18. fejezet - Vallatás

*Legort szemszöge*

  Mikor felkeltem mindenki aludt Annán és rajtam kívül. Próbáltam visszaaludni, hogy ne vegyen észre, azonban elkéstem.
 - Te is felkeltél? - kérdezte halkan.
 - Igen.
 - Szeretnék kérdezni valamit.
 - ...
 - Te mégis miért utálsz minket?
  Meghökkentett a kérdés, ezért nem válaszoltam azonnal.
 - Ez csak rám tartozik.
 - Lehet, hogy meglepetésként fog érni, de rajtunk csattan az ostor, szóval ránk is tartozik! - mondta még mindig halkan, de a szemei szikrákat szórtak.
 - Ehhez semmi közöd, és ha el akarod nyerni a bizalmamat akkor tegyél is érte valamit!
 - Jó éjt, de jobban járunk ha hamarabb megbízunk egymásban. - válaszolta színtelen hangon.
 - Jó éjt!
Fordultam egyet jelezvén, hogy hagyjuk abba a beszélgetést.
 - Egyébként, ha nem akarod, hogy dühösek legyenek rád, akkor tedd vissza magadra a bilincset! - mondta.
  Lenéztem a kezemre és láttam, hogy álmomban megint leszedtem magamról. Erről igazán nem tehetek, börtönben vagyok és a testem menekülni szeretne. Sőt én is, ha megtalálom a módját akkor az ikrekkel amint lehet megszökünk, és majd szólunk a népének, hogy hol voltunk. Nem bízok bennük. Az emberek mindig ugyanolyanok bárhol is legyenek. Visszatettem a bilincset a csuklómra, és megpróbáltam aludni. Az álom elején nem történt semmi különös, de egész végig nyomasztó érzésem volt, aztán hirtelen helyszínt váltottam. Egy máglya előtt álltam, és a máglya közepén egy nő állt és sikított a kíntól. Megpróbáltam befogni a fülemet, de bárhogyan is próbálkoztam hallottam a nő sikolyait. Aztán valaki elkezdett rázni, ami miatt felébredtem. Anna rázogatott, még mindig aludt mindenki. Rögtön eszembe jutott pár kérdés, amit véletlenül telepatikusan kérdeztem meg tőle:
 - Miért ébresztettél fel? Valami baj történt? Hogy kerültél ide?
 - Én is aludtam, amikor véletlenül belenéztem az álmodba...
 - MIT KERESTÉL A FEJEMBEN? 
 - És te miért telepatikusan beszélgetsz velem? - kérdezett vissza.
 - ...
 - Na látod? Még nem tudom uralni teljesen a képességemet, ezért előfordulnak ilyen balesetek, főleg akkor, ha tíz méteren belül van egy olyan telepata, aki olyan erős mint én. 
 - Te se tudod rendesen irányítani az erődet? Azt hittem ügyesebb vagy nálam. - bukott ki belőlem, és utána össze is szidtam magamat érte.
 - Ugyanolyan szinten állunk. Mit szólnál hozzá, ha rendesen nem telepatikusan folytatnánk ezt a beszélgetést?
 - Valami baj van?
 - Azon kívül, hogy a többiek ébredeznek és mi ketten egymásra meredünk úgy, hogy én itt ülök feletted? 
Azonnal felbontottam a kapcsolatot. Tényleg úgy volt, ahogyan ő mondta, és elég kellemetlen lett volna a helyzet.
 - Egyébként nem válaszoltál egy kérdésemre - mondtam neki - Hogy kerültél ide?
 - Elszakítottam a láncot.
 - Mit csináltál?
 - Elszakítottam a láncot. Akarod, hogy szótagolva is elmondjam?
 - Csak azért szakítottad el, hogy felkeltsél? Mégis miért? - kérdeztem értetlenül.
 - Mondtam, hogy beleláttam az álmodba, és éppen szenvedtél. Nem szeretem, ha mások szenvednek és tudok tenni ellene.
  Nagyon elszomorodott valamiért, mintha bántaná valami. Egy biztos, nehéz kiigazodni rajta.
