogy a büntetés nem lesz szigorú. Akkor még egyszer felteszem a kérdést. Mit csinálsz, amikor kapcsolatba akarsz lépni valakivel?
Nem válaszoltam, erre a katona meghúzta a láncokat, és én a falhoz préselődtem. Se a kezeimet se a lábaimat nem tudtam mozgatni. Rá néztem a férfire, aki csak mosolygott.
- Mit csinálsz akkor, amikor kapcsolatba akarsz lépni valakivel?
- Az illető nevét, akivel kapcsolatba akarok lépni, leírom egy papírra, majd azt a papírt bedobom a tűzbe, amit körültáncolok és közben kántálok addig, amíg nem sikerül látnom az illető gondolatait. - mondtam gúnyosan.
Ekkor biccentett egyet a férfi, mire a mellettem álló katona belerúgott a hasamba. Felszisszen tettem, de nem mutattam különösebb jelét a fájdalomnak.
- Hajlandó vagy rendesen válaszolni a kérdésre?
- Nem.
- Pedig reméltem, hogy könnyű dolgom lesz. Nos akkor meg kell törni téged. Hidd el, ma holnap válaszolni fogsz mindenre, amit felteszek neked.
"Majd az álmaidban." - gondoltam magamban. Nem fogom megkönnyíteni a dolgát, nem akarom, hogy erősebb legyen miattam.
- Hozzátok a külön cellába! - parancsolta a férfi.
A katonák eloldoztak, de a kezeimet hátra kötötték. Két katona állt mellettem egy pedig mögöttem. A többi katona a többi fogolyra vigyázott. Mindegyikükön ez a különleges fém sisak volt, ami megakadályozta azt, hogy belenyúljak az elméjébe. Felvezettek a lépcsőn és több folyosón is keresztül mentünk. A folyosók nem voltak szűkek és fáklyákkal voltak kivilágítva. Természetes fény sehonnan sem szűrődött be. A szobák valójában kamrák voltak, csak a Kívülállók ajtókat szereltek rájuk. Megjegyeztem az utat, hátha még szükség lesz rá. Az egyik ilyen kamrába bevezettek, és egy székhez kötöttek. A szobában volt még egy asztal, amin tőrök voltak és minden másféle kínzóeszközök. Nem akarom tudni, hogy a Kívülállóknak mi szükségük van egy ilyen szobára. A katonák kimentek és őrt álltak, a férfi pedig velem szemben állt.
- Akkor kezdjük előröl. Hogyan lépsz kapcsolatba másokkal? - szegezte rám a tekintetét.
Nem válaszoltam. Nem akartam segíteni rajta és ezen az álláspontomon nem akartam válaszoltam.
- Nem válaszolsz? Akkor kezdjük is. - mondta és az asztalhoz lépett.
Ott kiválasztott egy kisebb tőrt, aminek recés volt az éle. Oda lépett hozzám, a tőrt a karom fölé helyezte. Aztán egy gyors mozdulattal belevágott a húsba, épphogy csak nem érte el a csontot! Nem kiabáltam, csak felnyögtem. Nem adom meg neki azt az élvezetet, hogy lássa ahogyan szenvedek. Nem foglalkozott velem, és ezt a mutatványt többször is elismételte. A végén már bekönnyeztem, de nem törtem meg. Miután végezett a jobb karommal, áttért a balra, ott is végig csinálta ugyanezt. Tűrtem, de egyre jobban fájtak a mozdulatai. Egyre jobban rángatta a kést, hogy nekem is jobban fájjon. Akkor sem akartam feladni, és csak tűrtem tovább az egészet.
- A mai napra ennyi elég lesz, holnap majd meglátjuk beszédesebb hangulatba leszel-e. - mondta, és kiszólt sz őröknek.
Az őrök a betegszobához vittek, ahol csak azért kezeltek le, hogy ne fertőződjön el a seb, és ne haljak bele. Bekötözték és visszavittek a szakaszomhoz. Legort már ébredezett, de még nem volt teljesen magánál. Visszaláncoltak, és az összes katona kivonult a börtönből, csak egy maradt, de ő inkább a lépcső tetején üldögélt.
- Anna, mi történt? - kérdezte Enturin.
- Csak megpróbáltak megtörni. - mondtam.
- Mi tettek veled?
- Mit tett velem, csak a férfi volt. Egy tőrrel vagdosta a kezeimet.
Minden szakasztársam dühös lett.
- Miért kell élnie az ilyen embereknek? - kérdezte Amber - Csak pusztítani tud.
Mindenki hasonló véleményen volt. A nagy szócsaták közbe tért teljesen magához a tünde. Először nem értette, hogy mi folyik itt, de aztán meglátta a kötéseket a karomon. Leszedte magáról a bilincset és odajött hozzám.
- Megnézhetem? - kérdezte.
Csak bólintottam, nem voltam a legjobb hangulatomban, de hogyha megakarja nézni, akkor nincs kifogásom ellene. Először eloldozott, aztán óvatosan leszedte a kötést a kezemről.
- Hogyan szerezted?
- Kérdezett, nem válaszoltam erre ezt tette. - mondtam tömören, a tünde csak furcsán nézett rám, mire csak felsóhajtottam - Megkérdezte, hogyan tudok másokkal kapcsolatba lépni, a férfi kérdezte meg, mivel nem válaszoltam rá, elvitt és ezt tette.
- Milyen éle volt? - kérdezte utána.
- Recés.
- Nagyon csúnyák a sebeid. Ha minden nap el fogja ezt játszani, akkor nincs sok esélyed és akkor a tested előbb fog megtörni, mint te.
- Köszi a biztató szavakat. - dünnyögtem.
- Szerintem se mondjunk neki semmit, vagy egyszerűen hazudjunk. Szóval, ha akarod, akkor meg tudlak gyógyítani. - nézett a szemembe a tünde - Ne vedd személyesnek, de nem csak te járnál rosszul, ha bármit is elkotyogsz.
Esküszöm, ha kiszabadulunk innen, akkor gazdagodni fog pár pofonnal ez a tünde. Miért nem tud egyszer együtt érző lenni?
- De hát nincsenek nálad se gyógyszerek, se kötszerek! - mondta a másik cellából Emerisz.
- Nincs is rá szükségem. Akkor mit mondasz?
- Segíts. - mondtam, de olyan színtelen hangon, ahogyan csak tudtam.
A tünde csak bólintott, és a tenyerét először a jobb kezem felé tette. Éreztem, ahogyan a sebek összehúzódnak, majd eltűnnek. Meglepődtem, hiszen nem tudtam, hogy van varázsereje. Ugyanezt megismételte a bal kezemmel. A végén eléggé kifáradt, de nem mutatta a jelét.
- Köszönöm. - mondtam.
- Van mit. - mondta, és vissza ment a helyére.
Ez a tünde öngyilkos szeretne lenni. Nem bízik meg bennünk és eléri azt is, hogy mi is megutáljuk, így csak négyen maradnak és négyen nincs semmi esélyük!
- Pihenjél! Most begyógyult a sebed, azonban a tested így is elfáradt. - tanácsolta a tünde.
Amíg meg nem említette, addig egyáltalán nem éreztem fáradtnak magamat. Most viszont a szemhéjam ólom súlyú lett. Ébren akartam maradni, de nem sikerült és elaludtam.
2018. június 23., szombat
17. fejezet (2. rész 1. fejezet) - Hol vagyunk?
Most ez a fejezet már a második részhez tartozik. A cselekmény ott folytatódik, ahol abbahagytam. Most csak egy láthatatlan vonalat húztam, hogy mostantól valami más lesz a történetben. A számozást ugyanúgy fogom folytatni, csak az évadok elejét fogom jelezni. Jó olvasást!
*Anna szemszöge*
"Nagyon fáj a fejem." - gondoltam magamban, amikor felébredtem. Megmozdítottam a kezemet, erre lánccsörgést hallottam. A falhoz láncoltak, és csak annyi mozgást teret hagytak, hogy elérjek a fejemig, kinyújtani már nem tudtam a kezemet. A lábamat is megpróbáltam megmozdítani, azt se tudtam kinyújtani. Törökülésbe helyezkedtem. Körülnéztem, hogy egyáltalán megállapítsam, hogy hol vagyok. Félhomály uralkodott. Szerencsére ilyenkor is képes vagyok egy-egy részemet átváltoztatni. Átváltottam a szememet macska szemre, így mindent tisztábban látok. Mindenki itt volt a szakaszból, de eggyel többen voltunk. Volt itt még egy valaki. Túl messze volt ahhoz, hogy bármit is megállapítsak róla. Egy félkör alakú cellában voltunk, mindenkit a falhoz láncoltak. Valamilyen barlangféleségben lehettünk. Velünk szemben volt még egy cella. Nem foglalkoztam vele, de hirtelen mozgásra lettem figyelmes.
- Hahó, van itt valaki? - kérdeztem.
- Igen, te ki vagy? - válaszolt egy halk hang.
- A nevem Lynx Anna. Te ki vagy?
- Kilt Lara.
- Csak te vagy itt?
- Nem még itt vannak a testvéreim is.
- Várjunk csak. Véletlenül nem hármas ikrek vagytok?
- Honnan tudtad?
- Ismered Legort-ot?
- Igen, neki is itt kéne lennie.
- Ezt hogy érted Lara?
- Őt is elfogták.
- Honnan tudod? Hiszen te hamarabb itt voltál, és vele még beszéltem is múltkor.
- Engem használtak túsznak ezért Legort hagyta magát és őt is idehozták.
- Értem, és csak te vagy ébren?
- Nem.
- A testvéreid miért nem beszélnek?
- Nem bíznak benned.
- Lara tudod hogy hol vagyunk?
- Nem.
"Na ezért szeretem a tündéket, amikor csak lehet egy szavas válaszokat adnak."
- Lara, titeket miért raboltak el? - kérdeztem.
- ...
- Lara kérlek! - könyörögtem neki.
- Folyton csak a telepátiánkról kérdezgettek. - mondta végül - Legort ébren van már?
- Nem, még mindig alszik, de ahogy látom, őt nem láncolták a falhoz.
- Tessék? - kérdezték egyszerre mind a hárman.
- Nem láncolták a falhoz. Miért vagytok meglepődve?
- Legort-ot is odaláncolták. - mondták egyszerre.
- Nem tudom, hogy tudtok-e róla, de egyszerre beszéltek. A láncok pedig mellette hevernek.
Erre nem válaszoltak. Nem kérdeztem többet. Inkább a szakaszomra figyeltem, ugyanis kezdtek magukhoz térni. Először Tizon kezdett el mocorogni. Majdnem kitépte a láncot a falból, mert kinyújtotta volna a kezét.
- Mégis mi a fene folyik itt? - kérdezte emelt hangon.
Tizon-nak mély hangja van, és ha megemeli a hangját akkor olyan mintha dörögne az ég. Emiatt mindenki magához tért, kivéve a tünde.
- Hol vagyunk?
- Mi történt?
- Mi folyik itt?
- Mindenki itt van?
Mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Végül Rignot megelégelte a fejetlenséget:
- Mindenki maradjon csöndben! - kiabálta.
Hatásos volt, senki se mukkant meg.
- Valaki tudja, hogy hol vagyunk? - tette fel a kérdést.
- Véleményem szerint egy barlangban. - feleltem.
- Mindenki aki... Aú, Anna ezt miért kaptam?
Mellettem volt Rignot és még elértem odáig, így mielőtt befejezte a mondatot megrúgtam.
- Tündék is vannak itt. - válaszoltam.
- Hopsz. Szóval akkor mindenki oldja meg, hogy lásson is valamit. - fejezte ki magát - Anna tudsz valamit?
- Annyit tudok mint ti.
- Eggyel többen vagyunk. - szólalt meg Ametiszt.
Ő ült a tünde mellett. Van egy nagyon hülye szokásom, ha valakinek csak a nevét ismerem, de a személyiségét nem, akkor nem használom a nevét. Szóval Legort számomra egy ideig csak "a tünde" marad.
- Igazad van Ametiszt. Ő Legort, egy tünde.
- Miért vagyunk itt? - kérdezte Rignot.
- Lara azt mondta...
- Ki mondta? - vágott közbe.
- Lara a szemközti cellában van. Azt mondta, hogy őket a képességükről kérdezték.
- De nekünk nincs semmiféle képességünk. - gondolkodott hangosan Enturin.
- Ha emlékeztek még arra az órára, amikor a Kívülállókról tartottak nekünk előadást, akkor tudhatnátok, hogy kevés a katona náluk. - magyarázta meg Rignot.
- Hé, ébredezik! - szólalt meg Ametiszt.
- Felébredtél végre? - kérdeztem tőle.
- Neked is jó reggelt. Ugye csak álmodtam?
- Mire gondolsz?
- Hogy nem vittek el a faluból.
- Akkor el kell, hogy szomorítsalak.
- Te veled meg mi van? Te állsz a támadások mögött?
- Engem is elraboltak a szakaszommal együtt. Hidd el én se örültem, hogy itt ébredtem.
- Miért nem kel fel? - halottam kívülről.
- Anna, mi jár a fejébe? Anna miért nem válaszolsz?
- Szóval nem tudják, hogy telepata vagy?
- De tudnak róla.
- Akkor miért nem engeded, hogy felkeljek?
- Csak figyelmeztetni szeretnélek, hogy ne ijedj meg.
- Mitől ijednék meg?
- Tíz vad idegennel vagy egy cellában. Folytassam?
- Köszi nem kell, most már viszont elengedhetnél.
- Rendben.
Kinyitottam a szememet. Láttam, hogy a tünde elkezdett mocorogni. Nem voltak rajta a láncok. Óvatosan felült, láttam rajta hogy fáj a feje.
- Hogy vagy? - kérdeztem.
- Te hogy lennél, ha leütnének? - kérdezett vissza.
- Legort!!! - kiáltott fel hirtelen az egyik iker a másik cellából.
- Emerisz! Ti is itt vagytok? - ébredt fel teljesen.
- Igen.
- Legalább együtt vagytok. Ideje lenne hazamenni, nem de? - nézett körbe a tünde.
- Ha leszeded rólunk a láncokat, akkor egyet fogok veled érteni. - mondta Rignot.
Először Ametiszthez ment. Megfogta a lakatot és egy kis dróttal pár másodperc alatt kinyitotta azt. Mindenkiről leszedte a láncot. Az ajtóhoz ment, el kezdett vele szöszmötölni, de több perc után se jutott semmire.
- Segíthetek? - kérdeztem.
- Ez egy nagyobb zár, sajnos nincs erősebb vas vagy drót darab, amivel ki tudnám nyitni, de ha nálad van, akkor azt odaadhatnád. - mondta.
Kezd elegem lenni belőle, de megértem hiszen ott kellett hagynia a faluját. Mellesleg ő az egyetlen gyógyító, így sokkal kisebb lett a tündéknek a túlélési esélye. Nem dühödtem fel.
- Kérlek álljál arrébb. - arrébb ment.
