*Argot szemszöge, 19 évvel ezelőtt*
5289. augusztus 8.
- Takarodjatok vissza az erdőtökbe!
- Tűnjetek innen!
Hallottam mindenfelől, míg mentem segíteni a bajtársaimnak. Már megint egy lázadás, a harmadik ezen a héten úgy hogy csak szerda van. "Remélem nem így fog kezdődni minden nap!"
- Szorítsátok vissza őket! Senkit ne öljetek meg! - adtam ki a parancsot miközben egy lázadót leütöttem.
Általában könnyedén visszaverjük őket, most is már nyerésre álltunk. Hirtelen megremegett a föld. A falu közepén több ház is összedőlt, akik az utcán voltak elestek a rengések hatására. "Egy földrengés?" - gondoltam.
- Argot! Megyek segítek az embereknek! - hallottam Dante hangját.
- Rendben! - válaszoltam miközben kerestem a katonákat.
Senki nem sérült meg súlyosan, mindenki könnyen talpra állt. A lázadók azonban még mindig megpróbáltak harcolni ellenünk. Könnyedén legyőztük őket. Nem hagytuk, hogy elmeneküljenek. Egymás mellett térdeletek a földön, a fegyvereiket már elvettük tőlük.
- Mi legyen velük Argot? - kérdezte Trenokt.
A lázadók között sok a fiatal, a legtöbb még tizennyolc éves sincs. Csak gyerekek.
- Engedjétek el őket! A fegyvereiket ne adjátok vissza nekik. - válaszoltam.
Szó nélkül teljesítették a parancsomat, ami azt jelenti, hogy ők sem szeretnék megölni őket.
- Trenokt, Kalír menjetek segítsetek Dante-nak! Jó lenne, ha nem veszítenénk el a varázslónkat.
- Értettük! - válaszolták és elindultak a falu közepe felé.
Még nem tettek három lépést mikor az egyik rom még jobban összedőlt. Hallottuk a segélykiáltásokat és a jaj veszélykeléseket, azonban mikor elült a por egy arany pajzsot láttam előbukkanni.
- Dante. - motyogtam.
Arany varázslatot használ, pedig arra csak háromszor van lehetősége egész életében. Majd máskor okítom ki, mikor mindkettőnket több ideje lesz.
- Amtul, Renvar, Galtan menjetek a táborhoz és őrizzétek. A többiek a faluban maradnak és segítenek a romok alá szorultaknak! Ha sebesültet találnak, akkor szóljanak Dante-nak! Miután végeztek járőrözzenek! Valaki megsérült? - kérdeztem.
- Nem, uram! - válaszolták.
- Rendben, akkor oszolj!
Mindenki szétszóródott. Én is körbe jártam a faluban, hát ha akad még egy két ember akinek harcolni támadt kedve. Szerencsére most mindenki vagy a házában van, vagy éppen a romok között kutat. A táborba is benéztem, melyet a falu végén állítottunk fel. Nem volt semmi szokatlan. Galtan-hoz igyekeztem, mert ő jegyzőnk is. Kíváncsi vagyok mennyi tartalékunk maradt még. Hamar megtaláltam, ő is éppen a készleteinkről készült leltárat nézte.
- Mennyi élelmünk van? - kérdeztem.
- Egy hétre elegendő, a víz készletünk is fogytán van, azonban a faluból lehet pótolni. A gyógyszerekből és a kötszerekből sosincs elég, azonban abból sincs hiány. - válaszolt - Mellesleg pár perce érkezett egy futár, téged keresett ezért a sátradhoz küldtük.
- Rendben, köszönöm.
Gyorsan a sátramhoz értem. Gondolom a futár áll előtte.
- Miben segíthetek? - kérdeztem, mire megfordult.
- Maga Avit százados? - kérdezte.
- Igen.
- Parancsot hoztam Klernt ezredestől. A szakaszával két hét múlva átmennek a 16-os szakaszhoz a délnyugati határra. Tíz nap múlva jön ide egy másik osztag leváltani magukat, ők hozzák a maguk ellátmányát is.
- Értettem, köszönöm. Mikor indul vissza?
- Holnap, ha nem baj.
- Nyugodtan maradjon felállíttatok egy sátrat magának. - válaszoltam.
- Nem szükséges, hoztam magammal. - válaszolt a futár.
Visszamentem Galtan-hoz, aki még mindig ugyan ott volt.
- Az élelem kibír tíz napot? - kérdeztem.
- Csak akkor ha egy kevéssel csökkentjük mindenki fejadagját. - válaszolt.
- Rendben, akkor csökkentsük.
- Mi a parancs? - kérdezte kíváncsian Galtan.
- Áthelyeztek minket a délnyugati frontra. Két hét múlva indulunk, tíz nap múlva jön ide egy másik osztag élelemmel. - foglaltam össze.
- A futár?
- Holnap indul.
- Akkor mindenkinek lesz ideje búcsú levelet írni a családjának. - mondta búsan Galtan.
Nem válaszoltam semmit csak tovább mentem. Sajnos igaza van. A legkeményebb front az összes közül. Akik odamennek, már nem jönnek vissza. Az embereknek ott több varázslójuk is van, ezért nehéz leverni őket. Sejtettem, hogy ez lesz. Először ideküldenek, ahol alig van dolgunk, aztán a délnyugati frontra, ahol szinte biztos a halál. Dante is végre visszajött. Már több órája elment a faluba.
- Dante! - szólítottam meg - Jelentést kérek arról az aranykupoláról.
- Láttad? - kérdezte.
- Mint mindenki. - válaszoltam.
- Tíz-tizenöt ember beragadt egy ház teteje alá, mely az összeomlás szélén állt. Nem tudtak kijönni, csak egy kicsiny rés volt a tetőn, azt sem érték el. Először megpróbáltam kötéllel kihúzni őket, de az csődöt mondott, mikor is elkezdett összeomlani a háztető, ezért beugrottam én is az emberekhez és már csak így tudtam rajtuk segíteni. - mondta.
- Tudod máskor is használhattad volna ezt a varázslatot.
- Jobb esélyem nagyon nincs.
- Két hét és a délnyugati fronton leszünk. - ismertettem vele a "jó" hírt.
- Mire vártak ennyit? Hogy hogy csak most küldenek? - kérdezett vissza.
- Nézd meg, hogy valakit el kell-e látni. - váltottam témát.
- Rendben. - válaszolt és elment.
"Remélem a mai nap nem lesz több ilyen hír." A fegyver raktárhoz mentem, hogy megnézzem kell-e valamit pótolni. Renvar őrködött ott, ugyanis a falusiak előszeretettel lopnák el a fegyvereinket. Éppen egy kisfiú próbált bemenni Renvar mellett, ám nem sikerült. Renvar megállította és mutatta neki, hogy tűnjön onnan. A kisfiú nem tágított megint megpróbált bemenni mire Renvar felkapta és a falu széléhez vitte, hogy menjen haza. Azonban a gyerek harmadjára is visszajött. Most Revar-on keresztül próbált bemenni, az az megpróbálta fellökni, kevés eredménnyel. Még mindig próbálkozott a kölyök mikor odaértem.
- Látom nem bírsz vele. - mondtam neki.
- Nem akar elmenni. Bejutni se tud. - válaszolt félvállról - Jobb lenne ha elmenne, még a végén az ő eltűnését is a nyakunkba varrnák. - tette hozzá tündéül.
- Igazad van. - válaszoltam.
A kisfiú felnézett ránk, hiszen nem értette, hogy mit mondunk. Csak akkor vettem észre, hogy vak.
- Hol vagyok? - kérdezte félénken.
- A falu mellett. - válaszoltam - Hol laksz?
Nem válaszolt. Gondolom megrémült. Mivel nem talált semmi szilárd dolgot amibe belekapaszkodhatna Renvar lábára esett a választása és azt ölelte át. Renvar egyfolytában motyogott amíg megpróbálta leszedni magáról a gyereket, több kevesebb sikerrel.
- Megkeresem az anyját, bár szerintem ő előbb fog megtalálni. - hagytam ott a még mindig szabadulni próbáló Renvar-t. Nem kellet sokat sétálnom, mikor láttam, hogy az egyik katonámmal egy asszony veszekszik. "Fogadjunk, hogy a gyerekét keresi." - gondoltam magamban. Már csak a káromkodásra és a fenyegetőzésre értem oda. Szegény Hamron nem tud mit csinálni, csak tűrni amit az asszony mond neki.
- Mi történt? - kérdeztem Hamron-tól.
- Hol van a fiam? - "válaszolt" helyette a nő.
- A fia vak? - kérdeztem.
- Igen, hol van? - szikrázott a szeme a dühtől.
- Erre, kövessen. - válaszoltam neki.
Láttam, hogy félelem suhan át az arcán. Már csak azt nem tudom, hogy a gyerekét félti, vagy tőlünk fél. Követett engem. "Legalább gyorsan elviszi a kölykét. Remélem Renvar már leszedte magáról." Mire odaértünk a gyerek az egyik láda tetején ült és egy szelet kenyeret evett miközben Renvar minden mozdulatát árgus szemmel figyelte.
- Florten! - szólította a nő a fiát, aki erre felfigyelt.
Hamar elvitte a fiát.
- Egy szelet kenyér? - kérdeztem.
- Csak így engedett el. - válaszolt.
- A fegyvereket jöttem átnézni. - mondtam neki.
- Már átnéztem. - válaszolt - Mire vagy kíváncsi?
- Mennyire használtak, kell-e javítani, miből mennyi van és mire lenne szükség még. - válaszoltam.
- Elmegyünk? - kérdezte.
- Igen, a délnyugati frontra. - válaszoltam.
- Este átadom a jelentésemet a fegyverekről. - sóhajtotta.
- Köszönöm Renvar.
Mint mindenki ő is tudta, hogy oda fel kell készülnünk. Tettem még egy kört a táborban, azonban nem történt semmi, aztán átmentem a faluban, hogy ott is megnézzem történt-e valami. Pár őrt leváltattam. Aztán visszamentem a sátramba a faluról jelentést írni a következő osztagnak. Már estefelé járt az idő, mikor veszekedést hallottam kintről. Egy nő üvöltözött a faluban. Elindultam a hangok irányába. Könnyen megtaláltam őket, egy idős asszony veszekedett a lányával, aki holtsápadt lett. Szinte utolsóként érkeztem. Itt volt Hamron, Dante és még két őr.
- Kérem menjenek vissza a házukba! - szóltam rájuk, ugyanis nem volt kedvem fejfájást kapni a veszekedésüktől. Dante rám nézett a két nő meg nem is figyelt rám. Dante mintha aggódott volna.
- Elég legyen! - emeltem fel a hangomat.
Bezzeg erre már felfigyeltek mindketten. Az idősebb hölgy dühös volt, a fiatalabbik pedig félt.
- Maga ne szóljon közbe! - vetette oda nekem az idősebbik - Akkor kivel voltál itt? - nézett újra a lányára.
- Senkivel. - felelte rémülten.
- Mi történt itt? - léptem oda az egyik őrhöz.
- Mi csak az asszonyt követtük, mikor ő körülbelül tíz perccel ezelőtt kirohant a házából és idáig elsietett, ahol gondolom a lánya van. Azóta csak azt kérdezgeti, hogy a lánya kivel volt itt. - válaszolt készségesen.
"Remek. Egy anya, aki túlságosan félti a lányát." - vontam le magamban a következtetést, azonban megint Dante-ra néztem, aki még mindig aggódott valamiért. Hozzá is odamentem. Persze az asszony és a lánya most egyáltalán nem figyel ránk.
- Dante, tudsz valamit? - néztem rá kíváncsian.
- A lány telepata az asszony varázsló. - válaszolt tömören.
- Még valami remek hír? - kérdeztem, ugyanis rájöttem, hogy elég nehéz lesz őket kibékíteni.
- Az apa okozta a földrengést a faluban, a lány férje akkor halt meg és az asszony a varázslataihoz kellő energiát a lányától vonja le. - sorolta tovább.
- Ezt te mégis honnan tudod? - kérdeztem halkan, mert nem akartam feltűnést kelteni.
- A lány tőlem kért segítséget, mert félt az anyjától. - vont vállat Dante.
- Szóval veled találkozott? - kérdeztem úgy, hogy a lány és az asszony ne értsék miről beszélünk.
- Igen.
- Egyéb fontos információ? - kérdeztem és reméltem, hogy nincs.
- Az asszony utálja a tündéket. - válaszolta.
- Pont mint minden ember.
Az asszony még mindig veszekedett a lányával. Mondjuk ez a veszekedés eléggé egyoldalú volt. A lány meg se szólalt, míg az anyja csak úgy ontotta a szavakat.
- Most már tényleg elég legyen lányom! - kiabálta az asszony - Kivel voltál itt és mi történt?
- Senkivel semmi. - válaszolt halkan a lány.
Az asszony még dühösebb lett. Egy energia hullámot hozott létre,gondolom akaratlanul, azonban nem esett semmi bajunk. Dante hozhatott létre egy-egy pajzsot körülöttünk, melyen a hullám megtört. Viszont ezek szerint tévedtem. Az asszony direkt varázsolt, hogy megtudja közölünk kinek van mágiája. Az asszony elkezdett motyogni mire az eddig tiszta égboltot felhők tömkelege rejtette el. Mindenhol dörgések visszhangoztak és villámok cikáztak. Az eső nem esett, azonban Dante hitetlenkedve nézett körbe. A szél is elkezdett süvíteni, alig tudtam talpon maradni, nem hogy még halljak is valamit. Valahogy sikerült Hamron-hoz araszolgatnom.
- A házakból melyek túl közel vannak a viharhoz hozzatok ki mindenkit! Egy tornádót akar létrehozni! - kiabáltam neki.
Bólogatott és elindult a másik két őr felé. Dante felé vettem az irányt, aki még mindig nem csinált semmit. A vihart nem érzékelte.
- Dante! - szóltam neki azonban nem reagált.
- Dante! - hangosabban szóltam de még mindig nem nézett rám.
Ekkor nagy recsegve a közelünkből a vihar kitört egy fát. A szél azt könnyedén felkapta és felénk röpítette. Megfogtam Dante karját és lerántottam a földre, hogy ne találjon el minket a fa. Erre szerencsémre magához tért.
- Miért nézelődtél? - kiabáltam.
- Csak akkor lenne ekkora erőm, ha aranyvarázslatot használnék. Ő csak egy ember mégis milyen erős.
- Majd máskor faggasd ki! Most találj ki valamit, amivel megúszhatjuk ezt a természeti katasztrófát.
- Az erejét a lánya képességéből nyeri, ha el tudnánk szakítani őt az anyjától, akkor a varázslat biztosan felőrölné az asszonyt, amibe belehalna.
- Rendben. Tereld el az asszony figyelmét amíg a lánnyal megpróbálok beszélni! - vázoltam fel a tervet.
- A lány bennem jobban megbízik! - mondott ellent Dante.
- Mégis hogyan tereljem el a figyelmét az asszonynak a varázslatról, ha egyszer a közelébe se tudok jutni?! - néztem rá.
"Mellesleg szénné süt mielőtt bármit is tehetnék" - tettem hozzá gondolatban. Végre Dante megértette a bajomat. Felállt és ő is elkezdett motyogni. Ha felállok, akkor a sok repülő tárgy közül valami biztosan eltalál. Inkább kúszva mentem a lány közelébe. Szegény holtsápadt volt, és alig pihegett. A ház tövében ült. Megpróbáltam magához téríteni, azonban ez nem nagyon sikerült. Mintha ez a varázslat minden mágiával rendelkező személyt lebénított volna. Gyorsan ki kell találnom valamit. Talán mégis jobb lett volna ha Dante ébresztgeti a lányt nem pedig én. A vihar ereje alább hagyott azonban a boszorkány továbbra sem foglalkozott velünk. Most már nem kell kúsznom. Dante-hoz siettem és kizökkentettem a varázslatából.
