- Holnap akkor folytatjuk a csapdát? - kérdezte Endrees két harapás között.
- Igen, hiszen még csak a fele van kész. - válaszolt Rignot.
- Remek. Akkor a mai gyakorlaton is ezt fogjuk építeni. Mondjuk már egy hete dolgozunk rajta. - morgolódott Endrees.
- Figyelj, muszáj minden részletre figyelnünk, mert így jobban megismerhetjük az ellenséget. - érvelt Rignot.
A kisebb vita után felmentünk a tanterembe, ahol egy tanár fog a Kívülállókról és a szétválásunkról beszélni. Nagyon vártuk már, hiszen pont őket szeretnénk utánozni a gyakorlatokkal és a csapdával, meg a harcstílusukkal. Egész jól megy már. A csapdát már könnyen észrevennénk. Az idősebbek csak nevetnek rajtunk, mert azt hiszik, hogy túlságosan megijedtünk a támadás miatt. Pedig valójában csak rájöttünk, hogy kevés lett volna az esélyünk akkor, ha többen lettek volna, és nem Tizon-t akarták volna először leszerelni. Megérkezett a tanár. Mindenki csöndben ült, és figyelt.
- Ma a Kívülállókról és a szétválásról fogok nektek beszélni. - nézett körbe a tanár - Valaki el tudja mondani, hogy kik is azok a Kívülállók?
Denrick azonnal feltette a kezét, és a tanár felszólította.
- A nagy háború után szétváltunk Békésekre és Kívülállókra. Azért mert a Kívülállók meg akarják bosszulni a fajunk kiirtását.
- És mi mit szeretnénk?
- Tovább élni ezen a bolygón feltűnés nélkül, hogy ne ismételje meg magát a történelem.
- Helyes válasz. Most vegyék elő a füzetüket és jegyzeteljenek. - mondta a tanár úr, és elkezdett mesélni - A bolygó megtalálásával és letelepedésünkkel kezdődött el az időszámításunk. 743 írunk most. 120-ban újra megerősödtünk, és több ezerre nőtt a létszámunk. Akkor már érezhető volt a fajunk széthúzódása. Nagyon sokan álltak azon a párton, hogy meg kell bosszulnunk azt, amit velünk tettek. Ezek sokáig csak viták maradtak később veszekedésig fajultak, utána harcok is kitörtek. Sokáig elhúzódott, mire úgy döntöttünk, hogy jobb lesz mindenkinek, ha szétválunk. Akkor még nem húztunk határokat, de meg voltak akkor is a területek. Ez alatt azt értem, hogy volt olyan terület, ahol a Békések éltek, olyan ahol a Kívülállók és olyan, ahol a semlegesek. Ez nagyon sokáig jó rendszer volt, azonban a semlegesek területéről és a Békések határáról a Kívülállók elkezdték elrabolni a gyerekeket. Gyorsan reagáltunk erre és a semlegesek is a mi pártunkat fogták. Követeltük, hogy adják a gyerekeket vissza a családjaiknak. Ők tagadták még azt is, hogy elraboltak volna egyet is. Nem erőltettük tovább, mert nem akartuk, hogy feleslegesen folyjon vér, de vártunk, hogy ejtsenek egy kis hibát, és azt kihasználva visszaszerezzük gyermekeinket. Ez volt a tervünk, azonban a megbeszélés után, megsokszorozódott az eltűnések száma. Megint tárgyaltunk velük, és most nem tagadtak semmit. A tárgyaláson megbeszéltünk egy időpontot és egy helyet, ahol majd át fogják adni a gyerekeket, de kikötötték, hogy egy katonát sem akarnak látni a közelben. Ezt megígértük nekik. Két küldönc és az apukák mentek az átvételre. Nem bíztunk a Kívülállókban, ezért nem az anyák mentek. Azonban így is átvertek. Egy réten volt a találkozó. A rét közepén két küldönc állt, a gyerekek nyomát se láttuk. De azért bizakodtunk. Mindenki kiment a rétre, és a két követünk elindult a másik két küldönc felé. Az egész egy csapda volt. Amint a követek elhagyták a szülőket, a szülőkre nyílzápor eredt. Senki sem élte túl. Az egyik követünket elkapták, a másik sikeresen megszökött, és elújságolta a hírt. Pár nap múlva az elfogott követ is visszajött. Nagyon rossz állapotban volt, látszott rajta, hogy megkínozták. Vele küldték a hadüzenetet. Onnantól kezdve háborúban álltunk egymással. A gyerekeket nem láttuk viszont, csak pár évvel később a csatatereken és akkor is már túl későn. Amikor a hullákat takarítottuk, többen felismerték köztük a gyermekeiket. Az egész háború több évtizeden át tartott. 200-ban fegyverszünetet kötöttünk, ami azt jelenti, hogy nem támadhatunk nyilvánosan egymásra. Nagyon megfogyatkoztunk, a háború negyven évig tartott. Az egész olyan volt, mint ha megint kiirtottak volna minket. Húsz évet békében töltöttünk, mindenkinek elege volt a csatározásból. Utána megint kezdődtek a gyerek rablások. Most viszont elébe mentünk a dolgoknak. Minden határ menti faluba katonákat helyeztünk, így védve őket. Bevált, nem történt több gyerekrablás. Ez a szétválásunk és a Kívülállók történetének első része, a második pát évszázaddal utána kezdődött. 600-ban mikor mindenki azt hitte, hogy újra egy nép lehetünk, a Kívülállók bebizonyították, hogy ez sose fog összejönni. Sokat tárgyaltunk velük ezekben az időszakokban, azért, hogy megint összeolvadjunk, és hogy lebeszéljük őket a bosszúról. Azonban már a legtöbb tárgyalás csak a bosszúról, a hadsereg szervezésről szólt. Az utolsó ilyen jellegű tárgyaláson ezt mondta, az egyik diplomatájuk: "Minket soha nem fognak tudni lebeszélni a bosszúról. Így vagy úgy de megtoroljuk az őseink értelmetlen halálát, és a többi nép fölé fogunk emelkedni, vagy önökkel vagy önök nélkül. Az összeolvadás is csak úgy lenne lehetséges, ha behódolnak nekünk." Természetesen nem akartunk nekik behódolni. Miután ezt tisztáztuk, se szó se beszéd kiviharzott a teremből a diplomata. Akkor már tudtuk, hogy észérvekkel nem fogjuk tudni meggyőzni őket. A tárgyalás után egy héttel már meg is kaptuk a hadüzenetet. Megint kezdődött minden előröl. 734-ben volt az utolsó támadásuk ellenünk. Utána már mindkét fél belefáradt a küzdelembe. Reméljük sokáig ki fog tartani a béke időszaka, de mint láthatjátok már nem bízunk a Kívülállókban és minden eshetőségre felkészülünk. A határ menti területek a senki földje lett. Az utolsó szerződésben megállapodtunk, hogy aki önszántából átlépi a határt, akkor az az oldal, akinek a területén van az illető, azt tehet vele, amit akar. Szóval soha se lépjék át a határt önszántukból!
- Tanár úr! - tettem fel a kezemet.
- Igen?
- Ha valaki nem önszántából megy át a határon, akkor vele mi lesz?
- Elméletileg ahonnan átvitték, az a fél visszakérheti őt, megfelelő bizonyíték mellett, hogy őt tényleg akarata ellenére vitték át.
- És ha nincs bizonyíték?
- Akkor ott marad. És általában nem jönnek vissza.