A zár elé álltam és egy erős rúgással kitörtem az ajtót.
- Ugye tudod, hogy ez tömör vas volt? - kérdezte a tünde hitetlenkedve.
- Te meg azt, hogy miközben aludtál leszedted magadról a láncot? - vágtam vissza.
Átsétáltam a szemben lévő cella ajtóhoz, már majdnem ezt is berúgtam de Tizon megállított.
- Várj, Anna ezt jobb ha én csinálom. - előre engedtem.
Megfogta a vasrácsot és egy erősebb lökéssel eltörte a zárat. Még mindig meglepődök, hogy mennyire erős Tizon. A tünde most már meg se lepődött. Gyorsan a gyerekekhez ment és kiszabadította őket.
- Most már csak fegyverekre van szükségünk, és már ki is juthatunk. - mondta Endrees.
- Hű, de optimista vagy. - mondta a tünde - Terepismeret nélkül még ha lenne nálunk fegyver akkor is könnyen legyőznének. Először fel kell mérnünk a környezetünket, és csak utána szabad tervet készíteni.
- Akkor mit javasolsz? - lépett a tünde és Endrees közé Rignot.
- Valahogy észrevétlenül fel kell fedeznünk ezt a helyet, aztán miután már mindent tudunk, akkor már tervet is készíthetünk - gondolkodott el a tünde.
- Ez egy lehetetlen vállalkozás, ennyi erővel kiabálva törjünk ki. - morogta Endrees.
- Nem muszáj elhagynunk a cellák területét. - szólaltam meg.
- Ezt meg hogy érted? - kérdezett vissza a tünde.
- Telepaták vagyunk, ha összedolgozunk akkor meg tudjuk állapítani, hogy ki hol van ebben az épületben, sőt ha ügyesek vagyunk akkor egy itteni dolgozónak még az elméjét is átkutathatjuk és már meg is van az alaprajza ennek a helynek. - mondtam el a tervemet.
- Ez még sikerülhet is.
- És mi mit csináljunk? - kérdezte Denrick.
- Ha lejönne egy őr, akkor üssétek le mielőtt szólna valakinek. Aztán vegyétek el a fegyvereit és rejtsétek el azokat a cellában.
- Miért?
- Mert ha lebukunk, akkor legalább legyen nálunk pár fegyver. - mondta helyettem a tünde.
- Rendben.
A többiek az egyetlen bejárathoz álltak, mi pedig beültünk az egyik cellába. Egymással szemben törökülésben ültünk. A tünde kinyújtotta felém a karját. Megfogtuk egymás kezét és koncentráltunk.
- Sikerült? - kérdeztem.
- Úgy tűnik.
- Kezdjük el átfésülni a terepet.
- Rendben, az első elágazásnál te jobbra én balra. Az első embert akit találunk, annak átkutatjuk az elméjét. A lényeg hogy maradjon közöttünk legalább egy olyan erős kapcsolat, aminek segítségével a közöttünk lévő területen érzékelni tudjunk minden embert. Ha egy elágazáshoz érsz, akkor mindig a jobb oldalin menj be. Érted?
- Igen.
- Akkor indulás!
* az Ezredes, Tellen Katret szemszöge*
Fel alá járkáltam a folyosón. Ma reggel vettük észre, hogy egy egész kadét szakasz eltűnt. Méghozzá Anna szakasza tűnt el. Egyáltalán nem örültem neki. Tudom, hogy az apja és az öccse halála után már nem olyan a kapcsolatunk mint előtte volt, de én még mindig ugyanúgy szeretem. A vezetőségi ülés pár perc múlva kezdődik. Bementem a terembe és leültem a helyemre. Pár perc múlva már mindenki megérkezett. Kiállt a hírnök középre és elkezdte ismertetni a tényeket:
- Ma reggel a 10-es kadét csapat szobáját bezárva találtuk. Amikor bejutottunk a szoba üresen állt, pedig az erőd területén senki sem látta őket. Az egyik ágy alatt altatólabda maradványait találtuk. Azt kell tudni róla, hogy labdára hasonlít, de ha víz éri akkor altató gázzá válik. Nyilvánvaló volt, hogy az egész szakaszt elaltatták, aztán elvitték. A Kívülállókat gyanúsítjuk, de nincs elég bizonyítékunk arra, hogy valóban ők voltak-e. Viszont ha nem teszünk semmit akkor kaptak tíz jól képzett kadétot, akiket még meg lehet törni, és utána már ellenünk fognak harcolni.
Miután befejezte ő is leült. Mindenki elkezdett suttogni és beszélni. Az egyik tiszt az első sorból felállt:
- Uraim, az első kérdés nyilván az, hogy mi szükségük volt a Kívülállóknak a 10-es szakasz elrablása.
- Mégis mi lenne, katonákra van szükségük és honnan máshonnan szereznének jobbakat mint innen? - szólt közbe valaki.
- Szerintem tíz kadét elrablása nem érne meg ennyi fáradalmat. Akkor mi lehetett a valódi céljuk?
Ekkor szót kértem. Tudom, hogy Anna titkát meg kell őriznem, de ilyenkor fontosabbnak tartom azt, hogy intézkedjünk.
- A 10-es szakasz egyik tagjának, név szerint Lynx Annának van egy különleges képessége. Képes telepatikus kapcsolatot létrehozni bárkivel. Ezért minden hatodik órában beszélt az egyik tündével, akinek szintén ugyanilyen a képessége. Pár nappal ezelőtt mint tudhatják megtámadták a tünde falut, és elraboltak onnan három gyereket. Későbbi támadásról nem tudunk, de szerintem a két támadás között biztos, hogy van összefüggés. - nem ültem le, mert vártam a kérdéseket.
- Tehát Ezredes maga azt állítja, hogy az egész szakaszt, azért rabolták el, mert egyiküknek közölük különleges képessége van?
- Igen.
- Akkor a többieket miért vitték magukkal?
- Gondolom ha már itt voltak nem csak egy gyerekkel akartak visszatérni. Hiszen tíz jól képzett kadét feküdt előttük. Nem hagyták ki ezt a lehetőséget.
- Ezredes van javaslata, hogy hogyan oldjuk meg ezt a problémát? - kérdezte a tanács vezetője.
- Igen, uram. Azt javaslom, hogy beszéljünk a tündékkel. - döbbent csend fogadta a kijelentésemet, aztán egyszerre kezdett el mindenki beszélni.
- Csend legyen! - kiabálta a tanács vezetője.
Mindenki elhallgatott.
- Ezredes, mégis miért tartja ezt jó ötletnek? Hiszen ha elhagyják ezt a bolygót utána vadászokat is küldhetnek ránk.
- Igaza van uram, de mi is kétségbe vagyunk esve, hiszen ez az egyik legbiztonságosabb Erőd a területünkön, mégis gond nélkül raboltak el egy egész szakaszt! A tündék is kétségbe vannak esve, hiszen egy vad idegen világba csöppentek ráadásul egy hónapon belül kétszer is megtámadták őket. Ha beszélnénk velük, akkor nagy eséllyel mellettünk harcolnának, nem pedig ellenünk. De ehhez nekünk kell gyorsabban lépnünk. Nem akarom, hogy a Kívülállók megint győzzenek. - mondtam az érveket.
- Akkor szavazzunk! - mondta ki a végszót a tanács vezetője.
Sokan álltak mellettem, és végül kineveztek a tárgyaló csapat élére. Nem akartam nagy csapatot, ezért hat jó barátomat kértem meg, hogy majd kísérjenek el. Holnap fogunk elmenni a tündékhez. Remélem nem lesz túl késő.
*Legort szemszöge*
- Én végeztem, és te? - hallottam Anna hangját a fejemben.
- Én is.
- Az alaprajzok meg vannak?
- Igen.
- Induljunk vissza.
- Rendben.
Könnyebb visszajutni a testünkhöz, mint elszakadni tőle. Körülbelül egy óra alatt sikerült feltérképeznünk a területet, sőt pár titkos kamrára is bukkantunk. A visszafele út pár másodpercig zajlott. Még nem mentem le a cellákhoz. Anna szintén ott állt mellettem. Fény szűrődött ki, pedig nem volt lent fáklya. Lementünk a cellákhoz. Több katona is itt volt. Megint szétválasztották az embereket és az ikreket. Első látásra mindenki jól volt. A testünket békén hagyták, de egy férfi egyfolytában minket bámult. Nem tudtam eldönteni, hogy most mit csináljak. Anna is hasonló helyzetben lehetett, mert egyfolytában ide-oda rángatta a fejét. Végül a férfi, aki minket nézett megszólalt:
- Látod őket? - nézett Emeriszre.
Most vettem észre, hogy ő lát minket akkor is, ha nem vagyunk a testünkben.
- Nem. - mondta halkan.
- Már megtanulhattad volna, hogy nem szeretem, ha hazudnak nekem. - mondta fenyegetően - Szóval akkor már itt vannak mindketten.
- Ki ez a férfi? - kérdeztem.
- Szerinted én honnan tudnám?
- Te be tudsz férkőzni az elméjébe?
- Nem, és te?
- Nem. - rossz hír, nagyon rossz hír. - És a katonák?
- Még nem próbáltam.
Láttam, hogy a legközelebbi katonán próbálja ki. Az hirtelen összeesett és utána a földön rángatózott.
- Mit művelsz? Nem szabad lebuknunk! - mondtam dühösen.
- Nem csináltam semmit! Túl érzékeny az elméje, ezért rosszul fogadta, hogy belenéztem.
- Remek.
- Jobb lenne, ha visszatérnétek a testetekbe, úgy könnyebben tudnánk beszélgetni. - szólalt meg hirtelen a férfi.
- Mit csináljunk? - kérdezte Anna.
- Nem tudom.
- Mit szólnátok ahhoz, hogy visszajönnétek, és békén hagyjuk a barátaitokat? - kérdezte, miközben jelzett az embereinek, akik erre közre fogtak mindenkit. Hozzánk, vagyis a testünkhöz négyen jöttek oda. Azonnal visszatértem a testembe, és láttam, hogy Anna ugyanezt teszi.
*Anna szemszöge*
Amint visszatértem a testembe elengedtem a tünde kezét. Az őrök csak erre vártak. Megfogtak és a kezeimet hátra kötötték, aztán pedig letérdeltettek a férfi elé. A tündével ugyanezt tették. Ott térdeltünk egymás mellett magatehetetlenül. Ekkor a férfi megszólalt:
- Hozzátok azokat ide!
Pár perc múlva bejött valaki és a kezében két fémsisakot tartott. Amint meglátta azokat a tünde, elsápadt és menekülni akart, de lefogták. Ezt látva a férfi kegyetlenül felnevetett.
- Ismerős tünde? - kérdezte nevetve.
Nem válaszolt, csak meredten bámulta azokat a sisakokat.
- Látom, te nem érted, hogy mi folyik itt. - mondta nekem - Ezek a sisakok kifejezetten nektek készültek. Hogy miért? Ez egy speciális fém ötvözet, amely nem engedi, hogy használni tudjátok a képességeteket. Ha ezt felveszed, akkor pár percen belül elkezd fájni a fejed, de annyira, hogy úgy érzed mindjárt felrobban. Sajnos ez a beszámoló nem élethű, hiszen rajtam nem működik. Szóval ha engedetlenek vagytok, vagy még egyszer szökésen kapunk titeket, akkor tudni fogod, hogy mire képes ez a sisak. Értetted? - nem válaszoltam - Nos a mai napért még nem kaptok büntetést, de holnaptól jobb lesz ha engedelmeskedtek. Vigyétek őket a helyükre! - intett a katonáinak.
Durván felállítottak és a falhoz láncoltak. Hogy hogy nem vettük észre, hogy a többiek bajban vannak? Majd ki kell találni valamit, hogy ne csak egy vonalat lássunk be, hanem egy nagyobb területet.
- Ma ne adjatok a foglyoknak se enni, se inni. Tanulják meg, hogy itt hogyan is zajlanak a dolgok. - mondta a börtön őrnek, akinek van egy nagy monoklija a szeme alatt. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek Tizon leütötte. Nem beszélgettünk csak ültünk ott egy helyben. Egyszer csak megböködött Rignot, és a fülemhez hajolt:
- Meg tudod oldani, hogy megint halljuk egymás gondolatát?
Csak bólintottam, hogy az őr ne figyeljen fel ránk.
- A tündéket is vond be!
Megint csak bólintottam.
- Mennyi ideig fogod tudni tartani?
- Csak pár percig, eléggé kimerültem.
- Rendben.
- Mi ez a pusmogás?! - nézett ránk az őr - Itt nem szabad beszélgetni! - azzal visszaült a helyére.
Elkezdtem a műveletet. Először kialakítottam egy szobát, aztán elkezdtem idehozni mindenkit. Már gyorsabban ment, mint múltkor. Sikerült mindenkit idehoznom a fejembe. Nagyon nagy a zsongás-
- Segíthetek? - kérdezte a tünde.
- Igen, köszi.
Most már ez a szoba valahol kettőnk között lebegett. Így sokkal könnyebb volt tartani.
- Mindenki figyeljen rám! - mondta Rignot, mindenkit túl kiabálva - Amíg lehet, addig beszéljük meg azt amit tudunk! Anna, Legort sikerült megszerezni az alaprajzot?
- Igen. - válaszoltuk egyszerre.
- Meg tudjátok mutatni, vagy az már túl sok energiát vesz el?
- Még meg tudjuk csinálni.
Először Legort mutatta az épület bal részét, majd én kiegészítettem a jobb részével.
- Akkor tényleg egy barlangban vagyunk, de hogy hogy nem falódtunk fel? - kérdezte Denrick.
- Valójában érzékeltem valami lénynek az elméjét a barlang bejáratnál. - mondta Legort - Még muszáj mutatnunk?
- Nem dehogy. - mondta Rignot - Legort tudnál mesélni azokról a sisakokról?
- Bárcsak ne tudnék... Igaza van annak a férfinak. Ha egy telepata veszi fel azt, akkor elviselhetetlen kínokat fog átélni.
- Miért? - kérdeztem.
- Próbáltad már valaha visszafogni a képességedet?
- Nem soha.
- Ez a sisak viszont, nem engedi, hogy használd. Hidd el nagyon rossz érzés. Most mindenki annyi lát, amit a szemükkel érzékelnek, azonban mi sokkal többet látunk, érzékelünk majdnem mindenkit, aki itt van a száz méteres körzetünkben. A telepátia valójában egy energia kör, aminek az agy a középpontja. Gondolj bele, ha egyszer ezt a sok energiát visszaerőltetik az agyadba. Először nem érzel semmit, aztán olyan lesz mint ha egyre nagyobb nyomás lenne a koponyádban, ami valójában igaz is. Ha túl sokáig viseled a sisakot, akkor elájulsz, aztán ha rajtad marad, akkor abba bele is halhatsz.
- Nem hangzik jól...
