33. fejezet (3. rész, 1. fejezet) - Végre egy átlagos nap

*Legort szemszöge*

  Végre nem Anna, nem Fottre és semmi életveszélyes dolog vagy cselekedet ébresztett fel. A napsugarai, ahogyan besütöttek az ablakomon arra keltem. Kora hajnal van, a nap még épphogy csak felkelt. Mivel a gyógynövények nagy része elfogyott muszáj elmenni még pár darabért és ehhez most Emerisz-t is el kell vinnem, hiszen neki is tanulnia kell. Felvettem egy tarisznyát beletettem két kést, az övemre aggattam a tegezemet és az íjamat, végül Emerisz és Alton házához indultam. Optase őrködött éppen. Biccentettem neki, és ő is vissza köszönt. Óvatosan benyitottam a házukba és felkeltettem Emerisz-t, adtam neki öt perc elkészülési időt. Alton persze mindezt végig aludta.
 - Ilyen korán kell növényeket gyűjtenünk? - kérdezte álmosan Emerisz.
 - Sok növény kora hajnalban vagy alkonyatkor virágzik. Mivel alkonyatkor veszélyesebb az erdő, mint hajnalban így sokkal hasznosabb hajnalban menni. - válaszoltam.
 - Én miért kellek? - nézett rám.
 - Mert ezeket a növényeket még nem ismerheted, jobban mondva nem tudod, hogy hol, mikor nőnek, hogyan, melyik részüket kell leszedni és a többi. - válaszoltam miközben elindultam az ágakon.
  Emerisz követett, bár lassabban haladt. Nem akartam sokáig kint maradni, hiszen Argot tegnap világossá tette, hogy nem akar egy ideig elengedni gyűjtögetni. Ha sikerül hamar visszaérnünk, akkor megúszhatom a fejmosást. Emerisz nagyon lemaradt így megálltam. Addig körülnéztem. A hajnali pára még mindig ott csillogott a leveleken. A madarak is ébredeznek és énekléssel köszöntik a hajnalt. Sok növényevő kel fel ilyen korán, így az erdőben mindenhonnan halk neszezéseket lehet hallani. Április vége van, a levegő üde és friss, az égen egy felhőt sem lehet látni. Hirtelen egy viharmadár suhan át az égen, pár pillanatra árnyékba borítva ezt az erdő részt. Végre beért Emerisz így újra elindultam. Tíz perce jöttünk el a falutól. Emerisz-nek megmutattam a növényeket, melyeket sokszor használunk mégis csak ilyenkor nyílnak. Szorgalmasan jegyzetelt és gyűjtögetett, néha magamra emlékeztet, amikor még én tanultam Emandiece-től. Mindenféle növényt, melyet ismertem, megmutattam Emerisz-nek. Nem tudom, hogy mikor lesz újra alkalmam erre, hogy tanítsam. Remélem még jó pár napig nem fog történni semmi különleges. Amikor mindent beszereztünk elindultunk vissza a falu felé. Szegény Emerisz nagyon kifáradt így csak a táskáját kértem el, aztán visszaengedtem aludni. A házamban a növényeket gyorsan szét szedtem és elkezdtem leltárat írni mindenről, hogy mik vannak és mire lenne még szükség. Igaz, hogy tegnap Avery és Arané elmentek gyógynövényekért, de még mindig sok mindent kell pótolni. A leltárról két listát is készítettem. Az egyiket magamnál tartottam míg a másikat Argot-nak szántam. Jobb ha két példány is van belőle. Mikor a növényeket a helyükre tettem elkezdtem összegezni, hogy milyen főzetek maradtak és miből kéne pótolni az elfogyott mennyiséget. Argot zavart meg a munkámban. Körülnézett, végül megint rajtam állapodott meg a tekintete.
 - Elmentél növényekért, igaz?
 - Igen, szükséges volt. - feleltem.
  A hanglejtéséből sejtettem, hogy most nem akar kioktatni engem arról, hogy most milyen rosszul járnának ha megint elvesztenének.
 - Sokan egy ilyen szökés után napokig a házukban maradnának és csak nehezen mernének messze menni az otthonuktól. - jegyezte meg.
 - Még szerencse, hogy én nem ilyen vagyok. Készítettem egy listát a gyógynövényekről, még szükség lehet rá. - adtam át neki az egyiket.
 - És mit írsz most?
 - A főzeteket. Ha megint eltűnnék, akkor ne legyetek annyira meglőve, mint múltkor.
 - Nem fogsz még egyszer eltűnni. - jelentette ki határozottan Argot.
 - Azonban minden eshetőséggel számolnunk kell. Sejtésem szerint te nem azért jöttél, hogy felkelts, vagy hogy a készletről beszéljünk. - fordultam felé.
 - Gondolkodtam azon, amit tegnap mondtál. Szerintem jobban jársz, ha Berill-nek elmondod az igazat, túlságosan feltűnő a kutakodása.
 - Nem szeretem senkivel se megosztani a múltamat, ezt te is tudod.
 - Persze, hogy tudom, ugyanis nekem se árultál el semmit.
 - Majd egyszer elmondom, de nem most. - feleltem már sokadjára.
 - Most azonban tényleg kíváncsi vagyok valamire. Mennyire ismered a családodat? - nézett rám szúrós szemekkel.
  Nem válaszoltam azonnal. Gondolkodtam, hogy megbízhatok-e benne. Eddig mindenben segített, így erre válaszolok neki.
