37. fejezet - Rossz megérzés

*Anna szemszöge*

  Az emberek végre befejezték a temetést. A férfiakat egy sírba tették és az asszonyok folyamatosan énekeltek, miközben a többi férfi elhántolta a hallottakat. A ceremónia végére már örültem, hogy nálunk nincsen temetés. Mi minden egyes napot úgy kezelünk mintha az utolsó lenne. Miután végeztek mindenki a számára fontos holmikat összepakolta és a lovak utáni szekerekre helyezték azokat. A temetés közben elmentem vadászni, hogy legyen az útra élelmünk. A menet legelején mentem, de más mutatta az utat. Az egész terület síkságon fekszik, az erdő messze van, csak kő és fű nő ezen a talajon.
 - Mi történt, hogy ilyen kevés itt a növény? - kérdeztem.
 - Van egy legendánk, ami pont erre a kérdésre adja meg a választ.
 - Miről szól? - néztem kíváncsian a férfira.
 - Nem hiszem, hogy nagyon érdekelne, főleg most. - ingatta a fejét.
  Újra az utat figyeltem. Mármint a síkságot. Már több órája meneteltünk ezen a kietlen vidéken, a vizünk már fogyatkozik az élelmünk még kitart. Remélem van itt egy folyó.
 - Mit dúdolsz? - kérdezte az egyik asszony.
  Hirtelen kaptam fel a fejemet, nem számítottam arra, hogy megszólítanak. Akkor vettem észre, hogy dúdolok, mikor az asszony megemlítette. A népünk siratóját énekeltem magamban, ami illet a reggeli hangulathoz.
 - Csak egy nagyon régi siratót, jobban mondva egy nép történetét. Nagyon hosszú ének, de nekem nagyon tetszik. A hangulata miatt most nem énekelném el. - védekeztem.
 - Kérlek, a temetésen se énekeltél. - hozakodott elő az asszony az érvével - Hogyan máshogyan szeretnéd kifejezni a tiszteletedet azokért a férfiak iránt, akik melletted álltak a csatában?
  Ekkor jöttem rá, hogy az ének ebben a kultúrában sokat számít és mondhatni megsértettem őket, mert nem énekeltem nekik. Végül beadtam a derekamat, hogy eléneklem az alakváltók történetét, de nem említettem a nép nevét.
  "Egyszer eljő az az idő
   Mikor a fény újra visszajő.
  Barátaim, mindenki ebből a népből
  Higgyünk abban hogy új hazánk lőn. 
  Vándorolunk több napja a síkságon
  Mégse jutunk sehova e világon. 
  Új hely kell, ahol biztonságban,
  Ártó népek elől megbújva a szabadságban, 
  Gyermekeinket megvédhetjük ellenségeinktől. 

  Nincs senki aki vigyázna ránk,
  Utolsó mentsvárunkként, bizakodván
  Bízzunk egymásban, mint a testvérek,
  S ne gondoljunk e sötét évekre.
  Megtámadhatnak, megalázhatnak,
  Újra és újra, de el nem tiporhatnak. 
  Mindig, minden egyes csata után
  Népünk tovább küzd mosollyal az arcán.
  Mi élni akarunk tovább!

  Ezek alatt az évek alatt,
  A sötétségben a föld alatt,
  A Halállal barátságot kötöttünk, 
  Ha meghalunk egy barátot köszöntünk. 
  Mindenki vesztünket akarja,
  Pedig nem ártottunk akarva.
  Ezt halljátok, a világ összes népe,
  Minket elűzni az életből nem kéne. 
  Tán a halálban ismertek meg minket igazán.

  Ismeretlenül öltök olyanokat,
  akik félnek a mindennapokban.
  Gyertek elém, sötétség szörnyei,
  Belőletek soha nem táplálkoztak félelmeim.
  Az emberek és más népek jobban megriasztanak, 
  Az ölési okukat nem értem és ellenünk irányulnak.
