Ez a rész az utolsó lesz ebből az "évad"-ból! Ezért ez egy kicsit különleges lesz, Anna múltjának egy részét fogom most bemutatni. Az egész rész Annának vagy az egyik rokonának a szemszögéből fog játszódni. Ez egy különálló rész, időben sokkal előrébb játszódik, mint a történet. Remélem tetszeni fog! Jó olvasást!
*728. április 26., este 9 óra, Lynx Sophia szemszöge*
- Mindjárt jövök, drágám, addig tarts ki! - puszilt homlokon Efraim, és kisietett az ajtón.
- Te is jól időzítesz! - mondtam a kicsinek, és megsimogattam a hasamat.
Pár perc múlva a falu gyógyítónője és a férjem ott álltak a küszöbön teljesen elázva.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen ítélet idő van odakint. - mondta Efraim miközbe levette magáról a köpönyegét, utána Kara-nak segített.
- Köszönöm Efraim. - köszönte meg és hozzám lépett - Hogy érzed magad Sophi?
- Fáradtan, de jól. - mosolyogtam rá.
Ekkor megint görcsölt a hasam. Ezt Kara is észrevette.
- Elfolyt a magzat víz. Pont időben küldted értem Efraim-t. - mondta Kara.
Efraim leült mellém és megfogta a kezemet.
- Nem sokára jelentkeznek a tolófájások. - szólt Kara.
Amint kimondta már éreztem is, hogy jön a baba. Elkezdtem nyomni kifelé, közben nem érdekelt hogy milyen hangokat adtam ki, de az feltűnt, hogy egyre erősebben szorítottam Efraim kezét. Egy idő után már nem fájt semmi, és gyerek sírást hallottam. Kara ott tartotta a kezében a babánkat, és rögtön odaadta nekem.
- Kislány. Mi lesz a neve? - kérdezte.
Efraimmal egymásra néztünk, és megszólalt:
- Anna lesz a neve.
- Akkor így írom be, Lynx-Lupus Anna.
* 731. április 6., dél, Anna szemszöge*
- Bent maradhatok Anyu? - kérdeztem és reménykedtem, hogy igennel válaszol.
- Nem aranyom. Most menj és játssz kint a barátaiddal.
- De én is látni szeretném a kistestvéremet. - makacskodtam.
Anya erre csak felnevetett. Ekkor nyílt az ajtó és apa lépett be egy nénivel a nyomában.
- Apuuuuuuuuuu! - rohantam felé.
- Szia kincsem! - felkapott és a kezében tartott.
- Hol voltál ilyen sokáig? - kérdeztem.
- Sok dolgom volt és át kellett hívnom Kara nénit, hogy segítsen Anyunak. - fordultunk a néni felé.
- Szia Anna. Nagyon rég láttalak, hatalmasat nőttél! Nagyon szép kislány lettél. - mosolygott rám.
- Jó napot néni! - köszöntem vissza.
- Anna, menj ki játszani Katret-tel! - rakott le apu.
- Jaj, de jó! Ő is itt van?
- Igen, a közház lépcsőjénél vár rád!
Gyorsan kifutottam a házból, és a közházig meg sem álltam. Az egész falu egy nagy korong, és a közház a legnagyobb ház a faluban. Már távolról kiszúrtam Katret-et, éppen csinált valamit. Felmásztam a középen lévő fára és Katret felé másztam, mikor felé értem leugrottam és pont rá estem.
- Anna, hogy kerülsz te ide? Máskor ne csináld ezt, mert még bajod esik! - szidott meg miközben összeborzolta a hajamat.
Csak nevettem, hiszen ő is egyfolytában mosolygott.
- Nézd mit csináltam neked! - és odaadott egy kis tőrt, amit ő faragott nekem.
- Köszönöm Katret bácsi! - és megpusziltam.
- Ugyan semmiség csöppség. Na, szeretnék neked mutatni valamit. Gyere! - ezzel felkapott és utána a hátán csimpaszkodtam. Átváltozott és átszáguldottunk az erdőn, szerettem így lovagolni. Kimentünk az erdő szélére, de nem álltunk meg. Tovább mentünk egészen az öbölig. Ott letett és visszaváltozott.
- Pont időben érkeztünk. - mondta.
- Mihez érkeztünk időben? - kíváncsiskodtam.
- Nézd a vizet! - mutatta.
A víz felszíne arannyá változott. Aztán egyszer csak arany halak tömegei ugrottak ki egyszerre a vízből. Olyan volt, mintha egy arany vízsugár lenne. A nap fénye visszacsillant róluk, és ezernyi apró fénysugárként pásztázták a vizet és a földet. Gyönyörű volt ez az egész.
- Anna, hopp! - és Katret bele dobott a vízbe.
Hirtelen az összes hal körém sereglett és ott álltam az arany gyűrű közepébe, aztán hirtelen elkezdtek a halak egyesével kiugrálni. Nagyon szép volt a látvány. Katret pedig ott állt a parton és figyelt engem. Miután elkezdtem fázni, kimentem a vízből.
- Te miért nem jöttél be?
- Nem akartam elrontani az összképet. Menjünk vissza, biztos már megszületett a testvérkéd.
Átváltozott, én pedig felszálltam a hátára. Most lassabban haladtunk. Mikor visszaértünk a házunk körül állt mindenki. Odasiettem, és láttam, hogy Apa szomorúan ül a ház előtt a kezében a testvéremmel. Kara néni vigasztalta valamiért. Gyorsan apához futottam, megöleltem és megpusziltam. De nem csinált semmit.
- Apu, jól vagy? - kérdeztem - Apu!Apu! - közben rázogattam, hogy figyeljen rám.
Aztán megláttam a kistestvéremet.
- Szia csöppség. - mosolyogtam rá. - Felemelhetem? - Apa megint nem mondott semmit.
- Most ne Anna, nem lenne jó ha elejtenéd. - mosolygott rám Kara néni.
- Mi lett a neve? - kérdeztem.
- Ambrus.
- Szia Ambrus, Anna vagyok. - mosolyogtam rá.
Ő csak aludt. Ott beszéltem hozzá, becézgettem és simogattam. Apa egyáltalán nem csinált semmit.
- Anya hol van? - kérdeztem.
Senki sem válaszolt, pedig az egész falu itt volt. Mindenki földet bámulta, Apa pedig bekönnyezett. Kara néni rám nézett. Nagyon megijedtem.
- Anna, sajnálom. - kezdte, aztán hirtelen láttam, hogy mit akar mondani.
Anyut láttam, ahogyan fekszik és nem mozdul. Apa ébresztgeti, de nem mozdul.
- Szóval, az anyukád - folytatta Kara.
- Meghalt igaz? - kérdeztem. Nem értettem soha a halál fogalmát. Mindig csak annyit mondtak, hogy örökre elaludt. Nagyon elszontyolodtam. Apához mentem és megöleltem.
- Anya ezért nem ébredt fel? - kérdeztem tőle.
Apa rám nézett, és megszólalt:
- Honnan tudod, hogy megpróbáltam felébreszteni?
- Csak láttam, amikor Kara nénivel beszéltem.
Bólintott, nem is válaszolt nekem. "Vajon miért nem válaszol?" - gondoltam magamban.
- Anna, mit szólnál hozzá, ha te ma nálam aludnál? - kérdezte Katret.
- Rendben. És Ambrus-szal mi lesz? Ő is velünk fog aludni? - kérdeztem.
- Ma velem fog aludni. - mondta Kara néni - Ugye nem bánod?
- Nem dehogy. És Apu? Vele mi lesz? - kérdeztem.
- Efraim még elbúcsúztatja Sophia-t. - mondta Katret. - Menj a házamba, mindjárt megyek én is, csak beszélek az apukáddal.
Csak bólintottam egyet. Megsimogattam Ambrus fejét:
- Jó éjt Ambrus!
Aztán Apuhoz mentem, megöleltem és megpusziltam:
- Jó éjt Apu! - mondtam és elindultam Katret házába.
