38. fejezet - Egy kis kutakodás

*Legort szemszöge*

  Még mindig a tegnap történteken jár az eszem. Nübtel beavatott sok mindenbe az állatok támadása után. Ez az első olyan szervezett támadás az állatok részéről, ami szervezett volt és amit túléltek, ezért minden részletet el kellett mondanunk, hogy megfelelően fel tudjunk készülni, ha netán ezt az erődöt is megtámadnák az állatok. Sajnos tegnap este nem tudtam beszélni Annával, mert egész éjszaka Nübtel, Boren és Derenor kisebb vitáját kellett arról hallgatnom, hogy jó ötlet volt-e engem is beavatni. A végén arra jutottak, hogy elfogadják ezt a tényt, hiszen változtatni nem tudnak rajta.
  Talán ha megpróbálnám az álmában elmondani neki, amit tudok, akkor sikerülhet. Mivel még hajnali három körül lehet az idő és teljesen egyedül vagyok, egy pár perces alvás senkinek nem fog feltűnni még sikerülhet is. Itt maradtam kint a főterembe, hiszen higgyék csak azt, ha megtalálnak, hogy túl fáradt voltam és véletlenül aludtam el. Nem tudom, mikor is billentem át a valóságból az álom világba, de valamikor megtörtént. Azonnal elkezdtem keresni Anna álmát, hogy beszélhessek vele. Megtaláltam bár Anna túl messze van ahhoz, hogy sokáig itt maradhassak.
  Megint a lebegő szigeten voltam és láttam, hogy Anna gondolataiba merülve üldögél az egyik sziget szélén. Túl messze volt ahhoz, hogy odáig elkiabáljak. Lenéztem a szigetek alá, ahol viharmadarak fészkeltek, a múltkor is Anna őket használva utazgatott a szigetek között. Vettem egy nagy levegőt és leugrottam a szigetről. Nagyon remélem, hogy segíteni fog az egyik madár. Alig pár másodperce zuhantam, mikor az egyik madár alám repült és felfogta az esésemet. Felültem a nyakához, ahol a kis kiálló tollak vannak. Először elég bizalmatlanul vezettem, főleg azért, mert nem egy szigetnek majdnem neki mentünk, de aztán szép lassan belejöttem és sikeresen elértem a célomhoz.
 - Anna! Beszélnünk kell! - szálltam le a hátasomról, aki azonnal visszament a fészkébe.
 - Mi történt Legort? - nézett rám, de még mindig nem figyelt rám teljesen.
 - Kezdd először te.
 - Az erdőben vadásztam emberként - ezt a szót kihangsúlyozta - amikor érzékeltem, hogy egy Vadász is ott van. Félek, hogy miattam jöttek ide.
 - Nem kell aggódnod, azt se tudják, hogy te is itt vagy. - szóltam közbe.
 - Honnan veszed? - nézett rám kérdőn.
 - Mert felfedték magukat előttem.
 - Felfedték? Többen vannak?
 - Igen. Wolkrt Boren és Tereh Nübtel. Ők ketten alakmásolók, de azért vannak itt, mert az itteni Erdőszellem eltűnt. Egyáltalán nem érzékelik a te jelenlétedet, sőt én ott vagyok velük, de azt se szúrják ki, hogy én se teljesen tünde vagyok.
 - Túlságosan a technika rabjai lettek. - sóhajtott Anna.
 - Most én nem értem, hogy mit akarsz.
 - Az alakmásolók azért jöttek létre, mert mi is megjelentünk a világon. Minden fajnak kell egy olyan ellentétes másik faj, ami egyensúlyban tartja őket. Mindenkinek meg van a maga éltető ereje és különlegessége. Az alakváltók és alakmásolók különlegessége az, hogy nagyon közel állnak a természethez, így az érzékszerveik és ösztöneik, mindenkinél jobbak. Azonban míg mi alakváltók egyre közelebb húzunk a természethez, és már sokkal erősebbek vagyunk mint elődeink, addig az alakmásolók elvágták magukat tőle és képességeik nem olyan erősek.
 - Szóval már nem nagyon vannak hasznunkra. - vontam le a következtetést.
 - Még mindig veszélyesek, de most már egyedül is képes vagyok két felnőtt alakmásoló legyőzésére a tapasztalataid alapján.
 - Csak ennyit szerettem volna. Mellesleg mielőbb meg kell találnunk az Erdőszellemet, mert a vadállatok ránk támadtak.
 - Azon vagyok, de a túlélést tartom az első helyen, amit a városiak nem könnyítenek meg.
 - Tapasztaltad az emberi segítőkészséget és vendégszeretet? - kérdeztem gúnyosan.
  Nem válaszolt csak úgy nézett rám, mint ha olyasmit mondtam volna, amit már tudott.
 - Mennem kell, én vagyok most az egyetlen gyógyító, akinek ébren kellene lennie.
 - Akkor szia! - köszönt el tőlem és újra a szigeteket nézte.
  Kiszakítottam magamat az álom szépséges világából, hiszen nem vetne rám túl jó fényt, ha aludnék, amikor szükség lenne rám. Kidörzsöltem a fáradtságot a szememből és körülnéztem, de senki nem volt itt rajtam kívül. Mivel a tegnap gyűjtött növényeket ki kell szárítani egy hamar biztosan nem fogok tudni új főzeteket csinálni.
  Hirtelen kivágódott az ajtó és egy tünde jött be rajta. A karját magához szorította, így nem láttam, hogy mi baja van.
 - Krunvon vagy Ikirav itt van? - kérdezte.
 - Nincsenek itt. Krunvon nyolckor jön be. - feleltem.
 - Te is gyógyító vagy?
 - Igen.
  Nem kérdezett többet, csak végig mért. Nem bízik a tudásomban, pedig szerintem el fog fertőződni a sebe, ha nem segítek.
 - Megvágta magát, vagy valami megharapta? - kérdeztem.
 - Megharapott egy vadállat.
 - Bekötötte a sebet?
 - Igen.
 - Jöjjön ide. - közben felálltam, hogy levegyem a fertőtlenítőt és a kötszert a polcról.
  A tünde nem jött közelebb még mindig csak figyelt engem.
 - Akarja, hogy segítsek, vagy inkább megvárja a reggelt, hogy addig nőjön a fertőződés esélye? - néztem rá.
  Tétova léptekkel közelebb jött és a kezét megmutatta nekem. Letekertem róla a sebtiben rátett anyagot, amin már átütött a vér. A sebek nagyon mélyek voltak és bűzlött az állat szagától. Méreg jutott a szervezetébe.
 - Túl mély és hosszúak a sebek, össze kell őket varrnom. - jelentettem ki.
  A katona megfeszült, de végül bólintott egyet. Elővettem egy tűt, cérnát és még pár főzetet, ami segíthet. Először fertőtlenítettem a sebet. Aztán volt nálam érzéstelenítő is, így azt is használtam, hogy kibírja a fájdalmat. Összevarrtam és bekötöttem a sebet, hogy ne sértse fel semmi se a varratokat.
 - Holnap le kell cserélnem a kötést, majd jöjjön vissza.
 - Köszönöm. - mondta a férfi és olyan gyorsan hagyta el a termet, amilyen gyorsan csak tudta.
  Elővettem a jegyzetfüzetemet és elkezdtem beleírni azokat a tapasztalatokat, melyeket a harc során és az erdőben észrevettem. Még szerencse, hogy két jegyzet füzetem van, a másik nincs itt, így azt Emerisz tudja használni. Remélem hamar leváltanak, az a kevés alvás még jobban kifárasztott, mint gondoltam.

*Anna szemszöge*

  Veszekedésre ébredtem fel. Kómásan kinyitottam a szememet, és láttam, hogy pár katona veszekedik pár falubelivel. Felálltam a hordóról, mert jobb alvóhelyet nem találtam, és a közelükbe mentem, hogy megértsem min vitatkoznak.
 - Miért jöttek ide? - kérdezte az egyik katona.
 - A vadállatok megtámadtak minket és menekülnünk kellett. - válaszolt a falusi férfi, aki végig harcolta azt az éjszakát.
 - Ne hazudjon nekem! - erre felkaptam a fejemet - Tudjuk, hogy a tündék voltak azok. Miért keni mindenki a vadállatokra? A vadállatokat nyilván a tündék irányították.
  Akik a közelben voltak hitetlenkedve nézett a katonára. Ezek mekkora barmok, nem veszik észre azt, ami az orruk előtt van. Tündéket már évtizedek óta nem láttak és mégis rájuk fognak mindent ahelyett, hogy utána járnának.
 - Kérem uram, ne sározza be a szeretteim halálát. - futottam a katona elé, mint egy ijedt kislány.
  Esküszöm az embereknél jobban megéri az, ha folyamatosan hazudsz nekik.
 - Apám aközben halt meg, miközben védte a családját. Kérem, hadd emlékezzek úgy rá, mint egy hősre, ne pedig mint egy áldozatra. - könyörögtem neki.
  A falusiak furcsa tekintetekkel méregettek, de most az nem érdekelt.
 - Majd máskor visszajövünk. - motyogta a katona és elvonult a társaival együtt.
  Felegyenesedtem és kifújtam az eddig bent tartott levegőmet. Kaptunk pár órát arra, hogy minél több embert meggyőzzünk arról, hogy mi is történt.
 - Ez mi volt? - kérdezte az egyik férfi.
 - Időhúzás. - válaszoltam - Nincs kedvem még egy háborúhoz is a vadállatok mellett, így van időnk arra, hogy meggyőzzünk sokakat, hogy a tündék ártatlanok.
 - Honnan veszed, hogy ártatlanok? - kérdezte kételkedve az egyik asszony.
 - Én még soha nem láttam tündét, és ezt annak tudom be, hogy ők az erdőben élnek sokkal közelebb a vadállatokhoz.
 - Értjük az érveidet - szólalt meg egy idős úr - de nem fogunk tudni senkit se meggyőzni. A városiak túlságosan fenn hordják ahhoz az orrukat, hogy higgyenek nekünk.
 - Sajnos igaza van Anna, hiába akarsz jót mindenkinek, a vezetők túl makacsok ahhoz, hogy elfogadják az igazságot, helyette egy másikat hoznak létre, ami miatt több ezrek is odaveszhetnek.
  A sátrak között jártam fel és alá, hogy levezessem a feszültségemet. Az emberek mekkora barmok, már amelyek vezető szerepet töltenek be. Miközben róttam a köröket megpróbáltam megoldást találni arra a problémára, hogy az emberek háborúzni szeretnének. Miért ne képesek felfogni, hogy az egyáltalán nem lenne senki hasznára sem?
 - Mi lenne, ha most ezt hagynád egy kicsit? A fő feladatunk az Erdőszellem megtalálása, kutakodj, az eltereli a figyelmedet! - szólalt meg Legort.
 - Nem félsz, hogy le fogsz bukni? - kérdeztem.
 - Nem, leginkább azért nem, mert éppen aludnék, hogyha hagynál. 
 - Te mindig alszol?
 - Dehogy is, de nekem minden éjszaka ébren kell lennem, és még délután is jobb ha ébren vagyok. 
 - Értem, értem. - védekeztem - Ilyenkor még viccelni sem szabad.
 - Jó kutakodást! - köszönt el Legort.
  Még pár percig egy helyben álltam, hogy most mit is csináljak, de végül Legort tanácsára hallgattam. Most először mentem fel a városba. Nagyon érdekes épületeket láttam. Kőből és farönkökből építették szinte az összeset, és mindegyiknek volt legalább egy emelete. De olyanok is voltak, melyeknek az alsó szintjük nyitott volt és lehetett látni ahogyan patkol egy kovács, vagy éppen egy pék süt. Nagy nehezen eltaláltam a könyvtárba, mely kívülről eléggé romosnak tűnt. Itt volt a városban, de nem törődött vele senki sem. Bekopogtam, nem kaptam választ, de azért beléptem. Régi pergamen szag ütötte meg az orromat, és ott a bejáratnál lecövekeltem. Nem látszott egy tenyérnyi falfelület sem, mert mindenhol könyvespolcok voltak, tele vastagabbnál vastagabb kódexekkel. Volt vékonyabb könyvek is, de azok el voltak különítve a többitől. Egy nagy asztal volt középen tele pergamen tekercsekkel. Egy öregúr ült ott egy gyertya mellett és éppen írt valamit az egyikre.
 - Jó napot! - köszöntöttem.
 - Jó napot! Segíthetek valamiben kisasszony? - nézett rám, közben felállt az asztaltól.
 - Kíváncsi vagyok arra, hogy az állatok mitől lesznek ilyen vadak. - mondtam, hátha tud segíteni.
 - Szóval szerinted nem a tündék tették? - kérdezte sejtelmesen.
 - Még soha nem találkoztam tündével, mellesleg, ha az erdőben élnek, akkor jobban megszenvedték ezt mint mi. - nem hazudtam neki.
 - Végre egy okos ember. - nevetett fel - Ebben a kérdésben nem tudok segíteni, de sok könyvem van a régi hitünkről, melyben megemlítik ezt a változást vagy ahogy ott említik büntetést.
 - Régi hit? - kérdeztem óvatosan.
 - Tudod lányom, mikor még az Erdőszellemben hittünk és minden évben megültük a napját.
 - Most miért nem hiszünk benne? - néztem rá az öregre.
 - Az emberek sok mindent maguk értek el és rádöbbentek arra, hogy nincs szükségük rá. - válaszolt.
 - És maga mit hisz?
 - Szerintem tiszteletben kell tartanunk a régiek hitét is, hiszen ki tudja, hogy mennyire igaz. - közben elindult a könyvespolcok előtt, mintha keresne valamit - Itt is van, a régi hitünket bemutató könyv. Nem viheted el, itt kell maradnod, ha el akarod olvasni.
 - Köszönöm a segítségét. - vettem át a könyvet és az asztal melletti székre ültem. Elkezdtem az olvasást. Régi nyelvezet még számomra is, de értem, hogy mit ír, furcsának találom, hogy ilyennek tartják az itt élők az Erdőszellemet.
 - Nem kell segítség? Nehéz lehet elolvasni. - szólalt meg a könyvtáros, aki eddig engem fürkészett.
 - Köszönöm nem kell, boldogulok vele. - folytattam az olvasást.
  Ez el fogja venni az egész napomat, hiszen a könyv nagyon vastag.

*Legort szemszöge*

 - Ébredj! - rázta valaki a vállamat.
 - Két gyógyító van kint, miért pont én kellek? - kérdeztem mogorván és elfordultam az idegentől.
  Nem rég feküdtem le, kikérem magamnak, hogy nyolctól délig én alszok.
 - Este miért nem aludtál? - kérdezte a hang nevetve.
 - Mert akkor én vagyok itt az ügyeletes. - motyogtam.
 - Legort kelj már fel! - szólt rám Nübtel.
  A beszélgetésünk alatt felismertem a hangját.
 - Miért?
 - Derenor beszélni szeretne veled. - válaszolt félvállról.
  Felültem és ásítottam egyet. Az ablakon kinéztem és délután három tájban járt az idő. Nem is vettem észre, hogy ennyit aludtam.
 - Ennyire kifáradtál?
 - El tudod hinni, hogy most alszom azóta, hogy elmentünk növényekért? - néztem rá fáradtan.
 - Akkor nagyon jól bírod a kialvatlanságot. Boren már rég képen törölt volna.
  Végül kiment Nübtel. Gyorsan rendeztem a cuccaimat és már indultam is utána.
 - Nem öltöztél át?
 - Nincs sok cuccom, és ez igaz a ruháimra is. Csak annyit hoztam magammal, amit rajtam láttál, és még kaptam egy váltást. Amiben jöttem, az most még szárad. Addig nem tudok átöltözni.
 - Nem kellett volna megkergetned magadat két nap alatt két vadállattal. - mondta Nübtel.
 - Mintha én bosszantottam volna fel. - néztem rá vádlón.
 - Nem sejtettem, hogy ennyire dühös lesz a farkas. - vont vállat.
 - Te mi lennél, ha fejen dobnának egy kővel?
 - De nekik sokkal egyszerűbbek az érzelmeik, mint nekünk.
 - A düh is egy egyszerű érzelem.
 - Inkább beszéljünk másról.
  Nem kezdtem bele újabb beszélgetésbe, ugyanis nem volt kedvem társalogni. Vajon mit akar Derenor? A tegnapi miatt lenne? De hát mindent elmondtam. A gondolataimba merülve lépkedtem Nübtel után. Kíváncsi vagyok vajon miért hívatnak. Remélem nem a múltam érdekli őket. Jobban ki kellett volna dolgoznom, de az is igaz, hogy semmi információt nem kaptam, az itteni szokásokról. Szerintem ahhoz képest egy hihető történettel sikerült előállnom. Végül csak elértünk Derenor-hoz, éppen Boren-nel társalgott. Felnéztek a közeledtünkre.
 - Végre, hogy itt vagy. - köszöntött Boren.
  Még mindig nem szimpatikus, de remélem nem látszik rajtam, hogy nem kedvelem.
 - Miért kellek? - fordultam inkább Derenor felé.
 - Fogtunk egy vadállatot. Nem akarunk pánikot kelteni, de meg kéne vizsgálni, ezért ki kell hozzá menni.
 - Más is képes lett volna ezt elvégezni. - néztem rá, mert szerintem nem csak ez az ok, hogy felkeltettek.
 - Ha bármi komplikáció adódna, akkor könnyen meg tudod magadat védeni, ami se Krunvon-ról, se pedig Ikirav-ról nem mondható el.
 - Rendben, induljunk. - mondtam.
 - Nincs szükséged semmire sem?
 - Már minden nálam van.
 - Hogy hogy? Hiszen nem tudhattad, hogy miért kell idejönnöd? - értetlenkedett Boren.
 - Mindig magamnál hordok pár eszközt és főzetet, amikre bármikor szükségem lehet. - válaszoltam.
  Derenor intett, hogy kövessem. Elindultam utána és a két Vadászt hátrahagytam. Nem mentünk messze a várostól, de azért nem is voltunk túl közel hozzá. A vadállat megkötözve várt a sorsára, közben egyfolytában morgott, de alig-alig mozdult. Kérdőn néztem Derenor-ra, hogy mi történt vele.
 - Itt sétálgatott és elkaptuk. Nem védekezett, sőt nem csinált semmit se.
 - Érdekes. - motyogtam.
  A fenevad mellé léptem, mire felém fordította a fejét. A szemei vöröses barnák voltak, a szőre hullott és alig kapott levegőt.
 - Ez az állat haldoklik. - jelentettem ki.
  Folytattam a vizsgálatot, eddig nem értem hozzá. A farka szintén le volt kötve, de kíváncsiságból odamentem. Óvatosan megböktem a csizmám orrával a farkát, ami egy skorpióra emlékeztetett. Az állat nem reagált rá. Jobban szemügyre vettem, de még nem vettem észre semmit se. Elővettem a tőrömet és egy kisebb vágást ejtettem a skorpió részén, de az állat észre sem vette, sőt mi több, nem folyt ki vér a sebből.
 - Ez mit jelent? - kérdezte az egyik katona.
 - Hogy az állatot összetartó varázslat elveszíti az erejét. Ezért az állat elkezdett szétesni azokra amikből létrehozták. Persze nem fogja semelyik se túlélni. Hiszen semelyik állat sincs benne egészen.
 - Mennyi idős? - kérdezte Derenor - Lehet tudni?
 - Ismerem a varázslatot, nehéz kikövetkeztetni, főleg azért mert egyre jobban kiküszöböli a hibát a varázsló, aki létrehozza ezeket. Talán ennek a vére színe még megváltozott.
 - Hogy érted?
 - Amíg nem tökéletesíti a varázslatot, addig a létrehozott állatok vérének a színe mindig fekete lesz, aztán, ahogyan öregszik úgy fakul, majd a halálánál vörös színű lesz. Amíg a feketéből eljut vörösig, az körülbelül öt nap. De ha ez az állat egy későbbi generációból való, akkor ez csak egy átmeneti időszak, azaz ha nem találtunk volna rá, akkor holnapra már lehet, hogy nem lesz semmi baja, most is csak a varázslat miatt van ez vele.
 - Honnan ismered ezt a varázslatot?
 - Sokat olvasok. - hazudtam, de nem tehetek mást.
  Tényleg sokat olvasok, de inkább a gyógyítással kapcsolatban. A legtöbb varázslat benne van a jegyzetfüzetemben. A lény hirtelen elkezdte kapkodni a levegőt, mire egy, ha nem kettő méterrel hátrébb ugrottam. Elkezdett mozgolódni és el akarta tépni a köteleit. Egyre hangosabban morgott és a szeme vörösen izzott. Akkor egy későbbi generáció. Csak egy tőrt hoztam magammal, amit most már nagyon bánok. A fejéhez siettem és egy gyors mozdulattal a kötelekkel együtt a torkát is elvágtam. A földre nyomtam a fejét, hiszen nem akartam, hogy mindenki csupa vér legyen. Nagyon sok vére van, több mint egy percig kellett leszorítanom, és közben egyfolytában rángatózott. Mikor végre nyugton maradt elléptem tőle. A vére sötét színű volt, már nem fekete de a vöröstől is messze állt.
 - Ezek szerint viszonylag fiatalnak számít. - mondta Derenor.
 - Inkább középkorúnak. - közben a késemet megtöröltem a bundájában, már amennyi maradt neki.
  Derenor közelebb lépett a fenevad fejéhez. Nem törődtem vele, de akkor észrevettem, hogy ez a dög még lélegzik. Felkaptam a fejemet és Derenor felé kiáltottam.
 - Menj onnan! - ennyit sikerült mondanom.
  A fenevad felemelte a fejét és már majdnem elkapta Derenor-t, de aztán holtan esett vissza. A tőröm a szeméből állt ki. Nem volt életem legjobban sikerült dobása, de elérte a célját.
 - Ez még élt? - nézett mindenki döbbenten.
 - Úgy látszik. - mondtam közben odamentem a tőrömért - Úgy látszik mindjárt elkészül a végső varázslat, ha csak így lehet ezt szörnyet megölni.
 - Az nagyon nem jó hír. - nézett az erdőbe Derenor.
  Még egyszer körül jártam a fenevadat, hátha még valamire rá jöhetek. Nem találtam semmi mást.
 - Mi a végső összegzésed Legort? - kérdezte végül Derenor.
 - Az állatok egyre erősödnek. Az eddigi életük csak öt nap lehetett, most viszont akár több mint tíz napig is elélhetnek. A szemük vörös, azonban minél öregebbek, annál inkább visszaváltozik az eredeti színére a szeme. A farkában midig van méreg és gyorsan le tud csapni vele. A farkát mellesleg több centiméter vastag kemény páncél borítja, csak a végénél és a tövénél lehet megsebezni. A lény csak akkor hal meg véglegesen, ha levágják a fejét, vagy ha kár éri az agyát. Most már nem képes elvérezni, tehát ha gyűjtő vagy verőeret találnak el, akkor az számára nem halálos sérülés. Nem érez fájdalmat, addig gyilkol míg bírja szusszal. Szíven szúrással is meg lehet ölni, de akkor valahogy alá kell jutni, mert csak ott nem olyan vastag a bőre.
  Mikor befejeztem a jellemzést, senki nem szólalt meg, csak bámulták ezt a fenevadat. Már mentem volna vissza, de Derenor megállított.
 - Ezek képesek szaporodni?
 - Elméletileg nem. - válaszoltam készségesen.
 - Meg tudod nézni? - kérdezte.
 - Igen. - sóhajtottam, mert nagyon nem volt kedvem felboncolni az állatot.
  Felvágtam a fenevad hasát, mire a belei kiömlöttek onnan. A bűz miatt eltakartam az orromat, többen a katonák közül elfordultak. Nem törődtem velük. Hirtelen mozgást láttam az állaton belül. Szóval ez egy nőstény, és azért volt ilyen rossz bőrben, mert vemhes volt. Most szülte volna meg az utódját? Felvágtam a méhét az anyaállatnak és kiömlött belőle a magzat és a magzatvíz. A magzat már hasonlított egy ilyen fenevad kicsinyített mására, de még nem életképes.
 - Szóval úgy látszik, hogy tud szaporodni. - jegyezte meg Derenor.
 - Igen. Akkor rosszul mondtam. A varázslat már elérte az utolsó fázisát. Ennél már csak erősebb fenevadak jönnek. - álltam fel.
 - Túléli? - kérdezte Derenor miközben kardjával a magzat felé bökött.
 - Ha rátalál egy másik vadállat, akkor lehet, hogy felfalja, de az is lehet, hogy gondozásba veszi. Nem tudom, most találkozok ilyennel először.
  Derenor csak bólintott és egy szúrással elintézte a fenevad kicsinyét. Tudom, hogy nem kockáztathatunk, ezért volt rá szükség.
 - Most már visszamehetek? - néztem Derenor-ra.
 - Persze. Köszönöm a segítségedet. - válaszolt, de nem nézett rám.
  Visszamentem a városba. Mindenki furcsa pillantásokat vetett rám, de megértettem őket, hiszen sok vér van a ruhámon. Remek még egy adag mosni és varrni való. Remélem a többi ruhám már megszáradt.

*Anna szemszöge*

  Már beesteledett, de csak a könyv feléig jutottam el. Fáradtan összecsuktam a könyvet, hiszen ma már nem tudok semmit se tenni. Sok mindent megtudtam, de még mindig nem eleget. Az Erdőszellemben már egy évszázada nem hisznek az itteniek, de attól még tiszteletben tartják a természetet. Nyílt háború a tündék és az emberek között még nem volt. Most mi válthatta ki azt, hogy az Erdőszellem álomba merült? Azt mondta Are, hogy egy varázsló érkezése. Azonban mikor érkezhetett a varázsló? Kellett történnie valaminek, ami ezt kiváltotta.
 - Még nem találtál semmit se? - kérdezte az öreg úr.
 - Sok mindent találtam, de semmi olyat, amit kerestem. - mosolyogtam - Mióta vannak itt ezek a fenevadak? - kérdezte egy hirtelen ötlettől vezérelve.
 - A városban lakok, mégis honnan tudhatnám? - nézett rám.
  Az egyik ablak előtt álldogált éppen az öreg, mikor hirtelen jött egy fuvallat. Sok mindent éreztem abban a szellőben, pékáru illatát, trágya szagot, lerészegedett emberek szagát és az erdő illatát, ami azért furcsa, mert az erdő túl messze van. Egy faj van, akit nem tudok kiszagolni az erdőben, és az a tünde. Ők olyan sokat éltek ott, hogy a szaguk felvette az erdő szagát, így lehetetlen őket kiszagolni számunkra. Ám itt a városban távol az erdőtől kicsit feltűnő. Az öreg úr még mindig kíváncsian fürkészett engem, de most feltűnt nekem valami. Mindenhol székek vannak és az öreg egy bottal jár, miért nem ül le, ha számára fájdalmas a járás?
 - Szerintem onnan tudhatná - kezdtem, közben vettem egy nagy levegőt - hogy maga nem a városból származik.
 - Ennyire hallatszik a beszédemen? - nevetett fel idegesen.
  Meg kell győznöm, hogy bízhat bennem. Akkor többet megtudhatok tőle. Nem tudom, hogy egy tünde mit keres ebben a városban, de nagyon jól álcázza magát.
 - Tudja azért vagyok arra kíváncsi, hogy mi vagy ki hozta létre ezeket a szörnyetegeket, mert nem akarok háborúzni. Az állatok valami hatására megváltoznak, de nem biztos, hogy az Erdőszellem műve, hiszen száz év alatt már csak belenyugodott, hogy elfeledték őt. Azt olvastam a könyvben - most kezdődött a hazugság - hogy csak akkor változnak meg a lények az erdőben, amikor az Erdőszellem álomba merül.
 - Ezt hol olvastad? - vált kíváncsivá hirtelen - Ez biztosan nem szerepelt a könyvben. Már többször átolvastam mint gondolnád.
 - Nem erre a könyvre gondoltam - gondoltam tovább a hazugságomat - hanem arra, ami az apámé volt. De az sajnos elveszett, mikor a fenevad megtámadta a házunkat.
 - Szóval tudni szeretnéd, hogy pontosan mikor is tűntek fel a fenevadak - kezdte, és nem tudom mit akar belőle kihozni - én azt szeretném tudni, hogy pontosan mi is állt abban a könyvben. Így van egy ajánlatom, te elmondod, amit tudni szeretnék, aztán én is elmondom amit te szeretnél. Rendben?
 - Rendben. - egyeztem bele.
 - Akkor pontosan mi volt a könyvbe leírva?
  Gyorsan összetettem egy hazugságot, amit Are szavaiból és az emlékeimből gyúrtam össze.
 - Nos, a természetben drasztikus változások, csak akkor következhetnek be, mikor az Erdőszellem megbetegedik vagy elalszik. A megbetegedésre csak azok képesek, akik nem annyira erős akaratúak, hogy minden helyzetből ők kerüljenek ki győztesként. Ha megbetegszik egy Erdőszellem, akkor testvérei általában a segítségére sietnek, így az elváltozások a természetben még nem annyira vészesek, könnyen vissza lehet azokat fordítani. Azonban az elalvást teljesen más okozza. Bármi erősebb varázslat kizökkentheti és akár elalvásra kényszerítheti az Erdőszellemet, ha az éppen gyenge. Az erősebb varázslat alatt azt értem, hogy valaki egy egész erdőt megbetegített. A gyengeséget az Erdőszellem úgy éri el, ha nem hisznek benne, vagy nem rég történt egy természeti katasztrófa vagy a bolygón élő népek háborúznak egymással. Ennyit tudok. - fejeztem be.
  Az öreg úr egyszer sem szakított félbe csak gondolataiba merülve hallgatta azt, amit mondok. Végül elkezdte mondani ő is azt, amire én vagyok kíváncsi.
 - Egy hónapja jelentek meg. - válaszolt - Először senkinek nem tűnt fel, aztán a semmiből szinte az összes falut megtámadták, amik az erdőszélen voltak. Csak ennyit tudok.
 - Miért hagyta ott a tündéket? - kérdeztem váratlanul.
  Az öreg úr döbbenten nézett rám. Nem válaszolt azonnal. Gondolom még fontolgatta, hogy erre mit mondjon.
 - Honnan jöttél rá? - nézett rám szúrós szemekkel.
 - Bottal mászkál még se ül le, könnyedén olvas minden szöveget, még azokat is melyek nagyon régi nyelvezeten íródtak, mellesleg érdekli a kutatásom, pedig ön mondta, hogy ezt a könyvet többször is olvasta.
 - Ennyiből még nem jöhettél rá. - vont kérdőre.
 - Az illata árulta el. - válaszoltam - A városban vagyunk még is olyan érzésem volt egy pillanatra, mintha megint apámmal lennék az erdőben. Akkor pont az ablak előtt állt és befújt a szél.
  Hirtelen felnevetett. Most már nem próbálta meg takarni, hogy ki is ő. Felegyenesedett és már sokkal nagyobb volt mint én, a haja őszről szőkére változott és a ráncok is eltűntek.
 - Hiába vagyok illúzióvarázsló a szagomról úgy látszik nem gondoskodtam. - nézett rám.
 - Illúzióvarázsló? - kérdeztem vissza.
 - Képes vagyok a környezetemet látszólag megváltoztatni. - tette hozzá magyarázatként.
 - Szóval maga nem volt ráncos és görbe, csak én és a többi ember láttuk annak. Ha egy székből asztalt készítene, az még ugyanúgy szék maradna, csak úgy nézne ki mint egy asztal.
 - Igen, lényegében. - vakarta meg a fejét - Akkor te az erdőben éltél az apáddal? Hogy kerülsz akkor ide?
 - Hosszú lesz a magyarázatom. - szóltam előre.
 - Sok időnk van, hiszen könyvtárba nemigen járnak mostanság az emberek.
 - Ön akarta. Apámat és engem az egyik éjszaka megtámadott egy fenevad. Sikerült elmenekülnöm, de apámat sajnos elkapta. Onnantól azon voltam, hogy mielőbb egy falut találjak, ahol összeszedhetem magamat. Egy nap se telt el találtam egyet, amit nem hagytak el... - kezdtem a történetemet.
  Már rég besötétedett, mikor abbahagytam a beszámolómat.
 - Honnan tudtad, hogy mik a gyenge pontjai a fenevadaknak? - kérdezte utána.
 - Minden állatnál szinte azonos. Mindegyiknek sokkal sérülékenyebb a hasa és a torka. Hiába több állat, mindegyiknek ugyanaz a gyenge pontja.
  A tünde csak bólogatott. Nem kérdezett többet.
 - Mióta van itt? - kérdeztem.
 - Egy hete, mikor értesültem az állatokról. Kíváncsi voltam, hogy mennyit tudnak erről az emberek.
 - És a másik könyvtáros?
 - Nem volt itt előttem senki sem. Egyszerűen besétáltam és felvettem a könyvtáros szerepét.
 - Elég egyszerűen ment. - nevettem.
 - Csak még egy kérdés, ha te az apáddal az erdőben éltél, honnan tanultál meg olvasni?
 - Apám tanított, ő pedig az ő apjától és még ő is az apjától, tehát ezért tudtam könnyedén elolvasni azt a szöveget.
 - Szóval tovább adtátok a tudást. - mondta - Elfelejtettem bemutatkozni Emret Ylkarn.
 - Lynx Anna - ráztam vele kezet.
  Még beszélgettünk egy jó darabig. Gondolom most sok minden feltört belőle, hiszen eddig senki se jött rá, hogy ő valójában egy tünde. Elmondta, hogy nem akar sokáig itt maradni mielőbb vissza menne a tündékhez a fővárosba, hogy elmondja, amit megtudott. Még én is megosztottam vele pár tudnivalót a fenevadakról, mint például a súlyuk miatt nem képesek fára mászni. Utána jó későn, éjfél körül visszamentem a sátrakhoz és elfoglaltam az egyik hordót, hogy ott aludjak, mert még mindig nem volt helyem.