 - Rendben. Akkor most kihagyom a hazugság részét. Három éves koromig az anyám nevelt, Nitens Marina. Az apámról soha nem mesélt, ha mégis csak annyit mondott róla, hogy az egyetlen férfi, aki el tudta venni az eszét. A nagyszüleimet nem ismerem, jobban mondva a nagymamámat nem ismerem. A tünde ága a családomnak pedig teljes homály. Annyit tudok, hogy az emberi nagyszüleim meghaltak több mint fél évvel a születésem előtt.
 - Azt mondtad, hogy csak a nagymamádat nem ismerted, pedig a nagyapád előbb meghalt.
 - Igen is és nem is. Mármint, hogy meghalt. - kezdtem bele - Gondolom a Nitens név nem csak az anyám miatt ismerős. - néztem Argot-ra.
 - A legerősebb ősi emberi varázsló vérvonal. - mondta, mintha betanulta volna - Volt részem megtapasztalni az erejüket.
 - Tényleg? - néztem rá.
 - Előbb folytasd te. - tért ki a választól.
  Megrántottam a vállamat és folytattam a mesélést.
 - Hatalmas és ősi vérvonal, ám mégis mindig új praktikákat és trükköket találtak a varázslatban, ami miatt sokkal erősebbek lettünk, mint egy átlag emberi varázsló. Kevesebb energiával erősebb varázslatokra voltak képesek. Minden tudást egy könyvbe írtak és zártak be. Ezt a könyvet a legelső Nitens varázsló kezdte el írni és az utódai folytatták. Azonban voltak sokan olyanok, akik már idősebb korukra, az az közelebb jártak a halálhoz, ők eggyé váltak a könyvvel és ott az elméjük örökre bezárva marad. Lehet, hogy örök rabság lesz a sorsuk, mégis ezek miatt a szellemek miatt a könyv folyamatosan bővül. Szellemként az embernek sok ideje van, és a felmenőim így az életük további részét a varázslat másításának a tudományára tették fel. A könyv úgy tűnt, mintha Anyámmal, akarom mondani Marina-val együtt elveszett volna, azonban egy védő varázslat miatt, csak egy titkos helyen pihent, majd mikor elég érettnek talált, elárulta hollétét és meg kellett keresnem. A könyvben van a nagyapám is. Ő tanított meg használni a varázserőmet. - fejeztem be a történetet - Elégedett vagy?
 - Teljes mértékben. - válaszolt Argot és elment volna, de megállítottam.
 - Hogyan ismerhetted meg a családom erejét? - kérdeztem.
  Argot az ajtóból visszafordult.
 - Az anyád és az apád szerelmét a nagyanyád nem nézte jó szemmel és ennek sokan, köztük én is, ittuk meg a levét. - adta a tömör választ és kiment.
 - És még én nem szeretek beszélni a múltamról. - motyogtam magamnak.

*Anna szemszöge, reggel 6.00*

 - Ébresztő mindenkinek! - hallottam az őrnagy hangját.
 - Na végre! - válaszoltuk egyszerre.
  Egy kicsit megdöbbenhetett, hogy válaszoltunk, de aztán újra visszanyerte az önuralmát. Addigra már mindannyian az ágyak előtt sorakoztunk.
 - Lehet, hogy tegnap jöttek vissza azonban attól még a kiképzés folytatódik. Világos?
 - Igen, uram! - mondta mindenki kórusban.
 - Tíz perc múlva a gyakorló pályán! Ha egy valaki is késik, akkor az egész szakasz addig nem megy onnan el, amíg lenem futnak tíz kört a rét körül! Világos?
 - Igen, uram!
  Megfordult és kiment. Rögtön mindenki elkezdett kapkodni. Senki nem akart rögtön tíz rétkörrel indítani.
 - Lace, idedobnád a tőrömet? - kérte Enturin.
  Erre mindenki lehasalt, aki Lace és Enturin között volt. Enturin feje mellet a falba csapódott három másodperccel rá a tőr. Senki nem szólt semmit, csak folytattuk a készülődést. Nincs időnk semmire. Végül is mindenkinek sikerült a határidő előtt ott teremnie a gyakorló pályán. Az őrnagy csak elégedetten biccentett.
 - Akkor egy kis bemelegítés, hogy visszaszokjatok. A börtönben eltöltött idő sokkal lustábbá tett benneteket. Két rét kör teljes felszerelésben. A felszerelést a rét széléről tudjátok felvenni.
  Mindannyian követtük a parancsot. Nem mertünk hangot adni a nem tetszésünknek. Bár Lace egyfolytában motyogott. Szerencsénkre az őrnagy nem vett róla tudomást. A rét szélén felsorakoztunk. Rajtunk volt a gyakorló páncélzat, ami csak bőrből készült és nem védett mindenhol, egy szablya a lányoknál, a fiúknál egy kard, egy tőr, íj és vesszők meg persze egy pajzs. Így néz ki az alapfelszerelés, melyet az utolsó években a saját képességeinkhez igazítunk, de még erre nem kaptunk engedélyt.
 - Indulás! - vezénylet az őrnagy és mindenki neki iramodott.
  Akik kint voltak felsőbb évesek mind rajtunk röhögtek. Még száz métert sem futottunk mikor a lábam jelzett, hogy álljak meg. A fogamat összeszorítva folytattam a futást, melynek a nagyja még előttem van. Hiába van reggel, az idő nagyon meleg, így a hajam már az izzadságtól teljesen a fejemhez tapadt, a ruháimból a vizet ki lehetne csavarni, mellesleg a páncél nagyobb, mint én vagyok ezért egyfolytában ide-oda csúszkál rajtam. Az utolsó futó lettem az első kör végére. Mikor elhaladtam az őrnagy mellett, hirtelen elkiáltotta magát.
 - Aki utoljára ér be, az egész gyakorlat alatt és még a délutáni terepgyakorlat felében futó gyakorlatokat fog végezni teljes felszerelésben!
  Erre a kijelentésre gyorsítottam a tempómon, hogy ne én legyek az a szerencsétlen. Azonban nem csak én gyorsítottam. Mindenki a szakaszból úgy kezdett rohanni, mintha az életéért futnának. Esélyem se volt beérni őket. Száz méterrel lemaradva a többiektől értem be célba. A többiek már levették a páncélt és a fegyvereket visszatették a helyükre. Én nem tettem, ugyanis megnyertem a futó gyakorlatokat. A lábam ellenkezett azzal, hogy továbbra is álljak. Mindig is tudtam, hogy nem vagyok jó futó, de azért nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul megy a hosszútávú futás. Bezzeg állati alakban, ott jobban megy. Tény az is, hogy mindenkinek. Nem ültem le, bár nagyon hívogatónak tűnt a talaj, de ha leülök, akkor nem leszek képes felállni és még a futó gyakorlatoknál is rosszabb büntetést kapnék. Inkább a kúthoz mentem, ahol éppen Endrees húzott fel egy vödör vizet. A vizet át öntötte egy másik vödörbe, ami nincs hozzá kötve a kúthoz, és újra elindította lefelé a másikat, hogy legyen mindenkinek vize. Denrick mohón a teli vödör után kapott, azonban mikor felemelte a lába megcsúszott és elesett. A vödör kirepült a kezéből és a tartalma nyakon öntött a vödör pedig mögém zuhant. Prüszköltem egyet a hirtelen jött hideg zuhanytól.
 - Bocsi Anna, nem szándékos volt. - mondta rögtön Denrick.
 - Semmi baj. Legalább gyorsabban felfrissültem ebben a melegben. - válaszoltam.
  Mindenki folytatta a vízért való küzdelmet. Szegény Endrees, soha se tudta otthagyni a kutat, ugyanis mire nyúlt volna a vödörért, hogy igyon az már megint üres volt. Meglepetésemre az őrnagy hagyta, hogy kiszolgáljuk magunkat, ami miatt én csak kevésszer kértem vizet. Féltem, hogy ez is a tervei között szerepel. Szívesen belenéztem volna az elméjébe, de nem mertem, hiszen akkor a szemem színe megváltozik, és most már arra sem tudom fogni, hogy Legort-tal beszélek. Hiszen ha más elméjében turkálok, akkor a szokásos kékes színét veszi fel a szemem, viszont ha Legort-tal beszélek akkor sárga lesz. Mellesleg, ha kiderül , hogy belenéztem az őrnagy fejébe, akkor elég rosszul járok, tehát nem kísérletezgethetek. Mikor mindenki végzett, megkordult Lace gyomra, ami a reggelit jelentette. Haptákba vágtuk magunkat és kimasíroztunk volna a rétről, azonban az őrnagy megállított.
 - Ki engedte el magukat a gyakorlatról? - kérdezte emelt hangon - A mai napi reggeli elmarad.
  Lace-re sandítottam, akinek a tekintetében nagy megrökönyödést láttam. Az én gyomrom is korgott, hogy ideje lenne valamit enni. Mindenki baljósan összenézett és visszafordultunk az őrnagyhoz. Az őrnagy végig nézett rajtunk, majd megszólalt.
 - A reggeli és a délutáni gyakorlaton a szabadulást fogjuk gyakorolni. Pár idősebb kadét is részt fog venni a gyakorlaton, hogy tudjanak segíteni ha szükséges lesz. - aztán felém fordult és folytatta - Amíg el nem engedem magukat, addig a rét körül fogja róni a köröket. Világos?
 - Igen, uram. - mondtam.
  Testben és lélekben is megrendültem egy kicsit a feladatom hallatán. Még egy óráig fussak teljes felszerelésben? Végem van. Szerintem nem fogok tudni felkelni az órákon a padból.
 - Nem hallotta? Kezdjen futni! - szólt rám az őrnagy, mikor már több perce nem mozdultam.
  Nem válaszoltam csak megfordultam és elindultam. Lassabb tempóra váltottam, amit tovább tudok tartani. A végén még összeesek itt mindenki szeme láttára. Mivel ezt nem akartam elérni jobban koncentráltam a futásomra. Ütemesen kezdtem szedni a levegőt, a karom is dolgozott nem csak a lábam, és megpróbáltam csak az előttem lévő akadályokra összpontosítani, mint például, hogy ne lépjek rá egy kőre se. Egy perce sem futok, de a fülemben már csak a szívem dobogását hallom. A külvilág zajai nem jutnak el hozzám. A szívem majd kiszakad a mellkasomból, az oldalam szúr a tüdőm pedig olyan, mintha sose lenne benne elegendő levegő. A napon sokkal kegyetlenebb volt a futás, mint az árnyékban. A föld kiszáradt és a por felcsapott, amikor ott futottam. Az arcomon és a kézfejemen a por összekeveredett az izzadtsággal így folyamatosan pislognom kellet, hogy a sár ne kerüljön a szemembe. A bőrömet csípte a por és az izzadság és legszívesebben mindennel együtt fejest ugrottam volna egy folyóba. Mikor árnyékban voltam, a testem, a fegyvereim és a páncélom csak úgy ontotta magából a hőt, és az árnyékban a fuvallatok is hűvösebbek voltak.
  Végül félórával a gyakorlat vége előtt az őrnagy leállított. Nem kellett már beállnom a többiekhez, akik egyre bonyolultabb csomókból kellett hogy kiszabaduljanak mindenféle pózban. Szegény Tizon-nak a csuklóját és a bokáját összekötötték a háta mögött, így úgy nézett ki, mint egy emberből készült bölcső. Miközben próbált kiszabadulni az oldalára esett és úgy nézett ki, mint egy partra vetett bálna. Persze nem csak ő volt ilyen "szerencsés" helyzetben. Rignot és Amber egymásnak háttal ültek és összekötötték a kezüket. Azt a csomót már több mint fél órája próbálják kibogozni, de mindig mikor közel kerülnek a szabadsághoz az egyik felsőbb éves még egyszer megköti. Persze ezt az őrnagy nem veszi észre. Szerintem nem a segítség nyújtás miatt hívta ide az idősebbeket. Levettem a felszerelésemet és a helyére raktam. Végig néztem magamon és megállapítottam, hogy ennél rosszabbul nem igazán festhetek. A ruháim teljesen átáztak és hozzám tapadtak. Az eredetileg befont hajam úgy áll, mint egy széna boglya. Mivel levettem a páncélt sok bőrfelület ismét szabad lett és most már a teljes karom, lábam és az arcom sáros a por miatt. Mellette még az arcom olyan színű, mint a paradicsom a kéz fejemmel egyetemben és úgy bűzlök, mintha összeverekedtem volna egy büdös borzzal. A kútból felhúztam egy vödör vizet és rögtön magamra borítottam. Nagyon jó érzés volt, hogy a tűz forró bőrömet lehűti a hideg víz, és ezzel együtt a port is leviszi rólam. Nem nagyon érdekelt, hogy mi lesz a ruháimmal, hiszen eddig is úgy néztem ki, mint akit leöntöttek, így a kinézetem nem nagyon változott meg. A következő vödör vízből pedig annyit ittam, amennyit csak tudtam, közben pedig leültem a kút peremére. Nem volt jó ötlet. Mikor a többieket is kiszabadították a kötelek fogságából elindultak az Erőd felé az órákra. Csatlakoztam volna hozzájuk, azonban mikor a lábamra álltam egyből össze is rogytam. Végül Lace és Tizon segítségével jutottam el az Erődig. Aztán a lépcsőkön, mivel alig haladtunk mert a lábamat nem tudtam megemelni, Tizon felvett a hátára és elvitt a teremhez. Egész úton hálálkodtam neki a kedvességéért, miközben Lace piszkált azzal, hogy nem tudtam lépcsőzni.
  A teremben újra a helyemen elővettem a tankönyveimet és egy füzetet. Mikor bejött a tanár azonnal mindenki felállt a helyéről. Én is követtem a példájukat, de közben azért fohászkodtam, hogy ne huppanjak vissza akaratlanul is a székre. Szerencsére a köszönés nem tart sokáig így hamar újra ülhettem. A reggeli futás után, örömmel vágok neki a tanóráknak főleg amiatt, mert nem kell majd huzamosabb időre felállnom.

*Legort szemszöge*

  Felvettem az íjamat és a tegezemet. Emerisz-nek úgy is tanulnia és szoknia kell az íjat. Jó íjász, van hozzá tehetsége, mint a legtöbb tündének. Azonban az ereje miatt többre is képes lehet, mint egy átlagos íjász. Először mindenképp meg kell tanulnia az alapokat, az íj kihúzását, az oldást és csak azután jöhet a célzás és még utána, mikor már rutinos lesz, a képességét is segítségül hívhatja. Merko-val még hajnalban beszéltünk erről. A mai nap megpróbáltuk összehangolni a két fiú tanítását, így Alton is most az íj használatát fogja tanulni. A két tanítvány még kihasználja a szabadidejét, így gondolom Merko-val ketten fogjuk felállítani a pályát. A falun kívül a fák között azzal a főzettel, amit az Ezredes mutatott nekünk, az alatt az öt nap alatt létrehoztak egy teret, ahol a katonák úgy gyakorolhatnak, hogy a többi tündének ne legyen baja. Az íjászat is ott lesz, így arra indultam. Nincs messze így három perc alatt odaértem. Éppen Hidryt küzdött Optase-zal. A küzdés lett volna a lényeg, azonban Optase már nem próbált meg egy támadást sem Hidryt ellen, mert még a saját védelmére is épphogy csak tudott figyelni. Kicsit kezdtem sajnálni, ugyanis Hidryt negyon kemény ellenfél, egyszer téveszti el Optase a védekezést és jöhet hozzám, mert eltörött valamije.
 - Mivel az ő párharcuk elfoglalja a tér közepét, szerintem jobb megoldás lenne, ha a célok a fákon lennének. Alton és Emerisz pedig itt lesznek a tér szélén, így nem fogják megzavarni Optase képzését. - szólalt meg hirtelen mellettem Merko.
 - Szerintem Hidryt nem képzi őt, hanem tudatni szeretné Optas-zal, hogy soha ne kezdjen ki vele. - mondtam - Akkor egy olyan helyet kell keresni, ahol tíz-tizenöt méteren belül rá lehet látni tisztán az egyik fa törzsére.
 - Csak tíz-tizenöt méter legyen a pályahossz? - nézett rám döbbenten Merko.
 - Gyakorolják még a technikát. Miután már tudnak célozni és a céltábla középső részeit találják el, akkor növeljünk a távolságon. - álltam elő a javaslattal.
