Délben keltem fel, mint általában. A tegnap csak kivétel volt. A katona jött és lecseréltem a kötését, de több nem igazán történt az éjszaka. Megfordultam az ágyon és szembe köszönt velem a tegnap kimosott ruhám. Erről eszembe jutottak a tegnapi események. Magamhoz vettem a jegyzetfüzetemet és reméltem, hogy senki nem fog megzavarni. Mielőtt kinyitottam volna a borítójára tettem a kezemet és halkan elsuttogtam a Nitens család jelmondatát, amire sok felmenőm feltette az életét.
- Nincs tudás, melyet ne tárnánk fel. - suttogtam.
A jegyzetfüzetből bőrkötéses könyv lett. A könyvborítójának a széleit arannyal szegélyezték és pár drágakövet tettek bele. Ezek miatt a kövek miatt, tudom jegyzetfüzetnek álcázni és ezért csak én tudom kinyitni. Elkezdtem lapozgatni, közben a legtöbb varázslatot és főzetet újra átnéztem. Igen, már megint változott egy keveset. Elértem az egyik oldalra, amit kerestem, mert mindig máshol van. Amit kerestem az egy átjáró a könyv szellemi tudásába, ahol sok rokonom tengődik szellemként. Ez a kapu egy két oldalas rajznak volt megfelelő. A kaput úgy ábrázolták, hogy két kör van egymásban és az íveik közötti résben rúnák vannak beleírva és a rúnák kinézete folyamatosan változik. Most nincs arra időm, hogy elmerüljek a könyvben, csak egy kérdést szeretnék feltenni. Ehhez viszont elég, ha csak egy ablakot hozok létre a két világ között. Ezt a trükköt még a nagyapám mutatta. Felidéztem hogy mely rúnák szükségesek, aztán kezdődött a keresés. Gyorsan egymás után az összes szükséges jelre rá böktem és hozzá mondtam a jelentésüket. Tíz jel kellett így gyorsan meg voltam. A kör hirtelen kéken felragyogott és egy termet láttam a közepében. A teremben félhomály uralkodott, csak pár fáklya volt itt és azok is kéken fénylettek. A terem mennyezete helyett a csillagos ég látszódott, az oszlopok pedig mintha jégből lennének, kékesen verték vissza a fényeket. A falakban ajtók voltak, és az ajtók mellett könyves polcok foglaltak helyet. A könyveket szellemek vették le és tették vissza, esetleg kiegészítették. Sokan voltak itt, mindenki a saját dolgával törődött.
- Nitens Klant, beszélhetnénk? - kérdeztem suttogva, hogy senki ne hallja meg a folyosóról.
Azonban ott a teremben a suttogásom felerősödött és olyan volt, mintha rendes hangon szólaltam volna meg. Az összes szellem felém fordult, mintha csak most vettek volna észre. Az egyik szürkés alak előrébb jött, egészen a kör széléhez, mely a padlón húzódott. Ez a kör tartotta vissza az őseimet attól, hogy visszajussanak az élők közé.
- Mire vagy kíváncsi Etron? - kérdezte.
Hiába vagyok tünde, így is úgy is csak ezt a nevemet ismeri.
- Inkább beszámolnék valamiről, hogy hallottatok-e róla. - folytattam.
- Hallgatunk.
- Sötét lényeket hoz létre itt egy varázsló. Több állat fajtát eggyé gyúr össze. Az így keletkezett szörnyetegeknek a szeme vérvörös, a vérük fekete a méretük háromszor akkora mint egy átlagos emberé. Tegnap az egyiket megvizsgálhattam és egy érdekes felfedezésre bukkantam, a lény vérveszteségben nem múlt ki, csak úgy tudtam megölni, hogy átszakítottam a koponyáját. Mellette a lény alig öt napos lehetett, így azt hittem, hogy haldoklik, pedig csak éppen vemhes volt és a kicsinyét szerette volna világra hozni. - összefoglaltam röviden azt, ami különleges volt.
Döbbent csend borult a teremre, a szellemek akik hátrébb voltak összesúgtak. Alig lehet ebben a félhomályos kék teremben kiszúrni a távolabb lévő szürke szellemeket.
- Mennyi az idő Etron? - kérdezte a nagyapám.
Kinéztem az ablakon, aztán újra a könyvre meredtem.
- Dél körül jár az idő. - válaszoltam.
- Oszd meg az emlékeidet és estére már valamit ki tudunk hámozni ebből az egészből és mindent megtudhatsz, amit szeretnél.
Nem éppen a legbiztonságosabb az, ha most odaadom az emlékeimet, hiszen egy rokonom a létrejött csatornán képes lenne átjönni az elmémbe és nem biztos, hogy le tudnám győzni.
- Az emlékeimet elraktározom a könyvbe, onnan ti is láthatjátok. - szólaltam meg végül.
- Most már megtanultad azt a leckét, hogy senkiben sem bízhatsz. - nevetett fel valaki hátulról.
- Rendben. - bólintott a nagyapám.
Az ablakot bezártam, aztán a könyv végére lapoztam, ahol még volt üres oldal. Az a jó, hogy ez a könyv nem tud betelni, így nem kell újat létrehozni. A kezemet az üres lapra tettem és elkezdtem az aznapi eseményeket újra átgondolni, közben minden egyes emlékkép megjelent a lapokon. Ez a művelet egy órámba telt. Megpróbáltam mielőbb végezni, hiszen bárki bármikor bejöhet.
Végül csak sikerült letennem a könyvet. Egy kicsit elfáradtam, de nem nagyon. Remélem az őseim segítenek megtalálni a megoldást, még ha nem is vagyok velük túl szoros kapcsolatban, de legalább adtam nekik pár új információt, amit tudnak elemezni. Valaki kopogott az ajtómon.
- Szabad! - szóltam ki és a könyvemet letettem az ágyra mire újra a jegyzetfüzetem kinézetét vette fel.
- Bocsánat a zavarásért - jött be egy nő - Derenor mondta, hogy a tegnap történtek miatt gyere tanácsterembe.
- Hogy hogy nem Nübtel jött? - kérdeztem.
- Ő és Boren elmentek az erdőbe kutakodni. - válaszolt készségesen a nő.
Felálltam és elindultam de az ajtóban megtorpantam.
- Valami baj van? - fordult vissza a nő.
- Semmi. - siettem utána, de remélem a nagyapámnak nincs kedve varázsolni, mert akkor lebukhatok.
A tanács terem a város közepén a legmagasabb épületben volt. Persze mint lenni szokott a legfelső emeleten. Csodálkozva néztem lentről fel a tetejére, ekkora épületet ritkán láttam. Az alakváltók bolygóján egy fa körülbelül ekkora, de hogy egy épület ilyen magas legyen. Sokáig ámultam, hiszen teljesen máshogy nézett ki, mint amihez hozzászoktam.
- Ennyire lenyűgöz? - kérdezte a nő, miközben elfojtott magában egy mosolyt.
- Maga elhiszi, hogy ez a legmagasabb épület, amit életemben láttam? - néztem rá.
- Elhiszem. Gyere Derenor már vár ránk.
Csak bólintottam és követtem. Az épületet nem is tudom mihez hasonlítsam. Az alja széles volt és ahogy növekedett egy ideig szűkült, aztán megint elkezdett szélesedni, mint egy homokóra. Viszont a legszűkebb rész is olyan vastag volt, mint egy kisebb kunyhó kerülete. Ott egyébként egy erkély is van, ami miatt nagyobbnak látszik. Az egész fából épült, és még élt a növény,ezért az erkélyről lógtak le a virágai. Beléptem és újra elcsodálkoztam. Az alsó részében mindenhol könyvespolcok vannak, míg a közepén spirálban két lépcső fut fel. Hiába nem látszik a nap, mindenhol lámpások égtek így nappali világosság volt itt bent is. Sokan voltak itt, voltak akik olvastak vagy keresgéltek, voltak akik írtak és még tanítás is folyt itt. Mikor az engem kísérő nőt újra utolértem ő már csak mosolygott rajtam.
Elindultunk a lépcsőn felfelé. Miközben felfelé tartottunk több szinten is keresztül mentünk, amit alulról észre se vettem. Minden szinten más és más volt, például a másodikon köveket teszteltek, hogy hogyan viszonyulnak a varázslathoz és miért viselkednek úgy ahogy. A harmadik emeleten főzeteket készítettek és már sejtettem, hogy a gyógyítók miért nem kapnak annyi alapanyagot. Miközben figyeltem a vegyészeket észrevettem, hogy egy fiatalabbik, aki velem egykorú lehet, rossz hozzávalót tesz a forrásban lévő főzethez. Éppen az egyik oszlop mögött haladtam el és kísérőm nem volt messze tőlem. Gyorsan megragadtam a karját és fedezékbe húztam. Először értetlenül meredt rám, aztán meghallottuk a robbanást. Nem történt volna semmi baj se, de nem árt az óvatosság.
- Köszönöm - mondta hálásan.
- Nem tesz semmit. - válaszoltam és folytattuk az utunkat felfelé.
A legfelső szintre mentünk, már többen is összegyűltek itt. Az oldalukon lévő fegyverek alapján inkább katonák vesznek most részt. A két Vadász is megtisztelt minket a jelenlétével. Meglepődtem, hogy ők ilyen gyorsan visszaértek az erdőből, de az is lehet, hogy a nő direkt nem mondta el nekem. Értetlenül Derenor-ra néztem, aki csak intett, hogy üljek le. Leültem, de azért eléggé feszengtem, hiszen nem akartam, ennyire belevonni magamat az itteni ügyekbe. El kellett volna rejtőznöm, erre pedig egy csomó magas rangú tiszttel együtt tanácskozok. Nem biztos, hogy jó előjelek.
- Azért hívtam egybe Önöket - kezdte Derenor - mert egy fenyegetéssel kell szembenéznünk. A vadállatok vagy fenevadak, amik eddig csak az embereket támadták meg, most minket is célba vettek. Az első támadásuk tegnap előtt volt, mikor ketten közülünk kint jártak az erdőbe. A beszámolóik alapján az erdő keleti része teljesen elsötétült, a fák szinte feketékké váltak. Egy farkas jelent meg előttük, aki nem támadott rögtön, de nem is ijedt meg. Az ő megjelenésével kezdődik egy egy ilyen támadás. Olyan mint egy rossz előjel. Tegnap fogtunk egy fenevadat, aki úgy tűnt, mintha a halálán lenne, de azért megkértük az egyik gyógyítót, hogy vizsgálja meg, hiszen könnyebb felülkerekedni az ellenségeinken, ha ismerjük a gyenge pontjaikat. Abból a vizsgálatból sokkal több információ derült ki, mint amennyire számítottam köztük az is, hogy egy varázsló miatt változnak át az állatok ilyenekké, de sokáig a varázslat még csak próbálkozás szintjén állt. Ma már viszont a varázslat tökéletes és egyre több és több fenevad fog megjelenni, mellette még szaporodni is képesek, amit eddig soha nem tapasztaltunk ilyen megváltoztató bűbájoknál. Elhívtam a gyógyítót, aki megvizsgálta a fenevadat, hogy részletesebb leírást tudjon adni róla. - biccentett felém.
Éppen belekezdtem volna, mikor az egyik katona megszólalt.
- Nem kell nagy ész ahhoz, hogy tudjuk, hogyan kell megölni egy állatot.
Sokan helyeseltek vele és már kezdtem magamat feleslegesnek érezni, de már csak azért is bebizonyítom, hogy nem tudnak mindent.
- Ez igaz - kezdtem vele vitatkozni - de ezek csak akkor halnak meg, ha levágod a fejét, vagy ha egy pontos célzással a koponyájába fúródik a vessződ, egyébként nem fog leállni az öldökléssel. Nem tud elvérezni és nem érez fájdalmat, csak akkor áll le, ha már az agya nem képes a testét irányítani.
Senki nem kérdezett egy ideig, csak a tündék összesúgtak.
- Tudod mi a mérge ellenszere? - kérdezte az egyik Vadász.
- Még nem. - válaszoltam.
- Hogy érted, hogy még nincs ellenmérged? - kérdezte Boren szikrázó szemekkel, mintha az én hibám lenne.
Nübtel erre oldalba bökte, hogy álljon már le, mert ez nem hazai terep nekik.
- Amikor meghalnak a méreg felszívódik a szervezetükben szinte azonnal, így a mérgüket nagyon nehéz megszerezni. Ha nincs méreg, akkor nem tudom az ellenszert se elkészíteni.
- Ha szerzünk mérget, akkor képes leszel előállítani az ellenszert? - kérdezte Nübtel.
- Nagy eséllyel.
- Nem vagy benne biztos?
- A gyógynövény készlet fogytán van, elmenni gyűjteni, pedig nagyon veszélyes.
A teremre a kijelentésem után síri csend telepedett. Mindenki elmerült a gondolataiban, hogy hogyan is kéne megoldani a problémát. Gyógynövényekért elmegy szívesen, de ahhoz több nap kell, hogy mindent összegyűjtsek, talán egy nap alatt is menne, de akkor nem aludhatok egy percet sem. Kellhetnek éjszaka és kora hajnalban virágzó vagy termő bokrok vagy lágyszárúak.
- Nübtel, Boren képesek vagytok egy élő fenevadtól mérget szerezni? - kérdezte Derenor.
Gondterhelten egymásra néztek, aztán Boren megszólalt.
- Igen elvállaljuk.
- Legort - fordult felém - mennyi idő kell minden begyűjtéséhez?
- Ha gyors akarok lenni, akkor is minimum egy nap.
- Veled mennek páran. - sóhajtott Derenor.
- Nem kell! - ellenkeztem rögtön, mire mindenki felém kapta a fejét - A vadállatok kisebb eséllyel fognak észrevenni, ha egyedül megyek. Gyorsabban is készen leszek és könnyebben menekülök egyedül. - magyaráztam rögtön.
- Ahogyan akarod. - hagyta rám Derenor.
*Anna szemszöge*
A tegnapi beszélgetés a könyvtárossal kicsit furcsa volt, de sok mindent megtudtam neki köszönhetően. Lehet, hogy még vissza fogok oda menni. Elkezdtem a sátrak között bolyongani, hiszen még nem tudom, hogy ki hol van. Könnyedén el lehet itt tévedni, hiszen sok sátor nagyon hasonlóan néz ki, hiszen mindegyiket sietve rakták össze abból, amit találtak.
Tíz percnyi bolyongás után megláttam egy olyan sátrat, ami eddig elkerülte a figyelmemet. A színe nem ütött el, de azon kívül mindene más volt. Innen onnan növények lógtak le róla és a tetejébe lyukat vágtak, hogy ott távozzon a füst. Érdekes illatok csaptak ki a sátorból ezért óvatosan közelebb mentem. Hallottam, hogy valaki motyog miközben keverget valamit. Belestem a résnyire szétváló két anyagdarab között, ami az ajtónak volt oda felakasztva. Egy nem fiatal, de nem is idős nő volt a sátorban egyedül. A nő sötét szoknyát és inget viselt. A haja fekete és göndör volt. Látszott rajta, hogy megpróbálta felfogni, de mindig kiszabadult belőle egy két tincs. Az ingujját a könyökéig feltűrte és egyfolytában kevergette azt a valamit, amit az üstjében főzött. A sátorban világos volt, de nem azért mert besütött a nap. Világító kis bogárkák voltak összefogdosva egy-egy üvegben és azok szolgáltattak fényt, az üst alatt, pedig nem tűz lobogott, hanem parázs volt, de a parázs is be volt ásva a földbe, így nem gyújtott meg semmit se.
- Nem jössz be? - kérdezte hirtelen a nő.
Nagyon meglepődtem, hogy észrevett, hiszen egyszer sem nézett felém. Nem mozdultam, hátha nem nekem szólt.
- Akkor nem jössz be? - nézett egyenesen rám.
Most már biztos vagyok benne, hogy észrevett. Beléptem a sátorba, a nő közben egyfolytában mosolygott.
- Mielőtt kérdeznéd, nem vagyok boszorkány. - nevetett fel.
Dallamos nevetése volt, egyáltalán nem féltem tőle, de lehet, hogy az is közre játszott, hogy nagyon sérülékenynek tűnt.
- Akkor micsoda? - kérdeztem.
- Mondanám hogy gyógyító, de az se lenne igaz rám. - gondolkodott el - Elég ha annyiban maradunk, hogy mindenféle főzetet képes vagyok elkészíteni, varázslat nélkül.
- És mit készít éppen?
- Semmit se - fordult vissza a főzetéhez - a növényeket vizsgálom. Mostanában nem úgy viselkednek, mint ahogyan szoktak. Ám lehet hogy csak azért mások, mert nem az otthonomnál gyűjtöm őket.
- Sok tényező állhat a változások hátterében. - jegyeztem meg halkan.
- Igazad van, de nem tudom az összes lehetőséget kizárni. Ha most megbocsátsz folytatnom kell a munkámat - tessékelt ki a sátrából.
Na jó, az emberek egyre furábbak. Tovább mentem, hiszen a tábor felénél se járok. Ahogyan haladtam a tábor déli csücske felé egyre szomorúbb és reményvesztett arcokat láttam. Gondolom ők vannak itt a legrégebb óta. Vajon miket élhettek át? A sátorhad felénél jártam, amikor egy másik hely keltette fel a figyelmemet.
Egy üst állt egy sátor előtt és egy raguhoz hasonlatos valami főtt benne. A nő mellett két fiú játszott, néha mikor a nő rájuk szólt megpiszkálták a tüzet, de a játék jobban lekötötte őket. A gyomrom az isteni illatokra reagálva hangosan megkordult. Senki nem kapta fel a fejét, tehát nem hallották vagy nem érdekelte őket. A nő hirtelen megkongatta az edénye oldalát és hangosan elkiáltotta magát:
- Kész az ebéd! Aki nem kapott tegnap este vacsorát az jöjjön most ide!
Gyorsan beálltam a sorba, hiszen tegnap lekéstem a vacsoráról és most nem akartam éhen maradni. Mivel közel voltam hamar megkaptam az adagomat. Gyorsan bekaptam egy kanállal és majdnem vissza is köptem azt a tányérba. Nagyon forró volt még. Miután már nem könnyeztem a forróságtól újra elkezdtem kanalazni a levest, de már sokkal lassabban. Fél óráig tartott megenni a ragut. A tálat, amit kölcsön kaptam, visszavittem a nőhöz, aki az egyik gyereke kezébe adta azt. A gyerek elfutott és elkezdte egy teknőbe elmosni a tányért.
Tovább sétáltam, most már teli hassal. A sátrak egyre piszkosabbak voltak és az emberek itt alig alig beszélgettek egymással. Olyan érzésem volt, mintha szellemek között lennék. Talán ők az első túlélők, akik látták a fenevadak utáni pusztítást. Lehet, hogy már több hónapja itt vannak a jobb élet reményében, de mostanra feladták azt az álmukat. Már nem érdekelte őket, hogy mi fog történni.
Veszekedés hangja ütötte meg a fülemet és rögtön a hangok irányába kezdtem el sétálni. Két férfi a sátrak között veszekedtek, de még nem vált tettlegessé a dolog. Vajon min kaphattak össze? Nem mentem közel hozzájuk, nem akartam belekeveredni. Ám olyan távolságba maradtam, hogy szemmel tudjam tartani az eseményeket.
- Minden nap ez történik. - szólalt meg mellettem egy férfi, aki szintén a két veszekedőt szemlélte - Minden nap, mióta itt vagyunk folyton veszekednek.
- Min tudnak ilyen sokáig veszekedni? - kérdeztem.
- Ők ketten az utolsó túlélői a falujuknak és azon, hogy melyikük tett többet azért a faluért.
- De ha ők ketten maradtak csak, akkor mi értelme van? - néztem a férfi kíváncsian.
- Az utolsó túlélők. Szemtől szemben látták, hogy mire képesek a fenevadak, ezért minden nap talaj részegre isszák magukat, veszekednek aztán sírnak. Mindig ugyanaz. - a férfi tovább cammogott.
Érdekes látni, hogy a gyász mit hozhat ki egy emberből. Nálunk nincs idő és nem is akarunk időt hagyni rá. Hiszen akik meghaltak nem képesek visszajönni onnan, ahova mentek. Mi ezt képesek voltunk elfogadni és akként élünk tovább, hogy egyszer úgy is találkozni fogunk. Egy halott alakváltó iránti tiszteletedet úgy fejezheted ki, ha nem sírsz utána és tovább lépsz az életed következő szakaszára. Amikor az apám meghalt és azt hittem, hogy vele együtt az öcsémet is elvesztettem, akkor nem akartam elfogadni a tényt, hogy nem láthatom többet őket. Végül pár év múlva eljutottam odáig, hogy most már nem értük, hanem miattuk fogok katona lenni, hogy mással ne történjen meg ugyanez.
Keserű bánattal a szívemben baktattam tovább, míg el nem értem a tábor szélére. Ekkor megálltam egy pillanatra és összegeztem magamban azt, amit ebben a másfél órában átéltem. Utána felpillantottam az égre. A nap sütött, de nem olyan élénken mint szokott. Az ég is szürkés kékes volt bárány felhők sokasága úszott rajta tova. Ennek is meg van a maga szépsége. A nyár a vidámság, az élet, az ősz a felkészülés, megnyugvás, a tél a szomorúság, pihenés, a tavasz az ébredés, öröm. Körforgás, melyet lehetetlen megállítani vagy megváltoztatni.
Megfordultam és visszaindultam azokhoz, akikkel idejöttem, akikkel az azt éjszakát végig harcoltam. A harcról rögtön eszembe jutottak a haldoklók sikolyai, halál hörgései. Gyorsan elhessegettem magamtól ezeket. Tisztelem őket, de azért nem fogok mindig rájuk gondolni. Tovább kell lépnem, ez a túlélés lényege. Ha sokáig egy helyben maradsz a ragadozó türelmetlen lesz és támad. Te pedig értetlenül nézel, hogy mi folyik éppen.
Erre a gondolatomra megálltam. Ne maradj egy helyben, mert a ragadozó figyel és elkap. A városfalakra néztem. Nem fognak örökké megvédeni, a fenevadak tudják, hogy itt vagyunk, most éppen várnak. El kell mennem a könyvtárba.
Szinte futva tettem meg az odavezető utat. Lihegve estem be oda, mire Ylkarn döbbenve nézett rám. Megint úgy nézett ki mint egy öreg ember.
- Anna, mi történt veled? - kérdezte és hozott egy széket, hogy leüljek.
- Köszönöm. - mondtam hálásan - Miközben a sátrak között sétálgattam eszembe jutott valami.
- Mi?
- Azon az estén töprengtem egy darabig, amikor megtámadták a falut a fenevadak. Rögtön a halottak jutottak eszembe, ami miatt összeszidtam magamat, hiszen ha fejben egy ponton maradok akkor könnyű célponttá válok.
- Mit akarsz ezzel mondani? - nézett rám értetlenül a tünde.
Látszik, hogy nem szokott vadászni.
- Ha sokáig egy helyben maradok a fenevad észrevesz, figyel és támad, mikor már azt hiszem biztonságban vagyok.
- Azt mondod, hogy meg fogják támadni a várost? - kérdezte.
- Szerintem igen. Azért hagyták, hogy elmeneküljünk, mi jöttünk utolsóként és azért, hogy idevezessük őket. A város nem vándorol, így most a fenevadak figyelnek, hogy a megfelelő időben támadni tudjanak.
A tünde felfogta a szavaim súlyosságát, de most máshova kalandoztak el a gondolatai. Vissza akar menni a saját népéhez.
- Szerintem már a vadállatok nem csak az embereket támadják. A varázslat már kifinomulhatott annyira, hogy most már saját magán kívül mindent megöljön. - tettem hozzá.
- Miből gondolod?
- Mit mondtam olyan az illatod, mint az erdőé. Ez minden tündére igaz, ezért nem támadtak eddig titeket, nem voltak képesek behatárolni, hogy hol vagytok. Az állatoknak nem jó a látása ezért inkább a szaglásra fókuszálnak. Szerintem mostanra már megtudják különböztetni a tündéket az erdőtől.
- Remélem nincs igazad. - sóhajtott.
Nem szólaltam meg utána, hagytam hogy Ylkarn megeméssze a hallottakat. Végül felállt a székről és elkezdett a könyvespolcok között sétálgatni.
- Kérsz vizet? - kérdezte.
- Igen. - válaszoltam és kerestem a szemmel, hogy hova tűnt, mert két könyvespolc között nyomát vesztettem.
Vártam pár percet, de sehonnan se hallottam semmit se. Mintha egyedül lennék itt. Ekkor mintegy végszóra csörömpölést hallottam a könyvtár sarka felől. Felpattantam és rögtön odasiettem, hátha kell segítség. Porfelhő szállt fel a könyvekről és valaki köhögött előttem. Előre léptem egyet és loccsanást hallottam.
- Kiömlött a víz? - kérdeztem mikor már valamennyire elült a por.
- És még leborult egy könyvkupac. - tette hozzá - Már biztosan nem nyúltak hozzá egy jó ideje.
- Mit kerestél? - emeltem fel az egyik könyvet, melyben egy csomó térkép volt.
- Pont azt. - mondta és kikapta a kezemből.
Elkezdte lapozgatni miközben motyogott, hogy "ez sem az", "hol lehet", "hogy került ez ide" és még sok hasonlókat. Érdekes volt figyelni, hogy mennyire belemerült a munkába. Unatkoztam így elkezdtem sétálgatni a könyvespolcok között és nézegettem a könyveket, amelyik megtetszett, abba belenéztem. Sokáig nem találtam semmit se, amit elolvastam volna. Közben pedig a tünde folyamatosan csak lapozgatta azt az atlaszt. Párszor elrohant mellettem egy másik könyvért. Csak tudnám mi jutott eszébe, hogy így elkezdett utána nézni. Hirtelen egy nagyon régi könyvön akadt meg a szemem. A könyvnek nem is igazán volt borítója inkább sok sok papírt összefogtak és azzal vonták be. Kinyitottam és elkezdtem olvasni. Egy napló szerűség lehetett, az elején a tulajdonos neve állt.
Aprodus Fate
Érdekes név. Még soha nem hallottam róla, de nem számít a véleményem hiszen nem is ezen a bolygón élek. Tovább lapoztam és elkezdődtek a bejegyzések. Nem minden nap írt ebbe a könyvbe, váltakozóak voltak a dátumok. Olyan népről mesélt, amiről eddig még nem hallottam és ő is ennek a népnek a tagja volt. Az Emlékek Népe, mindig így hívta magukat. Nagyon részletesen számolt be mindenről, a tájról a családjáról a világukat uraló viszályokról. Kíváncsiságból egyszer megzavartam Ylkarn-t és kértem tőle egy térképet, ami a mostani világot ábrázolja. Csak némán felém nyújtott egyet. Amint megkaparintottam a szerzeményemet rögtön visszaültem olvasni és megpróbáltam a területet behatárolni, ahol élt. A legnagyobb megdöbbenésemre nem találtam sehol se azt a helyet amiről beszélt. Megpróbáltam elképzelni a tájat de nem sikerült. Túl sok információ van és nem tudom mindent megjegyezni egyszerre. Hirtelen én is kíváncsi lettem a térképekre így pár kisebb vita után már tudtam, hogy semelyik se az, amit én keresek. Ylkarn nagyon beleásta magát így ingerülten válaszolt a kérdéseimre, de megtudtam, amit szerettem volna. Visszarogytam a székbe és már feladtam a reményt egy térkép szerzésére. Tovább olvastam a naplót. Még nem túl érdekes, hiszen eddig csak a tájról és a hazája kinézetéről ír. Az utolsó soron, amit olvastam felnevettem.
"Nem tudom kinek a kezébe fog kerülni a naplóm, főleg reménykedek abban hogy senkiébe sem, de a népem szabályai tiltják azt, hogy tudást zárjunk el egymástól. Az eddig felfedezett világunk térképe benne van a napló borítójában, ha netán kéne valakinek."
Furcsa nép, hogy egy naplót is meg kell osztania a világgal. Elkezdtem a borítóját vizsgálni és észrevettem, hogy a borító tokként működik és van benne egy papír lap. Óvatosan kiszedtem a tokból a térképet és elkezdtem vizsgálgatni. Egy szigetet ábrázol, vagy nem is. Túl nagy egy szigetnek. De hogy most már van térképem újra belevetettem magamat az olvasásba.
*Legort szemszöge*
Már újra a szobámban voltam. Gyorsan minden szükséges holmit magamhoz vettem, mellette még vizet és élelmet. Már késő délutánra hajlik az idő, de ha szerencsém van, akkor holnap ilyenkorra már végezni fogok. Az őrnél szóltam, hogy elmegyek, erre csak bólintott és kiengedett. Nem az erdő felé fogok elindulni, ezt már most elhatároztam. A rét felé fordultam és elkezdtem sétálni miközben feszülten figyeltem a környezetemet. Halk maradtam, hogy ne keltsem fel semmi olyan figyelmét, aki engem szeretne vacsorának. Míg odafelé tartottam nem nagyon találtam számomra fontos, begyűjtendő dolgokat. Sejtettem, hogy itt nem fognak nőni. A rét már közel van, az erőd és a rét között egy órát kell sétálni.
A réten már sokkal több dolgom volt, mint az erdőben. Sokkal több növényt gyűjtöttem itt össze, mint amennyit terveztem. Nagyon remélem, hogy mindennek lesz helye. A nap már lemenőben volt, így újra az erdőbe mentem mert ilyenkor ott nyílnak vagy nőnek azok a virágok, termések, levelek, amikre szükségem van. Ez, hogy most újra az erdőt járom növényt keresve, visszaemlékeztet azokra a napokra, mikor újra kellett gyűjtenem Emandiece gyógynövényeit, mert felrobbantottam a házát. Mosolyogtam az emlék hatására és úgy folytattam az utamat. Hirtelen megtorpantam, olyan érzésem volt, mintha valaki követne. Futkosott a hátamon a hideg. Megtanultam bízni az ösztöneimben és tudtam, hogy veszélyben vagyok. Nem fordultam meg, helyette kinéztem egy fát melyet gyorsan elérhetek és könnyedén felmászhatok rá. Vettem egy nagy lélegzetet és elkezdtem sprintelni, így is figyeltem arra, hogy minél kevesebb zajt csapjak. Elértem a fát és azonnal felkapaszkodtam rá. Elbújtam már amennyire tudtam az alsó ágak közé. Az aki követett beért a látószögembe. Egy fiú volt és körbe körbe nézett. Engem keresett, de nem talált.
- Ragon, már megint elvesztetted? - kérdezte egy lány hang.
Amin nagyon meglepődtem, hogy értem amit mondanak és hogy ezen a bolygón nem beszélik ezt a nyelvet.
- Mikor elkaptam volna elmenekült. - fortyant fel a fiú - Tündét sokkal nehezebb becserkészni, mint egy embert.
- De őt már kétszer is elvesztetted. - jött a fa alá a lány is.
- Ahhoz képest, hogy gyógyító sokkal ügyesebb mint azt gondolnád. Mellesleg te se jártál sikerrel, igaz Erisz? - most a fiún volt a sor, hogy gúnyolódjon.
- Elég legyen! - szólalt meg a harmadik hang - Ha el akarjuk végezni a feladatunkat, akkor ne keltsük fel senki figyelmét se. Menjünk vissza, sötétedésben nem lehet elkapni a tündét. Szerintem a vadállatok előbb felfalják.
A fiú és a lány szó nélkül követte a trió harmadik tagját. Nincs jó előérzetem, ha ezek már kétszer megpróbáltak elkapni, vagy csak összetévesztettek valakivel? Vártam még addig, amíg beesteledett, csak azután másztam elő az ideiglenes búvóhelyemről. Hárman voltak, két fiú és egy lány. Ha megint találkoznék velük, akkor is könnyedén hátrahagyom őket, vagy ha nincs más út akkor megmérkőzöm velük. Folytattam a keresgélést és jártam az erdőt. Sokszor elmentem olyan területekre is, amiket még nem ismertem, amiből itt bőven akadt. A sötét erdőrész közelébe is elmerészkedtem, hiszen szükségem van mindenre, amit be tudok gyűjteni. Szerencsémre eddig nem találkoztam egy fenevaddal sem.
*Anna szemszöge*
Egyre furcsább és furcsább a napló. Nem arról szól, mint amire számítottam, mintha egy történelem tankönyv kicsinyített mását tartanám a kezemben. Minden egyes eseményt, ami a bolygójukon történt leírta ebbe a füzetbe is és én csak faltam az oldalakat, nem tudtam letenni a könyvet a kezemből. Hogy az elejéről kezdjem, a világukon éltek a sötétség és a fény lényei. A sötétség lényei közé tartoztak az orkok, trollok, démonok és az óriások közül néhány család. A fény lényei voltak a tündék, emberek, törpök és még az óriások maradéka. Folyton dúltak a kisebb harcok a fény és a sötétség között. A sötétség lényei kitaláltak egy cselt, ami örökre a többi nép bukását vonta volna maga után. Minden azon függött, hogy szétválasszák a fény lényeit. A sziget felső részén éltek az óriások és a tündék nagy része, míg az alsó részen inkább az emberek és a törpök tartották vissza a sötétség lényeit. A démonok összeadván erejüket elkezdték szétválasztani a két részt egymástól, hogy a tündék és az óriások ne tudjanak segítséget nyújtani az embereknek és a törpöknek. Több száz varázsló, ember, tünde, törp és óriás halt meg annál az ütközetnél, de végül a szárazföld két része nem lett szétválasztva. A legtöbb halott az emberek oldaláról származott, onnan is főként az egyik családtól, a Nitensék-től. Nitensék hatalmas varázsló család, de voltak olyan tagjai, akik nem örökölték a család adományát, mégis ahogyan tudtak segédkeztek a harcokban, miattuk a szakadék nem repedt tovább.
Olvastam volna tovább, de a szemem le-lecsukódott, míg végül el nem aludtam.
(A térkép:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése