36. fejezet - Új hely

*Legort szemszöge*

  Hideg, pára, a fű illata és valaki szuszog mellettem. Ezeket érzékeltem először a világból, mikor kezdtem magamhoz térni. Először nem értettem semmit, aztán nagyon sok kérdés ugrott be hirtelen. Hogy hogy érzem a fű szagát? Elméletileg a kunyhómban tértem nyugovóra. Miért van hideg, hiszen május van. Hogy szállhatott rám pára? A házamon a tető nem égett le. A legfontosabb kérdés pedig, ki a franc alszik mellettem? Ezek a gondolatok egy másodperc töredéke alatt futottak át az agyamon és egyből felpattantam a helyemről. Hitetlenkedve néztem körül. Egy új hely, ahol még sosem jártam és még Anna emlékeiből sem ismerős. Hűvös van és hajnalodik. Egy réten voltunk, körülöttünk erdő. A fák levelei sárgultak, de még nem volt nagy avar. Ősz eleje lehet. Semmit nem találtam ismerősnek. A földön mellettem Anna feküdt, aki még mindig az igazak álmát aludta. Nem zavartam meg, hiszen nem akarom, hogy felidegesítse magát. Idegen környezetben jobb ha eltudunk vegyülni, és nem kelthetünk feltűnést addig, ameddig rá nem jövünk a hazavezető útra. Újra körülnéztem, de nem mentem el Anna mellől, ha elválunk nem biztos, hogy újra megtaláljuk egymást. Betettem a kezemet a zsebembe, hogy hadd melegedjen egy kicsit. Ekkor eszembe jutott még valami. Én nem ebben a ruhában feküdtem le. Rövid ujjúban és egy nadrágban aludtam. Most mégis úgy nézek ki, mintha éppen növénygyűjtéshez készültem volna. Nálam voltak a főzeteim, pár ritka, vagy sokszor használt növény, a tőreim, az íjam és a tegezem, egy szablya, amit először nem ismertem fel és egy kabát, amit az alakváltók bolygóján egyáltalán nem használtam. Annára néztem, szerintem ő se így szokott aludni. Bőr páncél volt rajta, amit mintha ráöntöttek volna, sehol se volt túl nagy vagy túl kicsi és könnyedén mozgott benne. Mellette volt a szablyája, az íja, a vesszői és a dobótőrei. Mégis hogy kerültünk ide? Magunktól nem vagyunk képes ekkora utat megtenni miközben alszunk, szóval valaki idehozott. De hogyan? Leültem a földre és becsuktam a szememet. A képességem segítségével, megpróbáltam feltérképezni a helyet, ahová kerültünk. Több kilométer sugarú körben néztem szét. Már hatvan kilométernél jártam, de még egy ismerősömnek se találtam meg az elméjét. Több tündét is érzékeltem, de ők mások voltak, mint akikhez hozzá vagyok szokva. Túlságosan hasonlít az elméjük egy emberéhez. Embereket is érzékeltem, de ők nagyon messze vannak tőlünk. Ebből jöttem rá, hogy egy új világban vagyunk. Azonban itt sokkal több mindent átitat a mágia, remélem nem vették észre a kutakodásomat. Annát elkezdtem ébresztgetni, ugyanis nincs kedvem ahhoz, hogy valaki véletlenül ránk bukkanjon.
 - Anna fel kell ébredned! - szólítottam meg.
 - Tudod mennyi az idő? - tudtam, hogy direkt kérdez vissza, utalva a tegnapi eseményekre.
 - Tudtad, hogy én melletted ébredtem fel egy rét közepén egy ismeretlen világban? - avattam be rögtön abba, hogy pontosan mit is tudok.
 - Mi?! - kérdezte, és hirtelen kipattantak a szemei.
  Ő is amilyen gyorsan csak tudott, felállt és védekezően körülnézett lehetséges támadót keresve.
 - Már több mint félórája itt vagyunk, eddig még senki se fedezett fel bennünket. - nyugtatgattam.
 - Hogyan jutottunk ide? Miért vagyunk itt?
 - Kérdezz két könnyebbet. - vágtam rá, hiszen azóta gondolkodok ezeken a kérdéseken, mióta felfedeztem, hogy egy másik bolygón vagyunk.
  Anna folyamatosan a rét szélén sétált körbe körbe, hogy levezesse a feszültségét. Varázslattal hozhattak át, azonban nem ismerek egyet sem, akinek ekkora ereje lenne. Jobban mondva egyet ismertem, de ő tudtommal halott. Ekkora ereje még az Erdőszellemnek lehet, de ő miért hozna ide minket?
 - Nagyon jó kérdés Legort. - szólalt meg mellettem Are.
  Nyeltem egy nagyot, hiszen nem számítottam a megjelenésére, és nem szerettem volna, hogy valami olyan hagyja el a számat, amit később megbánnék.
 - Are - kezdte Anna - Miért hozott ide minket?
 - Az egyik húgom itt az Erdőszellem, de megbetegedett. Segítséget kért tőlem, én pedig ideküldtelek titeket.  - válaszolt röviden.
 - Egy Erdőszellem képes megbetegedni? - kérdeztem.
 - Igen, ritkán de képesek vagyunk rá. A húgom nem éppen az akaraterejéről ismert, emiatt egy varázsló kibillenthette az egyensúlyából. Annyit tudok, hogy valamilyen esemény hatására álomba merült és az erdőben az állatok megváltoznak. Vadabbak és nagyobbak lesznek. Eddig csak emberekre támadtak, de a tündék se ússzák meg ilyen könnyen. A feladatotok kideríteni, hogy mi volt az esemény, ami miatt a húgom elaludt. Ha kiderítitek, meg kell hogy keressétek őt és fel kell ébresztenetek.
 - Nem csak ennyi lesz a feladatunk, igaz? - sóhajtottam.
 - Igaz. Az emberek és a tündék egyre rosszabb viszonyban vannak, meg kell győznötök őket, hogy dolgozzanak össze. Anna drágám - fordult Annához - csak vészhelyzet esetén mondhatod el bárkinek is, hogy mi is vagy valójában.
 - Értettem Are. - hajtotta meg a fejét.
 - Sok sikert kívánok! - búcsúzott és eltűnt.
  Elkezdtem magamban emészteni a hallottakat. A tündék nem mindig jönnek ki jól az emberekkel, de vannak kivételes esetek, amikor közös az ellenség. Ha a vadállatok még csak embereket támadnak meg, akkor el kell költözniük az erdő mellől.
 - Nem maradhatunk együtt. - szólaltam meg - túl feltűnő lenne, ha egy ember és egy tünde együtt sétálgatnának.
 - Tudom. Akkor mindenki megy a maga útján. Te a tündékhez én pedig az emberekhez. - állapította meg Anna.
 - Nem beszélhetünk, vagy csak akkor amikor mindketten egyedül vagyunk.
 - Minden este, amikor lehetőségünk van rá beszéljünk.
 - Miért? Így csak nő a lebukásunk veszélye. - ellenkeztem.
 - Azonban tudnunk kell, hogy mi a másik sztorija, hogy ne lepleződjünk le rögtön, mellesleg ha valamelyikünk megtud egy részletet, akkor muszáj lesz beszélnünk. - érvelt Anna.
  Bólintottam minden egyes érvre. Most azonban tényleg ki kéne találnom egy háttér sztorit, a tündék nem olyan bizalmasok az idegenekkel szemben.
 - Nem használhatjuk semelyik képességünket. - szólaltam meg újra - A varázslás, telepátia és egyebek tilos, amíg itt vagyunk.
 - Szóval nem válthatok alakot? - kérdezte reménykedve Anna.
 - Nem, túl feltűnő lenne. - ráztam a fejemet.
  Még pár percig csöndbe álldogáltunk a réten. Mindketten elmerültünk a gondolatainkban. Nem tudom elhinni, hogy sosincs nyugtom sehol sem. Végül meguntam a tétlenkedésünket. Egy feladatot, egy megbízást kaptunk. Mihamarabb elvégezzük, annál hamarabb szabadulunk.
 - Anna menj az erdő szélén, ha nagy baj van válts alakot és bújj meg, azonban csak szükség esetén. A legfontosabb, hogy mielőbb beolvadj az egyik ember faluba. - kezdtem a tervet.
 - Öhm, Legort - kezdett bele Anna miközben a földet bámulta - eddig még soha nem találkoztam emberekkel.
  Ezt az apró részletet kifelejtetettem. Gyorsan találtam megoldást a problémára.
 - Az emlékeim alapján próbálj meg elvegyülni. Ha nem beszéled a nyelvüket, akkor tettesd magadat némának, vagy akkor egyszer a varázserőd segítségével tanuld meg a nyelvet.
 - És te?
 - Tündékkel könnyebb dolgom van, mellesleg ha nem értem őket, akkor ugyanazt teszem mint te. De miattam nem aggódj, engem az elvegyülésre képeztek több éven keresztül. Most csak magadat féltsd.
 - Rendben. - bólogatott - Akkor reméljük hamar találkozunk. - köszönt el és már el is tűnt az erdő fái között.
 - Remélem, hogy nem. - csóváltam a fejemet, ha hamar találkozunk, akkor azt jelenti, hogy vagy őt vagy engem elkaptak.
  Végig néztem magamon, túl rendezett és túl hibátlan az öltözékem, pedig a sztorim szerint nem így kéne kinéznem. Úgy látszik, hogy sokat kell majd varrnom. Elővettem a késemet elkezdtem több helyen felszabdalni a kabátomat, mintha egy fenevad karmai elől menekültem volna. A hajam mindig úgy áll mint egy széna boglya szóval azzal nem kell semmit se kezdenem. Remélem itt nincs az a baromság, mint egyes helyeken. Pár évezreddel ezelőtt a bolygómon a tündék és az emberek úgy különböztették meg egymást, hogy a tündéknek sokkal hosszabb volt a hajuk. Ha itt is ez van, akkor ki kell találnom erre is egy okot. Miután a ruháimmal végeztem jöhet a többi. A tegezemben pár nyilat fejjel lefelé tettem bele, mintha siettem volna a pakolással. A főzeteket az övemen még jobban összekutyultam. A kinézet már majdnem jó. A bal kezembe vettem a tőrömet, és gyors egymás mellett három vágást ejtettem a jobb karomon, mintha valami megkarmolt volna. A vérem kiserkent és a kabátom ujja felvette a vérem színét. A képességemet visszafogtam, így nem engedtem, hogy a seb előbb begyógyuljon. A rét széléhez mentem, úgy tíz méterre megálltam egy fától.
 - Túl jól kiképeztek. - motyogtam magamban.
  Teljes erőmből a fának szaladtam és persze el is estem. Gyorsan az oldalamra gurultam és felálltam. Most már készen vagyok, tényleg úgy nézek ki, mint akit végig kergetett a fél erdőn egy veszélyes vadállat. A tőrömet megtöröltem a fűben és a helyére tettem. Már majdnem elindultam, amikor még valami eszembe jutott. Elővettem az íjamat és leajzottam így tettem vissza a helyére. Elindultam oda, ahol a legtöbb tündét érzékeltem, teljes erőmből futottam, hogy a menekülés látszatát keltsem.
  Ahova érkeztem elég különös hely volt. A földön élő növényekből falat emeltek egy erőd köré. A falon kívül sokan tevékenykedtek. Direkt hogy mindenki jól lásson egy fának dőltem, mintha pihenni szeretnék egy keveset, mert elértem a célomhoz. A bokám lüktetett, de ez már csak miattam volt. Ráléptem egy kőre és a bokám megrándult.
 - Mi történt veled? - kérdezte meg valaki mellettem, mire hirtelen felkaptam a fejemet és a tőrömre tettem a kezemet.
 - Az erdőszélén...megtámadtak... - lihegtem.
 - Ki támadott meg? - kérdezte a katona, vagyis szerintem katona.
 - Inkább mi. - javítottam ki - Egy vadállat rárontott a mesterem házára.
 - A mestered hol van? - kérdezte kíváncsian, de a szemeiben bizalmatlanságot olvastam ki.
 - Miatta menekültem meg. - fordítottam a fejemet a föld felé.
 - A családod?
 - Már nem élnek. Túl közel éltünk az erdőszéléhez és egyszer az embereknek elborult az agya. - válaszoltam.
 - Gyere, bekísérlek a kórterembe.
 - Köszönöm. - feleltem.
  Átkaroltam a katona vállát és még jobban bicegtem, hogy senki ne akarjon megállítani minket. Hiszen kinek lenne szíve akadályozni egy beteget? A bejutás sikerrel zárult. Már csak az beilleszkedés és az elvegyülés maradt. A kórteremben egy fiatal és egy idős gyógyító volt. Mindketten el voltak foglalva a saját dolgukkal. Csak leültem egy székre és vártam, hogy rám is sor kerüljön. A katona addig kiment, és reménykedtem, hogy senkinek nem fog szólni egy jött mentről, akit egy vadállat megkergetett. Miután már több mint tíz perce nem foglalkoztak velem, ösztönösen le-lepillantottam a bokámra és örömmel konstatáltam, hogy egy kis pihenés és már nincs is több gond. A karomon lévő vágások behegedtek és azok se fertőződtek el. Több sérülésem nem volt, de azért furcsa lett volna, ha minden vizsgálat nélkül megyek ki innen. Aztán húsz perc után a fiatalabbik csak odajött hozzám, megnézte és motyogott valami olyasmit, hogy pihentessem a bokámat. Megköszöntem és kimentem volna, ha nem tartanak fel.

*Anna szemszöge*

  Már napnyugta volt, mikor kiértem az erdőből. Gyorsan körülnéztem a képességemmel, hogy merre találom a legközelebbi ember falut. Szerencsémre van egy a közelemben, így arrafelé vettem az irányt. Nagyon közel volt az erdőhöz, de engem egyáltalán nem zavart. Sőt, nagyon örültem neki, hiszen egyedül az erdő emlékeztet engem az otthonomra. A talaj nyirkos volt, mert napközben meleg volt, most pedig egyre hidegebb van és a pára lecsapódott. Megborzongtam a hideg hatására, hiszen nem voltam hozzászokva. A páncélomat levettem és egy hátizsákba tettem, amit a fegyvereim alatt találtam. A fegyvereimet pedig semmi pénzért nem tettem volna el a kezem elől. "El kellett volna mennem még az erdőben vadászni." - jutott eszembe későn az ötlet. A hasam korgással jelezte az egyetértését. Időközben a faluhoz értem, ahol az utcai világítást pár fáklya adta. Kicsi falu volt ez, tíz ház ha volt itt. Idegen volt számomra, hogy itt a talajon építkeznek és a házaik alapanyaga sár vagy kő, nem pedig fa. Amit láttam fa tákolmányokat, abban állatok aludtak. Már senki nem volt az utcán, de egy-két házban világított még a mécses. Ahonnan nagy zsivajt hallottam nem kopogtam be, nem hinném, hogy egy szegényt lányt befogadnának egy éjszakára. Az első házba a faluszélén bekopogtam, hátha beenged valaki. Egy mogorva öregúr nyitott ajtót és mikor mondtam, hogy szállást keresek szó nélkül rám csapta azt. "Ennyit az emberek vendégszeretetéről." - gondoltam magamban. A következő házba még be se kopogtam már valaki ajtót nyitott. Egy idős nénike állt előttem a kezében két vödörrel. A falu közepén lévő kútból hozott volna vizet.
 - Tudok segíteni valamiben? - kérdeztem udvariasan.
  Az idős néni felocsúdva döbbenetéből kedvesen rám mosolygott és megköszönte a kedvességemet. Elvettem tőle a két vödröt és elkísértem a kútig, ahol felhúztam a vizet. Közben egész végig mesélt nekem és én végig hallgattam. Nem akartam félbeszakítani két okból kifolyólag. Egy lehet, hogy az embereknél nagy bűn ha félbeszakítják. Kettő ha félbeszakítom elúszik a szállás lehetősége is. Mikor visszaértünk elszántam magamat, hogy megszólaljak én is.
 - Elnézést, nem akarom zavarni, de ma estére szállást keresek és sajnos nincsen pénzem. - segélykérően néztem a nénire, aki válaszul mosolygott.
 - Gyere be kedveském. - intett a házába - Nincs sok hely, de itt aludhatsz nyugodtan.
 - Köszönöm. - hálálkodtam.
 - Ugyan te is segítettél nekem. Régiesen beszélsz, honnan származol?
 - Az erdőben éltem közel a széléhez az apámmal. Egyedül voltunk, csak néha apa bejárt a városba a piacra eladni azt, amit az erdőben gyűjtöttünk vagy vadásztunk. Mindenre ő tanított.
 - Mi történt hogy elhagytad őt? - nézett rám kíváncsian és egyszerre szomorúan a néni.
 - Nem akartam őt elhagyni. Egy nagy bestia rátámadt a házunkra. Apám azt mondta, hogy menjek el nagyon messzire, hogy a lény ne tudjon bántani. Ő nem jött velem. - megpróbáltam minél szomorúbbnak tűnni miközben előadtam a mesémet.
 - Ó szegény gyermek, hát miért nem ezzel kezdted? Maradj nálam nyugodtan, akár több napig is, amíg el nem döntöd, hogy mihez akarsz kezdeni.
 - Nagyon köszönöm a kedvességét.
  A ház tényleg kicsi volt. Egy ágy, egy asztalka két szék, egy szekrényszerűség és egy tűzhely volt benne. Egyetlen helyiség volt, és minden eléggé közel volt egymáshoz. A néni adott két pokrócot, de csak az egyiket fogadtam el, mert akkor neki nem jutott volna. A fegyvereim közül csak az íjamat tettem el tőlem biztonságos távolságra, hogy ne guruljak rá miközben alszok. A földön összekuporodtam és magamra húztam takaró gyanánt a pokrócot.

*Legort szemszöge*

  Ketten álltak az ajtóban. Nem szólaltak meg, de a testbeszédük arról árulkodott, hogy jobban járok, ha nem próbálok meg kimenni. Így jobb ötlet híján visszaültem a székre és vártam. Hirtelen még három tünde bejött. Néztem, hogy öt tünde jött az üdvözlésemre, ami szerintem egy kicsit sok.
 - Minek tanultál? - szegezte nekem rögtön az első kérdést az egyikük.
  Nem bíztam benne. Nem úgy viselkedik és nem is úgy gondolkodik, mint egy tünde. Az érzéseim is folyton azt sugallták, hogy mellettük nem vagyok biztonságban, bármikor hátba szúrhatnak. Ez nekem bőven elég, ha lehet majd ittlétem alatt kerülni fogom őket.
 - A füleden ülsz? Mi a szakmád? - kérdezte a másik is.
  Őt se kedvelem.
 - Gyógyító. - válaszoltam tömören.
 - És el kellett hozni a kórterembe?
 - Kimerültem a sok futástól és nem vagyok abban az állapotban, hogy most azonnal bárkit is el tudjak látni. - válaszoltam, de bizalmatlanul méregettem őket.
 - Bocsáss meg a nyers modoruk miatt. - lépett elő a harmadik, na vele jobban szimpatizáltam - Sok változás történik és mindenkiről tudnunk kell, hogy miért jött.
 - Megértem.
 - Mostanság megszaporodtak az emberi támadások. Mióta tanulod a szakmát?
 - Hat éve. Nem sok, de jobb mint a semmi. - mondtam.
 - Hat éve? - nevetett - Sokkal jobb, mint vártam. Hány éves vagy?
 - Tizennyolc.
 - Fiatalabbnak néztelek. - bökte ki az egyik tünde a párosból.
 - Elfelejtettem bemutatkozni - kezdte a szimpatikus - Galzen Derenor vagyok. Ők ketten pedig Wolkrt Boren és Tereh Nübtel. - mutatott a két ellenszenves tündére.
  Furcsák a neveik, de letudtam annak, hogy egy másik bolygón vagyok.
 - Quercus Legort. - mutatkoztam be én is.
 - Úgy is elkél ide még egy gyógyító, maradj nyugodtan. Szállás ügyben viszont csak annyit tudok tenni, hogy a kórteremben maradhatsz, amíg a körzeted újra biztonságos nem lesz.
 - Köszönöm.
 - Gyógyító létedre sok fegyver van nálad. - jegyezte meg Boren.
 - A legtöbbet csak a menekülésem közben felkaptam. - válaszoltam.
  Erre csak hümmögött egyet. Nem bízott bennem, de az érzés kölcsönös.
 - A fegyvereidet add át, így úgy sem lesz rájuk szükséged. - mondta Nübtel.
  Először megdöbbentem, de aztán már ideges lettem. Nem fogom egy fegyveremet sem átadni, ha betörnek a vadállatok, akkor faljanak fel engem az első között? Köszi, azt kihagynám.
 - A fegyverekkel nagyobb biztonságban érzem magamat. - válaszoltam és az egyik tőrömre csúsztattam óvatosan a kezemet, hogy ne legyen a mozdulat túl feltűnő.
 - Jobban szeretném egy olyan kezében tudni, aki képes bánni vele. - szórtak szikrákat Nübtel szemei.
 - Elég legyen! - lépett közénk Derenor - Legort megtarthatod a fegyvereidet. Ti ketten pedig fogjátok vissza magatokat.
  "Biztosan nem tündék." - vontam le magamban a következtetést - "Beszélnem kell majd Annával. Tudnia kell erről."
 - Milyen szinten állsz gyógyítás terén? - kérdezte Derenor.
 - Nem igazán tudom a gyógyítást szintekre sorolni, hiszen minden nap tanulhatunk valami újat.
 - Majd én eldöntöm, hogy mit fogsz csinálni itt. - szólt közbe az idősebbik gyógyító.
  Azért nem szeretem, ha korlátoznak a munkámban, de inkább nem keltek feltűnést. "Maradj nyugton a fenekeden!" - utasítottam magamat.
 - Valami nem tetszik? - kérdezte Nübtel.
  Visszafogtam magamat és nem vágtam rá egy választ sem, csak ridegen néztem rá, vagyis inkább át rajta. Az érzelmeimnek most nem hagyhatok helyet. A tünde mindenhol tünde, csak a nevelés különbözik.
 - Minden a legnagyobb rendben. - válaszoltam nyugodt hangon.
 - Rendben. Mennünk kell, egyre többen érkeznek az erdőszéléről. - mondta Derenor.
  A trió elhagyta a kórtermet. Derenor hasonlít egy kicsit Argot-ra. Az is igaz, hogy mindketten tapasztalt vezetők, ezért hasonlíthatnak. A két gyógyító nem nézett rám, nem bíznak a tudásomban. Mennyit fogok én itt szenvedni mire meggyőződnek arról, hogy nem vagyok kezdő. Harang kondulását hallottam a térről, mire kérdőn a két gyógyítóra néztem, a fiatalabbik unottan elkezdett magyarázni.
 - Az időt jelzi. Reggel nyolckor, délben és este nyolckor kondul egyet. Mondhatni a műszak váltások. Mivel már hárman vagyunk - erre lenézően végig mért - máshogy kell felosztani a műszakokat. Majd Krunvon - bökött az idősebbikre - reggelente jön be és délután kettőig marad, aztán én váltom le kettőtől nyolcig, az esti műszak a tiéd, hiszen úgy is itt fogsz lakni egy darabig.
  Bólintottam válaszul, de nem tetszett a rendszer. Az nem érdekelt, hogy egész éjjel fent kell maradnom, de az már igen, hogy még takarítanom is nekem kell. Nem mondta egyszer sem, hogy ez lesz a munkám, de szerintem ezt is rám fogják hagyni.
 - Ma este kezdesz, és ha kérhetnélek ne hagyj magad után rendetlenséget.
  Megint csak bólintottam. Szépen köntörfalazott, de a lényeg, hogy takarítsak. A két gyógyító összepakolt és elhagyta a kórtermet. Sóhajtottam egyet, mikor egyedül maradtam. Tüzetesebben körülnéztem, hogy felmérjem a hely állapotát. Az épület egész lényegtelen, jó állapotban van, azonban a gyógynövény készlet már nagyon leapadt, sok lombik és főzőpohár koszos, egy-kettő már használhatatlan. Kötszer van, gondolom csak azt a készletet szokták feltölteni. A főzetek nincsenek rendesen elrakva, minden kaotikus állapotban van. Szerintem egész éjjel fent fogok maradni, ha ezt az egészet helyre akarom hozni, és muszáj lesz ezt megtennem, hiszen nem tudni meddig, de itt kell dolgoznom. Nem szeretem a rendetlenséget, szóval magam miatt is rendet kell itt teremtenem. Holnap el kell mennem az erdőbe növényekért. Szerintem amik itt vannak, már túl régiek és túl kevés van belőlük. Sok a munka, ezért jobb ha most el is kezdem.

*Anna szemszöge*

  Kiáltásokra riadtam fel. Kint sötét árnyékok suhantak el a fáklyák előtt. Az idős néni nem volt bent a házban. Egyből felkeltem és pár másodperc alatt felkaptam a fegyvereimet és kirontottam a házból. A páncélomat nem volt időm felölteni, de legalább gyorsabban tudok mozogni. Egy fenevad, szó szerinti fenevad állt velem szembe.
 - Téged követtek! - kiáltozta az idős néni.
  "Legort figyelmeztetett. Na mindegy még nem értenek semmit." - gondoltam, miközben farkasszemet néztem az állattal. Az állat úgy nézett ki, mint egy tigris, medve és skorpió közös gyermeke. A teste medve, a feje egy tigrisé, a farok helyén egy skorpió farka van és a végéből méreg csöpögött. Egy embernél háromszor akkora és ekkor csak négy kézlábon áll. Nem tettem hirtelen mozdulatokat, hiszen egy hirtelen mozdulat és lecsap. Elkezdett morogni, először nem értettem miért, de egy másodperccel rá rájöttem az okára. Mivel veszélyes helyzetben vagyok ösztönösen morgok, hogy az állatokat megfélemlítsem és így felelt a szörnyeteg. A fenevad hátrébb ment, nem fél tőlem csak ugrásra készen áll. Elkezdtem követni és az utca közepéig kihátrált a vadállat, nem vettem le róla a szememet. Néha vicsorgott és fújt, mire elővettem a késeimet és hangosabban morogtam. Elkezdtünk körözni szigorúan tartva a távolságot. Nem tudom megszelídíteni, túl vad és csak az ölésre fókuszál, azért nem támadott még le mert a tigris benne felismerte a helyzetet és ennek megfelelően döntött. Megálltam, előre dőltem és berogyasztottam a térdeimet így kihívva őt. Rögtön ugrott egyenesen bele a késembe, átszúrtam a koponyáját, a késem hegye a felső állkapcsából állt ki. Kirántottam a tőrömet és a fenevad bundájába töröltem az agyvelejét. A falusiak csodálkozva néztek rám. Felsóhajtottam, de ebben a percnyi szüneteben bementem a többi cuccomért. Gyorsan felvettem a páncélomat és a fegyvereimet is rendesen felcsatoltam. Most teljes felszerelésben sokkal komfortosabban érzem magamat.
 - Hogyan tudtad legyőzni? - kérdezte az egyik férfi, akinek egy kapa volt a kezében.
  Végig néztem a falusiakon, senkinél nem volt kard, mindenki a legveszélyesebb használati tárgyát szorongatta és várt az ellenségre.
 - Születésemtől kezdve az erdőben éltem az állatok között, még szép hogy megfigyeltem a viselkedésüket.
 - Te nem egy átlagos utazó vagy. - jegyezte meg a mogorva öreg.
 - Nem. A családomat tényleg elvesztettem, azonban az életemet tettem fel arra, hogy ezeket a fenevadakat megállítsam. De most az legyen a feladatunk, hogy épségben túléljük az éjszakát, ezek a szörnyetegek reggel nem támadnak.
 - Mégis honnan tudod ezt biztosra? - kérdezte egy asszony.
  A fenevadhoz mentem és beleszúrtam a kést, mire fekete vér kezdett el csörgedezni a testből.
 - Ha az állatokat így átformálják, akkor amíg nem tökéletesítik a varázslatot az állatokon különböző mellékhatások mutatkoznak meg. Mi esetünkben speciel az állatok tudata valamennyire megmaradt és éjszakai ragadozók lettek. A fekete vér annak a bizonyítéka, hogy milyen öreg az állat. Ezt tegnap este hozhatták létre, hiszen még a vére színe fekete. Minél idősebb a vére egyre fakóbb színű, amíg el nem éri a vörös színt, utána az állat magától meghal, de a rövidke élete alatt sok kárt képes okozni.
 - Még hány állatra számíthatunk? - kérdezte valaki a harminc fő közül.
 - Ez csak egy felfedező volt. Ő keresi a falukat vagy egyéb emberlakta területeket, szagnyomot hagy majd megtámadja az itt élőket, de már úton van a segítsége. - válaszoltam az újabb kérdésre.
 - Honnan tudod ezeket, ennyi mindent nem tudhattál meg róluk. A páncélodon nincs egy karcolás se, a fegyvereid is újszerű állapotban vannak. Nem rég kezdhetted az üldözésüket. - lépett egy nálam három évvel idősebbnek tűnő lány.
 - Gondolom ismeritek a varázslatot. - kezdtem.
 - Igen, kevés ember áld meg vele a sors. Te is varázsló vagy?
 - Nem. Én képes vagyok más élőlények emlékeit, tudását megnézni. - írtam körbe a képességemet - De csak állatokon működik.
  Erre sokan nagy levegőt vettek. Nem szeretek hazudni, és a bűntudatom is elkezdett fészkelődni, hogy hagyjam abba a hazudozást. De nem tehetett, az embereknek muszáj lesz valahogy megbízniuk bennem. Hirtelen üvöltés hangzott fel a hátam mögött.
 - Már itt vannak! Eljött a vég! - esett térde egy férfi.
 - Ilyen nyápic férfival még nem hozott össze a sors - mondtam ki az első gondolatomat - Van itt bármelyik háznak pincéje?
 - Igen, az enyémnek. Múlt nyáron építettük ki, még nincs lent semmi se. - jelentkezett egy másik idősebb férfi.
 - A nőket, a gyerekeket és a harcolni nem tudó férfiakat kísérje le oda. Azt a házat mindenképpen meg kell védenünk. A fenevadak tizenöt perc múlva ideérnek.
  Öt perc kellett ahhoz, hogy mindenki lemenjen. "El kell nyomnunk a szagukat" - gondoltam rögtön.
 - Te - mutattam az egyik kölyökre, aki fent maradt, velem egy idős lehet - Segíts hozz két vödröt magaddal.
  Felkaptam kettő vödröt, és a fiú is követte a példámat. A megölt fenevadhoz siettem és megkerestem a nyakát.
 - Az első vödröt! - utasítottam a fiút aki készséggel nyújtotta azt felém.
  A fenevadnak elvágtam a torkát a gyűjtőérnél és a vér hirtelen kezdett kitódulni a vágásból. Nem spriccel, hanem folyt így nem lett más koszos csak a vödör. Mikor az megtelt kértem a másodikat és utána a harmadikat. Egy vödör négy literes lehet. Tehát kettő és fél vödörnyi vére van, ami azt jelenti hogy tíz liter biztosan van benne, ennél jobban is kivérezhetne, viszont akkor fel kéne lógatnunk, hogy mindenhonnan a fejébe menjen a vére. Miután végeztünk, már a fenevadak üvöltését nagyon közelről lehetett hallani, alig maradhatott pár percünk. A házhoz siettünk és minden férfit, aki kint maradt kihívtam, aztán a pince lejáratot körbe öntöttük a vérrel. Remélem nem lehet érezni az emberek szagát.
 - Megpróbálom feltartani a legtöbbet, de biztosan át fog rajtam hatolni pár darab. Ha ez történik, maradjanak a házhoz közel, de ne túl közel. A fenevadak fejére és nyakára célozzanak. A farkukkal vigyázzanak méreg van benne, ha nincs lehetőségük a fejükhöz férkőzni akkor a lábait támadják, vagy alulról szúrják hasba. Mindenki a családjáért küzdjön ezen az éjszakán! - biztattam ezeket a férfiakat, akik eddig csak a földeken dolgoztak, azonban az ottani munka miatt eléggé megerősödtek ahhoz, hogy képesek legyenek súlyos, akár halálos sérüléseket okozni az állatoknak pusztán az erejükkel. Megláttam az első vadállatot, aki a falu felé közelített. Mindenki észrevette mögöttem.
 - Csak egyedül jött? - kérdezte reménykedve valaki.
  Gyorsan az állat mellé néztem, ahol több társa is megbújt az árnyak között.
 - Nagyon cselesek - motyogtam, aztán erőteljes hangon megszólaltam, hogy mindenki tisztán halljon - Többen vannak, ez csak a csali, hogy kirohanjunk megölni.
  Az íjamat vettem fel és óvatosan betöltöttem egy vesszőt, hogy a vadállat biztonságban érezze magát. Kihúztam az ideget, egy arcizmom sem rezdült, nem mutattam ki semmilyen érzelmet és nem is éreztem semmit, aztán oldottam. A fenevad koponyáját is átszakította a lövésem. Az állatok csak akkor lesznek idegesek, ha érzékelik, hogy a "prédájuk" is ideges. Gyorsabban töltöttem, mert a többi fenevad nem akart várni a vacsorával. Vesszővel öt vadállatot szedtem le, aztán már kénytelen voltam átváltani szablyára. Megpróbáltam minél gyorsabb lenni, mert ezeknek a szörnyetegeknek az egyik gyenge pontjuk az, hogy túl lassúak. A többit még keresem. Mivel kicsi vagyok könnyedén alájuk jutok, ahonnan könnyen elérem a nyaki verő- és gyűjtőereket és a hasat, ami minden állatnál a legérzékenyebb és legpuhább felület. Mint ahogy azt sejtettem, egyedül nem tudtam egyszerre egy állatnál többet lefoglalni. A hátam mögül többször hangzott fel emberi sikoly vagy halálhörgés, de amennyit tudtam segítettem, hogy ne legyen olyan sok áldozat.
  Már hajnalodott, amikor az utolsó szörnyetegnek a belét is kiontottam. Az embereket, köztük engem is beterített a vadállatoknak a fekete vére. Tényleg sokan meghaltak. Összesen velem együtt húsz emberrel védtük a házat. Csak kilencen maradtunk, a többiek meghaltak. A mogorva bácsi és az a kölyök is a holtak között vannak.
 - El kell őket temetnünk. - szólalt meg az egyik ember.
  Várakozóan néztek rám, először nem értettem, hogy miért, de aztán rájöttem. Az én véleményemre várnak. A tündéket is megrázta az a tény, hogy mi nem temetkezünk.
 - Délig kapnak időt, aztán el kell indulnunk, hogy a legközelebbi városba menedékre leljünk. - válaszoltam.
  A munkákat felosztottuk. Az asszonyok megsiratták fiaikat, férjüket és az apjukat. A maradék életben maradt férfi sírt ásott, addig én a vadállatokkal foglalkoztam. Megpróbáltam mindent megtudni róluk, hogy legközelebb jobban fel legyek készülve egy ilyen támadásra. A vadállatokat egy halomba gyűjtöttem és felgyújtottam a halmot. Aztán megpróbáltam pár vadlovat befogni és a képességemmel meg is szelídítettem őket. Szükség lesz rájuk a költözéshez.