- Nem is az, szerencsémre még nem volt alkalmam kipróbálni. Azonban egy barátom mesélt róla.
- Nem lehet, hogy túlzott egy kicsit? - reménykedtem.
- Szerinted?
- Költői kérdésnek szántam...
- Most hogy ezekkel az információkkal gazdagabbak lettünk, nem kéne a szökésről is beszélnünk? - vetette fel Lace.
- Valójában tényleg nem lenne hátrány ha kitapasztalnánk az itt lévő katonák reakció idejét. - mondtam.
- Ezt hogy érted? - kérdezte Amber.
- Úgy érti, hogy az első szökés biztos, hogy nem fog sikerrel járni, azonban sok tapasztalatot tudunk vele szerezni. - mondta helyettem a tünde - Egyébként ha már itt tartunk először ne úgy szökjünk, hogy mindenki meg akar lépni, mert akkor utánunk jönnek, elég hamar. Amint lehetséges egy kisebb csapatot fogunk kijuttatni, aztán pedig mi fedezzük őket, ez alatt azt értem, hogy mindenkinek eltereljük a figyelmét. Szóval négy olyan valaki kell, akik nem fontosak, hogy ne vegyék észre azonnal, ha nincsenek meg.
- Remek. Most hogy tudunk egy tervet, nem lehetne, hogy a mai napra ennyi beszéd elég legyen? - kérdeztem, mert már szinte bealudtam.
- Rendben, akkor mára ennyi volt a tervezgetés. - mondta ki a végszót Rignot.
Mindenkit visszakísértem a testébe, aztán álomba zuhantam.
"Nagyon fáj a fejem." - gondoltam magamban, amikor felébredtem. Megmozdítottam a kezemet, erre lánccsörgést hallottam. A falhoz láncoltak, és csak annyi mozgást teret hagytak, hogy elérjek a fejemig, kinyújtani már nem tudtam a kezemet. A lábamat is megpróbáltam megmozdítani, azt se tudtam kinyújtani. Törökülésbe helyezkedtem. Körülnéztem, hogy egyáltalán megállapítsam, hogy hol vagyok. Félhomály uralkodott. Szerencsére ilyenkor is képes vagyok egy-egy részemet átváltoztatni. Átváltottam a szememet macska szemre, így mindent tisztábban látok. Mindenki itt volt a szakaszból, de eggyel többen voltunk. Volt itt még egy valaki. Túl messze volt ahhoz, hogy bármit is megállapítsak róla. Egy félkör alakú cellában voltunk, mindenkit a falhoz láncoltak. Valamilyen barlangféleségben lehettünk. Velünk szemben volt még egy cella. Nem foglalkoztam vele, de hirtelen mozgásra lettem figyelmes.
- Hahó, van itt valaki? - kérdeztem.
- Igen, te ki vagy? - válaszolt egy halk hang.
- A nevem Lynx Anna. Te ki vagy?
- Kilt Lara.
- Csak te vagy itt?
- Nem még itt vannak a testvéreim is.
- Várjunk csak. Véletlenül nem hármas ikrek vagytok?
- Honnan tudtad?
- Ismered Legort-ot?
- Igen, neki is itt kéne lennie.
- Ezt hogy érted Lara?
- Őt is elfogták.
- Honnan tudod? Hiszen te hamarabb itt voltál, és vele még beszéltem is múltkor.
- Engem használtak túsznak ezért Legort hagyta magát és őt is idehozták.
- Értem, és csak te vagy ébren?
- Nem.
- A testvéreid miért nem beszélnek?
- Nem bíznak benned.
- Lara tudod hogy hol vagyunk?
- Nem.
"Na ezért szeretem a tündéket, amikor csak lehet egy szavas válaszokat adnak."
- Lara, titeket miért raboltak el? - kérdeztem.
- ...
- Lara kérlek! - könyörögtem neki.
- Folyton csak a telepátiánkról kérdezgettek. - mondta végül - Legort ébren van már?
- Nem, még mindig alszik, de ahogy látom, őt nem láncolták a falhoz.
- Tessék? - kérdezték egyszerre mind a hárman.
- Nem láncolták a falhoz. Miért vagytok meglepődve?
- Legort-ot is odaláncolták. - mondták egyszerre.
- Nem tudom, hogy tudtok-e róla, de egyszerre beszéltek. A láncok pedig mellette hevernek.
Erre nem válaszoltak. Nem kérdeztem többet. Inkább a szakaszomra figyeltem, ugyanis kezdtek magukhoz térni. Először Tizon kezdett el mocorogni. Majdnem kitépte a láncot a falból, mert kinyújtotta volna a kezét.
- Mégis mi a fene folyik itt? - kérdezte emelt hangon.
Tizon-nak mély hangja van, és ha megemeli a hangját akkor olyan mintha dörögne az ég. Emiatt mindenki magához tért, kivéve a tünde.
- Hol vagyunk?
- Mi történt?
- Mi folyik itt?
- Mindenki itt van?
Mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Végül Rignot megelégelte a fejetlenséget:
- Mindenki maradjon csöndben! - kiabálta.
Hatásos volt, senki se mukkant meg.
- Valaki tudja, hogy hol vagyunk? - tette fel a kérdést.
- Véleményem szerint egy barlangban. - feleltem.
- Mindenki aki... Aú, Anna ezt miért kaptam?
Mellettem volt Rignot és még elértem odáig, így mielőtt befejezte a mondatot megrúgtam.
- Tündék is vannak itt. - válaszoltam.
- Hopsz. Szóval akkor mindenki oldja meg, hogy lásson is valamit. - fejezte ki magát - Anna tudsz valamit?
- Annyit tudok mint ti.
- Eggyel többen vagyunk. - szólalt meg Ametiszt.
Ő ült a tünde mellett. Van egy nagyon hülye szokásom, ha valakinek csak a nevét ismerem, de a személyiségét nem, akkor nem használom a nevét. Szóval Legort számomra egy ideig csak "a tünde" marad.
- Igazad van Ametiszt. Ő Legort, egy tünde.
- Miért vagyunk itt? - kérdezte Rignot.
- Lara azt mondta...
- Ki mondta? - vágott közbe.
- Lara a szemközti cellában van. Azt mondta, hogy őket a képességükről kérdezték.
- De nekünk nincs semmiféle képességünk. - gondolkodott hangosan Enturin.
- Ha emlékeztek még arra az órára, amikor a Kívülállókról tartottak nekünk előadást, akkor tudhatnátok, hogy kevés a katona náluk. - magyarázta meg Rignot.
- Hé, ébredezik! - szólalt meg Ametiszt.
- Felébredtél végre? - kérdeztem tőle.
- Neked is jó reggelt. Ugye csak álmodtam?
- Mire gondolsz?
- Hogy nem vittek el a faluból.
- Akkor el kell, hogy szomorítsalak.
- Te veled meg mi van? Te állsz a támadások mögött?
- Engem is elraboltak a szakaszommal együtt. Hidd el én se örültem, hogy itt ébredtem.
- Miért nem kel fel? - halottam kívülről.
- Anna, mi jár a fejébe? Anna miért nem válaszolsz?
- Szóval nem tudják, hogy telepata vagy?
- De tudnak róla.
- Akkor miért nem engeded, hogy felkeljek?
- Csak figyelmeztetni szeretnélek, hogy ne ijedj meg.
- Mitől ijednék meg?
- Tíz vad idegennel vagy egy cellában. Folytassam?
- Köszi nem kell, most már viszont elengedhetnél.
- Rendben.
Kinyitottam a szememet. Láttam, hogy a tünde elkezdett mocorogni. Nem voltak rajta a láncok. Óvatosan felült, láttam rajta hogy fáj a feje.
- Hogy vagy? - kérdeztem.
- Te hogy lennél, ha leütnének? - kérdezett vissza.
- Legort!!! - kiáltott fel hirtelen az egyik iker a másik cellából.
- Emerisz! Ti is itt vagytok? - ébredt fel teljesen.
- Igen.
- Legalább együtt vagytok. Ideje lenne hazamenni, nem de? - nézett körbe a tünde.
- Ha leszeded rólunk a láncokat, akkor egyet fogok veled érteni. - mondta Rignot.
Először Ametiszthez ment. Megfogta a lakatot és egy kis dróttal pár másodperc alatt kinyitotta azt. Mindenkiről leszedte a láncot. Az ajtóhoz ment, el kezdett vele szöszmötölni, de több perc után se jutott semmire.
- Segíthetek? - kérdeztem.
- Ez egy nagyobb zár, sajnos nincs erősebb vas vagy drót darab, amivel ki tudnám nyitni, de ha nálad van, akkor azt odaadhatnád. - mondta.
Kezd elegem lenni belőle, de megértem hiszen ott kellett hagynia a faluját. Mellesleg ő az egyetlen gyógyító, így sokkal kisebb lett a tündéknek a túlélési esélye. Nem dühödtem fel.
- Kérlek álljál arrébb. - arrébb ment.
A zár elé álltam és egy erős rúgással kitörtem az ajtót.
- Ugye tudod, hogy ez tömör vas volt? - kérdezte a tünde hitetlenkedve.
- Te meg azt, hogy miközben aludtál leszedted magadról a láncot? - vágtam vissza.
Átsétáltam a szemben lévő cella ajtóhoz, már majdnem ezt is berúgtam de Tizon megállított.
- Várj, Anna ezt jobb ha én csinálom. - előre engedtem.
Megfogta a vasrácsot és egy erősebb lökéssel eltörte a zárat. Még mindig meglepődök, hogy mennyire erős Tizon. A tünde most már meg se lepődött. Gyorsan a gyerekekhez ment és kiszabadította őket.
- Most már csak fegyverekre van szükségünk, és már ki is juthatunk. - mondta Endrees.
- Hű, de optimista vagy. - mondta a tünde - Terepismeret nélkül még ha lenne nálunk fegyver akkor is könnyen legyőznének. Először fel kell mérnünk a környezetünket, és csak utána szabad tervet készíteni.
- Akkor mit javasolsz? - lépett a tünde és Endrees közé Rignot.
- Valahogy észrevétlenül fel kell fedeznünk ezt a helyet, aztán miután már mindent tudunk, akkor már tervet is készíthetünk - gondolkodott el a tünde.
- Ez egy lehetetlen vállalkozás, ennyi erővel kiabálva törjünk ki. - morogta Endrees.
- Nem muszáj elhagynunk a cellák területét. - szólaltam meg.
- Ezt meg hogy érted? - kérdezett vissza a tünde.
- Telepaták vagyunk, ha összedolgozunk akkor meg tudjuk állapítani, hogy ki hol van ebben az épületben, sőt ha ügyesek vagyunk akkor egy itteni dolgozónak még az elméjét is átkutathatjuk és már meg is van az alaprajza ennek a helynek. - mondtam el a tervemet.
- Ez még sikerülhet is.
- És mi mit csináljunk? - kérdezte Denrick.
- Ha lejönne egy őr, akkor üssétek le mielőtt szólna valakinek. Aztán vegyétek el a fegyvereit és rejtsétek el azokat a cellában.
- Miért?
- Mert ha lebukunk, akkor legalább legyen nálunk pár fegyver. - mondta helyettem a tünde.
- Rendben.
A többiek az egyetlen bejárathoz álltak, mi pedig beültünk az egyik cellába. Egymással szemben törökülésben ültünk. A tünde kinyújtotta felém a karját. Megfogtuk egymás kezét és koncentráltunk.
- Sikerült? - kérdeztem.
- Úgy tűnik.
- Kezdjük el átfésülni a terepet.
- Rendben, az első elágazásnál te jobbra én balra. Az első embert akit találunk, annak átkutatjuk az elméjét. A lényeg hogy maradjon közöttünk legalább egy olyan erős kapcsolat, aminek segítségével a közöttünk lévő területen érzékelni tudjunk minden embert. Ha egy elágazáshoz érsz, akkor mindig a jobb oldalin menj be. Érted?
- Igen.
- Akkor indulás!
* az Ezredes, Tellen Katret szemszöge*
Fel alá járkáltam a folyosón. Ma reggel vettük észre, hogy egy egész kadét szakasz eltűnt. Méghozzá Anna szakasza tűnt el. Egyáltalán nem örültem neki. Tudom, hogy az apja és az öccse halála után már nem olyan a kapcsolatunk mint előtte volt, de én még mindig ugyanúgy szeretem. A vezetőségi ülés pár perc múlva kezdődik. Bementem a terembe és leültem a helyemre. Pár perc múlva már mindenki megérkezett. Kiállt a hírnök középre és elkezdte ismertetni a tényeket:
- Ma reggel a 10-es kadét csapat szobáját bezárva találtuk. Amikor bejutottunk a szoba üresen állt, pedig az erőd területén senki sem látta őket. Az egyik ágy alatt altatólabda maradványait találtuk. Azt kell tudni róla, hogy labdára hasonlít, de ha víz éri akkor altató gázzá válik. Nyilvánvaló volt, hogy az egész szakaszt elaltatták, aztán elvitték. A Kívülállókat gyanúsítjuk, de nincs elég bizonyítékunk arra, hogy valóban ők voltak-e. Viszont ha nem teszünk semmit akkor kaptak tíz jól képzett kadétot, akiket még meg lehet törni, és utána már ellenünk fognak harcolni.
Miután befejezte ő is leült. Mindenki elkezdett suttogni és beszélni. Az egyik tiszt az első sorból felállt:
- Uraim, az első kérdés nyilván az, hogy mi szükségük volt a Kívülállóknak a 10-es szakasz elrablása.
- Mégis mi lenne, katonákra van szükségük és honnan máshonnan szereznének jobbakat mint innen? - szólt közbe valaki.
- Szerintem tíz kadét elrablása nem érne meg ennyi fáradalmat. Akkor mi lehetett a valódi céljuk?
Ekkor szót kértem. Tudom, hogy Anna titkát meg kell őriznem, de ilyenkor fontosabbnak tartom azt, hogy intézkedjünk.
- A 10-es szakasz egyik tagjának, név szerint Lynx Annának van egy különleges képessége. Képes telepatikus kapcsolatot létrehozni bárkivel. Ezért minden hatodik órában beszélt az egyik tündével, akinek szintén ugyanilyen a képessége. Pár nappal ezelőtt mint tudhatják megtámadták a tünde falut, és elraboltak onnan három gyereket. Későbbi támadásról nem tudunk, de szerintem a két támadás között biztos, hogy van összefüggés. - nem ültem le, mert vártam a kérdéseket.
- Tehát Ezredes maga azt állítja, hogy az egész szakaszt, azért rabolták el, mert egyiküknek közölük különleges képessége van?
- Igen.
- Akkor a többieket miért vitték magukkal?
- Gondolom ha már itt voltak nem csak egy gyerekkel akartak visszatérni. Hiszen tíz jól képzett kadét feküdt előttük. Nem hagyták ki ezt a lehetőséget.
- Ezredes van javaslata, hogy hogyan oldjuk meg ezt a problémát? - kérdezte a tanács vezetője.
- Igen, uram. Azt javaslom, hogy beszéljünk a tündékkel. - döbbent csend fogadta a kijelentésemet, aztán egyszerre kezdett el mindenki beszélni.
- Csend legyen! - kiabálta a tanács vezetője.
Mindenki elhallgatott.
- Ezredes, mégis miért tartja ezt jó ötletnek? Hiszen ha elhagyják ezt a bolygót utána vadászokat is küldhetnek ránk.
- Igaza van uram, de mi is kétségbe vagyunk esve, hiszen ez az egyik legbiztonságosabb Erőd a területünkön, mégis gond nélkül raboltak el egy egész szakaszt! A tündék is kétségbe vannak esve, hiszen egy vad idegen világba csöppentek ráadásul egy hónapon belül kétszer is megtámadták őket. Ha beszélnénk velük, akkor nagy eséllyel mellettünk harcolnának, nem pedig ellenünk. De ehhez nekünk kell gyorsabban lépnünk. Nem akarom, hogy a Kívülállók megint győzzenek. - mondtam az érveket.
- Akkor szavazzunk! - mondta ki a végszót a tanács vezetője.
Sokan álltak mellettem, és végül kineveztek a tárgyaló csapat élére. Nem akartam nagy csapatot, ezért hat jó barátomat kértem meg, hogy majd kísérjenek el. Holnap fogunk elmenni a tündékhez. Remélem nem lesz túl késő.
*Legort szemszöge*
- Én végeztem, és te? - hallottam Anna hangját a fejemben.
- Én is.
- Az alaprajzok meg vannak?
- Igen.
- Induljunk vissza.
- Rendben.
Könnyebb visszajutni a testünkhöz, mint elszakadni tőle. Körülbelül egy óra alatt sikerült feltérképeznünk a területet, sőt pár titkos kamrára is bukkantunk. A visszafele út pár másodpercig zajlott. Még nem mentem le a cellákhoz. Anna szintén ott állt mellettem. Fény szűrődött ki, pedig nem volt lent fáklya. Lementünk a cellákhoz. Több katona is itt volt. Megint szétválasztották az embereket és az ikreket. Első látásra mindenki jól volt. A testünket békén hagyták, de egy férfi egyfolytában minket bámult. Nem tudtam eldönteni, hogy most mit csináljak. Anna is hasonló helyzetben lehetett, mert egyfolytában ide-oda rángatta a fejét. Végül a férfi, aki minket nézett megszólalt:
- Látod őket? - nézett Emeriszre.
Most vettem észre, hogy ő lát minket akkor is, ha nem vagyunk a testünkben.
- Nem. - mondta halkan.
- Már megtanulhattad volna, hogy nem szeretem, ha hazudnak nekem. - mondta fenyegetően - Szóval akkor már itt vannak mindketten.
- Ki ez a férfi? - kérdeztem.
- Szerinted én honnan tudnám?
- Te be tudsz férkőzni az elméjébe?
- Nem, és te?
- Nem. - rossz hír, nagyon rossz hír. - És a katonák?
- Még nem próbáltam.
Láttam, hogy a legközelebbi katonán próbálja ki. Az hirtelen összeesett és utána a földön rángatózott.
- Mit művelsz? Nem szabad lebuknunk! - mondtam dühösen.
- Nem csináltam semmit! Túl érzékeny az elméje, ezért rosszul fogadta, hogy belenéztem.
- Remek.
- Jobb lenne, ha visszatérnétek a testetekbe, úgy könnyebben tudnánk beszélgetni. - szólalt meg hirtelen a férfi.
- Mit csináljunk? - kérdezte Anna.
- Nem tudom.
- Mit szólnátok ahhoz, hogy visszajönnétek, és békén hagyjuk a barátaitokat? - kérdezte, miközben jelzett az embereinek, akik erre közre fogtak mindenkit. Hozzánk, vagyis a testünkhöz négyen jöttek oda. Azonnal visszatértem a testembe, és láttam, hogy Anna ugyanezt teszi.
*Anna szemszöge*
Amint visszatértem a testembe elengedtem a tünde kezét. Az őrök csak erre vártak. Megfogtak és a kezeimet hátra kötötték, aztán pedig letérdeltettek a férfi elé. A tündével ugyanezt tették. Ott térdeltünk egymás mellett magatehetetlenül. Ekkor a férfi megszólalt:
- Hozzátok azokat ide!
Pár perc múlva bejött valaki és a kezében két fémsisakot tartott. Amint meglátta azokat a tünde, elsápadt és menekülni akart, de lefogták. Ezt látva a férfi kegyetlenül felnevetett.
- Ismerős tünde? - kérdezte nevetve.
Nem válaszolt, csak meredten bámulta azokat a sisakokat.
- Látom, te nem érted, hogy mi folyik itt. - mondta nekem - Ezek a sisakok kifejezetten nektek készültek. Hogy miért? Ez egy speciális fém ötvözet, amely nem engedi, hogy használni tudjátok a képességeteket. Ha ezt felveszed, akkor pár percen belül elkezd fájni a fejed, de annyira, hogy úgy érzed mindjárt felrobban. Sajnos ez a beszámoló nem élethű, hiszen rajtam nem működik. Szóval ha engedetlenek vagytok, vagy még egyszer szökésen kapunk titeket, akkor tudni fogod, hogy mire képes ez a sisak. Értetted? - nem válaszoltam - Nos a mai napért még nem kaptok büntetést, de holnaptól jobb lesz ha engedelmeskedtek. Vigyétek őket a helyükre! - intett a katonáinak.
Durván felállítottak és a falhoz láncoltak. Hogy hogy nem vettük észre, hogy a többiek bajban vannak? Majd ki kell találni valamit, hogy ne csak egy vonalat lássunk be, hanem egy nagyobb területet.
- Ma ne adjatok a foglyoknak se enni, se inni. Tanulják meg, hogy itt hogyan is zajlanak a dolgok. - mondta a börtön őrnek, akinek van egy nagy monoklija a szeme alatt. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek Tizon leütötte. Nem beszélgettünk csak ültünk ott egy helyben. Egyszer csak megböködött Rignot, és a fülemhez hajolt:
- Meg tudod oldani, hogy megint halljuk egymás gondolatát?
Csak bólintottam, hogy az őr ne figyeljen fel ránk.
- A tündéket is vond be!
Megint csak bólintottam.
- Mennyi ideig fogod tudni tartani?
- Csak pár percig, eléggé kimerültem.
- Rendben.
- Mi ez a pusmogás?! - nézett ránk az őr - Itt nem szabad beszélgetni! - azzal visszaült a helyére.
Elkezdtem a műveletet. Először kialakítottam egy szobát, aztán elkezdtem idehozni mindenkit. Már gyorsabban ment, mint múltkor. Sikerült mindenkit idehoznom a fejembe. Nagyon nagy a zsongás-
- Segíthetek? - kérdezte a tünde.
- Igen, köszi.
Most már ez a szoba valahol kettőnk között lebegett. Így sokkal könnyebb volt tartani.
- Mindenki figyeljen rám! - mondta Rignot, mindenkit túl kiabálva - Amíg lehet, addig beszéljük meg azt amit tudunk! Anna, Legort sikerült megszerezni az alaprajzot?
- Igen. - válaszoltuk egyszerre.
- Meg tudjátok mutatni, vagy az már túl sok energiát vesz el?
- Még meg tudjuk csinálni.
Először Legort mutatta az épület bal részét, majd én kiegészítettem a jobb részével.
- Akkor tényleg egy barlangban vagyunk, de hogy hogy nem falódtunk fel? - kérdezte Denrick.
- Valójában érzékeltem valami lénynek az elméjét a barlang bejáratnál. - mondta Legort - Még muszáj mutatnunk?
- Nem dehogy. - mondta Rignot - Legort tudnál mesélni azokról a sisakokról?
- Bárcsak ne tudnék... Igaza van annak a férfinak. Ha egy telepata veszi fel azt, akkor elviselhetetlen kínokat fog átélni.
- Miért? - kérdeztem.
- Próbáltad már valaha visszafogni a képességedet?
- Nem soha.
- Ez a sisak viszont, nem engedi, hogy használd. Hidd el nagyon rossz érzés. Most mindenki annyi lát, amit a szemükkel érzékelnek, azonban mi sokkal többet látunk, érzékelünk majdnem mindenkit, aki itt van a száz méteres körzetünkben. A telepátia valójában egy energia kör, aminek az agy a középpontja. Gondolj bele, ha egyszer ezt a sok energiát visszaerőltetik az agyadba. Először nem érzel semmit, aztán olyan lesz mint ha egyre nagyobb nyomás lenne a koponyádban, ami valójában igaz is. Ha túl sokáig viseled a sisakot, akkor elájulsz, aztán ha rajtad marad, akkor abba bele is halhatsz.
- Nem hangzik jól...
- Nem is az, szerencsémre még nem volt alkalmam kipróbálni. Azonban egy barátom mesélt róla.
- Nem lehet, hogy túlzott egy kicsit? - reménykedtem.
- Szerinted?
- Költői kérdésnek szántam...
- Most hogy ezekkel az információkkal gazdagabbak lettünk, nem kéne a szökésről is beszélnünk? - vetette fel Lace.
- Valójában tényleg nem lenne hátrány ha kitapasztalnánk az itt lévő katonák reakció idejét. - mondtam.
- Ezt hogy érted? - kérdezte Amber.
- Úgy érti, hogy az első szökés biztos, hogy nem fog sikerrel járni, azonban sok tapasztalatot tudunk vele szerezni. - mondta helyettem a tünde - Egyébként ha már itt tartunk először ne úgy szökjünk, hogy mindenki meg akar lépni, mert akkor utánunk jönnek, elég hamar. Amint lehetséges egy kisebb csapatot fogunk kijuttatni, aztán pedig mi fedezzük őket, ez alatt azt értem, hogy mindenkinek eltereljük a figyelmét. Szóval négy olyan valaki kell, akik nem fontosak, hogy ne vegyék észre azonnal, ha nincsenek meg.
- Remek. Most hogy tudunk egy tervet, nem lehetne, hogy a mai napra ennyi beszéd elég legyen? - kérdeztem, mert már szinte bealudtam.
- Rendben, akkor mára ennyi volt a tervezgetés. - mondta ki a végszót Rignot.
Mindenkit visszakísértem a testébe, aztán álomba zuhantam.
2018. június 21., csütörtök
16. fejezet - "Különkiadás" - Anna múltja
Ez a rész az utolsó lesz ebből az "évad"-ból! Ezért ez egy kicsit különleges lesz, Anna múltjának egy részét fogom most bemutatni. Az egész rész Annának vagy az egyik rokonának a szemszögéből fog játszódni. Ez egy különálló rész, időben sokkal előrébb játszódik, mint a történet. Remélem tetszeni fog! Jó olvasást!
*728. április 26., este 9 óra, Lynx Sophia szemszöge*
- Mindjárt jövök, drágám, addig tarts ki! - puszilt homlokon Efraim, és kisietett az ajtón.
- Te is jól időzítesz! - mondtam a kicsinek, és megsimogattam a hasamat.
Pár perc múlva a falu gyógyítónője és a férjem ott álltak a küszöbön teljesen elázva.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen ítélet idő van odakint. - mondta Efraim miközbe levette magáról a köpönyegét, utána Kara-nak segített.
- Köszönöm Efraim. - köszönte meg és hozzám lépett - Hogy érzed magad Sophi?
- Fáradtan, de jól. - mosolyogtam rá.
Ekkor megint görcsölt a hasam. Ezt Kara is észrevette.
- Elfolyt a magzat víz. Pont időben küldted értem Efraim-t. - mondta Kara.
Efraim leült mellém és megfogta a kezemet.
- Nem sokára jelentkeznek a tolófájások. - szólt Kara.
Amint kimondta már éreztem is, hogy jön a baba. Elkezdtem nyomni kifelé, közben nem érdekelt hogy milyen hangokat adtam ki, de az feltűnt, hogy egyre erősebben szorítottam Efraim kezét. Egy idő után már nem fájt semmi, és gyerek sírást hallottam. Kara ott tartotta a kezében a babánkat, és rögtön odaadta nekem.
- Kislány. Mi lesz a neve? - kérdezte.
Efraimmal egymásra néztünk, és megszólalt:
- Anna lesz a neve.
- Akkor így írom be, Lynx-Lupus Anna.
* 731. április 6., dél, Anna szemszöge*
- Bent maradhatok Anyu? - kérdeztem és reménykedtem, hogy igennel válaszol.
- Nem aranyom. Most menj és játssz kint a barátaiddal.
- De én is látni szeretném a kistestvéremet. - makacskodtam.
Anya erre csak felnevetett. Ekkor nyílt az ajtó és apa lépett be egy nénivel a nyomában.
- Apuuuuuuuuuu! - rohantam felé.
- Szia kincsem! - felkapott és a kezében tartott.
- Hol voltál ilyen sokáig? - kérdeztem.
- Sok dolgom volt és át kellett hívnom Kara nénit, hogy segítsen Anyunak. - fordultunk a néni felé.
- Szia Anna. Nagyon rég láttalak, hatalmasat nőttél! Nagyon szép kislány lettél. - mosolygott rám.
- Jó napot néni! - köszöntem vissza.
- Anna, menj ki játszani Katret-tel! - rakott le apu.
- Jaj, de jó! Ő is itt van?
- Igen, a közház lépcsőjénél vár rád!
Gyorsan kifutottam a házból, és a közházig meg sem álltam. Az egész falu egy nagy korong, és a közház a legnagyobb ház a faluban. Már távolról kiszúrtam Katret-et, éppen csinált valamit. Felmásztam a középen lévő fára és Katret felé másztam, mikor felé értem leugrottam és pont rá estem.
- Anna, hogy kerülsz te ide? Máskor ne csináld ezt, mert még bajod esik! - szidott meg miközben összeborzolta a hajamat.
Csak nevettem, hiszen ő is egyfolytában mosolygott.
- Nézd mit csináltam neked! - és odaadott egy kis tőrt, amit ő faragott nekem.
- Köszönöm Katret bácsi! - és megpusziltam.
- Ugyan semmiség csöppség. Na, szeretnék neked mutatni valamit. Gyere! - ezzel felkapott és utána a hátán csimpaszkodtam. Átváltozott és átszáguldottunk az erdőn, szerettem így lovagolni. Kimentünk az erdő szélére, de nem álltunk meg. Tovább mentünk egészen az öbölig. Ott letett és visszaváltozott.
- Pont időben érkeztünk. - mondta.
- Mihez érkeztünk időben? - kíváncsiskodtam.
- Nézd a vizet! - mutatta.
A víz felszíne arannyá változott. Aztán egyszer csak arany halak tömegei ugrottak ki egyszerre a vízből. Olyan volt, mintha egy arany vízsugár lenne. A nap fénye visszacsillant róluk, és ezernyi apró fénysugárként pásztázták a vizet és a földet. Gyönyörű volt ez az egész.
