15. fejezet - Előérzet

*Anna szemszöge, reggel 7.30*

 - Emeld fel a botodat! -  Paff. -  Most védd az oldaladat! -  Paff. -  Támadj! -  Paff. Durr. Csatt.
  Nem igaz! Endrees már megint legyőzött. Mondjuk a bottal való harcban remekel, így nem vártam mást tőle. Próbált tanítani, a védekezés már egész jól megy, azonban a támadásnál, mindig kigáncsol és elesek. Ez a paff-durr-csatt is annak az eredménye, hogy támadtam és kivédte (paff), aztán a botjával kigáncsolt (durr) és elestem (csatt). De már egészen jól megy, mondjuk biztos meg fog látszódni, hogy ma Endrees-szel kerültem párba.
 - Jól van kadétok. Most mehetnek reggelizni! - mondta az őrnagy.
  Mindenki abbahagyta a gyakorlást. A helyükre tettük a gyakorló botokat és elviharzottunk az étkezőbe. Pont időbe érkeztünk, az asztalunkat még nem foglalták el. Egyszer az első héten elfoglalták a harmad évesek. Ők csak ültek és röhögtek, nem ettek, és nem volt több hely ahova le tudtunk volna ülni. Rignot, odament hozzájuk és kérdőre vonta őket. Aznap csupa kék zölden feküdt le aludni, mert terepgyakorlaton összevontak bennünket azokkal a harmadévesekkel. Nem lett jó vége. Az őrnagy végül minket védett, és a harmadéveseknek adott büntető feladatot. Aztán Tizon-t is megpróbálták leszerelni, na azóta mindig békén hagynak minket. Reggeli után, felmentünk a tantermünkbe és elkezdődött a tanítás.

*Legort szemszöge, reggel 5.00*

  Valaki megrázott a vállamnál fogva. Nem is kellett kinyitnom ahhoz a szememet, hogy tudjam Hidryt az. Felkeltem aztán mentem a szokásos helyemre, most nem volt kedvem a telepátiámat alkalmazni. Inkább csak fel alá járkáltam a faluban. Szép nagyon a táj. A harmat ahogy megcsillan a leveleken, a nap sugara és ez sok növény. Sajnos a régi világunkban, elhagytuk az erdőt és az emberekkel háborúztunk. Mindenki mindig visszavágyott oda, hiszen egy tündének a természetes életkörülménye az az erdő. Azonban el kellett hagynunk, mert az emberek képesek lettek volna felgyújtani azt, csak azért, hogy megöljenek minket. Ahhoz képes, hogy ennyire utálta egymást a két nép, valahogy én is megszülettem. Mondjuk azon a bolygón, nagyon sok nép élt együtt, de aztán az emberek mindegyiktől elvette a földjeit, csak mi álltunk ellen nekik. A törpök visszavonultak a barlangjaikba. Az óriások a hegyekben maradtak. Nagyon békések, és nagyon erősek. Képesek irányítani a sziklákat az akaratukkal, de nem szokták használni ezt a képességüket. Nem szeretik a háborút. Mára szinte az összes órás kővé vált. Mert ha egy óriás meghal, akkor kővé válik. Meg aztán egyre kisebbek lettek. Most már csak páran élnek és ők is tíz méteresek. Róttam a köröket a faluban, nem figyeltem az időre.
  Mikor felnéztem az égre láttam, hogy a szolgálatom már egy órája lejárt. Már sokan voltak itt a téren, láttam, hogy Vanád is kint van. Biccentettünk egymásnak, aztán elindultam a nagy házba. Már ott volt Avery. Lecseréltem azoknak a kötéseit, akiknek szükséges volt. Marina kezdett magához térni, odamentem hozzá, megemeltem a fejét és megitattam egy kis vízzel. A végén már kivette a kulacsot a kezemből és kiitta az egészet.
 - Hogy vagy?
 - Hasogat a fejem. Kaphatok még vizet? - Avery már nyújtotta már a másik palackot.
 - Ahogy látom eléggé szomjas vagy.
 - Igen, de csak ennyi.
 - Nem szédülsz?
 - Csak fáj a fejem.
  Elővettem az egyik ilyen helyzetre tartogatott főzetemet és odaadtam neki. Elvette és egy kortyra lehúzta az egészet. Aztán kiitta a maradék vizet a kulacsból.
 - Köszönöm Legort. Sokkal jobb.
 - Menj ki Vanádhoz, egész végig itt volt melletted. Most is csak azért nincs itt, mert Shina most osztotta rá az őrséget.
 - Köszönöm. - ezzel felpattant és már itt sem volt.
 - Ahhoz képes, hogy szinte két napig ki volt ütve eléggé tele van energiával. - mondta Avery.
 - Egy egész napot átaludt, aztán megivott két liter vizet egy huzamba és még fejfájás elleni gyógyszert is ivott. - válaszoltam - Nincs olyan tünde aki, ettől a hármastól ne pörögne fel.
  Tovább mentem és a többiken is segítettem. Sokan, akiket csak a holdtigris tüskéje altatott el, ébredeztek. Már csak a súlyos sérültek maradtak itt.
 - Avery! - szóltam neki.
 - Igen?
 - Segítenél a gyógynövény gyűjtésben?
 - Persze. Tíz perc múlva a ház előtt. - és elviharzott.
  Elindultunk, de előtte Argot a lelkünkre kötötte, hogy nem megyünk el messzire. Ott maradtunk látótávolságon belül. Igazából mindketten gyűjtögettünk, de azért figyeltem, hogy ne tudjanak megtámadni. Ez a gyűjtés is sikerrel zárult, bármiféle támadás nélkül. Visszaértünk a faluba, Argot megnyugodott, hogy egyben maradtunk.
 - Avery bejönnél egy kicsit? - hívtam be a házikómba - Rossz előérzetem van. Félek, hogy nem sokára történni fog valami olyasmi, amit nem fogok tudni megoldani. Ezt - és átnyújtottam neki a jegyzetfüzetemet, amibe szinte az összes tudásomat leírtam - tartsd magadnál! Senkinek ne add oda, és ne is mutogasd! A gyógyításban biztos a hasznát veszed.
 - Miért adod oda? Hisz itt vagy.
 - Nem hiszem, hogy egy könnyen feladnák azt, hogy elkapjanak. És ha sikerrel járnak, jobb ha valaki itt marad és ért is valamit a gyógyításhoz.
 - Rendben. - elvette tőlem a könyvemet - Remélem nem válik igazzá a jóslatod.
 - Én is.
  Kiment Avery és szinte azonnal megjelent az ajtóban Argot.
 - Valami baj van? - kérdeztem.
 - Semmi különös. Legort sokan felkeltek, azonban az őrködést nem hagyhatjuk abba. Azonban más feladatot találtam ki neked.
 - Örüljek vagy sírjak?
 - Annyi lesz a feladatod, hogy meg kell keresned az ikreket.
 - Tessék?
 - Ők is telepaták, nem tudod meg keresni őket?
 - Nehezen. Nem tudom, hogy milyen messze vitték őket. Ha túl messze vannak akkor nem tudok semmit sem tenni.
 - És Anna helyzete?
 - Túl messze van. Képes lennék vele kommunikálni, de hogy meghatározzam, hogy hol van, ahhoz ma is beszélnünk kellene.
 - Értem. Ma még ellenőrizd le a betegeket, aztán elengedlek.
 - Rendben. - az idő délután 1 felé járhatott - Argot, Anna nem sokára jelentkezni fog.
 - Akkor ma még kérlek tegyél jelentést is. - mondta és kiment.
  Elkezdtem a begyűjtött növényeket szétválogatni, és a helyükre tettem őket. Még Emerisz felírta a tároló edényekre a növények nevét, hogy könnyebben megtanulja őket.Ahogyan sejtettem pár perc múlva éreztem, hogy Anna beszélni szeretne velem.
 - Szia! - kezdte.
 - Szia. 
 - Mindenki jobban van? Ugye már felébredtek azok is, akiket csak egy holdtigris talált el a tüskéjével?
 - Igen felébredtek, de mindannyian szomjasak voltak.
 - Igen, van egy ilyen mellékhatása a méregnek.
 - Akkor nincs semmi baj, igaz?
 - Igaz. Szükségetek van valamire?
 - Hogy érted?
 - Valamire amire kíváncsi vagy, esetleg másra.
 - Valamire kíváncsi vagyok.
 - Mire?
 - Ki támadott meg minket? Hova vitték a gyerekeket, és hogy mikor fognak újra támadni.
 - Tudod, hogy ezekre nem válaszolhatok, főleg úgy, hogy most már ketten figyelnek.
 - Már megint rossz fát tettél a tűzre?
 - Csak elárultam a nevemet, és ez nem tetszett a megfigyelőmnek, ezért kért maga mellé még egyet.
 - És a másik is úgy viselkedik mint egy pióca?
  Ekkor elkezdett fájni a fejem, Annának nem tetszett, hogy így hívtam azt a valakit.
 - Jól van, bocsánat, most már békén hagyhatsz.
 - Ne hívd piócának. Neki ilyen a képessége nem tehet róla. De a kérdésedre válaszolva nem, ő neki nincs telepátiája. 
 - Szerinted visszajönnek, ha valakit itt hagytak, akit szintén el akartak vinni?
 - Magadra gondolsz?
 - Igen. Gyógyító vagyok, és szükség van rám, nem akarom, hogy valaki meghaljon.
 - Ha eltűnnél, akkor értesíteném a népemet és biztosan segítenének, vagy ha ők nem, akkor én igen.
 - Köszönöm.
 - Most mennem kell. Holnap akkor újra!
 - Rendben, szia.
  Ezzel megszakadt a kapcsolat.Elpakoltam a maradék növényt is, aztán mentem Agothoz jelentést tenni. Hamar megtaláltam, ott ült a lépcsőn. Amint mellé telepedtem elmosolyodott.
 - Mindig ugyanakkor jössz.
 - Mert mindig ugyanakkor van vége a beszélgetésünknek.
 - Miről beszéltetek? - tért a tárgyra Argot.
 - Semmi különösről. Arról, hogy ha szükségessé válna akkor szólna a népének, hogy segítség kéne, de ha nem jönnének akkor ő jönne.
 - Értem, más valami?
 - Ez volt a legfontosabb része a beszélgetésnek.
 - Nem lehetett valami érdekes. Köszönöm Legort. - felállt és elkezdett körüljárni a faluban.
  Bementem a nagy házba, és felmentem az emeletre, ahol a sérültek vannak. Mindenkinek át néztem a sebét. Nagyon rossz állapotban vannak, talán ha... De nem tehetem, nem fáraszthatom ki magam ennyire. Túlságosan feltűnő lenne. De mindannyian olyan rossz állapotban vannak és szükség van rájuk. Addig soroltam magamban az érveket és az ellenérveket, hogy végül meggyőztem magamat. Képes vagyok varázsolni, de nincs nagy hatalmam. Csak gyógyítani tudok a varázserőmmel, viszont sok energiámat leszívja. Most viszont használnom kell. Odamentem Merko-hoz és a sebe felé tettem a kezemet. Elképzeltem, ahogy a sebe összehúzódik és eltűnik. A kezembe bizsergést érzetem, aztán olyan volt mintha energia hagyta volna el a kezemet, és ennek az energiának én vagyok a forrása, ezért fáraszt le annyira. Amint végeztem Merko-val mentem a következő sebesülthöz. Csak a katonák maradtak itt. Miután végeztem, már késő délután volt. Délután öt felé járhat az idő, leültem az egyik üres ágyra és figyeltem, ahogyan a katonák egymás után felébrednek.
 - Legort, hol vannak az ikrek? - kérdezte Merko.
 - Elvitték őket. - mondtam szomorúan.
 - Mennyi időre veszítettük el az eszméletünket? - kérdezte Victoria.
 - Majdnem két napra. - válaszoltam - Hogy vagytok? Nem fáj semmitek?
 - Nem, jól vagyunk. - válaszolt egy ismeretlen katona.
 - Elnézést, azt hiszem még nem mutatkoztunk be egymásnak - mondtam - Quercus Legort - nyújtottam a kezemet.
 - Kopran Azeztul - és kezet ráztunk.
 - Menjünk Shina biztosan vár! - mondta utána.
 - Aki egy kicsit is rosszul érzi magát, az maradjon, nem akarom, hogy bárki szolgálat közben legyen rosszul. - mondtam.
  Ketten maradtak, az egyikük Merko volt. Megvizsgáltam őket, de nem volt különösebb bajuk.
 - Pihenjétek végi ezt a napot, utána már sokkal jobban lesztek. - tanácsoltam nekik.
  Egyedül maradtam. Egy fél óráig még biztos ott ültem, aztán elég energiám lett. Elindultam vissza a házamhoz, most már késő van. Este hétre járhatott az idő. Shina úgy örült mint a macska a farkának. Az is igaz, hogy mindenkinek parancsokat osztogatott, de nem úgy mint tegnap este. Tegnap csak mindenkinek szólt nem parancsolt, most bezzeg kivirult és úgy osztja a parancsokat, hogy szegény katonái nem is tudják, hogy melyiket teljesítsék először. Amikor beértem a házamba volt egy látogatóm, pontosabban Argot ott ült az ágyamon.
 - Mit szeretnél? - kérdeztem.
 - Hirtelen az összes katona meggyógyult, pedig hidd el láttam, hogy Merko belehalt volna a sérüléseibe. Akkor mit is tettél, hogy így meggyógyultak?
 - Csak egy új recept. - füllentettem.
 - Egyáltalán nem a varázserődet használtad. - mondta.
  Majdnem ott helyben leültem a földre meglepetésembe.
 - Honnan tudsz ennyi mindent rólam?
 - Már mondtam ismerem az apádat, és az anyádat.
 - Eddig azt hittem, hogy csak az apámba vagy biztos. - mondtam neki.
 - Valójában azt is tudom, hogy egyszer miért tűntél el több órára.
 - Ha tudtad akkor miért szidtál meg annyira?
 - Mert nem voltam benne biztos, hogy alakváló vagy. - mondta.
 - Igen, az vagyok. Négy hétig tudok tünde maradni, de emberként akár több évig is kibírom.
 - Hogy hívnak emberként? Mert ahogyan tudom, te egy ember faluban születtél. - vont kérdőre.
 - Azt hitték, hogy egy hős az apám és róla neveztek el, pedig valójában nem tőle vagyok. Az emberek Falto Etron-nak ismernek. - mondtam meg végül.
 - Ne mondd el senkinek, hogy ki vagy valójában! - "köszönt" el Argot és kiment a házamból.
  Leültem a székbe és elkezdtem gondolkodni, hogy Argot honnan ismerheti a szüleimet. Azt elmondta, hogy apámat miért ismeri, de hogy anyámról is tud, az meglepetésként ért. Még úgy fél óráig rágódtam ezen, amikor valaki hátulról lefogott és altatót nyomott volna az orrom alá, csak hogy, elrúgtam magamat az asztaltól és a székkel együtt a támadómra estem. Gyorsan felpattantam, nem volt nálam fegyver, de a támadómnál egy csomó volt. És ő is hamar észbe kapott, megint nekem támadt volna azonban kikerültem, de nem sikerült leráznom, ott keringőztünk a házikómba, aztán eszembe jutott valami, elkezdtem felborítani mindent ami az utamba került. Remélem sikerül valakinek felhívnom a figyelmét. A támadóm rájött, hogy mi a célom és agresszívebben jött nekem, már nehezebben tudtam kikerülni a támadásait, azért érezni lehetett az altató illatát, de úgy tűnt, hogy csak rám van hatással. Végül valaki kinyitotta az ajtómat. Nem álltam meg de lassítottam, hogy lássam ki jött be. Ezt a lassításomat kihasználta a támadóm, és szemből nekem jött, rögtön kerültem volna ki, de tudta hogy merre fogok menni, így elkapott az ajtó felé fordított és a kését a torkomhoz szorította. Az ajtóban Argot állt.
 - Ne szólj senkinek, különben meghal - sziszegte a támadóm.
  Argot úgy vizslatta az idegent, mint egy kiéhezett tigris a prédáját.
 - Ha bárki követne meg fog halni. - sziszegte tovább, nem ijedt meg Argot-tól.
 - Engedd el! - válaszolta Argot.
 - Nem. - tömören és határozottan felelt.
  Míg így sakkban tartották egymást, megpróbáltam kitalálni valamit, hogy kiszabaduljak. Egyetlen bejárat van, és az az ajtó, a támadó biztos az ablakon osont be, de ott nem fog tudni elszökni, ha engem is elakar vinni.
 - Állj el az útból vagy meghal. - fenyegetőzött.
 - Nem ölnéd meg, különben már rég halott lenne - válaszolta Argot.
 - Te akartad - mosolyodott el a támadóm, és ez egyáltalán nem tetszett. Hátra vetettem magamat. Ez meglepte ezért ő is hátra esett, gyorsan kiszedtem a kést a kezéből és most én tartottam sakkban, de nem félt. Mintha már megszokta volna. Ekkor kidobott valami fénylő dolgot az ablakon. Sikerült elaltatnom. Mire nem jó a telepátia, képes vagyok bárkit elaltatni vele, de csak ritkán használom erre.  De túl későn tettem, amikor kimentünk Argottal az ajtón láttuk, hogy a falut megszállták ezek az idegenek és az egyikük kezében ott rángatózott Lara. A szája be volt kötve, a kezeit és a lábait összekötötték. Ezért nem támadott senki.
 - Mit szólnátok egy alkuhoz? - kérdezte az, akinél Lara volt.
  Senki nem mondott semmit csak mindenki szuggerálta. Úgy látszott, mintha élvezné a helyzetet.
 - Akkor mondom is feltételeket. Sokkal többen vagyunk mint ti, és van nálunk egy túsz. Semmi esélyetek sincs ha harcoltok - mondta, nem kellett körülnéznem ahhoz, hogy tudjam, egy kisebb hadsereg van itt - szóval annyi a kérésünk, hogy ha átadjátok őt - mutatott rám -  minden trükk nélkül akkor senkinek nem esik bántódása.
 - Miért bíznánk benned? - kérdezte Berill, aki miatt elkezdett dörögni az ég.
  Az ismeretlen is észrevette, és egyáltalán nem tetszett neki, ezért Larát még jobban magához szorította, ami viszont nekünk nem tetszett. Túl sokan vannak, ha megtámadnánk őket, akkor is nagyon kevés az esély a győzelemre, és sokan meg is halnának. Döntöttem. Ettől megkíméltem mindenkit.
 - Rendben, elmegyek veletek. - mondtam határozottan.
 - Reméltem, hogy ez lesz a válaszod. Hagyd itt a fegyvereidet. - mondta.
 - Nem fogtok senkit se bántani?
 - Nem. Hiszen ez volt az alku. - mondta.
  Letettem a kezemből a tőrt és levettem az övemet, amin a főzeteim voltak. Más nem volt nálam.
 - Ha bárkinek bármi baja esik, akkor nagyon rosszul fogtok járni. - mondtam.
 - Jobban jársz ha nem fenyegetsz. - nézett a szemembe a vezérük.
 - Csak tényeket közöltem. - feleltem.
  Mögém jöttek ketten. Elindult a vezér, nem indultam el rögtön ezért meglöktek, tudtam, hogy követnem kell őket különben Larának vagy bárki másnak baja esik. Ezt nem akartam, ezért engedelmeskedtem. Fél óra múlva megálltunk, a vezér biccentett az őrnek, erre ő leütött. Utána teljes sötétség minden.

*Anna szemszöge, délután öt óra*

  Mindenkit kifárasztott a terepgyakorlat. Már mindeni a hálóban volt, amikor egy tanár megállított a folyosón:
 - Anna segítenél kérlek? - kérte.
 - Máris megyek tanár úr! - és vele mentem.
 - Miben kell segítenem? - kérdeztem.
 - Csak kérdezni szeretnék tőled valamit, aztán már el is mehetsz. - mondta.
  Leültem a padba, nem tudom, hogy mit szeretne, de remélem nem tart sokáig. Sok tanulnivalóm van holnapra.
 - Akkor kezdjük is, Anna hogy hívják a szüleidet?
 - Tessék tanár úr?
 - Egy egyszerű kérdés, hogy hívják a szüleidet?
 - Miért fontos ez?
 - Válaszolnál?
 - Csak akkor, ha meg tetszik mondani miért szeretné tudni a szüleim nevét.
 - Rendben. Én állítom össze a tanulók adatait, neked nem találtam semmit, gondoltam megkérdezem. - mondta. éreztem, hogy hazudik. Ha telepata vagy az ilyesmiket megérzed.
 - Nem tudom, tanár úr. Egész kis korom óta árvaházban éltem. Az egyik gondozó nevezett el Lynx Annának.
 - Értem, és mit tudsz a családodról?
 - Semmit sem, már mondtam, hogy árvaházban nőttem fel.
 - Értem én, de azért valamit csak tudsz róluk, nem?
 - Nem tanár úr, úgy találtak, és senki nem tudta, hogy ki vagyok.
 - Értem.  - mondta, de látszott rajta, hogy nincs meggyőzve - Anna, nem szeretem, ha egy diák hazudik nekem.
 - De ez az igazság!
  Válaszolt volna valamit, de akkor kopogtak az ajtón. Ezt kihasználva kimásztam gyorsan az ablakon, végig másztam egészen a főterem bejáratáig, onnan pedig a hálóhoz futottam. Majdnem fellöktem véletlenül Luciát, aki szintén arra felé igyekezett. Nem érdekelt, csak mielőbb jussak be. Amint megérkeztem, beviharzottam a szobába és a legközelebbi ágy alá vetettem magamat. Pár perccel rá, bejött a tanár úr.
 - Kadétok, nem láttátok Lynx Annát?
 - Nem, tanár úr. - válaszolta Rignot.
 - Tényleg?
 - Mi okom volna önnek hazudni? - kérdezett vissza ártatlanul.
  Nem felelt erre semmit csak elhagyta a termet. Amikor már meggyőződtem arról, hogy nincs hallótávolságban kimásztam az ágy alól.
 - Mit szeretett volna Anna?
 - A családomról faggatott, aztán mázlimra valaki bekopogott és elszöktem.
  Felmásztam az emeletes ágyra és elkezdtem tanulni, majd vacsora után elmondom az Ezredesnek, hogy mi történt. Ekkor hallottuk, hogy a zárban fordul a kulcs. Amber volt a legközelebb az ajtóhoz. Odament és megpróbálta kinyitni, azonban nem sikerült.
 - Most komolyan bezártak minket? - kérdezte sápadtan Ametiszt.
  Nem volt időnk válaszolni, mert az egyetlen nyitott ablakon, bedobtak valami kis labdaszerű dolgot, aztán víz is jött rá az ablakból. Erre a labda elkezdett gázzá válni. Pár percen belül mindenki elájult, nekem több időre volt szükségem, ahhoz hogy elaludjak, ezért leszálltam az ágyról és elkezdtem dörömbölni az ajtón. Nem hallotta senki. Végül én is elájultam.