42. fejezet - Felső erődváros

*Legort szemszöge*

 - Felkelsz végre? - kérdezte Nübtel már harmadjára.
 - Már mindent elmondtam, hagyj aludni! - fordultam a másik oldalamra.
 - Nem mondtál el mindent. Mellesleg az nem számít se érvnek, se semminek, amit aközben mondtál, miközben lefogtad azt az embert. Még azt is elnéztük, hogy visszajöttél aludni.
 - Mennyi az idő? - kérdeztem fáradtan.
 - Úgy dél lehet. - válaszolt félvállról.
  Sóhajtottam egyet és felültem az ágyamban.
 - Sosem fogom kialudni magamat miattad. - néztem Nübtel-re vádlón.
 - Nem kéne annyit aludnod. - válaszolt - Gyere a tanácsterembe! Gondolom most már ismered az utat.
  Ezzel magamra hagyott. Éjfél körül sikerült Namner-nek beadni az ellenanyagot utána szinte azonnal bedőltem az ágyba. Átöltöztem a tiszta ruhámba. Aztán elindultam a tanácsterem felé. Újra beléptem abba a hatalmas épületbe, megint elámultam a magasságán. Viszont most nem álltam meg csodálni az építményt. Folytattam az utamat. A tanácsteremben most nem csak katonák gyűltek össze. Még Erisz, Ragon és Namner is itt voltak, mondjuk pont róluk fog szólni a tárgyalás. Kár, hogy nem értik mit fognak róluk mondani. Krunvon is itt volt. Derenor éppen még három tündével beszélgetett a gyerekek pedig értetlenkedve néztek körbe, hogy pontosan mi is zajlik éppen. Krunvon-hoz mentem, mert kíváncsi voltam valamire.
 - Maradt még abból a főzetből, ami miatt megértenek minket? - kérdeztem mikor mellé értem.
 - Igen és elhoztam. Mondjuk ezt senki nem kérte, de ha már lesz tárgyalás, akkor tudjanak már védekezni.
 - Ahhoz képest, hogy megkötöztek és fogva tartottak elég rendesen bánsz velük.
 - Veled ugyanezt tették, mégse kívánod a halálukat. Még fiatal gyerekek nem gondolnak a következményekre. Mellesleg az ellenszert keresték, mert a társuk megbetegedett. Érthetőek a szándékaik. Te mit gondolsz?
 - Azért törtek be, mert tisztában voltak azzal, hogyha szépen kérnék akkor nem kapnák meg az ellenszert. Nem ostobák és tudták, hogy ezzel az életben maradásukat kockáztatják, de a társukért megtették, ez hűségről árulkodik, ami nem megvetendő. Szerintem tiszta szívűek és csak a nyelvi akadályok miatt tartottak fogva minket.
 - Remélem a többiek is ezt hiszik. Megyek beszélek Derenor-ral a főzetről, hogy adhatunk-e nekik.
  Csak bólintottam. A terem szélén álltam. Láttam, hogy Derenor és Krunvon beszélnek, aztán azt vettem észre, hogy Krunvon eltűnik a forgatagban. Mikor Derenor az asztalhoz sétált mindenki csöndben maradt és a vezetők elfoglalták az adott helyüket az asztal mellett. Csak egy szék maradt üresen, szerintem Krunvon-ra vár, hiszen ő a tapasztaltabb gyógyító. Jobban mondva idősebb gyógyító. Állva maradtam a fal mellett.
 - Mindenkinek köszönöm, hogy idefáradt ezen a reggelen. Azért vagyunk itt, hogy a tegnap éjszakai betörésnek az elkövetőinek az ítéletét meghozzuk. Hogy részt tudjanak venni a tárgyalásukon a gyógyító egy főzet segítségével megoldja a nyelvi akadályokat, mert sajnos ezek az emberek nem nagyon beszélik semelyik itteni nyelvet.
  A tündék többsége döbbenten fogadta a hírt, hiszen itt ezen a környéken csak egy nyelvjárást ismernek és megdöbbentő, ha valaki nem beszéli azt.
 - Vajon miért vagyunk itt? - kérdezte Ragon.
 - Szerintem azért mert betörtünk a kórházba és foglyul ejtettünk három gyógyítót. - válaszolt Erisz.
 - De hiszen a barátunkon segítettünk! - ellenkezett Ragon.
 - És ezt hogy tervezted elmagyarázni nekik, mikor még beszélni se tudunk velük? - kérdezett rá Namner.
 - Van egy főzet, ami segített nekünk ebben a problémában. - húzta ki magát Ragon az ötlet miatt.
 - Megjegyezném, hogy megittad az összeset és amiatt egész este a mosdón ültél. - motyogta Erisz.
  A tündék csak kérdőn néztek rájuk, hogy miről beszélnek. Remélem Krunvon siet azzal a főzettel.
 - Betörtek hozzánk, nem kell ahhoz sok ész, hogy mi jár ezért nekik. - szólalt meg az egyik tünde.
 - Nem érdekel, hogy mi volt rá az indokuk? Egy épeszű ember se próbálna meg betörni oda, ha csak nincs valami erős indoka rá. - vitatkozott vele egy másik.
 - Majd akkor vitassuk meg a büntetésüket, amikor már hallottuk a történetet minden szemszögből. - szólt közbe Derenor.
 - Ki lesz a döntő bíró? - kérdezte valaki más.
  Tanácstalanul néztem körbe, hogy ez mégis mit jelent. Aki mellettem állt megszánt és elkezdett magyarázni.
 - A történet meghallgatása után kiválasztunk valakit, aki objektíven képes dönteni az egészről, minden tényezőt figyelembe véve. Általában Derenor-ra jut ez a szerep, de most ebben az esetben sok mindenkit ki kell zárnunk, mert az embereket sok tünde nem szereti. - suttogta.
  Bólintottam egyet annak jeléül, hogy megértettem a magyarázatát. Vajon ki lesz a döntéshozó? A legjobban Derenor-nak örülnék, hiszen ő elég objektíven képes szemlélni az eseményeket. Minket kettőnket Krunvon-nal mondhatni kizártak, hiszen részt vettünk a történtekben.
 - Ezt a vádlottakkal együtt kell eldöntenünk. - hárította el a kérdést Derenor.
  A gyerekek ide-oda kapkodták a fejüket, végül tanácstalanul néztek egymásra. Sajnáltam őket egy kicsit.
 - Kiben bízhatunk? - kérdezte Namner a társait - Ki az aki hinni fog nekünk?
 - Aki a szélén áll. - válaszolta Erisz - Ő segített rajtad is mellesleg ő az egyetlen, aki nem gyűlölettel néz ránk.
 - Bízol benne? - kérdezte Ragon hitetlenkedve.
 - Nem ölt meg minket, pedig volt rá alkalma. Mikor Namner átváltozott egyből segíteni akart neki, eszébe sem jutott megölni őt. Mellette kérte a segítségünket, ezt sok tünde nem tette volna meg. - sorolta az érveket Erisz.
 - Úgy néz ránk mintha értené mit beszélünk. - jegyezte meg Namner.
  Erisz is rám nézett. Kicsit megráztam a fejemet, hogy tartsa a száját. Majd újra a többiek felé fordultam. Krunvon igazán igyekezhetne már.

*Anna szemszöge*

  A lovakat a szekér elé kötöttem, az emberek pedig elkezdtek visszapakolni.
 - Beszélhetnénk? - kérdezte egy férfi.
 - Igen, mit szeretne? - néztem rá.
 - Páran itt maradnánk. - mondta.
  Kérdőn néztem rájuk, de a férfi folytatta.
 - Ha a fenevadak nem jönnek tovább, akkor sok esélyünk van a túlélésre. Mellesleg tudunk vigyázni magunkra. Csak pár tanácsra van szükségünk.
  Nem tudtam, hogy mit feleljek, nem akarok több embert elveszíteni, de arra a véleményre jutottam, hogy inkább elmondom azt amit tudok.
 - Nem látnak jól, de a szaglásuk a kutyáénál is jobb. Ha megrohamozzák ezt a házat, akkor porrá zúzzák, nagyon erősek és vérszomjasak. Ha itt maradnak, nem biztos, hogy sokáig túlélik.
 - Az öregek nem bírják a hosszú utakat, páran itt akarnak maradni és sok család se szeretne a Felső Erődtől segítséget kérni. Kérem segítsen ebben nekünk.
  Sóhajtottam egyet, de elkezdtem magyarázni.
 - A szaglásuk jó, de át lehet őket verni. A halottakat ne temessék el, ha nem gyűjtsék össze. Az ő szaguk elfedi azokét, akik itt maradnak. Ha lehetséges este ne gyújtsanak tüzet, ha nagyon fáznak, akkor inkább ruhákat vegyenek fel. A fény idevonzaná őket, csak reggel gyújtsanak tüzet, mert a lények reggel nem aktívak. Ha mégis harcra kerülne a sor, akkor a fejüket támadják és kerüljék azt, hogy a farkukkal megszúrják magukat. Reggel intézzenek el mindent, este pedig próbáljanak minél halkabbak lenni. Ha az egyik háznak van pincéje javasolnám, hogy az estéket ott töltsék.
 - Rendben. Köszönünk mindent.
  Öten-hatan maradtak itt. A többiekkel észak-nyugat felé vettük az irányt. Hosszú út lesz, azt már most tudom. Még maradt egy kevés élelmünk, de csak ebédre fog kitartani, akkor is csak úgy, hogy páran lemondanak az adagjukról. Sietősre vettem a tempót, hogy mihamarabb elérjük az erődöt. Persze nem akarok még ma elindulni a folyón, de a hajót már be akarom szerezni. Talán négyen-öten fogunk elmenni a tündékhez. Kár, hogy nincs itt senki sem a szakaszomból. Velük hamarabb megoldanám ezeket a problémákat és nem kellett volna kerülő utat keresnem a tündékhez. De nincsenek itt és nélkülük kell most megoldanom mindent. A nap bágyadtan sütött, nincs olyan élénk színe, mint nálunk. A fű is sápadt zöld, szinte már sárga színű, és az az egy-egy bokor, ami mellett elhaladtunk már megszabadult zöld lombjától. Érdekes, mintha a természet pihenni térne. Ütemesen lépkedtem és magamban dúdolgattam. Fel se tűnt milyen régóta vagyunk úton.
 - Anna szerintem ideje lenne egy pihenőnek. - jött mellém Ylkarn.
  Az égre néztem bár elég nehezen állapítottam meg, hogy mennyi az idő, mert a nap lejjebb volt az átlagosnál. De így is kora délután lehet. Megállás nélkül öt órát gyalogoltunk? Hupsz. Nem figyeltem az időt.
 - Megállunk! - kiabáltam.
  Mindenki szinte összerogyott a fáradtságtól. Ezt a hibát nem követhetem el még egyszer, nekik jó az állóképességük, de azért engem kiképeztek és még mindig képeznek arra, hogy egy nap alatt minél gyorsabban eljussak A-ból B-be. Az emberek miután ittak neki láttak az étel készítésnek. Még szerencse, hogy a szakácsnő velünk maradt. Lehet, hogy síkságon vagyunk, de attól még vannak itt állatok.
 - Mindjárt visszajövök. - mondtam Ylkarn-nak, aki csak biccentett válaszként.
  Most sokkal kevesebbet beszél. Azért megyek el, mert láttam egy nyulat elfutni száz méterre tőlünk. Ha ügyes vagyok, akkor az is benne lesz a mai ebédben és remélhetőleg vacsorát már az erőd falai között ehetünk. A síkságon lapulva igyekeztem ahhoz a helyhez, ahol a nyulat láttam. Megtaláltam, mert le volt ott taposva egy kicsit a fű. Úgy se lát senki alapon, megváltoztattam a szaglásomat, hogy kiszagolhassam a nyulat. Hamar meg lett a nyoma és elkezdtem követni. Persze arra vigyáztam, hogy ne távolodjak el nagyon a konvojunktól. Hirtelen megpillantottam a nyulat. Jobban mondva a két fülét. Kilesett a magas fűből, mire megdermedtem. Nem engedhetem, hogy meglásson. Újra visszaereszkedett négykézlábra. Nem hallottam azt, hogy tovább ugrálna. Nagyon lassan és halkan elővettem az íjamat és egy vesszőmet. Úgy mentem tovább lappangva a fűben a célom felé. Húsz méterre voltam tőle, mikor megláttam. Feltérdeltem és kihúztam az íjat. Vártam míg biztos nem lesz a célpontom. Azonban véletlenül megreccsent alattam egy száraz gally. A nyúl neki iramodott, de én se tétlenkedtem. Felálltam és követtem az íjammal a nyulat. Oldottam és elrepült a vessző. Rögtön kaptam a másodikért. Futottam a nyúl után. Mikor újra a közelében voltam megint rálőttem. A lábát találtam el. Viszont most könnyedén utolértem őt. Nem akartam, hogy sokáig szenvedjen így felvettem egy nagyobb szikla darabot a földről és agyon ütöttem az ebédünket. A nyilat kiszedtem a lábából. Körül néztem a réten, hogy hátha így hirtelenjében megtalálom az első vesszőmet, de nem volt szerencsém. Visszaballagtam a szekérhez. Már sokan falatozgattak. A szakácsnőnek adtam a nyulat, ő pedig készségesen elfogadta azt.
 - Így se jut mindenkinek. - mondta Ylkarn, akinek pár szem bogyó volt a kezében.
 - De látom te gondoskodtál magadról. - feleltem.
 - Még szép, de ezt neked hoztam. Kimerülten és éhesen nem tudsz annyira koncentrálni.
 - Köszönöm szépen Ylkarn. - mosolyogtam rá, aztán halkabban folytattam - Te miért nem mész rögtön a tündékhez? Mármint te könnyebben el tudnál futni a fenevadak elől.
 - Sajnos nincs igazad, egy korábbi sérülés miatt lassabban futok és varázserőm se sok maradt. Éppen annyit tudok használni, hogy elrejtsem a valódi énemet. - mondta - Mikor indulunk tovább?
 - Várjunk még egy tíz-húsz percet. Eléggé kihajtottam mindenkit délelőtt. - hajtottam le a fejemet, mert még mindig bántam, hogy nem vettem előbb tudomást az időről.
 - Legyen csak tíz perc. Még távol vagyunk a célunktól.
 - Rendben. - egyeztem bele, aztán felálltam - Tíz perc múlva indulunk! - kiabáltam.
  A gyerekek, akik eddig a kocsin zötykölődtek a réten futkároztak. Gondolom játszanak.
 - Anna mesélnél addig a népedről? - kérte Ylkarn.
 - Hogy hogy ennyire érdekel? - kérdeztem.
 - Kíváncsi vagyok, hiszen nem minden nap találkozik az ember egy alakváltóval. - felelte.
 - Mire vagy kíváncsi? - kérdeztem.
 - Milyen mondátok vagy történetetek van a kialakulásotokkal kapcsolatban?
 - Csak egy van, de egy kicsit lehangoló. Majdnem ezer évvel ezelőtt egy olyan bolygón éltünk, melyen több néppel is osztoztunk. A többi nép nem nézte jó szemmel, hogy mi is megjelentünk, hiszen mikor mi létrejöttünk ők már több évezrede laktak a bolygón. Először az emberek gyűlöltek meg minket és olyan hazugságokat terjesztettek rólunk, amiknek a hatására a többi nép is egyre kevésbé bízott bennünk. Végül ez a helyzet harcokhoz vezetett. Az emberek voltak a legkegyetlenebbek. Voltak olyan ember törzsek, akik vadállatoknak néztek minket és úgy is bántak velünk. Az ilyen törzsek, ha gyereket találtak akkor megölték. Végül az összes nép ellenünk fordult. Bírtuk a harcot,nem is a létszám fölény miatt kerekedtek felül rajtunk. Amikor a népek megunták, hogy nem nagyon tudnak legyőzni minket egy másik szövetségest kerestek. Őket Vadászoknak hívjuk. Olyan erősek, mint mi. Az érzékszerveik is olyan élesek mint a mieink, csak ők nem állatokká tudnak átváltozni, hanem minden más öntudattal rendelkező néppé. Az erőviszonyok eltolódtak. Akkor tájt született meg az ódánk. Utána volt tizenhat alakváltó, akik erősebbek voltak az átlagnál. Képesek voltak varázsolni is. Ők végső megoldásként egy átjárót hoztak létre és egy másik bolygóra menekültünk. Ott az Erdőszellem sokáig nem mutatkozott, mi pedig berendezkedtünk. Utána megint megjelentek a Vadászok. Több évszázadig jártak ránk, mire úgy megcsappant a számunk, hogy azt hitte mindenki, hogy kihaltunk és nem jelentünk többé veszélyt senkire sem. A harcok közben a bolygó Erdőszelleme a mi oldalunkra állt és miatta vagyunk életben, sokszor ő üldözte el a Vadászokat tőlünk. Hiába voltunk kevesen az a béke, ami akkor kialakult minden veszteséget megért. - fejeztem be a történetünket.
 - Szívósak vagytok. - ennyit mondott csak rá a tünde.
 - Inkább csak túl makacsak a halálhoz. - feleltem - Indulunk! - álltam fel és a lovakhoz mentem, akik eddig vígan legelésztek.
  Remélem időben elérjük az erődöt.

*Legort szemszöge*

  A trió végre megitta a szükséges főzetet. Erre persze senki nem szólalt meg tőlünk, csak kíváncsian méregették az embereket.
 - Ha arra kíváncsiak, akkor szerintem nem méreg. - mondta egy kis idő után Erisz.
  Gondolom megunta a várakozást.
 - Akkor kezdhetjük a tárgyalást. - nyugtázta Derenor.
 - Miről szól a tárgyalás? - kérdezte Ragon.
  Erisz megpróbálta visszafojtani a nevetését, míg Namner adott választ szegény értetlenkedő Ragon-nak.
 - Nem tudom, hogy rémlik-e, de betörtünk a kórházba és foglyul ejtettünk három gyógyítót.
 - Szóval arról lesz szó. - esett le Ragon-nak.
  A legtöbb tünde csak nézett, hogy mennyire nehéz felfogású is Ragon. Már meg se lepődtem rajta. Derenor viszont gyorsan kapcsolt és rátért a lényegre.
 - Kit szeretnétek döntő bírónak?
 - Mit jelent az, hogy döntő bíró? - kérdezte gyanakvóan Namner.
 - Az, aki szerintetek objektíven képes nézni az eseményeket és úgy képes döntést hozni a büntetésetekkel kapcsolatosan. Erről közösen kell döntenünk, de előbb hallgassuk meg a történteket a ti szemszögetekből. - magyarázta Derenor.
 - Akkor a bírót a történetünk után kell kiválasztanunk? És bárki lehet? - tette fel folyamatosan a kérdéseket Namner.
 - Igen és bárki lehet, de együtt kell meghoznunk a döntést. Szóval kik vagytok? - nincs kedve Derenor-nak sok időt szánni erre.
  A gyerekek összenéztek. Végül Namner szólalt meg, szerintem ő lesz a szószólójuk.
 - Fauk Namner vagyok. Ők pedig a társaim Betrüg Erisz és Vald Ragon.
 - Honnan jöttetek?
 - Nagyon messziről. - válaszolt sejtelmesen Namner.
 - Pontosabban? - kérdezett vissza Derenor.
 - Sejtésem szerint egy másik világból. - mondta Namner helyett Nübtel.
  Döbbenten nézett mindenki a Vadászra. Neki pedig nem lehetett semmit se leolvasni az arcáról. A trió nem tűnt döbbentnek, sőt mintha várták volna azt, hogy valaki közbeszóljon. Mondjuk nem volt nehéz kilogikázni, hogy ők nem itteniek, hiszen nem beszélik a nyelvet.
 - Hogy kerültetek ide? - fordult vissza Derenor Namner-hez.
 - Egy nagy hatalmú varázslónő ellen próbáltunk lázadást szítani és lebuktunk. Ez a büntetésünk.
  Vajon mikori ez a történet? Vagy talán itt másként telik az idő, mint Anna bolygóján? Lehet, hogy az utóbbi a magyarázat mindenre.
  Ahogyan végig néztem a tündéken, azt állapítottam meg, hogy nem hisznek az embereknek. Mondjuk ez egy elég hihetetlen történet, azonban igaz. Azzal a nagy hatalmú varázslónővel volt szerencsém összefutni és tapasztaltam az erejét.
 - Miért törtetek be a kórházba és mit kerestetek? - kérdezte tovább Derenor.
  Erisz lépett elő és folytatta a beszédet, mondjuk megértem, hogy miért.
 - Azért törtünk be, mert Namner-t megfertőzte egy fenevad. Gondoltuk, hogy a tündéknek már van rá ellenszere, ezért vállalkoztunk a feladatra. Nem akartuk, hogy a legjobb barátunk egy dühöngő őrültté változzon. Akkor tudtuk meg, hogy pontosan melyik is az az épület, amelyiket keressük, hogy őt - bökött felém - már kétszer láttuk elmenni az erdőbe. Egyszer mielőtt még összefutottunk volna egy vadállattal, aztán másodjára mikor résen álltunk, hogy megállapítsuk kit kell követnünk.
  Az szakította félbe Erisz-t, hogy valaki berontott az ajtón. Egy katona lehetett.
 - Még valakit megfertőztek. - ennyit mondott.
  Kérdőn Derenor-ra néztem, aki egyből válaszolt.
 - A tárgyalást elhalasztom. Krunvon, Legort menjetek.
  Azonnal a katona nyomában a kórházba siettem. Szóval ma még megúszták. Bár nem tudom, hogy jobb-e úgy élni, hogy nem tudod mit fognak veled tenni. De most nem ezzel foglalkoztam. Remélem a fertőzött nem adta senkinek se tovább a betegséget. Hamar leértünk a toronyból és futottunk a kórházig. A beteget már lefogták, de nem fogják tudni sokáig ott tartani.
 - Máris hozom az altatót. - mondtam.
 - Nem használ már próbáltam. - szólalt meg Ikirav.
 - Az ellenszer a szobámban van. - mondtam utána és rögtön elindultam érte.
  Mivel nem volt szabad pohár a szobámban így egy tiszta lombikba töltöttem az ellenszer egy kicsi részét. Azonban, ha ilyen ütemben fogy, akkor csinálnom kell nem sokára egy újabb adagot. De majd ezzel később kell foglalkoznom.
  Kivittem a lombikot a főterembe. Ikirav nem gondolkodott sokat és kikapta a kezemből a lombikot.
 - Hogy tervezted beadni neki, ha nem használ az altató? - kérdeztem azonnal.
 - Mindig nyitva tartja a száját. - vetette oda nekem a választ.
  Mondjuk ez igaz, a folyamatos üvölt, szóval nem is lesz annyira nehéz dolga. Addig az üstöt kihoztam a szobámból és elkezdtem kisebb edényekbe szétosztani a főzeteket. Csak tizenöt ellenméreg maradt, állapítottam meg. Újabb adagot kell készíteni.
  Hirtelen abbamaradt a folyamatos üvöltés. Hátrafordultam, hogy mégis mi történt. A beteg békésen szunyókált az ágyban, akik pedig lefogták megkönnyebbülten sóhajtottak egyet. Ikirav kezében a lombik kiürült. Tényleg több ellenszerre van szükségünk.
  A két Vadász is megjelent nem sokára az ajtóban Derenor kíséretével együtt.
 - Sikerült beadni neki? - ennyit kérdezett Boren.
 - Igen. - mondta Ikirav.
 - Mennyi ellenanyagunk maradt? - kérdezte Derenor, mikor látta az arcomat és a főzeteket előttem.
 - Tizenöt esetre elegendő. - válaszoltam - Még tudok készíteni, de akkor is maximum huszonötre tudom feltornázni ezt a számot.
 - Ennyire ritka alapanyagokra van szükség? - nézett rám gondterhelten Derenor.
 - Sajnos igen. A betegség a növényekben is jelen van, csak kevés növény képes legyűrni ezt a mérget. Pont arra a kevésre van szükségem.
 - Szóval még egyszer kimész?
 - Ki kell mennem, vagy végig nézhetjük, hogy egyesével változik át mindenki fenevaddá.
 - Holnap fogsz kimenni. Boren és Nübtel fog elkísérni. - hozta meg a döntést Derenor.
  Csak bólintottam annak jeléül, hogy megértettem a parancsát. Nübtel is követte a példámat egyedül Boren-nek nem tetszett az ötlet, valahogyan felhúzhattam, csak nem tudom mikor és mivel.
  A két Vadász és Derenor még beszélt Ikirav-val, utána elhagyták a házat. Elkezdeném itt az új adag készítését, de akkor még a vaknak is feltűnne, hogy képes vagyok varázsolni, aminek nem örülnék.
  Az este folyamán beszélnem kell Annával. Kíváncsi vagyok rájött-e valami fontos részletre. Elindultam a szobám felé, hogy kihozzam a jegyzetfüzetemet, azonban a folyosón megtorpantam. Valaki elkezdte telepatikusan végig mérni a kórház területét. A baj csak az volt, hogy nem én csináltam. Az idegent hamar megállítottam egy pajzs segítségével. Annyira ismerős az elme jellege, de nem lehet az, akire gondolok, hiszen ő már meghalt.
  Inkább elhessegettem ezeket a lehetetlen feltételezéseket és bementem a szobámba a jegyzetfüzetemért. A szobámban leültem az asztalomhoz és elkezdtem bogarászni a jegyzetfüzetemet, hiszen sose árt felfrissíteni azt, amit régebben olvastam. Ahogyan bogarásztam a könyvemet a szemem előtt változott meg az egyik varázslat. Aztán újra és újra megváltozott ugyanaz. Szerintem a felmenőim összeveszhettek valamin. Csak mosolyogtam rajta, majd tovább lapoztam. Nem nagyon tudott ez se lekötni, pedig általában sok időt szoktam tölteni a könyv átnézésével. Becsuktam és letettem az asztalra.
  Nem mintha nem lenne más dolgom, de most nem tudok semmire se sokáig koncentrálni. Talán megint az zavar, hogy felbolydult a múltam. Jobb ötlet híján elkezdtem átnézni a fegyvereim állapotát. A kardom egész jó állapotban van, még élezni sem kell. Az íjamra úgy vigyázok, mint a szemem fényére. A nyilaimról nem mondható el ugyanez. A legtöbb már meggörbült egy kicsit, valamelyiknek már háromszor is cseréltem a hegyét, nos azok öt-hat centivel kisebbek a többinél. A tollak is rendben vannak, a nock-kal sincs semmi baj. A tőröm került a kezembe, amit még nyolc évesen kaptam az egyik barátomtól. Akkor már magamnak ne hazudjak, az egyetlen barátomtól. Ő készítette valami különleges fémötvözetből. Nem árulta el, hogy miből, de soha nem kellett megéleznem és semmilyen varázslat nem hat rá.
  Beesteledett mire végre sikerült az összes fegyveremet átnéznem. Viszont sokkal jobban tudtam koncentrálni. Kimentem a főterembe, ahol már csak páran lézengtek. Végül egyedül maradtam. Még egy unalmas este, de legalább most van egy kis dolgom is. Előkészítettem az üstöt és a hozzávalókat, majd neki kezdtem az ellenszer elkészítéséhez.

*Anna szemszöge*

  A nap már az ég alját súrolta, mikor megláttuk a Felső Erődvárost. Már csak félórányi út, viszont az erődváros látványa mindenkit újult erővel töltött meg. Gyorsítottunk a tempón, hogy még beengedjenek a városiak.
  Gyorsabban odaértünk, mint amire számítottam. A kapuőr megállított minket és átvizsgálta a csomagjainkat, hogy ne vigyünk be semmi olyasmit, ami nem oda való. Bár én magam sem tudom, mit kerestek. Miután bejutottunk mindenki elkezdte felállítani a sátrát, hogy éjszakára lepihenhessen.
 - Ki a falu vezetője? - kérdezte az egyik katona az egyik férfit.
 - Ő. - mutatott rám.
  Éppen a szakácsnőnek segítettem sátrat állítani, és direkt eljátszottam, hogy nem hallottam az előbbi párbeszédet. A katona nem jött oda hozzám, hanem a többi falusit is megkérdezte, de mindegyik rám bökött. Végül elért hozzám is. Pont jókor, éppen befejeztem a sátor állítást.
 - Te vezetted ezeket az embereket? - kérdezte a katona nyersen.
 - Az előző várostól idáig igen. - feleltem.
 - Miért jöttetek ide?
  Ylkarn várakozóan figyelt minket, de nem szólt közbe. Remélem kisegít, ha elakadok.
 - A másik várost megtámadták a fenevadak. El kellett menekülnünk. - adtam a rövid választ.
 - Már elnézést a kérdésért, de a felsőbb rétegekből nem látok senkit sem. Miért?
 - Még a támadás előtt eljöttünk és senki nem hitt nekünk mikor útra keltünk.
  A katona csak biccentett, de aztán újabb kérdést tett fel.
 - Honnan tudta, hogy meg fogják támadni a várost?
 - Az apám nevelt egyedül és ő vadász volt. Az erdőt úgy ismerem, mint a tenyeremet és képes vagyok olvasni a jelekből. Ezek a fenevadak a prédájuknak néznek minket és akképpen is viselkednek. Biztos voltam benne, hogy valamikor megtámadják a várost.
 - Csak még egy kérdésem lenne... - kezdte a katona.
 - Hagyjad őket Trovnem. Hosszú út áll mögöttük had pihenjenek egy kicsit. - szólt közbe egy fiatal nő.
  A nőnek szurok sötét haja és fekete szemei voltak. Szoknyát viselt, ami kiemelte karcsú alakját. A haját kiengedte, ami a háta közepéig ért. Amint megláttam a nőt hátráltam egy lépést. A gyanúm beigazolódott. Nem kéne itt lennie! Hogy lehetséges, hogy életben van?
 - Kérlek maradjatok itt és holnap meséljetek el mindent. - mosolygott rám barátságosan a nő, de nem tudtam válaszolni, ezért Ylkarn válaszolt helyettem.
 - Köszönjük a szíves vendéglátást.
  A nő megdöbbent, hogy Ylkarn válaszolt, de hamar összeszedte magát.
 - Ez már csak természetes.
  Ezzel a katona kíséretében bement a város belsejébe. A hideg futkosott a hátamon, és csak egy gondolat járt a fejemben.
 - Még ma éjjel útra kelünk a folyón. Aki jön jön, aki nem az itt marad. - jelentettem ki határozottan.
 - Mi történt Anna? - kérdezte kíváncsian Ylkarn, aki nagyon meglepődött a viselkedésemen.
 - Beigazolódott a sejtésem. El kell tűnnünk innen! Megyek szerzek egy normális hajót. - indultam volna de Ylkarn elkapta a karomat.
 - Nyugodj le, még had pihenjünk egy kicsit.
 - Nem érted Ylkarn?! Az a nő olyan, mint a farkas. Ha megjelenik nem sokára támadnak a fenevadak. - magyaráztam gyorsan.
 - Honnan tudhatnád, hiszen most látod először.
 - Ő egy alakváltó, és nem éppen arról híres, hogy szereti az embereket és a tündéket.
 - De ez a nő születése óta itt él. Személyesen ismerem, bár csak egyszer találkoztunk. - vitatkozott velem Ylkarn.
 - Rosszul magyaráztam, ezért elnézést kérek. Nem a nő alakváltó, hanem a szellem, aki megszállta. - mondtam ki a végső szavakat - Megyek szerzek egy hajót.
  Egy óra múltán sikerült is találnom egyet. Egy öreg halász adta oda, aki már nem volt képes kijárni a Fénylő Tóra minden nap, így másból éldegél és nekem adta a hajóját. Egy kisebb vitorlás. Még nem vezetettem hajót, de ha ezen múlik a túlélésünk, akkor esküszöm elvezetem ezt a bárkát bármi áron. Ylkarn velem tartott és még a szakácsnő is a gyerekeivel, de a többiek már meg akartak pihenni. Búcsút vettünk egymástól és beszálltunk a vitorlás hajóba.
 - Anna mondd meg nekem, vezettél már valaha hajót? - kérdezte Ylkarn.
 - Nem. - adtam meg az őszinte választ.
 - Akkor menj el a kormányrúdtól, mert én már igen.
  Alig fújt a szél ezért csak a fővitorlát engedtük ki és rásegítettem egy kis evezéssel is. A szakácsnő a két fiával amennyire tudott elhelyezkedett a hajón és elaludtak. Nem távolodtunk messze a várostól, így még láttam, hogy a fekete hajú nő a várfalról néz minket, majd felkacagott.