Mindenki csöndbe maradt. Emésztettük a hallottakat. Nem hiszem el. A Kívülállók miatt már kétszer majdnem kihaltunk, míg amikor vadásztak ránk, akkor egyszer fordult ez elő. Ők több kárt okoztak, mint hasznot. Szerintem ők ezzel tisztában vannak, akkor mégis miért volt erre az öldöklésre szükség? Nem értem őket. Egész végig ezen gondolkodtam, hogy a Kívülállóknak mi a valódi céljuk a vérengzésen kívül. Amikor a tündével beszéltem, még akkor is nagyon feszült voltam, de próbáltam leplezni. Megkérdeztem, hogy hogy vannak és hasonlók, de valójában nem nagyon figyeltem rá.
- Van még kérdésed? - kérdezte.
- ...
- Hahó, itt vagy még?
- Tessék? - már megint elkalandoztam, és nem örültem neki.
- Min gondolkodsz ennyire?
- Semmi különös. A faluból te vagy az egyedüli telepata, igaz? - tértem ki a válasz elől.
- I-Igen. - éreztem, hogy nem mond el valamit.
- Valakinek még van részleges telepátiája?
- Igen. Az ikreknek.
- Vannak ikrek?
- A legfiatalabbak, csak ők élték túl a gyerekek közül. Hármas ikrek és egymás között képesek telepatikusan beszélni. Azonban mással nem képesek kapcsolatot kezdeményezni és fenntartani. Te tudnál velük beszélni, de csak akkor, ha te keresed őket, és nem fordítva.
- Értem. Részemről ennyi. Neked van valami kérdésed?
- Mikor fogsz megbízni bennünk?
Megdöbbentett a kérdés. Nem voltam erre így felkészülve. A természetem tipikusan olyan, hogy ami a szívemen az a számon, nem egyszer kényelmetlen szituációba kerültem emiatt.
- Én személy szerint megbíznék bennetek, azonban nem egyszer hátba szúrtak már. Te mit tennél a helyemben? Majdnem szó szerint az égből pottyantatok ide, nem várhatod el, hogy rögtön megbízzak bennetek. Figyelemmel kísérlek benneteket, és mikor jónak látom, akkor felfedem kilétem. Megegyeztünk?
- Igen, de akkor te se várd, hogy mindent elmondjak.
- Sose kényszerítettelek.
- Te nem...
- Hogy érted?
- Nem érzed? Mintha valaki lehallgatna, nem tetszik. Neked is kéne érezned a jellemét, hisz én érzem a tiédet, benned ezért jobban bízok, azonban aki lehallgat, benne nem bízok. Vigyázz vele!
- Köszi a jó tanácsot.
- Akkor viszlát holnap.
- Akkor holnap. - mondtam, és mielőtt megszakítottam volna a kapcsolatot még hozzá fűztem egy mondatot - Én bízok benned, de meg van kötve a kezem. - ezzel megszakítottam.
Nem akartam, hogy kérdezősködjön és Lucia sem figyelt már rám.
A gyakorlaton is ezen agyaltam és minél többet gondolkodtam a Kívülállókon annál dühösebb lettem, ez meglátszott. Ma a fegyver használatot gyakoroltuk és a dobótőrökkel kezdtünk. Mindenki próbálta elsajátítani vagy gyakorolni a technikáját. Én pedig meg sem állva csak dobtam a tőröket a céltáblába nem is figyelve, hogy hova érkeznek, csak akkor álltam meg amikor elfogyott a tőr a kezemből. Nem tudom, hogy mikor szólt az őrnagy, de átváltottunk az íjra. Ugyanazt csináltam, mint a tőröknél. Itt se figyeltem a célt, csak a dühömet és a haragomat akartam kiengedni. Utána átváltottunk kardra. A lányok többsége szablyát vett fel, én is köztük voltam. Ott ütöttem szegény bábut, ahol csak bírtam. Persze nem esztelenül. Figyeltem a technikámra.
- Anna! - szólt valaki.
- Igen? - fordultam meg. Az Ezredes volt velem szemben.
- Mi dühített fel ennyire? - nézett át a fejem felett. Nem volt nehéz dolga, hisz van vagy két méter magas.
- Mégis miből gondolja, hogy dühös vagyok? - kérdeztem értelmetlenül.
Pár másodperccel rá recsegést hallottam a hátam mögül, aztán egy tompa puffanást. Szinte egyből rájöttem, hogy a bábum adta meg magát. Hátra néztem, és akkor láttam a találataimat. A bábunak már nem volt feje, a dobótőrök miatt. A mellkasát a vesszőim szedték szét, a szablyával pedig a derekára és a mellkasára vágtam. Ebből adódóan a bábu a mellkasánál ketté tört. Miután mindezt megállapítottam visszafordultam az Ezredes felé, és akkor láttam, hogy az egész szakasz engem figyel, sőt nem csak az egész szakasz, hanem mindenki akkor ekkor volt kint gyakorolni.
- Akkor mitől lettél ideges?
- Semmitől! - ekkor a bábut tartó rúd is megadta magát, és már az egész ott feküdt a porban, azt hiszem egyszer dühösebb voltam, amikor sokadjára rontottam el valamit a szablyával és egy jó nagyot rávágtam a rúdra. De nem hittem, hogy ennyire erősen.
- Tényleg? - nézett rám az Ezredes.
- Öhm...Máskor megbeszélhetjük? - vetettem fel, hisz úgy is minden délután felmentem hozzá.
- Rendben. A gyakorlatnak vége. Anna gyere az irodámba!
Azért amikor azt mondtam, hogy máskor, nem arra gondoltam, hogy most rögtön. Majd magyarázkodhatok a szakaszomnak. Az Ezredes irodájához tartottunk.
- Akkor mit ártott neked az a bábu, hogy így elintézted? - kérdezte az Ezredes.
- A bábu nem ártott semmit.
- Akkor miért lettél ennyire dühös?
- Ma a tanár úr a szétválásról és a Kívülállókról beszélt. Egész nap rajtuk gondolkodtam. Azt hangoztatják, hogy a bosszú és a megtorlás miatt teszik, de ők kétszer annyit ártottak nekünk, mint a vadászok, akik ki akartak minket irtani. És ez a tény nyilvánvaló, tehát kell, hogy legyen egy másik szándék is ami vezérli őket. Ezen gondolkodtam és a sok életen amit ezért kioltottak.
- Túl gyorsan észreveszed a hiányosságokat és a hibákat Anna. - csóválta a fejét az Ezredes - Ez nem az egész történet. Gondolom erre rájöttél. A teljes történetnek köze van a családodhoz. Hidd el nem pozitívan. A tanár úr, aki ezt mesélte nektek, nos, az ő családja nagyon megszenvedte mind a két háborút. Nem nagyon kedveli a családodat. Nem tudja, hogy kiknek a leszármazottja vagy, és tegyél róla, hogy ne is tudja meg, mert akkor nagy bajban leszel.
- Mi köze mindehhez a családomnak?
- Majd, ha szükséges lesz, elmondom. - mondta sejtelmesen az Ezredes - Most mehetsz.
- Viszlát! - felálltam és elindultam a háló felé.
"Ki kell derítenem, hogy az egésznek mi köze van a családomhoz." tanakodtam. Mikor a hálóhoz értem, minden szempár rám szegeződött. Odamentem az ágyamhoz és leültem Lace mellé. Mindenki más pedig az ágyunk köré állt vagy ült.
- Értem, hogy az Ezredes úr a gyámod, de akkor is miért fújta le a gyakorlatot? - kérdezte Rignot.
- Azért, mert észrevette, hogy dühös vagyok. - válaszoltam egy mondattal.
- Nem volt nehéz észrevenni, már megbocsáss. Szegény bábut felaprítottad. - mondta Amber.
- Akkor most arra vagytok kíváncsiak, hogy miért fújta le, vagy hogy miről beszéltünk? - tettem fel a kérdést.
- A második jobban érdekel. - mondta Rignot.
- Az Ezredesnek elmondtam, hogy miért lettem dühös. Egész nap a Kívülállókon gondolkodtam. Azt mondják, hogy mindent a bosszú miatt tesznek, de ők több kárt okoztak nekünk, mint hasznot. Sőt a vadászoknál is jobban pusztították a népünket. De ez tény, bárki rá jön, akinek van egy csöpp esze. Ezért nem értem, hogy ez a két háború mégis mire volt jó? Vagy van egy hátsó szándékuk, vagy csak őrültek. - körül néztem és folytattam - Az Ezredes erre csak ennyit felelt, hogy ez az egész, amit elmondtak nekünk, az csak a történet egy része. Nem a teljes egész. És a lelkemre kötötte, hogy ne kutakodjak utána.
- Magyarul, átvertek minket. - foglalta össze Rignot.
- Igen, mondhatni.
- Anna, nem mondta az Ezredes véletlenül, hogy egy családnak is köze van ehhez? - kérdezte Denrick.
Elkerekedett a szemem a kérdés hallatán. Honnan tud róla?
- Azt hiszem, mintha megemlítette volna, de nem hiszem, hogy fontos lenne. - próbáltam el terelni a családomtól.
- Szerintem meg igenis fontos - lendült bele Denrick - Mielőtt ide jöttünk volna az emberekkel éltünk egy bolygón. Volt tizenhat alakváltó, nyolc férfi és nyolc nő, akiket elkaptak. A férfiak mind kutya alakváltók a nők mind macska alakváltók voltak. Tudtommal kísérleteket végeztek rajtuk, amiktől több különleges képességük lett. Ők is átjutottak ide. De utána sehol nincsenek többször megemlítve. Vagy csak titkosították és elzárták róluk a dokumentumokat. - elmélkedett hangosan Denrick.
- Ez az információ szinte egyenlő a semmivel - mondta ki hangosan Enturin.
A többiek ott vitatkoztak, én pedig csendben őrlődtem magamban. Elmondjam nekik? De az Ezredes megkért, hogy tartsam titokban. Ők a szakaszom, szinte a második családom. Bízhatok bennük? Ha elmondom, onnantól nincs visszaút, mindent el kell mondanom. És ha eljátsszák a bizalmamat, vagy valakinek pletykálnak erről? Akkor nagy eséllyel végem lesz. Most mi legyen?
- Anna? - rázott valaki - Anna itt a föld! Térj vissza! - kiabált velem Lace.
- Lace ne kiabálj! - mondtam.
- Figyeltél egyáltalán Anna? - kérdezte Rignot.
Elmondjam nekik vagy sem. Elmondjam? Nem biztos, hogy jó ötlet, pedig mindannyiukban megbízok.
- Anna? Még ma válaszolj kérlek.
Elmondom. Hoztam meg a döntést.
- Azt hiszem el kell mondanom nektek valamit. - kezdtem bele, csak ne bánjam meg.
- Mit? - kérdeztek vissza egyszerre.
- Amit ha tovább adtok, akkor nem biztos, hogy életben maradok. Szóval senkinek se adjátok tovább.
Összenéztek, aztán rám néztek, majd megint össze.
- Ha ilyen titkos miért osztod meg velünk? - kérdezte gyanakvóan Thalia.
- Mert, egy megbízok itt mindenkiben a szakaszból, kettő ez a titok és a feltárása csak és kizárólag rám tartozik és három mert a történet egy darabkáját akarom veletek megosztani. Megígéritek, hogy amit most elmondok, azt senkinek nem mondjátok el?
- Igen, és szerintem mindenki nevében beszélhetek. - mondta Rignot, és körül nézett. Mindenki helyeslően bólintott.
- Nos, Denrick igazad van.
- Hogy érted? - kérdezett vissza.
- Nos az a tizenhat alakváltó, ők az én ük-szüleim. - erre a mondatomra mindenki ledöbbent, én meg csak mosolyogtam.
- Akkor mit tudsz a családodról? - tért magához Denrick.
- Nem sokat, de amit tudok azt elmondom. Mielőtt átjöttek a kapun az ük-szüleim összeházasodtak. Pedig a törvényeink tiltották, főleg úgy hogy képességeik is voltak. Azonban senkinek nem mondták el sokáig a házasságukat. Amikor szétváltunk Békésekre és Kívülállókra, mindenki a Békések pártját fogta, ők cserébe megvédték őket. Mondhatni ez is egy kísérlet volt. Hiszen ha egy kutya és egy macska alakváltó összeházasodik, abból soha nem sült ki semmi jó. Azonban ők különlegesek voltak, ezért reménykedtek, hogy nem lesz semmi baj. Ez a családom történetének az eleje, a két háború alatt nem tudom, hogy mi történt velünk. Csak a második háború végéről tudok beszélni. A második háborúban elkezdtek félni a családomtól, nem tudom miért. Ez az én saját véleményem, de szerintem az ük-szüleimtől kezdve a leszármazottaiknak egyre nagyobb volt az erejük. És ezért megijedtek tőlük. Akkor a családom jelentős része eltűnt. Nem tudom hova. Az apám és az anyám maradt csak. Megtiltották nekik, hogy találkozzanak, de túlságosan megszerették egymást. Az egyik határ menti faluban rejtőztek el. És sokáig nem kereste őket senki. 728. április 26.-án születtem. Rá három évvel született meg az öcsém is, de sajnos az anyám nem élte túl a szülést. 734-ben az apám elvitte volna az öcsémet az erődbe, de megtámadták őket út közben, az apámat szétcincálták a Kívülállók, az öcsém pedig eltűnt, de nagy eséllyel őt is megölték. Ennyi a családom története, nyugodtan kérdezzetek. - fejeztem be.
Mindenki döbbenten ült, Denrick meg kapott a lehetőségen és elkezdett kérdezgetni:
- Anna, ha egyre nagyobb lett a családod ereje, akkor neked milyen képességeid vannak?
- Sejtettem, hogy valaki meg fogja kérdezni. A nevem nem Lynx Anna, hanem Lynx-Lupus Anna. Macskafélévé és kutyafélévé is képes vagyok átváltozni. Telepatikus képességem van. Azaz másokkal fejben tudok kommunikálni. És erősebb vagyok az átlagnál. Ennyiről tudok.
- Vagyis lehet olyan képességed, amiről nem is tudsz?
- Bőven lehetséges.
- És az Ezredes tud róla?
- Persze.
- Mit csinálsz minden hatodik órában?
Ez viszont elég kínos kérdés, hogyan fogalmazzam meg nekik?
- Anna?
- Ehhez egy újabb történet kell. Remélem nem unjátok.
Mindenki rázta a fejét.
- Akkor mondom is. Amikor kiderült, hogy a Keleti Erődbe kerülök, azon a napon kaptam telepatikusan egy segélykérést. A vészhelyzeti tanács, úgy döntött, hogy megkeressük azt, aki kapcsolatba lépett velem, és biztonságos helyre visszük, úgy, hogy nem fedjük fel magunkat. Canes Kevin és Lubles Alexander jött velem.
- Lubles Alexander véletlenül nem az itteni őrvezető?
- De. Folytathatom? - mindenki bólogatott - Amikor megtaláltuk azt a helyet ahonnan az üzenet érkezett, már kezdett sötétedni. Nem egyedül volt az a valaki, hanem voltak vagy harmincan. És tündék voltak.
- MI???? - kiáltott fel mindenki egyszerre.
- Csssssssssssssssss! Nehogy valaki bejöjjön! Tündék voltak. Mindegyikük el volt ájulva. Az egyik határ melletti lakatlan faluba vittük őket. Minden nap az ottani telepatával beszélgetek és segítek nekik. Azonban a Kívülállók már tudnak róluk. Az első napjukon megtámadták őket. Ennyi az egész, azonban ezt ti nem tudjátok. Senkinek sem beszélhettek arról, amit most mondtam, mert akkor az egész szakaszt veszélybe sodorjátok, beleértve magatokat is.
- Anna, rólad kik tudnak rajtunk kívül? - kérdezte Rignot.
- A vezetőség, pár tiszt és az Ezredes tudja, hogy ki is vagyok valójában.
- Aha. És miért mondtad ezt el nekünk? Hiszen körülbelül egy hónapja ismerjük egymást. - értetlenkedett Rignot.
- Telepataként, nem csak a gondolataitokat látom, hanem az érzéseiteket, a jellemeteket is érzem. Egyébként ha akarjátok tudok segíteni abban, hogy elrejtsétek a gondolataitokat.
- Miért? - kérdezték egyszerre.
- Túl könnyen ki tudom olvasni, hogy mire gondoltok, mire vágytok, mi történet veletek. Azaz nyitott könyvek vagytok a számomra.
Mindenki döbbenten nézett rám, először nem értettem, hogy miért, aztán rájöttem.
- Ellenetek soha, de soha nem használnám a képességeimet!
- Honnan tudjuk, hogy igaz? - kérdezte Ametiszt.
- Mert megfogadtam magamnak, hogy akiket valaha a barátaimnak nevezek, azokat soha nem támadom meg önszántamból. Nem nézek bele az elméjébe, csak ha ő kéri.
- Nekünk is megfogadod? - kérdezte Enturin.
- Akkor megbíznátok bennem? - kérdeztem vissza.
- Igen, akkor én megbíznék benned, nem tudom, hogy a többiek milyen véleményen vannak. - mondta Enturin, és körbe nézett. Voltak akik bólogattak jelezvén, hogy egyetértenek Enturinnal, azonban voltak olyanok is, akik a fejüket ingatták - Nem már, ha ti kerülnétek olyan helyzetbe, mint Anna, akkor ti mit tennétek? Anna így is az életével játszik hogy megosztotta velünk a titkát. Szó szerint ránk bízta az életét, pedig nem köteleztük rá, sőt önszántából tette, pedig hallgathatott volna. Akkor nem lenne ilyen veszélyben, és nyugodtan maradhatott volna a szakaszunk tagja.
Nem értem, hogy Enturin miért véd meg. Úgy látszik mindenkit meggyőzött. Rignot odajött elém.
- Akkor nekünk is megfogadod?
- Igen.
- Tedd a szívedre a kezedet és mondd utánam. - a szívemre tettem a kezemet, és hallgattam, hogy mit mond Rignot. - Esküszöm az életemre, hogy a szakaszom ellen nem fogom használni az erőmet.
- Esküszöm az életemre, hogy a szakaszom ellen soha nem fogom használni az erőmet. - mondtam Rignot után.
- Akkor ezzel meg is volnánk. - mondta Rignot.
- Nem részletezted túl. - nevetett Endrees.
- Minek a sok szónoklat? Elég csak a lényeg. - vont vállat Rignot.
- Anna, ezt a képességedet tudod a javunkra használni? - kérdezte Denrick.
- Hogy érted? - néztem rá.
- Mit tudsz kezdeni telepataként?
- Tudok bárkivel bármikor beszélni úgy, hogy csak mi ketten halljuk egymást. És lehet, de nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok összekötni az elménket, úgy értem, hogy a szakaszból mindenki hallaná egymás gondolatait. Ez hasznos lenne harc közben.
- Próbáljuk ki! - pattant fel Enturin.
- Lehet, hogy veszélyes. - vágtam rá.
- Nem tudjuk meg, ha nem próbáljuk ki! - érvelt.
- Na és ti? - kérdeztem.
- Szerintem próbáljuk ki. - mondta Rignot is.
- Mindenki egyetért? - néztem körbe. Bólogattak.
- Üljetek le. - mondtam - lehet, hogy egy kicsit megszédültök, vagy hasonló.
Mindenki egyszerre ült le.
- Szép lassan haladok, szóval ne ijedjetek meg.
Elkezdtem. Mivel egyszerre soha nem próbáltam több emberrel kommunikálni, ezért először, képzeletben létrehoztam egy külön szobát a fejemben, ahol majd tudunk beszélgetni. "Akkor most kezdjük Lace, ő van hozzám a legközelebb". Kinyúltam a szobából és hozzáértem Lace elméjéhez. Nagyon makacs alig tudtam bevinni a szobába. Ekkor megszólalt:
- Anna te vagy az?
- Igen én vagyok.
- Nagyon fura érzés volt. A többiek már itt vannak?
- Még te vagy itt egyedül, most megyek értük.
Aztán Enturinon volt a sor, és így szép lassan haladtam tovább. Thalia volt az utolsó. Mindenki itt nyüzsgött a fejemben, nagyon zavaró.
- Mindenki itt van már? - kérdezte Rignot.
- Tudtommal igen. - válaszoltam.
- Ez nagyon szuper. - hallottuk Enturint.
Mindenki nevetett, de csak gondolatban.
- Lehet, hogy elfelejtettem mondani, de amire gondoltok, azt hallani fogjuk.
- Csak az a baj, hogy nem tudunk mozogni közben. - mondta Denrick.
- Valójában lehet. - válaszoltam. - Nyisd ki a szemedet Denrick.
- Oké. Mi a fene!? - kiáltott fel hirtelen.
- Valami baj van?
- Mindenki engem néz.
- Igen lehet, a tudatalattink ilyenkor is végzi a dolgát, szóval lehet, hogy fejben nem vagytok a testetekben, de a tudatotok egy része ott maradt, hogy tudjatok lélegezni mozogni és a többi és a többi.
- És én? Hogy hogy tudok mozogni?
- Mert visszaengedtelek a testedbe.
- Akkor, ha az elménk a testünkben marad, úgy nem lehet ilyen kapcsolatot létrehozni?
- De lehet, azt hiszem. Akkor viszont nem az én fejemben lesztek, ha nem valahol közöttünk lesz egy hely, ahol mindenki tudata találkozik.
- Akkor ez egy pont lesz?
- Igen. Mindenkinek csak egy kicsiny része fog velünk társalogni, ami nagyon szorosan kötődni fog a testéhez, ami ahhoz vezet, hogy egy kis kötélre inkább cérnára fog hasonlítani az elmétek ezen része, és ahol beszélgetünk az egy csomónak fog kinézni.
- Öhm, Anna örülök, hogy így taglalod, de én nem látok ebből semmit. - mondta Denrick.
- Ezt a jelenséget csak én látom, mert telepata vagyok.
- Értem.
- Szerintem elég lesz a gyakorlásból, mindenkit vissza vezetek a testébe. - mondtam, és ugyanúgy, ahogy ide hoztam őket, vittem vissza a testükhöz. Most Lace-t hagytam utoljára. Amint végeztem eldőltem az ágyon. Nagyon kifáradtam.
- Anna jól vagy? - kérdezte aggódóan Enturin.
- Persze, csak egy kicsit elfáradtam.
- Ennyi energiádat leszívta? - csodálkozott Denrick.
- Igen, lehet hogy ha gyakorolnám, akkor tovább tudnám tartani, azonban most ennyire tellett.
- Akkor ma nem próbálkozunk többször, igaz? - mondta Enturin.
- Igaz.
A nap további részében a képességemről és annak hasznosságáról beszélgettünk. Aztán a többiek is mondta titkokat magukról, amiket soha senkinek nem mondtak eddig el. Örültem, hogy ennyire befogadtak, és nem utasítottak el. Rosszabbul is fogadhatták volna. Mondjuk lehet, hogy mondanom kellett volna azt is, hogy amint beléptek az elmémbe az összes érzésüket éreztem. Enturin, szóval ezért védtél meg, mosolyogtam magamban.