  Támadj fel ősi szellem, végy oltalmad alá,
  Egy oly nép kér tőled menedéket, akikből talán
  Már csak emlék maradt, melyet az idő felemészt. 

  Mikor befejeztem az emberek még búsabban meredtek maguk elé. Nem egy vidám ének, de az igazságot mondja el. Folyó csordogálását hallottam a közelből, ahol feltölthetnénk a készleteinket.
 - Van erre folyó? - kérdeztem a mellettem baktató embertől, aki az utat is mutatta.
 - Nem, még nem találtam itt folyót. - felelte.
 - Pedig, mintha hallanám a hangját. - feleltem, miközben elnéztem a folyó irányába.
  Aztán hátrafordultam. A lovak fáradnak, egy kis pihenő nem árthat.
 - Álljunk meg pár percre. - szóltam a vezetőnknek - mindenkinek egy kis pihenésre van szüksége. Elmegyek és utána járok annak a forrásnak.
  A legéberebb lovat kiválasztottam, felszereltem és elindultam a csordogáló hang felé. Nagyon remélem, hogy nem egy délibábot kergetek. Galoppban gyorsan elértünk a célunkhoz. A hallásom nem tévedett, tényleg egy forrás van itt. A lovam majdnem beleivott, de még időben megállítottam. Először én hajoltam le a vízhez, a tenyeremből tálat formázta és úgy ittam egy kortyot a vízből. Nem éreztem benne semmilyen mérget vagy egyéb ártó anyagot ezért hagytam, hogy had igyon a lovam is, addig megtöltöttem a kulacsomat is vízzel. A kis patak nem tudom, hogy honnan ered, de most nagyon jól jött. Visszamentem az emberekhez és idevezettem őket. Mindenki rávetette magát a vízre.
 - Eddig nem volt itt ez a patak. - mondta a vezetőnk.
 - Többször is előfordult már hasonló eset? - kérdeztem.
 - Nem. Mondjuk az is igaz, hogy régen jártam erre, lehet, hogy nem rég keletkezett.
  Miután feltöltöttük a vízkészletünket újra neki vágtunk az útnak. Árnyék nem akadt a síkságon, de szerencsére nem is volt szükség rá. Az idő számomra hideg volt, azonban az emberek jól bírták, már hozzászoktak ehhez, míg én nem. Számomra csak az örök nyár létezett, a többi évszakról nagyon keveset beszéltünk, hiszen ahhoz hogy azokat megtapasztaljuk sokat kell utazni, amire egy alakváltó nem szokott vállalkozni. A nap is lejjebb volt az égbolton. A sok furcsaság miatt minden apróságot hosszabban megszemléltem, mint bárki más. Nem egyszer vettem közbe észre, hogy a falusiak bámulnak emiatt. Nem vettem róla tudomást, inkább a vezetőnkhöz fordultam.
 - Még mennyi idő amíg elérünk a városhoz?
 - Úgy három óra - felelte némi gondolkodás után - de ne számíts meleg fogadtatásra. A városiak különbnek hiszik magukat, így sok mindenkit lenéznek.
 - Élelmet vagy szállást akkor nem fognak adni, igaz?
 - Nem hinném. - csóválta a fejét.
 - Akkor majd az élelmünkről nekünk kell gondoskodnunk. - motyogtam.
  Az erdőre sandítottam, mintha figyelnének. Legort is ezt érezte az elmúlt napokban, de nem hinném, hogy átvettem volna a szokását. Egy farkast pillantottam meg az erdőszélén. A farkas egyedül volt és fényes nappal jött elő. Nem stimmelt sehogyan sem, mellette egyfolytában engem nézett. Miután már több perce nézegettük egymást, a farkas megfordult és visszasétált az erdőbe. Igazán furcsa találkozás.

*Legort szemszöge*

  Éppen az egyik széken üldögéltem és a jegyzetfüzetemet lapozgattam. A rendrakással készen lettem és még nincs nyolc óra tehát én vagyok ügyeletben. Senki nem jött egész éjszaka, így nyugodtam tudtam ügyködni. Hirtelen valaki benyitott, mire felkaptam a fejemet. Derenor jött be.
