43. fejezet - Úton

*Anna szemszöge*

  Már pirkadt mikor elértük a Fénylő Tavat. Letettem az evezőt, mert elkezdett fújni a szél és már nem igazán volt rá szükség. Az éjszaka folyamán többször is váltottunk és Ylkarn megtanított a vitorlázás fortélyaira. Nem azt mondom, hogy gond nélkül eljutnék egyik parttól a másikig, de nem süllyednék el. A felkelő nap sugarai visszacsillantak a tó tükréről. Gyönyörű a látvány. A tó fénylik, sűrű köd folyik ki a fák közül, a nap bágyadt sugarai a sárgás fűnek új árnyalatot adnak. Az a legnagyobb baj, hogy elég hűvös az idő. Egyszer csak azt vettem észre, hogy elkezdtünk közeledni a tónak az egyik partjához. Kérdőn néztem Ylkarn-ra, aki azonnal megadta a magyarázatot.
 - Egész este ébren voltunk, pihennünk kell.
  Igazat adtam neki. Mellesleg a kisfiúk alig bírtak már magukkal. Nem tudnak sokáig egy helyben ülni. A parton volt egy kis stég, látszódott rajta, hogy már régen használták. Ylkarn egyfolytában utasítgatott a kikötésnél. Fel kellett húznom a kormánylapátot, hogy ne törjön le, mert nagyon közel a tó feneke, főleg most, hogy sokan szorongunk ebben a kis vitorlásban. Egyik percben csak azt láttam, hogy Ylkarn felkap egy kötelet és kiugrik a stégre. Mivel nincs más segítség egyedül kell mindent megoldanunk. A stéget teljesen elfedte a moha, ezért Ylkarn majdnem be is borult a vízbe, de sikerült megtartania magát.
 - Ahhoz képest, hogy mennyire öregnek néz ki nagyon könnyedén mozog. - jegyezte meg a szakácsnő.
  Ylkarn-nal összenéztünk, de nem fűztünk semmit se hozzá. Végül sikerült kiszállnom és újra a szárazföldön állhattam. A hajó folytonos ringatózása után már egy kicsit furcsa az, hogy a föld nem inog alattam. Egy hirtelen ötlettől vezérelve végig nyúltam a füvön. Igaz hideg volt a föld, de jól esett végre lefeküdni. A felhőket bámultam és közben azon gondolkodtam, hogy mit fogok tenni azzal a két Vadásszal, ha felismernek. Ha megtámadnak biztosan megvédem magamat viszont nem akarok megküzdeni velük, inkább most a békésebb megoldást választanám, ha egyáltalán létezik olyan. Remélem Legort még nem lepleződött le, de nem kéne annyira féltenem hiszen ilyen szempontból tapasztaltabb, mint én. Hirtelen nagyon álmos lettem, de nem törődtem vele tovább néztem a felhőket. Utána nem emlékszem arra, hogy aludtam-e vagy sem.

*Legort szemszöge*

  Az újabb elkészített ellenszert kimértem kisebb üvegekbe és most ott sorakoztak előttem az asztalon. Még nem jött senki se. Hihetetlenül fáradt vagyok, a műszakom után biztos nem fogok felkelni egy darabig az ágyamból. Majdnem elaludtam, de magamhoz tértem. Elmentem a csaphoz és megmostam az arcomat. Még ezt az estét ki kell húznom. Éreztem, hogy Anna beszélni szeretne velem, de érdekes volt az elméje.
 - Valami baj van? - kérdeztem.
 - Még semmi. Viszont jobb ha tudsz róla, elindultam még négy emberrel a tündék felé. 
 - Itt vannak a Vadászok! Nagyon veszélyes idejönnöd. - vitatkoztam rögtön.
 - Tisztában vagyok vele, de olyan fejlemények jöttek, hogy szükségem van a tündék segítségére. 
 - Milyen fejlemények?
 - Később elmondom. 
 - Mellesleg Anna, te most alszol? 
 - Miért kérded? 
 - Mert én is mindjárt itt ültemben elalszok.
 - Akkor lehet. De nem sokára felkelek ha vigasztal, ugyanis tovább kell mennünk a folyón.
 - Egy hajóval jöttök? 
 - Igen, ezt a részét kifelejtettem. 
 - Vigyázz magadra az úton, nem akarom, hogy Are a fejemet vegye azért, mert nem tudtál óvatos lenni. 
 - Rendben. Szia, majd találkozunk. Remélem. 
  Ezzel megszakította a kapcsolatot. Ha az utolsó szót nem teszi hozzá a mondathoz sokkal nyugodtabb lennék. Viszont magamhoz tértem a beszélgetésünk után, bár lehet, hogy a hír okozza. Most már azon is gondolkodhatok, hogy hogyan mentsem ki Annát, ha valami nagy ostobaságot csinál. Ha Anna lelepleződik, akkor nagy eséllyel én se áltathatok tovább itt mindenkit, viszont ez azt vonná maga után, hogy senki sem bízna meg bennem többé, ami azért eléggé fontos lenne. Majd megpróbálom valahogy úgy megvédeni, hogy az ne legyen túl feltűnő. Egyszer úgy is elmondok mindent, de nem most. Remek még egy probléma. Mintha túl kevés lenne az, ami most eddig volt. Sóhajtottam egyet, mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó. Derenor lépett be. Könnyen felismertem az elméjét.
 - Valami történt vagy esetleg a kíváncsiság hajszolt ide? - kérdeztem, de nem fordultam meg közben.
 - Hogyan készíted el az ellenszert? - tudakolta rögtön.
 - Ikirav-nak vagy Krunvon-nak elmondom. Nem azért, mert nem bíznék benned, de ők több mindent tudnak kezdeni az információval.
 - Mit titkolsz?
  Az jobb kérdés lenne, hogy mit nem titkolok. Úgy körülbelül mindent, de remélem egyszer majd megérti valaki, hogy miért van erre most szükség. Annán kívül természetesen.
 - Hogy érted? - kérdeztem vissza egy rövid szünet után.
  Valamire rájött vagy esetleg feltűnt valami gyanús neki? Kíváncsi vagyok a pontos okra, amiért felkeresett. Tudja jól, hogy ilyenkor egyedül vagyok itt bent.
 - Kik jönnek ide?
 - Hogy érted?
  Közelebb jött és láttam, hogy megváltozik a szeme színe. De ő nem Derenor volt.
 - Ki vagy?
 - Ismersz. - válaszolt nyugodtan.
 - A testet ismerem a szellemet, aki megszállta azt nem.
 - Pedig ismerned kéne Legort.
  Eléggé furcsa úgy beszélni Derenor-ral, hogy közben tudom, hogy ő nem Derenor. Miért ilyen bonyolult a mágia?
 - Vagy most azonnal békén hagyod Derenor-t vagy én űzlek ki belőle és az sokkal jobban fog fájni.
 - De hősies lettél hirtelen. - jegyezte meg gúnyosan - Békén hagyom. Egy-két nap és újra találkozunk.
  Mikor a szellem elhagyta Derenor-t majdnem összeesett. Melléléptem és segítettem neki eljutni a legelső székhez. Eléggé szédülhet és biztosan egy csomó kérdése lesz hozzám. Kitöltöttem egy pohárba vizet és odaadtam neki. Nem esett komolyabb baja, a szellem csak szócsőnek használta őt. Pár perc múlva magához tért.
 - Mi történt? Hogyan kerültem ide? - nézett körbe Derenor.
 - Csak idejöttél, aztán megszédültél és adtam vizet, hogy jobban legyél. Ennyi történt. - hazudtam, bár nem volt hozzá sok kedvem.
  Nem hiszem, hogy elhitte a mesémet, de nem tett fel több kérdést. Nem kelt fel, csak ott maradt a székben. Békén hagytam nem akarok több zűrt okozni. Elkezdtem rendezgetni a főzeteket és a gyógynövényeket, hogy teljen az idő. Közben tovább gondolkodtam azon, hogy mi fog történni akkor, amikor Anna ideér. Ha a Vadászok kiszagolják, akkor nagy eséllyel harc lesz és akkor döntenem kell, hogy kinek segítek. Nyilván Anna oldalán harcolnék, mert Palkot-nak köszönhetően az életünk összefonódott. Csak ne legyen túl nagy kalamajka.
 - Hajlandó vagy elmondani az igazat vagy inkább kitartasz a meséd mellett? - kérdezte hirtelen Derenor.
  Nem válaszoltam, még nem is néztem Derenor-ra. Pár perc múlva belépett Krunvon, hogy leváltson. Derenor felállt és kiment. Szóval megértette, hogy nem akarom elmondani azt, amit tudni szeretne. Remélem nem mond erről semmit se a Vadászoknak. Nincs kedvem egy újabb balhéhoz. A szobámba mentem, hogy kipihenjem az éjszakát és azt a remek hírt, amit Anna közölt velem.

*Anna szemszöge*

 - Tovább kell mennünk! - mondta Ylkarn.
  Az oldalamra fordultam, aztán feltoltam magamat ülőhelyzetbe. A nap magasan volt az égbolton. Ennyi ideig aludtam? Annyi maradt meg az álmomból, hogy beszéltem Legort-tal, de több nem igen. Találkozni fogok két Vadásszal. Nem ez lesz életem legszebb napja, bár biztosan érdekesen fog alakulni. Úgy kéne megoldani az egészet, hogy Legort-ot ne leplezzem le, hiszen jobb ha van valaki, akiben megbíznak. Azonban a lelepleződését a körülmények fogják eldönteni. Ha a varázslónő rájön hova tartok, akkor biztosan támadni fog és félek, hogy rájön, hiszen ismer engem és Legort-ot is. Tudja azt is, hogy ha az egyikünket megöli, akkor mindketten meghalunk.
  Segítettem Ylkarn-nak eloldani a hajót és folytattuk az utunkat. A gyerekek elkezdtek versenyezni, hogy ki lát több halat a vízben. A hajó elriasztotta a legtöbb halat, így alig találtak egyet is. Mivel megint szélcsend volt eveznünk kellett. Az evezőmet mélyebbre merítettem, emiatt hozzáértem a vízhez. Hideg volt, nem fagyos de hűvös, akár a mostani idő. Pár perc múlva több hal is megjelent a csónak közelében. Voltak nagyok és kicsik egyaránt. Láttam szürkét és zöldes barnát is. A gyerekek nagyon megörültek a sok halacskának és vidáman mutogatták anyjuknak, hogy milyen szépeket látnak. Bár nem tudom a szürkés színű halakban mi a szép, de a gyerekek még biztosan más szemmel néznek rájuk, mint én. Szerintem már nem számolják hányat találtak. Ylkarn előre hajolt, biztosan a köteleket rendezgeti.
 - Te csináltad? - kérdezte halkan.
  Csak bólintottam válaszul. Nem történt semmi szokatlan, mindjárt elérjük a folyó torkolatát, ahol a tó és a folyó találkozik. Eddig a tó szélénél maradtunk, de most be kellett mennünk a közepébe, mert túlságosan sekély lett a víz. Itt sokall hidegebb a tó és nem éreztem magamat biztonságban, bár ez annak az oka lehet, hogy nem vagyok valami kitűnő úszó. Igaz, hogy a tigrisek remekül úsznak, de én nem. Ylkarn észrevehette a nyugtalanságomat.
 - Nem kell evezned Anna. Oldalszelet kapunk, hamar átérünk a folyóra. - szólalt meg hirtelen.
  Örömmel tettem le az evezőt. Mióta úton vagyunk sokat kellett használnom, így kiélvezem azt a kis időt, amíg nem kell a kezemben lennie annak a nyomorult tárgynak.
 - Nézzétek! Ott áll a víz parton egy néni! - szólalt meg a kisebbik fiú.
  Mindannyian odakaptuk a fejünket. Ugyanaz a nő, aki a városban volt. Hogyan került ide ilyen gyorsan? Mind a hárman döbbenten néztük a nőt, aki élvezte a kíváncsi tekinteteket. Belépett a vízbe, aztán megszólalt.
 - Azt hittétek meg tudtok szökni előlem? Tudom, hogy hova tartotok és ott se lesztek biztonságban. Nem kell sok idő és a drágáim ostrom alá veszik a tündéket. Akkor ki fog nektek segíteni? Ám még az sem garantált, hogy eljuttok a tündék városáig.
  Nem kiabált, de minden szavát tisztán értettük. Egyre nagyobb hullámok kezdték verni a hajó oldalát. Valami megmozdult a mélyben. Érzékeltem már előtte is, hogy van valami a tó fenekén, de aludt így nem tartottam veszélyesnek, de most a varázslónő felkeltette. Talán el tudom téríteni a céljától, de nem vagyok benne biztos. Belenyúltam a vízbe és megpróbáltam elérni a lény elméjét. Megtaláltam és megpróbáltam visszaaltatni, de nem sikerült. A lény éhes és minket szemelt ki ebédjének.
 - Anna nem tudod visszafogni? - kérdezte Ylkarn.
 - Túlságosan ösztönösen cselekszik, nem tudom irányítani. Több időre lenne szükségem, de az sajnos nincs.
  Felkaptam az íjamat és egy vesszőt helyeztem az idegre. Érzékeltem, hogy merre halad a lény. Kihúztam az ideget az arcomig és vártam. Mikor tiszta volt a cél lőttem. A vízben ordított fel a lény, de itt a tó felszínén is tisztán hallottuk. Zöldes folyadékkal keveredett a tó kékesszürke vize. Akkor biztosan eltaláltam. Csak annyi a kérdés, hogy hol. A hajó elkezdett lassítani, mire idegesen Ylkarn-ra néztem.
 - A szélnek nem tudok parancsolni. - nézett rám.
 - Merről kéne fújnia? - kérdeztem.
 - Délről.
  Átmentem a hajó déli felére és koncentrálni kezdtem a levegőre, azon belül is a déli áramlatra. Varázslat segítségével elkezdtem erősíteni a déli szelet. Észre se vettem, de kinyújtattam a kezemet a vitorla felé. Érzékeltem, hogy gyorsabban kezdtünk haladni. De most csak a szélre figyelhettem. Még annyit hallottam, hogy a varázslónő felkacagott. Úgy látszik szeret nevetni rajtam.
  A folyóig kell kitartanom, az már túl sekély a szörnynek. Éreztem, hogy kezd elhagyni az erőm, de még ki kell tartanom egy kis ideig.
 - Most már a folyón vagyunk. - mondta Ylkarn.
  Fáradtan engedtem le a kezeimet és azon a helyen ahol voltam összekuporodtam. Nem aludhatok, mert még egy ilyen meglepetéskor szükség lesz rám. Félálomban próbáltam tartani magamat.
 - Ezt hogyan csinálta? - kérdezte a szakácsnő.
 - Varázsló. - ennyit válaszolt Ylkarn.
 - Még valami amiről tudnom kéne? - kérdezte a szakácsnő.
 - Mire gondol? - kérdezett vissza Ylkarn.
 - Például, hogy maga is varázsló vagy valami hasonló. - sóhajtotta a szakácsnő.
 - Én is az vagyok, de nincs ekkora erőm.
 - Még valami, vagy ez volt az utolsó ilyen hír?
  Erre nem válaszolt Ylkarn. Szerintem a szakácsnő nem fogadná túl jól, hogy ezen a hajón ő és a fiai az egyedüli emberek. Szólnom kell Legort-nak a támadásról. Biztosan alszik most, de nem érdekel.
 - Legort!
 - Mi a baj Anna? - kérdezett vissza álmosan.
 - Nem sokára ostrom alá fognak venni a fenevadak!
 - Tudok róla. De nem állíthatok be a tanácsterembe azzal, hogy készüljünk egy ostromra.
 - Mi a baj ezzel? 
 - Csak annyi, hogy lelepleződnék és az most igazán nem jönne jól nekünk. 
 - De több száz másik élet forog veszélyben. Legort, kérlek tegyél meg mindent! 
 - Amit tudok megteszek, de ne számíts csodára. 
 - Rendben. Köszönöm. 
 - Vigyázz magadra Anna és siessetek!
 - Igyekszünk. 
  Ezzel befejeztük a társalgást. Felemeltem a fejemet és körbe néztem a hajón. Azt hiszem jobba ha most nem titkolózunk egymás előtt. Ylkarn-on nagyon látszott az aggodalom. A szakácsnő is egyfolytában a gyermekeit nyugtatgatta. Lehet, hogy rosszul fogja fogadni a hírt, de nem tehetek mást, jobb ha előbb derül ki, mint utóbb.
 - A tündék fel fognak készülni az ostromra. - szólaltam meg, mire mindenki rám nézett.
 - Nem szereznek időben hírt a támadásról. - ingatta a fejét Ylkarn.
 - Már értesítettem valakit. Nem lesz baj. - feleletem.
 - Varázsló vagy? - kérdezte tőlem is a szakácsnő.
 - És telepata és mellette alakváltó. - mondtam ki az igazat.
  Ylkarn kérdőn nézett rám, hogy mégis mit csinálok. A szakácsnő tovább kérdezgetett mikor már felocsúdott a döbbenettől.
 - Ismered a varázslónőt?
 - Sajnos igen. - feleltem.
 - Akkor sokat kell még mesélned. - nézett rám szigorúan a szakácsnő.
 - Mesélnünk. Mert ugye Ylkarn-nak is van még mesélni valója.
  Ő csak morcosan bólintott. Szerintem nem találja jó ötletnek az igazság elmondását, de most meg kell bíznunk egymásban.

*Legort szemszöge*

  Igaza van Annának, de előtte még körülnézek telepatikusan is, hogy tényleg ostromra készülnek-e a fenevadak. Felültem az ágyamon és elkezdtem körülnézni. A város egy kilométeres körzetében nem találtam semmit se. Csak azután érzékeltem fenevadat, de akkor nagyon sokat. Több ezeren is lehettek. Szólnom kell Derenor-nak.
  Kimentem a szobámból. Krunvon rám nézett, de nem szólalt meg. Egyenesen a tanácsterem felé tartottam. Remélem ott van Derenor. Gyorsan vettem egymás után a lépcsőfokokat. Végre felértem, de nem állhattam meg. Belöktem az ajtót. Szerencsémre itt van Derenor, a baj csak az, hogy mellette még a két Vadász is, Nübtel és Boren.
 - Mit szeretnél Legort? - kérdezte ridegen Derenor.
  Még mindig nem bocsátott meg a reggel történtekért.
 - Fontos hírem van. - mondtam és becsuktam magam mögött az ajtót - A fenevadak támadásra készülnek.
 - Honnan veszed ezt az őrültséget? Nem voltál kint, hiszen nem rég jöttünk a kaputól, amit mi felügyeltünk. - mondta Boren.
 - Mindent elmondok, de akkor ígérjétek meg, hogy végig hallgattok. - feleltem.
 - Rendben. - egyeztek bele.
 - Ahhoz, hogy mindent megértsetek az elejéről fogom kezdeni, így hosszú lesz egy kicsit a magyarázatom. Nem erről a bolygóról származok, hanem a Kerntan-ról. Gondolom ti ketten már ismeritek - néztem a Vadászokra - ezért értem azt a három gyereket a főzet segítsége nélkül is. Nem úgy kerültem ide, mint ők. Engem egy Erdőszellem küldött azért, hogy segítsek az ittenieknek. Annyit tudtam mikor ideértem, hogy az itteni Erdőszellem mély álomba merült, amiből egymaga nem tud kiszabadulni. Egy nagy varázsló lehet ennek az okozója, és emiatt az itteni természet meggyengült. Ezt a varázsló kihasználta és elkezdte átformálni. Nem akartam ezt elmondani, mikor ideértem, mert feltűnésmentesen szerettem volna kutakodni, de most sok minden megváltozott, így fel kellett fednem magamat. Van egy társam is, aki mindjárt ideér, ő szólt a veszélyről.
 - Hogyan szólt a veszélyről? - kérdezte Derenor, aki inkább kíváncsi volt, mintsem dühös.
 - Telepatikusan. Mindketten rendelkezünk ilyen képességekkel és mellette mindketten varázslók is vagyunk.
 - Mi történt ma reggel? - hozta fel újból a történteket Derenor.
 - A varázsló, aki felelős mindenért, meg akarta tudni, hogy hogyan állítottam elő az ellenszert és a társamról is kérdezett.
 - Eddig se bíztam benned, de most még inkább nem fogok tünde. - mondta Boren.
 - Nem állíthattam be azzal, hogy egy másvilágból érkező tünde vagyok, aki azért jött, mert egy nem létező hitnek az istene küldött. Ki nem nézne bolondnak? Nem Vadász vagyok, akitől rettegni kell. Így maradt a hazudozás és ennek az volt az ára, hogy senki sem fog megbízni bennem, de ezt választottam, mert segíteni szerettem volna, nem pedig hátráltatni.
 - Honnan tudod, hogy nem hiszünk az Erdőszellemekben? - vette át a szót Derenor.
 - Elég könnyű volt kilogikázni, mellette sokszor beszéltem a társammal, aki az emberek között kutatott. Egyértelmű volt, hogy az ittenieknek megváltozott a hitük. De most nem érünk rá, egy seregnyi fenevad tart ide, hogy a földdel tegye egyenlővé ezt a várost!
 - Ha ide tart a társad nem fog tudni bejönni.
 - Nem csak ő jön. Még négyen menekülnek vele, ugyanis az emberi erődök elestek. Van egy javaslatom. Nem én megyek ki eléjük, mert éppen most játszottam el mindenki bizalmát, és ha csapda lesz az amit mondok, akkor itt vagyok biztosítéknak. Boren, Nübtel elvállaljátok azt, hogy idehozzátok a menekülteket?
 - El akarsz tenni minket láb alól? - gyanakodott Boren.
 - Dehogyis. Már több százszor lett volna alkalmam elintézni titeket. Azt mondom, hogy ti ketten erősebbek vagytok itt mindenkinél, így ha csapdába is sétálnátok, ami egyébként nem lehetséges, akkor is élve megúsznátok az egészet.
 - Ha már ennyire bizalmaskodsz velünk, akkor hogyan készül az ellenszer? - kérdezte Nübtel.
 - Egy bizonyos ellenméregre van szükség, ami csak keveseknek van meg a szervezetében, köztük nekem is. A szükséges növényekből varázslattal tüntettem el a mérget és úgy használtam fel őket.
 - Ha tudod, hogy nem bízunk benned, akkor te miért bízol meg bennünk? - kérdezte Derenor.
 - Nektek nem volt okotok hazudni nekem, ezért nem rejtettétek el a valódi arcotokat előlem. Nekem viszont muszáj volt hazudnom.
  Mindenki gondolkodott az előbb elhangzottakon. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha leöntöttek volna egy vödörnyi hideg vízzel.
 - Ez mi volt? Ugye jól vagy? - kérdezte Anna.
 - Azt hittem miattad van. 
 - Nézz körül, most nem érek rá, éppen menekülünk. - zárta le Anna.
  Vettem egy nagy levegőt és a telepátiámat alkalmazva újra körül néztem. A fenevadak közelednek és velük van a varázsló is.
 - Mi történt? - kérdezték hárman egyszerre.
 - A varázsló is idetart. - feleltem.

*Anna szemszöge*

 - Anna húzd meg a jobboldaladon lévő kötelet! Mindenki menjen a hajó közepébe ott nem érhetnek el minket! - utasítgatott egyfolytában Ylkarn.
  A fenevadak a folyóparton kísérnek minket. Nem jönnek be a vízbe szerencsénkre, de nem tudom meddig lesz ez a folyó a védelmünk. Nem sokára elérjük a tavat és onnan nem lesz kiút. Hirtelen egy csobbanást hallottam a hajó mögül. Az egyik fenevad bemerészkedett a vízbe. Ylkarn se tétovázott sokat.
 - Anna vedd át egy percre a kormányt! - mondta és abban a pillanatban elengedte a kormányrudat.
  A helyére ugrottam és irányba fordítottam a hajót. Mit ne mondjak eléggé megdőltünk, de nem fordultunk bele a vízbe. Amíg a kormányzással szerencsétlenkedtem, addig Ylkarn azon volt, hogy leszedje a fenevadat. Mikor már csak pár méter választotta el a fenevadat tőlünk Ylkarn végre a szemei közé lőtt egy vesszőt. Utána visszavette a kormányt.
 - Legközelebb én lövök és te maradsz a helyeden. - mondtam.
 - Reméljük nem lesz legközelebb.
  A szakácsnő egyfolytában imádkozott, hogy ne essünk vízbe és a fiait magához szorította. Nehéz lesz velük eljutnunk a tündékhez, de ezt később. Maradt körülbelül úgy két tucat nyilunk. Abból hatot félretettem és a többit a tegezembe helyeztem.
 - Mire készülsz Anna? - kérdezte Ylkarn.
 - Amint közelebb érünk a parthoz elkezdem irtani a fenevadakat. A mólón úgy is csak hárman lehetnek egyszerre, ott könnyebb őket visszaszorítani, mint bárhol máshol. - mondtam el a tervemet - Remélem küldenek értünk valakit. - motyogtam.
  A part sebesen közeledett felénk, így az idegre tettem az első vesszőt. Mikor pár tíz méterre voltunk lőttem. Utána újra és újra. A fenevadak pedig csak jöttek. Nem lesz elég ez a vessző mennyiség. Már csak három vesszőm maradt és tizenöt fenevad vár ránk a parton. Bárhogyan is számolok még a félretett vesszőkkel se tudom az összeset semlegesíteni. Végül a félretett nyilakat is felhasználtam. Már csak a szablyám és pár tőröm maradt.
 - Ylkarn maradj a parthoz közel és mikor esélyed nyílik rá, akkor próbálj meg kikötni.
 - Mit forgatsz a fejedben?
 - Annyit megölök amennyit csak tudok és remélem elég lesz. - amint végig mondtam már ugrottam is ki a hajóból.
  Pont a mólóra érkeztem. Az első fenevad átgázolt a társai holttestén, hogy én legyek a vacsorája. Rám vicsorgott én pedig kihasználtam azt az előnyt, hogy nehézkesen tud mozogni. Felém kapott de már túl későn. A tőröm a koponyájában kötött ki. De nem volt időm örülni ennek a győzelmemnek. A szablyámat vettem elő és küzdöttem tovább, de nem mentem le a mólóról, itt csak egyesével tudnak nekem jönni, ha a szárazföldre megyek, akkor könnyedén bekeríthetnek és megölhetnek, ami nem lenne túl szerencsés. Folytattam az öldöklést, de a harcok egyre több energiát vesznek ki belőlem és még sok fenevad akar minket vacsorájának. Ki kel tartanom így vagy úgy. Nem akarok átváltozni, de ha máshogyan nem fog menni, akkor átváltozok, meg kell védenem őket és el kell jutnunk a tündékhez. Ismerniük kell a valódi ellenségünket. Már nagyon fáradt vagyok, a szablyámat is alig tudom megtartani. Hirtelen azt vettem észre, hogy az erőm mégis kezd visszaáramolni belém. Biztosan Legort ad az energiáiból. Nem tudom, hogy tudja-e, de most mentette meg az életemet. Újult erővel vágtam neki a harcnak. A móló már nagyon sikamlós a sok vértől. A fenevadak hulláitól már alig van rajta hely, de mindig lelökök párat, mikor egy élővel harcolok. Már csak pár van hátra és az elénk küldött fogadó bizottságnak nyoma sem marad. Persze mire ezt végig gondoltam jöttek még páran. A végén át kell majd változnom. Csak annyi szerencsém van, hogy lement a nap. Az előttem lévő fenevad hirtelen összeesett. A fejéből egy nyíl állt ki. Hátrasandítottam, de nem Ylkarn műve volt. Gyorsan újra a harcnak szenteltem a figyelmemet. Az egyik Vadász kitört az erdőből és elkezdte kaszabolni a maradék fenevadakat. Hiába Vadász és ősi ellenségem megkönnyebbültem azon, hogy végre jött erősítés. A másik is megjelent az ő kezében volt az íj. Így hárman hamar végeztünk ezzel a pár megmaradt fenevaddal.
 - Minden nem szükséges holmit hagyjatok a hajón, így is nehéz lesz visszamennünk a városba. - szólalt meg az egyik - De legalább nem csapdába sétáltunk.
 - Legort soha nem hazudna akkor, ha életek forognak kockán. - jegyeztem meg.
 - Te vagy a társa? - kérdezte az akinek a kezében az íj volt.
 - Igen. - válaszoltam.
 - Nincs időnk csevegni közelednek a fenevadak! - kiáltott fel a kardot tartó - Bekerítettek!
 - Ha vezettek akkor hamar ki tudunk jutni ebből a szorult helyzetből, a kérésem csak annyi lenne, hogy a városban rendezzük a nézeteltéréseinket. - mondtam.
 - Rendben, de miért lennének nézeteltéréseink? - kérdezte a kardot tartó.
 - Mert alakváltó vagyok. - feleltem, de nem vártam meg a reagálásukat.
  A holdtigris alakomra koncentráltam. Éreztem, hogy kiélesedik pár érzékszervem. Négykézlábra ereszkedtem és kinyitottam a szememet. A fenevadak tényleg körbe vettek minket, de visszahőköltek mikor megláttak engem. Az egyik merészebbik előrébb jött. Nem hagytam neki időt semmire sem. Egyből rávetettem magamat és ott téptem, ahol tudtam. Pár perc alatt végeztem vele. A többi visszaszaladt az erdőbe. Visszaváltoztam, hogy tudjak beszélni a többiekkel.
 - Holdtigris alakban a városig elviszem az embereket, ti pedig mutassátok az utat.
 - Négy embert el fogsz bírni alakváltó?
 - Csak hármat kell. - mosolyogtam.
  Pár perc múlva az erdőben követtem a két Vadászt. Gyorsan haladtunk, mert a fenevadak bármikor újra megjelenhetnek. Mikor elértük a falat akkor láttam, hogy hova menekültek a fenevadak. A tündék reménytelenül próbálják állni a folyamatos támadást. Elkezdtem felkapaszkodni a falon, már el is kezdtek rám lőni, de a két Vadász leállította a lövöldözőket. Amint átértem a fal túl oldalára átváltoztam. Már alig maradt valamennyi erőm.
 - Anna! - hallottam Legort hangját - Ne most ess össze! Még van egy feladatunk, képes vagy rá?
 - Csináljuk. - feleltem halkan.
  Megfogta a kezemet és mindketten egy pajzsra gondoltunk, ami távol tartja a fenevadakat. Éreztem, hogy az a maradék erőm is kezd elhagyni. Legort főként a sajátjából hozta létre a pajzsot. Már nem tudtam ébren maradni és elájultam. Csak remélni tudom, hogy Legort ébren maradt, nincs kedvem arra ébredni, hogy a két Vadász meg akar ölni.