 - Menj vissza, mielőtt lefülelnek. - mondtam neki.
  Csak biccentett egyet és visszament a helyére. Pár perc múlva már mindenki felébredt a cellában, egyedül az ikrek nem tértek magukhoz.
 - Pedig reménykedtem, hogy az egész csak egy rossz álom volt. - mondta ki hangosan az egyik lány.
  A név memóriám nem túl jó, de szerencsémre a telepátiám működik így az alap információkat tudom róla. Kalin Lace, tizenöt éves a Keleti Erőd kadétja. Mondjuk az utolsó részt nem értem, de a többi rendben van. Csaknem kiabálta ezt a mondatot ezért az őrt is sikeresen felébresztette.
 - Ki beszél? Nem szabad beszélni! Aki még egyszer megszólal, azt külön cellába zárom! - fenyegetett meg minket az őr.
 - Maga fenyeget zsírgombóc? - vágott vissza Lace.
  Nagyon rossz ötlet volt a számáról. Az őr dühösen felállt, és már nyitotta volna a cellaajtót, amikor összeesett. Rögtön Annára néztem, aki meredten bámulta az őrt és a szeme sárgán világított. Ez az egész pár másodpercig tartott. Megrázta a fejét és már újra felvette a szeme a természetes színét.
 - Ezért lehet, hogy ki fognak borulni - szólalt meg Rignot - Te voltál Anna?
 - Igen. - válaszolta.
 - Remek, ezt hogy fogjuk megúszni? Most már biztosan több őrt fognak ideállítani - sóhajtott Rignot - Egyébként, Legort megint leszedted magadról a bilincset.
  A tudatalattim nem tud pihenni? Miért szedi mindig le rólam a bilincset? Gyorsan visszacsatoltam, mielőtt bárki is bejönne. Nem akarom kipróbálni azokat a sisakokat, elég volt hogy láttam, hogyan tesztelik másokon az erejét. Mellesleg, ők hogyan jutottak hozzá? Még eggyel több kérdés. Itt az alkalom, hogy többet megtudjak róluk, hiszen végtére is az őr ki van ütve.
 - Nem akarok tolakodó lenni, de azt még nem tisztáztuk, hogy kik is vagytok. - mondtam.
  Mindannyian összenéztek, végül Rignot szólalt meg.
 - Mint láthatod rabok vagyunk, mint te.
  Szóval nem mondanak semmit, akkor nem jutok előrébb.
 - Már régóta élünk ezen a bolygón - szólalt meg Anna - Minket is ideüldöztek. Sokáig egy nép voltunk, de aztán szét kellett válnunk. Mi a Békésekhez tartozunk, azt a pártot erősítjük, hogy maradjunk itt békében rejtőzzünk el és hagyjunk békén mindenkit, mert akkor minket is békén hagynak. Ahol most vagyunk az a Kívülállóknak az egyik erődje. A Kívülállók azon a véleményen vannak, hogy meg kell bosszulni azt, hogy ide kergettek minket. Több háború is kirobbant emiatt, sokszor kérdéses volt, hogy túl éljük-e még. A Kívülállók minden módszert bevetnek és sokat keresnek, hogy erősebbek legyenek.
  Erre nem tudtam mit mondani. Tudtam, hogy nem ez a teljes igazság, de már ez is több volt mint a semmi. Szóval erősebbek akarnak lenni? Nem értem az embereket ilyenkor. Legyenek olyanok, amilyennek megalkotta őket a természet. Mondjuk jó gondolat tőlem, egy olyantól aki teljesen szembe megy a természet törvényeivel.
  Ekkor zajt hallottunk a lépcső felől, az ikrek erre riadtak fel és összebújtak. Ez nem jelent jót. Egy férfi jelent meg teljes vas felszerelésben, csak a páncél rajta nyomhatott ötven kilót, de könnyedén mozgott benne. Látta, hogy az őr ki volt ütve. Valamit morgott, nem értettem, hogy mit, aztán megszólalt:
 - Melyikőtök műve volt? - dörögte.
  Senki sem válaszolt, az ikrek olyan fehérek lettek, mintha megbetegedtek volna.