 - Segíthetek valamiben? - kérdeztem.
 - Egyedül vagy itt? - kérdezett vissza, közben döbbenten körülnézett.
 - Igen. - válaszoltam.
 - Te tettél rendet? - kérdezte döbbenten.
 - Igen.
 - Már több éve nem pakoltak össze, mennyi ideje vagy már fent? - nézett rám.
 - Több mint egy napja. - válaszoltam készségesen.
 - Krunvon mikor jön?
 - Nyolckor.
  Derenor bólintott és kiment. Még van egy órám, amíg leváltanak. Az itteni növények ugyanazok, mint amiket a szülőbolygómon gyűjtöttem. A főzetekből alig van pár darab, így pótolnom kéne a mennyiséget. Elővettem a szükséges dolgokat, amiket használnom kell egy főzet elkészítéséhez. Aztán hozzávalókat is kerestem. Tényleg minden fogytán van. Alig három alapfőzetet tudtam csinálni. Végig gondolva a napomat, majd délután megyek gyógynövényekért, a délelőttöt végig alszom. Nagyon nem tudok mit kezdeni magammal az olvasáson kívül. El nem mehetek, már rendet raktam, aludni se aludhatok és nincs alapanyagom főzetek készítéséhez. Ennél tétlenebb nem igen voltam, jobban mondva de voltam, Palkot celláiban. Az emlékek miatt akaratlanul is megdörzsöltem a csuklómat, amin a hegek, amit a bilincs hagyott, még látszódtak. Már nem először voltam börtönben, de eddig soha nem maradtam ott egy-két napnál tovább. Vagy megszöktem, vagy megszöktettek. Azonban ott Palkot-nál mások voltak a körülmények. Nem volt senki, aki biztosan tudta volna, hogy helyileg hol vagyok, ezért külső segítségre nem támaszkodhattam, ott bent, pedig nem bíztam meg senkiben se annyira, hogy az életemet is kockáztattam volna értük. Sikerült megszökni, tehát már nem kell rajta rágódni.
 - Valamiben nagyon elmerültél ifjonc! - szólalt meg valaki az ajtóból.
  Felálltam és megfordultam, hogy az illetővel szembe álljak. Krunvon jött meg, végig nézett a házon. Minden egyes elemén több percig időzött a szeme, hogy majd tudjon kritizálni. Már felkészültem arra, hogy leszólja a munkámat és így előre elhatároztam, hogy nem fog érdekelni a véleménye.
 - Ahogyan látom nem csak összepakoltál. - mondta végül és a főzeteket fürkészte.
 - Nem volt jobb dolgom, és észrevettem, hogy hiányos a készlet. - válaszoltam, de a hanghordozásomból csak közömbösséget lehetett hallani.
 - Már régen kaptunk újabb gyógynövényeket. - sóhajtott az öreg.
 - Nem maguk szokták gyűjteni? - kérdeztem értetlenkedve.
 - Nem. A szakmám csak a felhasználásukig terjed, a begyűjtés nem az én feladatom. Gondolom ott az erdőszélen nem így megy, ha ennyire meglepődtél.
 - Ott mindent magunknak kellett beszereznünk. - feleltem tömören.
 - Nehéz lehetett. - válaszolt az idős gyógyító félvállról - Átveszem a műszakot. Pihenjél csak.
  Az egész épület egy szintes volt, viszont négy helyiség van benne. A főhelyiségben vannak a betegágyak és ott készülnek a főzetek, van három kisebb helyiség, az egyik a raktár, ami most szinte üres, egy kisebb szoba és egy vizes részleg. Az itt élők nagyon sokszor használnak varázslatot, így nekik ez természetessé vált. Így például a vizesblokkban van egy víz forrás, amit gondolom varázslat segítségével tartanak fent. De a sok mágia miatt a tudomány nem fejlődött annyit, mint nálunk. A szobába mentem, ahová azt a kevés holmimat, amit kaptam letettem. Az este ugyanis bejött egy lány és hozott nekem ruhát, hogy ne a szétszabdaltat hordjam egyfolytában. Gyorsan átöltöztem és a levett ruháimon végig néztem. Sáros, véres és nem utolsó sorban túlságosan szellős volt. Majd kimosom, aztán pedig megvarrom. Nem szeretek varrni, túl unalmas, de néha szükséges. Visszagondolva varrni Emandiece-től tanultam meg, mikor a sebek varrását tanította. Már előtte is tudtam valamennyire, de csak azért mert nem volt senki, aki megfoltozta volna a ruhámat, ha elszakítottam.
  Arra lettem figyelmes, hogy az óra kongatott. Kinyitottam a szememet és az ölemben lévő ruhára esett a tekintetem. Úgy látszik elaludtam, nagyon remélem, hogy jó helyeken varrtam össze az ingemet. Gyorsan átnéztem, és nyugtáztam, hogy nem varrtam össze a fáradtságtól az ingujjakat. Kinéztem a szoba ablakán és nem a nyolcórai kongatásra riadtam fel, hanem a délire. A tarisznyámat, két kést, az íjamat, azt az ismeretlen szablyát, a jegyzetfüzetemet és pár főzetet összeszedtem gyorsan, hiszen naplemente előtt vissza kell érnem. Kiléptem a szobából egy kisebb folyosóra, ami a főterembe vezetett, de még két ajtó is nyílt innen. A főterem felé vettem az irányt, ahonnan sokkal több hang hallatszott, mint tegnap. Krunvon itt volt és már a tanítványa is megérkezett. Rám nem volt szükség ezért kiosontam volna a teremből, de persze a fiatalabbik megállított.
 - Hova mész? - kérdezte bizalmatlanul.
 - Megfogyatkozott a gyógynövénykészlet és pótolni szeretném. - válaszoltam.
 - Nem a mi dolgunk. - felelte erre.
 - De nincs más, aki ezt megcsinálná. - feleltem és gyorsan kislisszoltam mellette.
  A fejemben már meg van a lista, amiket be kell szereznem. Szerintem a rét felé megyek, ahonnan jöttem, mert ott is sok növényt láttam. Vagy inkább menjek az erdő közepébe? Túl veszélyes, viszont ott mindenből több nyílik és a ritkábbakat is könnyebb megszerezni. Ha megtámadnak akkor futok, futás közben engem még nem kaptak el. Éppen a kapun haladtam volna át, mikor valaki megszólalt mellettem.
 - Hova igyekszel Legort? - kérdezte Nübtel.
 - Növényekért. - feleltem tömören.
 - Tudtommal nem a te feladatod.
 - Nincs ki elvégezze, és szükség van rájuk.
 - Egyedül ebbe a veszélyes erdőbe? - nézett rám bizalmatlanul.
 - Ha van jobb ötleted mondd. - mondtam félvállról.
 - Veled megyek. - vágta rá azonnal.
 - Nem erre számítottam. - válaszoltam.
  Nagyon nincs kedvem ahhoz, hogy elkísérjen. Nem bízik bennem, amire sok okot adtam, de nem kéne ennyire kimutatnia.
 - Akkor megyünk vagy nem? - nézett rám türelmetlenül.
 - Ha már elkísérsz, akkor az erdőbe megyünk. Arra több a növény melyekre szükségem van.
 - Hova mentél volna?
 - Egy kisebb rétre.
  Elindultunk és az út további részében nem szóltunk egymáshoz. Nem akartam messze menni az erődtől, hiszen jobb ha gyorsabban visszaérünk bármilyen kellemetlenség esetén. Azonban a környéken sokkal kevesebb a használható alapanyag, mint vártam. Egyre beljebb és beljebb hatoltunk az erdőbe. A fák egyre sötétebb színűek lettek, a leveleik már-már feketék voltak. A talaj se akart eltérni, a barna helyett, sötét volt és nedves, mintha egy mocsár közepében járnánk. A fák levelei miatt nem jutott le sok fény ide, így a talajon kevés növény nőtt, de ami nőtt, arra szükségünk volt. Nagyon gyanús, hogy semmilyen fű, vagy kúszónövényt nem látok, de ritkábbnál ritkább gyógynövények nőnek itt. Semmiképpen nem akarok sokáig elidőzni itt, így gyorsan összeszedtem, mindent amire szükségem volt.
 - Mehetünk vissza. - mondtam Nübtel-nek, aki egy véleményen volt velem.
  Elindultunk visszafele, mikor egy ágreccsenésére lettünk figyelmesek a hátunk mögül. Felkaptam az íjamat és rögtön betöltöttem és az esetleges támadóra céloztam. Nübtel is villámgyorsan megfordult, az ő kezében viszont egy kard volt. Egy farkas állt velünk szemben. Nem tetszett a farkas viselkedése, túlságosan bátor volt és egyedül jött. Nübtel lehajolt egy kőért és a farkas lába elé hajította azt. A farkas nem mozdult meg, csak figyelt engem. Lehet, hogy kezdek paranoiás lenni, de a meggyőződésem miatt elléptem egyet jobbra és a farkas követett a fejével. A következő kő, amit Nübtel elhajított a farkas fejét találta el.
 - Ne! - szóltam, de későn.
  A farkas elkezdett morogni, közben egyre nagyobb lett. Gyorsan a fejére céloztam, kihúztam az íjat és oldottam. A farkas holtan rogyott össze.
 - Futás! - kiabáltam és elkezdtem a város felé rohanni.
  Nübtel is követte a példámat. Érzékeltem, hogy egyre több vadállat száll be az üldözésünkbe. Már láttuk azt az erdőrészt, ami már világos volt, így gyorsabban futottunk felé, miközben mögülünk ordításokat, fogak csattogását, morgást, ágak kettétörését hallottam. Egy csapdába sétáltunk bele. De ki állította azt? Mielőtt elértük volna a sötét erdő szélét a fák elkezdték elvágni az utunkat, összenőttek a gallyaik, így falat hoztak létre.
 - Másszunk át rajta! - kiabáltam, mert a hangzavarban alig hallottunk valamit.
  Ha megkerülnénk, akkor valami rossz történne, csak az nem tudom, hogy pontosan mi.
 - Jobban járnánk, ha megkerülnénk. - kiabált vissza Nübtel.
 - Nem, ott még egy csapda vár ránk.
 - Nem bízok benned.
  Elkanyarodott a fal széle felé. Utána mentem és láttam, hogy az egyik fán egy vadállat várakozik arra, hogy Nübtel alámenjen. Gyorsabban futottam és utolértem Nübtel-t. Amennyire tellett tőlem ellöktem így gyorsabban tette meg azt a három métert, aztán pofára esett. Én a földre vetettem magamat és a szablyámat a vadállat állkapcsai közé szorítottam. A lény megpróbált megkarmolni, ám amennyire lehetséges kikerültem a támadásait. Hirtelen a lény fejét valaki szétvágta. Nübtel állt fölöttem és segített kikászálódni a szörnyeteg alól.
 - Most már hiszel nekem? - kérdeztem lihegve.
 - Elzárták az utat. - bökött a felénk közeledő vadállatokra.
 - Fel a fára, ott gyorsabban tudunk haladni, mint ezek.
  Szó nélkül követett, amiért most nagyon hálás voltam. Fáról fára ugorva közeledtünk a fal felé, ami most már teljesen elzárt bennünket a többi erdőrésztől és már megkerülni se lehetett. Elővettem a két késemet, mert a falon csak így fogunk tudni feljutni. Nübtel is előszedett valahonnan két kést. A fáról a falra ugortunk és az ágak közé beszúrtam a késeimet, a lábammal valamilyen kapaszkodót kerestem, majd elkezdtem felfelé mászni, Nübtel magasabbra ugrott, mint én így hamarabb felért a fal tetejére. Segített nekem is feljutnom oda, az állatok megpróbáltak követni minket, de egyfolytában visszacsúsztak.
 - Szerintem legközelebb ne erre gyere azokért a gazokért. - szólalt meg Nübtel.
  Még mindig lihegtem, hiszen azért nem volt egyszerű eljutni idáig. Miután már kifújtuk magunkat, folytattuk az utunkat. Nem futottunk, de minden gyanús zajra elkezdtünk sietni. Nem volt kedvünk még egy ilyen kergetésben részt venni.
  A visszafele úton se beszélgettünk, de most más volt az oka. Megint magamra néztem, az a fenevad, ezt a ruhámat is sikeresen szétszakította, de nem sértett meg engem. Nübtel-re néztem, akin szintén meglátszott az üldözés nyomai. Észre se vettem, hogy elkezdtem mosolyogni.
 - Min nevetsz? - kérdezte értetlenkedve Nübtel.
 - Azon, hogy megint varrhatok.
 - Most nem nézel ki annyira szakadtan, mint mikor az erődbe jöttél. - jegyzete meg Nübtel.
 - Mellesleg, kérdezhetek valamit? - néztem rá.
 - Persze.
 - Akkor te mi is vagy? Mert biztosan nem tünde.
 - Bonyolult, de most már bizonyítottad, hogy bízhatok benned. - válaszolt.

*Anna szemszöge*

  Végre elértünk a városhoz. Az őr megállított minket, de mikor elmondtuk, hogy honnan jöttünk már tovább is engedett. Szerintem nem mi vagyunk az elsők, akik az erdőszélről jönnek. A fal mellett kaptunk helyet, ahol már sokan táboroznak. Sátrakat vertek fel, más nincs nekik. Mi akik maradtunk a faluból, szintén elkezdtünk berendezkedni ideiglenes lakhelyünkre. Van még élelmünk, de nem fog sokáig kitartani. A többi emberrel még nem beszéltünk, de nem sokára úgy is kelleni fog, hiszen szükségünk lesz vízre, élelemre, betegellátásra és a többire. Bár, amit mesélt a férfi az úton, ezekre ne számítsak, mert úgy se adnak a városiak semmit se.
 - Megyek körülnézek ételügyben. - mondtam a vezetőnknek, aki a falu vezetője is egyben.
 - Remélem jutsz valamire, vacsorának már nincs semmink se.
 - Én is remélem.
  Először kisebb házaknál próbáltam szerencsét. Mindenkihez bekopogtam. Volt aki végig hallgatott de nem adott, volt aki ajtót se nyitott, és volt aki majdnem rám támadt. Sokszínű nép az ember, de néha eléggé idegesítőek. Folytattam a kéregetést, de senki nem adott semmit se. Visszamentem a sátrakhoz, de az élelem nem lett több, sőt az összes menekült összegyűjtötte a maradék élelmet és próbálják igazságosan szétosztani. Felvettem a fegyvereimet és szóltam két rátermett férfinak, hogy segítsenek a vadászatban. Ha nincs más megoldás, akkor nekünk kell gondoskodnunk magunkról. A kapun kimenet az őr megint leszólt nekünk.
 - Naplementekor kapuzárás, jobban járnak ha sietnek.
 - Itt leszünk időre. - feleltem és elindultunk így hármasban az erdő felé.
  Szerencsére vagy balszerencsénkre az erdő nagyon közel van a városhoz, így gyalog is hamar odajutottunk. Az erdőszélen elváltunk, az egyik férfi növényeket gyűjt, a másik állatokat próbál szerezni és én is állatokra fogok vadászni. Míg ők ketten kint maradtak, addig beljebb merészkedtem, hiszen az erdőre csak úgy tudok gondolni, mint az otthonomra. Halkan osontam a bokrok között, a fák alatt. A levélkupacokat próbáltam kerülni, hogy minél kevesebb zajt csapjak. Figyeltem merről fúj a szél, hogy a zsákmány állat ne tudjon szagot fogni. Egy vadcsapást vettem észre, így azt kezdtem el követni. Egy rét felé közeledtem, vagy nem is rétnek hívnám. Kevesebb fa nőtt ott, egy szellősebb része az erdőnek. A bokrok között megbújva közeledtem ahhoz a részhez, hiszen lehet, hogy lesz ott egy állat, melyet elejthetek. Óvatosan kilestem a bokor felett. Egy szarvas legelt egymagában. Hol lehetnek a többiek? Egyedül nem szokott kószálni, de most jobban örülök, hogy egyedül van. Szép lassan elővettem az íjamat és egy vesszőt. Azonban így is megmozdult a bokor, mire a szarvas felkapta a fejét. Megdermedtem, hiszen nem látszódok ki a bokorból és az íjam teteje olyan akár egy faág, csak úgy leplezem le magamat, ha megmozdulok. Végül a szarvas visszahajolt legelni, bár sokkal nyugtalanabb volt. Még lassabban mozogtam, hogy ne ijedjen meg. Kicsit hátrébb mentem a bokortól, hogy elférjen előttem az íjam. Térdeltem, a bal térdem volt elől, hogy az íj alsó fele ne ütközzön akadályba. Az idegre helyeztem a vesszőt és célba vettem az állat lábát, mert a fejére nem volt rálátásom, és ha a lábát találom el, akkor nem tud futni. Kihúztam az ideget és vártam. A szarvas megfordult így a feje még messzebb került tőlem, és nem akarom farba lőni. A combjára céloztam, hiszen így képes vagyok eltalálni a belső felületét, ami nagyon érzékeny terület. Végül oldottam és a vessző a szarvas combjába fúródott. A vér elkezdett spriccelni a sebből, és az állat ijedtében elkezdett futni a fák között. A nyomába indultam és elővettem a tőrömet. A szarvas nem jutott sokáig, de még élt mikor rátaláltam. A fejéhez mentem és a kést egy hirtelen mozdulattal a koponyájába szúrtam, hogy ne szenvedjen tovább. A nyilat kihúztam a combjából, a késsel egy kicsit szenvedtem, mire sikerült, mert nagyon beleszorult a csontba. Felkaptam a fejemet, hiszen ellenséget érzékeltem. Futkos a hátamon a hideg az érzékszerveim kiélesednek. Hirtelen megfordulok és magam elé kapom a tőrömet. Senkit nem látok. Jobban koncentrálok az ellenségre, hiszen tudom hogy itt van. Érzékelem, hogy az erdőben van. Megtaláltam őt, de messze van ahhoz, hogy ő is észrevegyen. Amikor felismertem, hogy mitől is ijedtem meg, a kés kiesett a kezemből a döbbenettől. Sokat hallottam már a népükről, sok rémmesét. Minden gyakorlaton a velük való harcra tanítanak, és még arra, hogy felismerjük időben ha közeledik. Egy Vadász van itt. Egy Vadász él ezen a bolygón, akit meg kell mentenem. Egy Vadász, kinek a népe felel azért, mert mi majdnem kihaltunk általuk. Egy Alakmásoló, aki talán azért jött, hogy engem elkapjon.
  A szarvas lábait összekötöttem és elkezdtem magam mögött húzni, mert túl nehéz volt ahhoz, hogy képes legyek felemelni. Több mint félórán keresztül húztam magam után, mikor is rátaláltam a két férfira, akik már a visszaúthoz  készülődtek.
  A városkapun még pont beengedtek, de utánunk rögtön be is zárták azt. Az erdőszélről menekültek hálásan fogadtak és azonnal az egyik kinevezett szakácshoz vitték a szarvast, és a többi állatot, melyet a másik férfi szedett le. A növényekből csak pár darabot adtak a szakácsoknak, hiszen nem fűszer növényeket gyűjtött a férfi. Mikor elkezdték szétosztani az ételt, kaptam egy tál levest, zöldség leves hús nélkül és egy szelet kenyeret. Viszont mivel levest eszek, nem kapok a többi ételből. Nem baj, majd holnap nem levest fogok enni.