65. fejezet 2. rész - Az ősi szülőföldön

*Anna szemszöge*

  Fű illatát éreztem, és a talaj nedvességét. Nyújtózkodtam egyet, ugyanis a végtagjaim teljesen elgémberedtek. Nehezen mozogtak, erőtlennek érzem magamat. Kinyitottam a szememet, de azonnal vissza is csuktam, túl erős a fény. Oldalra fordultam és a földet nézve ültem fel. Lassan, fokozatosan sikerült visszaszoktatnom magamat a fényhez. Megmozgattam a nyakamat, majd körülnéztem. Egy erdő, de sokkal másabb, mint amihez szoktam. A fák sokkal alacsonyabbak a megszokottnál, a tízméteres magasságot kevés éri el. Sokkal szerteágazóbbak, és a kérgük is rücskösebb. Viszont minden sokkal színesebb. A fák ritkábban álltak, sok a bokor és a lágyszárú növény. Nagyon furcsa érzésem van, ugyanis ez egy erdő, de számomra az erdő nem így néz ki.
 - Végre felébredtél! - hallottam Lace metsző hangját.
  Az erdő csöndjét teljesen eltiporta.
 - Hány napot aludtam végig? - ásítottam egyet, majd felkeltem a földről.
 - Itt csak egy órácskát, de otthon egy egész napot. Nagyon rossz bőrben voltál, ezért Are minket is veled küldött, ha netán olyan helyre érkezel, ahol könnyedén megtámadhatnak, míg eszméletlen vagy. Gyere a többiek erre vannak. - intett.
 - Nem egy helyre érkeztünk? - döbbentem meg.
 - De, csak körül néztünk egy kicsit. Éppen hozzád tartottam, ugyanis sikeresen a legnagyobb gazba érkeztünk és gondoltam kihúzlak ide. - állt meg egy tisztás közepén - Kicsit több a hely és még látjuk is egymást.
 - Nagyon alacsony a fű. - hajoltam le és megsimogattam a fűnek a tetejét, mely nem hegyes volt, hanem lapos és érdes - Biztosan idehozzák legelni az állatokat.
 - Lehet. - vont vállat Lace - A többiek felbontották az étel csomagjukat, gyere, majd éhen halok!
  Lace után siettem, aki szó szerint bezsongott az étel illatára. Hamar a többiekhez értünk.
 - Komolyan otthagytatok? - kérdeztem, miközben elvettem az ételadagot, amit Endrees tartott felém - Köszönöm.
 - Éppen átpakoltunk és úgy gondoltuk te leszel utoljára áthozva, hiszen keresni kellett egy megfelelő helyet, amíg az nem volt meg, nem akartunk cipelni téged. - válaszolt Rig két harapás között - Mellesleg kaptál az ételen kívül még felszerelést is, ugyanis itt háború van.
 - Igen, tudom. Legort emlékei sokat elárulnak, köztük azt is, hogy itt más nyelvet beszélnek, mint mi. - közben elkezdtem majszolni az ételt.
  Csak most vettem észre mennyire éhes vagyok.
 - Tudod mi folyik itt? - kérdezte Tizon.
 - Aha. - feleltem teli szájjal - Entera meg akarja kaparintani az összes varázsló család tudását és egy végső támadást mérne azzal a tündékre. Az indok egyszerű, ő csak az emberek méltó helyét akarja ezzel kivívni, ugyanis eddig szerinte az összes nép elnyomta őket. Olyan karizmatikus személyiség, akit az emberek mindenképpen követnek.
 - Remek. Még valami? - nézett rám két harapás között.
  Megpróbáltam telepatikusan elérni Legort-ot, de nem jártam sikerrel. Messze van tőlem és valamilyen fal is elválaszt minket. Görcsbe rándult a gyomrom egy percre. Eddig mindig tudtam vele beszélni, csak akkor nem, ha ki volt ütve. De most ébren van. Érdekes ez az egész, mi okozza ezt a falat?
 - Nem tudok beszélni Legort-tal. - böktem ki végül.
Mindenki kérdőn nézett rám.
 - Azt hittem, amint ideérünk az elmétek újra rendben lesz. - jegyezte meg Thalia.
 - Én is azt hittem - ingattam a fejemet - Egy különös fal vág el minket egymástól.
 - Érzékelni sem érzékeled? - kérdezte Lace.
 - De érzékelem. Messze van. - feleltem - De többet nem tudok róla.
  Ezután mindenki csendben evett. Két zsemle, két szelet szalonna, kevés kenhető fehér valami egy kis szütyőben és egy kulacsnyi víz. Hamar befaltam az egészet, hiszen egy napig nem ettem semmit se. Egy körben ültünk le egy fa alatt. Szép lassan mindenki befejezte az evést. Muszáj volt ugyanis a későktől Lace kunyerálni kezdett.
 - Éjsötétet otthagytátok? - kérdeztem.
 - Are vigyáz rá. - válaszolt mellettem Endrees.
 - Az őrnagy tud róla?
 - Eddig is tudott, nem lepődött meg rajta. - felelte.
  Rignot folyamatosan maga elé bámult, nagyon gondolkodott valamin, majd hirtelen felnézett. Már senki sem evett. Felállt, ezzel szót kérve magának.
 - Döntenünk kell hogyan tovább. Már itt vagyunk egy vadidegen bolygón, ahol még csak megérteni se fogunk senkit se. Legort messze van tőlünk és a többi tündéről semmit se tudunk. Amondó vagyunk kerüljünk minél előbb a szövetségeseink közelébe, magyarán keressük meg a tündéket. Nem rohangálhatunk fel s alá, hiszen könnyedén elkaphatnak és mi itt ellenségek vagyunk. Ha lebukunk akár Vadászokat is küldhetnek a nyomunkba, amire gondolom senki se vágyik.
 - Hogyan találjuk meg a tündéket? - kérdezte Thalia.
 - Tudsz ebben segíteni Anna? - nézett rám Rignot.
 - Igen. Argot elméjét könnyedén meg tudom találni, de már maga a tünde elme eléggé feltűnő. Adjatok egy kis időt, addig keresgélek.
  Elkezdtem az elmémmel nyújtózkodni a szélrózsa minden irányába. Nehezen mozgok szellemi szinten, bár lehet ez csak a világ ismeretlenségének köszönhető. A szakaszt már rég elhagytam, sőt nagy eséllyel az erdőn is túl jutottam az egyik irányban. Arra felé összpontosítottam, ugyanis több elmét érzékelek. Egy település több ezer emberrel, de tündék is vannak itt, igaz egy kupacban, az a sok-sok ember pedig körülöttük van. Egyik tünde sem ismerős, viszont két idegent is érzékelek, akik nem tündék, az elméjük mégis ismerős. Közelebb semelyik irányba nem találtam semmit se.
 - Tőlünk északra van egy város. Emberek és tündék is vannak ott. Viszont itt nem létezik olyan hely, ahol a két nép megélne egymás mellett. - mondtam.
 - Nem találtál mást? - kíváncsiskodott Rignot.
 - Tündét semerre se. Ha vannak is túl távol és nem tudom érzékelni őket. - ráztam meg a fejemet.
 - Meg kell néznünk pontosan mi is van ott. - jelentette végül ki - Annával ketten megyünk be, a többiek kint maradnak a település közelében és figyelnek, ha bármi gyanús történik azonnal segítetek, rendben?
 - Miért te mész Annával? - kérdezte Lace.
 - Mert senkit se szeretnék nagy veszélybe sodorni. - felelte Rignot.
 - Ha adódna valami gond. - kezdtem - Akkor induljatok el keletre, lehet ott segíteni fognak.
 - Honnan veszed? - nézett rám Thalia.
 - Az utolsó emlékem Legort-tól, hogy Argot-ot kelet felé küldi. Aztán képszakadás.
 - Akkor miért nem megyünk egyből oda? - nézett köre Denrick.
 - Mert lehet már csak én találtam ki ezt az egészet. - feleltem - Néha nehéz megkülönböztetni egy emléket egy álomtól. Nem tudom valódi-e ez a tény vagy sem, és így először inkább egy tündével beszélnék, aki talán tud valamit.
 - Rendben. Ki van a terv ellen? - állította le az egész veszekedést Rignot.
  Senki se jelentkezett vagy szólalt fel.
 - Az erdőn kívül van a város, szóval az erdő szélén várakozzatok, ha baj van telepatikusan üzenek. - mondtam.
 - Az erdőn kívül van a város? - hüledezett Enturin.
  Mindenki kérdőn nézett rám.
 - Igen, itt az emberek sőt a tündék is az erdőn kívülre építkeznek. Minden épületük a földön található messzebb az erdőtől. A nagyobb települések falakkal kerítik körbe magukat és sokszor építkeznek kőből és egy ahhoz hasonló anyagból, csak annak nem tudom a nevét. Fát ritkán használnak, ha használnak is, akkor a fát kivágják és feldolgozzák. - fejtettem ki - Egy idő után meg lehet szokni.
 - Azon a másik bolygón is ez volt?
 - Igen. De ott is ilyen aprók voltak a fák.
 - Menjünk, sötétedésre vissza szeretnék érni. - sürgetett Rignot - Csak akkor segítsetek, ha Anna szól. Ha nem szól, bent ragadtunk és semmilyen hír sem érkezik felőlünk, akkor induljatok keletnek.
 - Az is előfordulhat, hogy bezárják a városkapukat, míg bent vagyunk. Akkor szólok és maradjatok a közelben, mert akkor Rignot-tal a városban töltjük az éjszakát.
  Mindenki csak bólogatott. A bőrpáncélomat felvettem, a szablyát az oldalamra csatoltam, az íjamat és a tegezeimet itt hagyom, ugyanis azokat nem fogom tudni hasznosítani a városban. Tapasztalataim alapján nincsenek nagy nyitott helyek. A köpenyemet igyekeztem minél jobban összehúzni magamon, hiszen itt nagyon kirívó egy nő páncélban és fegyverrel.
 - Még valami, - jutott eszembe - az embereknél nem szokás a lányoknak fegyvert és páncélt hordani szóval jobb, ha eltakarjátok magatokat.
 - Milyen egy nem normális társadalom ez. - morogta Lace.
  Én vezettem a többieket az erdőszélére. Egy percre megálltunk, ugyanis ledöbbentek a város kinézetén. Már láttam emberi várost a földön, így számomra ez az egész nem olyan sokkoló. Késő délutánra hajlik az idő. Rignot-tal elindultunk a többiek ott maradtak és folyamatosan figyeltek minket.
 - Az emberek között tettessünk magunkat süketnémának. - hozta fel az ötletet Rignot.
 - Rendben.
  Gyorsan sétáltunk. Rignot diktálta a tempót. Lehet az sokkal jobban igaz lenne, hogy Rignot sétál én pedig futva próbálom őt utolérni. Nem is értem, hogyan képes erre. Ez nekem egy kocogó tempó nem séta. Viszonylag hamar elértük a várost. A fal közelebbről még hatalmasabb, mint ahogyan távolról kinézett. A kapu se aprócska, két szekér könnyedén elfér egymás mellett széltében, magasságban pedig nem tudom kinek építették, de biztosan túllépte a hat méteres magasságot. Hirtelen elénk állt egy katona. Mindketten megtorpantunk. Ott fürkésztük egymást, míg a katona meg nem szólalt. Kérdőn pislogtunk rá, hiszen egy szót sem értettünk a mondandójából. Rignot kezdte a mutogatást. A fülére és a szájára mutatott majd megrázta a fejét. A katona még egyszer megszólalt, de ezzel se mi se ő nem lett okosabb. Végül felemelte a fegyverét, majd a másik kezével ránk mutatott. Rignot megmutatta a kardját, aztán felemelte a kezét, miszerint más nincs nála. Utána elállt az utunkból. Én nem érdekeltem őt, hiszen nők nem hordanak maguknál fegyvert. Szorosan egymás mellett haladtunk és halkan beszéltünk. Ha bárki is kihallja a más nyelvűségünket, akkor abból olyan probléma is lehet, amit nem tudnánk egyszerűen megoldani.
 - Merre vannak a tündék? - suttogta Rignot.
 - Vezetlek, megpróbálok a közelükbe jutni. Mindig eltévedek az emberi városokban, azonban most támaszkodhatok a tündék elméjére és követhetem azt. - válaszoltam.