Már rég lefeküdtem, amikor bejött Katret. Szomorú volt a tekintete, nem szólt semmit, direkt csöndbe maradt. Biztosan azt hiszi, hogy alszok már. Nem kellett sok idő, hogy valóban elaludjak.
*1 évvel később, Anna szemszöge*
- Apa átmegyek Kara nénihez! - szóltam Apának.
Nem reagált a kijelentésemre. Már egy éve csak ül és bámul kifele az ablakon. Reggel eszik és iszik, este pedig nem tudom, hogy mit csinál. Egyáltalán nem figyel ránk, nem törődik velünk. Katret azt mondta, hogy legyek vele türelmes, mert nagyon megviselte Anyu halála. Így is tettem. Nem veszekedtem vele. Viszont mindig át kell mennem Kara nénihez, ha kell valami vagy segítségre van szükségünk.
- Szia Ambrus, mindjárt jövök! - pusziltam meg.
Mintha tudná, hogy mit csinálok, elkezdett sírni.
- Cssssss, Ambrus. Nyugodj meg, itt vagyok. - emeltem ki az ágyából - Nincs semmi baj. Itt vagyok. - abbahagyta a sírást, de amint visszatettem az ágyába, újra elkezdett bőgni.
- Most mit csináljak veled? - vettem fel újra - Akkor így megyünk át Kara nénihez, rendben? - mondtam neki.
- Apa, Ambrus-t is elviszem! - mondtam neki, de mintha a falhoz beszélnék.
Kimentem a térre, és elindultam Kara háza felé. Sokan kint voltak, mindenki dolgozott, a gyerekek pedig játszottak. Valaki hirtelen kivette Ambrus-t a kezemből, erre megfordultam és teljes erőmből sípcsonton rúgtam az illetőt.
- Aú, Anna így köszöntesz egy régi ismerőst?
- Katret! - ráugrottam és megöleltem.
- Szia Anna, hova siettél a kisöcséddel? - kérdezte.
Ambrus most foghatta fel, hogy nem én tartom, mert elkezdett teli torkából sírni.
- Katret, add vissza kérlek, különben nem hagyja abba a sírást! - kértem.
Amint megint nálam volt Ambrus, csöndbe maradt.
- Nagyon szeret az öcsikéd. - mosolygott Katret.
- Én is szeretem őt!
- Akkor hova mész?
- Elmegyek Kara nénihez. Ambrus egy kicsit köhögött, és szeretném, hogy megvizsgálja. Meg persze kell venni pár szükséges dolgot, és Kara néni azt mondta, hogy ha valamire szükség van akkor elkísér. - válaszoltam.
- Apukád nem tudja ezeket a dolgokat elintézni? - kérdezte Katret.
- Most nem. Még mindig csak ül azon a kis széken és bámul kifelé. Nem csinál semmit.
- Elkísérlek Kara-hoz, utána ha nem baj meglátogatom az apukádat.
- Rendben. És te hol voltál? - kérdeztem, hiszen már több hónapja nem láttam.
- Csak volt egy kisebb zűr a határmentén és kirendeltek oda, nem történt semmi különös.
- Örülök, hogy újra itt vagy!
Hamar Kara nénihez értünk. Bekopogtam.
- Szabad! - hallottuk bentről.
- Jó reggelt Kara néni! - köszöntem.
- Szia Anna, jó reggelt Katret! Miben segíthetek? - kérdezte kedvesen.
- Ambrus köhögött és elhoztam, bár nem így terveztem, és már szükséges vásárolni pár dolgot. - mondtam.
- Anna, ha kérhetnélek kimennél egy kicsit? Szeretnék beszélgetni Kara-val. Ambrus-ra pedig vigyázok. Rendben? - kért Katret.
- Rendben. - válaszoltam. Kimentem és leültem a fa tövébe. Szerettem itt lenni. Ha hozzá döntöm a fejemet a törzséhez, akkor hirtelen nagyon sok mindent látok. Szeretek ezzel játszani, azonban nincs rá sok időm. Így látom ahogyan szaladnak a kisebb állatok az ágakon, az embereket miközben a teendőjüket végzik és a többit. Nagyon messzire is ellátok, ugyanis ez a fa több másik fával is kapcsolatban áll.
- Gyere Anna menjünk vásárolni! - hallottam Kara hangját.
- És Ambrus? - kérdeztem, amikor mellé értem.
- Nincs semmi baja, Katret most hazaviszi. Nem lesz semmi baj. - mosolygott.
- Rendben, akkor kell venni egy kevés gyümölcsöt, ruhát és, és csak ennyi jutott most eszembe. - mondtam.
- Ruhát kitől szerzünk? Hiszen ez egy kicsi falu. - mondta Kara, inkább magának mint nekem.
- Della néninek a gyermekének biztos van olyan ruhája, amit kinőtt és jó lesz Ambrus-nak.
- Igazad lehet, akkor menjünk hozzá először.
Nem kellet sokat sétálnunk, hiszen mindenki itt lakik három percen belül. Della néni kint ült a háza előtt és éppen a gyerekének a ruháját varrta. A gyereke, Morten ott játszott a többiekkel.
- Menj oda te is játszani - küldött Kara.
Odamentem, éppen fogócskáztak.
- Beszállhatok? - kérdeztem.
- Persze - szólalt meg mellettem egy gyerek - te vagy a fogó! - ezzel szanaszét futottak.
Össze-vissza futkároztunk, már lemenőben volt a nap, amikorra mindenki kifáradt. Elkezdtem keresni Kara nénit, aki ott állt az egyik háznál két szatyorral a kezében. Hozzá futottam.
- Mindent sikerült találnom. Vettem gyümölcsöt - odaadta a kisebbik szatyrot - és Della odaajándékozta Ambrus-nak a gyermeke kinőtt ruháit.
- Miért nem szóltál, hogy segítsek? - kérdeztem.
- Olyan jól érezted magadat, hogy nem akartalak megzavarni. Menjünk hozzátok és tegyük le a holmikat.
- Persze, persze csak el kell mennem a közházhoz, a mai napi ételünkért. - mondtam hirtelen.
- Katret elintézte már. Ott vár ránk.
- Huh, megnyugodtam.
Hazaértünk, Apa még mindig azon a kis széken ült és bámult kifelé. Katret pedig Ambrus-szal játszott.
- Megjöttünk - mondta Kara néni.
- De jó, már kezdtünk unatkozni, igaz Ambrus? - mondta játékosan Katret.
Csak mosolyogtam rajta. Letettem a gyümölcsöket az asztalra, és odamentem Apához.
- Szia Apa, megjöttem és Katret is itt van! - megöleltem, de nem mozdult.
Katret és Kara néni szomorúan néztek ránk. Ekkor nagy meglepetésemre megszólalt Ambrus:
- Áná! Áná! - mondta.
- Jaj de ügyes vagy! - otthagytam Apát és Felvettem Ambrus-t. - Mit szeretnél?
- Áná! Áná! - és elkezdte piszkálni a hajamat.
- Biztosan éhes, Anna csinálj Katret-tel valami ehetőt! - mondta Kara.
- Rendben. - átadtam Ambrus-t Kara-nak. - Gyere Katret.
- Én vagyok a legjobb szakács ebben a faluban - próbált hencegni Katret.
- Akkor miért kellett egyszer az egész falunak a házad eloltásán ügyködnie? - kérdeztem.
- A művészt nem szabad korlátozni, amikor éppen alkot. - sértődött meg, de majdnem elnevette magát.
- És mi korlátozott? - kérdeztem.
- Az hogy meggyulladt az étel - mondta nevetve.
Vele együtt nevettem. Az egész főzőcskéből az lett, hogy lett egy kevés étel a többi pedig rajtunk landolt. Ugyanis kaja csatát játszottunk, azonban még össze tudtunk dobni valamit, tehát nem maradtunk éhen. Kara néni csak csóválta a fejét, amikor egy tészta darabka repült el előtte. Apa erre sem reagált. Amint végeztünk, elkezdtünk takarítani, mert Kara néni kijelentette, hogy addig nem hagyhatjuk el a konyhát, amíg nincs rend benne. Ám még az nap sikerült megvacsoráznunk. Ambrus egész végig csak azt mondogatta, hogy:
- Áná! Áná!
- Szerintem a te nevedet gyakorolja. - mondta Kara néni.
- Anna, az Anna - mosolyogtam rá Ambrus-ra.
- Ánná, Ánná - most már ezt mondogatta.
- Ügyes vagy!
- Katret, mikor kell vissza menned? - kérdezte Kara.
- Holnapután. Készenlétben kell lennünk, most is csak nagy nehezen engedtek haza. - válaszolt szomorkásan Katret. - Efraim, nem akarsz enni? - kérdezte Aput, aki úgy tett mintha meg sem hallotta volna.
- Ide hozzam? - kérdeztem.
- Nem akarlak elszomorítani Anna, de rád sem hallgat. - mondta Kara.
Csak elmosolyodtam. Katrettel csináltunk finom rántott húst is. Nincs olyan ember a faluban, aki ne szeretné. Felkaptam a rántott húsos tálat és Apámhoz vittem. Már nyúlt volna egyért, de elhúztam előle. Ekkor felállt és leült az asztalhoz, és várt a húsra, amit még mindig a kezemben tartottam.
- Anna, vidd ki egy kicsit Ambrus-t a levegőre! - szólalt meg hirtelen Kara néni.
- Miért? - kérdeztem.
- Nem szeretném, hogy egy ilyen kiadós vacsora után rosszul legyen.
- Máris viszem. - aztán felkaptam Ambrus-t a székéből és kivittem.
Sétáltunk a faluban, utána leültünk a középső fa tövébe. Meg akartam mutatni azt Ambrus-nak, amit magamtól tanultam, de tudtam, hogy ő nem fogja látni. De aztán eszembe jutott valami.
- Ambrus kíváncsi vagy arra, amit mutatni szeretnék? - kérdeztem.
Tudtam, hogy nem fog válaszolni, de azért próbálkoztam. Rátettem az egyik kezemet a fa törzsére, a másikat pedig Ambrus homlokra tettem. Ekkor egy kis mókusra irányítottam a figyelmemet, és megmutattam Ambrus-nak, ahogyan visszamegy az odújába. Aztán egy holdtigris családot mutattam neki. Jó sokáig elvoltunk ezzel foglalva. Amikor hűvösebbre fordult az idő, akkor mentünk vissza a házba. Apa már megint a kis széken ült, és bámult kifelé. Kara és Katret pedig halkan beszélgettek. Ambrus-t betettem a kiságyába. Rögtön elaludt.
- Apa mondott valamit? - kérdeztem Katret-et.
- Semmit sem mondott, csak evett aztán visszaült. - mondta szomorúan.
- Megyek aludni! Jó éjszakát! - megöleltem Katret-et, Kara nénit és Apát.
*2 év múlva, Anna szemszöge*
- Jó reggelt Ambrus! - köszöntem neki, miközben éppen az álmosságot töröltem ki a szememből.
- Jó reggelt Anna! - köszönt ő is, éppen egy mézes vajas kenyeret majszolva - Ezt Kara néni hagyta itt, és azt üzeni, hogy erre a hétre el kell mennie.
- Remek, akkor megint járok házról házra. - mondtam magamban.
- Miért fogsz házról házra járni? - kérdezte Ambrus.
- Á, nem érdekes. - legyintettem - Apa evett valamit?
- Nem evett semmit se a bácsi.
Ambrus nem hajlandó apának hívni Apát, ezért inkább bácsizza őt is. Nem tudom, hogy Apának tetszik-e vagy sem. Nem szólt rá egy szót sem. Leültem Ambrus mellé és megettem a reggelimet.
- Anna ma kimehetek játszani a többiekhez? - kérdezte Ambrus.
- Persze, csak nagyon vigyázz magadra, és ha valami baj van szóljál nekem, és sötétedés előtt érjél haza!
- Rendben Ánná, nem lesz semmi baj. - mondta és kifutott a barátaihoz.
Az Ánná becenév akkor ragadt rám, amikor Ambrus még nem tudta kimondani a nevemet. Összepakoltam a piszkos tányérokat, és elmosogattam azokat. Közben elgondolkodtam, hogy kiket kell meglátogatnom. Ugyanis ha Kara elmegy, akkor én szolgálok ki mindenkit gyógyszerrel. Erre már négy éves korom óta tanítgatott engem. Így a gyógyszerekért fizetett pénzt, azt letettem Kara asztalára, és ha adtak borravalót akkor azt eltehettem. Átmentem Kara házához és a szükséges gyógyszereket összeszedtem, amiket sűrűn szoktak kérni. Egész nap ezzel foglalatoskodtam. Nem drágák a gyógyszerek, így mindenki meg tudja fizetni az árát. Jobban mondva mindenki, aki dolgozik. Ambrus-t nem láttam a többi gyerek között, amikor haza felé tartottam. "Biztosan csak elfáradt, és haza ment pihenni." - gondoltam magamban. Haza értem, Apa a megszokott helyén volt, Ambrus viszont ott szorongatta a lábát az asztalnál.
- Ambrus, jól vagy? - siettem hozzá.
- Persze, persze csak fáj egy kicsit a lábam. - mondta, de a sírás kerülgette.
- Mutasd csak - óvatosan felhúztam a nadrágja szárát - Ambrus mégis mi történt veled? - kérdeztem kétségbeesetten, mert Ambrus lábából ömlött a vér, és egy vastagabb ág állt ki a vádlijából.
- Csak játszottunk - szipogta - Aztán a labda leesett a talajszintre és utána mentünk, de hirtelen előugrott egy hiúz és beleestem az egyik bokorba, ahol egy csapda volt felállítva, és a csapdában volt egy kihegyezett fadarab - most már sírt.
- Nincs semmi baj. Cssss, itt vagyok. - mondogattam neki, miközben megpusziltam - Csinálok neked teát és lemosom a seb környékét.
- Meg fogok halni? - kérdezte rémülten.
- Dehogyis! Miket beszélsz? Se perc alatt meggyógyulsz. Nyugodj meg, nincs semmi baj, majd bemegyünk az erődbe, ahol ellátnak.
- De az erődbe nem tudunk bemenni!
- Hidd el megoldom, csak nyugodj le, kérlek.
Gyorsan csináltam a konyhában teát, és kivittem az öcsémnek. Aztán visszamentem, és hoztam egy tál vizet meg egy kendőt. Miközben Ambrus a teáját iszogatta lemostam a lábán a sebet, nem mertem a karóhoz nyúlni, nem akartam, hogy nagyobb baja essen.
- Figyelj Ambrus, majd Apa elvisz téged az Erődbe.
- De, de...
- Nincs de! Mindjárt beszélek vele, addig te csak iszogasd a teát.
Kimentem az előtérbe és ránéztem Apára. Nem csinált semmit, pedig biztosan végignézte, ahogyan Ambrus ideballag a sérült lábával. Oda mentem hozzá és megráztam a karját.
- Apa segítened kell!
Nem reagált semmit.
- Apa, Ambrus súlyosan megsérült! Segítened kell eljuttatni az Erődbe! Apa! - ráztam továbbra is a kezét, de nem figyelt rám.
Na most lett elegem abból, hogy úgy viselkedik Apa mint egy bábú. Felém fordítottam. Vissza akart volna fordulni, de nem engedtem.
- Apa te vagy a legönzőbb lény ezen a bolygón akit ismerek. - most se szólt semmit de legalább már figyelt rám - Itt ülsz már három éve és nem csinálsz semmit, csak vagy! Itt sajnáltatod magadat, pedig nincs miért! Tudom, hogy Anya elment, de te itt maradtál! Mégis úgy viselkedsz, mintha meghaltál volna! Itt van rád szükségünk! Anya már nincs itt, rajta nem tudsz segíteni! De a gyermekeiden tudsz, sőt Anya se szeretné, hogy itt üljél! Ambrus súlyosan megsérült, te pedig végig nézted, ahogyan ide botladozik, és nem is segítettél neki! Apának hívlak pedig egyáltalán nem viselkedsz úgy! Ambrus nem is hív így téged! Hagyj már fel végre az önsajnálattal és segíts már végre nekünk! A te gyerekeid vagyunk, mégse segítesz, nem is törődsz velünk! Mindent nekem kellett megoldanom, még Ambrus-t is én neveltem fel! Mindenre én tanítottam, te csak ültél és néztél ki az ablakon! Segíts már kérlek, az ég szerelmére! - kiabáltam vele.
Mindent elmondtam neki, ami azalatt a három év alatt felgyülemlett bennem. Mintha egy álomból ébredne megrázta a fejét, és megszólalt:
- Tíz perc múlva indulunk, te itt maradsz!
- De...
- Nincs de! Túl veszélyes az út számodra! Tíz perc múlva indulás készítsd fel az öcsédet! - azzal felállt és bement a szobájába.
Visszamentem Ambrus-hoz, aki még mindig le volt döbbenve azon, hogy Apa megmozdult.
- Figyelj rám Ambrus, ezt nem most akartam neked adni, de a sors így hozta. Tessék ezt neked adom. Della néni férje csinálta, ez a te születés napi ajándékod. - és átadtam neki egy kis tőrt.
- Köszönöm Anna! Te is velünk jössz?
- Sajnos nem mehetek. De hidd el nem lesz semmi baj. Bízz meg Apában, kérlek. Az én kedvemért.
- Rendben, te is vigyázz magadra.
Megöleltük egymást. "Nem lesz semmi baj" - biztattam magamat. Apa jelent meg az ajtóban. Feketében volt, az oldalán volt két szabja meg pár tőr. A hátán volt valami táska szerűség, később jöttem rá, hogy abban fogja elvinni Ambrust.
- Segíts Anna betenni Ambrust a hordozóba! - szólt nekem.
Felemeltem Ambrust a székből, aztán óvatosan a hordozóba tettem úgy, hogy ne érjen semmi sem a lábához.
- Egyedül nem lesz túl veszélyes az út? - kérdeztem aggódva.
- De de. Ezért megkérünk valakit, hogy kísérjen el bennünket. - mondta Apa, és kiment a térre.
Sorban bekopogott minden házba. Mindenki meglepődött azon, hogy ott van, de senki nem akarta elkísérni este az Erődbe.
- Miért nem várjátok meg a reggelt? Akkor sokkal biztonságosabb. - mondta Della, amikor hozzá kopogtunk be.
- Túl könnyen elfertőződhet Ambrus sebe, most nem szabad várni. - válaszolt Apa.
Végre, három hosszú év után végre úgy viselkedik, mint az apánk. Remélem miután visszahozza Ambrus-t ilyen marad, és nem esik vissza. "El kell égetnem azt a kis széket" - gondolkodtam magamban, miközben már a közháznál jártunk. Ott egy katona nyitott ajtót. Apa neki is elmondta, hogy miért jöttünk.
- Persze, hogy elkísérem önt és a fiát az erődbe, hiszen ezért vagyok itt. - mondta a katona - A kislánya viszont maradjon itt. Várjanak pár percet! - és eltűnt a közházban.
Miután visszatért már fel volt fegyverkezve és egy üveget szorongatott.
- Miért kell az az üveg? - kérdeztem.
- Azért, hogy szóljak az erődnek, hogy viszünk egy sebesültet, és amennyire lehet jöjjenek elénk.
Csak bólogattam. Az egészből annyi ragadt meg, hogy majd valakik eléjük jönnek és akkor még nagyobb biztonságban lesznek. Elkísértem őket a falu széléig, amíg a katona az Erőddel beszélt, addig elköszöntem Apától és Ambrus-tól.
- Szia Apa - megöleltem.
- Szia Anna, hamar visszajövünk! - ölelt vissza.
- Szia Ambrus - fogtam meg a kezét, mert nem értem fel. - Vigyázz magadra!
- Szia Anna! Te is vigyázz magadra!
- Indulhatunk? - kérdezte a katona.
- Igen.
- Akkor indulás! - pár perc múlva szem elöl vesztettem őket. Vissza mentem a házba, de ekkor hirtelen elkezdett fájni a fejem. Képek ugrottak be, amint éjfarkasok támadják meg Apát, Ambrus-t és a katonát. "Figyelmeztetnem kell őket" - gondoltam és már kint is álltam a falu szélén. Nem láttam, hogy merre mennek de láttam, hogy hol vannak letörve az ágak. Követtem a letört ágakat, aztán egyszer csak már nem volt mit követnem. Azt hittem, hogy eltévesztettem és rossz irányba jöttem, amikor morgást hallottam magam alól. Lenéztem és ott voltak lent a földön. Egy falka éjfarkas fogta őket közre. Megnyikkanni se tudtam, annyira ledermedtem a félelemtől. A katona átváltozott és megtámadta az egyik éjfarkast. Rögtön vagy öten rá vetették magukat, a többiek Apámra figyeltek, aki pedig a kardjait vette elő. A katona megölt két éjfarkast és már csak négyen maradtak ellene, amikor egy vessző suhant ki a bokrok közül. A lábán találta el, és ezt az éjfarkasok kihasználták, egyszerre támadtak rá és szétcincálták. Aztán Apámra néztem, hősiesen küzdött de egyedül kevés volt a sok éjfarkas ellen. Már ő is megölt kettőt, de így is nyolcan maradtak. Igaz több is sebesült volt már, de Apának nem csak magára hanem Ambrus-ra is vigyáznia kellett. Alakot váltott, és Ambrus a hátán maradt még innen fentről is láttam, hogy mennyire megrémült. Segíteni szeretnék, de nem tudok. A testem leblokkolt, csak ott ültem és néztem. Nem tudtam mást csinálni. Ekkor valaki megfogott a ruhámnál fogva és visszavitt a faluba. Éppenséggel a vissza fele út teljesen kiesett a fejemből és amikor magamhoz tértem már a házban voltam. Akkor értettem meg, hogy mit láttam és lekezdtem sírni. Csak sírtam és sírtam. Nem tudom mikor de bejött hozzám Katret. Nagyon szomorú arcot vágott.
- Anna, most figyelj rám - kezdte.
- Hol van Ambrus és Apa? Ugye nem esett semmi bajuk? - kérdeztem reménykedve.
- Sajnálom Anna, de nem élték túl a támadást. Már nem tudtunk segíteni rajta.
- Hazudsz! Túlélték! Biztos vagyok benne! - kiabáltam könnyes szemmel.
- Anna, nem élték túl! Hisz te is láttad! Egyedül téged találtunk meg. - mondta Katret.
- Nem, nem és nem. Engem még mielőtt Apát megölték volna azelőtt elvittetek. - erősködtem.
- Sajnálom Anna, de nem. Későn értünk oda, te meg ott ültél a faágon és magad elé meredtél. Az Apukád és az öcséd meghalt.
Nem hittem neki, hiszen ők előbb vittek el! De tudtam, hogy meghalt a családom. Nem éreztem a közelségüket. Egész nap csak sírtam, végül aztán elaludtam.
- Hogy hogy nem emlékszik rá?
- Az agya elrejti előle az információt.
- De miért?
- Mert azt akarja elhitetni magával, hogy még Efraim és Ambrus halála előtt segítettetek rajta.
- Valaha emlékezni fog rá?
- Igen, örökké nem tudja elrejteni maga elől az igazságot.
- Ez nem jó hír.
- Hát nem. És mi lesz vele?
- A történtek után, a vezetőség úgy határozott, hogy ez a falu és még sok másik, ami túl közel van a határhoz költözzön beljebb, hogy ez többé ne fordulhasson elő.
- Nem a falura gondoltam Katret, hanem Annára.
- Árvaházba kerül.
- Melyikbe?
- Ami a központban van.
- Szegény lány, sok mindenen fog még keresztül menni.
- Már túl sok mindenen ment keresztül.
Tudom hogy hallgatózni nem szép dolog, de ha már egyszer felkeltem. Pont az ajtóm előtt vitatkoztak, így lehetetlen lett volna nem meghallani. Akkor nem csak álmodtam. Megint elkezdtem sírni. Katret benyitott és leült mellém.