- Figyelj, muszáj minden részletre figyelnünk, mert így jobban megismerhetjük az ellenséget. - érvelt Rignot.
A kisebb vita után felmentünk a tanterembe, ahol egy tanár fog a Kívülállókról és a szétválásunkról beszélni. Nagyon vártuk már, hiszen pont őket szeretnénk utánozni a gyakorlatokkal és a csapdával, meg a harcstílusukkal. Egész jól megy már. A csapdát már könnyen észrevennénk. Az idősebbek csak nevetnek rajtunk, mert azt hiszik, hogy túlságosan megijedtünk a támadás miatt. Pedig valójában csak rájöttünk, hogy kevés lett volna az esélyünk akkor, ha többen lettek volna, és nem Tizon-t akarták volna először leszerelni. Megérkezett a tanár. Mindenki csöndben ült, és figyelt.
- Ma a Kívülállókról és a szétválásról fogok nektek beszélni. - nézett körbe a tanár - Valaki el tudja mondani, hogy kik is azok a Kívülállók?
Denrick azonnal feltette a kezét, és a tanár felszólította.
- A nagy háború után szétváltunk Békésekre és Kívülállókra. Azért mert a Kívülállók meg akarják bosszulni a fajunk kiirtását.
- És mi mit szeretnénk?
- Tovább élni ezen a bolygón feltűnés nélkül, hogy ne ismételje meg magát a történelem.
- Helyes válasz. Most vegyék elő a füzetüket és jegyzeteljenek. - mondta a tanár úr, és elkezdett mesélni - A bolygó megtalálásával és letelepedésünkkel kezdődött el az időszámításunk. 743 írunk most. 120-ban újra megerősödtünk, és több ezerre nőtt a létszámunk. Akkor már érezhető volt a fajunk széthúzódása. Nagyon sokan álltak azon a párton, hogy meg kell bosszulnunk azt, amit velünk tettek. Ezek sokáig csak viták maradtak később veszekedésig fajultak, utána harcok is kitörtek. Sokáig elhúzódott, mire úgy döntöttünk, hogy jobb lesz mindenkinek, ha szétválunk. Akkor még nem húztunk határokat, de meg voltak akkor is a területek. Ez alatt azt értem, hogy volt olyan terület, ahol a Békések éltek, olyan ahol a Kívülállók és olyan, ahol a semlegesek. Ez nagyon sokáig jó rendszer volt, azonban a semlegesek területéről és a Békések határáról a Kívülállók elkezdték elrabolni a gyerekeket. Gyorsan reagáltunk erre és a semlegesek is a mi pártunkat fogták. Követeltük, hogy adják a gyerekeket vissza a családjaiknak. Ők tagadták még azt is, hogy elraboltak volna egyet is. Nem erőltettük tovább, mert nem akartuk, hogy feleslegesen folyjon vér, de vártunk, hogy ejtsenek egy kis hibát, és azt kihasználva visszaszerezzük gyermekeinket. Ez volt a tervünk, azonban a megbeszélés után, megsokszorozódott az eltűnések száma. Megint tárgyaltunk velük, és most nem tagadtak semmit. A tárgyaláson megbeszéltünk egy időpontot és egy helyet, ahol majd át fogják adni a gyerekeket, de kikötötték, hogy egy katonát sem akarnak látni a közelben. Ezt megígértük nekik. Két küldönc és az apukák mentek az átvételre. Nem bíztunk a Kívülállókban, ezért nem az anyák mentek. Azonban így is átvertek. Egy réten volt a találkozó. A rét közepén két küldönc állt, a gyerekek nyomát se láttuk. De azért bizakodtunk. Mindenki kiment a rétre, és a két követünk elindult a másik két küldönc felé. Az egész egy csapda volt. Amint a követek elhagyták a szülőket, a szülőkre nyílzápor eredt. Senki sem élte túl. Az egyik követünket elkapták, a másik sikeresen megszökött, és elújságolta a hírt. Pár nap múlva az elfogott követ is visszajött. Nagyon rossz állapotban volt, látszott rajta, hogy megkínozták. Vele küldték a hadüzenetet. Onnantól kezdve háborúban álltunk egymással. A gyerekeket nem láttuk viszont, csak pár évvel később a csatatereken és akkor is már túl későn. Amikor a hullákat takarítottuk, többen felismerték köztük a gyermekeiket. Az egész háború több évtizeden át tartott. 200-ban fegyverszünetet kötöttünk, ami azt jelenti, hogy nem támadhatunk nyilvánosan egymásra. Nagyon megfogyatkoztunk, a háború negyven évig tartott. Az egész olyan volt, mint ha megint kiirtottak volna minket. Húsz évet békében töltöttünk, mindenkinek elege volt a csatározásból. Utána megint kezdődtek a gyerek rablások. Most viszont elébe mentünk a dolgoknak. Minden határ menti faluba katonákat helyeztünk, így védve őket. Bevált, nem történt több gyerekrablás. Ez a szétválásunk és a Kívülállók történetének első része, a második pát évszázaddal utána kezdődött. 600-ban mikor mindenki azt hitte, hogy újra egy nép lehetünk, a Kívülállók bebizonyították, hogy ez sose fog összejönni. Sokat tárgyaltunk velük ezekben az időszakokban, azért, hogy megint összeolvadjunk, és hogy lebeszéljük őket a bosszúról. Azonban már a legtöbb tárgyalás csak a bosszúról, a hadsereg szervezésről szólt. Az utolsó ilyen jellegű tárgyaláson ezt mondta, az egyik diplomatájuk: "Minket soha nem fognak tudni lebeszélni a bosszúról. Így vagy úgy de megtoroljuk az őseink értelmetlen halálát, és a többi nép fölé fogunk emelkedni, vagy önökkel vagy önök nélkül. Az összeolvadás is csak úgy lenne lehetséges, ha behódolnak nekünk." Természetesen nem akartunk nekik behódolni. Miután ezt tisztáztuk, se szó se beszéd kiviharzott a teremből a diplomata. Akkor már tudtuk, hogy észérvekkel nem fogjuk tudni meggyőzni őket. A tárgyalás után egy héttel már meg is kaptuk a hadüzenetet. Megint kezdődött minden előröl. 734-ben volt az utolsó támadásuk ellenünk. Utána már mindkét fél belefáradt a küzdelembe. Reméljük sokáig ki fog tartani a béke időszaka, de mint láthatjátok már nem bízunk a Kívülállókban és minden eshetőségre felkészülünk. A határ menti területek a senki földje lett. Az utolsó szerződésben megállapodtunk, hogy aki önszántából átlépi a határt, akkor az az oldal, akinek a területén van az illető, azt tehet vele, amit akar. Szóval soha se lépjék át a határt önszántukból!
- Tanár úr! - tettem fel a kezemet.
- Igen?
- Ha valaki nem önszántából megy át a határon, akkor vele mi lesz?
- Elméletileg ahonnan átvitték, az a fél visszakérheti őt, megfelelő bizonyíték mellett, hogy őt tényleg akarata ellenére vitték át.
- És ha nincs bizonyíték?
- Akkor ott marad. És általában nem jönnek vissza.
Mindenki csöndbe maradt. Emésztettük a hallottakat. Nem hiszem el. A Kívülállók miatt már kétszer majdnem kihaltunk, míg amikor vadásztak ránk, akkor egyszer fordult ez elő. Ők több kárt okoztak, mint hasznot. Szerintem ők ezzel tisztában vannak, akkor mégis miért volt erre az öldöklésre szükség? Nem értem őket. Egész végig ezen gondolkodtam, hogy a Kívülállóknak mi a valódi céljuk a vérengzésen kívül. Amikor a tündével beszéltem, még akkor is nagyon feszült voltam, de próbáltam leplezni. Megkérdeztem, hogy hogy vannak és hasonlók, de valójában nem nagyon figyeltem rá.
- Van még kérdésed? - kérdezte.
- ...
- Hahó, itt vagy még?
- Tessék? - már megint elkalandoztam, és nem örültem neki.
- Min gondolkodsz ennyire?
- Semmi különös. A faluból te vagy az egyedüli telepata, igaz? - tértem ki a válasz elől.
- I-Igen. - éreztem, hogy nem mond el valamit.
- Valakinek még van részleges telepátiája?
- Igen. Az ikreknek.
- Vannak ikrek?
- A legfiatalabbak, csak ők élték túl a gyerekek közül. Hármas ikrek és egymás között képesek telepatikusan beszélni. Azonban mással nem képesek kapcsolatot kezdeményezni és fenntartani. Te tudnál velük beszélni, de csak akkor, ha te keresed őket, és nem fordítva.
- Értem. Részemről ennyi. Neked van valami kérdésed?
- Mikor fogsz megbízni bennünk?
Megdöbbentett a kérdés. Nem voltam erre így felkészülve. A természetem tipikusan olyan, hogy ami a szívemen az a számon, nem egyszer kényelmetlen szituációba kerültem emiatt.
- Én személy szerint megbíznék bennetek, azonban nem egyszer hátba szúrtak már. Te mit tennél a helyemben? Majdnem szó szerint az égből pottyantatok ide, nem várhatod el, hogy rögtön megbízzak bennetek. Figyelemmel kísérlek benneteket, és mikor jónak látom, akkor felfedem kilétem. Megegyeztünk?
- Igen, de akkor te se várd, hogy mindent elmondjak.
- Sose kényszerítettelek.
- Te nem...
- Hogy érted?
- Nem érzed? Mintha valaki lehallgatna, nem tetszik. Neked is kéne érezned a jellemét, hisz én érzem a tiédet, benned ezért jobban bízok, azonban aki lehallgat, benne nem bízok. Vigyázz vele!
- Köszi a jó tanácsot.
- Akkor viszlát holnap.
- Akkor holnap. - mondtam, és mielőtt megszakítottam volna a kapcsolatot még hozzá fűztem egy mondatot - Én bízok benned, de meg van kötve a kezem. - ezzel megszakítottam.
Nem akartam, hogy kérdezősködjön és Lucia sem figyelt már rám.
A gyakorlaton is ezen agyaltam és minél többet gondolkodtam a Kívülállókon annál dühösebb lettem, ez meglátszott. Ma a fegyver használatot gyakoroltuk és a dobótőrökkel kezdtünk. Mindenki próbálta elsajátítani vagy gyakorolni a technikáját. Én pedig meg sem állva csak dobtam a tőröket a céltáblába nem is figyelve, hogy hova érkeznek, csak akkor álltam meg amikor elfogyott a tőr a kezemből. Nem tudom, hogy mikor szólt az őrnagy, de átváltottunk az íjra. Ugyanazt csináltam, mint a tőröknél. Itt se figyeltem a célt, csak a dühömet és a haragomat akartam kiengedni. Utána átváltottunk kardra. A lányok többsége szablyát vett fel, én is köztük voltam. Ott ütöttem szegény bábut, ahol csak bírtam. Persze nem esztelenül. Figyeltem a technikámra.
- Anna! - szólt valaki.
- Igen? - fordultam meg. Az Ezredes volt velem szemben.
- Mi dühített fel ennyire? - nézett át a fejem felett. Nem volt nehéz dolga, hisz van vagy két méter magas.
- Mégis miből gondolja, hogy dühös vagyok? - kérdeztem értelmetlenül.
Pár másodperccel rá recsegést hallottam a hátam mögül, aztán egy tompa puffanást. Szinte egyből rájöttem, hogy a bábum adta meg magát. Hátra néztem, és akkor láttam a találataimat. A bábunak már nem volt feje, a dobótőrök miatt. A mellkasát a vesszőim szedték szét, a szablyával pedig a derekára és a mellkasára vágtam. Ebből adódóan a bábu a mellkasánál ketté tört. Miután mindezt megállapítottam visszafordultam az Ezredes felé, és akkor láttam, hogy az egész szakasz engem figyel, sőt nem csak az egész szakasz, hanem mindenki akkor ekkor volt kint gyakorolni.
- Akkor mitől lettél ideges?
- Semmitől! - ekkor a bábut tartó rúd is megadta magát, és már az egész ott feküdt a porban, azt hiszem egyszer dühösebb voltam, amikor sokadjára rontottam el valamit a szablyával és egy jó nagyot rávágtam a rúdra. De nem hittem, hogy ennyire erősen.
- Tényleg? - nézett rám az Ezredes.
- Öhm...Máskor megbeszélhetjük? - vetettem fel, hisz úgy is minden délután felmentem hozzá.
- Rendben. A gyakorlatnak vége. Anna gyere az irodámba!
Azért amikor azt mondtam, hogy máskor, nem arra gondoltam, hogy most rögtön. Majd magyarázkodhatok a szakaszomnak. Az Ezredes irodájához tartottunk.
- Akkor mit ártott neked az a bábu, hogy így elintézted? - kérdezte az Ezredes.
- A bábu nem ártott semmit.
- Akkor miért lettél ennyire dühös?
- Ma a tanár úr a szétválásról és a Kívülállókról beszélt. Egész nap rajtuk gondolkodtam. Azt hangoztatják, hogy a bosszú és a megtorlás miatt teszik, de ők kétszer annyit ártottak nekünk, mint a vadászok, akik ki akartak minket irtani. És ez a tény nyilvánvaló, tehát kell, hogy legyen egy másik szándék is ami vezérli őket. Ezen gondolkodtam és a sok életen amit ezért kioltottak.
- Túl gyorsan észreveszed a hiányosságokat és a hibákat Anna. - csóválta a fejét az Ezredes - Ez nem az egész történet. Gondolom erre rájöttél. A teljes történetnek köze van a családodhoz. Hidd el nem pozitívan. A tanár úr, aki ezt mesélte nektek, nos, az ő családja nagyon megszenvedte mind a két háborút. Nem nagyon kedveli a családodat. Nem tudja, hogy kiknek a leszármazottja vagy, és tegyél róla, hogy ne is tudja meg, mert akkor nagy bajban leszel.
- Mi köze mindehhez a családomnak?
- Majd, ha szükséges lesz, elmondom. - mondta sejtelmesen az Ezredes - Most mehetsz.
- Viszlát! - felálltam és elindultam a háló felé.
"Ki kell derítenem, hogy az egésznek mi köze van a családomhoz." tanakodtam. Mikor a hálóhoz értem, minden szempár rám szegeződött. Odamentem az ágyamhoz és leültem Lace mellé. Mindenki más pedig az ágyunk köré állt vagy ült.
- Értem, hogy az Ezredes úr a gyámod, de akkor is miért fújta le a gyakorlatot? - kérdezte Rignot.
- Azért, mert észrevette, hogy dühös vagyok. - válaszoltam egy mondattal.
- Nem volt nehéz észrevenni, már megbocsáss. Szegény bábut felaprítottad. - mondta Amber.
- Akkor most arra vagytok kíváncsiak, hogy miért fújta le, vagy hogy miről beszéltünk? - tettem fel a kérdést.
- A második jobban érdekel. - mondta Rignot.
- Az Ezredesnek elmondtam, hogy miért lettem dühös. Egész nap a Kívülállókon gondolkodtam. Azt mondják, hogy mindent a bosszú miatt tesznek, de ők több kárt okoztak nekünk, mint hasznot. Sőt a vadászoknál is jobban pusztították a népünket. De ez tény, bárki rá jön, akinek van egy csöpp esze. Ezért nem értem, hogy ez a két háború mégis mire volt jó? Vagy van egy hátsó szándékuk, vagy csak őrültek. - körül néztem és folytattam - Az Ezredes erre csak ennyit felelt, hogy ez az egész, amit elmondtak nekünk, az csak a történet egy része. Nem a teljes egész. És a lelkemre kötötte, hogy ne kutakodjak utána.
- Magyarul, átvertek minket. - foglalta össze Rignot.
- Igen, mondhatni.
- Anna, nem mondta az Ezredes véletlenül, hogy egy családnak is köze van ehhez? - kérdezte Denrick.
Elkerekedett a szemem a kérdés hallatán. Honnan tud róla?
- Azt hiszem, mintha megemlítette volna, de nem hiszem, hogy fontos lenne. - próbáltam el terelni a családomtól.
- Szerintem meg igenis fontos - lendült bele Denrick - Mielőtt ide jöttünk volna az emberekkel éltünk egy bolygón. Volt tizenhat alakváltó, nyolc férfi és nyolc nő, akiket elkaptak. A férfiak mind kutya alakváltók a nők mind macska alakváltók voltak. Tudtommal kísérleteket végeztek rajtuk, amiktől több különleges képességük lett. Ők is átjutottak ide. De utána sehol nincsenek többször megemlítve. Vagy csak titkosították és elzárták róluk a dokumentumokat. - elmélkedett hangosan Denrick.
- Ez az információ szinte egyenlő a semmivel - mondta ki hangosan Enturin.
A többiek ott vitatkoztak, én pedig csendben őrlődtem magamban. Elmondjam nekik? De az Ezredes megkért, hogy tartsam titokban. Ők a szakaszom, szinte a második családom. Bízhatok bennük? Ha elmondom, onnantól nincs visszaút, mindent el kell mondanom. És ha eljátsszák a bizalmamat, vagy valakinek pletykálnak erről? Akkor nagy eséllyel végem lesz. Most mi legyen?
- Anna? - rázott valaki - Anna itt a föld! Térj vissza! - kiabált velem Lace.
- Lace ne kiabálj! - mondtam.
- Figyeltél egyáltalán Anna? - kérdezte Rignot.
Elmondjam nekik vagy sem. Elmondjam? Nem biztos, hogy jó ötlet, pedig mindannyiukban megbízok.
- Anna? Még ma válaszolj kérlek.
Elmondom. Hoztam meg a döntést.
- Azt hiszem el kell mondanom nektek valamit. - kezdtem bele, csak ne bánjam meg.
- Mit? - kérdeztek vissza egyszerre.
- Amit ha tovább adtok, akkor nem biztos, hogy életben maradok. Szóval senkinek se adjátok tovább.
Összenéztek, aztán rám néztek, majd megint össze.
- Ha ilyen titkos miért osztod meg velünk? - kérdezte gyanakvóan Thalia.
- Mert, egy megbízok itt mindenkiben a szakaszból, kettő ez a titok és a feltárása csak és kizárólag rám tartozik és három mert a történet egy darabkáját akarom veletek megosztani. Megígéritek, hogy amit most elmondok, azt senkinek nem mondjátok el?
- Igen, és szerintem mindenki nevében beszélhetek. - mondta Rignot, és körül nézett. Mindenki helyeslően bólintott.
- Nos, Denrick igazad van.
- Hogy érted? - kérdezett vissza.
- Nos az a tizenhat alakváltó, ők az én ük-szüleim. - erre a mondatomra mindenki ledöbbent, én meg csak mosolyogtam.
- Akkor mit tudsz a családodról? - tért magához Denrick.
- Nem sokat, de amit tudok azt elmondom. Mielőtt átjöttek a kapun az ük-szüleim összeházasodtak. Pedig a törvényeink tiltották, főleg úgy hogy képességeik is voltak. Azonban senkinek nem mondták el sokáig a házasságukat. Amikor szétváltunk Békésekre és Kívülállókra, mindenki a Békések pártját fogta, ők cserébe megvédték őket. Mondhatni ez is egy kísérlet volt. Hiszen ha egy kutya és egy macska alakváltó összeházasodik, abból soha nem sült ki semmi jó. Azonban ők különlegesek voltak, ezért reménykedtek, hogy nem lesz semmi baj. Ez a családom történetének az eleje, a két háború alatt nem tudom, hogy mi történt velünk. Csak a második háború végéről tudok beszélni. A második háborúban elkezdtek félni a családomtól, nem tudom miért. Ez az én saját véleményem, de szerintem az ük-szüleimtől kezdve a leszármazottaiknak egyre nagyobb volt az erejük. És ezért megijedtek tőlük. Akkor a családom jelentős része eltűnt. Nem tudom hova. Az apám és az anyám maradt csak. Megtiltották nekik, hogy találkozzanak, de túlságosan megszerették egymást. Az egyik határ menti faluban rejtőztek el. És sokáig nem kereste őket senki. 728. április 26.-án születtem. Rá három évvel született meg az öcsém is, de sajnos az anyám nem élte túl a szülést. 734-ben az apám elvitte volna az öcsémet az erődbe, de megtámadták őket út közben, az apámat szétcincálták a Kívülállók, az öcsém pedig eltűnt, de nagy eséllyel őt is megölték. Ennyi a családom története, nyugodtan kérdezzetek. - fejeztem be.
Mindenki döbbenten ült, Denrick meg kapott a lehetőségen és elkezdett kérdezgetni:
- Anna, ha egyre nagyobb lett a családod ereje, akkor neked milyen képességeid vannak?
- Sejtettem, hogy valaki meg fogja kérdezni. A nevem nem Lynx Anna, hanem Lynx-Lupus Anna. Macskafélévé és kutyafélévé is képes vagyok átváltozni. Telepatikus képességem van. Azaz másokkal fejben tudok kommunikálni. És erősebb vagyok az átlagnál. Ennyiről tudok.
- Vagyis lehet olyan képességed, amiről nem is tudsz?
- Bőven lehetséges.
- És az Ezredes tud róla?
- Persze.
- Mit csinálsz minden hatodik órában?
Ez viszont elég kínos kérdés, hogyan fogalmazzam meg nekik?
- Anna?
- Ehhez egy újabb történet kell. Remélem nem unjátok.
Mindenki rázta a fejét.
- Akkor mondom is. Amikor kiderült, hogy a Keleti Erődbe kerülök, azon a napon kaptam telepatikusan egy segélykérést. A vészhelyzeti tanács, úgy döntött, hogy megkeressük azt, aki kapcsolatba lépett velem, és biztonságos helyre visszük, úgy, hogy nem fedjük fel magunkat. Canes Kevin és Lubles Alexander jött velem.
- Lubles Alexander véletlenül nem az itteni őrvezető?
- De. Folytathatom? - mindenki bólogatott - Amikor megtaláltuk azt a helyet ahonnan az üzenet érkezett, már kezdett sötétedni. Nem egyedül volt az a valaki, hanem voltak vagy harmincan. És tündék voltak.
- MI???? - kiáltott fel mindenki egyszerre.
- Csssssssssssssssss! Nehogy valaki bejöjjön! Tündék voltak. Mindegyikük el volt ájulva. Az egyik határ melletti lakatlan faluba vittük őket. Minden nap az ottani telepatával beszélgetek és segítek nekik. Azonban a Kívülállók már tudnak róluk. Az első napjukon megtámadták őket. Ennyi az egész, azonban ezt ti nem tudjátok. Senkinek sem beszélhettek arról, amit most mondtam, mert akkor az egész szakaszt veszélybe sodorjátok, beleértve magatokat is.
- Anna, rólad kik tudnak rajtunk kívül? - kérdezte Rignot.
- A vezetőség, pár tiszt és az Ezredes tudja, hogy ki is vagyok valójában.
- Aha. És miért mondtad ezt el nekünk? Hiszen körülbelül egy hónapja ismerjük egymást. - értetlenkedett Rignot.
- Telepataként, nem csak a gondolataitokat látom, hanem az érzéseiteket, a jellemeteket is érzem. Egyébként ha akarjátok tudok segíteni abban, hogy elrejtsétek a gondolataitokat.
- Miért? - kérdezték egyszerre.
- Túl könnyen ki tudom olvasni, hogy mire gondoltok, mire vágytok, mi történet veletek. Azaz nyitott könyvek vagytok a számomra.
Mindenki döbbenten nézett rám, először nem értettem, hogy miért, aztán rájöttem.
- Ellenetek soha, de soha nem használnám a képességeimet!
- Honnan tudjuk, hogy igaz? - kérdezte Ametiszt.
- Mert megfogadtam magamnak, hogy akiket valaha a barátaimnak nevezek, azokat soha nem támadom meg önszántamból. Nem nézek bele az elméjébe, csak ha ő kéri.
- Nekünk is megfogadod? - kérdezte Enturin.
- Akkor megbíznátok bennem? - kérdeztem vissza.
- Igen, akkor én megbíznék benned, nem tudom, hogy a többiek milyen véleményen vannak. - mondta Enturin, és körbe nézett. Voltak akik bólogattak jelezvén, hogy egyetértenek Enturinnal, azonban voltak olyanok is, akik a fejüket ingatták - Nem már, ha ti kerülnétek olyan helyzetbe, mint Anna, akkor ti mit tennétek? Anna így is az életével játszik hogy megosztotta velünk a titkát. Szó szerint ránk bízta az életét, pedig nem köteleztük rá, sőt önszántából tette, pedig hallgathatott volna. Akkor nem lenne ilyen veszélyben, és nyugodtan maradhatott volna a szakaszunk tagja.
Nem értem, hogy Enturin miért véd meg. Úgy látszik mindenkit meggyőzött. Rignot odajött elém.
- Akkor nekünk is megfogadod?
- Igen.
- Tedd a szívedre a kezedet és mondd utánam. - a szívemre tettem a kezemet, és hallgattam, hogy mit mond Rignot. - Esküszöm az életemre, hogy a szakaszom ellen nem fogom használni az erőmet.
- Esküszöm az életemre, hogy a szakaszom ellen soha nem fogom használni az erőmet. - mondtam Rignot után.
- Akkor ezzel meg is volnánk. - mondta Rignot.
- Nem részletezted túl. - nevetett Endrees.
- Minek a sok szónoklat? Elég csak a lényeg. - vont vállat Rignot.
- Anna, ezt a képességedet tudod a javunkra használni? - kérdezte Denrick.
- Hogy érted? - néztem rá.
- Mit tudsz kezdeni telepataként?
- Tudok bárkivel bármikor beszélni úgy, hogy csak mi ketten halljuk egymást. És lehet, de nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok összekötni az elménket, úgy értem, hogy a szakaszból mindenki hallaná egymás gondolatait. Ez hasznos lenne harc közben.
- Próbáljuk ki! - pattant fel Enturin.
- Lehet, hogy veszélyes. - vágtam rá.
- Nem tudjuk meg, ha nem próbáljuk ki! - érvelt.
- Na és ti? - kérdeztem.
- Szerintem próbáljuk ki. - mondta Rignot is.
- Mindenki egyetért? - néztem körbe. Bólogattak.
- Üljetek le. - mondtam - lehet, hogy egy kicsit megszédültök, vagy hasonló.
Mindenki egyszerre ült le.
- Szép lassan haladok, szóval ne ijedjetek meg.
Elkezdtem. Mivel egyszerre soha nem próbáltam több emberrel kommunikálni, ezért először, képzeletben létrehoztam egy külön szobát a fejemben, ahol majd tudunk beszélgetni. "Akkor most kezdjük Lace, ő van hozzám a legközelebb". Kinyúltam a szobából és hozzáértem Lace elméjéhez. Nagyon makacs alig tudtam bevinni a szobába. Ekkor megszólalt:
- Anna te vagy az?
- Igen én vagyok.
- Nagyon fura érzés volt. A többiek már itt vannak?
- Még te vagy itt egyedül, most megyek értük.
Aztán Enturinon volt a sor, és így szép lassan haladtam tovább. Thalia volt az utolsó. Mindenki itt nyüzsgött a fejemben, nagyon zavaró.
- Mindenki itt van már? - kérdezte Rignot.
- Tudtommal igen. - válaszoltam.
- Ez nagyon szuper. - hallottuk Enturint.
Mindenki nevetett, de csak gondolatban.
- Lehet, hogy elfelejtettem mondani, de amire gondoltok, azt hallani fogjuk.
- Csak az a baj, hogy nem tudunk mozogni közben. - mondta Denrick.
- Valójában lehet. - válaszoltam. - Nyisd ki a szemedet Denrick.
- Oké. Mi a fene!? - kiáltott fel hirtelen.
- Valami baj van?
- Mindenki engem néz.
- Igen lehet, a tudatalattink ilyenkor is végzi a dolgát, szóval lehet, hogy fejben nem vagytok a testetekben, de a tudatotok egy része ott maradt, hogy tudjatok lélegezni mozogni és a többi és a többi.
- És én? Hogy hogy tudok mozogni?
- Mert visszaengedtelek a testedbe.
- Akkor, ha az elménk a testünkben marad, úgy nem lehet ilyen kapcsolatot létrehozni?
- De lehet, azt hiszem. Akkor viszont nem az én fejemben lesztek, ha nem valahol közöttünk lesz egy hely, ahol mindenki tudata találkozik.
- Akkor ez egy pont lesz?
- Igen. Mindenkinek csak egy kicsiny része fog velünk társalogni, ami nagyon szorosan kötődni fog a testéhez, ami ahhoz vezet, hogy egy kis kötélre inkább cérnára fog hasonlítani az elmétek ezen része, és ahol beszélgetünk az egy csomónak fog kinézni.
- Öhm, Anna örülök, hogy így taglalod, de én nem látok ebből semmit. - mondta Denrick.
- Ezt a jelenséget csak én látom, mert telepata vagyok.
- Értem.
- Szerintem elég lesz a gyakorlásból, mindenkit vissza vezetek a testébe. - mondtam, és ugyanúgy, ahogy ide hoztam őket, vittem vissza a testükhöz. Most Lace-t hagytam utoljára. Amint végeztem eldőltem az ágyon. Nagyon kifáradtam.
- Anna jól vagy? - kérdezte aggódóan Enturin.
- Persze, csak egy kicsit elfáradtam.
- Ennyi energiádat leszívta? - csodálkozott Denrick.
- Igen, lehet hogy ha gyakorolnám, akkor tovább tudnám tartani, azonban most ennyire tellett.
- Akkor ma nem próbálkozunk többször, igaz? - mondta Enturin.
- Igaz.
A nap további részében a képességemről és annak hasznosságáról beszélgettünk. Aztán a többiek is mondta titkokat magukról, amiket soha senkinek nem mondtak eddig el. Örültem, hogy ennyire befogadtak, és nem utasítottak el. Rosszabbul is fogadhatták volna. Mondjuk lehet, hogy mondanom kellett volna azt is, hogy amint beléptek az elmémbe az összes érzésüket éreztem. Enturin, szóval ezért védtél meg, mosolyogtam magamban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése