65. fejezet 2. rész - Az ősi szülőföldön

*Anna szemszöge*

  Fű illatát éreztem, és a talaj nedvességét. Nyújtózkodtam egyet, ugyanis a végtagjaim teljesen elgémberedtek. Nehezen mozogtak, erőtlennek érzem magamat. Kinyitottam a szememet, de azonnal vissza is csuktam, túl erős a fény. Oldalra fordultam és a földet nézve ültem fel. Lassan, fokozatosan sikerült visszaszoktatnom magamat a fényhez. Megmozgattam a nyakamat, majd körülnéztem. Egy erdő, de sokkal másabb, mint amihez szoktam. A fák sokkal alacsonyabbak a megszokottnál, a tízméteres magasságot kevés éri el. Sokkal szerteágazóbbak, és a kérgük is rücskösebb. Viszont minden sokkal színesebb. A fák ritkábban álltak, sok a bokor és a lágyszárú növény. Nagyon furcsa érzésem van, ugyanis ez egy erdő, de számomra az erdő nem így néz ki.
 - Végre felébredtél! - hallottam Lace metsző hangját.
  Az erdő csöndjét teljesen eltiporta.
 - Hány napot aludtam végig? - ásítottam egyet, majd felkeltem a földről.
 - Itt csak egy órácskát, de otthon egy egész napot. Nagyon rossz bőrben voltál, ezért Are minket is veled küldött, ha netán olyan helyre érkezel, ahol könnyedén megtámadhatnak, míg eszméletlen vagy. Gyere a többiek erre vannak. - intett.
 - Nem egy helyre érkeztünk? - döbbentem meg.
 - De, csak körül néztünk egy kicsit. Éppen hozzád tartottam, ugyanis sikeresen a legnagyobb gazba érkeztünk és gondoltam kihúzlak ide. - állt meg egy tisztás közepén - Kicsit több a hely és még látjuk is egymást.
 - Nagyon alacsony a fű. - hajoltam le és megsimogattam a fűnek a tetejét, mely nem hegyes volt, hanem lapos és érdes - Biztosan idehozzák legelni az állatokat.
 - Lehet. - vont vállat Lace - A többiek felbontották az étel csomagjukat, gyere, majd éhen halok!
  Lace után siettem, aki szó szerint bezsongott az étel illatára. Hamar a többiekhez értünk.
 - Komolyan otthagytatok? - kérdeztem, miközben elvettem az ételadagot, amit Endrees tartott felém - Köszönöm.
 - Éppen átpakoltunk és úgy gondoltuk te leszel utoljára áthozva, hiszen keresni kellett egy megfelelő helyet, amíg az nem volt meg, nem akartunk cipelni téged. - válaszolt Rig két harapás között - Mellesleg kaptál az ételen kívül még felszerelést is, ugyanis itt háború van.
 - Igen, tudom. Legort emlékei sokat elárulnak, köztük azt is, hogy itt más nyelvet beszélnek, mint mi. - közben elkezdtem majszolni az ételt.
  Csak most vettem észre mennyire éhes vagyok.
 - Tudod mi folyik itt? - kérdezte Tizon.
 - Aha. - feleltem teli szájjal - Entera meg akarja kaparintani az összes varázsló család tudását és egy végső támadást mérne azzal a tündékre. Az indok egyszerű, ő csak az emberek méltó helyét akarja ezzel kivívni, ugyanis eddig szerinte az összes nép elnyomta őket. Olyan karizmatikus személyiség, akit az emberek mindenképpen követnek.
 - Remek. Még valami? - nézett rám két harapás között.
  Megpróbáltam telepatikusan elérni Legort-ot, de nem jártam sikerrel. Messze van tőlem és valamilyen fal is elválaszt minket. Görcsbe rándult a gyomrom egy percre. Eddig mindig tudtam vele beszélni, csak akkor nem, ha ki volt ütve. De most ébren van. Érdekes ez az egész, mi okozza ezt a falat?
 - Nem tudok beszélni Legort-tal. - böktem ki végül.
Mindenki kérdőn nézett rám.
 - Azt hittem, amint ideérünk az elmétek újra rendben lesz. - jegyezte meg Thalia.
 - Én is azt hittem - ingattam a fejemet - Egy különös fal vág el minket egymástól.
 - Érzékelni sem érzékeled? - kérdezte Lace.
 - De érzékelem. Messze van. - feleltem - De többet nem tudok róla.
  Ezután mindenki csendben evett. Két zsemle, két szelet szalonna, kevés kenhető fehér valami egy kis szütyőben és egy kulacsnyi víz. Hamar befaltam az egészet, hiszen egy napig nem ettem semmit se. Egy körben ültünk le egy fa alatt. Szép lassan mindenki befejezte az evést. Muszáj volt ugyanis a későktől Lace kunyerálni kezdett.
 - Éjsötétet otthagytátok? - kérdeztem.
 - Are vigyáz rá. - válaszolt mellettem Endrees.
 - Az őrnagy tud róla?
 - Eddig is tudott, nem lepődött meg rajta. - felelte.
  Rignot folyamatosan maga elé bámult, nagyon gondolkodott valamin, majd hirtelen felnézett. Már senki sem evett. Felállt, ezzel szót kérve magának.
 - Döntenünk kell hogyan tovább. Már itt vagyunk egy vadidegen bolygón, ahol még csak megérteni se fogunk senkit se. Legort messze van tőlünk és a többi tündéről semmit se tudunk. Amondó vagyunk kerüljünk minél előbb a szövetségeseink közelébe, magyarán keressük meg a tündéket. Nem rohangálhatunk fel s alá, hiszen könnyedén elkaphatnak és mi itt ellenségek vagyunk. Ha lebukunk akár Vadászokat is küldhetnek a nyomunkba, amire gondolom senki se vágyik.
 - Hogyan találjuk meg a tündéket? - kérdezte Thalia.
 - Tudsz ebben segíteni Anna? - nézett rám Rignot.
 - Igen. Argot elméjét könnyedén meg tudom találni, de már maga a tünde elme eléggé feltűnő. Adjatok egy kis időt, addig keresgélek.
  Elkezdtem az elmémmel nyújtózkodni a szélrózsa minden irányába. Nehezen mozgok szellemi szinten, bár lehet ez csak a világ ismeretlenségének köszönhető. A szakaszt már rég elhagytam, sőt nagy eséllyel az erdőn is túl jutottam az egyik irányban. Arra felé összpontosítottam, ugyanis több elmét érzékelek. Egy település több ezer emberrel, de tündék is vannak itt, igaz egy kupacban, az a sok-sok ember pedig körülöttük van. Egyik tünde sem ismerős, viszont két idegent is érzékelek, akik nem tündék, az elméjük mégis ismerős. Közelebb semelyik irányba nem találtam semmit se.
 - Tőlünk északra van egy város. Emberek és tündék is vannak ott. Viszont itt nem létezik olyan hely, ahol a két nép megélne egymás mellett. - mondtam.
 - Nem találtál mást? - kíváncsiskodott Rignot.
 - Tündét semerre se. Ha vannak is túl távol és nem tudom érzékelni őket. - ráztam meg a fejemet.
 - Meg kell néznünk pontosan mi is van ott. - jelentette végül ki - Annával ketten megyünk be, a többiek kint maradnak a település közelében és figyelnek, ha bármi gyanús történik azonnal segítetek, rendben?
 - Miért te mész Annával? - kérdezte Lace.
 - Mert senkit se szeretnék nagy veszélybe sodorni. - felelte Rignot.
 - Ha adódna valami gond. - kezdtem - Akkor induljatok el keletre, lehet ott segíteni fognak.
 - Honnan veszed? - nézett rám Thalia.
 - Az utolsó emlékem Legort-tól, hogy Argot-ot kelet felé küldi. Aztán képszakadás.
 - Akkor miért nem megyünk egyből oda? - nézett köre Denrick.
 - Mert lehet már csak én találtam ki ezt az egészet. - feleltem - Néha nehéz megkülönböztetni egy emléket egy álomtól. Nem tudom valódi-e ez a tény vagy sem, és így először inkább egy tündével beszélnék, aki talán tud valamit.
 - Rendben. Ki van a terv ellen? - állította le az egész veszekedést Rignot.
  Senki se jelentkezett vagy szólalt fel.
 - Az erdőn kívül van a város, szóval az erdő szélén várakozzatok, ha baj van telepatikusan üzenek. - mondtam.
 - Az erdőn kívül van a város? - hüledezett Enturin.
  Mindenki kérdőn nézett rám.
 - Igen, itt az emberek sőt a tündék is az erdőn kívülre építkeznek. Minden épületük a földön található messzebb az erdőtől. A nagyobb települések falakkal kerítik körbe magukat és sokszor építkeznek kőből és egy ahhoz hasonló anyagból, csak annak nem tudom a nevét. Fát ritkán használnak, ha használnak is, akkor a fát kivágják és feldolgozzák. - fejtettem ki - Egy idő után meg lehet szokni.
 - Azon a másik bolygón is ez volt?
 - Igen. De ott is ilyen aprók voltak a fák.
 - Menjünk, sötétedésre vissza szeretnék érni. - sürgetett Rignot - Csak akkor segítsetek, ha Anna szól. Ha nem szól, bent ragadtunk és semmilyen hír sem érkezik felőlünk, akkor induljatok keletnek.
 - Az is előfordulhat, hogy bezárják a városkapukat, míg bent vagyunk. Akkor szólok és maradjatok a közelben, mert akkor Rignot-tal a városban töltjük az éjszakát.
  Mindenki csak bólogatott. A bőrpáncélomat felvettem, a szablyát az oldalamra csatoltam, az íjamat és a tegezeimet itt hagyom, ugyanis azokat nem fogom tudni hasznosítani a városban. Tapasztalataim alapján nincsenek nagy nyitott helyek. A köpenyemet igyekeztem minél jobban összehúzni magamon, hiszen itt nagyon kirívó egy nő páncélban és fegyverrel.
 - Még valami, - jutott eszembe - az embereknél nem szokás a lányoknak fegyvert és páncélt hordani szóval jobb, ha eltakarjátok magatokat.
 - Milyen egy nem normális társadalom ez. - morogta Lace.
  Én vezettem a többieket az erdőszélére. Egy percre megálltunk, ugyanis ledöbbentek a város kinézetén. Már láttam emberi várost a földön, így számomra ez az egész nem olyan sokkoló. Késő délutánra hajlik az idő. Rignot-tal elindultunk a többiek ott maradtak és folyamatosan figyeltek minket.
 - Az emberek között tettessünk magunkat süketnémának. - hozta fel az ötletet Rignot.
 - Rendben.
  Gyorsan sétáltunk. Rignot diktálta a tempót. Lehet az sokkal jobban igaz lenne, hogy Rignot sétál én pedig futva próbálom őt utolérni. Nem is értem, hogyan képes erre. Ez nekem egy kocogó tempó nem séta. Viszonylag hamar elértük a várost. A fal közelebbről még hatalmasabb, mint ahogyan távolról kinézett. A kapu se aprócska, két szekér könnyedén elfér egymás mellett széltében, magasságban pedig nem tudom kinek építették, de biztosan túllépte a hat méteres magasságot. Hirtelen elénk állt egy katona. Mindketten megtorpantunk. Ott fürkésztük egymást, míg a katona meg nem szólalt. Kérdőn pislogtunk rá, hiszen egy szót sem értettünk a mondandójából. Rignot kezdte a mutogatást. A fülére és a szájára mutatott majd megrázta a fejét. A katona még egyszer megszólalt, de ezzel se mi se ő nem lett okosabb. Végül felemelte a fegyverét, majd a másik kezével ránk mutatott. Rignot megmutatta a kardját, aztán felemelte a kezét, miszerint más nincs nála. Utána elállt az utunkból. Én nem érdekeltem őt, hiszen nők nem hordanak maguknál fegyvert. Szorosan egymás mellett haladtunk és halkan beszéltünk. Ha bárki is kihallja a más nyelvűségünket, akkor abból olyan probléma is lehet, amit nem tudnánk egyszerűen megoldani.
 - Merre vannak a tündék? - suttogta Rignot.
 - Vezetlek, megpróbálok a közelükbe jutni. Mindig eltévedek az emberi városokban, azonban most támaszkodhatok a tündék elméjére és követhetem azt. - válaszoltam.
  A falhoz közel aprócska házak voltak, valamelyik nem is fából vagy kőből készült, hanem egyszerű ruhaanyagból. A főutca valamennyire kővel volt kirakva, de minden más mellékutca föld út volt. Ha voltak is nem rongyból készült házak, azokon látszódott mennyire lelakták. A kőházak, majdhogynem összedőltek, a faház mindenhol toldozott-foltozott volt. A gyerekek az utcán rongydarabokban rohangáltak cipő nélkül és minden csontjuk kilátszott. A felnőttek se néztek ki jobban, de az arckifejezésük nagyon komor volt, már-már ijesztő. Az öregek az utca szélén ültek, a legtöbbjük előtt egy-egy edény álldogált üresen. Minden arra járót megszólítottak, akik legtöbbször ügyet sem vetettek rájuk. Ez hasonlít arra, mikor még a másik bolygón egy falut vittem be a városba, ott is hasonló volt a helyzet. Döbbenten néztünk körbe-körbe. Lehet már jártam hasonló helyen, de még mindig nem szoktam meg teljesen ezt az egészet. Hiszen mi teljesen az ellentéteként élünk az itt lévőknek. Az erdő a hazánk, ahova az emberek kevésszer mennek, élő növény alkotja a házunkat, míg itt minden olyan rideg és élettelen. Most a lábunk alatt rendes talaj van, nem pedig összefont ágak egy hatalmas mélység felett. Minden más és nem lehet hozzászokni ezekhez a változásokhoz egy nap alatt. Többen megszólítottak minket az utca széléről. Mindig lehajtott fejjel tovább mentünk a célunk irányába. A város belsőbb részét egy folyó választotta el és felette egy kőből készült íves út volt. Azt hiszem ezt hídnak hívják. Mi is használjuk, de főként ha két fa között kell valamilyen átjárhatóságot megoldanunk. Az csak egy gyorsan összetákolt valami. Itt még korlát is van. Rignot a hídközepére érve kíváncsian lepillantott a folyóra. Elfintorodott valamiért. Mellé sétáltam és szintén lenéztem. Igaz nem láttam annyit, mint Rig, de így is megértettem az undorát. A víz barna a sok szeméttől, amit beledobáltak az emberek és a híd alatt a folyópartján több kisebb sátorszerűség volt felállítva. Gyorsan tovább mentünk, majd máskor állunk meg csodálkozni, mikor is több időnk lesz. A híd másik részén már sokkal jobban nézett ki minden. A házak már nem olyan ütött-kopottak. Volt egy hangos ház is, mely mellett egy faházikó állt, amiben lovak álldogáltak. A kőház két emeletes volt és hangos zene szólt ki onnan. Sült hús illatát, valamilyen alkohol szagát és erős emberi izzadságot ontott ki magából a ház. Rignot-tal egy hatalmas körben elkerültük azt. Emberi alakunkban is érzékenyebb a szaglásunk az embereknél. Ez az szag elegy, ami onnan kijött csak mielőbbi tovább haladásra sarkallt minket.
 - Most jobban örültem volna, ha minden érzékszervünk tompább lenne. Ezt máshogy nem lehet elviselni. - suttogta Rignot - A másik világ is ilyen volt?
 - Ott nem mentem be ennyire a városba. Csak a külső részeket láttam, amik jobban nézte ki ennél.
 - Mennyire vagyunk már közel?
 - Nehéz megmondani. Talán még tíz-húsz perc.
 - Mennyit is mentünk eddig?
 - Körülbelül ugyanennyit. Miért?
  Rignot hátra fordult pár pillanatra, majd visszafordult.
 - Ha napnyugtakor zárják a kaput, akkor még visszaérhetünk a többiekhez vagy most megkeressük a tündéket és bent ragadunk egy éjszakára. - nézett rám.
  Körbe néztem, hátha kitalálok valami gyors megoldást. Mindenképpen beszélni akarok egy tündével, hiszen egyedül ők értik meg itt a nyelvünket. Telepatikusan nem szólíthatom meg őket, ugyanis könnyedén védekeznek egy behatoló ellen, mellette pedig könnyedén támadnak, én pedig jelenleg nem tudok erősebben védekezni, mert Legort-tal nem állt helyre a kapcsolatunk. Csak most vettem észre azt a hatalmas tornyot, mely előttünk tört a magasba.
 - Rig, te ezt már észrevetted? - kérdeztem az épületet szuggerálva.
 - Te nem? Az volt az első, ami szemet szúrt nekem.
 - Azt hiszem az a célunk. Ott vannak a tündék.
  Elgondolkodott, majd felnézett.
 - Szólj a többieknek, nagy eséllyel bent maradunk. De azért siessünk, hátha mégis kijuthatunk.
 - Miért egyeztél bele?
 - Semmit se tudunk erről a világról és az információ, amit kaptunk nem eléggé pontos. Jobb, ha valakitől tájékozódni tudunk. Induljunk!
  Sietősen lépkedtünk a hatalmas torony felé. Mikor is egy ember tömegbe ütköztünk. Valaki egy emelvényen állt és be nem állt a szája, míg a többi ember feszülten figyelte szónokló társukat. Az egyik oldal járhatatlan volt, így átmentünk az út túl oldalára, ahol pár katona ácsorgott. Már éppen elhaladtunk volna a katonák mellett mikor is az egyikük elénk lépett. Mondott valamit, közben végigmérte Rignot-ot. Újra előadtuk a süket-néma előadásunkat, mire a férfi vállat vont és odaszólt az egyik társának, majd mutogatott, hogy kövessük. Egymásra néztünk, végül inkább követtük a katonát. Itt sokkal nagyobb előnyben vannak, mint mi hiszen ismerik a terepet, na meg persze a létszámfölényről ne is beszéljünk. Rignot mellett maradtam, most nem szabad elkeverednünk egymástól. Előttünk és mögöttünk is egy katona, mintha foglyok lennénk. Néha össze-összenéztünk, semmit se értettünk a jelenlegi szituációból. Miért visznek magukkal?
  Az elméjükben óvatosan kutatgattam, de mivel nem értem a nyelvüket, csak az érzelmekből tudtam valamit kiolvasni. Nyugodtság és elégedettség. Remek, ez semmit se mond nekem. Csöndben közeledtünk a toronyhoz, nem szólalhattunk meg. Igaz, úgy sincs mit mondanunk. Csak nem kerültünk bajba öt perc alatt, jobban mondva remélem nem kerültünk bajba. A torony előtt a hátsó katona mutogatni kezdett nekem. Úgy tett mintha valamit a fejére húzna. Kérdőn néztem rá, aztán rájöttem mit szeretne. A fejemre húztam a csuklyámat és úgy mentem velük tovább. Egyre furcsább kezd lenni ez az egész. A kapunál az előttünk lévő katona beszélgetett az ajtónállóval és a végén kezet fogtak. Újra intett nekünk mire követtük. Egy udvarba értünk, ami keskeny volt, ugyanis egy mély folyó választotta el a túl parttól. Itt is átmentünk a hídon, de ez alatt senki és semmi sem volt. A hídon túl volt a hatalmas torony, mely majdnem a felhőkig ért és fehér kőből építették. Nem mészkő, annál másabbnak tűnik. Nem tudom mi is az pontosan, de jól bírja az idő viszontagságait. Apró ablakok törték meg a tükörsima felületet. Áthaladtunk a kapun, ami bevezetett az épület sötétségébe.
  Bent már nem volt olyan szép fehér, mint kívülről. A mennyezetet vastag korom réteg takarta a fáklyák miatt. A bejárat közelében a katona magához vett egy fáklyát és egy másikkal meggyújtotta azt. A hosszú folyosó egy nagy ívben kanyarodott. Sosem lehetett a végébe látni. Egyszer csak a baloldalon feltűnt egy ajtó. Bementünk rajta. Egy hatalmas kör alakú helyiségbe értünk, melynek a közepén egy meredek csigalépcső húzódott. A terem széleit celláknak építették. Cellák, egyedül a kört az ajtó törte meg azon kívül a többi rész masszív ráccsal volt elzárva, melyek mögött tündék voltak. Sokkal másabbnak néznek ki, mint azok akiket megismertünk, az arckifejezésük reményvesztettségről árulkodik. A katonákat nem érdekelte ez az egész, mi Rignot-tal viszont annál jobban meghökkentünk és megálltunk az ajtóban. Vajon az egész épületet ekkora szintekre osztották fel? Itt csak tündéket tartanak fogva? Ez egy hatalmas börtön. Telepatikusan gyorsan körbenéztem. Minden tünde itt van ebben a fehér börtönben. Viszont az a két ismerős elme alattunk van, pedig nem is mentünk fel egy emeletet sem. A mögöttünk lévő katona megköszörülte a torkát és a társa felé mutatott, aki eltűnt a csigalépcső aljában. Gyorsan összekaptuk magunkat és követni kezdtük az első katonát. Rignot ment elöl én pedig utána. Minél lejjebb mentünk, annál áporodottabb volt a levegő. Számomra ez nagyon más, mint amihez szoktam. Barlangban csak egyszer jártam ott is jó volt a szellőztetés, ezenkívül mindig is az erdőben éltem, ahol a levegő mindig friss és üde. Itt viszont majdnem fullasztó ez a légkör. Végre leértünk legalulra, ott is egy vaskos vasajtó zárta el az utunkat. A katona hármat döngetett rajta, majd valami nagy csikorgással elhúzódott. Fém csúszott fémen, teljesen kirázott a hideg, nagyon fülsértő hangja volt. Suttogást hallottam, aztán újra fém csikorgást. Végül csak kattant a zár és az ajtó lomhán kitárult előttünk. A lenti terem nem volt kör alakú. Egy keskeny út vezetett el a cellák előtt, ketten állva épphogy csak elfértünk rajta. Cellából se volt sok, olyan öt darab lehetett, mellesleg csak kettőben voltak. Furcsa mód viszont a falak nem kőből vagy földből készültek, hanem fából. A rácsokat is fa alkotta. Számomra kicsit otthonos volt ez az egész, ugyanis a fa még élt, azaz valaki varázslattal formálta ezt az egészet ilyenné. A fáklyát a csigalépcsőnél hagytuk, itt üvegben valamilyen energia gömb szolgáltatta a fényt. Az ajtónál volt mondhatni a legtöbb hely, mind a négyen kényelmesen elfértünk. Két újabb őr jött elő a folyosóról. Örömmel üdvözölték a minket kísérő két katonát. Mi csak össze-vissza kapkodtuk a fejünket Rignot-tal. Mi ez az egész?! Lehet nem kellett volna követnünk őket? Igaz, így visszagondolva az emberekben nem lehet annyira megbízni. A katonák beszélgettek valamiről, néha ránk néztek. Egyszer csak az egyikük hangosan felnevetett, majd hátba csapta Rignot-ot, aki majdnem orra esett, mert nem számított rá. Az a katona, aki idehozott mutogatni kezdett. Rámutatott a cellákra, majd ránk és a talajra. Be akarnak zárni minket az egyik cellába? Aztán magukra mutatott és a lépcsőre. Talán elmennek valahová? Az egyikük egy kardot dobott Rignot-nak, majd mind a négyen eltűntek a vasajtó mögött, amit természetesen bezártak. Ott álltunk ledermedve. MI? Ez az egy kérdés visszhangzott a fejemben. Mikor kellő távolságba értek megszólaltam.
 - Te ki tudtál venni valami értelmeset a mutogatásból?
 - Először azt hittem mi is foglyok leszünk, de aztán kardot is adtak és leléptek. Fogalmam sincs mi történt. - a kardot letette a kezéből - Te nem láttál a fejükbe?
 - Más nyelven beszélnek, mint mi és ezt a nyelvet nem beszélem, tehát a gondolataikat sem értem.
 - Legort emlékei nem segítenek? - reménykedett Rig.