- Csomagolj Anna. - mondta.
- Miért? - szipogtam.
- Mert elmegyünk.
- Hova?
- Az árvaházba.
- Mindjárt jövök, drágám, addig tarts ki! - puszilt homlokon Efraim, és kisietett az ajtón.
- Te is jól időzítesz! - mondtam a kicsinek, és megsimogattam a hasamat.
Pár perc múlva a falu gyógyítónője és a férjem ott álltak a küszöbön teljesen elázva.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen ítélet idő van odakint. - mondta Efraim miközbe levette magáról a köpönyegét, utána Kara-nak segített.
- Köszönöm Efraim. - köszönte meg és hozzám lépett - Hogy érzed magad Sophi?
- Fáradtan, de jól. - mosolyogtam rá.
Ekkor megint görcsölt a hasam. Ezt Kara is észrevette.
- Elfolyt a magzat víz. Pont időben küldted értem Efraim-t. - mondta Kara.
Efraim leült mellém és megfogta a kezemet.
- Nem sokára jelentkeznek a tolófájások. - szólt Kara.
Amint kimondta már éreztem is, hogy jön a baba. Elkezdtem nyomni kifelé, közben nem érdekelt hogy milyen hangokat adtam ki, de az feltűnt, hogy egyre erősebben szorítottam Efraim kezét. Egy idő után már nem fájt semmi, és gyerek sírást hallottam. Kara ott tartotta a kezében a babánkat, és rögtön odaadta nekem.
- Kislány. Mi lesz a neve? - kérdezte.
Efraimmal egymásra néztünk, és megszólalt:
- Anna lesz a neve.
- Akkor így írom be, Lynx-Lupus Anna.
* 731. április 6., dél, Anna szemszöge*
- Bent maradhatok Anyu? - kérdeztem és reménykedtem, hogy igennel válaszol.
- Nem aranyom. Most menj és játssz kint a barátaiddal.
- De én is látni szeretném a kistestvéremet. - makacskodtam.
Anya erre csak felnevetett. Ekkor nyílt az ajtó és apa lépett be egy nénivel a nyomában.
- Apuuuuuuuuuu! - rohantam felé.
- Szia kincsem! - felkapott és a kezében tartott.
- Hol voltál ilyen sokáig? - kérdeztem.
- Sok dolgom volt és át kellett hívnom Kara nénit, hogy segítsen Anyunak. - fordultunk a néni felé.
- Szia Anna. Nagyon rég láttalak, hatalmasat nőttél! Nagyon szép kislány lettél. - mosolygott rám.
- Jó napot néni! - köszöntem vissza.
- Anna, menj ki játszani Katret-tel! - rakott le apu.
- Jaj, de jó! Ő is itt van?
- Igen, a közház lépcsőjénél vár rád!
Gyorsan kifutottam a házból, és a közházig meg sem álltam. Az egész falu egy nagy korong, és a közház a legnagyobb ház a faluban. Már távolról kiszúrtam Katret-et, éppen csinált valamit. Felmásztam a középen lévő fára és Katret felé másztam, mikor felé értem leugrottam és pont rá estem.
- Anna, hogy kerülsz te ide? Máskor ne csináld ezt, mert még bajod esik! - szidott meg miközben összeborzolta a hajamat.
Csak nevettem, hiszen ő is egyfolytában mosolygott.
- Nézd mit csináltam neked! - és odaadott egy kis tőrt, amit ő faragott nekem.
- Köszönöm Katret bácsi! - és megpusziltam.
- Ugyan semmiség csöppség. Na, szeretnék neked mutatni valamit. Gyere! - ezzel felkapott és utána a hátán csimpaszkodtam. Átváltozott és átszáguldottunk az erdőn, szerettem így lovagolni. Kimentünk az erdő szélére, de nem álltunk meg. Tovább mentünk egészen az öbölig. Ott letett és visszaváltozott.
- Pont időben érkeztünk. - mondta.
- Mihez érkeztünk időben? - kíváncsiskodtam.
- Nézd a vizet! - mutatta.
A víz felszíne arannyá változott. Aztán egyszer csak arany halak tömegei ugrottak ki egyszerre a vízből. Olyan volt, mintha egy arany vízsugár lenne. A nap fénye visszacsillant róluk, és ezernyi apró fénysugárként pásztázták a vizet és a földet. Gyönyörű volt ez az egész.
- Anna, hopp! - és Katret bele dobott a vízbe.
Hirtelen az összes hal körém sereglett és ott álltam az arany gyűrű közepébe, aztán hirtelen elkezdtek a halak egyesével kiugrálni. Nagyon szép volt a látvány. Katret pedig ott állt a parton és figyelt engem. Miután elkezdtem fázni, kimentem a vízből.
- Te miért nem jöttél be?
- Nem akartam elrontani az összképet. Menjünk vissza, biztos már megszületett a testvérkéd.
Átváltozott, én pedig felszálltam a hátára. Most lassabban haladtunk. Mikor visszaértünk a házunk körül állt mindenki. Odasiettem, és láttam, hogy Apa szomorúan ül a ház előtt a kezében a testvéremmel. Kara néni vigasztalta valamiért. Gyorsan apához futottam, megöleltem és megpusziltam. De nem csinált semmit.
- Apu, jól vagy? - kérdeztem - Apu!Apu! - közben rázogattam, hogy figyeljen rám.
Aztán megláttam a kistestvéremet.
- Szia csöppség. - mosolyogtam rá. - Felemelhetem? - Apa megint nem mondott semmit.
- Most ne Anna, nem lenne jó ha elejtenéd. - mosolygott rám Kara néni.
- Mi lett a neve? - kérdeztem.
- Ambrus.
- Szia Ambrus, Anna vagyok. - mosolyogtam rá.
Ő csak aludt. Ott beszéltem hozzá, becézgettem és simogattam. Apa egyáltalán nem csinált semmit.
- Anya hol van? - kérdeztem.
Senki sem válaszolt, pedig az egész falu itt volt. Mindenki földet bámulta, Apa pedig bekönnyezett. Kara néni rám nézett. Nagyon megijedtem.
- Anna, sajnálom. - kezdte, aztán hirtelen láttam, hogy mit akar mondani.
Anyut láttam, ahogyan fekszik és nem mozdul. Apa ébresztgeti, de nem mozdul.
- Szóval, az anyukád - folytatta Kara.
- Meghalt igaz? - kérdeztem. Nem értettem soha a halál fogalmát. Mindig csak annyit mondtak, hogy örökre elaludt. Nagyon elszontyolodtam. Apához mentem és megöleltem.
- Anya ezért nem ébredt fel? - kérdeztem tőle.
Apa rám nézett, és megszólalt:
- Honnan tudod, hogy megpróbáltam felébreszteni?
- Csak láttam, amikor Kara nénivel beszéltem.
Bólintott, nem is válaszolt nekem. "Vajon miért nem válaszol?" - gondoltam magamban.
- Anna, mit szólnál hozzá, ha te ma nálam aludnál? - kérdezte Katret.
- Rendben. És Ambrus-szal mi lesz? Ő is velünk fog aludni? - kérdeztem.
- Ma velem fog aludni. - mondta Kara néni - Ugye nem bánod?
- Nem dehogy. És Apu? Vele mi lesz? - kérdeztem.
- Efraim még elbúcsúztatja Sophia-t. - mondta Katret. - Menj a házamba, mindjárt megyek én is, csak beszélek az apukáddal.
Csak bólintottam egyet. Megsimogattam Ambrus fejét:
- Jó éjt Ambrus!
Aztán Apuhoz mentem, megöleltem és megpusziltam:
- Jó éjt Apu! - mondtam és elindultam Katret házába.
Már rég lefeküdtem, amikor bejött Katret. Szomorú volt a tekintete, nem szólt semmit, direkt csöndbe maradt. Biztosan azt hiszi, hogy alszok már. Nem kellett sok idő, hogy valóban elaludjak.
*1 évvel később, Anna szemszöge*
- Apa átmegyek Kara nénihez! - szóltam Apának.
Nem reagált a kijelentésemre. Már egy éve csak ül és bámul kifele az ablakon. Reggel eszik és iszik, este pedig nem tudom, hogy mit csinál. Egyáltalán nem figyel ránk, nem törődik velünk. Katret azt mondta, hogy legyek vele türelmes, mert nagyon megviselte Anyu halála. Így is tettem. Nem veszekedtem vele. Viszont mindig át kell mennem Kara nénihez, ha kell valami vagy segítségre van szükségünk.
- Szia Ambrus, mindjárt jövök! - pusziltam meg.
Mintha tudná, hogy mit csinálok, elkezdett sírni.
- Cssssss, Ambrus. Nyugodj meg, itt vagyok. - emeltem ki az ágyából - Nincs semmi baj. Itt vagyok. - abbahagyta a sírást, de amint visszatettem az ágyába, újra elkezdett bőgni.
- Most mit csináljak veled? - vettem fel újra - Akkor így megyünk át Kara nénihez, rendben? - mondtam neki.
- Apa, Ambrus-t is elviszem! - mondtam neki, de mintha a falhoz beszélnék.
Kimentem a térre, és elindultam Kara háza felé. Sokan kint voltak, mindenki dolgozott, a gyerekek pedig játszottak. Valaki hirtelen kivette Ambrus-t a kezemből, erre megfordultam és teljes erőmből sípcsonton rúgtam az illetőt.
- Aú, Anna így köszöntesz egy régi ismerőst?
- Katret! - ráugrottam és megöleltem.
- Szia Anna, hova siettél a kisöcséddel? - kérdezte.
Ambrus most foghatta fel, hogy nem én tartom, mert elkezdett teli torkából sírni.
- Katret, add vissza kérlek, különben nem hagyja abba a sírást! - kértem.
Amint megint nálam volt Ambrus, csöndbe maradt.
- Nagyon szeret az öcsikéd. - mosolygott Katret.
- Én is szeretem őt!
- Akkor hova mész?
- Elmegyek Kara nénihez. Ambrus egy kicsit köhögött, és szeretném, hogy megvizsgálja. Meg persze kell venni pár szükséges dolgot, és Kara néni azt mondta, hogy ha valamire szükség van akkor elkísér. - válaszoltam.
- Apukád nem tudja ezeket a dolgokat elintézni? - kérdezte Katret.
- Most nem. Még mindig csak ül azon a kis széken és bámul kifelé. Nem csinál semmit.
- Elkísérlek Kara-hoz, utána ha nem baj meglátogatom az apukádat.
- Rendben. És te hol voltál? - kérdeztem, hiszen már több hónapja nem láttam.
- Csak volt egy kisebb zűr a határmentén és kirendeltek oda, nem történt semmi különös.
- Örülök, hogy újra itt vagy!
Hamar Kara nénihez értünk. Bekopogtam.
- Szabad! - hallottuk bentről.
- Jó reggelt Kara néni! - köszöntem.
- Szia Anna, jó reggelt Katret! Miben segíthetek? - kérdezte kedvesen.
- Ambrus köhögött és elhoztam, bár nem így terveztem, és már szükséges vásárolni pár dolgot. - mondtam.
- Anna, ha kérhetnélek kimennél egy kicsit? Szeretnék beszélgetni Kara-val. Ambrus-ra pedig vigyázok. Rendben? - kért Katret.
- Rendben. - válaszoltam. Kimentem és leültem a fa tövébe. Szerettem itt lenni. Ha hozzá döntöm a fejemet a törzséhez, akkor hirtelen nagyon sok mindent látok. Szeretek ezzel játszani, azonban nincs rá sok időm. Így látom ahogyan szaladnak a kisebb állatok az ágakon, az embereket miközben a teendőjüket végzik és a többit. Nagyon messzire is ellátok, ugyanis ez a fa több másik fával is kapcsolatban áll.
- Gyere Anna menjünk vásárolni! - hallottam Kara hangját.
- És Ambrus? - kérdeztem, amikor mellé értem.
- Nincs semmi baja, Katret most hazaviszi. Nem lesz semmi baj. - mosolygott.
- Rendben, akkor kell venni egy kevés gyümölcsöt, ruhát és, és csak ennyi jutott most eszembe. - mondtam.
- Ruhát kitől szerzünk? Hiszen ez egy kicsi falu. - mondta Kara, inkább magának mint nekem.
- Della néninek a gyermekének biztos van olyan ruhája, amit kinőtt és jó lesz Ambrus-nak.
- Igazad lehet, akkor menjünk hozzá először.
Nem kellet sokat sétálnunk, hiszen mindenki itt lakik három percen belül. Della néni kint ült a háza előtt és éppen a gyerekének a ruháját varrta. A gyereke, Morten ott játszott a többiekkel.
- Menj oda te is játszani - küldött Kara.
Odamentem, éppen fogócskáztak.
- Beszállhatok? - kérdeztem.
- Persze - szólalt meg mellettem egy gyerek - te vagy a fogó! - ezzel szanaszét futottak.
Össze-vissza futkároztunk, már lemenőben volt a nap, amikorra mindenki kifáradt. Elkezdtem keresni Kara nénit, aki ott állt az egyik háznál két szatyorral a kezében. Hozzá futottam.
- Mindent sikerült találnom. Vettem gyümölcsöt - odaadta a kisebbik szatyrot - és Della odaajándékozta Ambrus-nak a gyermeke kinőtt ruháit.
- Miért nem szóltál, hogy segítsek? - kérdeztem.
- Olyan jól érezted magadat, hogy nem akartalak megzavarni. Menjünk hozzátok és tegyük le a holmikat.
- Persze, persze csak el kell mennem a közházhoz, a mai napi ételünkért. - mondtam hirtelen.
- Katret elintézte már. Ott vár ránk.
- Huh, megnyugodtam.
Hazaértünk, Apa még mindig azon a kis széken ült és bámult kifelé. Katret pedig Ambrus-szal játszott.
- Megjöttünk - mondta Kara néni.
- De jó, már kezdtünk unatkozni, igaz Ambrus? - mondta játékosan Katret.
Csak mosolyogtam rajta. Letettem a gyümölcsöket az asztalra, és odamentem Apához.
- Szia Apa, megjöttem és Katret is itt van! - megöleltem, de nem mozdult.
Katret és Kara néni szomorúan néztek ránk. Ekkor nagy meglepetésemre megszólalt Ambrus:
- Áná! Áná! - mondta.
- Jaj de ügyes vagy! - otthagytam Apát és Felvettem Ambrus-t. - Mit szeretnél?
- Áná! Áná! - és elkezdte piszkálni a hajamat.
- Biztosan éhes, Anna csinálj Katret-tel valami ehetőt! - mondta Kara.
- Rendben. - átadtam Ambrus-t Kara-nak. - Gyere Katret.
- Én vagyok a legjobb szakács ebben a faluban - próbált hencegni Katret.
- Akkor miért kellett egyszer az egész falunak a házad eloltásán ügyködnie? - kérdeztem.
- A művészt nem szabad korlátozni, amikor éppen alkot. - sértődött meg, de majdnem elnevette magát.
- És mi korlátozott? - kérdeztem.
- Az hogy meggyulladt az étel - mondta nevetve.
Vele együtt nevettem. Az egész főzőcskéből az lett, hogy lett egy kevés étel a többi pedig rajtunk landolt. Ugyanis kaja csatát játszottunk, azonban még össze tudtunk dobni valamit, tehát nem maradtunk éhen. Kara néni csak csóválta a fejét, amikor egy tészta darabka repült el előtte. Apa erre sem reagált. Amint végeztünk, elkezdtünk takarítani, mert Kara néni kijelentette, hogy addig nem hagyhatjuk el a konyhát, amíg nincs rend benne. Ám még az nap sikerült megvacsoráznunk. Ambrus egész végig csak azt mondogatta, hogy:
- Áná! Áná!
- Szerintem a te nevedet gyakorolja. - mondta Kara néni.
- Anna, az Anna - mosolyogtam rá Ambrus-ra.
- Ánná, Ánná - most már ezt mondogatta.
- Ügyes vagy!
- Katret, mikor kell vissza menned? - kérdezte Kara.
- Holnapután. Készenlétben kell lennünk, most is csak nagy nehezen engedtek haza. - válaszolt szomorkásan Katret. - Efraim, nem akarsz enni? - kérdezte Aput, aki úgy tett mintha meg sem hallotta volna.
- Ide hozzam? - kérdeztem.
- Nem akarlak elszomorítani Anna, de rád sem hallgat. - mondta Kara.
Csak elmosolyodtam. Katrettel csináltunk finom rántott húst is. Nincs olyan ember a faluban, aki ne szeretné. Felkaptam a rántott húsos tálat és Apámhoz vittem. Már nyúlt volna egyért, de elhúztam előle. Ekkor felállt és leült az asztalhoz, és várt a húsra, amit még mindig a kezemben tartottam.
- Anna, vidd ki egy kicsit Ambrus-t a levegőre! - szólalt meg hirtelen Kara néni.
- Miért? - kérdeztem.
- Nem szeretném, hogy egy ilyen kiadós vacsora után rosszul legyen.
- Máris viszem. - aztán felkaptam Ambrus-t a székéből és kivittem.
Sétáltunk a faluban, utána leültünk a középső fa tövébe. Meg akartam mutatni azt Ambrus-nak, amit magamtól tanultam, de tudtam, hogy ő nem fogja látni. De aztán eszembe jutott valami.
- Ambrus kíváncsi vagy arra, amit mutatni szeretnék? - kérdeztem.
Tudtam, hogy nem fog válaszolni, de azért próbálkoztam. Rátettem az egyik kezemet a fa törzsére, a másikat pedig Ambrus homlokra tettem. Ekkor egy kis mókusra irányítottam a figyelmemet, és megmutattam Ambrus-nak, ahogyan visszamegy az odújába. Aztán egy holdtigris családot mutattam neki. Jó sokáig elvoltunk ezzel foglalva. Amikor hűvösebbre fordult az idő, akkor mentünk vissza a házba. Apa már megint a kis széken ült, és bámult kifelé. Kara és Katret pedig halkan beszélgettek. Ambrus-t betettem a kiságyába. Rögtön elaludt.
- Apa mondott valamit? - kérdeztem Katret-et.
- Semmit sem mondott, csak evett aztán visszaült. - mondta szomorúan.
- Megyek aludni! Jó éjszakát! - megöleltem Katret-et, Kara nénit és Apát.
*2 év múlva, Anna szemszöge*
- Jó reggelt Ambrus! - köszöntem neki, miközben éppen az álmosságot töröltem ki a szememből.
- Jó reggelt Anna! - köszönt ő is, éppen egy mézes vajas kenyeret majszolva - Ezt Kara néni hagyta itt, és azt üzeni, hogy erre a hétre el kell mennie.
- Remek, akkor megint járok házról házra. - mondtam magamban.
- Miért fogsz házról házra járni? - kérdezte Ambrus.
- Á, nem érdekes. - legyintettem - Apa evett valamit?
- Nem evett semmit se a bácsi.
Ambrus nem hajlandó apának hívni Apát, ezért inkább bácsizza őt is. Nem tudom, hogy Apának tetszik-e vagy sem. Nem szólt rá egy szót sem. Leültem Ambrus mellé és megettem a reggelimet.
- Anna ma kimehetek játszani a többiekhez? - kérdezte Ambrus.
- Persze, csak nagyon vigyázz magadra, és ha valami baj van szóljál nekem, és sötétedés előtt érjél haza!
- Rendben Ánná, nem lesz semmi baj. - mondta és kifutott a barátaihoz.
Az Ánná becenév akkor ragadt rám, amikor Ambrus még nem tudta kimondani a nevemet. Összepakoltam a piszkos tányérokat, és elmosogattam azokat. Közben elgondolkodtam, hogy kiket kell meglátogatnom. Ugyanis ha Kara elmegy, akkor én szolgálok ki mindenkit gyógyszerrel. Erre már négy éves korom óta tanítgatott engem. Így a gyógyszerekért fizetett pénzt, azt letettem Kara asztalára, és ha adtak borravalót akkor azt eltehettem. Átmentem Kara házához és a szükséges gyógyszereket összeszedtem, amiket sűrűn szoktak kérni. Egész nap ezzel foglalatoskodtam. Nem drágák a gyógyszerek, így mindenki meg tudja fizetni az árát. Jobban mondva mindenki, aki dolgozik. Ambrus-t nem láttam a többi gyerek között, amikor haza felé tartottam. "Biztosan csak elfáradt, és haza ment pihenni." - gondoltam magamban. Haza értem, Apa a megszokott helyén volt, Ambrus viszont ott szorongatta a lábát az asztalnál.
- Ambrus, jól vagy? - siettem hozzá.
- Persze, persze csak fáj egy kicsit a lábam. - mondta, de a sírás kerülgette.
- Mutasd csak - óvatosan felhúztam a nadrágja szárát - Ambrus mégis mi történt veled? - kérdeztem kétségbeesetten, mert Ambrus lábából ömlött a vér, és egy vastagabb ág állt ki a vádlijából.
- Csak játszottunk - szipogta - Aztán a labda leesett a talajszintre és utána mentünk, de hirtelen előugrott egy hiúz és beleestem az egyik bokorba, ahol egy csapda volt felállítva, és a csapdában volt egy kihegyezett fadarab - most már sírt.
- Nincs semmi baj. Cssss, itt vagyok. - mondogattam neki, miközben megpusziltam - Csinálok neked teát és lemosom a seb környékét.
- Meg fogok halni? - kérdezte rémülten.
- Dehogyis! Miket beszélsz? Se perc alatt meggyógyulsz. Nyugodj meg, nincs semmi baj, majd bemegyünk az erődbe, ahol ellátnak.
- De az erődbe nem tudunk bemenni!
- Hidd el megoldom, csak nyugodj le, kérlek.
Gyorsan csináltam a konyhában teát, és kivittem az öcsémnek. Aztán visszamentem, és hoztam egy tál vizet meg egy kendőt. Miközben Ambrus a teáját iszogatta lemostam a lábán a sebet, nem mertem a karóhoz nyúlni, nem akartam, hogy nagyobb baja essen.
- Figyelj Ambrus, majd Apa elvisz téged az Erődbe.
- De, de...
- Nincs de! Mindjárt beszélek vele, addig te csak iszogasd a teát.
Kimentem az előtérbe és ránéztem Apára. Nem csinált semmit, pedig biztosan végignézte, ahogyan Ambrus ideballag a sérült lábával. Oda mentem hozzá és megráztam a karját.
- Apa segítened kell!
Nem reagált semmit.
- Apa, Ambrus súlyosan megsérült! Segítened kell eljuttatni az Erődbe! Apa! - ráztam továbbra is a kezét, de nem figyelt rám.
Na most lett elegem abból, hogy úgy viselkedik Apa mint egy bábú. Felém fordítottam. Vissza akart volna fordulni, de nem engedtem.
- Apa te vagy a legönzőbb lény ezen a bolygón akit ismerek. - most se szólt semmit de legalább már figyelt rám - Itt ülsz már három éve és nem csinálsz semmit, csak vagy! Itt sajnáltatod magadat, pedig nincs miért! Tudom, hogy Anya elment, de te itt maradtál! Mégis úgy viselkedsz, mintha meghaltál volna! Itt van rád szükségünk! Anya már nincs itt, rajta nem tudsz segíteni! De a gyermekeiden tudsz, sőt Anya se szeretné, hogy itt üljél! Ambrus súlyosan megsérült, te pedig végig nézted, ahogyan ide botladozik, és nem is segítettél neki! Apának hívlak pedig egyáltalán nem viselkedsz úgy! Ambrus nem is hív így téged! Hagyj már fel végre az önsajnálattal és segíts már végre nekünk! A te gyerekeid vagyunk, mégse segítesz, nem is törődsz velünk! Mindent nekem kellett megoldanom, még Ambrus-t is én neveltem fel! Mindenre én tanítottam, te csak ültél és néztél ki az ablakon! Segíts már kérlek, az ég szerelmére! - kiabáltam vele.
Mindent elmondtam neki, ami azalatt a három év alatt felgyülemlett bennem. Mintha egy álomból ébredne megrázta a fejét, és megszólalt:
- Tíz perc múlva indulunk, te itt maradsz!
- De...
- Nincs de! Túl veszélyes az út számodra! Tíz perc múlva indulás készítsd fel az öcsédet! - azzal felállt és bement a szobájába.
Visszamentem Ambrus-hoz, aki még mindig le volt döbbenve azon, hogy Apa megmozdult.
- Figyelj rám Ambrus, ezt nem most akartam neked adni, de a sors így hozta. Tessék ezt neked adom. Della néni férje csinálta, ez a te születés napi ajándékod. - és átadtam neki egy kis tőrt.
- Köszönöm Anna! Te is velünk jössz?
- Sajnos nem mehetek. De hidd el nem lesz semmi baj. Bízz meg Apában, kérlek. Az én kedvemért.
- Rendben, te is vigyázz magadra.
Megöleltük egymást. "Nem lesz semmi baj" - biztattam magamat. Apa jelent meg az ajtóban. Feketében volt, az oldalán volt két szabja meg pár tőr. A hátán volt valami táska szerűség, később jöttem rá, hogy abban fogja elvinni Ambrust.
- Segíts Anna betenni Ambrust a hordozóba! - szólt nekem.
Felemeltem Ambrust a székből, aztán óvatosan a hordozóba tettem úgy, hogy ne érjen semmi sem a lábához.
- Egyedül nem lesz túl veszélyes az út? - kérdeztem aggódva.
- De de. Ezért megkérünk valakit, hogy kísérjen el bennünket. - mondta Apa, és kiment a térre.
Sorban bekopogott minden házba. Mindenki meglepődött azon, hogy ott van, de senki nem akarta elkísérni este az Erődbe.
- Miért nem várjátok meg a reggelt? Akkor sokkal biztonságosabb. - mondta Della, amikor hozzá kopogtunk be.
- Túl könnyen elfertőződhet Ambrus sebe, most nem szabad várni. - válaszolt Apa.
Végre, három hosszú év után végre úgy viselkedik, mint az apánk. Remélem miután visszahozza Ambrus-t ilyen marad, és nem esik vissza. "El kell égetnem azt a kis széket" - gondolkodtam magamban, miközben már a közháznál jártunk. Ott egy katona nyitott ajtót. Apa neki is elmondta, hogy miért jöttünk.
- Persze, hogy elkísérem önt és a fiát az erődbe, hiszen ezért vagyok itt. - mondta a katona - A kislánya viszont maradjon itt. Várjanak pár percet! - és eltűnt a közházban.
Miután visszatért már fel volt fegyverkezve és egy üveget szorongatott.
- Miért kell az az üveg? - kérdeztem.
- Azért, hogy szóljak az erődnek, hogy viszünk egy sebesültet, és amennyire lehet jöjjenek elénk.
Csak bólogattam. Az egészből annyi ragadt meg, hogy majd valakik eléjük jönnek és akkor még nagyobb biztonságban lesznek. Elkísértem őket a falu széléig, amíg a katona az Erőddel beszélt, addig elköszöntem Apától és Ambrus-tól.
- Szia Apa - megöleltem.
- Szia Anna, hamar visszajövünk! - ölelt vissza.
- Szia Ambrus - fogtam meg a kezét, mert nem értem fel. - Vigyázz magadra!
- Szia Anna! Te is vigyázz magadra!
- Indulhatunk? - kérdezte a katona.
- Igen.
- Akkor indulás! - pár perc múlva szem elöl vesztettem őket. Vissza mentem a házba, de ekkor hirtelen elkezdett fájni a fejem. Képek ugrottak be, amint éjfarkasok támadják meg Apát, Ambrus-t és a katonát. "Figyelmeztetnem kell őket" - gondoltam és már kint is álltam a falu szélén. Nem láttam, hogy merre mennek de láttam, hogy hol vannak letörve az ágak. Követtem a letört ágakat, aztán egyszer csak már nem volt mit követnem. Azt hittem, hogy eltévesztettem és rossz irányba jöttem, amikor morgást hallottam magam alól. Lenéztem és ott voltak lent a földön. Egy falka éjfarkas fogta őket közre. Megnyikkanni se tudtam, annyira ledermedtem a félelemtől. A katona átváltozott és megtámadta az egyik éjfarkast. Rögtön vagy öten rá vetették magukat, a többiek Apámra figyeltek, aki pedig a kardjait vette elő. A katona megölt két éjfarkast és már csak négyen maradtak ellene, amikor egy vessző suhant ki a bokrok közül. A lábán találta el, és ezt az éjfarkasok kihasználták, egyszerre támadtak rá és szétcincálták. Aztán Apámra néztem, hősiesen küzdött de egyedül kevés volt a sok éjfarkas ellen. Már ő is megölt kettőt, de így is nyolcan maradtak. Igaz több is sebesült volt már, de Apának nem csak magára hanem Ambrus-ra is vigyáznia kellett. Alakot váltott, és Ambrus a hátán maradt még innen fentről is láttam, hogy mennyire megrémült. Segíteni szeretnék, de nem tudok. A testem leblokkolt, csak ott ültem és néztem. Nem tudtam mást csinálni. Ekkor valaki megfogott a ruhámnál fogva és visszavitt a faluba. Éppenséggel a vissza fele út teljesen kiesett a fejemből és amikor magamhoz tértem már a házban voltam. Akkor értettem meg, hogy mit láttam és lekezdtem sírni. Csak sírtam és sírtam. Nem tudom mikor de bejött hozzám Katret. Nagyon szomorú arcot vágott.
- Anna, most figyelj rám - kezdte.
- Hol van Ambrus és Apa? Ugye nem esett semmi bajuk? - kérdeztem reménykedve.
- Sajnálom Anna, de nem élték túl a támadást. Már nem tudtunk segíteni rajta.
- Hazudsz! Túlélték! Biztos vagyok benne! - kiabáltam könnyes szemmel.
- Anna, nem élték túl! Hisz te is láttad! Egyedül téged találtunk meg. - mondta Katret.
- Nem, nem és nem. Engem még mielőtt Apát megölték volna azelőtt elvittetek. - erősködtem.
- Sajnálom Anna, de nem. Későn értünk oda, te meg ott ültél a faágon és magad elé meredtél. Az Apukád és az öcséd meghalt.
Nem hittem neki, hiszen ők előbb vittek el! De tudtam, hogy meghalt a családom. Nem éreztem a közelségüket. Egész nap csak sírtam, végül aztán elaludtam.
- Hogy hogy nem emlékszik rá?
- Az agya elrejti előle az információt.
- De miért?
- Mert azt akarja elhitetni magával, hogy még Efraim és Ambrus halála előtt segítettetek rajta.
- Valaha emlékezni fog rá?
- Igen, örökké nem tudja elrejteni maga elől az igazságot.
- Ez nem jó hír.
- Hát nem. És mi lesz vele?
- A történtek után, a vezetőség úgy határozott, hogy ez a falu és még sok másik, ami túl közel van a határhoz költözzön beljebb, hogy ez többé ne fordulhasson elő.
- Nem a falura gondoltam Katret, hanem Annára.
- Árvaházba kerül.
- Melyikbe?
- Ami a központban van.
- Szegény lány, sok mindenen fog még keresztül menni.
- Már túl sok mindenen ment keresztül.
Tudom hogy hallgatózni nem szép dolog, de ha már egyszer felkeltem. Pont az ajtóm előtt vitatkoztak, így lehetetlen lett volna nem meghallani. Akkor nem csak álmodtam. Megint elkezdtem sírni. Katret benyitott és leült mellém.
- Csomagolj Anna. - mondta.
- Miért? - szipogtam.
- Mert elmegyünk.
- Hova?
- Az árvaházba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése