40. fejezet - Járvány

*Legort szemszöge*

  Kimerülten értem vissza a kórházba. Legszívesebben azonnal lerogytam volna az ágyra, de most pont nem volt senki se ügyeletben, így maradtam. Reggel hét körül járhat az idő és minden növényt, amit szerettem volna begyűjtöttem. Miután találkoztam a három idegennel, mondjuk a találkozás nem teljesen igaz, mert csak én láttam őket, utána már nem történt semmi különös. Nem futottam össze a fenevadakkal sem, aminek nagyon hálás vagyok. Pár percet csak ültem a széken és pihentem, aztán erőt vettem magamon és a táskámból elővettem a növényeket. Először szétválogattam őket, aztán az üres polcokra helyeztem őket, ahol nem zavarnak senkit. Az elsőként még napokkal ezelőtt gyűjtött növényeket visszaszedtem, mert azok már rég kiszáradtak, ugyanis folyamatosan napon voltak, mégse érte nedvesség. Miután végeztem a fontosabb feladatokkal, elővettem a naplómat, ahol minden új ismeret, amit megállapítottak az őseim az emlékeimből le volt már jegyezve. Igazán nem tétlenkednek, de más dolguk nem igazán van.
 - Zavarok? - kérdezte valaki, mire ösztönösen összecsaptam a könyvet és megfordultam.
  A katona állt az ajtóban és látszott rajta, hogy meglepődött a reakciómon.
 - Nem zavar, jöjjön be. A kötés miatt jött?
 - Igen, szerintem már begyógyult annyira a seb, hogy ne kelljen bekötözni újra.
 - Azt had döntsem el én.
  A katona le se ült, csak a karját nyújtotta felém. Óvatosan tekertem le a kötszert a karjáról. A felső rétegeken nem látszott semmi sem, azonban ahogyan haladtam lefelé, egyre inkább úgy tűnt, mintha átázott volna. A sebe teljesen gennyes volt.
 - Ezt eddig hogy hogy nem érzékelte? - néztem döbbenten a katonára.
 - Nem fájt. - válaszolt, de nem lepődött meg.
 - Az az állat véletlenül nem egy fenevad volt? - néztem kérdőn rá.
 - Nem. - vágta rá határozottan.
  Szerintem hazudik, de inkább nem faggatom. Óvatosan elkezdtem kitisztítani a sebet. Amíg nem nyúltam a sebbe semmi különös nem történt. Aztán elkezdtem fertőtleníteni, de a katona hirtelen elkapta a kezét és a kardjáért nyúlt, mire automatikusan felpattantam én is a helyemről, hiszen nincs kedvem ahhoz, hogy elkezdjen a kardjával csapkodni.
 - Kérem, nyugodjon le. Csak fertőtleníteni szeretném a sebet.
 - Nem. Nem. - motyogta és farkasszemet nézett velem.
 - Nincs semmi baj - kezdtem nyugtatgatni - Biztonságban van, senki nem akarja bántani.
  A nézése ködössé vált és a fejéhez kapott. Óvatosan elkezdtem megkerülni őt, hogy ne szabadulhasson ki ilyen állapotba a többiekhez.
 - Senki nincs biztonságban most már. - jelentette ki határozottan.
  A tekintete zavarossá vált, és rám támadt a karjával. Az első ütést könnyedén kikerültem, mivel a domináns keze megsérült ügyetlenebb  és lassabb. Amint elkezdett ellenem harcolni láttam, hogy a sebe automatikusan elkezd begyógyulni és a katona egyre agresszívabb lett. Próbáltam beszélni vele, de nem hallgatott rám, mellesleg egyre gyorsabban záporoztak rám a vágásai. Először nem akartam a fegyvereimet használni, hogy ne ijesszem még jobban, de mivel már az életemért küzdök a tőreimet előkaptam, hogy hatékonyabban tudjak védekezni. Hogy hogy nem hallja senki sem a harcunkat? Hiszen többször is fém csapódik fémhez. Megpróbáltam minél távolabb tartani a kijárattól, hiszen bárki bejöhet és nem akarom, hogy véletlenül megöljön valakit. Valaki kopogott az ajtón, mire a katona a bejárat felé kapta a fejét. Kihasználtam a pillanatnyi figyelmetlenségét és gyorsan kirúgtam alóla a lábait. A katona elesett, de amint földre ért fel is pattant. Tovább folytatódott a küzdelmünk, egyre vadabb lett, emiatt nem volt időm távol kerülni tőle. Hirtelen egy vessző fúródott be kettőnk közé. A katona visszahőkölt, de egy gyors mozdulattal fejbe vágtam a tőröm markolatával, mire zsákként rogyott össze.
  Az ajtóban Derenor állt kezében az íjával.
 - Mi történt itt? - kérdezte.
  Vettem pár nagy levegőt aztán válaszoltam.
 - Rám támadt amikor a sebét fertőtlenítettem volna. - feleltem.
 - Milyen sebet? - nézett rám.
  A seb természetesen begyógyult.
 - Volt egy harapás a karján. Gondolom egy fenevad ejtette.
 - Szóval egy betegséget terjesztenek? - kérdezte Derenor.
 - Lehet, de egy betegség nem tesz ilyenné egy tündét. - gondolkodtam el.
 - Hogy érted?
 - Nem ismerek olyan betegséget vagy fertőzést, ami egy tündét annyira megváltoztat, hogy olyan lesz mint egy vadállat. Mellesleg napokig nem jelentkezett semmilyen tünet sem, ami azt jelenti, hogy valami hatására pont most aktiválódott benne.
 - Vajon még hány tündében lappanghat a betegség? - nézett rám fáradtan Derenor.
  Nem hiszem, hogy örül az új híreknek.
 - Nem tudom, meg kell vizsgálnom ahhoz, hogy tudjam mik változtak meg benne.
 - Tudsz ellenanyagot készíteni?
 - Igen, most már minden meg van hozzá.

*Anna szemszöge*

 - Ez a fizetségetek nekünk, amiért itt maradhattok!
 - Hiszen ez az összes élelmünk! Ha elviszik, akkor nem lesz mit ennünk!
 - Oldják meg! Miért nem gondolkodtak előbb ezen? Ha kimennének a földekre még tudnának növényeket termeszteni!
 - De már ősz van! Már semmi nem fog ezalatt az évszak alatt megnőni! Hagyják itt legalább a felét!
 - Hogy mi, akik befogadták magukat, éhezzenek? Nem látják hogy csak a mi együttérzésünk miatt maradhatnak?
 - De maguk nem tettek értünk semmit! Élelemről, ruháról, alvóhelyről is mind nekünk kellett gondoskodnunk, az hogy bejöttünk a várfalak mögé, nem azt jelenti, hogy a városiak újabb rabszolgákat kaptak!
  Erre keltem fel. A katonák, akik múltkor is itt voltak visszatértek, de az urukkal együtt. Az egyik férfi a faluból próbálja megakadályozni, hogy elvigyék azt az élelmet, amiért mi fáradoztunk. Leszálltam a hordóról és odamentem hozzájuk. Nem vettek észre.
 - Miért akarja elvinni azt, amiért mi dolgoztunk meg? - kérdezte határozottan, mire mindketten rám szegezték a tekintetüket.
  Nem ijedtem meg álltam a nézésüket, a falusi felismert és aggodalommal nézett rám, viszont a nemes csak dühös pillantásokkal végig mért, hogy egy lány kérdőre meri vonni.
 - Téged nem tanítottak meg arra, hogy csak akkor beszélsz ha kérdeznek? - emelte fel a kezét, hogy felpofozzon, de még időben elkaptam.
 - Magát nem tanították meg arra, hogy amiért ön nem dolgozott, az nem a magáé? - kérdeztem és közben nem eresztettem el a kezét - Maga egy ingyen élő ficsúr, aki mindenkit kifoszt, akit csak lehet, mondván hogy a védelmét élvezzük, de megemlíteném, hogy a falat nem ön építette föl, a katonákat se maga fizeti és nem is ön toborozta, a mi elszállásolásunkhoz sincs semmi köze, sőt amióta itt vagyunk egyszer sem segített, még csak összetűzésbe se keveredett velünk. Szóval erősen ajánlom, hogy húzza vissza a nagy fenekét a házába és örüljön neki, hogy mindene meg van.
  Eleresztettem a kezét és hátrébb léptem jelezvén, hogy tűnjön el innen minél előbb. A nemes szikrázó tekintetétől nem ijedtem meg.
 - Ez a föld a városiaké! Én képviselem őket és nem szeretnénk, hogy ti mocskos falusiak elvegyétek az élelmünket! Ezért követelem, hogy... - nem tudta befejezni.
  Ugyanis egy jobb horoggal betörtem az orrát és hátraesett. A katonák csak döbbenten pislogtak a jeleneten, aztán gyorsan mindegyikük a fegyveréhez kapott. Csak felnevettem a reakciójukon.
 - Puszta kezese harcban is jó vagyok, de fegyverrel a kezemben remekelek. Vigyék az urukat és nem lesz több baj.
  A katonák körbenéztek és mindenhol dühös falusi embereket láttak, akik képesek megvédeni azt, ami a sajátjuk, mellesleg akik itt vannak már túléltek egy olyan csatát mely az életükért folyt, míg ezek a katonák soha, szóval behúzták fülüket, farkukat és távoztak a nemessel.
 - Nem biztos, hogy jó ötlet volt magunkra haragítanunk őket. - mondta nekem a férfi, aki veszekedett azzal az idiótával.
 - Nem szeretem az ilyen alakokat. - válaszoltam egyszerűen - Ma még kimegyek vadászni pár emberrel. - tettem hozzá.
  A férfi csak bólintott. Gyorsan megkeresem a szakácsnőt, mert beszélnem kell vele. A tábor közepe felé vettem az irányt és hamar meg is találtam őt.
 - Jó napot! Beszélhetnénk? - kérdeztem.
 - Persze. - válaszolt azonnal.
 - Ma is hozok hozzávalókat, de ha kérhetném egy részükből készítsen sokáig elálló ételeket.
 - Miért? - nézett rám kíváncsian.
 - Félek, hogy nem maradhatunk itt sokáig. - ennyit válaszoltam, de az asszony nem is kérdezett többet.
  Most egymagam indultam az erdőbe, nem volt sok kedve senkinek se elkísérni, amit megértek, ugyanis az erdő egyre veszélyesebb. Már születésemtől fogva bennem van az, hogy nem kell félni az erdőtől, mert az Erdőszellem megvéd bennünket és könnyedén az előnyünkre fordíthatjuk sok tulajdonságát az erdőnek, azonban ahogyan közeledtem felé egyre jobban erősödött bennem az aggodalom. Nagyon furcsán nézett ki, mintha megbetegedett volna. Nem jó jelek, remélem csak bemesélem magamnak. Mondjuk az nem túl biztató, hogy ösztönből kerülni szeretném azt a helyet, ahol felnőttem.
  Beléptem az erdőbe, hiszen szükségünk van az élelemre. A fák lombjai felvették a vörös és a sárga színt, amit eléggé érdekesnek találtam, hiszen a fák levelei általában zöldek. Talán az évszakokhoz lehet köze. Azonban ahogyan egyre beljebb értem, a fák lombajai fenyegetően felém magasodtak és összezártak, a levelek színe sötét vörösek, a fák kérgei sötét barnák voltak. Természet ellenes ez a kinézet. Egyszer hallottam az ilyen átalakulásáról az erdőnek, még a nyolc éves iskolában tanultunk róla. A tőrömmel az egyik fának a törzsét felsértettem, mire rögtön gyanta kezdett folyni a sebből, ami úgy nézett ki mintha alvadt vér folydogálna a fáról a földre. Megborzongtam a látványon, de most vadászni jöttem, minél hamarabb végzek, annál hamarabb mehetek vissza a városba. Elkezdtem vadcsapásokat keresni, de nem találtam semmit se, még a madarak se csiripeltek, pedig az idő még csak dél körül jár. Új taktikát választottam és felkapaszkodtam az egyik fára. Kicsit megváltoztattam a kinézetemet. Ami azt jelenti, hogy az érzékeim megváltoztak olyanná mint amilyen egy vadmacskáé. Beleszagoltam a levegőbe, hogy honnan érzek zsákmányt. Nem örültem az eredménynek, mert még beljebb kell mennem az erdőbe. Visszamásztam a talajra és halkan a bokrok között megbújva közeledtem a prédám felé. Minden zajt megpróbáltam kiküszöbölni, hogy ne hallja az állat a közeledtemet. A szél most segített nekem, mert nem felőlem fújt. Az íjam idegére helyeztem az egyik vesszőmet és úgy settenkedtem tovább. Megláttam egy nyulat, mely az ürege előtt legelt éppen. Nem hallott meg engem. Kihúztam az íjamat és céloztam, már majdnem oldottam, mikor a nyúl felkapta a fejét. Megdermedtem a mozdulatban, nem adtam ki hangot, a szél se változott, tehát nem miattam fél a nyúl. Vártam, hogy biztos legyek benne, hogy egyedül vagyok itt. Hirtelen egy háló tűnik fel a semmiből és a nyúlra esik. Mire a nyúl észbe kaphatott volna már nem tudott menekülni. Három velem egyidős gyerek tűnt fel. Valamiről beszélgettek, sajnos nem értettem, hogy miről, de nem tündék voltak, hanem emberek. Nem fedtem fel magamat, hiszen nem tűnnek megbízhatóknak. Inkább visszafelé indultam úgy, hogy ne vegyenek észre. Kijjebb kerestem magamnak megfelelő prédát.
  Két fácánt, tojásokat, egy nyulat és pár énekes madarat sikerült elejtenem. Elégnek találtam az élelmet, tény nem sok, de több mint a semmi. Pár növényt is, amit felismertem, szóval nem sokat, vittem hátha tud valamit kezdeni velük a szakácsnő. Amikor visszaértem a városba a nemes és a katonái megint itt voltak. Mondjuk a nemes feje eléggé be volt kötve. Még Ylkarn is itt volt, bár úgy nézett ki mint egy öregember, de könnyedén felismertem. Ő is észrevett engem, de nem mutogatott semmit. Kérdőn néztem rá, hogy mégis mi folyik itt, mire csak a nemesre bökött és megforgatta a szemét. Tehát csak hisztizik a főúr. A társaságot megkerülve mentem a szakácsnőhöz, aki szintén a katonákkal veszekedett az élelem miatt. Feltűnően odamentem és a szerzeményeimet letettem az üst mellé, aztán elkezdtem törölgetni a kardomat, bár semmi okom nem volt rá, hiszen nem használtam. Az egyik katona megkerült a szakácsnőt és felém igyekezett.
 - Most azonnal adjátok át az élelmeteket! - követelte.
  Ránéztem, de nem mozdultam. Aztán újra a kardom tisztításának szenteltem a figyelmemet.
 - Azt mondtam, hogy adjátok át az élelmeteket. - közben rám szegezte a kardját.
 - Én meg azt mondom, hogy húzzanak vissza a város belsejébe az urukkal együtt, mielőtt valakinek ezzel a karddal megszabadítanám a nyakát a fejétől. - válaszoltam unottan, de nem néztem a katonára.
 - Te kis... - kezdte a katona de nem tudta befejezni, mert hirtelen előtte termettem és egy kést szorítottam a torkához.
  A kard csak elterelés a lényegről. Még jó, hogy az emberek nem annyira figyelmesek.
 - Menjenek vissza az urukhoz, amíg szépen mondom. - a hangom nem árulkodott semmilyen érzelemről és megpróbáltam az alakításomat minél jobban megjátszani. A kis termetemmel és a nememmel nem vagyok túl meggyőző, de egy késsel a kezemben, miközben a lehet látni rajtam, hogy simán elvágom a torkát, már jobban figyelembe vesznek. A két katona elhúzta a csíkot én pedig lassan követtem őket, mert az a nemes nem fogja egy könnyen feladni.
  Igazam volt. A nemes a két katonának nem hitt és éppen azon volt, hogy bemasírozzon a tábor közepébe. Előléptem mire a nemes visszahőkölt. De csak pár pillanatig tartott az egész, aztán a nemes dühös lett.
 - Te szajha! Tűnj az utamból különben megjárod! - kiabálta.
 - Párbajra hívlak, ha nyersz viheted az élelmet. - válaszoltam higgadtan.
 - Ki jelentkezik megvívni ezzel a csitrivel? - kérdezte a nemes a katonáitól.
 - Nem! - jelentettem ki határozottan - Magával vívok meg, hiszen a katonák csak a maga parancsait követik, velük nincsen bajom. Azonban ha ilyen remekül tudja vezetni őket, akkor biztosan ért valamennyire a kardforgatáshoz is.
 - Hogy én egy falusi libával vívjak meg? Nem érsz fel hozzám. - felelte felsőbbrendűnek mutatva magát.
 - Számomra egy halott az nem több és nem is kevesebb mint egy halott. - feleltem - Ha nem küzd meg velem, akkor tűnjön innen. Ha rám támad, akkor nem fogja élve elhagyni ezt a helyet.
  A nemes szemében félelem tükröződött, de nem mutatta ki.
 - Kiállok veled, de lenne még egy kikötésem. Ha te nyersz, akkor elmegyek és soha nem jövök ide vissza, viszont ha én győzök elviszem az élelmetek felét, hogy lásd milyen nagyszívű vagyok és még téged szolgának. Beleegyezel?
  Megdöbbentem a kérdésén, de nem haboztam választ adni.
 - Bele egyezek.
  Az emberek és a katonák helyet adtak nekünk. A nemes egy szolgálja segítségével felvette a páncélját, amin egy karcolás sem volt. A kardja is új volt, nem látszott rajta egy harcnak sem a nyoma. Bezzeg az ő vaspáncéljához képest, rajtam egy bőrpáncél van, és a szablyám is sokkal jobban megviselt. Viszont gyorsabb vagyok, mint ő, amit könnyedén kihasználhatok.
 - Készen állsz a vereségre? - kérdezte és közben meglengette maga előtt a kardját.
  Nem vesződtem a válasszal, helyette egyből neki rontottam, mire nagyon meglepődött. Védekező állást vett fel, de nekem más a tervem, mint szemtől szemben neki rohanni. Hirtelen felém suhintott, mire a kardja alatt elbukfenceztem, gyorsan felpattantam és a szablyámat a nyakához szegeztem.
 - Kezdjük előröl vagy nem akar ennél jobban kikapni tőlem? - kérdeztem.
  Válaszként felém csapott volna a kardjával, de már nem ott álltam, mint ahol ő sejtette. A háta mögött voltam. Belerúgtam az egyik térdhajlatába, mire térdre rogyott és a szablyámat újfent a nyakához szorítottam.
 - Kétszer is legyőztem, tehát takarodjon innét a katonáival együtt! - sétáltam el tőle, de nem fordítottam neki hátat.
  A nemes felállt és a katonáihoz sietett, közben a fejét behúzta a nyaka közé. Hamar eltűntek a tábor környékéről. A falusiak utánanéztek, de csak undort tudtam leolvasni az arcukról. Páran biccentettek felém köszönetképen. Hirtelen a hátamon felállt a szőr, mire vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot. Csak a fal van mögöttem, de akkor sem érzem magamat biztonságban.
 - Valami baj van? - kérdezte Ylkarn.
 - Rossz előérzetem van, szerintem ma el fog esni a fal és a város is. Akit csak lehet meg kell győznöm, hogy tartson velem. Nehéz lesz, hiszen szinte mindenki hamis biztonságérzetbe ringatta magát.
 - Miből sejted, hogy támadás várható? - kérdezte nyugodtan Ylkarn, mintha csak a magyarázatom érdekelné, a vadállatok pedig nem.
 - Megtanultam bízni az ösztöneimben. Sok figyelem fordul most a város felé. A fenevadak gyülekeznek és valaki irányítja őket.
 - Szoros kapcsolatban állsz az erdővel. - állapította meg a tünde.
 - Persze, hiszen ott születtem és ő lát el engem. - válaszoltam.
 - Nem szokás megszemélyesíteni az erdőt. - nézett újra a falra.
  Hoppá véletlen csúszott ki a számon. Furcsán viselkedik, mintha tudna valamiről.
 - Mit tudtál meg? - kérdeztem - Tegnap alig akartál elszakadni a könyvektől és elmondásod szerint eddig nemigen jöttél ki a házadból.
 - Találtam valamit a kutakodásom közben, ami érdekelhet téged. - nézett rám a szeme sarkából - Menjünk fel a fal tetejére, kevesebb ott a kíváncsi ember.
  A felfele vezető lépcsőn nem beszélgettünk. Ő rendületlenül, kimérten vette sorra a lépcsőfokokat. Valamit tervez és idegesít, hogy nem tudom mit akar. Követtem, mert már annyira bíztam benne, hogy tudjam nem akar megölni.
  Végre felértünk. A lépcsőmászás soha nem tartozott a kedvenc tevékenységeim közé. Innen fentről letekintve minden olyan aprónak tűnik. A város felett könnyedén ellátok. A tábort is szemügyre veszem. Több kopott sátor, felülről nem lehet megkülönböztetni őket. Átmegyek a másik oldalra és az erdőre szegezem a tekintetemet. A fák már itt a szélén szintén elkezdtek elsötétülni. A bokrok között észreveszem a farkast. Nehéz ilyen távolságról megállapítani azt, hogy tényleg ő az, de az érzékeim rögtön kiélesedtek és a körmeim megnőttek, mintha karmok lennének. Ő az a farkas, ő az aki vezeti a fenevadakat, a figyelmeztető jel.
 - Szóval tényleg az vagy, akinek gondoltalak. - szólalt meg halkan Ylkarn.
  Csak most jutott eszembe, hogy ő is feljött. Ijedten néztem rá, bár nem kellett volna, mert a szemem is olyan mint egy macskáé, így furcsa kinézetet kölcsönözve nekem. Ylkarn hátrált egy lépést a döbbenettől. Becsuktam a szememet, vettem egy nagy levegőt, az arcvonásaimat ellágyítottam és a bennem lévő feszültséget a következő levegővételnél elengedtem. Mikor újra kinyitottam a szememet már ugyanúgy néztem ki, mint egy ember.
 - Szerinted mi vagyok? - kérdeztem higgadtan.
  Nem mutattam magamon érzelem jeleit, még nem.
 - Alakváltó vagy. - felelte határozottan.
  A kijelentésére elmosolyodtam. Végre valaki, aki előtt nem kell titkolóznom.
 - Honnan jöttél rá? - kérdeztem vidáman.
  Elég furcsán nézhet ki, hogy örülök a lelepleződésemnek, de utálok titkolózni, szóval most eléggé megkönnyebbültem, mert már kevésbé mardos a bűntudat.
 - A vallásról. Az Erdőszellemek hozták létre az összes élőlényt, kivéve az alakmásolókat és az alakváltókat. Mégis az a két faj kötődik a legerősebben az Erdőszellemekhez. Aztán jobban utánuk jártam. Az alakváltókról nem volt sok feljegyzés, de megemlítette pár tulajdonságukat, amit nem képesek levetkőzni. Az Erdőszellem iránti tisztelet, magabiztosság, egyenesség, szókimondóság és olyan érzékek, mint amilyenek egy vadállatnak vannak. A legtöbb jellemző illett rád, mellesleg mikor a családodról kérdezgettelek általában lehajtott fejjel válaszoltál, mintha szégyellnéd magadat.
  Megingattam a fejemet az érvei hallatán. Kivételes megfigyelőképességgel rendelkezik, mint a legtöbb tünde, de nem tud mindent.
 - Tény nem régóta ismerek tündéket - kezdtem - de annyit megtudtam róluk, hogy amíg nem biztosak valamiben, addig nem tudunk kihúzni belőlük semmit se. Csak egy esetben beszélnek a fél kész tudásukról, ha azzal megszerzik a másik felét is.
 - Az alakváltók elvileg kihaltak. - tért rögtön a lényegre - Akkor pontosan mi is történt?
 - Nem haltunk ki, hanem csak elhitettük. Ha mi eltűnnék örökre, akkor az alakmásolók is eltűnnének. Hiszen minden népnek van egy ellentéte és ez az egyensúly nem borulhat fel, tehát ha eltűnnék, akkor előbb utóbb az alakmásolók is követnének.
 - Még egy kérdésem lenne. - tette hozzá a tünde.
 - Csak egy? - néztem rá döbbenten.
 - Többre van időnk? - nézett rám.
  Így belegondolva jobb lenne már most útra kelni, szóval igaza van, csak egy kérdése lehet.
 - Az alakváltókat mindig olyanoknak állítják be, akiknek más szenvedése okoz örömöt.
 - Aki ilyet állít, azt legszívesebben cafatokra szaggatnám. - motyogtam, de persze hallotta a tünde - Ez hasonló ahhoz, amit rólatok gondolnak az emberek. Ti nem akartok pusztítani, csak akkor vagytok hajlandóak harcolni, ha rákényszerítenek titeket. Mi békét akartunk sokáig, de amit mi és amit az emberek akartak az nem fért össze. Sokáig harcoltunk és menekültünk, míg majdnem kihaltunk, de egy Erdőszellem megszánt minket és elrejtett. Végre ott megtaláltuk azt, amit szerettünk volna. Az itteni Erdőszellem eltűnt, és kötelességemnek érzem, hogy segítsek.
  A tünde csak bólintott. Majd elindult lefelé, én pedig követtem.
 - Merre akarsz menni? - kérdezte hirtelen lépcsőzés közben.
 - A hegyekbe. - vágtam rá, egyáltalán nem gondolkodtam a válaszon.
 - Rendben, készítsük össze a falusiakat, a városlakók közül nem tartana senki se velünk.

*Legort szemszöge*

 - Ennek már sikerülnie kell. - motyogtam és a főzetbe tettem az utolsó hozzávalót.
  A tünde aki rám támadt éppen az ágyon fészkelődik. Nem tud kiszabadulni és mellette még kiabálni se. Az ágy folyamatos csikorgását pedig meg lehet szokni. A vért, amit a betegtől vettem, egy kis üvegtálba öntöttem, mármint csak keveset, hogyha elrontom, akkor ne menjen az egész veszendőbe. Az újonnan készített főzetből szintén csak pár cseppet öntöttem a vérre. Vártam, hogy pontosan mi is történik. Hirtelen sisteregni kezdett, aztán egy kis pukkanás után a vér eltűnt. Újabb kudarc. A beteg vére ugyanúgy besötétedett, mint az állatok vére, tehát az ellenszert mielőbb meg kell találnom. Az utolsó lehetőségem az őseimtől segítséget kérni. A kísérleteket a szobámban folytattam, hogy ne zavarjak másokat, tehát megint felmerül a kérdés, hogy hol fogok aludni, de most van egy kicsit sürgetőbb problémám is. Megkértem Krunvon-t és Ikirav-ot, hogy most ha lehet ne zargassanak. Szóval kevés az esélye annak, hogy bárki is betévedne hozzám. Az ölembe vettem a jegyzetfüzetemet és fellapoztam. Megint elkezdtem keresni az átjárót. Meglepetésemre most az első oldalakon volt. Idegesítő, hogy sose marad egy helyen. Most is inkább maradtam az ablakos megoldásnál.
 - Nagyapa hallasz? - kérdeztem rögtön, bár még fel sem tűntek a terem körvonalai.
 - Igen. - hallottam a halk választ.
  Végre már felsínylett a kékség az ablakon keresztül. Az őseim közül a legtöbben a kör szélén álltak. Most bezzeg már többen is várják az érkezésem.
 - Elakadtam és segítségre van szükségem. - vázoltam fel a problémámat.
 - Mit alkotsz éppen? - kérdezte az egyik rokonom.
 - Egy ellenanyagot a fertőzés ellen, amit nem rég mutattam nektek. Sok mindent kipróbáltam már, de nem jutottam eddig semmilyen eredményre sem.
 - Azon lepődtem volna meg, ha találsz valamit. - nevetett fel valaki a hátsó sorból.
  Nagyon idősnek tűnt, az elsők között léphetett be a könyvbe.
 - Növényeket használsz, ugye? - kérdezte, mikor már sikerült előre tolakodnia.
 - Igen.
 - Azt tudnod kell, hogy a betegség nem harapás útján történt. A fenevadban lévő méreg csak felébreszti a betegséget. A fertőzés a növényekben van, és egy varázsló ezt a betegséget az állatokban felébresztette, és az állatok mérge, pedig az emberekben vagy tündékben ébreszti fel ezt a betegséget. - fejtette ki.
  Nekem ezek nagyon új információk. Ezt még nem láttam leírva a könyvben.
 - Az emlékeid segítettek ebben. - tette hozzá.
  Így se nagyon értem, hogyan volt képes ezt mind kikövetkeztetni pár emlékfoszlányból, de valahogy sikerült neki.
 - Mit javasoltok, mit használjak növények helyett? - kérdeztem mindenkitől.
  Az őseim összenéztek, mintha tudnának valami, amit én nem. Valami fontos dolgot, ami szükséges ennek a rejtvénynek a megoldásához.
 - Tudod fiam, - kezdte a nagyapám - Egyszer mikor Tekkernék ellen küzdöttünk, akkor hasonló betegséget kezdtek el terjeszteni. Végül sikerült megfékeznünk a betegséget, de gyógymódot nem találtunk rá. Akkor jelentek meg az alakmásolók és az alakváltók. Az egyik alakmásoló vérének a segítségével tudtuk meggyógyítani a fertőzést.
 - A Tekkern család hozta létre az alakváltókat? - kérdeztem döbbenten.
  Erre persze senki nem válaszolt. Tehát még nem állok erre készen. Mikor nem hajlandóak válaszolni, akkor az azt jelenti, hogy még nem értem meg az információ befogadására.
 - Akkor keresnem kell egy alakmásolót? - kérdeztem.
 - Nem nagyon. - felelte egy másik rokonom - A te véred is elegendő lesz. Azonban használj varázslatot a főzethez, mert a véred akár meg is ölheti a beteget, de egy könnyebb varázslattal ezt kivédheted.
  Több mint egy órán magyarázták a főzet elkészítését. A végén már zsongott a fejem. Újra elővettem a szükséges dolgokat a főzet készítéshez, de még nem kezdtem neki. Először tisztáztam magamban a lépéseket, az adagokat, az időt, egyszóval a főzet elkészítését. Végül neki álltam. Növényeket csak úgy használhatok, ha előtte eltávolítottam belőle a mérget. Ezt sajnos varázslattal tudtam csak megoldani, hiszen hamar szerettem volna eredményre jutni. Elkezdtem melegíteni a főzetet és mikor forrás közelébe jutott, elvettem a tűz felől az edényt. Felétettem a tenyeremet és egy kis sebet ejtettem magamon. Csak pár csepp kell, aztán az több adagra is elég lesz. Miután ezt az utolsó hozzávalót is beletettem a főzetbe visszatettem még egy kicsit a tűzre és egy varázslat segítségével, a véremből már csak annyi maradt, amiben benne van az ellenszer. A főzetet megint kipróbáltam. Az eredmény azt mutatta, hogy sikerült megcsinálnom az ellenszert. Hátradőltem a széken. Végre sikerült. Elővettem egy poharat és félig teletöltöttem ezzel a főzettel. Most jöhet a következő akadály. Hogyan adjam be neki ezt? Biztosan nem fogja magától meginni. Úgy sincs itt senki sem. A telepátiámat alkalmazva könnyűszerrel kiütöttem a tündét. Felültettem az ágyon és elkezdtem megitatni vele a főzetet. Miután sikerült kiüríteni a poharat, újra az ágyhoz kötöttem a tündét a biztonság kedvéért. Figyeltem, hogy miként reagál az ellenanyagra. Először nem vettem észre semmiféle változást sem. Aztán gondoltam egyet és az elméjét is megnéztem. Ott viszont sok minden megváltozott, a primitív része az elméjének visszaszorult. Tehát sikerült megtalálnom az ellenszert.
  Felálltam, hogy kimenjek szólni Derenor-nak. Kiléptem az ajtón, mikor is valaki egy tőrt szorított a torkomnak.
 - Ha megszólalsz, akkor elvágom a torkodat. - mondta a lány.
 - Úgyse érti. Hozd ki! - hallottam a főteremből az egyik fiú hangját.
  Ez nem jó. Nagyon nem jó.