 - Nem. Minden gondolatát úgy értem, mintha folyamatosan a mi nyelvünkön beszélt volna, ami persze nem igaz. De pont ezért nem tudom fordítóként használni.
 - Szóval jelenleg bezártak minket ebbe a lyukba és azt se tudjuk miért? Egész jó a helyzet. Tündék vannak itt? - nézett a cellákra.
 - Egy tündét se érzékelek. - beléptem a folyosóra - Jobb szélen Markus van bezárva.
 - Markus? Ő kicsoda?
 - Legort régi barátja, ő elsőként lépett idegenként a bolygónkra.
 - Szóval ő indította a pánik hullámot. - jegyezte meg Rignot - Hogy került ide?
 - Az itt hatalmon lévő varázsló nemigazán kedveli, sokszor tett keresztbe neki. Ennyit tudok.
 - És ők ketten baloldalon? - nézett a folyosó túloldalára.
 - Ismerős az elméjük, de nem tudom honnan. Teljesen ilyen elmével még nem találkoztam.
 - Hogy érted? Hiszen az előbb, mondtad, hogy ismerős.
 - Hasonlítanak valakikre, de ők nem lehetnek itt. - ráztam meg a fejemet - Nézzük meg kik azok!
 - Rendben. - Rignot leemelte az üvegburát mely a fényt szolgáltatta és előre ment a folyosón, egészen a szélső celláig.
  Két férfi feküdt ott, látszólag alszanak. Aki közelebb volt annak láttam az arcát, ismerős volt, bár így annyira még sem. Csak hirtelen nem tudom megmondani kire is hasonlíthat, mikor is láthattam. Hirtelen beugrott honnan volt ismerős. Hasonlít Boren-re a Vadászra, de ő tünde. Jobban belegondolva, csak tündeként láttam, viszont Vadász létére biztosan több alakja van és most az emberit használja. Ha ő itt van, akkor aki távolabb van csak is Nübtel lehet.
 - Ismered őket? - zökkentett ki Rignot a gondolataimból.
 - Igen, de nem fog tetszeni a válaszom. - húztam el a számat.
 - Anna, nem azért de én is alakváltó vagyok. - nevetett fel Rignot - Ugyanúgy érzem a szagukon mik is ők, mint te. Ha nem tévedek, két Vadász tartózkodik ebben a cellában, nem?
 - De. De azon kívül is ismerem őket. - meredtem a cella belsejébe.
 - Honnan? Mikor találkoztál te Vadásszal?
 - Emlékszel mikor hirtelen félholtan a semmiből kerültem elő?
 - Igen, mikor egy idegen világon kellett segítenetek Legort-tal. Ott futottatok össze és még élnek?
 - Ő - böktem a közelebb fekvőre - majdnem elintézte a halálát. Nagyon idegesítő tud lenni, de egy idő után már kibírható. Mellesleg tartották a szájukat a velem való találkozásról.
 - Szerinted most is hallgatni fognak?
 - Biztos vagyok benne, rájuk se vetne jó fényt, ha kiderülne szökni hagytak egy alakváltót.
 - Felébresszük őket? Bár a kulcsot elvitték. - nézett az ajtó közelébe Rignot.
 - Ezt könnyedén meg lehet oldani.
  Benyúltam a rácsok között és az ágynak csúfolt valamiről lehúztam Boren-t, aki egy tompa puffanással földet is ért. Gyorsan kikaptam a kezemet, ismerem a gyorsaságát és nem szeretném, ha félreértés történne. Azonnal lábra állt és kiabálni kezdett velünk, persze idegennyelven, így nem értettünk meg semmit se.
 - Velük is kézzel-lábbal való mutogatással értetted meg magadat? - sóhajtott Rignot, akinek már kezd elege lenni, ebből a süketnéma szerepből.
 - Nem, beszélik a nyelvünket. - ráztam a fejemet.
  A Vadász kérdőn nézett ránk.
 - Nem úgy tűnik, mint aki értene minket. - jegyezte meg Rig.
 - Hogy kerültetek ide Boren? - kérdeztem - Anna vagyok.
  Boren arcán őszinte döbbenet ült ki.
 - Anna? Az alakváltó? Inkább te hogy kerültél ide, a lehető legrosszabb helyre? És ő melletted kicsoda?
 - Igen, én vagyok. Az idekerülésem bonyolult, de röviden Legort hibája. Ő idejött és az Erdőszellem inkább utána küldött, mintsem végignézze a halálomat. Ő itt pedig Rignot, a szakasztársam.
 - Hogy kerültetek ebbe a börtönbe? - nézett ránk.
 - Süketnémának csapni való vagyok, mert nem tudom, semmit se értettem meg abból, amit a katona mutogatni akart. - vontam vállat - Bár Markus egész végig figyelte az előadásunkat.
 - Markus? Aki itt van a másik oldalon?
 - Igen.
 - Remek, egy szót se fogunk tudni kiszedni belőle. Bárki jött ide, bármilyen módszerrel soha nem mondott egy szót se.
 - Majd velünk beszélni fog. De előbb kiszabadítunk titeket. - mondtam és megnéztem az ajtót.
 - Anna, biztos vagy benne? - nézett rám teljes komolysággal Rignot - Két Vadászt akarsz kiengedni, akiknek a főfeladatuk az alakváltók megölése.
 - Ez a két Vadász egyszer megmentette az életemet. Nem fognak bántani minket.
 - Ha te mondod. - hagyta rám - Ezek a fák hasonlítanak a szülőföldünk fáira, nem?
 - De. - adtam neki igazat.
 - Bocsi a közbeszólásért, de ezt egy fegyver se vágja át. - szólalt meg Nübtel a sarokból - Tartottak nekünk erről egy bemutatót, így akartak lebeszélni minket a szökésről.
 - A mi fegyvereinkkel át lehet vágni ennek a fának a kérgét. - felelte Rignot.