  A falhoz közel aprócska házak voltak, valamelyik nem is fából vagy kőből készült, hanem egyszerű ruhaanyagból. A főutca valamennyire kővel volt kirakva, de minden más mellékutca föld út volt. Ha voltak is nem rongyból készült házak, azokon látszódott mennyire lelakták. A kőházak, majdhogynem összedőltek, a faház mindenhol toldozott-foltozott volt. A gyerekek az utcán rongydarabokban rohangáltak cipő nélkül és minden csontjuk kilátszott. A felnőttek se néztek ki jobban, de az arckifejezésük nagyon komor volt, már-már ijesztő. Az öregek az utca szélén ültek, a legtöbbjük előtt egy-egy edény álldogált üresen. Minden arra járót megszólítottak, akik legtöbbször ügyet sem vetettek rájuk. Ez hasonlít arra, mikor még a másik bolygón egy falut vittem be a városba, ott is hasonló volt a helyzet. Döbbenten néztünk körbe-körbe. Lehet már jártam hasonló helyen, de még mindig nem szoktam meg teljesen ezt az egészet. Hiszen mi teljesen az ellentéteként élünk az itt lévőknek. Az erdő a hazánk, ahova az emberek kevésszer mennek, élő növény alkotja a házunkat, míg itt minden olyan rideg és élettelen. Most a lábunk alatt rendes talaj van, nem pedig összefont ágak egy hatalmas mélység felett. Minden más és nem lehet hozzászokni ezekhez a változásokhoz egy nap alatt. Többen megszólítottak minket az utca széléről. Mindig lehajtott fejjel tovább mentünk a célunk irányába. A város belsőbb részét egy folyó választotta el és felette egy kőből készült íves út volt. Azt hiszem ezt hídnak hívják. Mi is használjuk, de főként ha két fa között kell valamilyen átjárhatóságot megoldanunk. Az csak egy gyorsan összetákolt valami. Itt még korlát is van. Rignot a hídközepére érve kíváncsian lepillantott a folyóra. Elfintorodott valamiért. Mellé sétáltam és szintén lenéztem. Igaz nem láttam annyit, mint Rig, de így is megértettem az undorát. A víz barna a sok szeméttől, amit beledobáltak az emberek és a híd alatt a folyópartján több kisebb sátorszerűség volt felállítva. Gyorsan tovább mentünk, majd máskor állunk meg csodálkozni, mikor is több időnk lesz. A híd másik részén már sokkal jobban nézett ki minden. A házak már nem olyan ütött-kopottak. Volt egy hangos ház is, mely mellett egy faházikó állt, amiben lovak álldogáltak. A kőház két emeletes volt és hangos zene szólt ki onnan. Sült hús illatát, valamilyen alkohol szagát és erős emberi izzadságot ontott ki magából a ház. Rignot-tal egy hatalmas körben elkerültük azt. Emberi alakunkban is érzékenyebb a szaglásunk az embereknél. Ez az szag elegy, ami onnan kijött csak mielőbbi tovább haladásra sarkallt minket.
 - Most jobban örültem volna, ha minden érzékszervünk tompább lenne. Ezt máshogy nem lehet elviselni. - suttogta Rignot - A másik világ is ilyen volt?
 - Ott nem mentem be ennyire a városba. Csak a külső részeket láttam, amik jobban nézte ki ennél.
 - Mennyire vagyunk már közel?
 - Nehéz megmondani. Talán még tíz-húsz perc.
 - Mennyit is mentünk eddig?
 - Körülbelül ugyanennyit. Miért?
  Rignot hátra fordult pár pillanatra, majd visszafordult.
 - Ha napnyugtakor zárják a kaput, akkor még visszaérhetünk a többiekhez vagy most megkeressük a tündéket és bent ragadunk egy éjszakára. - nézett rám.
  Körbe néztem, hátha kitalálok valami gyors megoldást. Mindenképpen beszélni akarok egy tündével, hiszen egyedül ők értik meg itt a nyelvünket. Telepatikusan nem szólíthatom meg őket, ugyanis könnyedén védekeznek egy behatoló ellen, mellette pedig könnyedén támadnak, én pedig jelenleg nem tudok erősebben védekezni, mert Legort-tal nem állt helyre a kapcsolatunk. Csak most vettem észre azt a hatalmas tornyot, mely előttünk tört a magasba.
 - Rig, te ezt már észrevetted? - kérdeztem az épületet szuggerálva.
 - Te nem? Az volt az első, ami szemet szúrt nekem.
 - Azt hiszem az a célunk. Ott vannak a tündék.
  Elgondolkodott, majd felnézett.
 - Szólj a többieknek, nagy eséllyel bent maradunk. De azért siessünk, hátha mégis kijuthatunk.
 - Miért egyeztél bele?
 - Semmit se tudunk erről a világról és az információ, amit kaptunk nem eléggé pontos. Jobb, ha valakitől tájékozódni tudunk. Induljunk!
  Sietősen lépkedtünk a hatalmas torony felé. Mikor is egy ember tömegbe ütköztünk. Valaki egy emelvényen állt és be nem állt a szája, míg a többi ember feszülten figyelte szónokló társukat. Az egyik oldal járhatatlan volt, így átmentünk az út túl oldalára, ahol pár katona ácsorgott. Már éppen elhaladtunk volna a katonák mellett mikor is az egyikük elénk lépett. Mondott valamit, közben végigmérte Rignot-ot. Újra előadtuk a süket-néma előadásunkat, mire a férfi vállat vont és odaszólt az egyik társának, majd mutogatott, hogy kövessük. Egymásra néztünk, végül inkább követtük a katonát. Itt sokkal nagyobb előnyben vannak, mint mi hiszen ismerik a terepet, na meg persze a létszámfölényről ne is beszéljünk. Rignot mellett maradtam, most nem szabad elkeverednünk egymástól. Előttünk és mögöttünk is egy katona, mintha foglyok lennénk. Néha össze-összenéztünk, semmit se értettünk a jelenlegi szituációból. Miért visznek magukkal?
  Az elméjükben óvatosan kutatgattam, de mivel nem értem a nyelvüket, csak az érzelmekből tudtam valamit kiolvasni. Nyugodtság és elégedettség. Remek, ez semmit se mond nekem. Csöndben közeledtünk a toronyhoz, nem szólalhattunk meg. Igaz, úgy sincs mit mondanunk. Csak nem kerültünk bajba öt perc alatt, jobban mondva remélem nem kerültünk bajba. A torony előtt a hátsó katona mutogatni kezdett nekem. Úgy tett mintha valamit a fejére húzna. Kérdőn néztem rá, aztán rájöttem mit szeretne. A fejemre húztam a csuklyámat és úgy mentem velük tovább. Egyre furcsább kezd lenni ez az egész. A kapunál az előttünk lévő katona beszélgetett az ajtónállóval és a végén kezet fogtak. Újra intett nekünk mire követtük. Egy udvarba értünk, ami keskeny volt, ugyanis egy mély folyó választotta el a túl parttól. Itt is átmentünk a hídon, de ez alatt senki és semmi sem volt. A hídon túl volt a hatalmas torony, mely majdnem a felhőkig ért és fehér kőből építették. Nem mészkő, annál másabbnak tűnik. Nem tudom mi is az pontosan, de jól bírja az idő viszontagságait. Apró ablakok törték meg a tükörsima felületet. Áthaladtunk a kapun, ami bevezetett az épület sötétségébe.
  Bent már nem volt olyan szép fehér, mint kívülről. A mennyezetet vastag korom réteg takarta a fáklyák miatt. A bejárat közelében a katona magához vett egy fáklyát és egy másikkal meggyújtotta azt. A hosszú folyosó egy nagy ívben kanyarodott. Sosem lehetett a végébe látni. Egyszer csak a baloldalon feltűnt egy ajtó. Bementünk rajta. Egy hatalmas kör alakú helyiségbe értünk, melynek a közepén egy meredek csigalépcső húzódott. A terem széleit celláknak építették. Cellák, egyedül a kört az ajtó törte meg azon kívül a többi rész masszív ráccsal volt elzárva, melyek mögött tündék voltak. Sokkal másabbnak néznek ki, mint azok akiket megismertünk, az arckifejezésük reményvesztettségről árulkodik. A katonákat nem érdekelte ez az egész, mi Rignot-tal viszont annál jobban meghökkentünk és megálltunk az ajtóban. Vajon az egész épületet ekkora szintekre osztották fel? Itt csak tündéket tartanak fogva? Ez egy hatalmas börtön. Telepatikusan gyorsan körbenéztem. Minden tünde itt van ebben a fehér börtönben. Viszont az a két ismerős elme alattunk van, pedig nem is mentünk fel egy emeletet sem. A mögöttünk lévő katona megköszörülte a torkát és a társa felé mutatott, aki eltűnt a csigalépcső aljában. Gyorsan összekaptuk magunkat és követni kezdtük az első katonát. Rignot ment elöl én pedig utána. Minél lejjebb mentünk, annál áporodottabb volt a levegő. Számomra ez nagyon más, mint amihez szoktam. Barlangban csak egyszer jártam ott is jó volt a szellőztetés, ezenkívül mindig is az erdőben éltem, ahol a levegő mindig friss és üde. Itt viszont majdnem fullasztó ez a légkör. Végre leértünk legalulra, ott is egy vaskos vasajtó zárta el az utunkat. A katona hármat döngetett rajta, majd valami nagy csikorgással elhúzódott. Fém csúszott fémen, teljesen kirázott a hideg, nagyon fülsértő hangja volt. Suttogást hallottam, aztán újra fém csikorgást. Végül csak kattant a zár és az ajtó lomhán kitárult előttünk. A lenti terem nem volt kör alakú. Egy keskeny út vezetett el a cellák előtt, ketten állva épphogy csak elfértünk rajta. Cellából se volt sok, olyan öt darab lehetett, mellesleg csak kettőben voltak. Furcsa mód viszont a falak nem kőből vagy földből készültek, hanem fából. A rácsokat is fa alkotta. Számomra kicsit otthonos volt ez az egész, ugyanis a fa még élt, azaz valaki varázslattal formálta ezt az egészet ilyenné. A fáklyát a csigalépcsőnél hagytuk, itt üvegben valamilyen energia gömb szolgáltatta a fényt. Az ajtónál volt mondhatni a legtöbb hely, mind a négyen kényelmesen elfértünk. Két újabb őr jött elő a folyosóról. Örömmel üdvözölték a minket kísérő két katonát. Mi csak össze-vissza kapkodtuk a fejünket Rignot-tal. Mi ez az egész?! Lehet nem kellett volna követnünk őket? Igaz, így visszagondolva az emberekben nem lehet annyira megbízni. A katonák beszélgettek valamiről, néha ránk néztek. Egyszer csak az egyikük hangosan felnevetett, majd hátba csapta Rignot-ot, aki majdnem orra esett, mert nem számított rá. Az a katona, aki idehozott mutogatni kezdett. Rámutatott a cellákra, majd ránk és a talajra. Be akarnak zárni minket az egyik cellába? Aztán magukra mutatott és a lépcsőre. Talán elmennek valahová? Az egyikük egy kardot dobott Rignot-nak, majd mind a négyen eltűntek a vasajtó mögött, amit természetesen bezártak. Ott álltunk ledermedve. MI? Ez az egy kérdés visszhangzott a fejemben. Mikor kellő távolságba értek megszólaltam.
 - Te ki tudtál venni valami értelmeset a mutogatásból?
 - Először azt hittem mi is foglyok leszünk, de aztán kardot is adtak és leléptek. Fogalmam sincs mi történt. - a kardot letette a kezéből - Te nem láttál a fejükbe?
 - Más nyelven beszélnek, mint mi és ezt a nyelvet nem beszélem, tehát a gondolataikat sem értem.
 - Legort emlékei nem segítenek? - reménykedett Rig.
 - Nem. Minden gondolatát úgy értem, mintha folyamatosan a mi nyelvünkön beszélt volna, ami persze nem igaz. De pont ezért nem tudom fordítóként használni.
 - Szóval jelenleg bezártak minket ebbe a lyukba és azt se tudjuk miért? Egész jó a helyzet. Tündék vannak itt? - nézett a cellákra.
 - Egy tündét se érzékelek. - beléptem a folyosóra - Jobb szélen Markus van bezárva.
 - Markus? Ő kicsoda?
 - Legort régi barátja, ő elsőként lépett idegenként a bolygónkra.
 - Szóval ő indította a pánik hullámot. - jegyezte meg Rignot - Hogy került ide?
 - Az itt hatalmon lévő varázsló nemigazán kedveli, sokszor tett keresztbe neki. Ennyit tudok.
 - És ők ketten baloldalon? - nézett a folyosó túloldalára.
 - Ismerős az elméjük, de nem tudom honnan. Teljesen ilyen elmével még nem találkoztam.
 - Hogy érted? Hiszen az előbb, mondtad, hogy ismerős.
 - Hasonlítanak valakikre, de ők nem lehetnek itt. - ráztam meg a fejemet - Nézzük meg kik azok!
 - Rendben. - Rignot leemelte az üvegburát mely a fényt szolgáltatta és előre ment a folyosón, egészen a szélső celláig.
  Két férfi feküdt ott, látszólag alszanak. Aki közelebb volt annak láttam az arcát, ismerős volt, bár így annyira még sem. Csak hirtelen nem tudom megmondani kire is hasonlíthat, mikor is láthattam. Hirtelen beugrott honnan volt ismerős. Hasonlít Boren-re a Vadászra, de ő tünde. Jobban belegondolva, csak tündeként láttam, viszont Vadász létére biztosan több alakja van és most az emberit használja. Ha ő itt van, akkor aki távolabb van csak is Nübtel lehet.
 - Ismered őket? - zökkentett ki Rignot a gondolataimból.
 - Igen, de nem fog tetszeni a válaszom. - húztam el a számat.
 - Anna, nem azért de én is alakváltó vagyok. - nevetett fel Rignot - Ugyanúgy érzem a szagukon mik is ők, mint te. Ha nem tévedek, két Vadász tartózkodik ebben a cellában, nem?
 - De. De azon kívül is ismerem őket. - meredtem a cella belsejébe.
 - Honnan? Mikor találkoztál te Vadásszal?
 - Emlékszel mikor hirtelen félholtan a semmiből kerültem elő?
 - Igen, mikor egy idegen világon kellett segítenetek Legort-tal. Ott futottatok össze és még élnek?
 - Ő - böktem a közelebb fekvőre - majdnem elintézte a halálát. Nagyon idegesítő tud lenni, de egy idő után már kibírható. Mellesleg tartották a szájukat a velem való találkozásról.
 - Szerinted most is hallgatni fognak?
 - Biztos vagyok benne, rájuk se vetne jó fényt, ha kiderülne szökni hagytak egy alakváltót.
 - Felébresszük őket? Bár a kulcsot elvitték. - nézett az ajtó közelébe Rignot.
 - Ezt könnyedén meg lehet oldani.
  Benyúltam a rácsok között és az ágynak csúfolt valamiről lehúztam Boren-t, aki egy tompa puffanással földet is ért. Gyorsan kikaptam a kezemet, ismerem a gyorsaságát és nem szeretném, ha félreértés történne. Azonnal lábra állt és kiabálni kezdett velünk, persze idegennyelven, így nem értettünk meg semmit se.
 - Velük is kézzel-lábbal való mutogatással értetted meg magadat? - sóhajtott Rignot, akinek már kezd elege lenni, ebből a süketnéma szerepből.
 - Nem, beszélik a nyelvünket. - ráztam a fejemet.
  A Vadász kérdőn nézett ránk.
 - Nem úgy tűnik, mint aki értene minket. - jegyezte meg Rig.
 - Hogy kerültetek ide Boren? - kérdeztem - Anna vagyok.
  Boren arcán őszinte döbbenet ült ki.
 - Anna? Az alakváltó? Inkább te hogy kerültél ide, a lehető legrosszabb helyre? És ő melletted kicsoda?
 - Igen, én vagyok. Az idekerülésem bonyolult, de röviden Legort hibája. Ő idejött és az Erdőszellem inkább utána küldött, mintsem végignézze a halálomat. Ő itt pedig Rignot, a szakasztársam.
 - Hogy kerültetek ebbe a börtönbe? - nézett ránk.
 - Süketnémának csapni való vagyok, mert nem tudom, semmit se értettem meg abból, amit a katona mutogatni akart. - vontam vállat - Bár Markus egész végig figyelte az előadásunkat.
 - Markus? Aki itt van a másik oldalon?
 - Igen.
 - Remek, egy szót se fogunk tudni kiszedni belőle. Bárki jött ide, bármilyen módszerrel soha nem mondott egy szót se.
 - Majd velünk beszélni fog. De előbb kiszabadítunk titeket. - mondtam és megnéztem az ajtót.
 - Anna, biztos vagy benne? - nézett rám teljes komolysággal Rignot - Két Vadászt akarsz kiengedni, akiknek a főfeladatuk az alakváltók megölése.
 - Ez a két Vadász egyszer megmentette az életemet. Nem fognak bántani minket.
 - Ha te mondod. - hagyta rám - Ezek a fák hasonlítanak a szülőföldünk fáira, nem?
 - De. - adtam neki igazat.
 - Bocsi a közbeszólásért, de ezt egy fegyver se vágja át. - szólalt meg Nübtel a sarokból - Tartottak nekünk erről egy bemutatót, így akartak lebeszélni minket a szökésről.
 - A mi fegyvereinkkel át lehet vágni ennek a fának a kérgét. - felelte Rignot.
  Hátrébb álltam, ugyanis a fa kérgéből néha még tőröket is készítenek olyan erőssé képes válni. Ha arra készül Rignot, mint amire gondolok, akkor kirepülhet egy-két szilánk. Rignot elővette a kardját és mint egy favágó először a lassan a megcélzott felületre tette a kardja élét, majd egy hirtelen mozdulattal felemelte azt és villám sebességgel lesújtott vele. Hangos csattanás töltötte be az egész termet és faszilánkok repkedtek mindenhova. Az arcom elé kaptam a kezemet, azonban pár szilánk meg is sebesített, de nem olyan vészes. A zár használhatatlan lett és már könnyedén ki lehetett nyitni az ajtót.
 - Miből van a kardod? - kérdezte Boren, mikor kilépett a cella ajtón.
 - Fémből. - vont vállat Rignot - De hogyan hoztak ide acélfát?
 - Acélfa? - nézett rá Boren.
 - Így hívjuk ezt a fát.
 - Ugye senki sem sérült meg? - kérdeztem.
  Mindenki rázta a fejét.
 - Még egy ajtó hátra van és a tündéket se ártana meglátogatnunk. - tettem hozzá.
 - Miért akartok ti egy tündével beszélni? - nézett ránk Nübtel.
 - Mert nem sok mindent tudunk a bolygó jelenlegi helyzetéről és eddig azt hittük, csak ők beszélik a nyelvünket. - felelte helyettem Rignot - Benne is megbízhatunk?
 - Jelenleg semelyikünket sem ismeri. Szóval nem tudom, ha segítünk nem fog ránk támadni.
 - Azt mondtad ismered.
 - Nem én ismerem - nyomtam meg az én szócskát - hanem Legort. Legort jó barátja.
 - Hogy tervezted ezt megvitatni vele? Mármint mindannyian ismerjük Legort-ot, de nem fog hinni nekünk.
 - Nübtel vállalod a fordító szerepét? - kérdeztem a Vadásztól.
 - Miért nem engem kértél fel? - tettette a sértődöttet Boren.
 - Mert túl éles a nyelved. - vágtam vissza.
 - Bemutatnál minket neki? - fordultam Nübtel felé, aki azonnal elkezdte a tolmácsolást.
  Nem szólaltam meg, végig Markus-t figyeltem, ahogy ő is minket. Mikor Nübtel végzett megszólalt.
 - Mit mondott?
 - Nem hiszi, hogy ismerjük a barátját ugyanis neki nem Legort a neve.
 - Pontosan azt fordítsd, amit mondok. Tudom mivel győzhetjük meg. - vettem egy nagy levegőt és már előre felkészültem Legort kisebb dührohamára - Nem csak Legort a neve, hanem Etron és Daren is, de a Névtelenek körében az Etron vált ismertté. A megbízók viszont csak Árnynak vagy Koronatolvajnak emlegették, ugyanis ha betört akkor már csak az ékszerek és a kincsek hűlt helye árulta el őt. Soha se látták egy betörésnél se, de mégis mindenki félt tőle. Sokáig nem tudtatok egy csapatot alkotni, mert hiányzott a harmadik személy, aki felveszi a kapcsolatot a két fél között. De végül találtatok valakit, méghozzá Niliva-t Entera lányát. - tartottam egy kis szünetet, aztán folytattam - Az egyik küldetésetek során Entera véletlen mindhármótokon egy varázslatot használt, mely a személyt, akit eltalált, egy ismeretlen helyre vitte és az esetek többségében olyan helyre, ahol az illető egyből meg is halt. Legort, vagyis Etron ezen a bolygón maradt, de átment a tündékhez, miután se téged se Nili-t nem találta meg. Az alatt a nyolc év alatt sokszor üzent neked, de te egyszer sem válaszoltál. Mikor utoljára üzent, rá egy nappal átjöttél az otthonomra és óriási káoszt okoztál. - ezzel befejeztem az egészet.
  Nübtel még mindig fordított, miután végeztem a beszéddel. Markus figyelmesen hallgatott. A végén nem szólt semmit se. Egy ideig némán ült egy helyben. Majd még is csak mondott valamit. Nübtel azonnal fordított.
 - Azt kérdezi, miért jöttél Etron után, ha csak akkor ismerted meg, mikor azon a világon járt?
 - Az elménk össze van kötve, csak tíz percig tudott ébren maradni aztán elájult, bár ahogyan a fejem akkor sajgott le is ütötték. Nem tudom mennyi idő is telt itt el azóta pontosan, de csak egy napot vártak a világomon az átküldésemmel, igaz nem voltam akkor se magamnál.
  Biztosan fárasztó lehet ez az egész Nübtel-nek, egyszer az egyik egyszer a másik nyelven beszélni. Már biztosan összekavarodtam volna már a helyében. Markus tekintete még mindig bizalmatlanságot tükrözött.
 - Még mindig nem hisz neked. - sóhajtott Nübtel.
 - Mondd neki, hogy jöjjön közelebb mutatni fogok neki valamit.
 - Miért nem mondod? - kérdezte.
 - Legort már ezért is dühös lesz rám, nem akarom még jobban felbosszantani.
  Nübtel lefordította a szavaimat. Markus felállt és a cellaajtóhoz ment. Elé léptem és odanyújtottam neki a kezemet, habozás nélkül megfogta. Az emlékbe rántottam, amit meg akartam neki mutatni. Nem engedhettem el a kezét, még az emlékben sem, mert itt ragadhat az elméje. Döbbenten nézett körbe. Igaz, azok a helyek, amiket Legort akkor nem látott tisztán homályosak vagy teljesen feketék lettek. Sorra vittem őt végig azokon az emlékeken, amikről tudott Markus, amikről még Markus se tudott, azokat rejtve hagytam. Az emlékek alatt végig érzékeltem Markus érzelmeit, egyre jobban kezdett hinni nekem. Hirtelen rántottam vissza a valóságba.
 - Most már hiszel nekem? - kérdeztem.
  Igaz Nübtel nem fordított, de Markus így is megértette mit akarok. Hátra léptem.
 - Rig ezt is rád bízhatom? - fordultam a szakasztársam felé.
 - Persze, de nem fogunk tudni mindenkit megmenteni. Maximum csak a földszinten lévőket. - mondta és a rácshoz lépett.
  Közben Boren-hez fordultam.
 - Hol vannak a fegyvereitek?
 - Azok a barmok elvették az összeset. - felelte dühödten.
 - Miért voltatok bezárva?
 - Mert nem vállaltunk el egy küldetést és ez nem tetszett a boszorkának. - mondta - Néha megesik, de akkor általában a Vadászok Tanácsa küld egy személyt, aki kimagyarázza a helyzetet is kivisz a börtönből. Bár már négy napja rohadunk itt.
 - Milyen küldetésről volt szó?
 - Are Erdőszellem bolygójára kellett volna mennünk és oda köztudottan egy alakmásoló sem mehet.
  Csak magamban gondoltam Legort szerencsés helyzetére. Mivel maga sem tudta micsoda ő, így Are se vette észre, sőt igazából senki előtt sem bukott le. Nübtel még váltott pár szót Markus-szal, aki sokkal nyitottabbá vált.
 - Tudjátok miért vagytok itt? - kérdezte hirtelen Nübtel.
 - Fogalmunk sincs róla. - mondta Rignot.
 - A katonák elmentek a közeli mulatóba és kerestek két helyettes őrt. Ezt hetente eljátsszák, az arra járó valamennyire harcolni képes kinéző embereket fogdosnak össze és pár órára ide lezárják a két "helyettest" míg ők mulatni vannak.
 - Ó, akkor úgy látszik ebbe estünk mi bele. De az tömör vasajtó, azon nem fognak a fegyvereink és még zárva is van. - gondolkodtam el.
  Markus megszólalt és a két Vadász odakapta a fejét. Váltottak pár szót, majd Markus az ajtóhoz ment. Senki sem fordított, így Rignot-tal kíváncsian figyeltük az eseményeket. Azért ez az idegennyelvűség eléggé megbonyolítja az együttműködésünket. Hirtelen egy hangos kongást hallottam, majd óriási csattanást. A kezemet a fülemre szorítottam.
 - Mi volt ez? - kérdeztem.
 - Markus megoldotta a kijutásunkat és riasztotta az összes őrt. - felelte Boren.
  Összenéztünk Rignot-tal és azonnal felszaladtunk a lépcsőn, ha idelent esünk csapdába, akkor nincs kiút, de még a földszinten talán meg tudjuk oldani a menekülést. Időben értünk fel, csak két katona ért még ide. Rignot-tal teljes összhangban rohantuk le a két őrt. Ő a baloldalit én a jobb oldalit. Futottam az őr felé, csak egy csapást akarok bevinni, meglendítette a kardját, mire kitértem a vágás elől és a szablyámmal hátrasuhintottam, ugyanis az őr mögé kerültem közben. Nyakat találtam. Nem vágtam át a csonton, de eltörtem azt. A katona holtan rogyott össze, Rignot is hamar végzett a saját részével. Azonnal elkezdtük kinyitni a cella ajtókat. Nem mehetünk ki a folyosóra, mert nem látjuk, ha támadnak.
 - Markus-nak ki kell ütnie azt a falat! - kiabáltam át a tömegen, amilyen hangosan csak tudtam.
  Valaki fordított Markus-nak, mert a fal pár percen belül már le is omlott. A folyosó volt mögötte, de Markus már tudta mit szeretnék elérni, így arra a falra is könnyedén ütött egy lyukat. Mindenki kiözönlött a hirtelen nyílt kijáraton. Senkit se kellett vezetni, mind ismerte a kiutat és a várost. Rignot vezette ezt a kisebb csapatot a Vadászokkal együtt. Igazán furán nézhettünk ki, egy tünde csapat pár ember segítségével rohan keresztül a városon. Nem sokkal a fehér torony elhagyása után megszólalt egy kürt. Katonák özönlöttek ki az épületből. Mellettem Markus futott sereghajtóként. Egyszer oldalra pillantottam és megláttam a kezét, mely véres volt. Azért puszta kézzel széttörni két kőfalat és egy vas ajtót nem tesz túl jót az ökölnek, még akkor sem, ha az ember félóriás. Szóltam telepatikusan a szakasznak, hiszen most tényleg jól jönne a segítségük. Az utolsó hídon már nem keltem át. Mögöttünk nincs katona csak, akik a városkaput őrzik, viszont hátulról többen is jöhetnek. Markus is megállt. Nem tudom mennyit értett ebből az egészből. Valami nagy robajjal neki csapódott valaminek a hátam mögött. Hátra pillantottam, csak a kapu dőlését tudtam megnézni. Több katona is alá szorult. Ott állt a szakaszom többi tagja.
 - Azt hittem csak ketten jöttök! - hallottam Lace hangját.
 - A tündéket vegyétek a hátatokra és meneküljetek minél messzebbre innen, majd ha elég távol lesztek beszéljetek a tündékkel és adjatok egy kardot! - mondtam mindenkinek telepatikusan.
  Rignot még mielőtt kiment volna hátradobta a kardját. Tőlünk pár méterre esett le. Markus érte ment majd visszajött a hídra. A katonák egyre közelebb vannak, a szakasznak át kell változnia, majd a tündéknek is fel kell rájuk szállnia.
 - Nübtel, Boren! - kiabáltam - Szálljatok fel és a tündéknek is mondjátok meg, hogy ne féljenek az állatoktól!
 - Te mit csinálsz?! - kérdeztek vissza.
 - Időt szerzek, most pedig nyomás!
  A katonák nagyon közel voltak. Ha ezt megtudja Legort, tuti leszedi a fejemet. Sőt, már a városba jövetelemnek se örülne. De már nincs mit tenni, itt vagyunk és harcolnunk kell. Valaki beszélni akar velem telepatikusan, beengedtem az elmémbe közben pedig hárítottam az első katona csapását és egy következő vágással véget vetettem az életének. Legort az! Hirtelen nagy boldogság járt át, hiszen most már újra el tudjuk érni egymást! A következő katonát is legyőztem. Markus ugyanolyan keményen küzdött akárcsak én.
 - Hogy kerültél Broton-ba? - semmi köszönés rögtön egy kérdés, olyan tipikus.
 - Are küldött minket a város melletti erdőbe. Tündéket érzékeltem innen, elég sokat és gondoltam utánanézek. - válaszoltam őszintén.
 - Mi történik éppen?
  Na erre nem akartam válaszolni. Még a végén nagy öldöklést rendezne ott, ahol van.
 - Csak nem tetszik az itt élőknek az, amit éppen csinálok.
 - Mégis mit csinálsz? Mibe keveredtél megint?!
  Azt hiszem ez a belekeveredni valamibe nem a megfelelő kifejezés, ugyanis ezt az egészet magamnak okoztam.
 - Megtaláltam Markus-t! És a tündéket is! - mondtam neki az örömhírt, hogy annyira ne legyen rám dühös.
 - TE BETÖRTÉL A KÖZPONTI BÖRTÖNBE?! Anna pár órája vagy ezen a bolygón és Entera figyelmét máris felkeltetted!
  Ezzel most minden kérdésemre megkaptam a választ. Igen ez egy börtön, ezt már tudtam, de a központi rész teljesen új információ.
 - Központi börtön? Entera? A börtönbe nem törtem be, Rig-gel jöttünk be a városba majd odavittek minket, aztán minden nagyon gyorsan történt. Majd elmondom mikor több időm lesz. Ki az az Entera? Az a varázslónő, akit gyűlölsz? De már értem miért is volt itt ilyen sok katona. - feleltem neki, bár nem értem miért keverte bele Entera-t, hiszen nem érzékelhette ezt az egészet, amit csináltam. Csak pár perce történt ez az egész, de ráhagytam.
 - Anna, jelenleg mit csinálsz?
  Most már muszáj az igazat mondanom, már csak azért is mert harc közben nehéz kitalálni egy hazugságot vagy egy ködösítést.
 - Éppen feltartom Markus-szal a katonákat, miközben a többiek menekülnek.
 - Meneküljetek onnan ti is! Tűnjetek el, amíg nem késő!
  Aggódik értem? Igaz sokszor aggodalmaskodik, de ez más. Most tényleg örülne annak, ha minél előbb dobbantanék innen, de még nem szereztem elég időt, mellesleg kezdik elállni az utat. Ha megfordulok és elfutok hátba támadnak és ugyanúgy meghalhatok.
 - Most már mindegy Legort. Figyelj, Itt kell maradnunk feltartani a katonákat, ugyanis ha nem tesszük az összes kiszabadított tündét és a szakaszomat is utolérhetik. Így csak kettőnket kapják el. Ne félts, voltam már börtönben, és úgy is idetartasz, ezért már nem kell félnem. - vettem komolyra a dolgot, most semelyikünk sem aggódhat.
 - Megölhetnek Anna! Komolyan megsérülhetsz, akár kínozhatnak is. 
 - Ne félts! Túlélem ezt az egészet, kiszedni belőlem pedig semmit se tudnak ugyanis nem beszélem a nyelvüket. Csak kérlek siess! - csak magamba mosolyogtam közben, már nem vagyok kislány.
 - Holnapra érek oda, addig ne ölesd meg magadat!
 - Nem fogom, ígérem!
  Remélem be fogom tudni tartani az ígéretemet. Markus-szal már bekerítettek minket. Egymás hátát védtük. Az egyik katona támadását nem tudtam időben hárítani. Gyomron szúrt, igaz nem hasította át a páncélt, de a mai reggelim elkezdett visszafele jönni. Míg a katona ledöbbent az életben maradásomon, megsebesítettem a lábát, mire elesett. Így nem fogjuk tudni feltartani őket. Reménytelen ez az egész helyzet. Talán van mégis egy mód a menekülésünkhöz. Egy energiahullámot hoztam létre, ami ellökött minden katonát a közelünkből. Markus felé fordultam és gyorsan viharmadár alakot vettem fel, csaptam kettőt a szárnyaimmal, majd felemelkedtem, az utolsó pillanatban elkaptam Markus-t is. Nehezebb, mint gondoltam. Így nem fogok tudni olyan gyorsan emelkedni, mint szeretnék. A fal felé vettem az irányt. Talán pont átfogok tudni siklani felette, s utána akár kilométerekig tudom tartani a siklást. Nagyon erőlködnöm kellett minden felfele megtett centiméterért, ugyanis ekkora plusz súllyal még soha sem repültem. Igen, igen, sikerülni fog! Már éppen átértünk volna a fal felett, mikor is egy hatalmas burok jelent meg előttem. Már nem tudtam fékezni. Összehúztam magamat, hogy Markus-nak ne essen baja. A szárnyaimat a lábaim aláhúztam és hagytam had zuhanjunk magatehetetlenül. Először a buroknak csapódtam neki, akárcsak a tömör fal, majd lezuhantam közvetlen a fal mellé. Közben igyekeztem a hátamra fordulni, ugyanis nem lenne jó, ha a súlyommal kilapítanám Markus-t. Nagy fájdalom hasított a gerincembe mikor földet értünk. Kinyitottam a szárnyaimat, mire Markus azonnal leugrott rólam. Minden egyes porcikám sajgott a zuhanástól. Elkezdtem visszaváltozni, csak lassan voltam rá képes. Minél kisebb lettem, a fájdalom úgy nőtt bennem. Vasas ízt éreztem a számban. Oldalra fordultam és köhögtem, mire vér jött fel a torkomon. Nem hittem volna, hogy így fogom végezni, egy vadidegen nép karmaiban, miközben egy számomra ismeretlen személyt védtem meg. Egy halk női hangot hallottam. Megfordultam volna, de csak a háton fekvés ment. A látásom folyamatosan elhomályosodott. A nő kezében valami feketeség jelent meg. Akkor úgy látszik még sem az előbbi zuhanásba fogok belehalni. Sóhajtottam egyet, egy pillanat alatt végig gondoltam mindent, ami eddig velem történt. Volt amit nagyon bántam, főleg azokat a dolgokat, amiket nem tettem meg. Az a feketeség a nő kezében nőni kezdett és beborított engem. A fekete színhez képest mégis melegséget árasztott. A fájdalmam alábbhagyott. Vajon ez a halál része? Folyamatosan álmosabb lettem. "Fel fogok ébredni valaha?" - jutott eszembe utoljára.

65. fejezet 1. rész - Újra tolvajként

*Legort/Etron szemszöge*

  Nagy bűz csapta meg az orromat, mikor kezdtem magamhoz térni. Sötét van, vagyis félhomály. Padlón fekszem, ami nyirkos és hideg. Hirtelen emberi beszéd ütötte meg a fülemet. Még tettetnem kell az ájultat. Vajon hol lehetek?
 - A Királynő adott rá utasítást? - kérdezte egy mély, dörmögő hang.
 - Igen. A fogoly már három napja nem tért magához és Entera úrnő semmit se tudott meg az erejéről. Tovább úgy sem maradna életben, így a kivégzése mellett döntött. - hallottam egy másik férfi hangját.
 - Nyilvános lesz? - dörmögte az első.
 - Nem. Az Úrnő úgy véli az emberekben az nagy felháborodást keltene, ha eszméletlenül végezzük ki, pedig így csak megkönnyítjük a szenvedéseit.
  Nagyon meg kellett magamat erőltetnem, ugyanis majdnem közbeszóltam.
 - Királynőnk nem akar részt venni rajta? - kérdezte unalmasan a dörmögő, közben zár kattanását hallottam.
 - Nem. Neki sürgős ügy miatt Broton-ba kellett utaznia, ugyanis egy dimenzió kapu megjelenését érzékelte. Ha idegenek ólálkodnak itt, akkor el kell tipornunk őket, hogy ne jöjjenek még egyszer vissza!
  Broton közelében nyílt egy dimenzió kapu? Biztosan Anna jött át, vagy hozták át. De a legrosszabb helyre érkeztek meg. Egy kardot kihúztak a hüvelyéből.
 - Bár nem szeretem a hóhér szerepét, de most szükséges lesz. - felkészültem az arrébb gurulásra és a visszatámadásra.
  A hátamnál érzékeltem a tőrömet, szóval ez a varázslat kijátszotta Entera-t vagy egyszerűen nem foglalkozott vele.
 - Adjanak neki még időt! Holnap már biztosan magához tér! - hallottam egy nő hangját.
 - Mindig ezt mondod, de nem teljesül be! Láthatod mily kegyes volt az Úrnő, hiszen idáig életben hagyta, de neki is elfogy a türelme. Ily kegyes volt hozzá, pedig fajtádbeli!
  Szóval tündék is vannak itt. Igaz nem lepődtem meg annyira. Akik használható információval szolgálhatnak, őket Entera maga szereti kikérdezni. Hallottam a láncing zaját, biztosan most emelte fel a kardját. Kinyitottam a szememet, szemben a fallal feküdtem. Azonnal arrébb gurultam, pont mögöttem csapódott be a kard. Felpattantam és a meglepődött katonát egy jobb horoggal eltüntettem az útból. A börtönőr, gondolom, hátrébb állt az ajtó mellett. Az ajtó felé mozdult ki akart jutni innen, de még időben elhajítottam a tőrömet, ami a koponyájából állt ki. A katona felsuhintott a kardjával, de még időben kitértem előle. Felállt, az orrából ömlött a vér, a kardját előre tartotta és nekem szegezte.
 - Amíg élek nem fogsz innen kijutni tünde! - mondta a katona.
 - Rendben. Lássuk ki nyer. - feleltem.
  Egy vad ordítással előre tört, mire elugrottam az útjából, majd oldalról megkerültem őt és a háta mögött álltam, a kezemben azzal a hosszútőrrel, ami eddig az övén lógott. Épphogy csak megfordult mikor rátámadtam, a függőleges vágása elől balra húzódtam majd átdöfve a páncéligen, szíven szúrtam a katonát. Ő döbbenten meredt előre a tőrére. Hátra lépett, de a lába már nem tudta tartani, mire neki dőlt a falnak és a lábai kicsúsztak alóla. Ott ült a fal tövében, a kezét az őt leszúró tőrre helyezve és a szeme üvegesen meredt a semmibe. Hátat fordítottam neki. Nem terveztem megölni őt, ha nem erősködött volna, csak szimplán leütöttem volna, de hősködni akart. A börtönőr mellé sétáltam, aki még mindig görcsösen markolta a kulcskarikát. A tőrömet kihúztam a koponyájából, majd a rajta lévő vér és csontszilánkokat a ruhájába töröltem. A cella ajtaja nyitva volt így könnyedén kiléptem rajta. A szemem már hozzászokott a félhomályhoz, a börtön nem olyan nagy, három terem van folyosókkal összekötve, két teremből négy cella nyílik, az elsőből, két cella, egy őrhely és egy csigalépcső is, mely felvisz a földszintre.
  Az itteni cellák tele voltak tömve tündékkel, gondolom ők azok, akik a városban laktak és megadták magukat. Döbbenten méregetett engem mindenki. Elkezdtem kinyitni a cellaajtókat, mindenki azonnal kiözönlött erre az aprócska kis térre. Mielőtt még túl sokan lettünk volna az egyik falhoz mentem. Emlékeim szerint van itt egy titkos folyosó, mely kivisz a városfalon kívülre. Egyszer nagyon alaposan utánajártam a titkos alagutaknak, ugyanis egy küldetésen nagyon hasznos volt számomra ez a tudás. Kopogtatni kezdtem a tőröm markolatával a téglákon. Az egyik megmozdult és furcsa hangot adott ki, itt van a folyosó bejárata. A legközelebbi fáklyatartót meghúztam, a tőle jobbra lévő harmadik téglán hármat koppantottam és hátrébb álltam. A folyosó ajtajának a körvonala kirajzolódott és kinyílt maga mögött hatalmas sötétséget rejtve. Volt a teremben pár használaton kívüli fáklya. Már valaki meg is gyújtotta az egyiket.
 - Ha követik nyílegyenesen a járatot, egyszer se kanyarodjanak le és ha elágazáshoz érnek mindig balra tartsanak, akkor kiérnek a falon kívülre, onnantól pedig könnyedén elrejtőzhetnek az erdőben. Haladjanak keletre ott Entera-nak nincs akkora ereje. - emeletem fel a hangomat - Menjenek előre a többieket maguk után küldöm!
  Az első tünde csapat nyomban elindult. Mihamarabb hátra akarják hagyni ezt a lidércnyomást. Teljesen megértem őket, s legszívesebben velük tartanék, de most ezt nem tehetem. Még van egy feladatom, amit teljesítenem kell. A többi cellát is kinyitottam, mindenkinek elmondtam a menekülési tervet. Az utolsókkal együtt kimentem az első térre, de mikor ők elindultak az alagútban, már nem követtem őket. Fel is tűnt nekik.
 - Te nem jössz? - kérdezte az, akinél a fáklya volt.
 - Nem. Még van pár dolgom és a folyosót is csak kívülről lehet bezárni. - ráztam a fejemet - Menjetek, amíg még tudtok. Elég hamar egy botrány fog kitörni és jobb, ha akkor már nem tartózkodtok itt.
 - Mit tervezel? - vált kíváncsivá.
 - Emlékeztetem valamire Entera-t. - feleltem és a fáklya tartóhoz léptem.
 - Mire emlékezteted? - kérdezte egy gyerek.
 - Hogy még mindig élek. - mosolyogtam, majd visszatoltam a helyére a fáklyát.
  Az ajtó bezáródott és az előbbi ragyogás, mely az ajtó körvonalát jelölte eltűnt. Most már magam vagyok két hullával. A börtönőrt és a katonát a cella legmesszebbi sarkába húztam, a cellában lévő fáklyát kivittem onnan és az egész helyiség elsötétült, csak két alakot lehetett kivenni. Minden cellából, ahol volt fáklya kihoztam onnan. Csak egy termet hagytam megvilágítva, méghozzá azt, ahonnan a csigalépcső nyílik. Bementem az őrhelyre, amit a börtönőrök szoktak használni, hátha találok valami használhatót. Közben emberré változtam, most ez az alakom jobban a hasznomra válhat, mint a másik. Egy szekrény, fegyverállvány és egy ágy töltötte be az egész helyiséget. A fegyverállványon nem volt semmi számomra használható fegyver, akkor majd a katona kardját fogom magamhoz venni, neki már úgy sincs szüksége rá. Leültem az ágyra, pár percre van szükségem. Remélem addig senki se jön le. Megpróbáltam felvenni a kapcsolatot Annával, de elsőre nem sikerült. Itt van a bolygón, de messze tőlem. Hiába próbáltam beszélni vele egy fal választott el tőle. Most nem sikerült. Érdekes, keserű érzés töltött el. Eddig bármikor is próbáltam, mindig elértem Annát, remélem jól van és nem esett baja. Nem sebesültem meg miatta, szóval testileg biztosan ép, bár ha beszélni se tudok vele, lehet jelenleg meg se sebesülnék akkor, amikor ő is. Megpróbáltam nem az eshetőségek végtelen sorozatára gondolni, jelenleg van egy feladatom. Felálltam és kinyitottam a szekrényt. Dohszag csapta meg az orromat. Biztosan régen nyitották ezt ki. Össze-vissza voltak belehányva a ruhák. Meglepődésemre nem csak egy méretben voltak itt ruhák, azaz két börtönőr van. Az egyikük mérete hasonlított az enyémhez, egy kicsit rövid lesz, de nem feltűnően, a csizma majd eltakarja a nadrágot a ruhaujjamat pedig mással takarom el. További kutakodás után a fekete köpenyem is meg volt, amit nyilván akkor vettek el, amikor elkaptak. Összevadásztam magamnak a megfelelő öltözéket és gyorsan átöltöztem. Tünde ruhában kiríttam volna a tömegből, pedig most az elvegyülés a célom. A ruháimat elvittem a két halotthoz, úgy is el kell vennem a katona kardját.
  Mikor végeztem kulcsra zártam a cellaajtót, a kard ott csüngött az oldalamon. Nem igazán a megfelelő számomra, de a többi fegyverhez képest ez válik a leginkább a hasznomra. A cellakulcsokat elrejtettem, hogy ne találhassák meg és felmentem a lépcsőn. Egy hatalmas faajtó jelezte az utam végét. Neki veselkedtem és sikerült kitolnom a helyéről. Nem volt olyan nehéz, mint amire számítottam. Viszont lecserélték a tünde ajtót, mely eddig itt volt. Az fémből készült és csak egy kulccsal lehetett kinyitni, lehet pont emiatt ütötték ki a helyéről, ugyanis Entera nagy eséllyel nem találta meg a kulcsot és a fémre nem hatott az ereje.
  Meg kellett állnom egy pillanatra, mert a nap vakítóan sütött be az ablakon. Mondjuk három napi alvás után eléggé elszoktam tőle. Csak a földet tudtam először nézni, majd szép lassan sikerült felemelnem a fejemet. Egy hosszú folyosó, melyről termek és szobák nyíltak, míg a másik oldalát hatalmas ablakok díszítették. Ez a folyosó régen tele volt növényekkel, mostanra csak egy kopár kő folyosó. Végig siettem rajta, a trónterem a célom. Azt keresem, körülbelül tudom hol van, de az emlékeim megkoptak és Entera se biztosan trónteremként használja. Lopva betekintettem minden terembe, amin nem volt ajtó. A mellékfolyosókra nem is kanyarodtam rá, ugyanis tudtommal az egyik külső folyosóról nyílik az a terem. Fel kellett mennem egy emeletet, de megtaláltam azt a helyet, ahol Entera emberei a Koronát őrzik, melyet az én családomnak kellene őriznie. Visszaveszem ezt a feladatot a katonáktól, kiket Entera itt hagyott a Korona őrzésére.
  A terem végében volt egy állványon a Korona, mely körül félkörben katonák álltak, míg hátulról egy tömör fal védte a tolvajok ellen, mint én. Ezt a kastélyt a tündék teleépítették titkos járatokkal, ugyanis szeretik, ha egy helyet jobban ismernek mindenki másnál és egy ember se tud rajta kiigazodni. Körülnéztem a folyosón, senki sem volt itt rajtam kívül. Gyorsan kinyitottam egy rejtett ajtót, mert minden titkos ajtót máshogy kell kinyitni és besurrantam a folyosóra. Számoltam a métereket, amiket megtettem, ugyanis ismerem a terem adatait és tudom hol helyezkedik el a korona. A folyosó egyik szakasza pont a korona mögötti fal mellett megy el. Hamar elértem a megfelelő pontot. Elővettem egy követ, amit még a börtönben szedtem össze és egy illúziót tettem rá. Pont úgy nézett ki, mint a Korona. Egy másik varázslatot most a falon használtam. Rátettem a tenyeremet a falra és minden idegszálammal koncentráltam a képre, aminek meg kell jelennie. Halványan egy kör kezdett kirajzolódni a kezem körül, aztán még egy kör és három szimbólum. Fehéren kezdetek el derengeni, majd a kezem besüppedt a falba. Átnyúltam azon és tapogatóztam. Elértem az állvány szélét. Vállig be kellett nyúlnom, hogy elérjem a Koronát. Mikor megkaparintottam azt, a követ a helyére tettem, ami a Korona alakját vette fel és megszakítottam a falon lévő varázslatot.
  Nem mentem még el. Még nem voltam készen. Két kezembe tartottam a koronát és becsuktam a szememet. Most térben kellett elképzelnem a varázslatot, melyet használni akarok. Összeszedtem mit is szeretnék, hiszen nem lenne jó, ha minden energiámat elhasználnám. Számolnom kell más eshetőségekkel, mint például a feltűnő menekülés és akkor nagyon jól jön egy kis varázslás. Kinyitottam a szememet, a korona lebegett a kezem felett, körülötte több kör is keresztezte egymást. A korona fekete színt vett fel, miközben a körök, amiket én hoztam létre fehéret. Egymás után mentek össze a körök és olvadtak bele a korona fekete színébe. Minden egyes kör után a Korona színe világosabb lett, míg a feketeség teljesen eltűnt róla. Most már nincs rajta egy varázslat sem azok közül, amiket Entera tett rá. A köpenyem aljából a karddal levágtam egy csíkot, azzal betekertem a Koronát. A Korona kinézete eléggé megkönnyíti számomra az elrejtését. Nincs rajta semmi kiálló rész, ha van is nem kirívóan áll el a többi résztől. Három fém szálat használtak, ebből kettő arany, egy fehér arany, úgy hajlították ezt a hármat, mintha fonatban lennének, és a szálak közötti résekbe foglalták a drágaköveket. Az egész egy karika. Mivel Nitens vagyok, a Koronát őrző család utolsó leszármazottja, ezért ismerek pár trükköt, amivel elrejthetem a koronát. Két oldalról megfogtam, elkezdtem összenyomni, miközben erősen koncentráltam a Korona alakjára. Egyre inkább összébb ment. Rátettem a csuklómra, majd már csak az egyik kezemmel még jobban lekicsinyítettem, hogy ne tudjon leesni rólam. Így kevésbé veszíthetem el és nem is annyira feltűnő, a fekete anyag miatt, amibe beletekertem, mintha kötés lenne rajtam. Újra megpróbáltam beszélni Annával, de még mindig itt volt ez a fal. Kimentem a titkos folyosóról és a palota kijáratát kerestem. Hamarabb megtaláltam, mint azt a termet, amiben a Korona volt.
  Könnyedén kijutottam az őröknél is, hiszen ha már egyszer bent voltam, akkor átestem már egy ellenőrzésen. Sokkal más ez a város emberekkel, mint tündékkel. Ez nem is oly rég a tünde főváros volt, most pedig az utcákon emberek sétálgatnak. Beleborzongtam, amint belegondoltam miféle vérengzés lehetett itt. Már sok csatát láttam, de itt a fővárosban, pont olyanok éltek, akik elmenekültek a szélső területekről és itt védelmet találtak. Magyarán alig tudták megvédeni magukat, ez inkább mészárlás lehetett, mint harc. Vettem egy nagy levegőt és neki vágtam az utcának. Sok ember volt itt, a legtöbbjük befolyásosnak tűnt, annyira nem tűntem ki közölük. Ha elmentem egy-egy nagyképű pénzeszsák mellett, a tárcáját eltulajdonítottam magamnak. Jobb lenne, ha még nem üldöztetném végig magamat az egész országon. Nyugodtabb utat találtam ki. Miközben a városban sétáltam folyamatosan próbálkoztam beszélni Annával. Egyszer se sikerült. A nap már lenyugvóban volt, sietnem kell, ha még ma el szeretnék indulni Broton felé, ahol nagy eséllyel Markus-t tartják fogva, mellette pedig ott él a Névteleneknek a legtöbb informátora. Ha Annával addig nem fogom tudni felvenni a kapcsolatot, akkor ők biztosan tudnak majd valamiféle információval szolgálni. A városkapunál az őrök a bejövő emberekkel voltak elfoglalva.
 - Napnyugta után kapuzárás. - vakkantotta oda az egyik katona, aki mellett elmentem.
  Csak biccentettem egyet válaszul majd kimentem a hatalmas boltíven. A távolban magaslott a Freun-nak a csúcsa, balra tőlem erdő fekszik, mely a szárazföld egész északi részét beborítja. Azonkívül síkság terül el. Sokkal otthonosabban érzem magamat kívül a városfalakon. Egy hatalmas karámot vettem észre, melyet egy férfi éppen most zár be. Gyorsan oda siettem, ugyanis ez a férfi kapuzárásig marad kint, és az fél óra múlva lesz.
 - Elnézést uram! - szólítottam meg - Vannak eladó lovai?
  A férfi végig nézett rajtam. Összeráncolta a homlokát.
 - Csak annak, aki képes megfizetni. - vetette oda.
 - Van pénzem, ha erre gondol. - erősködtem.
 - Nem hiszem, hogy elég lenne egy lóra, maximum egy szamárra.
 - Lóra is elég, vagy netán nem is eladóak?
 - Van eladó, de nem egy olyan szegény kölöknek, mint te.
  Elővettem a a legnehezebb erszényt és megcsörgettem a benne lévő pénzt.
 - Ez csak egy része a pénzemnek, ami nálam van. Akkor megnézhetném a lovakat? - kérdeztem.
  A férfi az erszény láttán újra kinyitotta a karám ajtót.
 - Négy eladó lovam van - kezdte a monológját - Bár abból kettőre nem lesz elég az a kis szütyőnyi pénz.
  Négy öreg lovat mutatott nekem, akik még szekér húzásra jók lennének, de nem egy gyors utazásra. Sietnem kell, Broton normál tempóval három nap, ezt a három napot mindenképpen rövidíteni szeretném kettőre, és erre ez a négy ló nem alkalmas.
 - Nincs fiatalabb lova? Gyorsan szeretnék utazni. - néztem a körbe hátha találok egy kedvemre valót.
 - Talán üldözik? Holnap reggel a többi is megmutatom, de most csak ez a négy van. - morogta.
 - Nem üldöznek, segítenem kell egy barátnak. Eléggé sürget az idő. Ha két percen belül kiválasztom a megfelelő lovat, akkor eladja azt nekem? - néztem a férfira.
 - Majd meglátom melyik lovat választod ki. - felelte - Számolom az idődet.
  Gyorsan végig néztem a lovakon. Nincs sok időm és ez a férfi nem fog egy másodperccel sem többet rám áldozni az idejéből. Észrevettem egy éj fekete lovat, mely kirítt a többi közül.
 - A feketét szeretném, mennyi az ára? - böktem az állat felé.
  A férfi hangosan felnevetett.
 - Hollót szeretnéd? Az ilyen aprócska legényeket mentem eltiporja, mint te. Ha megülöd, csak tíz aranyat kérek érte. Ha nem ülöd meg, akkor legközelebb csak reggel tárgyalunk egy másik ló kapcsán. Rendben?
 - Rendben. - kezet fogtam a férfival, aki jól szórakozott az előbbi kijelentésemen.
  Telepataként képes vagyok befolyásolni az állatok elméjét is. Bár az övék elég egyszerű, így nem kell teljesen beletúrnom, elég ha nem ellenségként lát engem. Határozottan mentem a lóhoz, mely nem húzódott arrébb a közeledtemre. Nincs felszerszámozva, és most nem is fogom felszerszámozni.
 - Nem vagyok ellenség. - suttogtam neki tündéül, az állatok csak az érzelmeket képesek felfogni a beszédből, így úgy nézhet ki, mintha értenék a nyelvet - Segíts nekem és én is segítek neked. Sietnem kell egy barátom miatt és úgy hiszem, te képes leszel időben odaérni velem a városba. De előtte, had üljek fel rád.
  A ló hátához mentem. Mivel nincs rajta semmi, ami megkönnyítené a felülést és a rajta való lovaglást, így a felmászást máshogy kell megoldanom. A hátára tettem a kezemet, elrugaszkodtam a talajról, megtartottam magamat és gyorsan átlendítettem az egyik lábamat a túl oldalára. Már rajta is ültem. Előre dőltem és újra suttogtam neki.
 - Menj ahhoz az emberhez. - majd visszaegyenesedtem.
  Holló elindult. Ütemesen lépdelt, igyekeztem minél inkább vele mozogni, de szőrén megülni egy lovat, nem olyan egyszerű. A férfi előtt megállt Holló.
 - Szóval tíz aranyba kerül? - kérdeztem.
  A férfi döbbenten nézett rám, először nem is tudott felelni nekem.
 - Igen, annyiban egyeztünk meg. - morogta végül.
 - Szerszámot is kaphatok?
 - Az plusz aranyba fog kerülni.
 - Mennyibe pontosan?
 - További tíz aranyba.
 - Elég drágán adja a szerszámot. De legyen, akkor kifizetek húsz aranyat. - leszálltam a lóról és kiszámoltam a férfinak a kért összeget.
  Rögtön zsebre vágta a pénzt és hozta a szükséges holmikat. Gyorsan felszerszámoztam Hollót és kivezettem a karámból. Az úton felszálltam a lóra.
 - Köszönök mindent. Ég áldja! - köszöntem el a férfitól.
  Ő csak biccentett egyet, majd bement a városba. Azonnal elindultam az úton, hiszen a nap már eléggé az ég alját súrolta és az este lehet olyan sötét lesz, hogy alig fogom tudni kivenni az utat, így most akkora távot kell megtennünk, amekkorát csak tudunk. Holló úgy tűnt élvezi a száguldást. Nem kellett futásra biztatnom.
 - Kövesd az utat! - mondtam neki.
  Megpróbáltam felvenni a kapcsolatot Annával. A fal eltűnt. A tünde főváros gátolta volna eddig a beszélgetést? Mondjuk nem lepődnék meg, Entera sok mindenre gondol. Sikeresen érzékeltem Anna elméjét, Broton-ban van. De a hirtelen megnyílt kapcsolaton keresztül nem csak ez az információ jött át, hanem sok minden más is. Láttam mi történik körülötte, éreztem az érzéseit. Hirtelen a múltbeli emlékei is elkezdtek átszűrődni, érzésekkel, képekkel és hangokkal együtt. Gyorsan gátat szabtam ennek az áradatnak. Most nem blokkolhatunk le mindketten. Valami újfent megváltozott a kapcsolatunkban.
 - Hogy kerültél Broton-ba? - kérdeztem tőle azonnal.
 - Are küldött minket a város melletti erdőbe. Tündéket érzékeltem innen, elég sokat és gondoltam utánanézek. - felelte ártatlanul.
 - Mi történik éppen? 
 - Csak nem tetszik az itt élőknek az, amit éppen csinálok. - ködösített.
 - Mégis mit csinálsz? Mibe keveredtél megint?!
 - Megtaláltam Markus-t! - jelentette be boldogan - És a tündéket is!
 - TE BETÖRTÉL A KÖZPONTI BÖRTÖNBE?! Anna pár órája vagy ezen a bolygón és Entera figyelmét máris felkeltetted! 
 - Központi börtön? Entera? A börtönbe nem törtem be, Rig-gel jöttünk be a városba majd odavittek minket, aztán minden nagyon gyorsan történt. Majd elmondom mikor több időm lesz. Ki az az Entera? Az a varázslónő, akit gyűlölsz? De már értem miért is volt itt ilyen sok katona. 
 - Anna, jelenleg mit csinálsz? - valamit nagyon rejteget, ha még mindig nem válaszolt erre a kérdésemre.
 - Éppen feltartom Markus-szal a katonákat, miközben a többiek menekülnek. - olyan nemes egyszerűséggel mondta ezt, mintha minden nap ezt tenné.
 - Meneküljetek onnan ti is! Tűnjetek el, amíg nem késő!
 - Most már mindegy Legort. Figyelj, Itt kell maradnunk feltartani a katonákat, ugyanis ha nem tesszük az összes kiszabadított tündét és a szakaszomat is utolérhetik. Így csak kettőnket kapják el. Ne félts, voltam már börtönben, és úgy is idetartasz, ezért már nem kell félnem. 
 - Megölhetnek Anna! Komolyan megsérülhetsz, akár kínozhatnak is. 
 - Ne félts! Túlélem ezt az egészet, kiszedni belőlem pedig semmit se tudnak ugyanis nem beszélem a nyelvüket. Csak kérlek siess!
 - Holnapra érek oda, addig ne ölesd meg magadat!
 - Nem fogom, ígérem!
  Megszakítottam a kapcsolatot. Ha most éppen küzd, akkor nem terelhetem el jobban a figyelmét. Most már tényleg sürgősen oda kell mennem. Entera előtt nem fogok a városba érni, de talán a börtönbe előbb bejuthatok, ugyanis biztosan tárgyalni fog a város vezetőivel, azaz nem egyből megy a börtönbe. Azt az időt kell majd kihasználnom.
 - Gyerünk Holló, siess! Az idő jelenleg ellenünk dolgozik.
  A ló gyorsabban kezdett el vágtázni. Ezt az iramot nem fogja tudni majd végig tartani. Nem sokára megérkezünk egy folyóhoz, ott tartunk egy kevés pihenőt, utána már csak az útba eső faluban fogunk megállni élelemért. Hosszú éjszaka vár ránk.

64. fejezet - Krentan (Különkiadás)

*Legort szemszöge, megérkezés Krentan-ra*

  Furcsa érzésem támadt, pedig a kupolától még nem láttam semmit se. Mintha haza értem volna. Biztosan megérkeztünk Krentan-ra. A körülöttünk lévő kupola oszladozni kezdett, eléggé kimerültem a ferdítő varázslatban. Nehéz elferdíteni egy helyhez kötött visszahúzó bűbájt. De a fáradtságom nem csak erre vezethető vissza, Anna túl messze van tőlem. Mindenki csodálkozva nézett körbe. Élénk zöld színű fű lepi el a síkságot. A Freun-hegy mellett vagyunk, pont ahogyan terveztem. A Névtelenek erődje a Freun-tól keletre fekszik a föld alatt. Gyorsan telepátiával megkerestem azt a helyet, ahol a legtöbb embert érzékeltem. Szóval, mi most a nyugati részén vagyunk. Távolabb egy porfelhőt vettem észre, ami folyamatosan közeledett. Lovasok! Biztosan Entera küldte őket! Ez annyira kiszámítható volt. Már eltelt egy perc a tízből. Sietnünk kell!
 - Argot! - kiáltottam mikor megláttam őt - Menjetek keletre! Gyorsan, induljatok! Tíz percem van, ebből kilenc maradt, siessetek és jussatok minél messzebbre! Használjátok az erdőt fedezékül, oda az emberek még mindig vonakodva mennek be.
  Argot csak biccentett.
 - Minden Névtelen, lehetőleg az erdőig kísérje a tündéket, utána pedig menjenek vissza az Erődbe! Lehetőleg próbáljatok áskálódni az új vezető ellen! Indulás! - kiabáltam.
  Mindannyian elindultak. A megmaradt erőmből létrehoztam egy illúziót, mely elrejtette őket. Nem látni merre tartanak, ezzel nyerhetek nekik egy kis időt. Nyolc perc.
 - Te nem gondoltad meg magadat? - kérdeztem Markus-tól, miközben elővettem az íjamat és betöltöttem egy vesszőt.
 - Hogy minden mókát neked hagyjak? - kérdezett vissza - Nyolc év után úgy is szükségem van egy közös munkára, hiszen vissza kell rázódnom az itteni kerékvágásba.
 - Reméltem elmész, nem szeretnék aggódni miattad és felügyelni rád. - céloztam és oldottam, mire egy lovas lebukott a lováról.
 - Egy tegeznyi vesszővel nem mész semmire. Még jó, hogy maradtam, hiszen nélkülem fuccsba menne a terved.
  A kalapácsa fejét a földre ejtette, majd egy ütő mozdulatot csinált. Mintha a levegő ellen harcolna. Egy föld hullám indult el onnan, ahol álltunk. Egyre magasabb és szélesebb lett, míg végül teljesen kitakarta a lovasokat. Újra a földre ejtette a kalapácsot, mire a hullám egy merőleges falként megdermedt. Hét perc.
 - Ez a trükköd új. - mondtam - Mennyien szaladtak neki?
 - Olyan öt lovas nem tudta kikerülni. - felelte félvállról - De ezt figyeld!
  Előre betöltöttem egy vesszőt. A kalapács újra a földnek ütközött, mintha egy víztükröt zavart volna meg valami kavicska és hullámokat verne maga körül. Elfordította a kalapácsot, akárcsak egy kulcsot, ami zárat nyit. A lovasokat elkezdte elnyelni a föld, mintha mocsárban lennének. Lelőttem az egyiket, mire az eldőlt és a társát lelökte a lováról. Azonban hirtelen a talaj megszilárdult és csak az előbbi két lovas halt meg.
 - Egy föld elemi mágus van velük? - kérdeztem.
 - Nagy eséllyel, de nem tud sok mindent tenni ellenem. - fürkészte a csapatot.
 - Lehetőleg ne öljünk meg mindenkit, annyit semlegesítsünk, amennyien már nem folytathatják az üldözést. Mellesleg kevesebb, mint öt percem maradt addig, míg el nem ájulok.
 - Ennyire kiszívta az energiádat az előbbi ferdítő varázslat?
 - Nem egészen. Kapd el és ne törd össze! - egy apró fiolát adtam neki.
 - Mi ez? - kérdezte mikor elkapta.
 - Egy nagyon erős maró anyag, mely egyedül az üveggel és a hozzá hasonló anyagokat nem szedi szét, minden mást igen. Szökésnél jól jöhet. - magyaráztam, közben folyamatosan lőttem, hiszen csak három percem maradt már.
 - Minek? Nem fogsz segíteni a szökésnél? - kérdezte, közben elindított egy újabb hullámot a lovasok felé.
 - Még eléggé kérdéses az életben maradásom és most az egyszer ez nem Entera-tól fog függni.
 - Ez a tíz perces visszaszámláló, az az, hogy meddig fogsz még élni?
 - Nem, akkor csak elveszítem az eszméletemet. Olyan három napig fogom bírni kábult állapotban. - ingattam a fejemet.
 - Akkor ébredj fel három napon belül. Francba, ezek mindjárt itt vannak! - morogta Markus.
  Megfogtam egy üvegcsét, már alig maradt pár darab nálam. Elhajítottam olyan messzire, amilyen messzire csak tudtam, egy kis varázslattal rásegítve, messzebb ment, mint eredetileg, így a lovasok elé esett. Amint az földet ért lángra lobbantotta a füvet, több méter széles sávban. A lovak megijedtek, a legtöbbjük felágaskodott. Hirtelen föld kezdett kúszni a tűzre.
 - Most Markus csinálj valamit, mással van elfoglalva a föld elemi mágus!
  A lovasok között hirtelen hatalmas szikla karók emelkedtek ki. Többjüket is felnyársalva. Egy perc.
 - Markus, ha elájulok, ne foglalkozz velem! Csak csökkentsd tovább a lovasok számát!
  Elkezdett körülöttem forogni a világ. Utoljára még kihúztam az íjamat és ellőttem egy vesszőt. Egy katona lábába fúródott, elrontottam. Szörnyű fejfájás tört rám, alig tudtam ébren maradni. Lódobogást hallottam a közelből. Máris ideértek volna, vagy csak gyorsabban telik az idő?
 - Menj onnan! - hallottam Markus hangját, de mintha víz alól beszélne.
  Oda fordultam, nem értettem mit szeretne.Valami hátulról eltalált. Valaki leütött a kardja markolatával. Miért nem öltek meg? Hiszen több társuk életét is elvettem. Nem bírtam felállni a földről. A szemem folyamatosan le akart csukódni, már nem is tudtam ezt megakadályozni.

*Lace szemszöge*

  Hogyan kerül ide egy fekete kupola? Annára néztem, de rajta nem látszódott semmi döbbenet, igaz állati alakunkban nem igen lehet látni ez. Mi folyik itt? A kupola összeszűkült majd eltűnt. Anna elkezdett visszaváltozni, gyorsan visszaváltoztam én is.
 - Anna! Anna! - megfogtam a vállát, de nem nézett rám.
 - Ne merj nekem itt elájulni! - kiabáltam - Hé, segítsetek már!
  Anna még magánál volt, lekísértem őt a faluba, ami most már üres volt. A szeme még nyitva van, de nem érzékel semmit se a külvilágból. A faluban összeesett, hirtelen történt majdnem én is elestem. Enturin segített és óvatosan lefektettük Annát. Hirtelen az egyik madáralakváltó is megjelent, aki Annát tanította.
 - Zyndane vagyok, engedjetek ide! - mondta.
 - Nem! - feleltem - Mi történt itt? Miért ájult el Anna? Elmondaná végre? - az utolsó kérdésemet már kiabáltam.
  A fák lombja mozogni kezdtek, mintha szél fújná őket, azonban szélcsend van. Édes illatot éreztem a levegőben, Are idetart. Minden itt lévő alakváltó meredten bámulta az erdőt. Hamarosan megjelent Are, mindenki letérdelt előtte én se voltam kivétel. A legnagyobb tisztelettel fordulunk mindig az Erdőszellemek felé.
 - Álljatok fel gyermekeim! - mondta - Mi történt itt?
 - Nem tudott róla? - csúszott ki véletlen a számon.
 - Nem. Éppen beszélgettem az egyik nővéremmel, mikor érzékeltem egy erős varázslatot. Mi történt?
 - Nem igazán tudom ezt elmondani, mert nem értettem egy szót se. Egy embercsapat elkapta a tündéket, aztán az emberek egymás ellen fordultak, Legort felfedte magát, mint alakmásoló, majd egy hatalmas fekete kupola beborította őket és pár másodperc múlva eltűntek.
 - Értem. Köszönöm Lace. - bólintott Are - Valaki tudja pontosabban mi is történt?
 - Anna még üzent nekem. - lépett elő Zyndane - Az emberek eleve két csoportban voltak. Bár az egyiket nem értettem, azt mondta vannak a katonák és a Névtelenek. Ők nem a tündéket, hanem egy személyt kerestek, akit nem találtak meg. Egy embert kerestek a tündék között. Legort-ot még tegnap elkapták, de úgy látszik előállt egy tervvel és előidézte ezt a belső harcot a két ember csapat között. Ugyanis a Névtelenek nem önként jöttek át, Anna ezt nem fejtette ki. Egy Entera nevezetű boszorkány kerestette azt a fiút és ő vitt el innen mindenkit.
 - Akkor ezért ájult el Anna. - mondta Are - Túl messze van Legort-tól és a közöttük lévő kapcsolat nem képes olyan messzire kinyúlni, hogy mindketten hosszabb ideig ébren maradjanak.
 - Nem tudná elszakítani őket egymástól? - kérdezte Zyndane - Legort többé nem fog visszatérni.
 - Nem tehetem. Valamelyikük vagy mindkettejük halálával járna a folyamat. Most már túlságosan összefonódott az elméjük, mire szétválasztanám őket épségben addigra mindketten meghalhatnak. - Are Enturin és felém fordult - Vigyétek Annát biztonságos helyre.
 - Rendben.
  Amilyen gyorsan megjelent, Are olyan gyorsan tűnt is el. Enturin átváltozott, Annát feltettem a hátára és rögzítettem őt, remélem nem korlátozza ez Enturin-t a mozgásban. Átváltoztam és együtt indultunk vissza, nem figyeltem mit csinál a többi alakváltó. Nekünk ugyanis most Are parancsát kell teljesítenünk. Siettünk amennyire csak tudtunk, hiszen Anna állapota bármikor romolhat. Csak tudnám mit is jelent ez az egész. Ha egy embert kerestek a tündék között, akkor lehet Legort után kutattak, csak tündeként nem ismerték fel. De miért keresték őt? Anna biztosan tudja a választ. Vajon ő tudta mi fog történni? Hasonló kérdéseken gondolkodtam folyamatosan az út alatt. A talajon haladtunk, most nincs időnk a lombkorona szinten menni, mellesleg túlságosan rázós az az út egy öntudatlan utassal. Vajon az erődben tudnak már arról, mi is történt a faluban? A madáralakváltó gyorsabban megtehette az utat a levegőben, mint mi, de nem bíztam volna rá Annát.
  Az erőd előtt vártak ránk. A gyógyító és két ápoló átvették Annát, míg az Ezredes kint maradt velünk és megvárta míg visszaváltozunk. Az Ezredes intett, hogy kövessük. Szótlanul lépkedtünk egymás mellett Enturin-nal az Ezredes mögött. Mindketten elmerültünk a gondolatainkban, hiszen erre nem számítottunk. A tündék és az emberek is elmentek, ezen a bolygón újra csak alakváltók vannak
  Mi lesz most? Elkezdődtek a béketárgyalások, így kevesebb kadétot fognak ezentúl képezni, mert már nincs szükség rá. Lehet mi leszünk az utolsó teljes létszámos kadét évfolyam. Ennek örülnöm kéne, de mégis más lesz ezentúl minden. Lehet elkezdődnek a felfedező utak a bolygó más részeire és elhagyjuk a sokáig otthonunknak mondott erdőt. Igaz, már itt lenne ennek is az ideje.
  Csak akkor néztem fel, mikor megálltunk. A hálótermünkben voltunk, az egész szakasz kérdőn nézett ránk. Ezek szerint még semmiről sem tudnak. Mellesleg az Ezredes is elkísért minket, így lehet azt hiszik valami galibába kerültünk megint.
 - Mit csináltál Lace? - kérdezte Rignot.
 - Miért hiszi mindenki azt, ha valami rossz történik az rögtön az én hibám? - háborodtam fel - Most az egyszer Enturin-ra is gyanakodhatnátok!
 - Mert Enturin olyannyira hirtelen haragú és forrófejű akárcsak te. - jegyezte meg ironikusan.
 - Elég legyen a veszekedésből! - szólt közbe az Ezredes.
  Mindenki elhallgatott. Síri csend volt a teremben.
 - Nem Kalin Lace miatt vagyok itt. - kezdte a beszámolót - A tündék ma dél körül elhagyták ezt a bolygót, az itt lévő emberekkel együtt. Anna elájult ennek következményeként és ezért is vagyok most itt. Mivel Anna és Legort elméjét nem lehet olyan egyszerűen szétszakítani Are úgy határozott, Annát Legort után küldi a Krentan-ra, ami Legort szülőbolygója. Mivel ma már megnyitottak egy dimenzió kaput innen, ezért csak holnap fogjuk tudni Annát átvinni. Azonban van még egy ok, amiért itt vagyok. Nem tudni meddig fog tartani Anna ébredése odaát és míg nincs magánál bajba kerülhet. Elleneztem az ötletet, de Are hajthatatlan volt, a szakasza fogja Annát elkísérni és lehetőleg maradjatok addig életben mindannyian, amíg azon a bolygón minden rendeződni látszik.
 - Miért? Mi történt azon a bolygón? - kérdezte Denrick.
 - Az egy igen hosszú történet. - jelent meg Are.
  Mindenki térdet hajtott előtte.
 - Álljatok fel! Krentan egy régóta lakott bolygó, az ottani időszámítás olyan 5500 körül járhat, plusz-mínusz egy-két évszázad. Sok fajnak volt a hazája, tünde, óriás, törp, ember, démon. Bár a démonokat sötét tündéknek mondanám inkább. Sokáig eléldegéltek egymás mellett, amíg mindenki tartotta magát a határokhoz. A démonok, óriások egy része és az emberek egy része külön egy országban élt. Bár ez a látszólagos béke eléggé törékeny volt. Akkoriban az emberek sokkal állatiasabban viselkedtek, az eszközeik között a legerősebb anyag a kő volt. A tündék már akkor kifinomultabb technikákat használtak és folyamatosan tökéletesíteni szerették volna a megszerzett tudásukat. Olyan kétezer évig csak kisebb egy-két évig tartó harcok alakultak ki. Igaz elég sokszor, de sosem fordult komolyabbra a helyzet. Már ahogyan azt hallottam. Az ottani húgom nem szereti bevonni magát a dolgok menetébe, csak figyeli a világot, de nem tesz érte semmit se. A dolgok megváltoztak, mikor a sötét tündék összefogtak az óriásokkal és a területeiken élő emberekkel, majd hadat üzentek a többi népnek. Magukat a sötétség szülötteinek hívták, hogy félelmet keltsenek ellenségeikben. A megrohamozott népek nem is értették mi folyik itt, majdnem el is estek az első évben, de aztán szépen lassan megtanultak összefogni és úgy harcolni. Azt a kort a Sötétség és Fény összecsapásának korának emlegetik. Elég sokáig elnyúltak a harcok és egyre kevesebb esélye volt a démonoknak a többi nép leverésére. A Sötétség Lényei rájöttek, egy biztos megoldás van a győzelmükre, ha a Fény Népeit szétszakítják egymástól. A szárazföldjüket egy északi és egy déli részre szakították volna. Ezt nagy nehézségek árán megakadályozták a Fény Népei és volt eszük, még ott akkor lecsaptak a Sötétség Lényeire, akik a legtöbb varázslójukat abban a csatában elveszítették. A Sötétség Lényeit egy másik szárazföldre száműzték, míg a Fény Népei ott maradtak a kicsit megzilált partokon. A Sötétség és Fény kora olyan ezer évig tartott. Több száz évig béke honolt, és elkezdtek megfeledkezni az egykori hatalmas erejű ellenségről. A harcokat sose feledték, de a Sötétség Lényeiről semmit se tudnak most már. A béke időszakában a tündék teljesen elvágták magukat az emberektől és visszavonultak az erdőkbe. Az óriások a hegységeket sajátították ki maguknak, bár őket nem zavarta az emberek közelsége. A törpök is a hegyeket szerették, de főként a bányák miatt, könnyedén eléldegéltek az emberek mellett. Az embereket mindig is kíváncsiság fűtötte, mindent bejártak, amit csak tudtak és nem voltak megelégedve azzal, amijük van. Húgomhoz fordultak segítségért, aki meghallgatta őket. Addig csak az óriásoknak volt elemi mágiájuk, de onnantól kezdve az embereknél és a tündéknél is meg jelentek az elemi mágusok. Az emberi varázsló családok ezután összegyűltek először történelmük folyamán, de az elemi mágusokat kihagyták ebből a gyűlésből. Több család is ki szerette volna terjeszteni az emberek területeit. A varázsló családok többsége ellenezte a felvetést, de ezen sokáig vitatkoztak, míg végül harcba nem bocsátkoztak egymással. Ez az emberek saját háborúja volt. Se a tündék, se a törpök, se pedig az óriások nem vettek részt benne. Az eredménye a háborúnak pár varázsló család teljes kihalása volt. A legyőzött családok pedig behódoltak és visszavonultak saját birtokaikra. A győztesek pedig a többi nép segítségével létrehoztak egy koronát az emberek számára. A törpök bányászták ki az érceket, a tündék kovácsolták, az óriások drágaköveket adták bele, míg az emberek az érzelmeiket és tapasztalataikat. A legnagyobb hadvezéreik lelkeit zárták be az óriások által adott kövekbe, amik a koronát díszítették. Az egyik emberi család elvállalta a korona őrzését és a koronázási ceremónia megtartását. Ha a korona kiválaszt egy vezetőt, azt az embereknek el kell fogadnia és minden parancsát végre kell hajtania. Így sosem volt egy uralkodó család, mert mindig a korona döntött. A választásokon összegyűltek az emberek, míg a korona őrzésével ellátott család életre keltette a korona ékköveiben lévő szellemeket, akik utána választottak az egybegyűltek között. Ez a módszer sokáig működött. Azonban egyszer meghalt a király, és egy varázsló család kapott az alkalmon és kinevezték magukat az uralkodói családnak. Az emberek követni kezdték azt a családot és a koronát elzárták mindenki elől. Az a család hozott titeket, alakváltókat létre. Harcra készítettek titeket, hogy a többi népet legyőzhessék veletek. Nem számoltak a lázadásotokkal és inkább minden népet rátok uszítottak. Innentől a saját szemszögeteket ismeritek. Ami viszont az otthagyott bolygón történt eléggé meglepő volt. Az emberek először az óriásokat kényszerítették vissza a hegyekbe, utána a törpöket a barlangokba és végül a tündékkel szálltak harcba. Mint látjátok az a harc még most is tart, de már a végéhez közelít. A lázadó varázsló család sarja, Entera nagyon erős varázslónő, a legtöbb család tudását ellopta és annyi energiát halmozott fel magának, mint amennyi egy Erdőszellemnek van. Legort a koronát őrző család leszármazottja, akiknek a tudása még nincs Entera birtokában. Legort több családnak az utolsó élő varázslója, így ereje vetekedhet a hatalmon lévő varázslónőével. Meg persze képes feloldani a koronát védő varázslatokat, és ha megteszi Entera királynővé koronáztathatja magát és az emberek erőit egyesítve elpusztíthatná a tündéket. A húgom most se tesz semmi, amit nem helyeslek, de engedélyt kértem tőle, hogy ti átmehessetek és segítsetek saját belátásotok szerint.
 - Sok volt a háború ennél a bolygónál. - jegyezte meg Amber.
 - Nem volt sok háború, de ha volt, az hosszú ideig tartott. - felelte Are - Holnap reggel indultok, jobb ha Anna minél előbb közelebb kerül Legort-hoz.
  Are eltűnt. Néha már kezd idegesíteni, de egy Erdőszellemről beszélünk.
 - Hallották a feladatukat, most feküdjenek le, mert holnap korai lesz a reggel! - mondta az Ezredes és kiment a szobából.
  Egy ilyen történet után nem lehet csak úgy elaludni. Az első néhány percben nem szólalt meg senki sem, csak utána kezdődtek a beszélgetések. Néha kisebb csoportokban, de volt, hogy mindenki mindenkivel.
 - Miért minket küldenek erre? - kérdezte Ametiszt - Mármint a legtapasztalatlanabb szakasz vagyunk az egész erődben, vannak nálunk sokkal jobbak, akik ténylegesen képesek megvédeni valakit és harcban segíteni egy oldalnak.
 - Annát mi ismerjük a legjobban és egy összeszokott csapat vagyunk. Mellesleg az itt lévő tündék is minket ismernek a többieket nem. Lehet nem vagyunk annyira tapasztaltak, de egy háborúban sokat számít a bizalom és a tündék sokat segíthetnek nekünk, ha nem egy vad idegen szakasz megy oda. - gondolkodott el Rignot.
 - Háborúzni viszont még soha nem háborúztunk. Harcolni már harcoltunk, de a háború az más. Sokkal könnyebben meghalhatunk a harctéren. - szólt közbe Endrees is.
 - Nekünk ezzel együtt kell élnünk, katonák lettünk, mert egy nagyobb célért képesek vagyunk akár az életünket is feláldozni. Ha erre nem vagyunk hajlandóak, akkor soha nem válhatunk teljes értékű katonává. - nézett rá Thalia.
 - De egy másik bolygónak a szabadságáért harcolni nem a mi dolgunk. - kontrázott az előbbihez Endrees - Szerintem semmivel nem kéne hozzájárulunk ehhez az egészhez, hiszen nincs hozzá sok közünk.
 - Több barátunk is ott van. Segítenünk kell nekik, hiszen ők is többször segítettek nekünk, míg itt voltak. Mellesleg olyasmiről van szó, ami kezd túlnőni azon a bolygón. Ha az a varázslónő tényleg olyan erős, mint egy Erdőszellem és ennyire nagy benne a hatalomvágy akkor nem fog megállni egy bolygónál, sorra leigázhatja az összeset. A gyengébbekkel kezdené, mint például, amit Anna és Legort egyszer megmentett. Utána viszont szép lassan eljutna ide is és ha idáig eljut akkor már sehogyan se fogunk tudni az útjába állni. Most kell megállítani, amíg lehet. Mellesleg Are küld minket, egy ilyen küldetést nem utasíthatunk vissza. - zárta le a vitát Thalia.
 - Akkor se egy idegen bolygón szeretnék meghalni. - fortyogott Endrees.
 - Akkor tégy ellene. - morogtam közbe én is, ugyanis aludni szeretnék - A legjobb tudásod szerint harcolj a túlélésért. Kadétok vagyunk, még így is bármikor meghalhatunk, de katonaként lehet nap mint nap fogjuk az életünket kockáztatni. Szóval jobb, ha már most kezded hozzászoktatni magadat. Most pedig aludjunk, mert nem szeretnék holnap fáradt lenni.
 - Mi pedig nem szeretnénk egy nyűgös Lace-t. - tette hozzá Enturin.
  Csak egy dühös pillantást kapott válaszul, ugyanis a párnámat alvás előtt nem adom senkinek sem. A hátamra fordultam és hirtelen felugrott hozzám a Kicsikém.
 - Jöttél aludni Gyönyörűm? - simogattam meg Éjsötét-et - Téged most nem fog magával vinni a mami, túl veszélyes lenne neked. Majd Are vigyáz rád. - suttogtam.
  Éjsötét rám nézett a hatalmas szemeivel, mintha értené mit mondok neki. Végül elhelyezkedett mellettem, mert már túl nagy volt ahhoz, hogy rajtam alhasson. Arrébb csúsztam és már aludtam is.

*Másnap reggel; Lace szemszöge*

 - Ébresztő kadétok! - trappolt be a szobába az őrnagy.
  Kiugrottam az ágyból, de a másik oldalon, ugyanis Éjsötét enyhén betakarva szuszog az ágyamban.
 - Menjetek, szedjétek össze a felszereléseteket, majd reggelizzetek, vegyétek át a plusz csomagokat. Legkésőbb tízre legyetek az erőd előtt teljes felszerelésben. Mindenki olyan fegyvert használjon, melyet a legjobban tud kezelni, most nem gyakorlatra mentek, hanem éles küldetésre. Ne okozzatok csalódást! - ezzel sarkon fordult és kiment.
  Gyorsan felöltöztem és kimentem az ablakon, hogy megnézzem mit fogott a csapda. A három csapda közül csak egy ejtett valamit. Egy kis énekes madár. Éjsötétnek most ezzel kell beérnie. Hamar megjártam az utat alig telt bele néhány percbe. Éjsötét már az ablak előtti ágon várt rám. Odaadtam neki a reggelijét és bementem a szobába. Most sietnünk kell. Felváltva mentünk a fegyvertárba, ugyanis egyszerre túlságosan sokan lettünk volna. Először mi lányok mentünk reggelizni és a fiúk a raktárba. Az elsők között voltunk, ugyanis most már nem szükséges folytatni a visszahúzódást, tehát mindent, amit eddig csináltunk vissza kell állítani az eredeti állapotára. Magyarán a többi szakasz most a rét fátlanításával és a családok visszatelepítésével foglalkozik. Szerencsére sosincs túl sok személyes holmink az ilyen eshetőségek miatt.
  A reggelink bőségesebb volt, mint amihez hozzászoktunk. Kíváncsian néztünk a konyhásokra. Az egyikük mosolyogva adott választ a fel nem tett kérdésünkre.
 - Életetek első valódi küldetésére mentek, amit mellesleg Are adott ki nektek. Nem mehettek éhgyomorral.
 - Köszönjük a kedvességüket. - felelte mindannyiunk nevében Thalia.
  Leültünk a szokásos helyünkre, de csak fele annyian voltunk, mint szoktunk. Az utolsó étkezésünknek megadták a módját. Sok történet kering, miszerint Are küldetéseit kevesen élik túl, de akik elmennek sosem haltak meg hiába. Ha mindannyian otthagyjuk a fogunkat, akkor ez erőd veszített egy teljes kadét csapatot, de nem mernek ellenszegülni az Erdőszellemnek.
  Rántottát kaptunk, két szelet kenyérrel és vízzel. Mindenki gondolkodás nélkül magába lapátolta az ételt. Azért nagyon ritkán kap az ember nálunk ilyen bőséges reggelit és ha mégis akkor ki kell használni. Teli gyomorral sokkal jobb kedvem lett. Mire mindannyian befejeztük a reggelit a fiúk is kezdtek beszállingózni az étkezőbe. Visszavittük a tálcákat és elindultunk a fegyverraktár felé.
  Út közben találkoztunk az összes maradék fiúval, akik nem voltak még az ebédlőben. A raktár előtt egy idős úr várt minket.
 - Na, a lányok is méltóztattak megjelenni. Erre. - nyitotta ki az ajtót.
  Őt eddig itt még sosem láttam. Igaz kevésszer járok erre.
 - Az őrnagy úr összeírta kinek milyen felszerelés is kell. Ha mondok egy nevet az illető idejön és átveszi a neki összekészített felszerelést. Rendben?
 - Rendben.
 - Az útra kapott ételt majd az étkezőnél tudjátok átvenni. Az nem az én dolgom. Akkor kezdjük is. Kilvina Amber. Két hosszú tőr vékony pengével. Tökéletes szúrásra, vágásra nemigen. Páncélzat bőrből készült, tehát eléggé mozgékony. Egy kecses harcos. - sorolta, de nem nézett fel közben.
 - Auer Thalia. Egy kétkezes hosszú, keskeny pengéjű kard. A hegye bármilyen páncélt átdöf, az éle pedig nagy károkat képes okozni. Páncélja főként bőr, egyedüli fémből készült része az egy láncing, mely védi a teljes felső testét. Kitartó, félelmetes ellenfél bárki számára. - Thalia is átvette csomagját.
  Mindenkihez monológot fog mondani ezek szerint.
 - Tentus Ametiszt. Egykezes szablya és egy tőr. Bőr páncél, láncinggel. Mindent belead egy harcba, néha őrült terveket végig víve.
  Úgy látszik engem hagy utoljára.
 - Kalin Lace. Egykezes szablya, két hosszú tőr és három dobó tőr, csak bőr páncél. Veszélyes és kiszámíthatatlan. Akár egy elengedett vadmacska, csak karmok helyett tőrei vannak.
  Én is átvettem a felszerelést.
 - Végül Lynx Anna, bár tudom most nem tud itt lenni. Egykezes szablya, egy visszacsapó íj, és három tegeznyi vessző. Páncélja szintén bőr. Néha nem tudja mit is akar pontosan, de kellő időben és helyesen dönt. Erős és kifinomult ellenfél. - ezt a csomagot is én vettem át.
 - Elnézést uram, de honnan tud ennyi mindent rólunk? - kérdezte Amber.
 - A fegyverválasztás sok mindent elárul valakinek a személyiségéről. De ilyen szakaszt még nem láttam, csak egy valaki használ nehéz fegyverzetet és teljes vaspáncélt. Sok szerencsét kívánok, most pedig menjetek, mert útban vagytok és még sok teendő vár rám. - ezzel kitessékelt minket a fegyverraktárból.
  Ez nagyon fura volt. Mindegy is, át kell vennünk az ételadagunkat. A fiúk már átvették azt a reggelivel együtt. Mikor végeztünk mindennel még csak nyolc óra múlt. Éppen elhagytuk az ebédlőt, de míg mindenki a hálóhoz igyekezett addig én a betegszoba felé vettem az irányt.
 - Te senkit se szeretnél értesíteni a küldetésedről Lace? - nézett rám Enturin.
 - Szerinted? - vontam fel a szemöldököm.
 - Igazad van, elnézést. Hova mész?
 - Annához, meg leszek egyedül, te menj, azt hiszem sok levelet kell írnod. - mondtam és befordultam a megfelelő folyosóra.
  Néha irigylem a többieket, hiszen nekik van kit értesíteni mindenről. A szüleim nem foglalkoznak velem évek óta, így nem mondok nekik soha semmit. Bár írnék nekik, de úgyse olvasnák el a levelemet, így pedig felesleges. A betegszobában volt a gyógyító is.
 - Milyen az állapota? - kérdeztem.
 - Folyamatosan romlik, jó lenne, ha mielőbb indulnátok. Nem tudom meddig fogja még kibírni. - felelte.
 - Rendben, köszönöm, hogy szólt.
 - Siettesd meg a szakaszodat ifjú hölgy, addig a szakasztársát kivitetem az erőd elé. Még a végén a késlekedésük az ő életébe fog kerülni.
  Megértettem mit is kockáztatok vele. A felszerelését ott hagytam mellette, gyorsabb vagyok, ha nem kell azokat is pluszba cipelnem. Olyan gyorsan futottam, ahogyan csak bírtam. Bár lehet mindenki még nagyban fogja írni a levelét. Minden előzmény nélkül rontottam be a szobába. Kérdő pillantások fogadtak.
 - Sietnünk kell, Anna nem bírja sokáig. - mondtam - Indulnunk kell.
  Egységesen sóhajtott fel mindenki. Pár másodperc alatt befejezték a levelet és az asztalon hagyták megcímezve. Éjsötét kérdőn nézett rám. Most fogunk lebukni, de már nem tehetnek ellene semmit se.
 - Gyere kincsem, kövess. Elmegyünk sétálni. - mondtam neki.
  Ő leugrott az ágyamról és mellém jött. Elindultunk az erőd elé. Vissza fogunk még térni ide, de azért hiányozni fog ez az egész hely. A fák, a madarak, a levegő minden, ami ehhez kapcsolódik, hiszen a legboldogabb emlékeimet ebben a pár hónapban szereztem ezekkel az emberekkel.
  A kapu előtt felsorakoztunk, Éjsötét leült mellém. Nagyon okos jószág.
 - A jaguár is veletek van? - kérdezte az őrnagy.
 - Igen, uram. - feleltem.
 -  Ha legközelebb hasonlóra adja a fejét kadét, akkor rejtse el jobban, mert már az egész erőd tudott róla.
 - Majd vigyázok rá, míg távol lesztek. - hallottuk meg Are hangját.
  Letérdeltünk elé.
 - Álljatok fel! Nincs vesztegetni való időnk.
  Anna is itt feküdt egy hordágy szerűségen. Nagyon békésnek tűnt.
 - Nem fogtok semmit se érezni míg átértek Krentan-ra. De előtte még valami.
  Egy idegen nyelven motyogni kezdett és a karjait kinyújtotta felénk. A szavaknak, amit használt, hatalmuk volt. Még én is éreztem milyen hatalmas erő rejtőzik bennük, pedig nekem aztán semmi közöm sincs a mágiához. Zöldes fénypontok hagyták el a kezét, melyek ránk tapadtak, a páncélunkra, fegyvereinkre és a bőrünkre, majd eltűntek.
 - Az Erdőszellem Áldása. - suttogta Denrick, mégis mindannyian tökéletesen hallottuk.
 - Ezáltal a felszereléseteket megerősítettem, a bőr páncélotok olyan erős lett, mint az itteni legerősebb anyag, ahogyan a fegyvereitek is, mégis a súlyuk ugyanaz maradt. Ha erdőben jártok ott vadállat nem fog rátok támadni és mindig találtok vizet vagy ételt. Legyetek óvatosak és vigyázzatok egymásra.
  Hirtelen megjelent körülöttünk egy kupola hasonló, mint amilyenben eltűntek a tündék, de ez zöld színű volt. Hiány érzetem volt, távolodtunk az otthonunktól és a többi alakváltótól. Mégis mi lesz ezután?