40. fejezet - Járvány

*Legort szemszöge*

  Kimerülten értem vissza a kórházba. Legszívesebben azonnal lerogytam volna az ágyra, de most pont nem volt senki se ügyeletben, így maradtam. Reggel hét körül járhat az idő és minden növényt, amit szerettem volna begyűjtöttem. Miután találkoztam a három idegennel, mondjuk a találkozás nem teljesen igaz, mert csak én láttam őket, utána már nem történt semmi különös. Nem futottam össze a fenevadakkal sem, aminek nagyon hálás vagyok. Pár percet csak ültem a széken és pihentem, aztán erőt vettem magamon és a táskámból elővettem a növényeket. Először szétválogattam őket, aztán az üres polcokra helyeztem őket, ahol nem zavarnak senkit. Az elsőként még napokkal ezelőtt gyűjtött növényeket visszaszedtem, mert azok már rég kiszáradtak, ugyanis folyamatosan napon voltak, mégse érte nedvesség. Miután végeztem a fontosabb feladatokkal, elővettem a naplómat, ahol minden új ismeret, amit megállapítottak az őseim az emlékeimből le volt már jegyezve. Igazán nem tétlenkednek, de más dolguk nem igazán van.
 - Zavarok? - kérdezte valaki, mire ösztönösen összecsaptam a könyvet és megfordultam.
  A katona állt az ajtóban és látszott rajta, hogy meglepődött a reakciómon.
 - Nem zavar, jöjjön be. A kötés miatt jött?
 - Igen, szerintem már begyógyult annyira a seb, hogy ne kelljen bekötözni újra.
 - Azt had döntsem el én.
  A katona le se ült, csak a karját nyújtotta felém. Óvatosan tekertem le a kötszert a karjáról. A felső rétegeken nem látszott semmi sem, azonban ahogyan haladtam lefelé, egyre inkább úgy tűnt, mintha átázott volna. A sebe teljesen gennyes volt.
 - Ezt eddig hogy hogy nem érzékelte? - néztem döbbenten a katonára.
 - Nem fájt. - válaszolt, de nem lepődött meg.
 - Az az állat véletlenül nem egy fenevad volt? - néztem kérdőn rá.
 - Nem. - vágta rá határozottan.
  Szerintem hazudik, de inkább nem faggatom. Óvatosan elkezdtem kitisztítani a sebet. Amíg nem nyúltam a sebbe semmi különös nem történt. Aztán elkezdtem fertőtleníteni, de a katona hirtelen elkapta a kezét és a kardjáért nyúlt, mire automatikusan felpattantam én is a helyemről, hiszen nincs kedvem ahhoz, hogy elkezdjen a kardjával csapkodni.
 - Kérem, nyugodjon le. Csak fertőtleníteni szeretném a sebet.
 - Nem. Nem. - motyogta és farkasszemet nézett velem.
 - Nincs semmi baj - kezdtem nyugtatgatni - Biztonságban van, senki nem akarja bántani.
  A nézése ködössé vált és a fejéhez kapott. Óvatosan elkezdtem megkerülni őt, hogy ne szabadulhasson ki ilyen állapotba a többiekhez.
 - Senki nincs biztonságban most már. - jelentette ki határozottan.
  A tekintete zavarossá vált, és rám támadt a karjával. Az első ütést könnyedén kikerültem, mivel a domináns keze megsérült ügyetlenebb  és lassabb. Amint elkezdett ellenem harcolni láttam, hogy a sebe automatikusan elkezd begyógyulni és a katona egyre agresszívabb lett. Próbáltam beszélni vele, de nem hallgatott rám, mellesleg egyre gyorsabban záporoztak rám a vágásai. Először nem akartam a fegyvereimet használni, hogy ne ijesszem még jobban, de mivel már az életemért küzdök a tőreimet előkaptam, hogy hatékonyabban tudjak védekezni. Hogy hogy nem hallja senki sem a harcunkat? Hiszen többször is fém csapódik fémhez. Megpróbáltam minél távolabb tartani a kijárattól, hiszen bárki bejöhet és nem akarom, hogy véletlenül megöljön valakit. Valaki kopogott az ajtón, mire a katona a bejárat felé kapta a fejét. Kihasználtam a pillanatnyi figyelmetlenségét és gyorsan kirúgtam alóla a lábait. A katona elesett, de amint földre ért fel is pattant. Tovább folytatódott a küzdelmünk, egyre vadabb lett, emiatt nem volt időm távol kerülni tőle. Hirtelen egy vessző fúródott be kettőnk közé. A katona visszahőkölt, de egy gyors mozdulattal fejbe vágtam a tőröm markolatával, mire zsákként rogyott össze.
  Az ajtóban Derenor állt kezében az íjával.
 - Mi történt itt? - kérdezte.
  Vettem pár nagy levegőt aztán válaszoltam.
 - Rám támadt amikor a sebét fertőtlenítettem volna. - feleltem.
 - Milyen sebet? - nézett rám.
  A seb természetesen begyógyult.
 - Volt egy harapás a karján. Gondolom egy fenevad ejtette.
 - Szóval egy betegséget terjesztenek? - kérdezte Derenor.
 - Lehet, de egy betegség nem tesz ilyenné egy tündét. - gondolkodtam el.
 - Hogy érted?
 - Nem ismerek olyan betegséget vagy fertőzést, ami egy tündét annyira megváltoztat, hogy olyan lesz mint egy vadállat. Mellesleg napokig nem jelentkezett semmilyen tünet sem, ami azt jelenti, hogy valami hatására pont most aktiválódott benne.
 - Vajon még hány tündében lappanghat a betegség? - nézett rám fáradtan Derenor.
  Nem hiszem, hogy örül az új híreknek.
 - Nem tudom, meg kell vizsgálnom ahhoz, hogy tudjam mik változtak meg benne.
 - Tudsz ellenanyagot készíteni?
 - Igen, most már minden meg van hozzá.

*Anna szemszöge*

 - Ez a fizetségetek nekünk, amiért itt maradhattok!
 - Hiszen ez az összes élelmünk! Ha elviszik, akkor nem lesz mit ennünk!
 - Oldják meg! Miért nem gondolkodtak előbb ezen? Ha kimennének a földekre még tudnának növényeket termeszteni!
 - De már ősz van! Már semmi nem fog ezalatt az évszak alatt megnőni! Hagyják itt legalább a felét!
 - Hogy mi, akik befogadták magukat, éhezzenek? Nem látják hogy csak a mi együttérzésünk miatt maradhatnak?
 - De maguk nem tettek értünk semmit! Élelemről, ruháról, alvóhelyről is mind nekünk kellett gondoskodnunk, az hogy bejöttünk a várfalak mögé, nem azt jelenti, hogy a városiak újabb rabszolgákat kaptak!
  Erre keltem fel. A katonák, akik múltkor is itt voltak visszatértek, de az urukkal együtt. Az egyik férfi a faluból próbálja megakadályozni, hogy elvigyék azt az élelmet, amiért mi fáradoztunk. Leszálltam a hordóról és odamentem hozzájuk. Nem vettek észre.
 - Miért akarja elvinni azt, amiért mi dolgoztunk meg? - kérdezte határozottan, mire mindketten rám szegezték a tekintetüket.
  Nem ijedtem meg álltam a nézésüket, a falusi felismert és aggodalommal nézett rám, viszont a nemes csak dühös pillantásokkal végig mért, hogy egy lány kérdőre meri vonni.
 - Téged nem tanítottak meg arra, hogy csak akkor beszélsz ha kérdeznek? - emelte fel a kezét, hogy felpofozzon, de még időben elkaptam.
 - Magát nem tanították meg arra, hogy amiért ön nem dolgozott, az nem a magáé? - kérdeztem és közben nem eresztettem el a kezét - Maga egy ingyen élő ficsúr, aki mindenkit kifoszt, akit csak lehet, mondván hogy a védelmét élvezzük, de megemlíteném, hogy a falat nem ön építette föl, a katonákat se maga fizeti és nem is ön toborozta, a mi elszállásolásunkhoz sincs semmi köze, sőt amióta itt vagyunk egyszer sem segített, még csak összetűzésbe se keveredett velünk. Szóval erősen ajánlom, hogy húzza vissza a nagy fenekét a házába és örüljön neki, hogy mindene meg van.
  Eleresztettem a kezét és hátrébb léptem jelezvén, hogy tűnjön el innen minél előbb. A nemes szikrázó tekintetétől nem ijedtem meg.
 - Ez a föld a városiaké! Én képviselem őket és nem szeretnénk, hogy ti mocskos falusiak elvegyétek az élelmünket! Ezért követelem, hogy... - nem tudta befejezni.
  Ugyanis egy jobb horoggal betörtem az orrát és hátraesett. A katonák csak döbbenten pislogtak a jeleneten, aztán gyorsan mindegyikük a fegyveréhez kapott. Csak felnevettem a reakciójukon.
 - Puszta kezese harcban is jó vagyok, de fegyverrel a kezemben remekelek. Vigyék az urukat és nem lesz több baj.
  A katonák körbenéztek és mindenhol dühös falusi embereket láttak, akik képesek megvédeni azt, ami a sajátjuk, mellesleg akik itt vannak már túléltek egy olyan csatát mely az életükért folyt, míg ezek a katonák soha, szóval behúzták fülüket, farkukat és távoztak a nemessel.
 - Nem biztos, hogy jó ötlet volt magunkra haragítanunk őket. - mondta nekem a férfi, aki veszekedett azzal az idiótával.
 - Nem szeretem az ilyen alakokat. - válaszoltam egyszerűen - Ma még kimegyek vadászni pár emberrel. - tettem hozzá.
  A férfi csak bólintott. Gyorsan megkeresem a szakácsnőt, mert beszélnem kell vele. A tábor közepe felé vettem az irányt és hamar meg is találtam őt.
 - Jó napot! Beszélhetnénk? - kérdeztem.
 - Persze. - válaszolt azonnal.
 - Ma is hozok hozzávalókat, de ha kérhetném egy részükből készítsen sokáig elálló ételeket.
 - Miért? - nézett rám kíváncsian.
 - Félek, hogy nem maradhatunk itt sokáig. - ennyit válaszoltam, de az asszony nem is kérdezett többet.
  Most egymagam indultam az erdőbe, nem volt sok kedve senkinek se elkísérni, amit megértek, ugyanis az erdő egyre veszélyesebb. Már születésemtől fogva bennem van az, hogy nem kell félni az erdőtől, mert az Erdőszellem megvéd bennünket és könnyedén az előnyünkre fordíthatjuk sok tulajdonságát az erdőnek, azonban ahogyan közeledtem felé egyre jobban erősödött bennem az aggodalom. Nagyon furcsán nézett ki, mintha megbetegedett volna. Nem jó jelek, remélem csak bemesélem magamnak. Mondjuk az nem túl biztató, hogy ösztönből kerülni szeretném azt a helyet, ahol felnőttem.
  Beléptem az erdőbe, hiszen szükségünk van az élelemre. A fák lombjai felvették a vörös és a sárga színt, amit eléggé érdekesnek találtam, hiszen a fák levelei általában zöldek. Talán az évszakokhoz lehet köze. Azonban ahogyan egyre beljebb értem, a fák lombajai fenyegetően felém magasodtak és összezártak, a levelek színe sötét vörösek, a fák kérgei sötét barnák voltak. Természet ellenes ez a kinézet. Egyszer hallottam az ilyen átalakulásáról az erdőnek, még a nyolc éves iskolában tanultunk róla. A tőrömmel az egyik fának a törzsét felsértettem, mire rögtön gyanta kezdett folyni a sebből, ami úgy nézett ki mintha alvadt vér folydogálna a fáról a földre. Megborzongtam a látványon, de most vadászni jöttem, minél hamarabb végzek, annál hamarabb mehetek vissza a városba. Elkezdtem vadcsapásokat keresni, de nem találtam semmit se, még a madarak se csiripeltek, pedig az idő még csak dél körül jár. Új taktikát választottam és felkapaszkodtam az egyik fára. Kicsit megváltoztattam a kinézetemet. Ami azt jelenti, hogy az érzékeim megváltoztak olyanná mint amilyen egy vadmacskáé. Beleszagoltam a levegőbe, hogy honnan érzek zsákmányt. Nem örültem az eredménynek, mert még beljebb kell mennem az erdőbe. Visszamásztam a talajra és halkan a bokrok között megbújva közeledtem a prédám felé. Minden zajt megpróbáltam kiküszöbölni, hogy ne hallja az állat a közeledtemet. A szél most segített nekem, mert nem felőlem fújt. Az íjam idegére helyeztem az egyik vesszőmet és úgy settenkedtem tovább. Megláttam egy nyulat, mely az ürege előtt legelt éppen. Nem hallott meg engem. Kihúztam az íjamat és céloztam, már majdnem oldottam, mikor a nyúl felkapta a fejét. Megdermedtem a mozdulatban, nem adtam ki hangot, a szél se változott, tehát nem miattam fél a nyúl. Vártam, hogy biztos legyek benne, hogy egyedül vagyok itt. Hirtelen egy háló tűnik fel a semmiből és a nyúlra esik. Mire a nyúl észbe kaphatott volna már nem tudott menekülni. Három velem egyidős gyerek tűnt fel. Valamiről beszélgettek, sajnos nem értettem, hogy miről, de nem tündék voltak, hanem emberek. Nem fedtem fel magamat, hiszen nem tűnnek megbízhatóknak. Inkább visszafelé indultam úgy, hogy ne vegyenek észre. Kijjebb kerestem magamnak megfelelő prédát.
  Két fácánt, tojásokat, egy nyulat és pár énekes madarat sikerült elejtenem. Elégnek találtam az élelmet, tény nem sok, de több mint a semmi. Pár növényt is, amit felismertem, szóval nem sokat, vittem hátha tud valamit kezdeni velük a szakácsnő. Amikor visszaértem a városba a nemes és a katonái megint itt voltak. Mondjuk a nemes feje eléggé be volt kötve. Még Ylkarn is itt volt, bár úgy nézett ki mint egy öregember, de könnyedén felismertem. Ő is észrevett engem, de nem mutogatott semmit. Kérdőn néztem rá, hogy mégis mi folyik itt, mire csak a nemesre bökött és megforgatta a szemét. Tehát csak hisztizik a főúr. A társaságot megkerülve mentem a szakácsnőhöz, aki szintén a katonákkal veszekedett az élelem miatt. Feltűnően odamentem és a szerzeményeimet letettem az üst mellé, aztán elkezdtem törölgetni a kardomat, bár semmi okom nem volt rá, hiszen nem használtam. Az egyik katona megkerült a szakácsnőt és felém igyekezett.
 - Most azonnal adjátok át az élelmeteket! - követelte.
  Ránéztem, de nem mozdultam. Aztán újra a kardom tisztításának szenteltem a figyelmemet.
 - Azt mondtam, hogy adjátok át az élelmeteket. - közben rám szegezte a kardját.
 - Én meg azt mondom, hogy húzzanak vissza a város belsejébe az urukkal együtt, mielőtt valakinek ezzel a karddal megszabadítanám a nyakát a fejétől. - válaszoltam unottan, de nem néztem a katonára.
 - Te kis... - kezdte a katona de nem tudta befejezni, mert hirtelen előtte termettem és egy kést szorítottam a torkához.
  A kard csak elterelés a lényegről. Még jó, hogy az emberek nem annyira figyelmesek.
 - Menjenek vissza az urukhoz, amíg szépen mondom. - a hangom nem árulkodott semmilyen érzelemről és megpróbáltam az alakításomat minél jobban megjátszani. A kis termetemmel és a nememmel nem vagyok túl meggyőző, de egy késsel a kezemben, miközben a lehet látni rajtam, hogy simán elvágom a torkát, már jobban figyelembe vesznek. A két katona elhúzta a csíkot én pedig lassan követtem őket, mert az a nemes nem fogja egy könnyen feladni.
  Igazam volt. A nemes a két katonának nem hitt és éppen azon volt, hogy bemasírozzon a tábor közepébe. Előléptem mire a nemes visszahőkölt. De csak pár pillanatig tartott az egész, aztán a nemes dühös lett.
 - Te szajha! Tűnj az utamból különben megjárod! - kiabálta.
 - Párbajra hívlak, ha nyersz viheted az élelmet. - válaszoltam higgadtan.
 - Ki jelentkezik megvívni ezzel a csitrivel? - kérdezte a nemes a katonáitól.
 - Nem! - jelentettem ki határozottan - Magával vívok meg, hiszen a katonák csak a maga parancsait követik, velük nincsen bajom. Azonban ha ilyen remekül tudja vezetni őket, akkor biztosan ért valamennyire a kardforgatáshoz is.
 - Hogy én egy falusi libával vívjak meg? Nem érsz fel hozzám. - felelte felsőbbrendűnek mutatva magát.
 - Számomra egy halott az nem több és nem is kevesebb mint egy halott. - feleltem - Ha nem küzd meg velem, akkor tűnjön innen. Ha rám támad, akkor nem fogja élve elhagyni ezt a helyet.
  A nemes szemében félelem tükröződött, de nem mutatta ki.
 - Kiállok veled, de lenne még egy kikötésem. Ha te nyersz, akkor elmegyek és soha nem jövök ide vissza, viszont ha én győzök elviszem az élelmetek felét, hogy lásd milyen nagyszívű vagyok és még téged szolgának. Beleegyezel?
  Megdöbbentem a kérdésén, de nem haboztam választ adni.
 - Bele egyezek.
  Az emberek és a katonák helyet adtak nekünk. A nemes egy szolgálja segítségével felvette a páncélját, amin egy karcolás sem volt. A kardja is új volt, nem látszott rajta egy harcnak sem a nyoma. Bezzeg az ő vaspáncéljához képest, rajtam egy bőrpáncél van, és a szablyám is sokkal jobban megviselt. Viszont gyorsabb vagyok, mint ő, amit könnyedén kihasználhatok.
 - Készen állsz a vereségre? - kérdezte és közben meglengette maga előtt a kardját.
  Nem vesződtem a válasszal, helyette egyből neki rontottam, mire nagyon meglepődött. Védekező állást vett fel, de nekem más a tervem, mint szemtől szemben neki rohanni. Hirtelen felém suhintott, mire a kardja alatt elbukfenceztem, gyorsan felpattantam és a szablyámat a nyakához szegeztem.
 - Kezdjük előröl vagy nem akar ennél jobban kikapni tőlem? - kérdeztem.
  Válaszként felém csapott volna a kardjával, de már nem ott álltam, mint ahol ő sejtette. A háta mögött voltam. Belerúgtam az egyik térdhajlatába, mire térdre rogyott és a szablyámat újfent a nyakához szorítottam.
 - Kétszer is legyőztem, tehát takarodjon innét a katonáival együtt! - sétáltam el tőle, de nem fordítottam neki hátat.
  A nemes felállt és a katonáihoz sietett, közben a fejét behúzta a nyaka közé. Hamar eltűntek a tábor környékéről. A falusiak utánanéztek, de csak undort tudtam leolvasni az arcukról. Páran biccentettek felém köszönetképen. Hirtelen a hátamon felállt a szőr, mire vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot. Csak a fal van mögöttem, de akkor sem érzem magamat biztonságban.
 - Valami baj van? - kérdezte Ylkarn.
 - Rossz előérzetem van, szerintem ma el fog esni a fal és a város is. Akit csak lehet meg kell győznöm, hogy tartson velem. Nehéz lesz, hiszen szinte mindenki hamis biztonságérzetbe ringatta magát.
 - Miből sejted, hogy támadás várható? - kérdezte nyugodtan Ylkarn, mintha csak a magyarázatom érdekelné, a vadállatok pedig nem.
 - Megtanultam bízni az ösztöneimben. Sok figyelem fordul most a város felé. A fenevadak gyülekeznek és valaki irányítja őket.
 - Szoros kapcsolatban állsz az erdővel. - állapította meg a tünde.
 - Persze, hiszen ott születtem és ő lát el engem. - válaszoltam.
 - Nem szokás megszemélyesíteni az erdőt. - nézett újra a falra.
  Hoppá véletlen csúszott ki a számon. Furcsán viselkedik, mintha tudna valamiről.
 - Mit tudtál meg? - kérdeztem - Tegnap alig akartál elszakadni a könyvektől és elmondásod szerint eddig nemigen jöttél ki a házadból.
 - Találtam valamit a kutakodásom közben, ami érdekelhet téged. - nézett rám a szeme sarkából - Menjünk fel a fal tetejére, kevesebb ott a kíváncsi ember.
  A felfele vezető lépcsőn nem beszélgettünk. Ő rendületlenül, kimérten vette sorra a lépcsőfokokat. Valamit tervez és idegesít, hogy nem tudom mit akar. Követtem, mert már annyira bíztam benne, hogy tudjam nem akar megölni.
  Végre felértünk. A lépcsőmászás soha nem tartozott a kedvenc tevékenységeim közé. Innen fentről letekintve minden olyan aprónak tűnik. A város felett könnyedén ellátok. A tábort is szemügyre veszem. Több kopott sátor, felülről nem lehet megkülönböztetni őket. Átmegyek a másik oldalra és az erdőre szegezem a tekintetemet. A fák már itt a szélén szintén elkezdtek elsötétülni. A bokrok között észreveszem a farkast. Nehéz ilyen távolságról megállapítani azt, hogy tényleg ő az, de az érzékeim rögtön kiélesedtek és a körmeim megnőttek, mintha karmok lennének. Ő az a farkas, ő az aki vezeti a fenevadakat, a figyelmeztető jel.
 - Szóval tényleg az vagy, akinek gondoltalak. - szólalt meg halkan Ylkarn.
  Csak most jutott eszembe, hogy ő is feljött. Ijedten néztem rá, bár nem kellett volna, mert a szemem is olyan mint egy macskáé, így furcsa kinézetet kölcsönözve nekem. Ylkarn hátrált egy lépést a döbbenettől. Becsuktam a szememet, vettem egy nagy levegőt, az arcvonásaimat ellágyítottam és a bennem lévő feszültséget a következő levegővételnél elengedtem. Mikor újra kinyitottam a szememet már ugyanúgy néztem ki, mint egy ember.
 - Szerinted mi vagyok? - kérdeztem higgadtan.
  Nem mutattam magamon érzelem jeleit, még nem.
 - Alakváltó vagy. - felelte határozottan.
  A kijelentésére elmosolyodtam. Végre valaki, aki előtt nem kell titkolóznom.
 - Honnan jöttél rá? - kérdeztem vidáman.
  Elég furcsán nézhet ki, hogy örülök a lelepleződésemnek, de utálok titkolózni, szóval most eléggé megkönnyebbültem, mert már kevésbé mardos a bűntudat.
 - A vallásról. Az Erdőszellemek hozták létre az összes élőlényt, kivéve az alakmásolókat és az alakváltókat. Mégis az a két faj kötődik a legerősebben az Erdőszellemekhez. Aztán jobban utánuk jártam. Az alakváltókról nem volt sok feljegyzés, de megemlítette pár tulajdonságukat, amit nem képesek levetkőzni. Az Erdőszellem iránti tisztelet, magabiztosság, egyenesség, szókimondóság és olyan érzékek, mint amilyenek egy vadállatnak vannak. A legtöbb jellemző illett rád, mellesleg mikor a családodról kérdezgettelek általában lehajtott fejjel válaszoltál, mintha szégyellnéd magadat.
  Megingattam a fejemet az érvei hallatán. Kivételes megfigyelőképességgel rendelkezik, mint a legtöbb tünde, de nem tud mindent.
 - Tény nem régóta ismerek tündéket - kezdtem - de annyit megtudtam róluk, hogy amíg nem biztosak valamiben, addig nem tudunk kihúzni belőlük semmit se. Csak egy esetben beszélnek a fél kész tudásukról, ha azzal megszerzik a másik felét is.
 - Az alakváltók elvileg kihaltak. - tért rögtön a lényegre - Akkor pontosan mi is történt?
 - Nem haltunk ki, hanem csak elhitettük. Ha mi eltűnnék örökre, akkor az alakmásolók is eltűnnének. Hiszen minden népnek van egy ellentéte és ez az egyensúly nem borulhat fel, tehát ha eltűnnék, akkor előbb utóbb az alakmásolók is követnének.
 - Még egy kérdésem lenne. - tette hozzá a tünde.
 - Csak egy? - néztem rá döbbenten.
 - Többre van időnk? - nézett rám.
  Így belegondolva jobb lenne már most útra kelni, szóval igaza van, csak egy kérdése lehet.
 - Az alakváltókat mindig olyanoknak állítják be, akiknek más szenvedése okoz örömöt.
 - Aki ilyet állít, azt legszívesebben cafatokra szaggatnám. - motyogtam, de persze hallotta a tünde - Ez hasonló ahhoz, amit rólatok gondolnak az emberek. Ti nem akartok pusztítani, csak akkor vagytok hajlandóak harcolni, ha rákényszerítenek titeket. Mi békét akartunk sokáig, de amit mi és amit az emberek akartak az nem fért össze. Sokáig harcoltunk és menekültünk, míg majdnem kihaltunk, de egy Erdőszellem megszánt minket és elrejtett. Végre ott megtaláltuk azt, amit szerettünk volna. Az itteni Erdőszellem eltűnt, és kötelességemnek érzem, hogy segítsek.
  A tünde csak bólintott. Majd elindult lefelé, én pedig követtem.
 - Merre akarsz menni? - kérdezte hirtelen lépcsőzés közben.
 - A hegyekbe. - vágtam rá, egyáltalán nem gondolkodtam a válaszon.
 - Rendben, készítsük össze a falusiakat, a városlakók közül nem tartana senki se velünk.

*Legort szemszöge*

 - Ennek már sikerülnie kell. - motyogtam és a főzetbe tettem az utolsó hozzávalót.
  A tünde aki rám támadt éppen az ágyon fészkelődik. Nem tud kiszabadulni és mellette még kiabálni se. Az ágy folyamatos csikorgását pedig meg lehet szokni. A vért, amit a betegtől vettem, egy kis üvegtálba öntöttem, mármint csak keveset, hogyha elrontom, akkor ne menjen az egész veszendőbe. Az újonnan készített főzetből szintén csak pár cseppet öntöttem a vérre. Vártam, hogy pontosan mi is történik. Hirtelen sisteregni kezdett, aztán egy kis pukkanás után a vér eltűnt. Újabb kudarc. A beteg vére ugyanúgy besötétedett, mint az állatok vére, tehát az ellenszert mielőbb meg kell találnom. Az utolsó lehetőségem az őseimtől segítséget kérni. A kísérleteket a szobámban folytattam, hogy ne zavarjak másokat, tehát megint felmerül a kérdés, hogy hol fogok aludni, de most van egy kicsit sürgetőbb problémám is. Megkértem Krunvon-t és Ikirav-ot, hogy most ha lehet ne zargassanak. Szóval kevés az esélye annak, hogy bárki is betévedne hozzám. Az ölembe vettem a jegyzetfüzetemet és fellapoztam. Megint elkezdtem keresni az átjárót. Meglepetésemre most az első oldalakon volt. Idegesítő, hogy sose marad egy helyen. Most is inkább maradtam az ablakos megoldásnál.
 - Nagyapa hallasz? - kérdeztem rögtön, bár még fel sem tűntek a terem körvonalai.
 - Igen. - hallottam a halk választ.
  Végre már felsínylett a kékség az ablakon keresztül. Az őseim közül a legtöbben a kör szélén álltak. Most bezzeg már többen is várják az érkezésem.
 - Elakadtam és segítségre van szükségem. - vázoltam fel a problémámat.
 - Mit alkotsz éppen? - kérdezte az egyik rokonom.
 - Egy ellenanyagot a fertőzés ellen, amit nem rég mutattam nektek. Sok mindent kipróbáltam már, de nem jutottam eddig semmilyen eredményre sem.
 - Azon lepődtem volna meg, ha találsz valamit. - nevetett fel valaki a hátsó sorból.
  Nagyon idősnek tűnt, az elsők között léphetett be a könyvbe.
 - Növényeket használsz, ugye? - kérdezte, mikor már sikerült előre tolakodnia.
 - Igen.
 - Azt tudnod kell, hogy a betegség nem harapás útján történt. A fenevadban lévő méreg csak felébreszti a betegséget. A fertőzés a növényekben van, és egy varázsló ezt a betegséget az állatokban felébresztette, és az állatok mérge, pedig az emberekben vagy tündékben ébreszti fel ezt a betegséget. - fejtette ki.
  Nekem ezek nagyon új információk. Ezt még nem láttam leírva a könyvben.
 - Az emlékeid segítettek ebben. - tette hozzá.
  Így se nagyon értem, hogyan volt képes ezt mind kikövetkeztetni pár emlékfoszlányból, de valahogy sikerült neki.
 - Mit javasoltok, mit használjak növények helyett? - kérdeztem mindenkitől.
  Az őseim összenéztek, mintha tudnának valami, amit én nem. Valami fontos dolgot, ami szükséges ennek a rejtvénynek a megoldásához.
 - Tudod fiam, - kezdte a nagyapám - Egyszer mikor Tekkernék ellen küzdöttünk, akkor hasonló betegséget kezdtek el terjeszteni. Végül sikerült megfékeznünk a betegséget, de gyógymódot nem találtunk rá. Akkor jelentek meg az alakmásolók és az alakváltók. Az egyik alakmásoló vérének a segítségével tudtuk meggyógyítani a fertőzést.
 - A Tekkern család hozta létre az alakváltókat? - kérdeztem döbbenten.
  Erre persze senki nem válaszolt. Tehát még nem állok erre készen. Mikor nem hajlandóak válaszolni, akkor az azt jelenti, hogy még nem értem meg az információ befogadására.
 - Akkor keresnem kell egy alakmásolót? - kérdeztem.
 - Nem nagyon. - felelte egy másik rokonom - A te véred is elegendő lesz. Azonban használj varázslatot a főzethez, mert a véred akár meg is ölheti a beteget, de egy könnyebb varázslattal ezt kivédheted.
  Több mint egy órán magyarázták a főzet elkészítését. A végén már zsongott a fejem. Újra elővettem a szükséges dolgokat a főzet készítéshez, de még nem kezdtem neki. Először tisztáztam magamban a lépéseket, az adagokat, az időt, egyszóval a főzet elkészítését. Végül neki álltam. Növényeket csak úgy használhatok, ha előtte eltávolítottam belőle a mérget. Ezt sajnos varázslattal tudtam csak megoldani, hiszen hamar szerettem volna eredményre jutni. Elkezdtem melegíteni a főzetet és mikor forrás közelébe jutott, elvettem a tűz felől az edényt. Felétettem a tenyeremet és egy kis sebet ejtettem magamon. Csak pár csepp kell, aztán az több adagra is elég lesz. Miután ezt az utolsó hozzávalót is beletettem a főzetbe visszatettem még egy kicsit a tűzre és egy varázslat segítségével, a véremből már csak annyi maradt, amiben benne van az ellenszer. A főzetet megint kipróbáltam. Az eredmény azt mutatta, hogy sikerült megcsinálnom az ellenszert. Hátradőltem a széken. Végre sikerült. Elővettem egy poharat és félig teletöltöttem ezzel a főzettel. Most jöhet a következő akadály. Hogyan adjam be neki ezt? Biztosan nem fogja magától meginni. Úgy sincs itt senki sem. A telepátiámat alkalmazva könnyűszerrel kiütöttem a tündét. Felültettem az ágyon és elkezdtem megitatni vele a főzetet. Miután sikerült kiüríteni a poharat, újra az ágyhoz kötöttem a tündét a biztonság kedvéért. Figyeltem, hogy miként reagál az ellenanyagra. Először nem vettem észre semmiféle változást sem. Aztán gondoltam egyet és az elméjét is megnéztem. Ott viszont sok minden megváltozott, a primitív része az elméjének visszaszorult. Tehát sikerült megtalálnom az ellenszert.
  Felálltam, hogy kimenjek szólni Derenor-nak. Kiléptem az ajtón, mikor is valaki egy tőrt szorított a torkomnak.
 - Ha megszólalsz, akkor elvágom a torkodat. - mondta a lány.
 - Úgyse érti. Hozd ki! - hallottam a főteremből az egyik fiú hangját.
  Ez nem jó. Nagyon nem jó.

39. fejezet - Nincs tudás, melyet ne tárnánk fel!

*Legort szemszöge*

  Délben keltem fel, mint általában. A tegnap csak kivétel volt. A katona jött és lecseréltem a kötését, de több nem igazán történt az éjszaka. Megfordultam az ágyon és szembe köszönt velem a tegnap kimosott ruhám. Erről eszembe jutottak a tegnapi események. Magamhoz vettem a jegyzetfüzetemet és reméltem, hogy senki nem fog megzavarni. Mielőtt kinyitottam volna a borítójára tettem a kezemet és halkan elsuttogtam a Nitens család jelmondatát, amire sok felmenőm feltette az életét.
 - Nincs tudás, melyet ne tárnánk fel. - suttogtam.
  A jegyzetfüzetből bőrkötéses könyv lett. A könyvborítójának a széleit arannyal szegélyezték és pár drágakövet tettek bele. Ezek miatt a kövek miatt, tudom jegyzetfüzetnek álcázni és ezért csak én tudom kinyitni. Elkezdtem lapozgatni, közben a legtöbb varázslatot és főzetet újra átnéztem. Igen, már megint változott egy keveset. Elértem az egyik oldalra, amit kerestem, mert mindig máshol van. Amit kerestem az egy átjáró a könyv szellemi tudásába, ahol sok rokonom tengődik szellemként. Ez a kapu egy két oldalas rajznak volt megfelelő. A kaput úgy ábrázolták, hogy két kör van egymásban és az íveik közötti résben rúnák vannak beleírva és a rúnák kinézete folyamatosan változik. Most nincs arra időm, hogy elmerüljek a könyvben, csak egy kérdést szeretnék feltenni. Ehhez viszont elég, ha csak egy ablakot hozok létre a két világ között. Ezt a trükköt még a nagyapám mutatta. Felidéztem hogy mely rúnák szükségesek, aztán kezdődött a keresés. Gyorsan egymás után az összes szükséges jelre rá böktem és hozzá mondtam a jelentésüket. Tíz jel kellett így gyorsan meg voltam. A kör hirtelen kéken felragyogott és egy termet láttam a közepében. A teremben félhomály uralkodott, csak pár fáklya volt itt és azok is kéken fénylettek. A terem mennyezete helyett a csillagos ég látszódott, az oszlopok pedig mintha jégből lennének, kékesen verték vissza a fényeket. A falakban ajtók voltak, és az ajtók mellett könyves polcok foglaltak helyet. A könyveket szellemek vették le és tették vissza, esetleg kiegészítették. Sokan voltak itt, mindenki a saját dolgával törődött.
 - Nitens Klant, beszélhetnénk? - kérdeztem suttogva, hogy senki ne hallja meg a folyosóról.
  Azonban ott a teremben a suttogásom felerősödött és olyan volt, mintha rendes hangon szólaltam volna meg. Az összes szellem felém fordult, mintha csak most vettek volna észre. Az egyik szürkés alak előrébb jött, egészen a kör széléhez, mely a padlón húzódott. Ez a kör tartotta vissza az őseimet attól, hogy visszajussanak az élők közé.
 - Mire vagy kíváncsi Etron? - kérdezte.
  Hiába vagyok tünde, így is úgy is csak ezt a nevemet ismeri.
 - Inkább beszámolnék valamiről, hogy hallottatok-e róla. - folytattam.
 - Hallgatunk.
 - Sötét lényeket hoz létre itt egy varázsló. Több állat fajtát eggyé gyúr össze. Az így keletkezett szörnyetegeknek a szeme vérvörös, a vérük fekete a méretük háromszor akkora mint egy átlagos emberé. Tegnap az egyiket megvizsgálhattam és egy érdekes felfedezésre bukkantam, a lény vérveszteségben nem múlt ki, csak úgy tudtam megölni, hogy átszakítottam a koponyáját. Mellette a lény alig öt napos lehetett, így azt hittem, hogy haldoklik, pedig csak éppen vemhes volt és a kicsinyét szerette volna világra hozni. - összefoglaltam röviden azt, ami különleges volt.
  Döbbent csend borult a teremre, a szellemek akik hátrébb voltak összesúgtak. Alig lehet ebben a félhomályos kék teremben kiszúrni a távolabb lévő szürke szellemeket.
 - Mennyi az idő Etron? - kérdezte a nagyapám.
  Kinéztem az ablakon, aztán újra a könyvre meredtem.
 - Dél körül jár az idő. - válaszoltam.
 - Oszd meg az emlékeidet és estére már valamit ki tudunk hámozni ebből az egészből és mindent megtudhatsz, amit szeretnél.
  Nem éppen a legbiztonságosabb az, ha most odaadom az emlékeimet, hiszen egy rokonom a létrejött csatornán képes lenne átjönni az elmémbe és nem biztos, hogy le tudnám győzni.
 - Az emlékeimet elraktározom a könyvbe, onnan ti is láthatjátok. - szólaltam meg végül.
 - Most már megtanultad azt a leckét, hogy senkiben sem bízhatsz. - nevetett fel valaki hátulról.
 - Rendben. - bólintott a nagyapám.
  Az ablakot bezártam, aztán a könyv végére lapoztam, ahol még volt üres oldal. Az a jó, hogy ez a könyv nem tud betelni, így nem kell újat létrehozni. A kezemet az üres lapra tettem és elkezdtem az aznapi eseményeket újra átgondolni, közben minden egyes emlékkép megjelent a lapokon. Ez a művelet egy órámba telt. Megpróbáltam mielőbb végezni, hiszen bárki bármikor bejöhet.
  Végül csak sikerült letennem a könyvet. Egy kicsit elfáradtam, de nem nagyon. Remélem az őseim segítenek megtalálni a megoldást, még ha nem is vagyok velük túl szoros kapcsolatban, de legalább adtam nekik pár új információt, amit tudnak elemezni. Valaki kopogott az ajtómon.
 - Szabad! - szóltam ki és a könyvemet letettem az ágyra mire újra a jegyzetfüzetem kinézetét vette fel.
 - Bocsánat a zavarásért - jött be egy nő - Derenor mondta, hogy a tegnap történtek miatt gyere tanácsterembe.
 - Hogy hogy nem Nübtel jött? - kérdeztem.
 - Ő és Boren elmentek az erdőbe kutakodni. - válaszolt készségesen a nő.
  Felálltam és elindultam de az ajtóban megtorpantam.
 - Valami baj van? - fordult vissza a nő.
 - Semmi. - siettem utána, de remélem a nagyapámnak nincs kedve varázsolni, mert akkor lebukhatok.
  A tanács terem a város közepén a legmagasabb épületben volt. Persze mint lenni szokott a legfelső emeleten. Csodálkozva néztem lentről fel a tetejére, ekkora épületet ritkán láttam. Az alakváltók bolygóján egy fa körülbelül ekkora, de hogy egy épület ilyen magas legyen. Sokáig ámultam, hiszen teljesen máshogy nézett ki, mint amihez hozzászoktam.
 - Ennyire lenyűgöz? - kérdezte a nő, miközben elfojtott magában egy mosolyt.
 - Maga elhiszi, hogy ez a legmagasabb épület, amit életemben láttam? - néztem rá.
 - Elhiszem. Gyere Derenor már vár ránk.
  Csak bólintottam és követtem. Az épületet nem is tudom mihez hasonlítsam. Az alja széles volt és ahogy növekedett egy ideig szűkült, aztán megint elkezdett szélesedni, mint egy homokóra. Viszont a legszűkebb rész is olyan vastag volt, mint egy kisebb kunyhó kerülete. Ott egyébként egy erkély is van, ami miatt nagyobbnak látszik. Az egész fából épült, és még élt a növény,ezért az erkélyről lógtak le a virágai. Beléptem és újra elcsodálkoztam. Az alsó részében mindenhol könyvespolcok vannak, míg a közepén spirálban két lépcső fut fel. Hiába nem látszik a nap, mindenhol lámpások égtek így nappali világosság volt itt bent is. Sokan voltak itt, voltak akik olvastak vagy keresgéltek, voltak akik írtak és még tanítás is folyt itt. Mikor az engem kísérő nőt újra utolértem ő már csak mosolygott rajtam.
  Elindultunk a lépcsőn felfelé. Miközben felfelé tartottunk több szinten is keresztül mentünk, amit alulról észre se vettem. Minden szinten más és más volt, például a másodikon köveket teszteltek, hogy hogyan viszonyulnak a varázslathoz és miért viselkednek úgy ahogy. A harmadik emeleten főzeteket készítettek és már sejtettem, hogy a gyógyítók miért nem kapnak annyi alapanyagot. Miközben figyeltem a vegyészeket észrevettem, hogy egy fiatalabbik, aki velem egykorú lehet, rossz hozzávalót tesz a forrásban lévő főzethez. Éppen az egyik oszlop mögött haladtam el és kísérőm nem volt messze tőlem. Gyorsan megragadtam a karját és fedezékbe húztam. Először értetlenül meredt rám, aztán meghallottuk a robbanást. Nem történt volna semmi baj se, de nem árt az óvatosság.
 - Köszönöm - mondta hálásan.
 - Nem tesz semmit. - válaszoltam és folytattuk az utunkat felfelé.
  A legfelső szintre mentünk, már többen is összegyűltek itt. Az oldalukon lévő fegyverek alapján inkább katonák vesznek most részt. A két Vadász is megtisztelt minket a jelenlétével. Meglepődtem, hogy ők ilyen gyorsan visszaértek az erdőből, de az is lehet, hogy a nő direkt nem mondta el nekem. Értetlenül Derenor-ra néztem, aki csak intett, hogy üljek le. Leültem, de azért eléggé feszengtem, hiszen nem akartam, ennyire belevonni magamat az itteni ügyekbe. El kellett volna rejtőznöm, erre pedig egy csomó magas rangú tiszttel együtt tanácskozok. Nem biztos, hogy jó előjelek.
 - Azért hívtam egybe Önöket - kezdte Derenor - mert egy fenyegetéssel kell szembenéznünk. A vadállatok vagy fenevadak, amik eddig csak az embereket támadták meg, most minket is célba vettek. Az első támadásuk tegnap előtt volt, mikor ketten közülünk kint jártak az erdőbe. A beszámolóik alapján az erdő keleti része teljesen elsötétült, a fák szinte feketékké váltak. Egy farkas jelent meg előttük, aki nem támadott rögtön, de nem is ijedt meg. Az ő megjelenésével kezdődik egy egy ilyen támadás. Olyan mint egy rossz előjel. Tegnap fogtunk egy fenevadat, aki úgy tűnt, mintha a halálán lenne, de azért megkértük az egyik gyógyítót, hogy vizsgálja meg, hiszen könnyebb felülkerekedni az ellenségeinken, ha ismerjük a gyenge pontjaikat. Abból a vizsgálatból sokkal több információ derült ki, mint amennyire számítottam köztük az is, hogy egy varázsló miatt változnak át az állatok ilyenekké, de sokáig a varázslat még csak próbálkozás szintjén állt. Ma már viszont a varázslat tökéletes és egyre több és több fenevad fog megjelenni, mellette még szaporodni is képesek, amit eddig soha nem tapasztaltunk ilyen megváltoztató bűbájoknál. Elhívtam a gyógyítót, aki megvizsgálta a fenevadat, hogy részletesebb leírást tudjon adni róla. - biccentett felém.
  Éppen belekezdtem volna, mikor az egyik katona megszólalt.
 - Nem kell nagy ész ahhoz, hogy tudjuk, hogyan kell megölni egy állatot.
  Sokan helyeseltek vele és már kezdtem magamat feleslegesnek érezni, de már csak azért is bebizonyítom, hogy nem tudnak mindent.
 - Ez igaz - kezdtem vele vitatkozni - de ezek csak akkor halnak meg, ha levágod a fejét, vagy ha egy pontos célzással a koponyájába fúródik a vessződ, egyébként nem fog leállni az öldökléssel. Nem tud elvérezni és nem érez fájdalmat, csak akkor áll le, ha már az agya nem képes a testét irányítani.
  Senki nem kérdezett egy ideig, csak a tündék összesúgtak.
 - Tudod mi a mérge ellenszere? - kérdezte az egyik Vadász.
 - Még nem. - válaszoltam.
 - Hogy érted, hogy még nincs ellenmérged? - kérdezte Boren szikrázó szemekkel, mintha az én hibám lenne.
  Nübtel erre oldalba bökte, hogy álljon már le, mert ez nem hazai terep nekik.
 - Amikor meghalnak a méreg felszívódik a szervezetükben szinte azonnal, így a mérgüket nagyon nehéz megszerezni. Ha nincs méreg, akkor nem tudom az ellenszert se elkészíteni.
 - Ha szerzünk mérget, akkor képes leszel előállítani az ellenszert? - kérdezte Nübtel.
 - Nagy eséllyel.
 - Nem vagy benne biztos?
 - A gyógynövény készlet fogytán van, elmenni gyűjteni, pedig nagyon veszélyes.
  A teremre a kijelentésem után síri csend telepedett. Mindenki elmerült a gondolataiban, hogy hogyan is kéne megoldani a problémát. Gyógynövényekért elmegy szívesen, de ahhoz több nap kell, hogy mindent összegyűjtsek, talán egy nap alatt is menne, de akkor nem aludhatok egy percet sem. Kellhetnek éjszaka és kora hajnalban virágzó vagy termő bokrok vagy lágyszárúak.
 - Nübtel, Boren képesek vagytok egy élő fenevadtól mérget szerezni? - kérdezte Derenor.
  Gondterhelten egymásra néztek, aztán Boren megszólalt.
 - Igen elvállaljuk.
 - Legort - fordult felém - mennyi idő kell minden begyűjtéséhez?
 - Ha gyors akarok lenni, akkor is minimum egy nap.
 - Veled mennek páran. - sóhajtott Derenor.
 - Nem kell! - ellenkeztem rögtön, mire mindenki felém kapta a fejét - A vadállatok kisebb eséllyel fognak észrevenni, ha egyedül megyek. Gyorsabban is készen leszek és könnyebben menekülök egyedül. - magyaráztam rögtön.
 - Ahogyan akarod. - hagyta rám Derenor.

*Anna szemszöge*

  A tegnapi beszélgetés a könyvtárossal kicsit furcsa volt, de sok mindent megtudtam neki köszönhetően. Lehet, hogy még vissza fogok oda menni. Elkezdtem a sátrak között bolyongani, hiszen még nem tudom, hogy ki hol van. Könnyedén el lehet itt tévedni, hiszen sok sátor nagyon hasonlóan néz ki, hiszen mindegyiket sietve rakták össze abból, amit találtak.
  Tíz percnyi bolyongás után megláttam egy olyan sátrat, ami eddig elkerülte a figyelmemet. A színe nem ütött el, de azon kívül mindene más volt. Innen onnan növények lógtak le róla és a tetejébe lyukat vágtak, hogy ott távozzon a füst. Érdekes illatok csaptak ki a sátorból ezért óvatosan közelebb mentem. Hallottam, hogy valaki motyog miközben keverget valamit. Belestem a résnyire szétváló két anyagdarab között, ami az ajtónak volt oda felakasztva. Egy nem fiatal, de nem is idős nő volt a sátorban egyedül. A nő sötét szoknyát és inget viselt. A haja fekete és göndör volt. Látszott rajta, hogy megpróbálta felfogni, de mindig kiszabadult belőle egy két tincs. Az ingujját a könyökéig feltűrte és egyfolytában kevergette azt a valamit, amit az üstjében főzött. A sátorban világos volt, de nem azért mert besütött a nap. Világító kis bogárkák voltak összefogdosva egy-egy üvegben és azok szolgáltattak fényt, az üst alatt, pedig nem tűz lobogott, hanem parázs volt, de a parázs is be volt ásva a földbe, így nem gyújtott meg semmit se.
 - Nem jössz be? - kérdezte hirtelen a nő.
  Nagyon meglepődtem, hogy észrevett, hiszen egyszer sem nézett felém. Nem mozdultam, hátha nem nekem szólt.
 - Akkor nem jössz be? - nézett egyenesen rám.
  Most már biztos vagyok benne, hogy észrevett. Beléptem a sátorba, a nő közben egyfolytában mosolygott.
 - Mielőtt kérdeznéd, nem vagyok boszorkány. - nevetett fel.
  Dallamos nevetése volt, egyáltalán nem féltem tőle, de lehet, hogy az is közre játszott, hogy nagyon sérülékenynek tűnt.
 - Akkor micsoda? - kérdeztem.
 - Mondanám hogy gyógyító, de az se lenne igaz rám. - gondolkodott el - Elég ha annyiban maradunk, hogy mindenféle főzetet képes vagyok elkészíteni, varázslat nélkül.
 - És mit készít éppen?
 - Semmit se - fordult vissza a főzetéhez - a növényeket vizsgálom. Mostanában nem úgy viselkednek, mint ahogyan szoktak. Ám lehet hogy csak azért mások, mert nem az otthonomnál gyűjtöm őket.
 - Sok tényező állhat a változások hátterében. - jegyeztem meg halkan.
 - Igazad van, de nem tudom az összes lehetőséget kizárni. Ha most megbocsátsz folytatnom kell a munkámat - tessékelt ki a sátrából.
  Na jó, az emberek egyre furábbak. Tovább mentem, hiszen a tábor felénél se járok. Ahogyan haladtam a tábor déli csücske felé egyre szomorúbb és reményvesztett arcokat láttam. Gondolom ők vannak itt a legrégebb óta. Vajon miket élhettek át? A sátorhad felénél jártam, amikor egy másik hely keltette fel a figyelmemet.
  Egy üst állt egy sátor előtt és egy raguhoz hasonlatos valami főtt benne. A nő mellett két fiú játszott, néha mikor a nő rájuk szólt megpiszkálták a tüzet, de a játék jobban lekötötte őket. A gyomrom az isteni illatokra reagálva hangosan megkordult. Senki nem kapta fel a fejét, tehát nem hallották vagy nem érdekelte őket. A nő hirtelen megkongatta az edénye oldalát és hangosan elkiáltotta magát:
 - Kész az ebéd! Aki nem kapott tegnap este vacsorát az jöjjön most ide!
  Gyorsan beálltam a sorba, hiszen tegnap lekéstem a vacsoráról és most nem akartam éhen maradni.    Mivel közel voltam hamar megkaptam az adagomat. Gyorsan bekaptam egy kanállal és majdnem vissza is köptem azt a tányérba. Nagyon forró volt még. Miután már nem könnyeztem a forróságtól újra elkezdtem kanalazni a levest, de már sokkal lassabban. Fél óráig tartott megenni a ragut. A tálat, amit kölcsön kaptam, visszavittem a nőhöz, aki az egyik gyereke kezébe adta azt. A gyerek elfutott és elkezdte egy teknőbe elmosni a tányért.
  Tovább sétáltam, most már teli hassal. A sátrak egyre piszkosabbak voltak és az emberek itt alig alig beszélgettek egymással. Olyan érzésem volt, mintha szellemek között lennék. Talán ők az első túlélők, akik látták a fenevadak utáni pusztítást. Lehet, hogy már több hónapja itt vannak a jobb élet reményében, de mostanra feladták azt az álmukat. Már nem érdekelte őket, hogy mi fog történni.
  Veszekedés hangja ütötte meg a fülemet és rögtön a hangok irányába kezdtem el sétálni. Két férfi a sátrak között veszekedtek, de még nem vált tettlegessé a dolog. Vajon min kaphattak össze? Nem mentem közel hozzájuk, nem akartam belekeveredni. Ám olyan távolságba maradtam, hogy szemmel tudjam tartani az eseményeket.
 - Minden nap ez történik. - szólalt meg mellettem egy férfi, aki szintén a két veszekedőt szemlélte - Minden nap, mióta itt vagyunk folyton veszekednek.
 - Min tudnak ilyen sokáig veszekedni? - kérdeztem.
 - Ők ketten az utolsó túlélői a falujuknak és azon, hogy melyikük tett többet azért a faluért.
 - De ha ők ketten maradtak csak, akkor mi értelme van? - néztem a férfi kíváncsian.
 - Az utolsó túlélők. Szemtől szemben látták, hogy mire képesek a fenevadak, ezért minden nap talaj részegre isszák magukat, veszekednek aztán sírnak. Mindig ugyanaz. - a férfi tovább cammogott.
  Érdekes látni, hogy a gyász mit hozhat ki egy emberből. Nálunk nincs idő és nem is akarunk időt hagyni rá. Hiszen akik meghaltak nem képesek visszajönni onnan, ahova mentek. Mi ezt képesek voltunk elfogadni és akként élünk tovább, hogy egyszer úgy is találkozni fogunk. Egy halott alakváltó iránti tiszteletedet úgy fejezheted ki, ha nem sírsz utána és tovább lépsz az életed következő szakaszára. Amikor az apám meghalt és azt hittem, hogy vele együtt az öcsémet is elvesztettem, akkor nem akartam elfogadni a tényt, hogy nem láthatom többet őket. Végül pár év múlva eljutottam odáig, hogy most már nem értük, hanem miattuk fogok katona lenni, hogy mással ne történjen meg ugyanez.
  Keserű bánattal a szívemben baktattam tovább, míg el nem értem a tábor szélére. Ekkor megálltam egy pillanatra és összegeztem magamban azt, amit ebben a másfél órában átéltem. Utána felpillantottam az égre. A nap sütött, de nem olyan élénken mint szokott. Az ég is szürkés kékes volt bárány felhők sokasága úszott rajta tova. Ennek is meg van a maga szépsége. A nyár a vidámság, az élet, az ősz a felkészülés, megnyugvás, a tél a szomorúság, pihenés, a tavasz az ébredés, öröm. Körforgás, melyet lehetetlen megállítani vagy megváltoztatni.
  Megfordultam és visszaindultam azokhoz, akikkel idejöttem, akikkel az azt éjszakát végig harcoltam. A harcról rögtön eszembe jutottak a haldoklók sikolyai, halál hörgései. Gyorsan elhessegettem magamtól ezeket. Tisztelem őket, de azért nem fogok mindig rájuk gondolni. Tovább kell lépnem, ez a túlélés lényege. Ha sokáig egy helyben maradsz a ragadozó türelmetlen lesz és támad. Te pedig értetlenül nézel, hogy mi folyik éppen.
  Erre a gondolatomra megálltam. Ne maradj egy helyben, mert a ragadozó figyel és elkap. A városfalakra néztem. Nem fognak örökké megvédeni, a fenevadak tudják, hogy itt vagyunk, most éppen várnak. El kell mennem a könyvtárba.
  Szinte futva tettem meg az odavezető utat. Lihegve estem be oda, mire Ylkarn döbbenve nézett rám. Megint úgy nézett ki mint egy öreg ember.
 - Anna, mi történt veled? - kérdezte és hozott egy széket, hogy leüljek.
 - Köszönöm. - mondtam hálásan - Miközben a sátrak között sétálgattam eszembe jutott valami.
 - Mi?
 - Azon az estén töprengtem egy darabig, amikor megtámadták a falut a fenevadak. Rögtön a halottak jutottak eszembe, ami miatt összeszidtam magamat, hiszen ha fejben egy ponton maradok akkor könnyű célponttá válok.
 - Mit akarsz ezzel mondani? - nézett rám értetlenül a tünde.
  Látszik, hogy nem szokott vadászni.
 - Ha sokáig egy helyben maradok a fenevad észrevesz, figyel és támad, mikor már azt hiszem biztonságban vagyok.
 - Azt mondod, hogy meg fogják támadni a várost? - kérdezte.
 - Szerintem igen. Azért hagyták, hogy elmeneküljünk, mi jöttünk utolsóként és azért, hogy idevezessük őket. A város nem vándorol, így most a fenevadak figyelnek, hogy a megfelelő időben támadni tudjanak.
  A tünde felfogta a szavaim súlyosságát, de most máshova kalandoztak el a gondolatai. Vissza akar menni a saját népéhez.
 - Szerintem már a vadállatok nem csak az embereket támadják. A varázslat már kifinomulhatott annyira, hogy most már saját magán kívül mindent megöljön. - tettem hozzá.
 - Miből gondolod?
 - Mit mondtam olyan az illatod, mint az erdőé. Ez minden tündére igaz, ezért nem támadtak eddig titeket, nem voltak képesek behatárolni, hogy hol vagytok. Az állatoknak nem jó a látása ezért inkább a szaglásra fókuszálnak. Szerintem mostanra már megtudják különböztetni a tündéket az erdőtől.
 - Remélem nincs igazad. - sóhajtott.
  Nem szólaltam meg utána, hagytam hogy Ylkarn megeméssze a hallottakat. Végül felállt a székről és elkezdett a könyvespolcok között sétálgatni.
 - Kérsz vizet? - kérdezte.
 - Igen. - válaszoltam és kerestem a szemmel, hogy hova tűnt, mert két könyvespolc között nyomát vesztettem.
  Vártam pár percet, de sehonnan se hallottam semmit se. Mintha egyedül lennék itt. Ekkor mintegy végszóra csörömpölést hallottam a könyvtár sarka felől. Felpattantam és rögtön odasiettem, hátha kell segítség. Porfelhő szállt fel a könyvekről és valaki köhögött előttem. Előre léptem egyet és loccsanást hallottam.
 - Kiömlött a víz? - kérdeztem mikor már valamennyire elült a por.
 - És még leborult egy könyvkupac. - tette hozzá - Már biztosan nem nyúltak hozzá egy jó ideje.
 - Mit kerestél? - emeltem fel az egyik könyvet, melyben egy csomó térkép volt.
 - Pont azt. - mondta és kikapta a kezemből.
  Elkezdte lapozgatni miközben motyogott, hogy "ez sem az", "hol lehet", "hogy került ez ide" és még sok hasonlókat. Érdekes volt figyelni, hogy mennyire belemerült a munkába. Unatkoztam így elkezdtem sétálgatni a könyvespolcok között és nézegettem a könyveket, amelyik megtetszett, abba belenéztem. Sokáig nem találtam semmit se, amit elolvastam volna. Közben pedig a tünde folyamatosan csak lapozgatta azt az atlaszt. Párszor elrohant mellettem egy másik könyvért. Csak tudnám mi jutott eszébe, hogy így elkezdett utána nézni. Hirtelen egy nagyon régi könyvön akadt meg a szemem. A könyvnek nem is igazán volt borítója inkább sok sok papírt összefogtak és azzal vonták be. Kinyitottam és elkezdtem olvasni. Egy napló szerűség lehetett, az elején a tulajdonos neve állt.

Aprodus Fate

  Érdekes név. Még soha nem hallottam róla, de nem számít a véleményem hiszen nem is ezen a bolygón élek. Tovább lapoztam és elkezdődtek a bejegyzések. Nem minden nap írt ebbe a könyvbe, váltakozóak voltak a dátumok. Olyan népről mesélt, amiről eddig még nem hallottam és ő is ennek a népnek a tagja volt. Az Emlékek Népe, mindig így hívta magukat. Nagyon részletesen számolt be mindenről, a tájról a családjáról a világukat uraló viszályokról. Kíváncsiságból egyszer megzavartam Ylkarn-t és kértem tőle egy térképet, ami a mostani világot ábrázolja. Csak némán felém nyújtott egyet. Amint megkaparintottam a szerzeményemet rögtön visszaültem olvasni és megpróbáltam a területet behatárolni, ahol élt. A legnagyobb megdöbbenésemre nem találtam sehol se azt a helyet amiről beszélt. Megpróbáltam elképzelni a tájat de nem sikerült. Túl sok információ van és nem tudom mindent megjegyezni egyszerre. Hirtelen én is kíváncsi lettem a térképekre így pár kisebb vita után már tudtam, hogy semelyik se az, amit én keresek. Ylkarn nagyon beleásta magát így ingerülten válaszolt a kérdéseimre, de megtudtam, amit szerettem volna. Visszarogytam a székbe és már feladtam a reményt egy térkép szerzésére. Tovább olvastam a naplót. Még nem túl érdekes, hiszen eddig csak a tájról és a hazája kinézetéről ír. Az utolsó soron, amit olvastam felnevettem.

"Nem tudom kinek a kezébe fog kerülni a naplóm, főleg reménykedek abban hogy senkiébe sem, de a népem szabályai tiltják azt, hogy tudást zárjunk el egymástól. Az eddig felfedezett világunk térképe benne van a napló borítójában, ha netán kéne valakinek."

  Furcsa nép, hogy egy naplót is meg kell osztania a világgal. Elkezdtem a borítóját vizsgálni és észrevettem, hogy a borító tokként működik és van benne egy papír lap. Óvatosan kiszedtem a tokból a térképet és elkezdtem vizsgálgatni. Egy szigetet ábrázol, vagy nem is. Túl nagy egy szigetnek. De hogy most már van térképem újra belevetettem magamat az olvasásba.

*Legort szemszöge*

  Már újra a szobámban voltam. Gyorsan minden szükséges holmit magamhoz vettem, mellette még vizet és élelmet. Már késő délutánra hajlik az idő, de ha szerencsém van, akkor holnap ilyenkorra már végezni fogok. Az őrnél szóltam, hogy elmegyek, erre csak bólintott és kiengedett. Nem az erdő felé fogok elindulni, ezt már most elhatároztam. A rét felé fordultam és elkezdtem sétálni miközben feszülten figyeltem a környezetemet. Halk maradtam, hogy ne keltsem fel semmi olyan figyelmét, aki engem szeretne vacsorának. Míg odafelé tartottam nem nagyon találtam számomra fontos, begyűjtendő dolgokat. Sejtettem, hogy itt nem fognak nőni. A rét már közel van, az erőd és a rét között egy órát kell sétálni.
  A réten már sokkal több dolgom volt, mint az erdőben. Sokkal több növényt gyűjtöttem itt össze, mint amennyit terveztem. Nagyon remélem, hogy mindennek lesz helye. A nap már lemenőben volt, így újra az erdőbe mentem mert ilyenkor ott nyílnak vagy nőnek azok a virágok, termések, levelek, amikre szükségem van. Ez, hogy most újra az erdőt járom növényt keresve, visszaemlékeztet azokra a napokra, mikor újra kellett gyűjtenem Emandiece gyógynövényeit, mert felrobbantottam a házát. Mosolyogtam az emlék hatására és úgy folytattam az utamat. Hirtelen megtorpantam, olyan érzésem volt, mintha valaki követne. Futkosott a hátamon a hideg. Megtanultam bízni az ösztöneimben és tudtam, hogy veszélyben vagyok. Nem fordultam meg, helyette kinéztem egy fát melyet gyorsan elérhetek és könnyedén felmászhatok rá. Vettem egy nagy lélegzetet és elkezdtem sprintelni, így is figyeltem arra, hogy minél kevesebb zajt csapjak. Elértem a fát és azonnal felkapaszkodtam rá. Elbújtam már amennyire tudtam az alsó ágak közé. Az aki követett beért a látószögembe. Egy fiú volt és körbe körbe nézett. Engem keresett, de nem talált.
 - Ragon, már megint elvesztetted? - kérdezte egy lány hang.
  Amin nagyon meglepődtem, hogy értem amit mondanak és hogy ezen a bolygón nem beszélik ezt a nyelvet.
 - Mikor elkaptam volna elmenekült. - fortyant fel a fiú - Tündét sokkal nehezebb becserkészni, mint egy embert.
 - De őt már kétszer is elvesztetted. - jött a fa alá a lány is.
 - Ahhoz képest, hogy gyógyító sokkal ügyesebb mint azt gondolnád. Mellesleg te se jártál sikerrel, igaz Erisz? - most a fiún volt a sor, hogy gúnyolódjon.
 - Elég legyen! - szólalt meg a harmadik hang - Ha el akarjuk végezni a feladatunkat, akkor ne keltsük fel senki figyelmét se. Menjünk vissza, sötétedésben nem lehet elkapni a tündét. Szerintem a vadállatok előbb felfalják.
  A fiú és a lány szó nélkül követte a trió harmadik tagját. Nincs jó előérzetem, ha ezek már kétszer megpróbáltak elkapni, vagy csak összetévesztettek valakivel? Vártam még addig, amíg beesteledett, csak azután másztam elő az ideiglenes búvóhelyemről. Hárman voltak, két fiú és egy lány. Ha megint találkoznék velük, akkor is könnyedén hátrahagyom őket, vagy ha nincs más út akkor megmérkőzöm velük. Folytattam a keresgélést és jártam az erdőt. Sokszor elmentem olyan területekre is, amiket még nem ismertem, amiből itt bőven akadt. A sötét erdőrész közelébe is elmerészkedtem, hiszen szükségem van mindenre, amit be tudok gyűjteni. Szerencsémre eddig nem találkoztam egy fenevaddal sem.

*Anna szemszöge*

  Egyre furcsább és furcsább a napló. Nem arról szól, mint amire számítottam, mintha egy történelem tankönyv kicsinyített mását tartanám a kezemben. Minden egyes eseményt, ami a bolygójukon történt leírta ebbe a füzetbe is és én csak faltam az oldalakat, nem tudtam letenni a könyvet a kezemből. Hogy az elejéről kezdjem, a világukon éltek a sötétség és a fény lényei. A sötétség lényei közé tartoztak az orkok, trollok, démonok és az óriások közül néhány család. A fény lényei voltak a tündék, emberek, törpök és még az óriások maradéka. Folyton dúltak a kisebb harcok a fény és a sötétség között. A sötétség lényei kitaláltak egy cselt, ami örökre a többi nép bukását vonta volna maga után. Minden azon függött, hogy szétválasszák a fény lényeit. A sziget felső részén éltek az óriások és a tündék nagy része, míg az alsó részen inkább az emberek és a törpök tartották vissza a sötétség lényeit. A démonok összeadván erejüket elkezdték szétválasztani a két részt egymástól, hogy a tündék és az óriások ne tudjanak segítséget nyújtani az embereknek és a törpöknek. Több száz varázsló, ember, tünde, törp és óriás halt meg annál az ütközetnél, de végül a szárazföld két része nem lett szétválasztva. A legtöbb halott az emberek oldaláról származott, onnan is főként az egyik családtól, a Nitensék-től. Nitensék hatalmas varázsló család, de voltak olyan tagjai, akik nem örökölték a család adományát, mégis ahogyan tudtak segédkeztek a harcokban, miattuk a szakadék nem repedt tovább.
  Olvastam volna tovább, de a szemem le-lecsukódott, míg végül el nem aludtam.

(A térkép:

38. fejezet - Egy kis kutakodás

*Legort szemszöge*

  Még mindig a tegnap történteken jár az eszem. Nübtel beavatott sok mindenbe az állatok támadása után. Ez az első olyan szervezett támadás az állatok részéről, ami szervezett volt és amit túléltek, ezért minden részletet el kellett mondanunk, hogy megfelelően fel tudjunk készülni, ha netán ezt az erődöt is megtámadnák az állatok. Sajnos tegnap este nem tudtam beszélni Annával, mert egész éjszaka Nübtel, Boren és Derenor kisebb vitáját kellett arról hallgatnom, hogy jó ötlet volt-e engem is beavatni. A végén arra jutottak, hogy elfogadják ezt a tényt, hiszen változtatni nem tudnak rajta.
  Talán ha megpróbálnám az álmában elmondani neki, amit tudok, akkor sikerülhet. Mivel még hajnali három körül lehet az idő és teljesen egyedül vagyok, egy pár perces alvás senkinek nem fog feltűnni még sikerülhet is. Itt maradtam kint a főterembe, hiszen higgyék csak azt, ha megtalálnak, hogy túl fáradt voltam és véletlenül aludtam el. Nem tudom, mikor is billentem át a valóságból az álom világba, de valamikor megtörtént. Azonnal elkezdtem keresni Anna álmát, hogy beszélhessek vele. Megtaláltam bár Anna túl messze van ahhoz, hogy sokáig itt maradhassak.
  Megint a lebegő szigeten voltam és láttam, hogy Anna gondolataiba merülve üldögél az egyik sziget szélén. Túl messze volt ahhoz, hogy odáig elkiabáljak. Lenéztem a szigetek alá, ahol viharmadarak fészkeltek, a múltkor is Anna őket használva utazgatott a szigetek között. Vettem egy nagy levegőt és leugrottam a szigetről. Nagyon remélem, hogy segíteni fog az egyik madár. Alig pár másodperce zuhantam, mikor az egyik madár alám repült és felfogta az esésemet. Felültem a nyakához, ahol a kis kiálló tollak vannak. Először elég bizalmatlanul vezettem, főleg azért, mert nem egy szigetnek majdnem neki mentünk, de aztán szép lassan belejöttem és sikeresen elértem a célomhoz.
 - Anna! Beszélnünk kell! - szálltam le a hátasomról, aki azonnal visszament a fészkébe.
 - Mi történt Legort? - nézett rám, de még mindig nem figyelt rám teljesen.
 - Kezdd először te.
 - Az erdőben vadásztam emberként - ezt a szót kihangsúlyozta - amikor érzékeltem, hogy egy Vadász is ott van. Félek, hogy miattam jöttek ide.
 - Nem kell aggódnod, azt se tudják, hogy te is itt vagy. - szóltam közbe.
 - Honnan veszed? - nézett rám kérdőn.
 - Mert felfedték magukat előttem.
 - Felfedték? Többen vannak?
 - Igen. Wolkrt Boren és Tereh Nübtel. Ők ketten alakmásolók, de azért vannak itt, mert az itteni Erdőszellem eltűnt. Egyáltalán nem érzékelik a te jelenlétedet, sőt én ott vagyok velük, de azt se szúrják ki, hogy én se teljesen tünde vagyok.
 - Túlságosan a technika rabjai lettek. - sóhajtott Anna.
 - Most én nem értem, hogy mit akarsz.
 - Az alakmásolók azért jöttek létre, mert mi is megjelentünk a világon. Minden fajnak kell egy olyan ellentétes másik faj, ami egyensúlyban tartja őket. Mindenkinek meg van a maga éltető ereje és különlegessége. Az alakváltók és alakmásolók különlegessége az, hogy nagyon közel állnak a természethez, így az érzékszerveik és ösztöneik, mindenkinél jobbak. Azonban míg mi alakváltók egyre közelebb húzunk a természethez, és már sokkal erősebbek vagyunk mint elődeink, addig az alakmásolók elvágták magukat tőle és képességeik nem olyan erősek.
 - Szóval már nem nagyon vannak hasznunkra. - vontam le a következtetést.
 - Még mindig veszélyesek, de most már egyedül is képes vagyok két felnőtt alakmásoló legyőzésére a tapasztalataid alapján.
 - Csak ennyit szerettem volna. Mellesleg mielőbb meg kell találnunk az Erdőszellemet, mert a vadállatok ránk támadtak.
 - Azon vagyok, de a túlélést tartom az első helyen, amit a városiak nem könnyítenek meg.
 - Tapasztaltad az emberi segítőkészséget és vendégszeretet? - kérdeztem gúnyosan.
  Nem válaszolt csak úgy nézett rám, mint ha olyasmit mondtam volna, amit már tudott.
 - Mennem kell, én vagyok most az egyetlen gyógyító, akinek ébren kellene lennie.
 - Akkor szia! - köszönt el tőlem és újra a szigeteket nézte.
  Kiszakítottam magamat az álom szépséges világából, hiszen nem vetne rám túl jó fényt, ha aludnék, amikor szükség lenne rám. Kidörzsöltem a fáradtságot a szememből és körülnéztem, de senki nem volt itt rajtam kívül. Mivel a tegnap gyűjtött növényeket ki kell szárítani egy hamar biztosan nem fogok tudni új főzeteket csinálni.
  Hirtelen kivágódott az ajtó és egy tünde jött be rajta. A karját magához szorította, így nem láttam, hogy mi baja van.
 - Krunvon vagy Ikirav itt van? - kérdezte.
 - Nincsenek itt. Krunvon nyolckor jön be. - feleltem.
 - Te is gyógyító vagy?
 - Igen.
  Nem kérdezett többet, csak végig mért. Nem bízik a tudásomban, pedig szerintem el fog fertőződni a sebe, ha nem segítek.
 - Megvágta magát, vagy valami megharapta? - kérdeztem.
 - Megharapott egy vadállat.
 - Bekötötte a sebet?
 - Igen.
 - Jöjjön ide. - közben felálltam, hogy levegyem a fertőtlenítőt és a kötszert a polcról.
  A tünde nem jött közelebb még mindig csak figyelt engem.
 - Akarja, hogy segítsek, vagy inkább megvárja a reggelt, hogy addig nőjön a fertőződés esélye? - néztem rá.
  Tétova léptekkel közelebb jött és a kezét megmutatta nekem. Letekertem róla a sebtiben rátett anyagot, amin már átütött a vér. A sebek nagyon mélyek voltak és bűzlött az állat szagától. Méreg jutott a szervezetébe.
 - Túl mély és hosszúak a sebek, össze kell őket varrnom. - jelentettem ki.
  A katona megfeszült, de végül bólintott egyet. Elővettem egy tűt, cérnát és még pár főzetet, ami segíthet. Először fertőtlenítettem a sebet. Aztán volt nálam érzéstelenítő is, így azt is használtam, hogy kibírja a fájdalmat. Összevarrtam és bekötöttem a sebet, hogy ne sértse fel semmi se a varratokat.
 - Holnap le kell cserélnem a kötést, majd jöjjön vissza.
 - Köszönöm. - mondta a férfi és olyan gyorsan hagyta el a termet, amilyen gyorsan csak tudta.
  Elővettem a jegyzetfüzetemet és elkezdtem beleírni azokat a tapasztalatokat, melyeket a harc során és az erdőben észrevettem. Még szerencse, hogy két jegyzet füzetem van, a másik nincs itt, így azt Emerisz tudja használni. Remélem hamar leváltanak, az a kevés alvás még jobban kifárasztott, mint gondoltam.

*Anna szemszöge*

  Veszekedésre ébredtem fel. Kómásan kinyitottam a szememet, és láttam, hogy pár katona veszekedik pár falubelivel. Felálltam a hordóról, mert jobb alvóhelyet nem találtam, és a közelükbe mentem, hogy megértsem min vitatkoznak.
 - Miért jöttek ide? - kérdezte az egyik katona.
 - A vadállatok megtámadtak minket és menekülnünk kellett. - válaszolt a falusi férfi, aki végig harcolta azt az éjszakát.
 - Ne hazudjon nekem! - erre felkaptam a fejemet - Tudjuk, hogy a tündék voltak azok. Miért keni mindenki a vadállatokra? A vadállatokat nyilván a tündék irányították.
  Akik a közelben voltak hitetlenkedve nézett a katonára. Ezek mekkora barmok, nem veszik észre azt, ami az orruk előtt van. Tündéket már évtizedek óta nem láttak és mégis rájuk fognak mindent ahelyett, hogy utána járnának.
 - Kérem uram, ne sározza be a szeretteim halálát. - futottam a katona elé, mint egy ijedt kislány.
  Esküszöm az embereknél jobban megéri az, ha folyamatosan hazudsz nekik.
 - Apám aközben halt meg, miközben védte a családját. Kérem, hadd emlékezzek úgy rá, mint egy hősre, ne pedig mint egy áldozatra. - könyörögtem neki.
  A falusiak furcsa tekintetekkel méregettek, de most az nem érdekelt.
 - Majd máskor visszajövünk. - motyogta a katona és elvonult a társaival együtt.
  Felegyenesedtem és kifújtam az eddig bent tartott levegőmet. Kaptunk pár órát arra, hogy minél több embert meggyőzzünk arról, hogy mi is történt.
 - Ez mi volt? - kérdezte az egyik férfi.
 - Időhúzás. - válaszoltam - Nincs kedvem még egy háborúhoz is a vadállatok mellett, így van időnk arra, hogy meggyőzzünk sokakat, hogy a tündék ártatlanok.
 - Honnan veszed, hogy ártatlanok? - kérdezte kételkedve az egyik asszony.
 - Én még soha nem láttam tündét, és ezt annak tudom be, hogy ők az erdőben élnek sokkal közelebb a vadállatokhoz.
 - Értjük az érveidet - szólalt meg egy idős úr - de nem fogunk tudni senkit se meggyőzni. A városiak túlságosan fenn hordják ahhoz az orrukat, hogy higgyenek nekünk.
 - Sajnos igaza van Anna, hiába akarsz jót mindenkinek, a vezetők túl makacsok ahhoz, hogy elfogadják az igazságot, helyette egy másikat hoznak létre, ami miatt több ezrek is odaveszhetnek.
  A sátrak között jártam fel és alá, hogy levezessem a feszültségemet. Az emberek mekkora barmok, már amelyek vezető szerepet töltenek be. Miközben róttam a köröket megpróbáltam megoldást találni arra a problémára, hogy az emberek háborúzni szeretnének. Miért ne képesek felfogni, hogy az egyáltalán nem lenne senki hasznára sem?
 - Mi lenne, ha most ezt hagynád egy kicsit? A fő feladatunk az Erdőszellem megtalálása, kutakodj, az eltereli a figyelmedet! - szólalt meg Legort.
 - Nem félsz, hogy le fogsz bukni? - kérdeztem.
 - Nem, leginkább azért nem, mert éppen aludnék, hogyha hagynál. 
 - Te mindig alszol?
 - Dehogy is, de nekem minden éjszaka ébren kell lennem, és még délután is jobb ha ébren vagyok. 
 - Értem, értem. - védekeztem - Ilyenkor még viccelni sem szabad.
 - Jó kutakodást! - köszönt el Legort.
  Még pár percig egy helyben álltam, hogy most mit is csináljak, de végül Legort tanácsára hallgattam. Most először mentem fel a városba. Nagyon érdekes épületeket láttam. Kőből és farönkökből építették szinte az összeset, és mindegyiknek volt legalább egy emelete. De olyanok is voltak, melyeknek az alsó szintjük nyitott volt és lehetett látni ahogyan patkol egy kovács, vagy éppen egy pék süt. Nagy nehezen eltaláltam a könyvtárba, mely kívülről eléggé romosnak tűnt. Itt volt a városban, de nem törődött vele senki sem. Bekopogtam, nem kaptam választ, de azért beléptem. Régi pergamen szag ütötte meg az orromat, és ott a bejáratnál lecövekeltem. Nem látszott egy tenyérnyi falfelület sem, mert mindenhol könyvespolcok voltak, tele vastagabbnál vastagabb kódexekkel. Volt vékonyabb könyvek is, de azok el voltak különítve a többitől. Egy nagy asztal volt középen tele pergamen tekercsekkel. Egy öregúr ült ott egy gyertya mellett és éppen írt valamit az egyikre.
 - Jó napot! - köszöntöttem.
 - Jó napot! Segíthetek valamiben kisasszony? - nézett rám, közben felállt az asztaltól.
 - Kíváncsi vagyok arra, hogy az állatok mitől lesznek ilyen vadak. - mondtam, hátha tud segíteni.
 - Szóval szerinted nem a tündék tették? - kérdezte sejtelmesen.
 - Még soha nem találkoztam tündével, mellesleg, ha az erdőben élnek, akkor jobban megszenvedték ezt mint mi. - nem hazudtam neki.
 - Végre egy okos ember. - nevetett fel - Ebben a kérdésben nem tudok segíteni, de sok könyvem van a régi hitünkről, melyben megemlítik ezt a változást vagy ahogy ott említik büntetést.
 - Régi hit? - kérdeztem óvatosan.
 - Tudod lányom, mikor még az Erdőszellemben hittünk és minden évben megültük a napját.
 - Most miért nem hiszünk benne? - néztem rá az öregre.
 - Az emberek sok mindent maguk értek el és rádöbbentek arra, hogy nincs szükségük rá. - válaszolt.
 - És maga mit hisz?
 - Szerintem tiszteletben kell tartanunk a régiek hitét is, hiszen ki tudja, hogy mennyire igaz. - közben elindult a könyvespolcok előtt, mintha keresne valamit - Itt is van, a régi hitünket bemutató könyv. Nem viheted el, itt kell maradnod, ha el akarod olvasni.
 - Köszönöm a segítségét. - vettem át a könyvet és az asztal melletti székre ültem. Elkezdtem az olvasást. Régi nyelvezet még számomra is, de értem, hogy mit ír, furcsának találom, hogy ilyennek tartják az itt élők az Erdőszellemet.
 - Nem kell segítség? Nehéz lehet elolvasni. - szólalt meg a könyvtáros, aki eddig engem fürkészett.
 - Köszönöm nem kell, boldogulok vele. - folytattam az olvasást.
  Ez el fogja venni az egész napomat, hiszen a könyv nagyon vastag.

*Legort szemszöge*

 - Ébredj! - rázta valaki a vállamat.
 - Két gyógyító van kint, miért pont én kellek? - kérdeztem mogorván és elfordultam az idegentől.
  Nem rég feküdtem le, kikérem magamnak, hogy nyolctól délig én alszok.
 - Este miért nem aludtál? - kérdezte a hang nevetve.
 - Mert akkor én vagyok itt az ügyeletes. - motyogtam.
 - Legort kelj már fel! - szólt rám Nübtel.
  A beszélgetésünk alatt felismertem a hangját.
 - Miért?
 - Derenor beszélni szeretne veled. - válaszolt félvállról.
  Felültem és ásítottam egyet. Az ablakon kinéztem és délután három tájban járt az idő. Nem is vettem észre, hogy ennyit aludtam.
 - Ennyire kifáradtál?
 - El tudod hinni, hogy most alszom azóta, hogy elmentünk növényekért? - néztem rá fáradtan.
 - Akkor nagyon jól bírod a kialvatlanságot. Boren már rég képen törölt volna.
  Végül kiment Nübtel. Gyorsan rendeztem a cuccaimat és már indultam is utána.
 - Nem öltöztél át?
 - Nincs sok cuccom, és ez igaz a ruháimra is. Csak annyit hoztam magammal, amit rajtam láttál, és még kaptam egy váltást. Amiben jöttem, az most még szárad. Addig nem tudok átöltözni.
 - Nem kellett volna megkergetned magadat két nap alatt két vadállattal. - mondta Nübtel.
 - Mintha én bosszantottam volna fel. - néztem rá vádlón.
 - Nem sejtettem, hogy ennyire dühös lesz a farkas. - vont vállat.
 - Te mi lennél, ha fejen dobnának egy kővel?
 - De nekik sokkal egyszerűbbek az érzelmeik, mint nekünk.
 - A düh is egy egyszerű érzelem.
 - Inkább beszéljünk másról.
  Nem kezdtem bele újabb beszélgetésbe, ugyanis nem volt kedvem társalogni. Vajon mit akar Derenor? A tegnapi miatt lenne? De hát mindent elmondtam. A gondolataimba merülve lépkedtem Nübtel után. Kíváncsi vagyok vajon miért hívatnak. Remélem nem a múltam érdekli őket. Jobban ki kellett volna dolgoznom, de az is igaz, hogy semmi információt nem kaptam, az itteni szokásokról. Szerintem ahhoz képest egy hihető történettel sikerült előállnom. Végül csak elértünk Derenor-hoz, éppen Boren-nel társalgott. Felnéztek a közeledtünkre.
 - Végre, hogy itt vagy. - köszöntött Boren.
  Még mindig nem szimpatikus, de remélem nem látszik rajtam, hogy nem kedvelem.
 - Miért kellek? - fordultam inkább Derenor felé.
 - Fogtunk egy vadállatot. Nem akarunk pánikot kelteni, de meg kéne vizsgálni, ezért ki kell hozzá menni.
 - Más is képes lett volna ezt elvégezni. - néztem rá, mert szerintem nem csak ez az ok, hogy felkeltettek.
 - Ha bármi komplikáció adódna, akkor könnyen meg tudod magadat védeni, ami se Krunvon-ról, se pedig Ikirav-ról nem mondható el.
 - Rendben, induljunk. - mondtam.
 - Nincs szükséged semmire sem?
 - Már minden nálam van.
 - Hogy hogy? Hiszen nem tudhattad, hogy miért kell idejönnöd? - értetlenkedett Boren.
 - Mindig magamnál hordok pár eszközt és főzetet, amikre bármikor szükségem lehet. - válaszoltam.
  Derenor intett, hogy kövessem. Elindultam utána és a két Vadászt hátrahagytam. Nem mentünk messze a várostól, de azért nem is voltunk túl közel hozzá. A vadállat megkötözve várt a sorsára, közben egyfolytában morgott, de alig-alig mozdult. Kérdőn néztem Derenor-ra, hogy mi történt vele.
 - Itt sétálgatott és elkaptuk. Nem védekezett, sőt nem csinált semmit se.
 - Érdekes. - motyogtam.
  A fenevad mellé léptem, mire felém fordította a fejét. A szemei vöröses barnák voltak, a szőre hullott és alig kapott levegőt.
 - Ez az állat haldoklik. - jelentettem ki.
  Folytattam a vizsgálatot, eddig nem értem hozzá. A farka szintén le volt kötve, de kíváncsiságból odamentem. Óvatosan megböktem a csizmám orrával a farkát, ami egy skorpióra emlékeztetett. Az állat nem reagált rá. Jobban szemügyre vettem, de még nem vettem észre semmit se. Elővettem a tőrömet és egy kisebb vágást ejtettem a skorpió részén, de az állat észre sem vette, sőt mi több, nem folyt ki vér a sebből.
 - Ez mit jelent? - kérdezte az egyik katona.
 - Hogy az állatot összetartó varázslat elveszíti az erejét. Ezért az állat elkezdett szétesni azokra amikből létrehozták. Persze nem fogja semelyik se túlélni. Hiszen semelyik állat sincs benne egészen.
 - Mennyi idős? - kérdezte Derenor - Lehet tudni?
 - Ismerem a varázslatot, nehéz kikövetkeztetni, főleg azért mert egyre jobban kiküszöböli a hibát a varázsló, aki létrehozza ezeket. Talán ennek a vére színe még megváltozott.
 - Hogy érted?
 - Amíg nem tökéletesíti a varázslatot, addig a létrehozott állatok vérének a színe mindig fekete lesz, aztán, ahogyan öregszik úgy fakul, majd a halálánál vörös színű lesz. Amíg a feketéből eljut vörösig, az körülbelül öt nap. De ha ez az állat egy későbbi generációból való, akkor ez csak egy átmeneti időszak, azaz ha nem találtunk volna rá, akkor holnapra már lehet, hogy nem lesz semmi baja, most is csak a varázslat miatt van ez vele.
 - Honnan ismered ezt a varázslatot?
 - Sokat olvasok. - hazudtam, de nem tehetek mást.
  Tényleg sokat olvasok, de inkább a gyógyítással kapcsolatban. A legtöbb varázslat benne van a jegyzetfüzetemben. A lény hirtelen elkezdte kapkodni a levegőt, mire egy, ha nem kettő méterrel hátrébb ugrottam. Elkezdett mozgolódni és el akarta tépni a köteleit. Egyre hangosabban morgott és a szeme vörösen izzott. Akkor egy későbbi generáció. Csak egy tőrt hoztam magammal, amit most már nagyon bánok. A fejéhez siettem és egy gyors mozdulattal a kötelekkel együtt a torkát is elvágtam. A földre nyomtam a fejét, hiszen nem akartam, hogy mindenki csupa vér legyen. Nagyon sok vére van, több mint egy percig kellett leszorítanom, és közben egyfolytában rángatózott. Mikor végre nyugton maradt elléptem tőle. A vére sötét színű volt, már nem fekete de a vöröstől is messze állt.
 - Ezek szerint viszonylag fiatalnak számít. - mondta Derenor.
 - Inkább középkorúnak. - közben a késemet megtöröltem a bundájában, már amennyi maradt neki.
  Derenor közelebb lépett a fenevad fejéhez. Nem törődtem vele, de akkor észrevettem, hogy ez a dög még lélegzik. Felkaptam a fejemet és Derenor felé kiáltottam.
 - Menj onnan! - ennyit sikerült mondanom.
  A fenevad felemelte a fejét és már majdnem elkapta Derenor-t, de aztán holtan esett vissza. A tőröm a szeméből állt ki. Nem volt életem legjobban sikerült dobása, de elérte a célját.
 - Ez még élt? - nézett mindenki döbbenten.
 - Úgy látszik. - mondtam közben odamentem a tőrömért - Úgy látszik mindjárt elkészül a végső varázslat, ha csak így lehet ezt szörnyet megölni.
 - Az nagyon nem jó hír. - nézett az erdőbe Derenor.
  Még egyszer körül jártam a fenevadat, hátha még valamire rá jöhetek. Nem találtam semmi mást.
 - Mi a végső összegzésed Legort? - kérdezte végül Derenor.
 - Az állatok egyre erősödnek. Az eddigi életük csak öt nap lehetett, most viszont akár több mint tíz napig is elélhetnek. A szemük vörös, azonban minél öregebbek, annál inkább visszaváltozik az eredeti színére a szeme. A farkában midig van méreg és gyorsan le tud csapni vele. A farkát mellesleg több centiméter vastag kemény páncél borítja, csak a végénél és a tövénél lehet megsebezni. A lény csak akkor hal meg véglegesen, ha levágják a fejét, vagy ha kár éri az agyát. Most már nem képes elvérezni, tehát ha gyűjtő vagy verőeret találnak el, akkor az számára nem halálos sérülés. Nem érez fájdalmat, addig gyilkol míg bírja szusszal. Szíven szúrással is meg lehet ölni, de akkor valahogy alá kell jutni, mert csak ott nem olyan vastag a bőre.
  Mikor befejeztem a jellemzést, senki nem szólalt meg, csak bámulták ezt a fenevadat. Már mentem volna vissza, de Derenor megállított.
 - Ezek képesek szaporodni?
 - Elméletileg nem. - válaszoltam készségesen.
 - Meg tudod nézni? - kérdezte.
 - Igen. - sóhajtottam, mert nagyon nem volt kedvem felboncolni az állatot.
  Felvágtam a fenevad hasát, mire a belei kiömlöttek onnan. A bűz miatt eltakartam az orromat, többen a katonák közül elfordultak. Nem törődtem velük. Hirtelen mozgást láttam az állaton belül. Szóval ez egy nőstény, és azért volt ilyen rossz bőrben, mert vemhes volt. Most szülte volna meg az utódját? Felvágtam a méhét az anyaállatnak és kiömlött belőle a magzat és a magzatvíz. A magzat már hasonlított egy ilyen fenevad kicsinyített mására, de még nem életképes.
 - Szóval úgy látszik, hogy tud szaporodni. - jegyezte meg Derenor.
 - Igen. Akkor rosszul mondtam. A varázslat már elérte az utolsó fázisát. Ennél már csak erősebb fenevadak jönnek. - álltam fel.
 - Túléli? - kérdezte Derenor miközben kardjával a magzat felé bökött.
 - Ha rátalál egy másik vadállat, akkor lehet, hogy felfalja, de az is lehet, hogy gondozásba veszi. Nem tudom, most találkozok ilyennel először.
  Derenor csak bólintott és egy szúrással elintézte a fenevad kicsinyét. Tudom, hogy nem kockáztathatunk, ezért volt rá szükség.
 - Most már visszamehetek? - néztem Derenor-ra.
 - Persze. Köszönöm a segítségedet. - válaszolt, de nem nézett rám.
  Visszamentem a városba. Mindenki furcsa pillantásokat vetett rám, de megértettem őket, hiszen sok vér van a ruhámon. Remek még egy adag mosni és varrni való. Remélem a többi ruhám már megszáradt.

*Anna szemszöge*

  Már beesteledett, de csak a könyv feléig jutottam el. Fáradtan összecsuktam a könyvet, hiszen ma már nem tudok semmit se tenni. Sok mindent megtudtam, de még mindig nem eleget. Az Erdőszellemben már egy évszázada nem hisznek az itteniek, de attól még tiszteletben tartják a természetet. Nyílt háború a tündék és az emberek között még nem volt. Most mi válthatta ki azt, hogy az Erdőszellem álomba merült? Azt mondta Are, hogy egy varázsló érkezése. Azonban mikor érkezhetett a varázsló? Kellett történnie valaminek, ami ezt kiváltotta.
 - Még nem találtál semmit se? - kérdezte az öreg úr.
 - Sok mindent találtam, de semmi olyat, amit kerestem. - mosolyogtam - Mióta vannak itt ezek a fenevadak? - kérdezte egy hirtelen ötlettől vezérelve.
 - A városban lakok, mégis honnan tudhatnám? - nézett rám.
  Az egyik ablak előtt álldogált éppen az öreg, mikor hirtelen jött egy fuvallat. Sok mindent éreztem abban a szellőben, pékáru illatát, trágya szagot, lerészegedett emberek szagát és az erdő illatát, ami azért furcsa, mert az erdő túl messze van. Egy faj van, akit nem tudok kiszagolni az erdőben, és az a tünde. Ők olyan sokat éltek ott, hogy a szaguk felvette az erdő szagát, így lehetetlen őket kiszagolni számunkra. Ám itt a városban távol az erdőtől kicsit feltűnő. Az öreg úr még mindig kíváncsian fürkészett engem, de most feltűnt nekem valami. Mindenhol székek vannak és az öreg egy bottal jár, miért nem ül le, ha számára fájdalmas a járás?
 - Szerintem onnan tudhatná - kezdtem, közben vettem egy nagy levegőt - hogy maga nem a városból származik.
 - Ennyire hallatszik a beszédemen? - nevetett fel idegesen.
  Meg kell győznöm, hogy bízhat bennem. Akkor többet megtudhatok tőle. Nem tudom, hogy egy tünde mit keres ebben a városban, de nagyon jól álcázza magát.
 - Tudja azért vagyok arra kíváncsi, hogy mi vagy ki hozta létre ezeket a szörnyetegeket, mert nem akarok háborúzni. Az állatok valami hatására megváltoznak, de nem biztos, hogy az Erdőszellem műve, hiszen száz év alatt már csak belenyugodott, hogy elfeledték őt. Azt olvastam a könyvben - most kezdődött a hazugság - hogy csak akkor változnak meg a lények az erdőben, amikor az Erdőszellem álomba merül.
 - Ezt hol olvastad? - vált kíváncsivá hirtelen - Ez biztosan nem szerepelt a könyvben. Már többször átolvastam mint gondolnád.
 - Nem erre a könyvre gondoltam - gondoltam tovább a hazugságomat - hanem arra, ami az apámé volt. De az sajnos elveszett, mikor a fenevad megtámadta a házunkat.
 - Szóval tudni szeretnéd, hogy pontosan mikor is tűntek fel a fenevadak - kezdte, és nem tudom mit akar belőle kihozni - én azt szeretném tudni, hogy pontosan mi is állt abban a könyvben. Így van egy ajánlatom, te elmondod, amit tudni szeretnék, aztán én is elmondom amit te szeretnél. Rendben?
 - Rendben. - egyeztem bele.
 - Akkor pontosan mi volt a könyvbe leírva?
  Gyorsan összetettem egy hazugságot, amit Are szavaiból és az emlékeimből gyúrtam össze.
 - Nos, a természetben drasztikus változások, csak akkor következhetnek be, mikor az Erdőszellem megbetegedik vagy elalszik. A megbetegedésre csak azok képesek, akik nem annyira erős akaratúak, hogy minden helyzetből ők kerüljenek ki győztesként. Ha megbetegszik egy Erdőszellem, akkor testvérei általában a segítségére sietnek, így az elváltozások a természetben még nem annyira vészesek, könnyen vissza lehet azokat fordítani. Azonban az elalvást teljesen más okozza. Bármi erősebb varázslat kizökkentheti és akár elalvásra kényszerítheti az Erdőszellemet, ha az éppen gyenge. Az erősebb varázslat alatt azt értem, hogy valaki egy egész erdőt megbetegített. A gyengeséget az Erdőszellem úgy éri el, ha nem hisznek benne, vagy nem rég történt egy természeti katasztrófa vagy a bolygón élő népek háborúznak egymással. Ennyit tudok. - fejeztem be.
  Az öreg úr egyszer sem szakított félbe csak gondolataiba merülve hallgatta azt, amit mondok. Végül elkezdte mondani ő is azt, amire én vagyok kíváncsi.
 - Egy hónapja jelentek meg. - válaszolt - Először senkinek nem tűnt fel, aztán a semmiből szinte az összes falut megtámadták, amik az erdőszélen voltak. Csak ennyit tudok.
 - Miért hagyta ott a tündéket? - kérdeztem váratlanul.
  Az öreg úr döbbenten nézett rám. Nem válaszolt azonnal. Gondolom még fontolgatta, hogy erre mit mondjon.
 - Honnan jöttél rá? - nézett rám szúrós szemekkel.
 - Bottal mászkál még se ül le, könnyedén olvas minden szöveget, még azokat is melyek nagyon régi nyelvezeten íródtak, mellesleg érdekli a kutatásom, pedig ön mondta, hogy ezt a könyvet többször is olvasta.
 - Ennyiből még nem jöhettél rá. - vont kérdőre.
 - Az illata árulta el. - válaszoltam - A városban vagyunk még is olyan érzésem volt egy pillanatra, mintha megint apámmal lennék az erdőben. Akkor pont az ablak előtt állt és befújt a szél.
  Hirtelen felnevetett. Most már nem próbálta meg takarni, hogy ki is ő. Felegyenesedett és már sokkal nagyobb volt mint én, a haja őszről szőkére változott és a ráncok is eltűntek.
 - Hiába vagyok illúzióvarázsló a szagomról úgy látszik nem gondoskodtam. - nézett rám.
 - Illúzióvarázsló? - kérdeztem vissza.
 - Képes vagyok a környezetemet látszólag megváltoztatni. - tette hozzá magyarázatként.
 - Szóval maga nem volt ráncos és görbe, csak én és a többi ember láttuk annak. Ha egy székből asztalt készítene, az még ugyanúgy szék maradna, csak úgy nézne ki mint egy asztal.
 - Igen, lényegében. - vakarta meg a fejét - Akkor te az erdőben éltél az apáddal? Hogy kerülsz akkor ide?
 - Hosszú lesz a magyarázatom. - szóltam előre.
 - Sok időnk van, hiszen könyvtárba nemigen járnak mostanság az emberek.
 - Ön akarta. Apámat és engem az egyik éjszaka megtámadott egy fenevad. Sikerült elmenekülnöm, de apámat sajnos elkapta. Onnantól azon voltam, hogy mielőbb egy falut találjak, ahol összeszedhetem magamat. Egy nap se telt el találtam egyet, amit nem hagytak el... - kezdtem a történetemet.
  Már rég besötétedett, mikor abbahagytam a beszámolómat.
 - Honnan tudtad, hogy mik a gyenge pontjai a fenevadaknak? - kérdezte utána.
 - Minden állatnál szinte azonos. Mindegyiknek sokkal sérülékenyebb a hasa és a torka. Hiába több állat, mindegyiknek ugyanaz a gyenge pontja.
  A tünde csak bólogatott. Nem kérdezett többet.
 - Mióta van itt? - kérdeztem.
 - Egy hete, mikor értesültem az állatokról. Kíváncsi voltam, hogy mennyit tudnak erről az emberek.
 - És a másik könyvtáros?
 - Nem volt itt előttem senki sem. Egyszerűen besétáltam és felvettem a könyvtáros szerepét.
 - Elég egyszerűen ment. - nevettem.
 - Csak még egy kérdés, ha te az apáddal az erdőben éltél, honnan tanultál meg olvasni?
 - Apám tanított, ő pedig az ő apjától és még ő is az apjától, tehát ezért tudtam könnyedén elolvasni azt a szöveget.
 - Szóval tovább adtátok a tudást. - mondta - Elfelejtettem bemutatkozni Emret Ylkarn.
 - Lynx Anna - ráztam vele kezet.
  Még beszélgettünk egy jó darabig. Gondolom most sok minden feltört belőle, hiszen eddig senki se jött rá, hogy ő valójában egy tünde. Elmondta, hogy nem akar sokáig itt maradni mielőbb vissza menne a tündékhez a fővárosba, hogy elmondja, amit megtudott. Még én is megosztottam vele pár tudnivalót a fenevadakról, mint például a súlyuk miatt nem képesek fára mászni. Utána jó későn, éjfél körül visszamentem a sátrakhoz és elfoglaltam az egyik hordót, hogy ott aludjak, mert még mindig nem volt helyem.

37. fejezet - Rossz megérzés

*Anna szemszöge*

  Az emberek végre befejezték a temetést. A férfiakat egy sírba tették és az asszonyok folyamatosan énekeltek, miközben a többi férfi elhántolta a hallottakat. A ceremónia végére már örültem, hogy nálunk nincsen temetés. Mi minden egyes napot úgy kezelünk mintha az utolsó lenne. Miután végeztek mindenki a számára fontos holmikat összepakolta és a lovak utáni szekerekre helyezték azokat. A temetés közben elmentem vadászni, hogy legyen az útra élelmünk. A menet legelején mentem, de más mutatta az utat. Az egész terület síkságon fekszik, az erdő messze van, csak kő és fű nő ezen a talajon.
 - Mi történt, hogy ilyen kevés itt a növény? - kérdeztem.
 - Van egy legendánk, ami pont erre a kérdésre adja meg a választ.
 - Miről szól? - néztem kíváncsian a férfira.
 - Nem hiszem, hogy nagyon érdekelne, főleg most. - ingatta a fejét.
  Újra az utat figyeltem. Mármint a síkságot. Már több órája meneteltünk ezen a kietlen vidéken, a vizünk már fogyatkozik az élelmünk még kitart. Remélem van itt egy folyó.
 - Mit dúdolsz? - kérdezte az egyik asszony.
  Hirtelen kaptam fel a fejemet, nem számítottam arra, hogy megszólítanak. Akkor vettem észre, hogy dúdolok, mikor az asszony megemlítette. A népünk siratóját énekeltem magamban, ami illet a reggeli hangulathoz.
 - Csak egy nagyon régi siratót, jobban mondva egy nép történetét. Nagyon hosszú ének, de nekem nagyon tetszik. A hangulata miatt most nem énekelném el. - védekeztem.
 - Kérlek, a temetésen se énekeltél. - hozakodott elő az asszony az érvével - Hogyan máshogyan szeretnéd kifejezni a tiszteletedet azokért a férfiak iránt, akik melletted álltak a csatában?
  Ekkor jöttem rá, hogy az ének ebben a kultúrában sokat számít és mondhatni megsértettem őket, mert nem énekeltem nekik. Végül beadtam a derekamat, hogy eléneklem az alakváltók történetét, de nem említettem a nép nevét.
  "Egyszer eljő az az idő
   Mikor a fény újra visszajő.
  Barátaim, mindenki ebből a népből
  Higgyünk abban hogy új hazánk lőn. 
  Vándorolunk több napja a síkságon
  Mégse jutunk sehova e világon. 
  Új hely kell, ahol biztonságban,
  Ártó népek elől megbújva a szabadságban, 
  Gyermekeinket megvédhetjük ellenségeinktől. 

  Nincs senki aki vigyázna ránk,
  Utolsó mentsvárunkként, bizakodván
  Bízzunk egymásban, mint a testvérek,
  S ne gondoljunk e sötét évekre.
  Megtámadhatnak, megalázhatnak,
  Újra és újra, de el nem tiporhatnak. 
  Mindig, minden egyes csata után
  Népünk tovább küzd mosollyal az arcán.
  Mi élni akarunk tovább!

  Ezek alatt az évek alatt,
  A sötétségben a föld alatt,
  A Halállal barátságot kötöttünk, 
  Ha meghalunk egy barátot köszöntünk. 
  Mindenki vesztünket akarja,
  Pedig nem ártottunk akarva.
  Ezt halljátok, a világ összes népe,
  Minket elűzni az életből nem kéne. 
  Tán a halálban ismertek meg minket igazán.

  Ismeretlenül öltök olyanokat,
  akik félnek a mindennapokban.
  Gyertek elém, sötétség szörnyei,
  Belőletek soha nem táplálkoztak félelmeim.
  Az emberek és más népek jobban megriasztanak, 
  Az ölési okukat nem értem és ellenünk irányulnak.
  Támadj fel ősi szellem, végy oltalmad alá,
  Egy oly nép kér tőled menedéket, akikből talán
  Már csak emlék maradt, melyet az idő felemészt. 

  Mikor befejeztem az emberek még búsabban meredtek maguk elé. Nem egy vidám ének, de az igazságot mondja el. Folyó csordogálását hallottam a közelből, ahol feltölthetnénk a készleteinket.
 - Van erre folyó? - kérdeztem a mellettem baktató embertől, aki az utat is mutatta.
 - Nem, még nem találtam itt folyót. - felelte.
 - Pedig, mintha hallanám a hangját. - feleltem, miközben elnéztem a folyó irányába.
  Aztán hátrafordultam. A lovak fáradnak, egy kis pihenő nem árthat.
 - Álljunk meg pár percre. - szóltam a vezetőnknek - mindenkinek egy kis pihenésre van szüksége. Elmegyek és utána járok annak a forrásnak.
  A legéberebb lovat kiválasztottam, felszereltem és elindultam a csordogáló hang felé. Nagyon remélem, hogy nem egy délibábot kergetek. Galoppban gyorsan elértünk a célunkhoz. A hallásom nem tévedett, tényleg egy forrás van itt. A lovam majdnem beleivott, de még időben megállítottam. Először én hajoltam le a vízhez, a tenyeremből tálat formázta és úgy ittam egy kortyot a vízből. Nem éreztem benne semmilyen mérget vagy egyéb ártó anyagot ezért hagytam, hogy had igyon a lovam is, addig megtöltöttem a kulacsomat is vízzel. A kis patak nem tudom, hogy honnan ered, de most nagyon jól jött. Visszamentem az emberekhez és idevezettem őket. Mindenki rávetette magát a vízre.
 - Eddig nem volt itt ez a patak. - mondta a vezetőnk.
 - Többször is előfordult már hasonló eset? - kérdeztem.
 - Nem. Mondjuk az is igaz, hogy régen jártam erre, lehet, hogy nem rég keletkezett.
  Miután feltöltöttük a vízkészletünket újra neki vágtunk az útnak. Árnyék nem akadt a síkságon, de szerencsére nem is volt szükség rá. Az idő számomra hideg volt, azonban az emberek jól bírták, már hozzászoktak ehhez, míg én nem. Számomra csak az örök nyár létezett, a többi évszakról nagyon keveset beszéltünk, hiszen ahhoz hogy azokat megtapasztaljuk sokat kell utazni, amire egy alakváltó nem szokott vállalkozni. A nap is lejjebb volt az égbolton. A sok furcsaság miatt minden apróságot hosszabban megszemléltem, mint bárki más. Nem egyszer vettem közbe észre, hogy a falusiak bámulnak emiatt. Nem vettem róla tudomást, inkább a vezetőnkhöz fordultam.
 - Még mennyi idő amíg elérünk a városhoz?
 - Úgy három óra - felelte némi gondolkodás után - de ne számíts meleg fogadtatásra. A városiak különbnek hiszik magukat, így sok mindenkit lenéznek.
 - Élelmet vagy szállást akkor nem fognak adni, igaz?
 - Nem hinném. - csóválta a fejét.
 - Akkor majd az élelmünkről nekünk kell gondoskodnunk. - motyogtam.
  Az erdőre sandítottam, mintha figyelnének. Legort is ezt érezte az elmúlt napokban, de nem hinném, hogy átvettem volna a szokását. Egy farkast pillantottam meg az erdőszélén. A farkas egyedül volt és fényes nappal jött elő. Nem stimmelt sehogyan sem, mellette egyfolytában engem nézett. Miután már több perce nézegettük egymást, a farkas megfordult és visszasétált az erdőbe. Igazán furcsa találkozás.

*Legort szemszöge*

  Éppen az egyik széken üldögéltem és a jegyzetfüzetemet lapozgattam. A rendrakással készen lettem és még nincs nyolc óra tehát én vagyok ügyeletben. Senki nem jött egész éjszaka, így nyugodtam tudtam ügyködni. Hirtelen valaki benyitott, mire felkaptam a fejemet. Derenor jött be.
 - Segíthetek valamiben? - kérdeztem.
 - Egyedül vagy itt? - kérdezett vissza, közben döbbenten körülnézett.
 - Igen. - válaszoltam.
 - Te tettél rendet? - kérdezte döbbenten.
 - Igen.
 - Már több éve nem pakoltak össze, mennyi ideje vagy már fent? - nézett rám.
 - Több mint egy napja. - válaszoltam készségesen.
 - Krunvon mikor jön?
 - Nyolckor.
  Derenor bólintott és kiment. Még van egy órám, amíg leváltanak. Az itteni növények ugyanazok, mint amiket a szülőbolygómon gyűjtöttem. A főzetekből alig van pár darab, így pótolnom kéne a mennyiséget. Elővettem a szükséges dolgokat, amiket használnom kell egy főzet elkészítéséhez. Aztán hozzávalókat is kerestem. Tényleg minden fogytán van. Alig három alapfőzetet tudtam csinálni. Végig gondolva a napomat, majd délután megyek gyógynövényekért, a délelőttöt végig alszom. Nagyon nem tudok mit kezdeni magammal az olvasáson kívül. El nem mehetek, már rendet raktam, aludni se aludhatok és nincs alapanyagom főzetek készítéséhez. Ennél tétlenebb nem igen voltam, jobban mondva de voltam, Palkot celláiban. Az emlékek miatt akaratlanul is megdörzsöltem a csuklómat, amin a hegek, amit a bilincs hagyott, még látszódtak. Már nem először voltam börtönben, de eddig soha nem maradtam ott egy-két napnál tovább. Vagy megszöktem, vagy megszöktettek. Azonban ott Palkot-nál mások voltak a körülmények. Nem volt senki, aki biztosan tudta volna, hogy helyileg hol vagyok, ezért külső segítségre nem támaszkodhattam, ott bent, pedig nem bíztam meg senkiben se annyira, hogy az életemet is kockáztattam volna értük. Sikerült megszökni, tehát már nem kell rajta rágódni.
 - Valamiben nagyon elmerültél ifjonc! - szólalt meg valaki az ajtóból.
  Felálltam és megfordultam, hogy az illetővel szembe álljak. Krunvon jött meg, végig nézett a házon. Minden egyes elemén több percig időzött a szeme, hogy majd tudjon kritizálni. Már felkészültem arra, hogy leszólja a munkámat és így előre elhatároztam, hogy nem fog érdekelni a véleménye.
 - Ahogyan látom nem csak összepakoltál. - mondta végül és a főzeteket fürkészte.
 - Nem volt jobb dolgom, és észrevettem, hogy hiányos a készlet. - válaszoltam, de a hanghordozásomból csak közömbösséget lehetett hallani.
 - Már régen kaptunk újabb gyógynövényeket. - sóhajtott az öreg.
 - Nem maguk szokták gyűjteni? - kérdeztem értetlenkedve.
 - Nem. A szakmám csak a felhasználásukig terjed, a begyűjtés nem az én feladatom. Gondolom ott az erdőszélen nem így megy, ha ennyire meglepődtél.
 - Ott mindent magunknak kellett beszereznünk. - feleltem tömören.
 - Nehéz lehetett. - válaszolt az idős gyógyító félvállról - Átveszem a műszakot. Pihenjél csak.
  Az egész épület egy szintes volt, viszont négy helyiség van benne. A főhelyiségben vannak a betegágyak és ott készülnek a főzetek, van három kisebb helyiség, az egyik a raktár, ami most szinte üres, egy kisebb szoba és egy vizes részleg. Az itt élők nagyon sokszor használnak varázslatot, így nekik ez természetessé vált. Így például a vizesblokkban van egy víz forrás, amit gondolom varázslat segítségével tartanak fent. De a sok mágia miatt a tudomány nem fejlődött annyit, mint nálunk. A szobába mentem, ahová azt a kevés holmimat, amit kaptam letettem. Az este ugyanis bejött egy lány és hozott nekem ruhát, hogy ne a szétszabdaltat hordjam egyfolytában. Gyorsan átöltöztem és a levett ruháimon végig néztem. Sáros, véres és nem utolsó sorban túlságosan szellős volt. Majd kimosom, aztán pedig megvarrom. Nem szeretek varrni, túl unalmas, de néha szükséges. Visszagondolva varrni Emandiece-től tanultam meg, mikor a sebek varrását tanította. Már előtte is tudtam valamennyire, de csak azért mert nem volt senki, aki megfoltozta volna a ruhámat, ha elszakítottam.
  Arra lettem figyelmes, hogy az óra kongatott. Kinyitottam a szememet és az ölemben lévő ruhára esett a tekintetem. Úgy látszik elaludtam, nagyon remélem, hogy jó helyeken varrtam össze az ingemet. Gyorsan átnéztem, és nyugtáztam, hogy nem varrtam össze a fáradtságtól az ingujjakat. Kinéztem a szoba ablakán és nem a nyolcórai kongatásra riadtam fel, hanem a délire. A tarisznyámat, két kést, az íjamat, azt az ismeretlen szablyát, a jegyzetfüzetemet és pár főzetet összeszedtem gyorsan, hiszen naplemente előtt vissza kell érnem. Kiléptem a szobából egy kisebb folyosóra, ami a főterembe vezetett, de még két ajtó is nyílt innen. A főterem felé vettem az irányt, ahonnan sokkal több hang hallatszott, mint tegnap. Krunvon itt volt és már a tanítványa is megérkezett. Rám nem volt szükség ezért kiosontam volna a teremből, de persze a fiatalabbik megállított.
 - Hova mész? - kérdezte bizalmatlanul.
 - Megfogyatkozott a gyógynövénykészlet és pótolni szeretném. - válaszoltam.
 - Nem a mi dolgunk. - felelte erre.
 - De nincs más, aki ezt megcsinálná. - feleltem és gyorsan kislisszoltam mellette.
  A fejemben már meg van a lista, amiket be kell szereznem. Szerintem a rét felé megyek, ahonnan jöttem, mert ott is sok növényt láttam. Vagy inkább menjek az erdő közepébe? Túl veszélyes, viszont ott mindenből több nyílik és a ritkábbakat is könnyebb megszerezni. Ha megtámadnak akkor futok, futás közben engem még nem kaptak el. Éppen a kapun haladtam volna át, mikor valaki megszólalt mellettem.
 - Hova igyekszel Legort? - kérdezte Nübtel.
 - Növényekért. - feleltem tömören.
 - Tudtommal nem a te feladatod.
 - Nincs ki elvégezze, és szükség van rájuk.
 - Egyedül ebbe a veszélyes erdőbe? - nézett rám bizalmatlanul.
 - Ha van jobb ötleted mondd. - mondtam félvállról.
 - Veled megyek. - vágta rá azonnal.
 - Nem erre számítottam. - válaszoltam.
  Nagyon nincs kedvem ahhoz, hogy elkísérjen. Nem bízik bennem, amire sok okot adtam, de nem kéne ennyire kimutatnia.
 - Akkor megyünk vagy nem? - nézett rám türelmetlenül.
 - Ha már elkísérsz, akkor az erdőbe megyünk. Arra több a növény melyekre szükségem van.
 - Hova mentél volna?
 - Egy kisebb rétre.
  Elindultunk és az út további részében nem szóltunk egymáshoz. Nem akartam messze menni az erődtől, hiszen jobb ha gyorsabban visszaérünk bármilyen kellemetlenség esetén. Azonban a környéken sokkal kevesebb a használható alapanyag, mint vártam. Egyre beljebb és beljebb hatoltunk az erdőbe. A fák egyre sötétebb színűek lettek, a leveleik már-már feketék voltak. A talaj se akart eltérni, a barna helyett, sötét volt és nedves, mintha egy mocsár közepében járnánk. A fák levelei miatt nem jutott le sok fény ide, így a talajon kevés növény nőtt, de ami nőtt, arra szükségünk volt. Nagyon gyanús, hogy semmilyen fű, vagy kúszónövényt nem látok, de ritkábbnál ritkább gyógynövények nőnek itt. Semmiképpen nem akarok sokáig elidőzni itt, így gyorsan összeszedtem, mindent amire szükségem volt.
 - Mehetünk vissza. - mondtam Nübtel-nek, aki egy véleményen volt velem.
  Elindultunk visszafele, mikor egy ágreccsenésére lettünk figyelmesek a hátunk mögül. Felkaptam az íjamat és rögtön betöltöttem és az esetleges támadóra céloztam. Nübtel is villámgyorsan megfordult, az ő kezében viszont egy kard volt. Egy farkas állt velünk szemben. Nem tetszett a farkas viselkedése, túlságosan bátor volt és egyedül jött. Nübtel lehajolt egy kőért és a farkas lába elé hajította azt. A farkas nem mozdult meg, csak figyelt engem. Lehet, hogy kezdek paranoiás lenni, de a meggyőződésem miatt elléptem egyet jobbra és a farkas követett a fejével. A következő kő, amit Nübtel elhajított a farkas fejét találta el.
 - Ne! - szóltam, de későn.
  A farkas elkezdett morogni, közben egyre nagyobb lett. Gyorsan a fejére céloztam, kihúztam az íjat és oldottam. A farkas holtan rogyott össze.
 - Futás! - kiabáltam és elkezdtem a város felé rohanni.
  Nübtel is követte a példámat. Érzékeltem, hogy egyre több vadállat száll be az üldözésünkbe. Már láttuk azt az erdőrészt, ami már világos volt, így gyorsabban futottunk felé, miközben mögülünk ordításokat, fogak csattogását, morgást, ágak kettétörését hallottam. Egy csapdába sétáltunk bele. De ki állította azt? Mielőtt elértük volna a sötét erdő szélét a fák elkezdték elvágni az utunkat, összenőttek a gallyaik, így falat hoztak létre.
 - Másszunk át rajta! - kiabáltam, mert a hangzavarban alig hallottunk valamit.
  Ha megkerülnénk, akkor valami rossz történne, csak az nem tudom, hogy pontosan mi.
 - Jobban járnánk, ha megkerülnénk. - kiabált vissza Nübtel.
 - Nem, ott még egy csapda vár ránk.
 - Nem bízok benned.
  Elkanyarodott a fal széle felé. Utána mentem és láttam, hogy az egyik fán egy vadállat várakozik arra, hogy Nübtel alámenjen. Gyorsabban futottam és utolértem Nübtel-t. Amennyire tellett tőlem ellöktem így gyorsabban tette meg azt a három métert, aztán pofára esett. Én a földre vetettem magamat és a szablyámat a vadállat állkapcsai közé szorítottam. A lény megpróbált megkarmolni, ám amennyire lehetséges kikerültem a támadásait. Hirtelen a lény fejét valaki szétvágta. Nübtel állt fölöttem és segített kikászálódni a szörnyeteg alól.
 - Most már hiszel nekem? - kérdeztem lihegve.
 - Elzárták az utat. - bökött a felénk közeledő vadállatokra.
 - Fel a fára, ott gyorsabban tudunk haladni, mint ezek.
  Szó nélkül követett, amiért most nagyon hálás voltam. Fáról fára ugorva közeledtünk a fal felé, ami most már teljesen elzárt bennünket a többi erdőrésztől és már megkerülni se lehetett. Elővettem a két késemet, mert a falon csak így fogunk tudni feljutni. Nübtel is előszedett valahonnan két kést. A fáról a falra ugortunk és az ágak közé beszúrtam a késeimet, a lábammal valamilyen kapaszkodót kerestem, majd elkezdtem felfelé mászni, Nübtel magasabbra ugrott, mint én így hamarabb felért a fal tetejére. Segített nekem is feljutnom oda, az állatok megpróbáltak követni minket, de egyfolytában visszacsúsztak.
 - Szerintem legközelebb ne erre gyere azokért a gazokért. - szólalt meg Nübtel.
  Még mindig lihegtem, hiszen azért nem volt egyszerű eljutni idáig. Miután már kifújtuk magunkat, folytattuk az utunkat. Nem futottunk, de minden gyanús zajra elkezdtünk sietni. Nem volt kedvünk még egy ilyen kergetésben részt venni.
  A visszafele úton se beszélgettünk, de most más volt az oka. Megint magamra néztem, az a fenevad, ezt a ruhámat is sikeresen szétszakította, de nem sértett meg engem. Nübtel-re néztem, akin szintén meglátszott az üldözés nyomai. Észre se vettem, hogy elkezdtem mosolyogni.
 - Min nevetsz? - kérdezte értetlenkedve Nübtel.
 - Azon, hogy megint varrhatok.
 - Most nem nézel ki annyira szakadtan, mint mikor az erődbe jöttél. - jegyzete meg Nübtel.
 - Mellesleg, kérdezhetek valamit? - néztem rá.
 - Persze.
 - Akkor te mi is vagy? Mert biztosan nem tünde.
 - Bonyolult, de most már bizonyítottad, hogy bízhatok benned. - válaszolt.

*Anna szemszöge*

  Végre elértünk a városhoz. Az őr megállított minket, de mikor elmondtuk, hogy honnan jöttünk már tovább is engedett. Szerintem nem mi vagyunk az elsők, akik az erdőszélről jönnek. A fal mellett kaptunk helyet, ahol már sokan táboroznak. Sátrakat vertek fel, más nincs nekik. Mi akik maradtunk a faluból, szintén elkezdtünk berendezkedni ideiglenes lakhelyünkre. Van még élelmünk, de nem fog sokáig kitartani. A többi emberrel még nem beszéltünk, de nem sokára úgy is kelleni fog, hiszen szükségünk lesz vízre, élelemre, betegellátásra és a többire. Bár, amit mesélt a férfi az úton, ezekre ne számítsak, mert úgy se adnak a városiak semmit se.
 - Megyek körülnézek ételügyben. - mondtam a vezetőnknek, aki a falu vezetője is egyben.
 - Remélem jutsz valamire, vacsorának már nincs semmink se.
 - Én is remélem.
  Először kisebb házaknál próbáltam szerencsét. Mindenkihez bekopogtam. Volt aki végig hallgatott de nem adott, volt aki ajtót se nyitott, és volt aki majdnem rám támadt. Sokszínű nép az ember, de néha eléggé idegesítőek. Folytattam a kéregetést, de senki nem adott semmit se. Visszamentem a sátrakhoz, de az élelem nem lett több, sőt az összes menekült összegyűjtötte a maradék élelmet és próbálják igazságosan szétosztani. Felvettem a fegyvereimet és szóltam két rátermett férfinak, hogy segítsenek a vadászatban. Ha nincs más megoldás, akkor nekünk kell gondoskodnunk magunkról. A kapun kimenet az őr megint leszólt nekünk.
 - Naplementekor kapuzárás, jobban járnak ha sietnek.
 - Itt leszünk időre. - feleltem és elindultunk így hármasban az erdő felé.
  Szerencsére vagy balszerencsénkre az erdő nagyon közel van a városhoz, így gyalog is hamar odajutottunk. Az erdőszélen elváltunk, az egyik férfi növényeket gyűjt, a másik állatokat próbál szerezni és én is állatokra fogok vadászni. Míg ők ketten kint maradtak, addig beljebb merészkedtem, hiszen az erdőre csak úgy tudok gondolni, mint az otthonomra. Halkan osontam a bokrok között, a fák alatt. A levélkupacokat próbáltam kerülni, hogy minél kevesebb zajt csapjak. Figyeltem merről fúj a szél, hogy a zsákmány állat ne tudjon szagot fogni. Egy vadcsapást vettem észre, így azt kezdtem el követni. Egy rét felé közeledtem, vagy nem is rétnek hívnám. Kevesebb fa nőtt ott, egy szellősebb része az erdőnek. A bokrok között megbújva közeledtem ahhoz a részhez, hiszen lehet, hogy lesz ott egy állat, melyet elejthetek. Óvatosan kilestem a bokor felett. Egy szarvas legelt egymagában. Hol lehetnek a többiek? Egyedül nem szokott kószálni, de most jobban örülök, hogy egyedül van. Szép lassan elővettem az íjamat és egy vesszőt. Azonban így is megmozdult a bokor, mire a szarvas felkapta a fejét. Megdermedtem, hiszen nem látszódok ki a bokorból és az íjam teteje olyan akár egy faág, csak úgy leplezem le magamat, ha megmozdulok. Végül a szarvas visszahajolt legelni, bár sokkal nyugtalanabb volt. Még lassabban mozogtam, hogy ne ijedjen meg. Kicsit hátrébb mentem a bokortól, hogy elférjen előttem az íjam. Térdeltem, a bal térdem volt elől, hogy az íj alsó fele ne ütközzön akadályba. Az idegre helyeztem a vesszőt és célba vettem az állat lábát, mert a fejére nem volt rálátásom, és ha a lábát találom el, akkor nem tud futni. Kihúztam az ideget és vártam. A szarvas megfordult így a feje még messzebb került tőlem, és nem akarom farba lőni. A combjára céloztam, hiszen így képes vagyok eltalálni a belső felületét, ami nagyon érzékeny terület. Végül oldottam és a vessző a szarvas combjába fúródott. A vér elkezdett spriccelni a sebből, és az állat ijedtében elkezdett futni a fák között. A nyomába indultam és elővettem a tőrömet. A szarvas nem jutott sokáig, de még élt mikor rátaláltam. A fejéhez mentem és a kést egy hirtelen mozdulattal a koponyájába szúrtam, hogy ne szenvedjen tovább. A nyilat kihúztam a combjából, a késsel egy kicsit szenvedtem, mire sikerült, mert nagyon beleszorult a csontba. Felkaptam a fejemet, hiszen ellenséget érzékeltem. Futkos a hátamon a hideg az érzékszerveim kiélesednek. Hirtelen megfordulok és magam elé kapom a tőrömet. Senkit nem látok. Jobban koncentrálok az ellenségre, hiszen tudom hogy itt van. Érzékelem, hogy az erdőben van. Megtaláltam őt, de messze van ahhoz, hogy ő is észrevegyen. Amikor felismertem, hogy mitől is ijedtem meg, a kés kiesett a kezemből a döbbenettől. Sokat hallottam már a népükről, sok rémmesét. Minden gyakorlaton a velük való harcra tanítanak, és még arra, hogy felismerjük időben ha közeledik. Egy Vadász van itt. Egy Vadász él ezen a bolygón, akit meg kell mentenem. Egy Vadász, kinek a népe felel azért, mert mi majdnem kihaltunk általuk. Egy Alakmásoló, aki talán azért jött, hogy engem elkapjon.
  A szarvas lábait összekötöttem és elkezdtem magam mögött húzni, mert túl nehéz volt ahhoz, hogy képes legyek felemelni. Több mint félórán keresztül húztam magam után, mikor is rátaláltam a két férfira, akik már a visszaúthoz  készülődtek.
  A városkapun még pont beengedtek, de utánunk rögtön be is zárták azt. Az erdőszélről menekültek hálásan fogadtak és azonnal az egyik kinevezett szakácshoz vitték a szarvast, és a többi állatot, melyet a másik férfi szedett le. A növényekből csak pár darabot adtak a szakácsoknak, hiszen nem fűszer növényeket gyűjtött a férfi. Mikor elkezdték szétosztani az ételt, kaptam egy tál levest, zöldség leves hús nélkül és egy szelet kenyeret. Viszont mivel levest eszek, nem kapok a többi ételből. Nem baj, majd holnap nem levest fogok enni.