  Hátrébb álltam, ugyanis a fa kérgéből néha még tőröket is készítenek olyan erőssé képes válni. Ha arra készül Rignot, mint amire gondolok, akkor kirepülhet egy-két szilánk. Rignot elővette a kardját és mint egy favágó először a lassan a megcélzott felületre tette a kardja élét, majd egy hirtelen mozdulattal felemelte azt és villám sebességgel lesújtott vele. Hangos csattanás töltötte be az egész termet és faszilánkok repkedtek mindenhova. Az arcom elé kaptam a kezemet, azonban pár szilánk meg is sebesített, de nem olyan vészes. A zár használhatatlan lett és már könnyedén ki lehetett nyitni az ajtót.
 - Miből van a kardod? - kérdezte Boren, mikor kilépett a cella ajtón.
 - Fémből. - vont vállat Rignot - De hogyan hoztak ide acélfát?
 - Acélfa? - nézett rá Boren.
 - Így hívjuk ezt a fát.
 - Ugye senki sem sérült meg? - kérdeztem.
  Mindenki rázta a fejét.
 - Még egy ajtó hátra van és a tündéket se ártana meglátogatnunk. - tettem hozzá.
 - Miért akartok ti egy tündével beszélni? - nézett ránk Nübtel.
 - Mert nem sok mindent tudunk a bolygó jelenlegi helyzetéről és eddig azt hittük, csak ők beszélik a nyelvünket. - felelte helyettem Rignot - Benne is megbízhatunk?
 - Jelenleg semelyikünket sem ismeri. Szóval nem tudom, ha segítünk nem fog ránk támadni.
 - Azt mondtad ismered.
 - Nem én ismerem - nyomtam meg az én szócskát - hanem Legort. Legort jó barátja.
 - Hogy tervezted ezt megvitatni vele? Mármint mindannyian ismerjük Legort-ot, de nem fog hinni nekünk.
 - Nübtel vállalod a fordító szerepét? - kérdeztem a Vadásztól.
 - Miért nem engem kértél fel? - tettette a sértődöttet Boren.
 - Mert túl éles a nyelved. - vágtam vissza.
 - Bemutatnál minket neki? - fordultam Nübtel felé, aki azonnal elkezdte a tolmácsolást.
  Nem szólaltam meg, végig Markus-t figyeltem, ahogy ő is minket. Mikor Nübtel végzett megszólalt.
 - Mit mondott?
 - Nem hiszi, hogy ismerjük a barátját ugyanis neki nem Legort a neve.
 - Pontosan azt fordítsd, amit mondok. Tudom mivel győzhetjük meg. - vettem egy nagy levegőt és már előre felkészültem Legort kisebb dührohamára - Nem csak Legort a neve, hanem Etron és Daren is, de a Névtelenek körében az Etron vált ismertté. A megbízók viszont csak Árnynak vagy Koronatolvajnak emlegették, ugyanis ha betört akkor már csak az ékszerek és a kincsek hűlt helye árulta el őt. Soha se látták egy betörésnél se, de mégis mindenki félt tőle. Sokáig nem tudtatok egy csapatot alkotni, mert hiányzott a harmadik személy, aki felveszi a kapcsolatot a két fél között. De végül találtatok valakit, méghozzá Niliva-t Entera lányát. - tartottam egy kis szünetet, aztán folytattam - Az egyik küldetésetek során Entera véletlen mindhármótokon egy varázslatot használt, mely a személyt, akit eltalált, egy ismeretlen helyre vitte és az esetek többségében olyan helyre, ahol az illető egyből meg is halt. Legort, vagyis Etron ezen a bolygón maradt, de átment a tündékhez, miután se téged se Nili-t nem találta meg. Az alatt a nyolc év alatt sokszor üzent neked, de te egyszer sem válaszoltál. Mikor utoljára üzent, rá egy nappal átjöttél az otthonomra és óriási káoszt okoztál. - ezzel befejeztem az egészet.
  Nübtel még mindig fordított, miután végeztem a beszéddel. Markus figyelmesen hallgatott. A végén nem szólt semmit se. Egy ideig némán ült egy helyben. Majd még is csak mondott valamit. Nübtel azonnal fordított.
 - Azt kérdezi, miért jöttél Etron után, ha csak akkor ismerted meg, mikor azon a világon járt?
 - Az elménk össze van kötve, csak tíz percig tudott ébren maradni aztán elájult, bár ahogyan a fejem akkor sajgott le is ütötték. Nem tudom mennyi idő is telt itt el azóta pontosan, de csak egy napot vártak a világomon az átküldésemmel, igaz nem voltam akkor se magamnál.
  Biztosan fárasztó lehet ez az egész Nübtel-nek, egyszer az egyik egyszer a másik nyelven beszélni. Már biztosan összekavarodtam volna már a helyében. Markus tekintete még mindig bizalmatlanságot tükrözött.
 - Még mindig nem hisz neked. - sóhajtott Nübtel.
 - Mondd neki, hogy jöjjön közelebb mutatni fogok neki valamit.
 - Miért nem mondod? - kérdezte.
 - Legort már ezért is dühös lesz rám, nem akarom még jobban felbosszantani.
  Nübtel lefordította a szavaimat. Markus felállt és a cellaajtóhoz ment. Elé léptem és odanyújtottam neki a kezemet, habozás nélkül megfogta. Az emlékbe rántottam, amit meg akartam neki mutatni. Nem engedhettem el a kezét, még az emlékben sem, mert itt ragadhat az elméje. Döbbenten nézett körbe. Igaz, azok a helyek, amiket Legort akkor nem látott tisztán homályosak vagy teljesen feketék lettek. Sorra vittem őt végig azokon az emlékeken, amikről tudott Markus, amikről még Markus se tudott, azokat rejtve hagytam. Az emlékek alatt végig érzékeltem Markus érzelmeit, egyre jobban kezdett hinni nekem. Hirtelen rántottam vissza a valóságba.
 - Most már hiszel nekem? - kérdeztem.
  Igaz Nübtel nem fordított, de Markus így is megértette mit akarok. Hátra léptem.
 - Rig ezt is rád bízhatom? - fordultam a szakasztársam felé.
 - Persze, de nem fogunk tudni mindenkit megmenteni. Maximum csak a földszinten lévőket. - mondta és a rácshoz lépett.
  Közben Boren-hez fordultam.
 - Hol vannak a fegyvereitek?
 - Azok a barmok elvették az összeset. - felelte dühödten.
 - Miért voltatok bezárva?
 - Mert nem vállaltunk el egy küldetést és ez nem tetszett a boszorkának. - mondta - Néha megesik, de akkor általában a Vadászok Tanácsa küld egy személyt, aki kimagyarázza a helyzetet is kivisz a börtönből. Bár már négy napja rohadunk itt.
 - Milyen küldetésről volt szó?
 - Are Erdőszellem bolygójára kellett volna mennünk és oda köztudottan egy alakmásoló sem mehet.
  Csak magamban gondoltam Legort szerencsés helyzetére. Mivel maga sem tudta micsoda ő, így Are se vette észre, sőt igazából senki előtt sem bukott le. Nübtel még váltott pár szót Markus-szal, aki sokkal nyitottabbá vált.
 - Tudjátok miért vagytok itt? - kérdezte hirtelen Nübtel.
 - Fogalmunk sincs róla. - mondta Rignot.
 - A katonák elmentek a közeli mulatóba és kerestek két helyettes őrt. Ezt hetente eljátsszák, az arra járó valamennyire harcolni képes kinéző embereket fogdosnak össze és pár órára ide lezárják a két "helyettest" míg ők mulatni vannak.
 - Ó, akkor úgy látszik ebbe estünk mi bele. De az tömör vasajtó, azon nem fognak a fegyvereink és még zárva is van. - gondolkodtam el.
  Markus megszólalt és a két Vadász odakapta a fejét. Váltottak pár szót, majd Markus az ajtóhoz ment. Senki sem fordított, így Rignot-tal kíváncsian figyeltük az eseményeket. Azért ez az idegennyelvűség eléggé megbonyolítja az együttműködésünket. Hirtelen egy hangos kongást hallottam, majd óriási csattanást. A kezemet a fülemre szorítottam.
 - Mi volt ez? - kérdeztem.
 - Markus megoldotta a kijutásunkat és riasztotta az összes őrt. - felelte Boren.
  Összenéztünk Rignot-tal és azonnal felszaladtunk a lépcsőn, ha idelent esünk csapdába, akkor nincs kiút, de még a földszinten talán meg tudjuk oldani a menekülést. Időben értünk fel, csak két katona ért még ide. Rignot-tal teljes összhangban rohantuk le a két őrt. Ő a baloldalit én a jobb oldalit. Futottam az őr felé, csak egy csapást akarok bevinni, meglendítette a kardját, mire kitértem a vágás elől és a szablyámmal hátrasuhintottam, ugyanis az őr mögé kerültem közben. Nyakat találtam. Nem vágtam át a csonton, de eltörtem azt. A katona holtan rogyott össze, Rignot is hamar végzett a saját részével. Azonnal elkezdtük kinyitni a cella ajtókat. Nem mehetünk ki a folyosóra, mert nem látjuk, ha támadnak.
 - Markus-nak ki kell ütnie azt a falat! - kiabáltam át a tömegen, amilyen hangosan csak tudtam.
  Valaki fordított Markus-nak, mert a fal pár percen belül már le is omlott. A folyosó volt mögötte, de Markus már tudta mit szeretnék elérni, így arra a falra is könnyedén ütött egy lyukat. Mindenki kiözönlött a hirtelen nyílt kijáraton. Senkit se kellett vezetni, mind ismerte a kiutat és a várost. Rignot vezette ezt a kisebb csapatot a Vadászokkal együtt. Igazán furán nézhettünk ki, egy tünde csapat pár ember segítségével rohan keresztül a városon. Nem sokkal a fehér torony elhagyása után megszólalt egy kürt. Katonák özönlöttek ki az épületből. Mellettem Markus futott sereghajtóként. Egyszer oldalra pillantottam és megláttam a kezét, mely véres volt. Azért puszta kézzel széttörni két kőfalat és egy vas ajtót nem tesz túl jót az ökölnek, még akkor sem, ha az ember félóriás. Szóltam telepatikusan a szakasznak, hiszen most tényleg jól jönne a segítségük. Az utolsó hídon már nem keltem át. Mögöttünk nincs katona csak, akik a városkaput őrzik, viszont hátulról többen is jöhetnek. Markus is megállt. Nem tudom mennyit értett ebből az egészből. Valami nagy robajjal neki csapódott valaminek a hátam mögött. Hátra pillantottam, csak a kapu dőlését tudtam megnézni. Több katona is alá szorult. Ott állt a szakaszom többi tagja.
 - Azt hittem csak ketten jöttök! - hallottam Lace hangját.
 - A tündéket vegyétek a hátatokra és meneküljetek minél messzebbre innen, majd ha elég távol lesztek beszéljetek a tündékkel és adjatok egy kardot! - mondtam mindenkinek telepatikusan.
  Rignot még mielőtt kiment volna hátradobta a kardját. Tőlünk pár méterre esett le. Markus érte ment majd visszajött a hídra. A katonák egyre közelebb vannak, a szakasznak át kell változnia, majd a tündéknek is fel kell rájuk szállnia.
 - Nübtel, Boren! - kiabáltam - Szálljatok fel és a tündéknek is mondjátok meg, hogy ne féljenek az állatoktól!
 - Te mit csinálsz?! - kérdeztek vissza.
 - Időt szerzek, most pedig nyomás!
  A katonák nagyon közel voltak. Ha ezt megtudja Legort, tuti leszedi a fejemet. Sőt, már a városba jövetelemnek se örülne. De már nincs mit tenni, itt vagyunk és harcolnunk kell. Valaki beszélni akar velem telepatikusan, beengedtem az elmémbe közben pedig hárítottam az első katona csapását és egy következő vágással véget vetettem az életének. Legort az! Hirtelen nagy boldogság járt át, hiszen most már újra el tudjuk érni egymást! A következő katonát is legyőztem. Markus ugyanolyan keményen küzdött akárcsak én.
 - Hogy kerültél Broton-ba? - semmi köszönés rögtön egy kérdés, olyan tipikus.
 - Are küldött minket a város melletti erdőbe. Tündéket érzékeltem innen, elég sokat és gondoltam utánanézek. - válaszoltam őszintén.
 - Mi történik éppen?
  Na erre nem akartam válaszolni. Még a végén nagy öldöklést rendezne ott, ahol van.
 - Csak nem tetszik az itt élőknek az, amit éppen csinálok.
 - Mégis mit csinálsz? Mibe keveredtél megint?!
  Azt hiszem ez a belekeveredni valamibe nem a megfelelő kifejezés, ugyanis ezt az egészet magamnak okoztam.
 - Megtaláltam Markus-t! És a tündéket is! - mondtam neki az örömhírt, hogy annyira ne legyen rám dühös.
 - TE BETÖRTÉL A KÖZPONTI BÖRTÖNBE?! Anna pár órája vagy ezen a bolygón és Entera figyelmét máris felkeltetted!
  Ezzel most minden kérdésemre megkaptam a választ. Igen ez egy börtön, ezt már tudtam, de a központi rész teljesen új információ.
 - Központi börtön? Entera? A börtönbe nem törtem be, Rig-gel jöttünk be a városba majd odavittek minket, aztán minden nagyon gyorsan történt. Majd elmondom mikor több időm lesz. Ki az az Entera? Az a varázslónő, akit gyűlölsz? De már értem miért is volt itt ilyen sok katona. - feleltem neki, bár nem értem miért keverte bele Entera-t, hiszen nem érzékelhette ezt az egészet, amit csináltam. Csak pár perce történt ez az egész, de ráhagytam.
 - Anna, jelenleg mit csinálsz?
  Most már muszáj az igazat mondanom, már csak azért is mert harc közben nehéz kitalálni egy hazugságot vagy egy ködösítést.
 - Éppen feltartom Markus-szal a katonákat, miközben a többiek menekülnek.
 - Meneküljetek onnan ti is! Tűnjetek el, amíg nem késő!
  Aggódik értem? Igaz sokszor aggodalmaskodik, de ez más. Most tényleg örülne annak, ha minél előbb dobbantanék innen, de még nem szereztem elég időt, mellesleg kezdik elállni az utat. Ha megfordulok és elfutok hátba támadnak és ugyanúgy meghalhatok.
 - Most már mindegy Legort. Figyelj, Itt kell maradnunk feltartani a katonákat, ugyanis ha nem tesszük az összes kiszabadított tündét és a szakaszomat is utolérhetik. Így csak kettőnket kapják el. Ne félts, voltam már börtönben, és úgy is idetartasz, ezért már nem kell félnem. - vettem komolyra a dolgot, most semelyikünk sem aggódhat.
 - Megölhetnek Anna! Komolyan megsérülhetsz, akár kínozhatnak is. 
 - Ne félts! Túlélem ezt az egészet, kiszedni belőlem pedig semmit se tudnak ugyanis nem beszélem a nyelvüket. Csak kérlek siess! - csak magamba mosolyogtam közben, már nem vagyok kislány.
 - Holnapra érek oda, addig ne ölesd meg magadat!
 - Nem fogom, ígérem!
  Remélem be fogom tudni tartani az ígéretemet. Markus-szal már bekerítettek minket. Egymás hátát védtük. Az egyik katona támadását nem tudtam időben hárítani. Gyomron szúrt, igaz nem hasította át a páncélt, de a mai reggelim elkezdett visszafele jönni. Míg a katona ledöbbent az életben maradásomon, megsebesítettem a lábát, mire elesett. Így nem fogjuk tudni feltartani őket. Reménytelen ez az egész helyzet. Talán van mégis egy mód a menekülésünkhöz. Egy energiahullámot hoztam létre, ami ellökött minden katonát a közelünkből. Markus felé fordultam és gyorsan viharmadár alakot vettem fel, csaptam kettőt a szárnyaimmal, majd felemelkedtem, az utolsó pillanatban elkaptam Markus-t is. Nehezebb, mint gondoltam. Így nem fogok tudni olyan gyorsan emelkedni, mint szeretnék. A fal felé vettem az irányt. Talán pont átfogok tudni siklani felette, s utána akár kilométerekig tudom tartani a siklást. Nagyon erőlködnöm kellett minden felfele megtett centiméterért, ugyanis ekkora plusz súllyal még soha sem repültem. Igen, igen, sikerülni fog! Már éppen átértünk volna a fal felett, mikor is egy hatalmas burok jelent meg előttem. Már nem tudtam fékezni. Összehúztam magamat, hogy Markus-nak ne essen baja. A szárnyaimat a lábaim aláhúztam és hagytam had zuhanjunk magatehetetlenül. Először a buroknak csapódtam neki, akárcsak a tömör fal, majd lezuhantam közvetlen a fal mellé. Közben igyekeztem a hátamra fordulni, ugyanis nem lenne jó, ha a súlyommal kilapítanám Markus-t. Nagy fájdalom hasított a gerincembe mikor földet értünk. Kinyitottam a szárnyaimat, mire Markus azonnal leugrott rólam. Minden egyes porcikám sajgott a zuhanástól. Elkezdtem visszaváltozni, csak lassan voltam rá képes. Minél kisebb lettem, a fájdalom úgy nőtt bennem. Vasas ízt éreztem a számban. Oldalra fordultam és köhögtem, mire vér jött fel a torkomon. Nem hittem volna, hogy így fogom végezni, egy vadidegen nép karmaiban, miközben egy számomra ismeretlen személyt védtem meg. Egy halk női hangot hallottam. Megfordultam volna, de csak a háton fekvés ment. A látásom folyamatosan elhomályosodott. A nő kezében valami feketeség jelent meg. Akkor úgy látszik még sem az előbbi zuhanásba fogok belehalni. Sóhajtottam egyet, egy pillanat alatt végig gondoltam mindent, ami eddig velem történt. Volt amit nagyon bántam, főleg azokat a dolgokat, amiket nem tettem meg. Az a feketeség a nő kezében nőni kezdett és beborított engem. A fekete színhez képest mégis melegséget árasztott. A fájdalmam alábbhagyott. Vajon ez a halál része? Folyamatosan álmosabb lettem. "Fel fogok ébredni valaha?" - jutott eszembe utoljára.