- Anna, hopp! - és Katret bele dobott a vízbe.
Hirtelen az összes hal körém sereglett és ott álltam az arany gyűrű közepébe, aztán hirtelen elkezdtek a halak egyesével kiugrálni. Nagyon szép volt a látvány. Katret pedig ott állt a parton és figyelt engem. Miután elkezdtem fázni, kimentem a vízből.
- Te miért nem jöttél be?
- Nem akartam elrontani az összképet. Menjünk vissza, biztos már megszületett a testvérkéd.
Átváltozott, én pedig felszálltam a hátára. Most lassabban haladtunk. Mikor visszaértünk a házunk körül állt mindenki. Odasiettem, és láttam, hogy Apa szomorúan ül a ház előtt a kezében a testvéremmel. Kara néni vigasztalta valamiért. Gyorsan apához futottam, megöleltem és megpusziltam. De nem csinált semmit.
- Apu, jól vagy? - kérdeztem - Apu!Apu! - közben rázogattam, hogy figyeljen rám.
Aztán megláttam a kistestvéremet.
- Szia csöppség. - mosolyogtam rá. - Felemelhetem? - Apa megint nem mondott semmit.
- Most ne Anna, nem lenne jó ha elejtenéd. - mosolygott rám Kara néni.
- Mi lett a neve? - kérdeztem.
- Ambrus.
- Szia Ambrus, Anna vagyok. - mosolyogtam rá.
Ő csak aludt. Ott beszéltem hozzá, becézgettem és simogattam. Apa egyáltalán nem csinált semmit.
- Anya hol van? - kérdeztem.
Senki sem válaszolt, pedig az egész falu itt volt. Mindenki földet bámulta, Apa pedig bekönnyezett. Kara néni rám nézett. Nagyon megijedtem.
- Anna, sajnálom. - kezdte, aztán hirtelen láttam, hogy mit akar mondani.
Anyut láttam, ahogyan fekszik és nem mozdul. Apa ébresztgeti, de nem mozdul.
- Szóval, az anyukád - folytatta Kara.
- Meghalt igaz? - kérdeztem. Nem értettem soha a halál fogalmát. Mindig csak annyit mondtak, hogy örökre elaludt. Nagyon elszontyolodtam. Apához mentem és megöleltem.
- Anya ezért nem ébredt fel? - kérdeztem tőle.
Apa rám nézett, és megszólalt:
- Honnan tudod, hogy megpróbáltam felébreszteni?
- Csak láttam, amikor Kara nénivel beszéltem.
Bólintott, nem is válaszolt nekem. "Vajon miért nem válaszol?" - gondoltam magamban.
- Anna, mit szólnál hozzá, ha te ma nálam aludnál? - kérdezte Katret.
- Rendben. És Ambrus-szal mi lesz? Ő is velünk fog aludni? - kérdeztem.
- Ma velem fog aludni. - mondta Kara néni - Ugye nem bánod?
- Nem dehogy. És Apu? Vele mi lesz? - kérdeztem.
- Efraim még elbúcsúztatja Sophia-t. - mondta Katret. - Menj a házamba, mindjárt megyek én is, csak beszélek az apukáddal.
Csak bólintottam egyet. Megsimogattam Ambrus fejét:
- Jó éjt Ambrus!
Aztán Apuhoz mentem, megöleltem és megpusziltam:
- Jó éjt Apu! - mondtam és elindultam Katret házába.
Már rég lefeküdtem, amikor bejött Katret. Szomorú volt a tekintete, nem szólt semmit, direkt csöndbe maradt. Biztosan azt hiszi, hogy alszok már. Nem kellett sok idő, hogy valóban elaludjak.
*1 évvel később, Anna szemszöge*
- Apa átmegyek Kara nénihez! - szóltam Apának.
Nem reagált a kijelentésemre. Már egy éve csak ül és bámul kifele az ablakon. Reggel eszik és iszik, este pedig nem tudom, hogy mit csinál. Egyáltalán nem figyel ránk, nem törődik velünk. Katret azt mondta, hogy legyek vele türelmes, mert nagyon megviselte Anyu halála. Így is tettem. Nem veszekedtem vele. Viszont mindig át kell mennem Kara nénihez, ha kell valami vagy segítségre van szükségünk.
- Szia Ambrus, mindjárt jövök! - pusziltam meg.
Mintha tudná, hogy mit csinálok, elkezdett sírni.
- Cssssss, Ambrus. Nyugodj meg, itt vagyok. - emeltem ki az ágyából - Nincs semmi baj. Itt vagyok. - abbahagyta a sírást, de amint visszatettem az ágyába, újra elkezdett bőgni.
- Most mit csináljak veled? - vettem fel újra - Akkor így megyünk át Kara nénihez, rendben? - mondtam neki.
- Apa, Ambrus-t is elviszem! - mondtam neki, de mintha a falhoz beszélnék.
Kimentem a térre, és elindultam Kara háza felé. Sokan kint voltak, mindenki dolgozott, a gyerekek pedig játszottak. Valaki hirtelen kivette Ambrus-t a kezemből, erre megfordultam és teljes erőmből sípcsonton rúgtam az illetőt.
- Aú, Anna így köszöntesz egy régi ismerőst?
- Katret! - ráugrottam és megöleltem.
- Szia Anna, hova siettél a kisöcséddel? - kérdezte.
Ambrus most foghatta fel, hogy nem én tartom, mert elkezdett teli torkából sírni.
- Katret, add vissza kérlek, különben nem hagyja abba a sírást! - kértem.
Amint megint nálam volt Ambrus, csöndbe maradt.
- Nagyon szeret az öcsikéd. - mosolygott Katret.
- Én is szeretem őt!
- Akkor hova mész?
- Elmegyek Kara nénihez. Ambrus egy kicsit köhögött, és szeretném, hogy megvizsgálja. Meg persze kell venni pár szükséges dolgot, és Kara néni azt mondta, hogy ha valamire szükség van akkor elkísér. - válaszoltam.
- Apukád nem tudja ezeket a dolgokat elintézni? - kérdezte Katret.
- Most nem. Még mindig csak ül azon a kis széken és bámul kifelé. Nem csinál semmit.
- Elkísérlek Kara-hoz, utána ha nem baj meglátogatom az apukádat.
- Rendben. És te hol voltál? - kérdeztem, hiszen már több hónapja nem láttam.
- Csak volt egy kisebb zűr a határmentén és kirendeltek oda, nem történt semmi különös.
- Örülök, hogy újra itt vagy!
Hamar Kara nénihez értünk. Bekopogtam.
- Szabad! - hallottuk bentről.
- Jó reggelt Kara néni! - köszöntem.
- Szia Anna, jó reggelt Katret! Miben segíthetek? - kérdezte kedvesen.
- Ambrus köhögött és elhoztam, bár nem így terveztem, és már szükséges vásárolni pár dolgot. - mondtam.
- Anna, ha kérhetnélek kimennél egy kicsit? Szeretnék beszélgetni Kara-val. Ambrus-ra pedig vigyázok. Rendben? - kért Katret.
- Rendben. - válaszoltam. Kimentem és leültem a fa tövébe. Szerettem itt lenni. Ha hozzá döntöm a fejemet a törzséhez, akkor hirtelen nagyon sok mindent látok. Szeretek ezzel játszani, azonban nincs rá sok időm. Így látom ahogyan szaladnak a kisebb állatok az ágakon, az embereket miközben a teendőjüket végzik és a többit. Nagyon messzire is ellátok, ugyanis ez a fa több másik fával is kapcsolatban áll.
- Gyere Anna menjünk vásárolni! - hallottam Kara hangját.
- És Ambrus? - kérdeztem, amikor mellé értem.
- Nincs semmi baja, Katret most hazaviszi. Nem lesz semmi baj. - mosolygott.
- Rendben, akkor kell venni egy kevés gyümölcsöt, ruhát és, és csak ennyi jutott most eszembe. - mondtam.
- Ruhát kitől szerzünk? Hiszen ez egy kicsi falu. - mondta Kara, inkább magának mint nekem.
- Della néninek a gyermekének biztos van olyan ruhája, amit kinőtt és jó lesz Ambrus-nak.
- Igazad lehet, akkor menjünk hozzá először.
Nem kellet sokat sétálnunk, hiszen mindenki itt lakik három percen belül. Della néni kint ült a háza előtt és éppen a gyerekének a ruháját varrta. A gyereke, Morten ott játszott a többiekkel.
- Menj oda te is játszani - küldött Kara.
Odamentem, éppen fogócskáztak.
- Beszállhatok? - kérdeztem.
- Persze - szólalt meg mellettem egy gyerek - te vagy a fogó! - ezzel szanaszét futottak.
Össze-vissza futkároztunk, már lemenőben volt a nap, amikorra mindenki kifáradt. Elkezdtem keresni Kara nénit, aki ott állt az egyik háznál két szatyorral a kezében. Hozzá futottam.
- Mindent sikerült találnom. Vettem gyümölcsöt - odaadta a kisebbik szatyrot - és Della odaajándékozta Ambrus-nak a gyermeke kinőtt ruháit.
- Miért nem szóltál, hogy segítsek? - kérdeztem.
- Olyan jól érezted magadat, hogy nem akartalak megzavarni. Menjünk hozzátok és tegyük le a holmikat.
- Persze, persze csak el kell mennem a közházhoz, a mai napi ételünkért. - mondtam hirtelen.
- Katret elintézte már. Ott vár ránk.
- Huh, megnyugodtam.
Hazaértünk, Apa még mindig azon a kis széken ült és bámult kifelé. Katret pedig Ambrus-szal játszott.
- Megjöttünk - mondta Kara néni.
- De jó, már kezdtünk unatkozni, igaz Ambrus? - mondta játékosan Katret.
Csak mosolyogtam rajta. Letettem a gyümölcsöket az asztalra, és odamentem Apához.
- Szia Apa, megjöttem és Katret is itt van! - megöleltem, de nem mozdult.
Katret és Kara néni szomorúan néztek ránk. Ekkor nagy meglepetésemre megszólalt Ambrus:
- Áná! Áná! - mondta.
- Jaj de ügyes vagy! - otthagytam Apát és Felvettem Ambrus-t. - Mit szeretnél?
- Áná! Áná! - és elkezdte piszkálni a hajamat.
- Biztosan éhes, Anna csinálj Katret-tel valami ehetőt! - mondta Kara.
- Rendben. - átadtam Ambrus-t Kara-nak. - Gyere Katret.
- Én vagyok a legjobb szakács ebben a faluban - próbált hencegni Katret.
- Akkor miért kellett egyszer az egész falunak a házad eloltásán ügyködnie? - kérdeztem.
- A művészt nem szabad korlátozni, amikor éppen alkot. - sértődött meg, de majdnem elnevette magát.
- És mi korlátozott? - kérdeztem.
- Az hogy meggyulladt az étel - mondta nevetve.
Vele együtt nevettem. Az egész főzőcskéből az lett, hogy lett egy kevés étel a többi pedig rajtunk landolt. Ugyanis kaja csatát játszottunk, azonban még össze tudtunk dobni valamit, tehát nem maradtunk éhen. Kara néni csak csóválta a fejét, amikor egy tészta darabka repült el előtte. Apa erre sem reagált. Amint végeztünk, elkezdtünk takarítani, mert Kara néni kijelentette, hogy addig nem hagyhatjuk el a konyhát, amíg nincs rend benne. Ám még az nap sikerült megvacsoráznunk. Ambrus egész végig csak azt mondogatta, hogy:
- Áná! Áná!
- Szerintem a te nevedet gyakorolja. - mondta Kara néni.
- Anna, az Anna - mosolyogtam rá Ambrus-ra.
- Ánná, Ánná - most már ezt mondogatta.
- Ügyes vagy!
- Katret, mikor kell vissza menned? - kérdezte Kara.
- Holnapután. Készenlétben kell lennünk, most is csak nagy nehezen engedtek haza. - válaszolt szomorkásan Katret. - Efraim, nem akarsz enni? - kérdezte Aput, aki úgy tett mintha meg sem hallotta volna.
- Ide hozzam? - kérdeztem.
- Nem akarlak elszomorítani Anna, de rád sem hallgat. - mondta Kara.
Csak elmosolyodtam. Katrettel csináltunk finom rántott húst is. Nincs olyan ember a faluban, aki ne szeretné. Felkaptam a rántott húsos tálat és Apámhoz vittem. Már nyúlt volna egyért, de elhúztam előle. Ekkor felállt és leült az asztalhoz, és várt a húsra, amit még mindig a kezemben tartottam.
- Anna, vidd ki egy kicsit Ambrus-t a levegőre! - szólalt meg hirtelen Kara néni.
- Miért? - kérdeztem.
- Nem szeretném, hogy egy ilyen kiadós vacsora után rosszul legyen.
- Máris viszem. - aztán felkaptam Ambrus-t a székéből és kivittem.
Sétáltunk a faluban, utána leültünk a középső fa tövébe. Meg akartam mutatni azt Ambrus-nak, amit magamtól tanultam, de tudtam, hogy ő nem fogja látni. De aztán eszembe jutott valami.
- Ambrus kíváncsi vagy arra, amit mutatni szeretnék? - kérdeztem.
Tudtam, hogy nem fog válaszolni, de azért próbálkoztam. Rátettem az egyik kezemet a fa törzsére, a másikat pedig Ambrus homlokra tettem. Ekkor egy kis mókusra irányítottam a figyelmemet, és megmutattam Ambrus-nak, ahogyan visszamegy az odújába. Aztán egy holdtigris családot mutattam neki. Jó sokáig elvoltunk ezzel foglalva. Amikor hűvösebbre fordult az idő, akkor mentünk vissza a házba. Apa már megint a kis széken ült, és bámult kifelé. Kara és Katret pedig halkan beszélgettek. Ambrus-t betettem a kiságyába. Rögtön elaludt.
- Apa mondott valamit? - kérdeztem Katret-et.
- Semmit sem mondott, csak evett aztán visszaült. - mondta szomorúan.
- Megyek aludni! Jó éjszakát! - megöleltem Katret-et, Kara nénit és Apát.
*2 év múlva, Anna szemszöge*
- Jó reggelt Ambrus! - köszöntem neki, miközben éppen az álmosságot töröltem ki a szememből.
- Jó reggelt Anna! - köszönt ő is, éppen egy mézes vajas kenyeret majszolva - Ezt Kara néni hagyta itt, és azt üzeni, hogy erre a hétre el kell mennie.
- Remek, akkor megint járok házról házra. - mondtam magamban.
- Miért fogsz házról házra járni? - kérdezte Ambrus.
- Á, nem érdekes. - legyintettem - Apa evett valamit?
- Nem evett semmit se a bácsi.
Ambrus nem hajlandó apának hívni Apát, ezért inkább bácsizza őt is. Nem tudom, hogy Apának tetszik-e vagy sem. Nem szólt rá egy szót sem. Leültem Ambrus mellé és megettem a reggelimet.