 - Rendben. Bár szerintem a fiúk könnyedén megbirkóznának a húsz méteres távval. - válaszolt Merko.
 - Túl sűrűn nőnek itt a fák ahhoz, hogy tiszta húsz méteres szakaszt találjunk. - tettem hozzá egy érvet.
 - Akkor majd a következő íjász órán menjünk le az erdő szélére. - mondta pár perc gondolkodás után.
 - Azért két tapasztalatlan gyerekkel nem merném megkockáztatni az utat. - ingattam a fejemet.
 - Három gyerekkel. - tette hozzá Merko.
 - Igaz, hogy korban közelebb állok az ikrekhez, mint bárki máshoz itt, azonban tapasztaltabb harcos vagyok, mint ők, és ha másra nem is figyelem elterelésre jó vagyok. - vontam vállat.
 - Tényleg, jó hogy eszembe juttattad. - nézett rám Merko, miközben elkezdtük körbe járni ezt a kis teret - Kitől tanultál meg harcolni? Gyógyító vagy és Emandiece-nek nagy híre van a fegyverekkel való kétbalkezességéről.
 - Az íjászatot a lőtéren tanultam, ellestem mások technikáját és a sok különböző stílusból kihámoztam az alapmozdulatokat és arra építettem a későbbi tudásomat. A tőrrel azért bánok jól, mert egyszer végig kellett mennem egy ember lakta zónán, több mint száz kilométer széles sáv volt. Több napig tartott az út és azalatt megtanultam megvédeni magamat és az út felénél, találkoztam egy tünde katona szakasszal, akik segítettek nekem és ők is megtanítottak pár trükköt. - meséltem neki, azonban ezt most találtam ki.
  Muszáj, hogy valamennyire egyezzen az összes eddigi hazugságommal a múltamról így már mondhatni kitaláltam ennek a személyazonosságomnak egy múltat és azt mondom el mindenkinek. Általában elhiszik, ugyanis sokan járnak az én cipőmben. A határ folyamatosan változik, sokszor kiszorulnak faluk, így az ott élők megsínylenek minden határváltozást, és előbb vagy utóbb miután megunják, hogy az emberek többször eljutnak odáig, belsőbb területekre költöznek.
  Merko csak bólogatott a magyarázatom hallatán, bár szerintem nem egészen hitt nekem, amiért nem hibáztatom. A stílusomon látszik, hogy valaki kiképzett és az is, hogy nem tünde volt az.
  Végre megtaláltuk a tökéletes helyszínt. Amíg lemértem a távot, addig Merko keresett egy céltáblát, két gyakorló íjat és vesszőket. A táv körülbelül tizenhárom méter, ez bőven elég lesz gyakorlásnak. Hidryt és Optase párharca véget ért, azonban van egy sejtésem, hogy ma nem csak Optase fog megütközni itt. Merko hamar visszaért, letette az íjakat és a vesszőket és elment hogy valahogyan rögzítse a céltáblát a fának a törzséhez. Kerestem két álló dobozt, és szétosztottam a vesszőket. Az íjakat is megnéztem, az erősebbiket Alton kapja.
 - Idehívom őket! - szóltam Merko-nak, aki csak biccentett egyet.
  A faluban sokáig rohangáltam mire mindkettejüket összegyűjtöttem. Emerisz-t a házában találtam meg éppen tanult, míg Alton éppen Hidryt egyik csapdájából próbált meg kiszabadulni. Hidryt pihenőként, azt figyelte, ahogyan szerencsétlenkedik Alton. Mikor segítettem volna neki kiszabadulni, Hidryt leintett, hogy ha segítek neki, akkor én is egy csapdában fogom találni magamat. Sokáig vártunk mire Alton kiszabadult. Jobban mondva leesett és szerencséjére egy kötél a lábára tekerődött ezért nem törte ki a nyakát. Végül Hidryt levágta onnan és már mehettünk is az íjász pályára.
 - Sokáig voltatok távol. - köszöntött Merko, aki a vesszőket nézte át unalmában.
 - Tudod, egy csapda feltartott minket. - adtam a gyors magyarázatot.
  Amíg Emerisz és Alton bemelegítette a karját és a vállát, addig Merko elmagyarázta az íj és a nyíl részeit és a javításukat. Addig leadtam pár próba lövést mindkét gyakorló íjjal, hogy megfelelnek-e erre a célra. Szerencsére egyiknek sem tekeredett el a szarva, ami miatt lehetett még velük célozni.
 - Akkor kezdjük is az órát. - kezdett bele az okításba Merko - Alap állás és pár próba lövés.
  Emerisz-nek és Alton-nak is voltak hibái. Én Emerisz-t javítottam ki, míg Merko Alton-t. Végül mikor már nem kellett annyit figyelniük a tartásukra, megtanítottunk nekik pár új felállást, amiből lehet lőni. Nem volt jó ötlet rögtön ezzel kezdeni. Sokszor kellett messzire vagy a talajszintre menni pár félresiklott vessző miatt. Inkább visszatértünk az alap álláshoz és a célzásukat fejlesztettük. Mikor már másfél órája edzettünk engedélyezett Merko tíz perc pihenőt. A két testvér visszament egy kicsit a faluba, addig még pár eltévedt vesszőt kerestünk Merko-val. Így is több mint öt vessző tűnt el, és még nyolc szorul rá javításra.
 - Lesz időd megcsinálni őket? - kérdeztem.
 - Majd mikor visszajönnek megtanítom nekik, és akkor két legyet ütök egy csapásra. Tanulnak is és még a vesszők is meg lesznek javítva. - osztotta meg az ötletét Merko.
 - Felőlem. - vontam meg a vállamat.
 - Mellesleg alig szóltál bele a mai órába. - nézett rám.
 - Jól oktattál és nem kellett kijavítanom semmit se. Ha Emerisz hibázott, akkor megelőztél és nem akartam közbe szólni.
 - Mellesleg Emerisz jól bánik az íjjal, szerintem ha külön is tanulná, akkor talán a faluban a legjobb íjász lenne. - hozta fel Merko.
 - Az óra után beszéljünk vele erről, de ez legyen az ő választása. Ha most lerohannának Alton majd megsárgulna az irigységtől.
 - Tudom. Csak tudatni szerettem volna veled. Mellesleg szerintem Shina vagy Optase tanítaná akkor. - merengett el Merko.
 - Lehet, hogy még túl korai lenne számára egyszerre két szakmát is tanulni. - ingattam a fejemet.
 - Te mondod?
 - Nem szeretném még jobban leterhelni, de mondjuk el neki, hogy van egy ilyen lehetősége is. Azonban nem dönthetünk helyette, elég érett ahhoz, hogy képes legyen választani.
 - Már vissza is jöttek. - terelte el a témát Merko.
  Mondjuk már mindketten befejezettnek tekintettük. Mindketten úgy néznek ki, mintha elkapta volna őket egy nagy hurrikán.
 - Mi történt? - kérdeztem.
 - Lara egy kicsit dühös lett, miután Alton megtréfálta. - válaszolt Emerisz.
 - Ne próbáld meg kihúzni magadat a felelősség alól! Te is benne voltál. - fortyant fel Alton.
  Elkezdtek veszekedni. Csak mosolyogtam ezen a kicsinyes vitán, de még gyerekek. Merko is rosszallóan csóválta a fejét. Végül lenyugodtak a kedélyek. Azonban még sokáig mérgesen néztek egymásra. Merko rögtön belevágott a közepébe. Itt a téren volt egy javító sarok, ha lehet így nevezni. Ott a fegyvereket élezzük és javítjuk meg. Vagyis szerintem, még nem volt alkalmam kipróbálni. A nyolcból öt vesszőnek letörött a hegye és a maradék háromnak a nock-ja ment tönkre. Csak néző voltam, ebben sem segítettem. Mondjuk mellettem szóljon, hogy alig volt javítani való. Miután végeztek a javítással az oktatás folytatódott.

*Anna szemszöge*

  Szerintem most voltam először hatodik órán. Mivel már felfedtük magunkat, nem szükséges Legort-tal mindennap beszélnem. Az ebéd elfogadható volt, laktat azonban az ízét valahol főzés közben elhagyták. Na mindegy, a tanítás és az ebéd alatt a lábamba valamennyire visszajött az erő így már képes voltam lépcsőzni. Azonban mikor a terepgyakorlatra gondolok már kiráz a hideg. Még több rét kört nem biztos, hogy kibírnék anélkül, hogy az ebédem vissza ne köszönne. Persze a többiek nem értették a szenvedésem okát. Nem nekik kell futniuk egész nap a rét körül. Kíváncsi vagyok, hogy az őrnagy vajon még mindig a kötélből való szabadulást fogja gyakoroltatni velük, vagy valami mást talált ki? Nem tudok kiigazodni rajta, azonban az elrablásunk miatt keményebben munkára fog. Mellesleg az nem is a mi hibánk volt, hiszen elaltattak bennünket. Persze, ezt nem hajlandó elfogadni. Már mindannyian kint álltunk a gyakorló pálya szélén és vártuk az őrnagyot. Kis idő múlva meg is érkezett, a felsőbb évesek pedig tolongtak azért, hogy "segíthessenek" a mostani gyakorlaton.
 - Szerintem maga tudja a dolgát. - nézett rám, mire grimaszoltam egyet, de bólintottam - Majd szólok mikor abbahagyhatja.
  Elfordult tőlem én pedig a felszerelésekhez mentem. Felvettem a bőr páncélt és megpróbáltam szorosabban meghúzni, hogy ne lötyögjön rajtam, mondjuk hiába szorítottam meg a magasságommal van a baj, nem pedig a szélességemmel. Végül hagytam az egészet és inkább a fegyvereket kezdtem felcsatolni magamra. Mikor végeztem elkezdtem a futást. Most viszont az árnyékos helyek megváltoztak, és szerencsére több lett. Alig kellett már a napon futnom. Mondjuk egy óra futás, azért így is kínszenvedés lesz. A gondolataimat megpróbáltam visszaterelni és a futásra koncentráltam. Az bevált délelőtt is remélem most is jó lesz. Mondjuk a lábam már pár lépés után elkezdett tiltakozni az újabb futás ellen, de kizártam a fejemből a combomba tűző folyamatos fájdalmat. Tíz perc futás után már nem fájt a combom, mondjuk az is igaz, hogy nem éreztem a lábamat. A levegőm megint beszorult, szóval az oldalam is fájt. Annyiban van szerencsém, hogy most a por nem verődött fel annyira, így nem lettem sáros miatta. Így is csípte az a kevéske a bőrömet, de kibírható volt a fájdalom. Eltörpült a többi bajom mellett.
  Úgy érzékeltem, mintha az az egy óra kezdene letelni, ugyanis a nap már tovább haladt az égbolton és a lábam, pedig épphogy csak nem csuklott össze alattam. "Ezt a kis időt már ki kell tudnom bírni!" - biztattam magamat. Mikor elfutottam az őrnagy előtt, leintett, hogy abbahagyhatom. A felszerelés tartó állványhoz mentem és leszedtem magamról a fegyvereket és a páncélt. Felüdülés volt érezni a bőrömön a szellőt. Aztán a kutat látogattam meg, most viszont nem öntöttem magamat nyakon egy vödör hideg vízzel, csak ittam belőle. Az őrnagy megvárta, amíg végzek, aztán biccentett az egyik felsőbb évesnek, aki eddig csak röhögött. Az idősebbik kadét felvett egy kötelet és hozzám lépett. Először csak a kezemet kötötte hátra, gondolom, hogy szokjam. Akkor ezek szerint nem annyira kegyetlent sikerült kikapnom. Mekkora mázlim van. Mikor megpróbáltam megkeresni a csomót, akkor jöttem rá, hogy ehhez ki kell ugrasztanom a hüvelyk ujjamat, mert a csomót sehogyan se fogom tudni elérni. Visszavonom amit a felsőbb évesről gondoltam.
 - Nem túl jó ötlet kiugrasztani a semmiért az ujjadat. - hallottam Legort hangját.
 - Akkor mit tanácsolsz? - kérdeztem vissza egy kicsit ingerülten.
 - Lazán kötötte, szóval...
 - Ez neked laza? Mindjárt elszorítja a vérkeringésemet.
 - Tudod mozgatni a csuklódat, ha elég ideig és jó irányba mozgatod, akkor a kötél enged és könnyebben hozzá férhetsz a csomóhoz. 
 - Mellesleg most nem Emerisz-szel kéne foglalkoznod?
 - De, csak nem akartam felesleges fájdalmat érezni. 
 Végül nem szólalt meg többször. Úgy döntöttem, hogy megfogadom a tanácsát és elkezdtem azt tenni, amit javasolt. Igaza lett. A felsőbb éves nem kötötte szorosra a csomót így azt el tudtam érni. Miután kiszabadultam, rögtön jött a következő csomó. A többiek egyre kitekertebb pózokban voltak és reménykedtem, hogy engem, most nem akarnak ennyire megkötözni. Mázlimra nem voltam annyira érdekes mint a többiek. Őket azért piszkálták jobban, mert mindenki úgy káromkodott, mint a vízfolyás. Megértem őket, azonban minél többször szólalnak meg, annál nehezebb lesz kiszabadulniuk, így én inkább visszafogtam magamat. Miután a gyakorlatnak vége lett, már nem csak a lábam sajgott, hanem a karjaim is. Visszamentünk a háló részünkbe és mindenki belevágott a tanulásba, hiszen sokat kell pótolnunk. Éppen a térkép ismertet tanultam, mikor az Ezredes belépett a szobába. Mindannyian felpattantunk, azonban leintett minket. Rögtön visszafordultak a legtöbben a füzetükhöz, ám keveseket jobban érdekli az, hogy mi fog most történni.
 - Beszélhetnénk Anna? - intett, hogy kövessem.
 - Persze. - motyogtam és nagy nehezen felkászálódtam az ágyról.
  A lábamba hirtelen nyilallt a fájdalom, ezért elég lassan értem ki a folyosóra.
 - Mi történt veled? - nézett rám aggodalmasan Katret.
 - Kiderült, hogy mindenkinél rosszabb futó vagyok, így egész nap a rét körül rohangáltam. - foglaltam össze tömören.
 - Akkor van egy rossz hírem számodra. - sóhajtotta az Ezredes.
 - Még több futás? - rökönyödtem meg.
 - Nem. Azonban gyakorolnod kell az előadásodat. Hiszen holnapután fellépsz. - emlékeztetett.
 - Tényleg! - csaptam a homlokomra - Teljesen kiesett a fejemből.
 - Kértem engedélyt az erőd elhagyására, így elmehetünk az öbölig. Kibírod az utat?
 - Persze. - vágtam rá, ám már a fejemen lejátszódott az a jelenet, amikor pofára esek a kimerültségtől.

*Legort szemszöge*

 - Mára végeztünk. - mondta Merko.
  Alton hamar eltűnt, azonban Emerisz-t még időben megállítottam.
 - Emerisz maradj még egy kicsit.
  Szó nélkül engedelmeskedett, bár láttam rajta, hogy már ő is szívesen elmenne.
 - Nem tudom, hogy Legort említett-e neked, de nagyon jól bánsz az íjjal. - kezdte Merko.
 - Igen mondta. Mikor először mutatta az alapokat. - nézett rá furcsán Emerisz, nem értette, hogy miért mondja ezt Merko.
 - Hányadik íjász órád volt ez? - kérdezte Merko.
 - A második.
  Merko szemei elkerekedtek, én pedig csak magamban mosolyogtam. Tudtam, hogy Emerisz tehetséges, és direkt kihagytam ezt a részletet.
 - Miért kérdezed? - vált kíváncsivá Emerisz.
 - Nos, kiemelkedő tehetség vagy. - mondta minden körítés nélkül Merko - Ha úgy döntesz, hogy tovább fejleszted ezt a tudásodat is, akkor hamar a legjobb íjász válhat belőled, azonban nagyon sokat kell hozzá gyakorolni.
 - Mennyire sokat? - kérdezte félénken.
 - Napi két órát minimum. - válaszolt Merko.
  Most Emerisz-en volt a sor, hogy megdöbbenjen.
 - Nem kell most azonnal választanod. - szóltam közbe - Senki nem fog tőled semmit se elvárni. Te döntesz.
 - Milyen lehetőségeim vannak? - kérdezte.
 - Választhatod továbbra is főfoglalkozásként a gyógyítást és mellékként semmit vagy az íjászatot. Vagy az íjászat lesz a főfoglalkozásod és mellékként a gyógyítás vagy semmi. - válaszoltam neki.
  Egy kicsit megdöbbent a választási lehetőségeken, és segélykérően nézett rám. Ilyenkor viszont megmutatkozik, hogy nem vagyok még tanítónak való. Nem tudom, mit kéne tennem. Ez az ő választása, így nem akarok beleszólni, azonban ha pont arra van szüksége, hogy segítsek?
 - Még szeretnék gondolkodni. - mondta végül.
  Merko csak bólintott.
 - Elpakolok egyedül. - mondta Merko.
  A falu felé vettük az irányt Emerisz-szel, aki még mindig nagyon töprengő fejet vágott. Egy kicsit sokként érhette a hír, hogy most egyedül kell döntenie a foglalkozása felől.
 - Legort beszélhetnénk? - kérdezte félénken, mikor a házam előtt elváltunk volna.
 - Persze, gyere be. - invitáltam.
  Van egy sejtésem, hogy miről szeretne tanácsot kérni, de nem biztos, hogy tudok neki segíteni.
 - Mit válasszak? - kérdezte lényegre törően, miközben leült az ágyamra.
 - Nem nekem kell helyetted választani. - válaszoltam.
 - De nem megy. Nehéz.
 - Az ilyen döntések soha nem voltak egyszerűek.
 - Te mit választanál? - nézett rám.
 - Arra vagy kíváncsi, hogy mit választanék, vagy hogy hogyan választanék? - kérdeztem vissza.
 - Mindkettőre.
 - A képességeimet figyelembe venném és úgy döntenék, így számomra egyértelmű, hogy a gyógyítás lenne a főszakmám és még, ha van elég erőm is időm is akkor választanám mellékként az íjászatot. De ez az én véleményem. Miattam ne tégy így. Magadat tartsd most szem előtt, hogy te mit szeretnél.
 - De senkit nem szeretnék megbántani, azonban egyszerre nem biztos, hogy képes lennék két szakma tanulására is.
 - Ezért nem lettem volna önszántamból tanító - sóhajtottam, mire Emerisz kérdőn nézett rám - Nincsenek nagy tapasztalataim, amik alapján segíteni tudnék. Lehet, hogy a gyógyítás terén minden kérdésedre van válaszom, azonban szerintem egy tanítónak nem csak a szakmai kérdésekre kéne tudnia válaszolni. Az élet legtöbb nagy döntése még előttem áll, sok mindent nem tapasztaltam meg így tanácsot se tudok adni. Ilyenkor sajnos visszaüt az, hogy alig vagyok nálad hat évvel idősebb.
 - Neked még nem voltak ilyesfajta döntéseid?
 - Hát... - nem feleltem egyből, a múltam bonyolult és most pont rákérdezett az egyik pillanatára - Volt egy. Választhattam, hogy hagyok valakit meghalni, vagy segítség nélkül megpróbálok segíteni rajta. - hazudtam.
 - Hogy történt? - kérdezte rögtön Emerisz.
 - Emandiece-t éppen elhívták egy katonai szakaszhoz, és engem nem vitt magával, pedig nagyon erősködtem. Amíg nem volt otthon Emandiece a kisebb ügyeket elintézhettem, azonban a nagyobbaknál egy idősebb gyógyítóhoz kellett küldenem a betegeket. Mégis másnapra a távozása után, egy felnőtt szaladt értem, mert történt egy baleset és sürgősen szükség van egy gyógyítóra. Sejtettem, hogy ezt a feladatot nem szabadna magamra vállalnom, de akkor nem gondolkodtam, hanem ösztönösen cselekedtem. Felkaptam minden szükséges főzetet, ami a segítségemre lehet és követtem a férfit. - fejeztem be a történetet.
 - Mi történt utána? - kérdezte kíváncsian Emerisz.
 - Nem fontos. - tértem ki a válasz elől.
 - Kérlek!
  Egy sóhaj után befejeztem a történetet.
 - Egy kisebb ember csapat átjutott a védelmükön. Az embereket megölték, azonban az egyik tünde súlyosan megsebesült közben. Egy eltévedt vessző a tünde combjába állt. Szerencsére semmi fontos eret nem talált el. Azonban akkor is kockázatos lett volna kiszedni a nyilat a lábából. Főleg egyedül még tanoncként. Azonban meg kellett tennem, mert ha a seb elfertőződik, akkor sokkal rosszabbul is járhat. Minden sikeresen ment, nem adódott semmiféle komplikáció.
 - Mi lett a következménye?
 - Egy héten belül kineveztek teljes értékű gyógyítónak és átvezényeltek ebbe a faluba. - mondtam - Nem szerettem volna elkerülni még Emandiece-től, hiszen még sok mindent nem tudok, nem tanultam meg.
 - De gyógyító lettél! Ez a fontos nem? - kérdezte értetlenül Emerisz.
 - Lehet, hogy gyógyító lettem, de nem tartom magamat elég érettnek ahhoz, hogy minden helyzetben a maximumot hozzam ki a munkámból, még tanulnom kellett volna.
  Emerisz nem szólalt meg. Nem tudom, hogy mennyi időre lesz szüksége, de tudom, hogy helyesen fog dönteni. Végül nem szólt egy szót sem és kiment a házamból. Még van ideje.