 - Halljam ki volt?! - mondta hangosabban.
  Mielőtt Anna megszólalt volna gyorsan közbe vágtam.
 - Én voltam. - én hülye, mégis miért védem meg őt?
  Nem tett értem semmit, ami miatt ezt átvállaljam tőle. Most már mindegy, ráadásul tünde vagyok és ahogyan észrevettem, nem vagyok a szívük csücske. Ha ügyes vagyok akkor talán még a kulcsot is sikeresen el tudom venni tőle.
 - Nagyon rossz döntés volt. - dörögte és kinyitotta a cella ajtót.
  A páncélja miatt nem tudtam kiütni, mint ahogy Anna tette azt az őrrel. Ez fájni fog. Lassan mozgott viszont minden lépésére remegett a föld, szerintem rám akar ijeszteni, de ezzel nem fog meghatni. Voltam már ennél rosszabb szituációban. Megfogta az ingemet és felemelt amennyire csak tudott. Nem ijedtem meg, tovább néztem a szemébe.
 - Nem tudom eldönteni, hogy bátor, vagy ostoba vagy-e. - mondta mielőtt teljes erejével a földhöz vágott.
  Nem ájultam el, de ezt tettetem, hogy békén hagyjon. Bevált tovább ment és mindenkinek leellenőrizte a láncait. Amikor Annához ért, morgott valamit és megjavította a bilincsét. Az ikrekhez is bement, de ott se akadt sok dolga. Miután elvégezte a munkáját, a kollégáját felültette és felment a lépcsőn.
 - Miért védtél meg? - kérdezte Anna.
 - Öhm, Anna nem akarok közbe szólni, de... - kezdte azt hiszem Enturin
 - Nem ájultam el. - mondtam és felültem - De sikeresen megszereztem ezeket! - mutattam meg a kulcsokat.
 - Akkor hogyan zárta ránk a cella ajtót? - kérdezte Rignot.
 - Gondolom az őr kulcsaival.
  Mellettem volt egy csomó tégla darab, az egyiket megfogtam és elkezdtem kiásni egy gödröt. Amikor elég nagy lett bele tettem a kulcsot, és visszatemettem. A téglákkal pedig megjelöltem a helyet.
 - Miért nem használjuk most rögtön? - kérdezte Enturin.
 - Azért mert valakik most jönnek ide le. - válaszolt Anna.
  Nem kellett sok idő, hogy megjelenjen a "vasember" és még jött egy idegen is mellette. Az idegen lehajolt az őrhöz és megvizsgálta.
 - Nincs semmi baja, csak alszik - mondta végül - melyikük volt?
 - A tünde. - mutatott rám - Te ébren vagy?
  Fenébe, elfelejtettem, hogy ő azt hiszi elájultam.
 - Miért ne lenne ébren? - kérdezett vissza az idegen.
 - Mert elméletileg elájult, amikor a földhöz vágtam. De ha nem akkor teszek róla, hogy most így legyen!
 - Nem ölheted meg! Súlyosak lesznek a következményei!
 - Nem ölöm meg, csak megértetem vele, hogy itt nem csinálhat semmi ilyesmit. - mutatott az ájult őrre.
  Az idegen nem tartotta vissza. A "vasember" megint bejött a cellába, de most nem érdekelte, hogy megijesszen.
 - Nem ő volt, hanem én! - mondta Anna, mielőtt még az őr ide ért volna.
 - A tünde vallotta be, akkor vállalja is a következményeit! - válaszolta.
  Ekkor jöttem rá, hogy ez az egész, hogy ki ütötte ki az őrt csak színjáték volt. Okot keresett, hogy laposra verhessen, és én dalolva nyújtottam azt felé. Vajon minden napom így fog telni? Már itt volt előttem, levette rólam a bilincseket. Nem értettem, hogy miért, aztán rájöttem. Már kerestem is az egérutat, de ezt ő is észrevette.
 - Ha megpróbálsz szökni, akkor hidd el nem csak a te napjaidat fogom pokollá tenni! - nézett az ikrek felé.