- Anna ma kimehetek játszani a többiekhez? - kérdezte Ambrus.
- Persze, csak nagyon vigyázz magadra, és ha valami baj van szóljál nekem, és sötétedés előtt érjél haza!
- Rendben Ánná, nem lesz semmi baj. - mondta és kifutott a barátaihoz.
Az Ánná becenév akkor ragadt rám, amikor Ambrus még nem tudta kimondani a nevemet. Összepakoltam a piszkos tányérokat, és elmosogattam azokat. Közben elgondolkodtam, hogy kiket kell meglátogatnom. Ugyanis ha Kara elmegy, akkor én szolgálok ki mindenkit gyógyszerrel. Erre már négy éves korom óta tanítgatott engem. Így a gyógyszerekért fizetett pénzt, azt letettem Kara asztalára, és ha adtak borravalót akkor azt eltehettem. Átmentem Kara házához és a szükséges gyógyszereket összeszedtem, amiket sűrűn szoktak kérni. Egész nap ezzel foglalatoskodtam. Nem drágák a gyógyszerek, így mindenki meg tudja fizetni az árát. Jobban mondva mindenki, aki dolgozik. Ambrus-t nem láttam a többi gyerek között, amikor haza felé tartottam. "Biztosan csak elfáradt, és haza ment pihenni." - gondoltam magamban. Haza értem, Apa a megszokott helyén volt, Ambrus viszont ott szorongatta a lábát az asztalnál.
- Ambrus, jól vagy? - siettem hozzá.
- Persze, persze csak fáj egy kicsit a lábam. - mondta, de a sírás kerülgette.
- Mutasd csak - óvatosan felhúztam a nadrágja szárát - Ambrus mégis mi történt veled? - kérdeztem kétségbeesetten, mert Ambrus lábából ömlött a vér, és egy vastagabb ág állt ki a vádlijából.
- Csak játszottunk - szipogta - Aztán a labda leesett a talajszintre és utána mentünk, de hirtelen előugrott egy hiúz és beleestem az egyik bokorba, ahol egy csapda volt felállítva, és a csapdában volt egy kihegyezett fadarab - most már sírt.
- Nincs semmi baj. Cssss, itt vagyok. - mondogattam neki, miközben megpusziltam - Csinálok neked teát és lemosom a seb környékét.
- Meg fogok halni? - kérdezte rémülten.
- Dehogyis! Miket beszélsz? Se perc alatt meggyógyulsz. Nyugodj meg, nincs semmi baj, majd bemegyünk az erődbe, ahol ellátnak.
- De az erődbe nem tudunk bemenni!
- Hidd el megoldom, csak nyugodj le, kérlek.
Gyorsan csináltam a konyhában teát, és kivittem az öcsémnek. Aztán visszamentem, és hoztam egy tál vizet meg egy kendőt. Miközben Ambrus a teáját iszogatta lemostam a lábán a sebet, nem mertem a karóhoz nyúlni, nem akartam, hogy nagyobb baja essen.
- Figyelj Ambrus, majd Apa elvisz téged az Erődbe.
- De, de...
- Nincs de! Mindjárt beszélek vele, addig te csak iszogasd a teát.
Kimentem az előtérbe és ránéztem Apára. Nem csinált semmit, pedig biztosan végignézte, ahogyan Ambrus ideballag a sérült lábával. Oda mentem hozzá és megráztam a karját.
- Apa segítened kell!
Nem reagált semmit.
- Apa, Ambrus súlyosan megsérült! Segítened kell eljuttatni az Erődbe! Apa! - ráztam továbbra is a kezét, de nem figyelt rám.
Na most lett elegem abból, hogy úgy viselkedik Apa mint egy bábú. Felém fordítottam. Vissza akart volna fordulni, de nem engedtem.
- Apa te vagy a legönzőbb lény ezen a bolygón akit ismerek. - most se szólt semmit de legalább már figyelt rám - Itt ülsz már három éve és nem csinálsz semmit, csak vagy! Itt sajnáltatod magadat, pedig nincs miért! Tudom, hogy Anya elment, de te itt maradtál! Mégis úgy viselkedsz, mintha meghaltál volna! Itt van rád szükségünk! Anya már nincs itt, rajta nem tudsz segíteni! De a gyermekeiden tudsz, sőt Anya se szeretné, hogy itt üljél! Ambrus súlyosan megsérült, te pedig végig nézted, ahogyan ide botladozik, és nem is segítettél neki! Apának hívlak pedig egyáltalán nem viselkedsz úgy! Ambrus nem is hív így téged! Hagyj már fel végre az önsajnálattal és segíts már végre nekünk! A te gyerekeid vagyunk, mégse segítesz, nem is törődsz velünk! Mindent nekem kellett megoldanom, még Ambrus-t is én neveltem fel! Mindenre én tanítottam, te csak ültél és néztél ki az ablakon! Segíts már kérlek, az ég szerelmére! - kiabáltam vele.
Mindent elmondtam neki, ami azalatt a három év alatt felgyülemlett bennem. Mintha egy álomból ébredne megrázta a fejét, és megszólalt:
- Tíz perc múlva indulunk, te itt maradsz!
- De...
- Nincs de! Túl veszélyes az út számodra! Tíz perc múlva indulás készítsd fel az öcsédet! - azzal felállt és bement a szobájába.
Visszamentem Ambrus-hoz, aki még mindig le volt döbbenve azon, hogy Apa megmozdult.
- Figyelj rám Ambrus, ezt nem most akartam neked adni, de a sors így hozta. Tessék ezt neked adom. Della néni férje csinálta, ez a te születés napi ajándékod. - és átadtam neki egy kis tőrt.
- Köszönöm Anna! Te is velünk jössz?
- Sajnos nem mehetek. De hidd el nem lesz semmi baj. Bízz meg Apában, kérlek. Az én kedvemért.
- Rendben, te is vigyázz magadra.
Megöleltük egymást. "Nem lesz semmi baj" - biztattam magamat. Apa jelent meg az ajtóban. Feketében volt, az oldalán volt két szabja meg pár tőr. A hátán volt valami táska szerűség, később jöttem rá, hogy abban fogja elvinni Ambrust.
- Segíts Anna betenni Ambrust a hordozóba! - szólt nekem.
Felemeltem Ambrust a székből, aztán óvatosan a hordozóba tettem úgy, hogy ne érjen semmi sem a lábához.
- Egyedül nem lesz túl veszélyes az út? - kérdeztem aggódva.
- De de. Ezért megkérünk valakit, hogy kísérjen el bennünket. - mondta Apa, és kiment a térre.
Sorban bekopogott minden házba. Mindenki meglepődött azon, hogy ott van, de senki nem akarta elkísérni este az Erődbe.
- Miért nem várjátok meg a reggelt? Akkor sokkal biztonságosabb. - mondta Della, amikor hozzá kopogtunk be.
- Túl könnyen elfertőződhet Ambrus sebe, most nem szabad várni. - válaszolt Apa.
Végre, három hosszú év után végre úgy viselkedik, mint az apánk. Remélem miután visszahozza Ambrus-t ilyen marad, és nem esik vissza. "El kell égetnem azt a kis széket" - gondolkodtam magamban, miközben már a közháznál jártunk. Ott egy katona nyitott ajtót. Apa neki is elmondta, hogy miért jöttünk.
- Persze, hogy elkísérem önt és a fiát az erődbe, hiszen ezért vagyok itt. - mondta a katona - A kislánya viszont maradjon itt. Várjanak pár percet! - és eltűnt a közházban.
Miután visszatért már fel volt fegyverkezve és egy üveget szorongatott.
- Miért kell az az üveg? - kérdeztem.
- Azért, hogy szóljak az erődnek, hogy viszünk egy sebesültet, és amennyire lehet jöjjenek elénk.
Csak bólogattam. Az egészből annyi ragadt meg, hogy majd valakik eléjük jönnek és akkor még nagyobb biztonságban lesznek. Elkísértem őket a falu széléig, amíg a katona az Erőddel beszélt, addig elköszöntem Apától és Ambrus-tól.
- Szia Apa - megöleltem.
- Szia Anna, hamar visszajövünk! - ölelt vissza.
- Szia Ambrus - fogtam meg a kezét, mert nem értem fel. - Vigyázz magadra!
- Szia Anna! Te is vigyázz magadra!
- Indulhatunk? - kérdezte a katona.
- Igen.
- Akkor indulás! - pár perc múlva szem elöl vesztettem őket. Vissza mentem a házba, de ekkor hirtelen elkezdett fájni a fejem. Képek ugrottak be, amint éjfarkasok támadják meg Apát, Ambrus-t és a katonát. "Figyelmeztetnem kell őket" - gondoltam és már kint is álltam a falu szélén. Nem láttam, hogy merre mennek de láttam, hogy hol vannak letörve az ágak. Követtem a letört ágakat, aztán egyszer csak már nem volt mit követnem. Azt hittem, hogy eltévesztettem és rossz irányba jöttem, amikor morgást hallottam magam alól. Lenéztem és ott voltak lent a földön. Egy falka éjfarkas fogta őket közre. Megnyikkanni se tudtam, annyira ledermedtem a félelemtől. A katona átváltozott és megtámadta az egyik éjfarkast. Rögtön vagy öten rá vetették magukat, a többiek Apámra figyeltek, aki pedig a kardjait vette elő. A katona megölt két éjfarkast és már csak négyen maradtak ellene, amikor egy vessző suhant ki a bokrok közül. A lábán találta el, és ezt az éjfarkasok kihasználták, egyszerre támadtak rá és szétcincálták. Aztán Apámra néztem, hősiesen küzdött de egyedül kevés volt a sok éjfarkas ellen. Már ő is megölt kettőt, de így is nyolcan maradtak. Igaz több is sebesült volt már, de Apának nem csak magára hanem Ambrus-ra is vigyáznia kellett. Alakot váltott, és Ambrus a hátán maradt még innen fentről is láttam, hogy mennyire megrémült. Segíteni szeretnék, de nem tudok. A testem leblokkolt, csak ott ültem és néztem. Nem tudtam mást csinálni. Ekkor valaki megfogott a ruhámnál fogva és visszavitt a faluba. Éppenséggel a vissza fele út teljesen kiesett a fejemből és amikor magamhoz tértem már a házban voltam. Akkor értettem meg, hogy mit láttam és lekezdtem sírni. Csak sírtam és sírtam. Nem tudom mikor de bejött hozzám Katret. Nagyon szomorú arcot vágott.
- Anna, most figyelj rám - kezdte.
- Hol van Ambrus és Apa? Ugye nem esett semmi bajuk? - kérdeztem reménykedve.
- Sajnálom Anna, de nem élték túl a támadást. Már nem tudtunk segíteni rajta.
- Hazudsz! Túlélték! Biztos vagyok benne! - kiabáltam könnyes szemmel.
- Anna, nem élték túl! Hisz te is láttad! Egyedül téged találtunk meg. - mondta Katret.
- Nem, nem és nem. Engem még mielőtt Apát megölték volna azelőtt elvittetek. - erősködtem.
- Sajnálom Anna, de nem. Későn értünk oda, te meg ott ültél a faágon és magad elé meredtél. Az Apukád és az öcséd meghalt.
Nem hittem neki, hiszen ők előbb vittek el! De tudtam, hogy meghalt a családom. Nem éreztem a közelségüket. Egész nap csak sírtam, végül aztán elaludtam.
- Hogy hogy nem emlékszik rá?
- Az agya elrejti előle az információt.
- De miért?
- Mert azt akarja elhitetni magával, hogy még Efraim és Ambrus halála előtt segítettetek rajta.
- Valaha emlékezni fog rá?
- Igen, örökké nem tudja elrejteni maga elől az igazságot.
- Ez nem jó hír.
- Hát nem. És mi lesz vele?
- A történtek után, a vezetőség úgy határozott, hogy ez a falu és még sok másik, ami túl közel van a határhoz költözzön beljebb, hogy ez többé ne fordulhasson elő.
- Nem a falura gondoltam Katret, hanem Annára.
- Árvaházba kerül.
- Melyikbe?
- Ami a központban van.
- Szegény lány, sok mindenen fog még keresztül menni.
- Már túl sok mindenen ment keresztül.
Tudom hogy hallgatózni nem szép dolog, de ha már egyszer felkeltem. Pont az ajtóm előtt vitatkoztak, így lehetetlen lett volna nem meghallani. Akkor nem csak álmodtam. Megint elkezdtem sírni. Katret benyitott és leült mellém.
- Csomagolj Anna. - mondta.
- Miért? - szipogtam.
- Mert elmegyünk.
- Hova?
- Az árvaházba.
- Mindjárt jövök, drágám, addig tarts ki! - puszilt homlokon Efraim, és kisietett az ajtón.
- Te is jól időzítesz! - mondtam a kicsinek, és megsimogattam a hasamat.
Pár perc múlva a falu gyógyítónője és a férjem ott álltak a küszöbön teljesen elázva.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen ítélet idő van odakint. - mondta Efraim miközbe levette magáról a köpönyegét, utána Kara-nak segített.
- Köszönöm Efraim. - köszönte meg és hozzám lépett - Hogy érzed magad Sophi?
- Fáradtan, de jól. - mosolyogtam rá.
Ekkor megint görcsölt a hasam. Ezt Kara is észrevette.
- Elfolyt a magzat víz. Pont időben küldted értem Efraim-t. - mondta Kara.
Efraim leült mellém és megfogta a kezemet.
- Nem sokára jelentkeznek a tolófájások. - szólt Kara.
Amint kimondta már éreztem is, hogy jön a baba. Elkezdtem nyomni kifelé, közben nem érdekelt hogy milyen hangokat adtam ki, de az feltűnt, hogy egyre erősebben szorítottam Efraim kezét. Egy idő után már nem fájt semmi, és gyerek sírást hallottam. Kara ott tartotta a kezében a babánkat, és rögtön odaadta nekem.
- Kislány. Mi lesz a neve? - kérdezte.
Efraimmal egymásra néztünk, és megszólalt:
- Anna lesz a neve.
- Akkor így írom be, Lynx-Lupus Anna.
* 731. április 6., dél, Anna szemszöge*
- Bent maradhatok Anyu? - kérdeztem és reménykedtem, hogy igennel válaszol.
- Nem aranyom. Most menj és játssz kint a barátaiddal.
- De én is látni szeretném a kistestvéremet. - makacskodtam.
Anya erre csak felnevetett. Ekkor nyílt az ajtó és apa lépett be egy nénivel a nyomában.
- Apuuuuuuuuuu! - rohantam felé.
- Szia kincsem! - felkapott és a kezében tartott.
- Hol voltál ilyen sokáig? - kérdeztem.
- Sok dolgom volt és át kellett hívnom Kara nénit, hogy segítsen Anyunak. - fordultunk a néni felé.
- Szia Anna. Nagyon rég láttalak, hatalmasat nőttél! Nagyon szép kislány lettél. - mosolygott rám.
- Jó napot néni! - köszöntem vissza.
- Anna, menj ki játszani Katret-tel! - rakott le apu.
- Jaj, de jó! Ő is itt van?
- Igen, a közház lépcsőjénél vár rád!
Gyorsan kifutottam a házból, és a közházig meg sem álltam. Az egész falu egy nagy korong, és a közház a legnagyobb ház a faluban. Már távolról kiszúrtam Katret-et, éppen csinált valamit. Felmásztam a középen lévő fára és Katret felé másztam, mikor felé értem leugrottam és pont rá estem.
- Anna, hogy kerülsz te ide? Máskor ne csináld ezt, mert még bajod esik! - szidott meg miközben összeborzolta a hajamat.
Csak nevettem, hiszen ő is egyfolytában mosolygott.
- Nézd mit csináltam neked! - és odaadott egy kis tőrt, amit ő faragott nekem.
- Köszönöm Katret bácsi! - és megpusziltam.
- Ugyan semmiség csöppség. Na, szeretnék neked mutatni valamit. Gyere! - ezzel felkapott és utána a hátán csimpaszkodtam. Átváltozott és átszáguldottunk az erdőn, szerettem így lovagolni. Kimentünk az erdő szélére, de nem álltunk meg. Tovább mentünk egészen az öbölig. Ott letett és visszaváltozott.
- Pont időben érkeztünk. - mondta.
- Mihez érkeztünk időben? - kíváncsiskodtam.
- Nézd a vizet! - mutatta.
A víz felszíne arannyá változott. Aztán egyszer csak arany halak tömegei ugrottak ki egyszerre a vízből. Olyan volt, mintha egy arany vízsugár lenne. A nap fénye visszacsillant róluk, és ezernyi apró fénysugárként pásztázták a vizet és a földet. Gyönyörű volt ez az egész.
- Anna, hopp! - és Katret bele dobott a vízbe.
Hirtelen az összes hal körém sereglett és ott álltam az arany gyűrű közepébe, aztán hirtelen elkezdtek a halak egyesével kiugrálni. Nagyon szép volt a látvány. Katret pedig ott állt a parton és figyelt engem. Miután elkezdtem fázni, kimentem a vízből.
- Te miért nem jöttél be?
- Nem akartam elrontani az összképet. Menjünk vissza, biztos már megszületett a testvérkéd.
Átváltozott, én pedig felszálltam a hátára. Most lassabban haladtunk. Mikor visszaértünk a házunk körül állt mindenki. Odasiettem, és láttam, hogy Apa szomorúan ül a ház előtt a kezében a testvéremmel. Kara néni vigasztalta valamiért. Gyorsan apához futottam, megöleltem és megpusziltam. De nem csinált semmit.
- Apu, jól vagy? - kérdeztem - Apu!Apu! - közben rázogattam, hogy figyeljen rám.
Aztán megláttam a kistestvéremet.
- Szia csöppség. - mosolyogtam rá. - Felemelhetem? - Apa megint nem mondott semmit.
- Most ne Anna, nem lenne jó ha elejtenéd. - mosolygott rám Kara néni.
- Mi lett a neve? - kérdeztem.
- Ambrus.
- Szia Ambrus, Anna vagyok. - mosolyogtam rá.
Ő csak aludt. Ott beszéltem hozzá, becézgettem és simogattam. Apa egyáltalán nem csinált semmit.
- Anya hol van? - kérdeztem.
Senki sem válaszolt, pedig az egész falu itt volt. Mindenki földet bámulta, Apa pedig bekönnyezett. Kara néni rám nézett. Nagyon megijedtem.
- Anna, sajnálom. - kezdte, aztán hirtelen láttam, hogy mit akar mondani.
Anyut láttam, ahogyan fekszik és nem mozdul. Apa ébresztgeti, de nem mozdul.
- Szóval, az anyukád - folytatta Kara.
- Meghalt igaz? - kérdeztem. Nem értettem soha a halál fogalmát. Mindig csak annyit mondtak, hogy örökre elaludt. Nagyon elszontyolodtam. Apához mentem és megöleltem.
- Anya ezért nem ébredt fel? - kérdeztem tőle.
Apa rám nézett, és megszólalt:
- Honnan tudod, hogy megpróbáltam felébreszteni?
- Csak láttam, amikor Kara nénivel beszéltem.
Bólintott, nem is válaszolt nekem. "Vajon miért nem válaszol?" - gondoltam magamban.
- Anna, mit szólnál hozzá, ha te ma nálam aludnál? - kérdezte Katret.
- Rendben. És Ambrus-szal mi lesz? Ő is velünk fog aludni? - kérdeztem.
- Ma velem fog aludni. - mondta Kara néni - Ugye nem bánod?
- Nem dehogy. És Apu? Vele mi lesz? - kérdeztem.
- Efraim még elbúcsúztatja Sophia-t. - mondta Katret. - Menj a házamba, mindjárt megyek én is, csak beszélek az apukáddal.
Csak bólintottam egyet. Megsimogattam Ambrus fejét:
- Jó éjt Ambrus!
Aztán Apuhoz mentem, megöleltem és megpusziltam:
- Jó éjt Apu! - mondtam és elindultam Katret házába.
Már rég lefeküdtem, amikor bejött Katret. Szomorú volt a tekintete, nem szólt semmit, direkt csöndbe maradt. Biztosan azt hiszi, hogy alszok már. Nem kellett sok idő, hogy valóban elaludjak.
*1 évvel később, Anna szemszöge*
- Apa átmegyek Kara nénihez! - szóltam Apának.
Nem reagált a kijelentésemre. Már egy éve csak ül és bámul kifele az ablakon. Reggel eszik és iszik, este pedig nem tudom, hogy mit csinál. Egyáltalán nem figyel ránk, nem törődik velünk. Katret azt mondta, hogy legyek vele türelmes, mert nagyon megviselte Anyu halála. Így is tettem. Nem veszekedtem vele. Viszont mindig át kell mennem Kara nénihez, ha kell valami vagy segítségre van szükségünk.
- Szia Ambrus, mindjárt jövök! - pusziltam meg.
Mintha tudná, hogy mit csinálok, elkezdett sírni.
- Cssssss, Ambrus. Nyugodj meg, itt vagyok. - emeltem ki az ágyából - Nincs semmi baj. Itt vagyok. - abbahagyta a sírást, de amint visszatettem az ágyába, újra elkezdett bőgni.
- Most mit csináljak veled? - vettem fel újra - Akkor így megyünk át Kara nénihez, rendben? - mondtam neki.
- Apa, Ambrus-t is elviszem! - mondtam neki, de mintha a falhoz beszélnék.
Kimentem a térre, és elindultam Kara háza felé. Sokan kint voltak, mindenki dolgozott, a gyerekek pedig játszottak. Valaki hirtelen kivette Ambrus-t a kezemből, erre megfordultam és teljes erőmből sípcsonton rúgtam az illetőt.
- Aú, Anna így köszöntesz egy régi ismerőst?
- Katret! - ráugrottam és megöleltem.
- Szia Anna, hova siettél a kisöcséddel? - kérdezte.
Ambrus most foghatta fel, hogy nem én tartom, mert elkezdett teli torkából sírni.
- Katret, add vissza kérlek, különben nem hagyja abba a sírást! - kértem.
Amint megint nálam volt Ambrus, csöndbe maradt.
- Nagyon szeret az öcsikéd. - mosolygott Katret.
- Én is szeretem őt!
- Akkor hova mész?
- Elmegyek Kara nénihez. Ambrus egy kicsit köhögött, és szeretném, hogy megvizsgálja. Meg persze kell venni pár szükséges dolgot, és Kara néni azt mondta, hogy ha valamire szükség van akkor elkísér. - válaszoltam.
- Apukád nem tudja ezeket a dolgokat elintézni? - kérdezte Katret.
- Most nem. Még mindig csak ül azon a kis széken és bámul kifelé. Nem csinál semmit.
- Elkísérlek Kara-hoz, utána ha nem baj meglátogatom az apukádat.
- Rendben. És te hol voltál? - kérdeztem, hiszen már több hónapja nem láttam.
- Csak volt egy kisebb zűr a határmentén és kirendeltek oda, nem történt semmi különös.
- Örülök, hogy újra itt vagy!
Hamar Kara nénihez értünk. Bekopogtam.
- Szabad! - hallottuk bentről.
- Jó reggelt Kara néni! - köszöntem.
- Szia Anna, jó reggelt Katret! Miben segíthetek? - kérdezte kedvesen.
- Ambrus köhögött és elhoztam, bár nem így terveztem, és már szükséges vásárolni pár dolgot. - mondtam.
- Anna, ha kérhetnélek kimennél egy kicsit? Szeretnék beszélgetni Kara-val. Ambrus-ra pedig vigyázok. Rendben? - kért Katret.
- Rendben. - válaszoltam. Kimentem és leültem a fa tövébe. Szerettem itt lenni. Ha hozzá döntöm a fejemet a törzséhez, akkor hirtelen nagyon sok mindent látok. Szeretek ezzel játszani, azonban nincs rá sok időm. Így látom ahogyan szaladnak a kisebb állatok az ágakon, az embereket miközben a teendőjüket végzik és a többit. Nagyon messzire is ellátok, ugyanis ez a fa több másik fával is kapcsolatban áll.
- Gyere Anna menjünk vásárolni! - hallottam Kara hangját.
- És Ambrus? - kérdeztem, amikor mellé értem.
- Nincs semmi baja, Katret most hazaviszi. Nem lesz semmi baj. - mosolygott.
- Rendben, akkor kell venni egy kevés gyümölcsöt, ruhát és, és csak ennyi jutott most eszembe. - mondtam.
- Ruhát kitől szerzünk? Hiszen ez egy kicsi falu. - mondta Kara, inkább magának mint nekem.
- Della néninek a gyermekének biztos van olyan ruhája, amit kinőtt és jó lesz Ambrus-nak.
- Igazad lehet, akkor menjünk hozzá először.
Nem kellet sokat sétálnunk, hiszen mindenki itt lakik három percen belül. Della néni kint ült a háza előtt és éppen a gyerekének a ruháját varrta. A gyereke, Morten ott játszott a többiekkel.
- Menj oda te is játszani - küldött Kara.
Odamentem, éppen fogócskáztak.
- Beszállhatok? - kérdeztem.
- Persze - szólalt meg mellettem egy gyerek - te vagy a fogó! - ezzel szanaszét futottak.
Össze-vissza futkároztunk, már lemenőben volt a nap, amikorra mindenki kifáradt. Elkezdtem keresni Kara nénit, aki ott állt az egyik háznál két szatyorral a kezében. Hozzá futottam.
- Mindent sikerült találnom. Vettem gyümölcsöt - odaadta a kisebbik szatyrot - és Della odaajándékozta Ambrus-nak a gyermeke kinőtt ruháit.
- Miért nem szóltál, hogy segítsek? - kérdeztem.
- Olyan jól érezted magadat, hogy nem akartalak megzavarni. Menjünk hozzátok és tegyük le a holmikat.
- Persze, persze csak el kell mennem a közházhoz, a mai napi ételünkért. - mondtam hirtelen.
- Katret elintézte már. Ott vár ránk.
- Huh, megnyugodtam.
Hazaértünk, Apa még mindig azon a kis széken ült és bámult kifelé. Katret pedig Ambrus-szal játszott.
- Megjöttünk - mondta Kara néni.
- De jó, már kezdtünk unatkozni, igaz Ambrus? - mondta játékosan Katret.
Csak mosolyogtam rajta. Letettem a gyümölcsöket az asztalra, és odamentem Apához.
- Szia Apa, megjöttem és Katret is itt van! - megöleltem, de nem mozdult.
Katret és Kara néni szomorúan néztek ránk. Ekkor nagy meglepetésemre megszólalt Ambrus:
- Áná! Áná! - mondta.
- Jaj de ügyes vagy! - otthagytam Apát és Felvettem Ambrus-t. - Mit szeretnél?
- Áná! Áná! - és elkezdte piszkálni a hajamat.
- Biztosan éhes, Anna csinálj Katret-tel valami ehetőt! - mondta Kara.
- Rendben. - átadtam Ambrus-t Kara-nak. - Gyere Katret.
- Én vagyok a legjobb szakács ebben a faluban - próbált hencegni Katret.
- Akkor miért kellett egyszer az egész falunak a házad eloltásán ügyködnie? - kérdeztem.
- A művészt nem szabad korlátozni, amikor éppen alkot. - sértődött meg, de majdnem elnevette magát.
- És mi korlátozott? - kérdeztem.
- Az hogy meggyulladt az étel - mondta nevetve.
Vele együtt nevettem. Az egész főzőcskéből az lett, hogy lett egy kevés étel a többi pedig rajtunk landolt. Ugyanis kaja csatát játszottunk, azonban még össze tudtunk dobni valamit, tehát nem maradtunk éhen. Kara néni csak csóválta a fejét, amikor egy tészta darabka repült el előtte. Apa erre sem reagált. Amint végeztünk, elkezdtünk takarítani, mert Kara néni kijelentette, hogy addig nem hagyhatjuk el a konyhát, amíg nincs rend benne. Ám még az nap sikerült megvacsoráznunk. Ambrus egész végig csak azt mondogatta, hogy:
- Áná! Áná!
- Szerintem a te nevedet gyakorolja. - mondta Kara néni.
- Anna, az Anna - mosolyogtam rá Ambrus-ra.
- Ánná, Ánná - most már ezt mondogatta.
- Ügyes vagy!
- Katret, mikor kell vissza menned? - kérdezte Kara.
- Holnapután. Készenlétben kell lennünk, most is csak nagy nehezen engedtek haza. - válaszolt szomorkásan Katret. - Efraim, nem akarsz enni? - kérdezte Aput, aki úgy tett mintha meg sem hallotta volna.
- Ide hozzam? - kérdeztem.
- Nem akarlak elszomorítani Anna, de rád sem hallgat. - mondta Kara.
Csak elmosolyodtam. Katrettel csináltunk finom rántott húst is. Nincs olyan ember a faluban, aki ne szeretné. Felkaptam a rántott húsos tálat és Apámhoz vittem. Már nyúlt volna egyért, de elhúztam előle. Ekkor felállt és leült az asztalhoz, és várt a húsra, amit még mindig a kezemben tartottam.
- Anna, vidd ki egy kicsit Ambrus-t a levegőre! - szólalt meg hirtelen Kara néni.
- Miért? - kérdeztem.
- Nem szeretném, hogy egy ilyen kiadós vacsora után rosszul legyen.
- Máris viszem. - aztán felkaptam Ambrus-t a székéből és kivittem.
Sétáltunk a faluban, utána leültünk a középső fa tövébe. Meg akartam mutatni azt Ambrus-nak, amit magamtól tanultam, de tudtam, hogy ő nem fogja látni. De aztán eszembe jutott valami.
- Ambrus kíváncsi vagy arra, amit mutatni szeretnék? - kérdeztem.