  Szerencsére ők nem hallották, de sajnos az emberek értették, hogy mit mond. Így felállva nagyobb voltam mint a páncélos.
 - Fottre nincs sok időnk! - mondta az idegen.
  Megfordult én meg ösztönösen körülnéztem, aztán az ikreken állapodott meg a tekintetem. Láttam rajtuk, hogy nem értik a szituációt. Nem fogom most elmondani nekik. Majd később.
 - Nyugodj meg hamar végzek - mondta, és miközben felém fordult gyomorszájon vágott.
  Össze rogytam, aztán megrúgott, ami miatt hátra estem. Nem védekezhettem, nem csinálhattam semmit, hiszen akkor az ikreket is piszkálni fogja. Nem bíztam benne, de így legalább a lelkiismeretem tiszta lesz, ha az ikreket ennek ellenére sem hagyja békén, és akkor már nem fogom tűrni, hogy laposra verjen. Felemelt és a földhöz vágott, nem ájultam el de már rosszul voltam. Megint felemelt és a falnak dobott.
 - Fottre, most már hagyd békén! Még téged fognak megbüntetni! - figyelmeztette az idegen.
  Csak morgott és vissza tette rám a bilincseket. Az egyik lánc a lába köré tekeredett. Amikor elindult kifelé megrántottam azt, ami miatt elesett. Gyorsan felpattant és visszatrappolt hozzám. A szemei szikrákat szórtak végül leütött. Rögtön elájultam. Vagyis jobban mondva a testem ájult el, az elmém még mindig éber volt. Nagyon különös érzés, hiszen látom magamat kívülről, de nem haltam meg. "Mégis mi miatt szakadtam ki a testemből?" - morfondíroztam. Így "szellemként" csak egy arany színű alak voltam, nem lehetett kivenni belőlem semmit, csak azt hogy vagy ember vagy tünde vagyok.
 - Mi a fenét keresel a testeden kívül?  - hallottam Anna hangját.
 - Fogalmam sincs, egyszerűen csak megtörtént.
 - Térj gyorsan vissza, nem tudom, hogy szellemként meddig bírod ki!
  Többszöri próbálkozás során, visszamentem a testembe és onnantól az elmémre sötétség borult.

*Anna szemszöge*

Nagyon meglepődtem, amikor láttam, hogy Legort elméje kiszakadt a testéből. Nem távolodott el tőle, de azért figyelmeztettem, hogy ne essen baja.
 - Ez mégis mi volt? - kérdezte Emerisz - Miért nem védekezett?
 - Mert ha megmozdult volna, akkor titeket sem hagyott volna békén a páncélos. - mondtam.
 - Ugye nem halt meg?
 - Dehogy is! Csak elájult, és a szelleme kilökődött a testéből, de aztán sikerült visszamennie.
  Látszódott az ikreken a megkönnyebbülés. Tudtam, hogy Fottre csak azért kérdezi meg, hogy ki ütötte ki az őrt, hogy a tündére tudjon fogni valamit, ami miatt megverheti. "Ha képesek lennénk nagyobb utazásokra az elménkkel, akkor talán kapcsolatba tudnánk valahogy lépni a népünkkel." - de ezt még nem tudjuk megvalósítani. Pár perc múlva lejött két katona, az egyikük felvitte az ájult őrt, a másikuk pedig itt maradt, hogy őrködjön.
  Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de egyszer csak hallottam, ahogyan megkordul valaki gyomra. Azonnal Lace-re néztem, hiszen ő volt a legnagyobb haspók a csapatban.
 - Ne nézzetek így rám, örüljetek, hogy éjszaka nem korgott. Már több mint egy napja nem ettem! - nyavalygott Lace.
  Meglepődésünkre az őr nem szólt rá, csak figyelt minket. A csuklyája miatt nem láttuk az arcát, de így kinézetre elég kicsinek tűnt, mégis egy akkora kard volt nála, mint amekkorát Tizon szokott használni. Így első látásra semmit sem tudtam megállapítani róla. Ekkor lejött az a férfi, akivel tegnap beszéltünk és húsz katona volt vele.
 - Köszönöm, elmehetsz! - szólt a törpének, aki csak bólintott egyet és felment a lépcsőn.
 - Most akkor Anna beszéljünk a képességedről. A tündével később beszélek, mert ahogy látom a tegnapit még nem heverte ki. Nos, mit csinálsz, amikor kapcsolatba akarsz lépni valakivel?
 - Miért érdekli ennyire? - feleseltem.
  Intett az egyik katonának, aki mellém jött, de nem bántott.
 - Te még nem ismered a szabályokat, ezért még nem bántalak. Egyetlen szabály van, ha én kérdezek valamit akkor te készségesen válaszolsz rá. Ha nem így történik, akkor büntetést kapsz. Szerencsédre jó napom van ma, úgy hogy a büntetés nem lesz szigorú. Akkor még egyszer felteszem a kérdést. Mit csinálsz, amikor kapcsolatba akarsz lépni valakivel?
  Nem válaszoltam, erre a katona meghúzta a láncokat, és én a falhoz préselődtem. Se a kezeimet se a lábaimat nem tudtam mozgatni. Rá néztem a férfire, aki csak mosolygott.
 - Mit csinálsz akkor, amikor kapcsolatba akarsz lépni valakivel?
 - Az illető nevét, akivel kapcsolatba akarok lépni, leírom egy papírra, majd azt a papírt bedobom a tűzbe, amit körültáncolok és közben kántálok addig, amíg nem sikerül látnom az illető gondolatait. - mondtam gúnyosan.
  Ekkor biccentett egyet a férfi, mire a mellettem álló katona belerúgott a hasamba. Felszisszen tettem, de nem mutattam különösebb jelét a fájdalomnak.
 - Hajlandó vagy rendesen válaszolni a kérdésre?
 - Nem.
 - Pedig reméltem, hogy könnyű dolgom lesz. Nos akkor meg kell törni téged. Hidd el, ma holnap válaszolni fogsz mindenre, amit felteszek neked.
  "Majd az álmaidban." - gondoltam magamban. Nem fogom megkönnyíteni a dolgát, nem akarom, hogy erősebb legyen miattam.
 - Hozzátok a külön cellába! - parancsolta a férfi.
  A katonák eloldoztak, de a kezeimet hátra kötötték. Két katona állt mellettem egy pedig mögöttem. A többi katona a többi fogolyra vigyázott. Mindegyikükön ez a különleges fém sisak volt, ami megakadályozta azt, hogy belenyúljak az elméjébe. Felvezettek a lépcsőn és több folyosón is keresztül mentünk. A folyosók nem voltak szűkek és fáklyákkal voltak kivilágítva. Természetes fény sehonnan sem szűrődött be. A szobák valójában kamrák voltak, csak a Kívülállók ajtókat szereltek rájuk. Megjegyeztem az utat, hátha még szükség lesz rá. Az egyik ilyen kamrába bevezettek, és egy székhez kötöttek. A szobában volt még egy asztal, amin tőrök voltak és minden másféle kínzóeszközök. Nem akarom tudni, hogy a Kívülállóknak mi szükségük van egy ilyen szobára. A katonák kimentek és őrt álltak, a férfi pedig velem szemben állt.
 - Akkor kezdjük előröl. Hogyan lépsz kapcsolatba másokkal? - szegezte rám a tekintetét.
  Nem válaszoltam. Nem akartam segíteni rajta és ezen az álláspontomon nem akartam válaszoltam.
 - Nem válaszolsz? Akkor kezdjük is. - mondta és az asztalhoz lépett.
  Ott kiválasztott egy kisebb tőrt, aminek recés volt az éle. Oda lépett hozzám, a tőrt a karom fölé helyezte. Aztán egy gyors mozdulattal belevágott a húsba, épphogy csak nem érte el a csontot! Nem kiabáltam, csak felnyögtem. Nem adom meg neki azt az élvezetet, hogy lássa ahogyan szenvedek. Nem foglalkozott velem, és ezt a mutatványt többször is elismételte. A végén már bekönnyeztem, de nem törtem meg. Miután végezett a jobb karommal, áttért a balra, ott is végig csinálta ugyanezt. Tűrtem, de egyre jobban fájtak a mozdulatai. Egyre jobban rángatta a kést, hogy nekem is jobban fájjon. Akkor sem akartam feladni, és csak tűrtem tovább az egészet.
 - A mai napra ennyi elég lesz, holnap majd meglátjuk beszédesebb hangulatba leszel-e. - mondta, és kiszólt sz őröknek.
  Az őrök a betegszobához vittek, ahol csak azért kezeltek le, hogy ne fertőződjön el a seb, és ne haljak bele. Bekötözték és visszavittek a szakaszomhoz. Legort már ébredezett, de még nem volt teljesen magánál. Visszaláncoltak, és az összes katona kivonult a börtönből, csak egy maradt, de ő inkább a lépcső tetején üldögélt.
 - Anna, mi történt? - kérdezte Enturin.
 - Csak megpróbáltak megtörni. - mondtam.
 - Mi tettek veled?
 - Mit tett velem, csak a férfi volt. Egy tőrrel vagdosta a kezeimet.
  Minden szakasztársam dühös lett.
 - Miért kell élnie az ilyen embereknek? - kérdezte Amber - Csak pusztítani tud.
  Mindenki hasonló véleményen volt. A nagy szócsaták közbe tért teljesen magához a tünde. Először nem értette, hogy mi folyik itt, de aztán meglátta a kötéseket a karomon. Leszedte magáról a bilincset és odajött hozzám.
 - Megnézhetem? - kérdezte.
  Csak bólintottam, nem voltam a legjobb hangulatomban, de hogyha megakarja nézni, akkor nincs kifogásom ellene. Először eloldozott, aztán óvatosan leszedte a kötést a kezemről.
 - Hogyan szerezted?
 - Kérdezett, nem válaszoltam erre ezt tette. - mondtam tömören, a tünde csak furcsán nézett rám, mire csak felsóhajtottam - Megkérdezte, hogyan tudok másokkal kapcsolatba lépni, a férfi kérdezte meg, mivel nem válaszoltam rá, elvitt és ezt tette.
 - Milyen éle volt? - kérdezte utána.
 - Recés.
 - Nagyon csúnyák a sebeid. Ha minden nap el fogja ezt játszani, akkor nincs sok esélyed és akkor a tested előbb fog megtörni, mint te.
 - Köszi a biztató szavakat. - dünnyögtem.
 - Szerintem se mondjunk neki semmit, vagy egyszerűen hazudjunk. Szóval, ha akarod, akkor meg tudlak gyógyítani. - nézett a szemembe a tünde - Ne vedd személyesnek, de nem csak te járnál rosszul, ha bármit is elkotyogsz.
  Esküszöm, ha kiszabadulunk innen, akkor gazdagodni fog pár pofonnal ez a tünde. Miért nem tud egyszer együtt érző lenni?
 - De hát nincsenek nálad se gyógyszerek, se kötszerek! - mondta a másik cellából Emerisz.
 - Nincs is rá szükségem. Akkor mit mondasz?
 - Segíts. - mondtam, de olyan színtelen hangon, ahogyan csak tudtam.
  A tünde csak bólintott, és a tenyerét először a jobb kezem felé tette. Éreztem, ahogyan a sebek összehúzódnak, majd eltűnnek. Meglepődtem, hiszen nem tudtam, hogy van varázsereje. Ugyanezt megismételte a bal kezemmel. A végén eléggé kifáradt, de nem mutatta a jelét.
 - Köszönöm. - mondtam.
 - Van mit. - mondta, és vissza ment a helyére.
  Ez a tünde öngyilkos szeretne lenni. Nem bízik meg bennünk és eléri azt is, hogy mi is megutáljuk, így csak négyen maradnak és négyen nincs semmi esélyük!
 - Pihenjél! Most begyógyult a sebed, azonban a tested így is elfáradt. - tanácsolta a tünde.
  Amíg meg nem említette, addig egyáltalán nem éreztem fáradtnak magamat. Most viszont a szemhéjam ólom súlyú lett. Ébren akartam maradni, de nem sikerült és elaludtam.