Tudtam, hogy nem fog válaszolni, de azért próbálkoztam. Rátettem az egyik kezemet a fa törzsére, a másikat pedig Ambrus homlokra tettem. Ekkor egy kis mókusra irányítottam a figyelmemet, és megmutattam Ambrus-nak, ahogyan visszamegy az odújába. Aztán egy holdtigris családot mutattam neki. Jó sokáig elvoltunk ezzel foglalva. Amikor hűvösebbre fordult az idő, akkor mentünk vissza a házba. Apa már megint a kis széken ült, és bámult kifelé. Kara és Katret pedig halkan beszélgettek. Ambrus-t betettem a kiságyába. Rögtön elaludt.
- Apa mondott valamit? - kérdeztem Katret-et.
- Semmit sem mondott, csak evett aztán visszaült. - mondta szomorúan.
- Megyek aludni! Jó éjszakát! - megöleltem Katret-et, Kara nénit és Apát.
*2 év múlva, Anna szemszöge*
- Jó reggelt Ambrus! - köszöntem neki, miközben éppen az álmosságot töröltem ki a szememből.
- Jó reggelt Anna! - köszönt ő is, éppen egy mézes vajas kenyeret majszolva - Ezt Kara néni hagyta itt, és azt üzeni, hogy erre a hétre el kell mennie.
- Remek, akkor megint járok házról házra. - mondtam magamban.
- Miért fogsz házról házra járni? - kérdezte Ambrus.
- Á, nem érdekes. - legyintettem - Apa evett valamit?
- Nem evett semmit se a bácsi.
Ambrus nem hajlandó apának hívni Apát, ezért inkább bácsizza őt is. Nem tudom, hogy Apának tetszik-e vagy sem. Nem szólt rá egy szót sem. Leültem Ambrus mellé és megettem a reggelimet.
- Anna ma kimehetek játszani a többiekhez? - kérdezte Ambrus.
- Persze, csak nagyon vigyázz magadra, és ha valami baj van szóljál nekem, és sötétedés előtt érjél haza!
- Rendben Ánná, nem lesz semmi baj. - mondta és kifutott a barátaihoz.
Az Ánná becenév akkor ragadt rám, amikor Ambrus még nem tudta kimondani a nevemet. Összepakoltam a piszkos tányérokat, és elmosogattam azokat. Közben elgondolkodtam, hogy kiket kell meglátogatnom. Ugyanis ha Kara elmegy, akkor én szolgálok ki mindenkit gyógyszerrel. Erre már négy éves korom óta tanítgatott engem. Így a gyógyszerekért fizetett pénzt, azt letettem Kara asztalára, és ha adtak borravalót akkor azt eltehettem. Átmentem Kara házához és a szükséges gyógyszereket összeszedtem, amiket sűrűn szoktak kérni. Egész nap ezzel foglalatoskodtam. Nem drágák a gyógyszerek, így mindenki meg tudja fizetni az árát. Jobban mondva mindenki, aki dolgozik. Ambrus-t nem láttam a többi gyerek között, amikor haza felé tartottam. "Biztosan csak elfáradt, és haza ment pihenni." - gondoltam magamban. Haza értem, Apa a megszokott helyén volt, Ambrus viszont ott szorongatta a lábát az asztalnál.
- Ambrus, jól vagy? - siettem hozzá.
- Persze, persze csak fáj egy kicsit a lábam. - mondta, de a sírás kerülgette.
- Mutasd csak - óvatosan felhúztam a nadrágja szárát - Ambrus mégis mi történt veled? - kérdeztem kétségbeesetten, mert Ambrus lábából ömlött a vér, és egy vastagabb ág állt ki a vádlijából.
- Csak játszottunk - szipogta - Aztán a labda leesett a talajszintre és utána mentünk, de hirtelen előugrott egy hiúz és beleestem az egyik bokorba, ahol egy csapda volt felállítva, és a csapdában volt egy kihegyezett fadarab - most már sírt.
- Nincs semmi baj. Cssss, itt vagyok. - mondogattam neki, miközben megpusziltam - Csinálok neked teát és lemosom a seb környékét.
- Meg fogok halni? - kérdezte rémülten.
- Dehogyis! Miket beszélsz? Se perc alatt meggyógyulsz. Nyugodj meg, nincs semmi baj, majd bemegyünk az erődbe, ahol ellátnak.
- De az erődbe nem tudunk bemenni!
- Hidd el megoldom, csak nyugodj le, kérlek.
Gyorsan csináltam a konyhában teát, és kivittem az öcsémnek. Aztán visszamentem, és hoztam egy tál vizet meg egy kendőt. Miközben Ambrus a teáját iszogatta lemostam a lábán a sebet, nem mertem a karóhoz nyúlni, nem akartam, hogy nagyobb baja essen.
- Figyelj Ambrus, majd Apa elvisz téged az Erődbe.
- De, de...
- Nincs de! Mindjárt beszélek vele, addig te csak iszogasd a teát.
Kimentem az előtérbe és ránéztem Apára. Nem csinált semmit, pedig biztosan végignézte, ahogyan Ambrus ideballag a sérült lábával. Oda mentem hozzá és megráztam a karját.
- Apa segítened kell!
Nem reagált semmit.
- Apa, Ambrus súlyosan megsérült! Segítened kell eljuttatni az Erődbe! Apa! - ráztam továbbra is a kezét, de nem figyelt rám.
Na most lett elegem abból, hogy úgy viselkedik Apa mint egy bábú. Felém fordítottam. Vissza akart volna fordulni, de nem engedtem.
- Apa te vagy a legönzőbb lény ezen a bolygón akit ismerek. - most se szólt semmit de legalább már figyelt rám - Itt ülsz már három éve és nem csinálsz semmit, csak vagy! Itt sajnáltatod magadat, pedig nincs miért! Tudom, hogy Anya elment, de te itt maradtál! Mégis úgy viselkedsz, mintha meghaltál volna! Itt van rád szükségünk! Anya már nincs itt, rajta nem tudsz segíteni! De a gyermekeiden tudsz, sőt Anya se szeretné, hogy itt üljél! Ambrus súlyosan megsérült, te pedig végig nézted, ahogyan ide botladozik, és nem is segítettél neki! Apának hívlak pedig egyáltalán nem viselkedsz úgy! Ambrus nem is hív így téged! Hagyj már fel végre az önsajnálattal és segíts már végre nekünk! A te gyerekeid vagyunk, mégse segítesz, nem is törődsz velünk! Mindent nekem kellett megoldanom, még Ambrus-t is én neveltem fel! Mindenre én tanítottam, te csak ültél és néztél ki az ablakon! Segíts már kérlek, az ég szerelmére! - kiabáltam vele.
Mindent elmondtam neki, ami azalatt a három év alatt felgyülemlett bennem. Mintha egy álomból ébredne megrázta a fejét, és megszólalt:
- Tíz perc múlva indulunk, te itt maradsz!
- De...
- Nincs de! Túl veszélyes az út számodra! Tíz perc múlva indulás készítsd fel az öcsédet! - azzal felállt és bement a szobájába.
Visszamentem Ambrus-hoz, aki még mindig le volt döbbenve azon, hogy Apa megmozdult.
- Figyelj rám Ambrus, ezt nem most akartam neked adni, de a sors így hozta. Tessék ezt neked adom. Della néni férje csinálta, ez a te születés napi ajándékod. - és átadtam neki egy kis tőrt.
- Köszönöm Anna! Te is velünk jössz?
- Sajnos nem mehetek. De hidd el nem lesz semmi baj. Bízz meg Apában, kérlek. Az én kedvemért.
- Rendben, te is vigyázz magadra.
Megöleltük egymást. "Nem lesz semmi baj" - biztattam magamat. Apa jelent meg az ajtóban. Feketében volt, az oldalán volt két szabja meg pár tőr. A hátán volt valami táska szerűség, később jöttem rá, hogy abban fogja elvinni Ambrust.
- Segíts Anna betenni Ambrust a hordozóba! - szólt nekem.
Felemeltem Ambrust a székből, aztán óvatosan a hordozóba tettem úgy, hogy ne érjen semmi sem a lábához.
- Egyedül nem lesz túl veszélyes az út? - kérdeztem aggódva.
- De de. Ezért megkérünk valakit, hogy kísérjen el bennünket. - mondta Apa, és kiment a térre.
Sorban bekopogott minden házba. Mindenki meglepődött azon, hogy ott van, de senki nem akarta elkísérni este az Erődbe.
- Miért nem várjátok meg a reggelt? Akkor sokkal biztonságosabb. - mondta Della, amikor hozzá kopogtunk be.
- Túl könnyen elfertőződhet Ambrus sebe, most nem szabad várni. - válaszolt Apa.
Végre, három hosszú év után végre úgy viselkedik, mint az apánk. Remélem miután visszahozza Ambrus-t ilyen marad, és nem esik vissza. "El kell égetnem azt a kis széket" - gondolkodtam magamban, miközben már a közháznál jártunk. Ott egy katona nyitott ajtót. Apa neki is elmondta, hogy miért jöttünk.
- Persze, hogy elkísérem önt és a fiát az erődbe, hiszen ezért vagyok itt. - mondta a katona - A kislánya viszont maradjon itt. Várjanak pár percet! - és eltűnt a közházban.
Miután visszatért már fel volt fegyverkezve és egy üveget szorongatott.
- Miért kell az az üveg? - kérdeztem.
- Azért, hogy szóljak az erődnek, hogy viszünk egy sebesültet, és amennyire lehet jöjjenek elénk.
Csak bólogattam. Az egészből annyi ragadt meg, hogy majd valakik eléjük jönnek és akkor még nagyobb biztonságban lesznek. Elkísértem őket a falu széléig, amíg a katona az Erőddel beszélt, addig elköszöntem Apától és Ambrus-tól.
- Szia Apa - megöleltem.
- Szia Anna, hamar visszajövünk! - ölelt vissza.
- Szia Ambrus - fogtam meg a kezét, mert nem értem fel. - Vigyázz magadra!
- Szia Anna! Te is vigyázz magadra!
- Indulhatunk? - kérdezte a katona.
- Igen.
- Akkor indulás! - pár perc múlva szem elöl vesztettem őket. Vissza mentem a házba, de ekkor hirtelen elkezdett fájni a fejem. Képek ugrottak be, amint éjfarkasok támadják meg Apát, Ambrus-t és a katonát. "Figyelmeztetnem kell őket" - gondoltam és már kint is álltam a falu szélén. Nem láttam, hogy merre mennek de láttam, hogy hol vannak letörve az ágak. Követtem a letört ágakat, aztán egyszer csak már nem volt mit követnem. Azt hittem, hogy eltévesztettem és rossz irányba jöttem, amikor morgást hallottam magam alól. Lenéztem és ott voltak lent a földön. Egy falka éjfarkas fogta őket közre. Megnyikkanni se tudtam, annyira ledermedtem a félelemtől. A katona átváltozott és megtámadta az egyik éjfarkast. Rögtön vagy öten rá vetették magukat, a többiek Apámra figyeltek, aki pedig a kardjait vette elő. A katona megölt két éjfarkast és már csak négyen maradtak ellene, amikor egy vessző suhant ki a bokrok közül. A lábán találta el, és ezt az éjfarkasok kihasználták, egyszerre támadtak rá és szétcincálták. Aztán Apámra néztem, hősiesen küzdött de egyedül kevés volt a sok éjfarkas ellen. Már ő is megölt kettőt, de így is nyolcan maradtak. Igaz több is sebesült volt már, de Apának nem csak magára hanem Ambrus-ra is vigyáznia kellett. Alakot váltott, és Ambrus a hátán maradt még innen fentről is láttam, hogy mennyire megrémült. Segíteni szeretnék, de nem tudok. A testem leblokkolt, csak ott ültem és néztem. Nem tudtam mást csinálni. Ekkor valaki megfogott a ruhámnál fogva és visszavitt a faluba. Éppenséggel a vissza fele út teljesen kiesett a fejemből és amikor magamhoz tértem már a házban voltam. Akkor értettem meg, hogy mit láttam és lekezdtem sírni. Csak sírtam és sírtam. Nem tudom mikor de bejött hozzám Katret. Nagyon szomorú arcot vágott.
- Anna, most figyelj rám - kezdte.
- Hol van Ambrus és Apa? Ugye nem esett semmi bajuk? - kérdeztem reménykedve.
- Sajnálom Anna, de nem élték túl a támadást. Már nem tudtunk segíteni rajta.
- Hazudsz! Túlélték! Biztos vagyok benne! - kiabáltam könnyes szemmel.
- Anna, nem élték túl! Hisz te is láttad! Egyedül téged találtunk meg. - mondta Katret.
- Nem, nem és nem. Engem még mielőtt Apát megölték volna azelőtt elvittetek. - erősködtem.
- Sajnálom Anna, de nem. Későn értünk oda, te meg ott ültél a faágon és magad elé meredtél. Az Apukád és az öcséd meghalt.
Nem hittem neki, hiszen ők előbb vittek el! De tudtam, hogy meghalt a családom. Nem éreztem a közelségüket. Egész nap csak sírtam, végül aztán elaludtam.
- Hogy hogy nem emlékszik rá?
- Az agya elrejti előle az információt.
- De miért?
- Mert azt akarja elhitetni magával, hogy még Efraim és Ambrus halála előtt segítettetek rajta.
- Valaha emlékezni fog rá?
- Igen, örökké nem tudja elrejteni maga elől az igazságot.
- Ez nem jó hír.
- Hát nem. És mi lesz vele?
- A történtek után, a vezetőség úgy határozott, hogy ez a falu és még sok másik, ami túl közel van a határhoz költözzön beljebb, hogy ez többé ne fordulhasson elő.
- Nem a falura gondoltam Katret, hanem Annára.
- Árvaházba kerül.
- Melyikbe?
- Ami a központban van.
- Szegény lány, sok mindenen fog még keresztül menni.
- Már túl sok mindenen ment keresztül.
Tudom hogy hallgatózni nem szép dolog, de ha már egyszer felkeltem. Pont az ajtóm előtt vitatkoztak, így lehetetlen lett volna nem meghallani. Akkor nem csak álmodtam. Megint elkezdtem sírni. Katret benyitott és leült mellém.
- Csomagolj Anna. - mondta.
- Miért? - szipogtam.
- Mert elmegyünk.
- Hova?
- Az árvaházba.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)
-
*Anna szemszöge* Meglepődésemre kipihenten ébredtem. Egész jó érzés volt. Most már minden olyan megszokottan megy. Képesek vagyunk időbe...
-
*Legort szemszöge:* - RIADÓ! RIADÓ! MINDENKI A VÉDETT ZÓNÁBA! MINDENKI A VÉDETT ZÓNÁBA! ÚJABB FÖLDRENGÉSEK! ÚJABB FÖLDRENGÉSEK! – kiabált... -
*1 héttel később, Anna szemszöge* - Holnap akkor folytatjuk a csapdát? - kérdezte Endrees két harapás között. - Igen, hiszen még csa...