- Mi az? - nézett rám.
- A lány olyan mintha kómában lenne. - válaszoltam.
Már most elkezdett erősebben fújni a szél, pár perc és az asszony varázslata ugyanolyan lesz mit volt.
- Hogyan fogod felkelteni az asszony figyelmét? Nekem se sikerült.
- Majd megoldom, ha gyors vagy akkor túlélem a következő perceket. - válaszoltam.
Dante rögtön a lányhoz sietett. Nos szerencsémre a varázslók nagyon sok mindenre figyelnek amikor pajzsot húznak maguk köré, csak olyan tárgyak jutnak át azon amik nem képesek komoly sérülést okozni. Több tobozt is fújt magával a szél egyet gyorsan elkaptam, mielőtt tovább repült volna. A felállás a következő, akkora erővel kell dobnom, hogy a szél ne terelje el a céltól. Remélem sikerülni fog. Teljes erőmből elhajítottam a dobozt, amint a szél egy kicsit alábbhagyott az erejéből. A toboz sikeresen átjutott a pajzson és fejen találta a boszorkányt. Sikerült kibillentenem a koncentrációból az asszonyt. A szemei villámokat szórtak, a feje akár a paradicsom a méregtől és az ereje miatt a haja az égnek állt. Már megszoktam az ilyesfajta pillantásokat, most mégis legszívesebben nem lettem volna a helyemben. Mondjuk ő egy olyan ember, aki egy csettintéssel képes lenne megölni. De éppen elég volt ennyi figyelmetlenség is az ő részéről és a varázslat megszakadt. Az asszony is észrevette ezt. Ha lehet még dühösebben nézett rám.
- Ne, ne, ne. - mondta Dante, és láttam hogy elkezd egy varázslatot.
Az asszony viszont gonoszan felnevetett. Szerintem a kacaját több mérfölddel odébb is lehetett hallani. Az asszony egy szürkés zöldes villanással eltűnt, azonban Dante sikeresen neki csapódott az egyik ház romnak és a még álló falat ledöntötte. Gondolom ő fogta fel a varázslatot. A lány gyorsan a romhoz futott és leseperte a Dante-re hullott pár törmeléket. Dante-hoz siettem és közben jobbra balra néztem, hogy kik vannak itt a közelben. Szerencsére nem maradt senki sem, de egy óra múlva mindenki vissza fog ide jönni. Mikor Dante-hoz értem a lány a kezét fogta és próbálta ébresztgetni. A lány így közelebbről inkább huszonöt éves nőnek tűnt. Dante-n nem látszódott külső sérülés, szóval sok mindent nem tudunk tenni érte. Át kell hívatnom Emandiece-t, hátha tud segíteni. Hangokat hallottam kintről és a nő még mindig itt térdel Dante mellett.
- Menjen! - szóltam neki - Nem lesz túl kellemes a jövője, ha az itteniek így fogják látni.
A nő nem válaszolt csak felállt és kisétált, azonban láttam rajta, hogy szomorú. Leguggoltam Dante mellé, a karját áttettem a vállamon és felálltam magammal húzva őt. Nem volt magánál de sikerült kivinnem a romok közül. Amint kiértünk Galtan rögtön jött segíteni. Együtt vittük vissza Dante-t a táborba. Ekkor vettem észre, hogy az emberek idemenekültek. Ketten figyeltek az emberekre, míg a többiek a fontosabb sátraknál őrködtek, hogy semminek se keljen lába. Nem foglalkoztam volna velük, azonban az egyik ember elénk lépett. Elengedtem Dante karját és felegyenesedtem.
- Vidd a sátrába és a futárt küldd el Emandiece-ért. - mondtam Galtan-nak.
- Miért tartanak minket itt? - szegezte nekem a kérdést az ember.
- Most már visszamehetnek a faluba, ha erre gondol. - válaszoltam és megint elindultam volna azonban az ember még nem engedett.
- Miért kellett elhagynunk az otthonainkat?
- Pár házból csak romok maradtak, mert egy varázslónő azt akarta, hogy a faluból ne maradjon más csak por. Mivel nem voltunk biztos abban, hogy sikerül leállítani őt, ezért gondoltam így biztonságosabb lesz. Mivel az asszony nem jelent fenyegetést visszamehetnek a faluba.
Már megint belekezdett volna a kérdésébe, azonban megjelent az a fiatal nő is.
- Elég legyen Kramter! Ma halt meg az apám, az anyám és a férjem ne akarj még több vérontást. - nézett körbe, és elindult a háza felé.
A falusiak követték, még a nagyszájú is inkább behódolt neki. Eggyel kevesebb probléma.
- Hamron jelentést kérek! - szóltam neki.
- Amint parancsba adta, hogy az embereket hozzuk biztonságos helyre, mi a nagy rét felé kezdtük el őket terelni, azonban egy ember megszólalt, hogy talán a tábor biztonságosabb lenne. Erre az emberek megmakacsolták magukat és nem mentek tovább. Ezért hoztuk ide őket, hogy legalább túléljék ezt az egészet. Ugyanaz szólalt fel, mint aki önnel is vitatkozott.
Meg sem vártam amíg a jelentésnek vége lesz. Sietős léptekkel a fegyver raktár felé mentem. Azért furcsa, hogy ez a nagyszájú ide akart jönni, aztán meg feltartott minket. Hamron követett.
- Hátulról menj a fegyver tárba és akit ott találsz semlegesítsd! - suttogtam, hogy ne hallja senki se. Hamron bólintott és elkanyarodott. A bejáratot őrizte valaki. A mi egyenruhánk volt rajta, azonban már távolról kiszúrtam, hogy nem Renvar az. Remélem ezek nem ölték meg Renvar-t. Egyenesen az őrhöz léptem, aki motyogott valami olyasmit, hogy nem lehet bemenni, azonban a kezem gyorsabb volt és a kardom markolatával leütöttem. Elkaptam mielőtt elesett volna. Óvatosan a földre tettem és beosontam a sátorba. Renvar él, ott ült megkötözve az egyik doboznak dőlve. A száját is bekötötték, hogy ne tudjon értesíteni senkit se. A sátorban csak egy fáklya világított. A tolvajok pedig nagyon sokat válogattak szerencsénkre a fegyverek között. A fáklyát az odakészített vízzel eloltottam és arrébb osontam. Az emberek nem láttak semmit se míg mi azért kitudtuk venni, hogy mi hol van. Négyen voltak itt, és az ötödik odakint feküdt. Hirtelen az egyik ember eltűnt egy doboz mögött. Sejtettem, hogy Hamron ott van. Hárman álltak egy helyen. Hirtelen nekik rontottam. A meglepetés erejére hagyatkoztam és szerencsémre az most sem hagyott cserben. Hamar legyőztem mindhármukat. Kioldoztam Renvar-t, aki amint lekerült a szájáról a kötés rögtön elkezdett káromkodni. Valójában összesen nyolcan törtek rá szegény Renvar-ra, aki így tehetetlen volt. Az összes tolvajt egy kinti cölöphöz kötöttük, hogy ne tudjanak meglógni. Egy őrt állítottam melléjük. Mielőtt kivittük volna az embereket átvizsgáltuk őket, hogy ne maradjon náluk egy tőr se. Minden fegyver meg volt.
Van egy gyógyítónk azonban ő mellette katona is, és nem nagyon szokta gyakorolni a gyógyító tudását. Egyszóval a tudása megkopott. Dante sátrába mentem. Még mindig ájultan feküdt az ágyában. Mármint ágyszerűségén. A gyógyító éppen vizsgálta.
- Mi történt vele?
- Ezt te tudnád elmondani. - válaszolt.
- Mire vagy kíváncsi? - kérdeztem.
- A varázslat az csak ő rá irányult, vagy ő terelte maga felé?
- Nem tudom, nem vagyok varázsló. Annyit láttam, hogy az asszony zöldes szürkés villanással eltűnik és Dante becsapódik egy házfallal együtt a házromjai közé. - válaszoltam ingerülten.
- Így előzetesen csak annyi a véleményem, hogy Dante nagyon feszegette a határait energia ügyileg. Hiába van nagy ereje, sajnos nem kimeríthetetlen energiával rendelkezik. Szerintem egy ideig, úgy három napig csak aludni fog.
- Rendben. Köszönöm. Lenne még egy kérésem.
- Igen? - nézett rám.
- Vizsgáld meg Renvar-t is.
- Rendben.
Ezzel elhagyta a sátrat. "Kellett neked annyit varázsolnod." - gondoltam magamban. Már megfordultam, hogy elmenjek, amikor mozgást hallottam a hátam mögül. Rögtön a kardomra csúsztattam a kezemet és egy gyors fordulattal a betolakodó nyakához szegeztem azt. Csak a nő volt itt. Visszatettem a kardomat a helyére.
- Miért vagy itt? - kérdeztem.
- Nagyobb a baj, mint gondolnád. - válaszolt kétségbeesett arccal.
- Mi lenne? - kérdeztem.
Meg sem próbáltam elrejteni azt előle, hogy nem bízok benne.
- Dante túl sok energiát nyelt el. Ha nem segítek neki, akkor meg is halhat. - győzködött.
- Mit akarsz csinálni? Tudtommal neked nincsen varázserőd.
- Én telepata vagyok. És az anyám a végén egy olyan varázslattal találta el, ami először az elmét támadja. Így képes vagyok neki segíteni.
- Rendben. De ne árts neki!
A nő csak biccentett. Leült Dante ágya mellé és Dante homlokára tette a kezét. Nem motyogott, nem is tudtam, hogy csinál-e egyáltalán valamit. A nő becsukta a szemét. A szemhéja alatt azonban mozgott, úgy nézett ki mintha álmodna. Tíz perc múlva teljesen elpirult. Csak néztem, hogy mégis mi történhet. Újabb tíz perc múlva a nő kinyitotta a szemét.
- Mi történt? - kérdeztem.
- Most már meg fog gyógyulni. - ennyit mondott.
- Köszönöm a segítséget, azonban jobb ha mielőbb elmegy. Nem lenne jó se neked se neki, ha látnának titeket együtt. - mondtam neki.
- Mégis miért látnának minket együtt? - kérdezte azonban az arca megint felvette a piros színt.
- Tünde vagyok nem pedig hülye. Elég könnyen észreveszem azt, ami majd kiszúrja a szememet. - sóhajtottam.
"Vajon miért hiszi minden ember azt, hogy egyáltalán nem ismerjük az érzelmeket? Nem értem." - gondoltam. A nő gyorsan elhagyta a sátrat. Remélem nem fogják meglátni. Most már viszont ideje lenne visszamennem a sátramban. Ott leültem az asztalomhoz és írtam tovább a faluról szóló jelentésemet és a hadi naplót, hogy ha kellene akkor vissza lehessen követni az itt történt eseményeket. Hallottam, hogy fellebben a sátramnak a bejárata.
- Igen? - kérdeztem.
- A futár elindult. - jött a válasz.
- Köszönöm Galtan. Négy őr maradjon ébren. Egy figyeljen a foglyokra, egy a fegyverraktárra, a maradék kettő pedig a táborban járőrözzön. Akik szabadok azok aludjanak. Négy óra múlva őrség váltás, ha nem vagyunk elegen, akkor engem is keltsetek fel.
- Értettem, uram. - válaszolta és kiment.
A fegyvereimet le se csatoltam úgy feküdtem le aludni.
*másnap reggel*
- Örülök, hogy épségben megérkezett Emandiece! - üdvözöltem az öreg gyógyítót.
- Én is örülök, hogy újra találkozunk Argot. - köszönt ő is - Hol van Dante?
- Gyere erre van. - válaszoltam és mutattam az utat.
- Nyúzottnak látszol. Mi történt? Lázadás? - kérdezte.
- Eddig szinte mindennap volt, és van egy sejtésem, hogy ma sem akarják majd megtörni a szokásukat. Inkább pár varázsló történt, az egyik földrengést okozott, a másik pedig majdnem eltörölte a falut a földszínéről. - válaszoltam.
Hamar Dante sátrához értünk.
- Most mennem kell ellenőrizni a katonákat és hogy minden rendben van-e. - fordultam Emandiece-hez.
- Rendben. Menj csak. - válaszolt és bement Dante sátrába.
Szokásos körömet tettem. Szerencsénkre Emandiece hozott magával számunkra élelmet így nem lesz egy ideig fejadag szűkítés. Benéztem a fegyverraktárba is, nem volt semmi különös minden rendben volt. A foglyainkhoz mentem. Éppen Renvar őrködött. A foglyok ébredeztek és Renvar úgy méregette őket, mintha azt kéne eldöntenie milyen halált szánjon nekik. Ott maradtam és megvártam, hogy teljesen magukhoz térjenek. Kellett tíz perc mire ez megtörtént. Rögtön elkezdtek panaszkodni, hogy milyen bánás mód ez és a többi. Mikor Renvar megelégelte a nyafogásukat, visszaszólt nekik:
- Még nektek áll följebb, mikor ti akartatok minket meglopni?
A hangjában érezhető volt, hogy visszafogja magát attól, hogy ne üsse le őket még egyszer. Erre a foglyok is kapcsoltak és inkább csöndben maradtak.
- Mi legyen velük? - kérdezte Renvar.
- Rád hagyom őket Renvar. - válaszoltam - Azt hiszem van még pár elintézetlen ügyed.
A foglyok nagyon megijedtek, az egyik még beszélni is elkezdett.
- Minket csak felbéreltek! - szólt a legfiatalabbik.
- És mégis ki? - kérdeztem.
Persze most már elment a kedve a választól. Csak vállat vontam és elfordultam.
- Kramter volt. - tört meg - Azt mondta, hogy ha sikerül ellopnunk pár fegyvert tőletek, akkor elég erős lesz ahhoz, hogy elüldözzön innen titeket és az itt rejtegetett aranyon osztoztunk volna.
Erre Renvar felnevetett. Én nem csináltam semmit se, csak azon gondolkodtam, hogy mi lesz Kramter következő lépése. Mindig ő szította fel a lázadást. Hirtelen egy őr jött hozzám.
- Már megint. - ennyit mondott.
Tudtam, hogy mire gondol. Megint egy lázadás.
- Renvar maradj itt. - mondtam neki - És ne öld meg őket.
- Értettem. - válaszolt.
Hárman voltak a lázadók ellen. Mire odaértem szegény őrök eléggé hátraszorultak.
- Kramter! - emeltem fel a hangomat.
Mindenki idenézett és Kramter elkezdte a szent beszédjét, hogy ellenem uszítsa a lázadókat.
- Látjátok emberek? Ezek a zsarnokok csak azért akarnak elvinni, mert kimondom azt amit gondolok. El kell üldöznünk őket! Ez a mi hazánk! Meg kell védenünk! - az utolsó mondatot már kiabálta és nekem rontott.
Megfogta a kardja markolatát és lesújtott volna rám. Könnyedén elkaptam a kezét, a fegyvert kiütöttem belőle és hozzá vágtam a nagyszájút a mögöttem lévő házhoz. Mire feleszmélt, hogy mi történt már megint előtte voltam. A gallérjánál fogva felhúztam őt és a házhoz nyomjam.
- Ezen a héten negyedjére szítasz felkelést. Persze megértem, hogy az emberek szeretnek lázadni, de ez azért már sok. Mégis amennyire utálsz minket, hozzánk futottál, hogy védjünk meg a varázslónőtől, ami azt mutatja, hogy a bátorságod kevesebb, mint amennyi egy nyúlnak van. Amíg a varázslónőt próbáltuk megakadályozni abban, hogy lerombolják a falut, ami a ti falutok és nem a miénk. Addig te elmenekültél a harctól nyolc embert felbéreltél, hogy fosszák ki a fegyver tárunkat, hogy képes legyél ellopni tőlünk az aranyat, amit elméletileg rejtegetünk. Miattad több jó katonám is lábadozik. Te mondod mindenkinek, hogy harcoljon a hazájáért, te aki még életében most fogott fegyvert először. Szóval ha nem akarod elhagyni a fejedet, akkor ezt az egészet abbahagyod.
Egész végig a falhoz szorítottam és minden mondatom után egyre sápadtabb lett. Végül elengedtem és ő szégyenszemre elsunnyogott. A felkelők is visszavonultak.
- Maradjatok és járőrözzetek. Két óra múlva váltás. - mondtam a katonáknak, aki válaszul csak bólogattak.
Visszafelé tartottam a táborba, Revan-hoz vezetett az utam. A foglyok csendben ültek egymás mellett.
- Visszamehettek a faluba. Most az egyszer büntetés nélkül. Ha még egyszer lopáson kapunk titeket, akkor Revan-nak szabad kezet adok, és nem fog érdekelni, hogy mit mondtok. - néztem a foglyokra.
Ők hitetlenkedve néztek vissza rám.
- Komolyan gondoltad Argot? - kérdezte Renvar.
- Hidd el nem akarnak meghalni a te kezed által. - válaszoltam nyugodtan.
Elvágtam azt a kötelet, mely a cölöphöz rögzítette őket. Azonban a kezüket még nem oldoztuk el. A faluszéléig kísértük őket. A falubeliek is látták, amint kibotorkálnak. A faluszélén pedig levágtuk a köteleket a kezükről. Ők is csendben elballagtak. A legtöbben visszamentek a családjukhoz.
- Renvar megkapod a mai napot pihenőnek. - mondtam neki miközben visszamentünk a táborba.
- Köszönöm Argot. - válaszolta és a sátra felé vette az irányt.
Addig a táborban is kiosztottam pár feladatot a katonáknak. Az elsők között volt az, hogy valakit elküldtem a fegyvertárhoz őrködni. Aztán kerestem négy katonát, akik majd leváltják azokat, akik a faluban tartják fenn a rendet. Végül elindultam, hogy megkeressem Emandiece-t. Még mindig Dante sátrában volt.
- Nem tudom, hogy ki segített neki, azonban már sokat javult. Még négy napig nem csinálhat semmi megterhelő feladatot. Sokat kell pihennie, hogy a szervezet újra a rendes ütemben működjön. Szerintem holnap már fel fog ébredni. Javaslom készítsetek elő neki jó sok vizet és élelmet. - mondta Emandiece mikor beléptem a sátorba.
- Rendben, köszönök mindent.
- Nem csináltam semmit se. Szerintem egy telepata segített neki. - vont vállat - Mellesleg hallottam, hogy az emberek valakit nagyon helyben hagytak.
- Igen, Renvar volt az. Hozzá is elkísérhetlek, de nem hiszem, hogy bármi baja lenne.
- A pályafutásom során volt olyan, hogy egyszer egy tünde leesett a fáról mert rosszul lépett egy ágra. Amikor bement a mentoromhoz akkor azt mondta, hogy csak a bokája húzódott meg. És a mentorom hitt neki ezért nem is vizsgálta meg. Pedig megpróbáltam meggyőzni, hogy azért vizsgáljuk meg, de nem engedett nekem. Az a tünde három nap múlva meghalt, mert egy bordája is eltörött. Egyszer hajolt rosszul és a bordája átszúrta a tüdejét. Azóta mindenkit alaposabban átvizsgálok, hiszen senki sem gyógyítónak születik így, akiket nem erre képeztek ki az ne mondja meg, hogy milyen baja van, mert könnyen lehet, hogy tévedhet.
- Értem. - válaszoltam - Máris odakísérem.
- Valamit még közölnöm kell veled. - kezdte Emandiece mikor kiléptünk a sátorból - Nem jó hír. Az áthelyezéseteket előrébb hozták. Mához egy hétre indulnotok kell, addig egy szakasz átveszi az őrködést.
- Sejtettem, hogy le fognak faragni abból a két hétből. - sóhajtottam.
- Igazán sajnálom Argot. Remélem életben maradsz. - mondta Emandiece.
- Gondolom nem én vagyok az első, akinek ilyen hírt viszel.
- Nem, és nem is te vagy az utolsó. - válaszolt gyászos hangon.
Renvar sátránál elköszöntünk egymástól, aztán a visszamentem a sátramba. Gondolkoznom kell egy kicsit. Azonban nem maradhattam sokáig egyedül.
- Argot, Dante magához tért. - hallottam Galtan hangját.
- Ilyen hamar?
- Igen, veled szeretne beszélni.
- Köszönöm Galtan.
Dante-hoz siettem, hiszen ahogyan ismerem, ha nem érek ide időben ő maga fog felkeresni. A sátrában volt, azonban már nem feküdt. Az ágyszélén ült az érkezésemre felkapta a fejét, azonban nem mozdult.
- Már indultam volna, hogy megkeresselek. - szólalt meg végül.
- Pihenned kell. Egy hét is indulhatunk a délnyugati frontra.
- Egy hetet átaludtam volna? - nézett rám.
- Dehogyis. Csak egy napot aludtál. - válaszoltam.
- Szóval akkor előrébb hozták az áthelyezésünket. - vonta le a következtetést.
Csak bólintottam. Sokat nem mondhatnék neki, a szüleivel nincsen jóban, pont ugyanúgy ahogy az egész rokonságával, szóval nem fog sok levelet írni. Belegondolva senkinek sem fog üzenni. Bár lehet, hogy valakit meglátogatna.
- Megkapod a hetet pihenőnek, hogy visszanyerd az energiádat és majd a hasznodat is lássuk. - mondtam neki.
- Itt kell maradnom? - nézett rám egy kicsit fintorogva.
- Azt mondtam, hogy pihenőnek kapod meg. Nem fogok beleszólni abba, hogy mit csinálsz, a lényeg annyi, hogy épülj fel rendesen. - fejtettem ki.
- Köszönöm Argot.
Csak biccentettem és elhagytam a sátrat. Tudtam, hogy itt van a nő, hallottam a lélegzetvételét.
- Nem maradhattok együtt. - mondtam, bár háttal álltam neki.
- Tudom. Mégis örülök ennek a kevés időnek. - válaszolt halkan.
Megfordultam és vele szembe álltam.
- Annyit kérek, hogy ne tartsd vissza. Nehéz a bajtársaimat ilyen reménytelen frontra vinni, főleg akkor, ha várják őt vissza. Ne nehezítsd meg a dolgomat.
- Ezt nem ígérhetem. Tudod, néha a szerelem csak úgy felüti a fejét, és akkor nem tudunk ellene semmit se tenni.
Inkább nem válaszoltam rá és otthagytam őt. Nem akarom, hogy Dante szenvedjen emiatt a nő miatt. Biztosan nehezen fog elválni tőle, hiszen ez a nő volt az egyetlen az életében aki szerette. Inkább a többi feladatommal foglalkoztam és Dante baját majd csak az induláskor szeretném viszont hallani.
*1 hét múlva*
Több lázadás szerencsénkre nem volt. Sőt a legtöbb ember már többször is kért tőlünk segítséget, mintha nem is egy megszálló szakaszként volnánk itt. Azonban elérkezett az indulás napja. Nem megyünk sokan, hiszen nem kényszeríthetek senkit sem arra, hogy velem tartson. Galtan és Renvar velem jönnek, míg Hamron a kora miatt itt marad. Még túl fiatal szegény. Sokan, jó barátok, maradnak mellettem, akikben tényleg megbízok. Éppen ellenőriztem a felszerelést, amikor láttam, hogy Dante éppen egy lovat készít elő az utazásra.
- Te is jössz? - kérdeztem.
- Persze. Lenne itt még egy varázsló, aki figyel a hátadra amikor nem érsz rá? - válaszolt.
- Igazán sajnálom. Azonban örülök is, hogy velünk tartasz.
- Ugyan, ez a kötelességem. Hiszen a családom nevét nem akarom beszennyezni. - mosolygott.
- Igen, a híres lovagias és hűséges Spes család, akikből mindig a legjobb katonák válnak.
- Csak akkor nem, ha az illető a varázsláshoz ért jobban. - tette hozzá Dante.
Miután mindennel végeztünk és mindent átnéztünk, délnyugat felé vettük az irányt, ahonnan majd sokan nem fognak visszatérni.
*9 hónappal később, Nitens Marina szemszöge*
- Itt a gyermeked! - hallottam a bába hangját.
Még mindig kába vagyok a szüléstől. Egy egészséges kisfiú.
- Mi lesz a neve? - kérdezte a bába egy kis füzettel a kezében.
- Falto Daren. - rebegtem halkan.
Az erőm még nem jött vissza. A kicsi felsírt, de hamar abbahagyta a sírást. Ott aludt az ölemben. Olyan ártatlan és kicsi. Hasonlít arra a férfira, akit szeretek.
- Nem az apja után nevezted el? - nézett rám meglepődve a bába.
- Nem. Ő sem szerette a nevét. - ráztam a fejemet.
- Akkor felírom. 5290. április 16. Falto Daren. Szülei: Nitens Marina és Falto Etron.
Bólogattam, ahogy olvasta a szöveget. Bár nem minden adat igaz. Az apja nevéhez Spes Dante-t kellene írni, nem pedig Falto Etron-t.
- A házakból melyek túl közel vannak a viharhoz hozzatok ki mindenkit! Egy tornádót akar létrehozni! - kiabáltam neki.
Bólogatott és elindult a másik két őr felé. Dante felé vettem az irányt, aki még mindig nem csinált semmit. A vihart nem érzékelte.
- Dante! - szóltam neki azonban nem reagált.
- Dante! - hangosabban szóltam de még mindig nem nézett rám.
Ekkor nagy recsegve a közelünkből a vihar kitört egy fát. A szél azt könnyedén felkapta és felénk röpítette. Megfogtam Dante karját és lerántottam a földre, hogy ne találjon el minket a fa. Erre szerencsémre magához tért.
- Miért nézelődtél? - kiabáltam.
- Csak akkor lenne ekkora erőm, ha aranyvarázslatot használnék. Ő csak egy ember mégis milyen erős.
- Majd máskor faggasd ki! Most találj ki valamit, amivel megúszhatjuk ezt a természeti katasztrófát.
- Az erejét a lánya képességéből nyeri, ha el tudnánk szakítani őt az anyjától, akkor a varázslat biztosan felőrölné az asszonyt, amibe belehalna.
- Rendben. Tereld el az asszony figyelmét amíg a lánnyal megpróbálok beszélni! - vázoltam fel a tervet.
- A lány bennem jobban megbízik! - mondott ellent Dante.
- Mégis hogyan tereljem el a figyelmét az asszonynak a varázslatról, ha egyszer a közelébe se tudok jutni?! - néztem rá.
"Mellesleg szénné süt mielőtt bármit is tehetnék" - tettem hozzá gondolatban. Végre Dante megértette a bajomat. Felállt és ő is elkezdett motyogni. Ha felállok, akkor a sok repülő tárgy közül valami biztosan eltalál. Inkább kúszva mentem a lány közelébe. Szegény holtsápadt volt, és alig pihegett. A ház tövében ült. Megpróbáltam magához téríteni, azonban ez nem nagyon sikerült. Mintha ez a varázslat minden mágiával rendelkező személyt lebénított volna. Gyorsan ki kell találnom valamit. Talán mégis jobb lett volna ha Dante ébresztgeti a lányt nem pedig én. A vihar ereje alább hagyott azonban a boszorkány továbbra sem foglalkozott velünk. Most már nem kell kúsznom. Dante-hoz siettem és kizökkentettem a varázslatából.
- Mi az? - nézett rám.
- A lány olyan mintha kómában lenne. - válaszoltam.
Már most elkezdett erősebben fújni a szél, pár perc és az asszony varázslata ugyanolyan lesz mit volt.
- Hogyan fogod felkelteni az asszony figyelmét? Nekem se sikerült.
- Majd megoldom, ha gyors vagy akkor túlélem a következő perceket. - válaszoltam.
Dante rögtön a lányhoz sietett. Nos szerencsémre a varázslók nagyon sok mindenre figyelnek amikor pajzsot húznak maguk köré, csak olyan tárgyak jutnak át azon amik nem képesek komoly sérülést okozni. Több tobozt is fújt magával a szél egyet gyorsan elkaptam, mielőtt tovább repült volna. A felállás a következő, akkora erővel kell dobnom, hogy a szél ne terelje el a céltól. Remélem sikerülni fog. Teljes erőmből elhajítottam a dobozt, amint a szél egy kicsit alábbhagyott az erejéből. A toboz sikeresen átjutott a pajzson és fejen találta a boszorkányt. Sikerült kibillentenem a koncentrációból az asszonyt. A szemei villámokat szórtak, a feje akár a paradicsom a méregtől és az ereje miatt a haja az égnek állt. Már megszoktam az ilyesfajta pillantásokat, most mégis legszívesebben nem lettem volna a helyemben. Mondjuk ő egy olyan ember, aki egy csettintéssel képes lenne megölni. De éppen elég volt ennyi figyelmetlenség is az ő részéről és a varázslat megszakadt. Az asszony is észrevette ezt. Ha lehet még dühösebben nézett rám.
- Ne, ne, ne. - mondta Dante, és láttam hogy elkezd egy varázslatot.
Az asszony viszont gonoszan felnevetett. Szerintem a kacaját több mérfölddel odébb is lehetett hallani. Az asszony egy szürkés zöldes villanással eltűnt, azonban Dante sikeresen neki csapódott az egyik ház romnak és a még álló falat ledöntötte. Gondolom ő fogta fel a varázslatot. A lány gyorsan a romhoz futott és leseperte a Dante-re hullott pár törmeléket. Dante-hoz siettem és közben jobbra balra néztem, hogy kik vannak itt a közelben. Szerencsére nem maradt senki sem, de egy óra múlva mindenki vissza fog ide jönni. Mikor Dante-hoz értem a lány a kezét fogta és próbálta ébresztgetni. A lány így közelebbről inkább huszonöt éves nőnek tűnt. Dante-n nem látszódott külső sérülés, szóval sok mindent nem tudunk tenni érte. Át kell hívatnom Emandiece-t, hátha tud segíteni. Hangokat hallottam kintről és a nő még mindig itt térdel Dante mellett.
- Menjen! - szóltam neki - Nem lesz túl kellemes a jövője, ha az itteniek így fogják látni.
A nő nem válaszolt csak felállt és kisétált, azonban láttam rajta, hogy szomorú. Leguggoltam Dante mellé, a karját áttettem a vállamon és felálltam magammal húzva őt. Nem volt magánál de sikerült kivinnem a romok közül. Amint kiértünk Galtan rögtön jött segíteni. Együtt vittük vissza Dante-t a táborba. Ekkor vettem észre, hogy az emberek idemenekültek. Ketten figyeltek az emberekre, míg a többiek a fontosabb sátraknál őrködtek, hogy semminek se keljen lába. Nem foglalkoztam volna velük, azonban az egyik ember elénk lépett. Elengedtem Dante karját és felegyenesedtem.
- Vidd a sátrába és a futárt küldd el Emandiece-ért. - mondtam Galtan-nak.
- Miért tartanak minket itt? - szegezte nekem a kérdést az ember.
- Most már visszamehetnek a faluba, ha erre gondol. - válaszoltam és megint elindultam volna azonban az ember még nem engedett.
- Miért kellett elhagynunk az otthonainkat?
- Pár házból csak romok maradtak, mert egy varázslónő azt akarta, hogy a faluból ne maradjon más csak por. Mivel nem voltunk biztos abban, hogy sikerül leállítani őt, ezért gondoltam így biztonságosabb lesz. Mivel az asszony nem jelent fenyegetést visszamehetnek a faluba.
Már megint belekezdett volna a kérdésébe, azonban megjelent az a fiatal nő is.
- Elég legyen Kramter! Ma halt meg az apám, az anyám és a férjem ne akarj még több vérontást. - nézett körbe, és elindult a háza felé.
A falusiak követték, még a nagyszájú is inkább behódolt neki. Eggyel kevesebb probléma.
- Hamron jelentést kérek! - szóltam neki.
- Amint parancsba adta, hogy az embereket hozzuk biztonságos helyre, mi a nagy rét felé kezdtük el őket terelni, azonban egy ember megszólalt, hogy talán a tábor biztonságosabb lenne. Erre az emberek megmakacsolták magukat és nem mentek tovább. Ezért hoztuk ide őket, hogy legalább túléljék ezt az egészet. Ugyanaz szólalt fel, mint aki önnel is vitatkozott.
Meg sem vártam amíg a jelentésnek vége lesz. Sietős léptekkel a fegyver raktár felé mentem. Azért furcsa, hogy ez a nagyszájú ide akart jönni, aztán meg feltartott minket. Hamron követett.
- Hátulról menj a fegyver tárba és akit ott találsz semlegesítsd! - suttogtam, hogy ne hallja senki se. Hamron bólintott és elkanyarodott. A bejáratot őrizte valaki. A mi egyenruhánk volt rajta, azonban már távolról kiszúrtam, hogy nem Renvar az. Remélem ezek nem ölték meg Renvar-t. Egyenesen az őrhöz léptem, aki motyogott valami olyasmit, hogy nem lehet bemenni, azonban a kezem gyorsabb volt és a kardom markolatával leütöttem. Elkaptam mielőtt elesett volna. Óvatosan a földre tettem és beosontam a sátorba. Renvar él, ott ült megkötözve az egyik doboznak dőlve. A száját is bekötötték, hogy ne tudjon értesíteni senkit se. A sátorban csak egy fáklya világított. A tolvajok pedig nagyon sokat válogattak szerencsénkre a fegyverek között. A fáklyát az odakészített vízzel eloltottam és arrébb osontam. Az emberek nem láttak semmit se míg mi azért kitudtuk venni, hogy mi hol van. Négyen voltak itt, és az ötödik odakint feküdt. Hirtelen az egyik ember eltűnt egy doboz mögött. Sejtettem, hogy Hamron ott van. Hárman álltak egy helyen. Hirtelen nekik rontottam. A meglepetés erejére hagyatkoztam és szerencsémre az most sem hagyott cserben. Hamar legyőztem mindhármukat. Kioldoztam Renvar-t, aki amint lekerült a szájáról a kötés rögtön elkezdett káromkodni. Valójában összesen nyolcan törtek rá szegény Renvar-ra, aki így tehetetlen volt. Az összes tolvajt egy kinti cölöphöz kötöttük, hogy ne tudjanak meglógni. Egy őrt állítottam melléjük. Mielőtt kivittük volna az embereket átvizsgáltuk őket, hogy ne maradjon náluk egy tőr se. Minden fegyver meg volt.
Van egy gyógyítónk azonban ő mellette katona is, és nem nagyon szokta gyakorolni a gyógyító tudását. Egyszóval a tudása megkopott. Dante sátrába mentem. Még mindig ájultan feküdt az ágyában. Mármint ágyszerűségén. A gyógyító éppen vizsgálta.
- Mi történt vele?
- Ezt te tudnád elmondani. - válaszolt.
- Mire vagy kíváncsi? - kérdeztem.
- A varázslat az csak ő rá irányult, vagy ő terelte maga felé?
- Nem tudom, nem vagyok varázsló. Annyit láttam, hogy az asszony zöldes szürkés villanással eltűnik és Dante becsapódik egy házfallal együtt a házromjai közé. - válaszoltam ingerülten.
- Így előzetesen csak annyi a véleményem, hogy Dante nagyon feszegette a határait energia ügyileg. Hiába van nagy ereje, sajnos nem kimeríthetetlen energiával rendelkezik. Szerintem egy ideig, úgy három napig csak aludni fog.
- Rendben. Köszönöm. Lenne még egy kérésem.
- Igen? - nézett rám.
- Vizsgáld meg Renvar-t is.
- Rendben.
Ezzel elhagyta a sátrat. "Kellett neked annyit varázsolnod." - gondoltam magamban. Már megfordultam, hogy elmenjek, amikor mozgást hallottam a hátam mögül. Rögtön a kardomra csúsztattam a kezemet és egy gyors fordulattal a betolakodó nyakához szegeztem azt. Csak a nő volt itt. Visszatettem a kardomat a helyére.
- Miért vagy itt? - kérdeztem.
- Nagyobb a baj, mint gondolnád. - válaszolt kétségbeesett arccal.
- Mi lenne? - kérdeztem.
Meg sem próbáltam elrejteni azt előle, hogy nem bízok benne.
- Dante túl sok energiát nyelt el. Ha nem segítek neki, akkor meg is halhat. - győzködött.
- Mit akarsz csinálni? Tudtommal neked nincsen varázserőd.
- Én telepata vagyok. És az anyám a végén egy olyan varázslattal találta el, ami először az elmét támadja. Így képes vagyok neki segíteni.
- Rendben. De ne árts neki!
A nő csak biccentett. Leült Dante ágya mellé és Dante homlokára tette a kezét. Nem motyogott, nem is tudtam, hogy csinál-e egyáltalán valamit. A nő becsukta a szemét. A szemhéja alatt azonban mozgott, úgy nézett ki mintha álmodna. Tíz perc múlva teljesen elpirult. Csak néztem, hogy mégis mi történhet. Újabb tíz perc múlva a nő kinyitotta a szemét.
- Mi történt? - kérdeztem.
- Most már meg fog gyógyulni. - ennyit mondott.
- Köszönöm a segítséget, azonban jobb ha mielőbb elmegy. Nem lenne jó se neked se neki, ha látnának titeket együtt. - mondtam neki.
- Mégis miért látnának minket együtt? - kérdezte azonban az arca megint felvette a piros színt.
- Tünde vagyok nem pedig hülye. Elég könnyen észreveszem azt, ami majd kiszúrja a szememet. - sóhajtottam.
"Vajon miért hiszi minden ember azt, hogy egyáltalán nem ismerjük az érzelmeket? Nem értem." - gondoltam. A nő gyorsan elhagyta a sátrat. Remélem nem fogják meglátni. Most már viszont ideje lenne visszamennem a sátramban. Ott leültem az asztalomhoz és írtam tovább a faluról szóló jelentésemet és a hadi naplót, hogy ha kellene akkor vissza lehessen követni az itt történt eseményeket. Hallottam, hogy fellebben a sátramnak a bejárata.
- Igen? - kérdeztem.
- A futár elindult. - jött a válasz.
- Köszönöm Galtan. Négy őr maradjon ébren. Egy figyeljen a foglyokra, egy a fegyverraktárra, a maradék kettő pedig a táborban járőrözzön. Akik szabadok azok aludjanak. Négy óra múlva őrség váltás, ha nem vagyunk elegen, akkor engem is keltsetek fel.
- Értettem, uram. - válaszolta és kiment.
A fegyvereimet le se csatoltam úgy feküdtem le aludni.
*másnap reggel*
- Örülök, hogy épségben megérkezett Emandiece! - üdvözöltem az öreg gyógyítót.
- Én is örülök, hogy újra találkozunk Argot. - köszönt ő is - Hol van Dante?
- Gyere erre van. - válaszoltam és mutattam az utat.
- Nyúzottnak látszol. Mi történt? Lázadás? - kérdezte.
- Eddig szinte mindennap volt, és van egy sejtésem, hogy ma sem akarják majd megtörni a szokásukat. Inkább pár varázsló történt, az egyik földrengést okozott, a másik pedig majdnem eltörölte a falut a földszínéről. - válaszoltam.
Hamar Dante sátrához értünk.
- Most mennem kell ellenőrizni a katonákat és hogy minden rendben van-e. - fordultam Emandiece-hez.
- Rendben. Menj csak. - válaszolt és bement Dante sátrába.
Szokásos körömet tettem. Szerencsénkre Emandiece hozott magával számunkra élelmet így nem lesz egy ideig fejadag szűkítés. Benéztem a fegyverraktárba is, nem volt semmi különös minden rendben volt. A foglyainkhoz mentem. Éppen Renvar őrködött. A foglyok ébredeztek és Renvar úgy méregette őket, mintha azt kéne eldöntenie milyen halált szánjon nekik. Ott maradtam és megvártam, hogy teljesen magukhoz térjenek. Kellett tíz perc mire ez megtörtént. Rögtön elkezdtek panaszkodni, hogy milyen bánás mód ez és a többi. Mikor Renvar megelégelte a nyafogásukat, visszaszólt nekik:
- Még nektek áll följebb, mikor ti akartatok minket meglopni?
A hangjában érezhető volt, hogy visszafogja magát attól, hogy ne üsse le őket még egyszer. Erre a foglyok is kapcsoltak és inkább csöndben maradtak.
- Mi legyen velük? - kérdezte Renvar.
- Rád hagyom őket Renvar. - válaszoltam - Azt hiszem van még pár elintézetlen ügyed.
A foglyok nagyon megijedtek, az egyik még beszélni is elkezdett.
- Minket csak felbéreltek! - szólt a legfiatalabbik.
- És mégis ki? - kérdeztem.
Persze most már elment a kedve a választól. Csak vállat vontam és elfordultam.
- Kramter volt. - tört meg - Azt mondta, hogy ha sikerül ellopnunk pár fegyvert tőletek, akkor elég erős lesz ahhoz, hogy elüldözzön innen titeket és az itt rejtegetett aranyon osztoztunk volna.
Erre Renvar felnevetett. Én nem csináltam semmit se, csak azon gondolkodtam, hogy mi lesz Kramter következő lépése. Mindig ő szította fel a lázadást. Hirtelen egy őr jött hozzám.
- Már megint. - ennyit mondott.
Tudtam, hogy mire gondol. Megint egy lázadás.
- Renvar maradj itt. - mondtam neki - És ne öld meg őket.
- Értettem. - válaszolt.
Hárman voltak a lázadók ellen. Mire odaértem szegény őrök eléggé hátraszorultak.
- Kramter! - emeltem fel a hangomat.
Mindenki idenézett és Kramter elkezdte a szent beszédjét, hogy ellenem uszítsa a lázadókat.
- Látjátok emberek? Ezek a zsarnokok csak azért akarnak elvinni, mert kimondom azt amit gondolok. El kell üldöznünk őket! Ez a mi hazánk! Meg kell védenünk! - az utolsó mondatot már kiabálta és nekem rontott.
Megfogta a kardja markolatát és lesújtott volna rám. Könnyedén elkaptam a kezét, a fegyvert kiütöttem belőle és hozzá vágtam a nagyszájút a mögöttem lévő házhoz. Mire feleszmélt, hogy mi történt már megint előtte voltam. A gallérjánál fogva felhúztam őt és a házhoz nyomjam.
- Ezen a héten negyedjére szítasz felkelést. Persze megértem, hogy az emberek szeretnek lázadni, de ez azért már sok. Mégis amennyire utálsz minket, hozzánk futottál, hogy védjünk meg a varázslónőtől, ami azt mutatja, hogy a bátorságod kevesebb, mint amennyi egy nyúlnak van. Amíg a varázslónőt próbáltuk megakadályozni abban, hogy lerombolják a falut, ami a ti falutok és nem a miénk. Addig te elmenekültél a harctól nyolc embert felbéreltél, hogy fosszák ki a fegyver tárunkat, hogy képes legyél ellopni tőlünk az aranyat, amit elméletileg rejtegetünk. Miattad több jó katonám is lábadozik. Te mondod mindenkinek, hogy harcoljon a hazájáért, te aki még életében most fogott fegyvert először. Szóval ha nem akarod elhagyni a fejedet, akkor ezt az egészet abbahagyod.
Egész végig a falhoz szorítottam és minden mondatom után egyre sápadtabb lett. Végül elengedtem és ő szégyenszemre elsunnyogott. A felkelők is visszavonultak.
- Maradjatok és járőrözzetek. Két óra múlva váltás. - mondtam a katonáknak, aki válaszul csak bólogattak.
Visszafelé tartottam a táborba, Revan-hoz vezetett az utam. A foglyok csendben ültek egymás mellett.
- Visszamehettek a faluba. Most az egyszer büntetés nélkül. Ha még egyszer lopáson kapunk titeket, akkor Revan-nak szabad kezet adok, és nem fog érdekelni, hogy mit mondtok. - néztem a foglyokra.
Ők hitetlenkedve néztek vissza rám.
- Komolyan gondoltad Argot? - kérdezte Renvar.
- Hidd el nem akarnak meghalni a te kezed által. - válaszoltam nyugodtan.
Elvágtam azt a kötelet, mely a cölöphöz rögzítette őket. Azonban a kezüket még nem oldoztuk el. A faluszéléig kísértük őket. A falubeliek is látták, amint kibotorkálnak. A faluszélén pedig levágtuk a köteleket a kezükről. Ők is csendben elballagtak. A legtöbben visszamentek a családjukhoz.
- Renvar megkapod a mai napot pihenőnek. - mondtam neki miközben visszamentünk a táborba.
- Köszönöm Argot. - válaszolta és a sátra felé vette az irányt.
Addig a táborban is kiosztottam pár feladatot a katonáknak. Az elsők között volt az, hogy valakit elküldtem a fegyvertárhoz őrködni. Aztán kerestem négy katonát, akik majd leváltják azokat, akik a faluban tartják fenn a rendet. Végül elindultam, hogy megkeressem Emandiece-t. Még mindig Dante sátrában volt.
- Nem tudom, hogy ki segített neki, azonban már sokat javult. Még négy napig nem csinálhat semmi megterhelő feladatot. Sokat kell pihennie, hogy a szervezet újra a rendes ütemben működjön. Szerintem holnap már fel fog ébredni. Javaslom készítsetek elő neki jó sok vizet és élelmet. - mondta Emandiece mikor beléptem a sátorba.
- Rendben, köszönök mindent.
- Nem csináltam semmit se. Szerintem egy telepata segített neki. - vont vállat - Mellesleg hallottam, hogy az emberek valakit nagyon helyben hagytak.
- Igen, Renvar volt az. Hozzá is elkísérhetlek, de nem hiszem, hogy bármi baja lenne.
- A pályafutásom során volt olyan, hogy egyszer egy tünde leesett a fáról mert rosszul lépett egy ágra. Amikor bement a mentoromhoz akkor azt mondta, hogy csak a bokája húzódott meg. És a mentorom hitt neki ezért nem is vizsgálta meg. Pedig megpróbáltam meggyőzni, hogy azért vizsgáljuk meg, de nem engedett nekem. Az a tünde három nap múlva meghalt, mert egy bordája is eltörött. Egyszer hajolt rosszul és a bordája átszúrta a tüdejét. Azóta mindenkit alaposabban átvizsgálok, hiszen senki sem gyógyítónak születik így, akiket nem erre képeztek ki az ne mondja meg, hogy milyen baja van, mert könnyen lehet, hogy tévedhet.
- Értem. - válaszoltam - Máris odakísérem.
- Valamit még közölnöm kell veled. - kezdte Emandiece mikor kiléptünk a sátorból - Nem jó hír. Az áthelyezéseteket előrébb hozták. Mához egy hétre indulnotok kell, addig egy szakasz átveszi az őrködést.
- Sejtettem, hogy le fognak faragni abból a két hétből. - sóhajtottam.
- Igazán sajnálom Argot. Remélem életben maradsz. - mondta Emandiece.
- Gondolom nem én vagyok az első, akinek ilyen hírt viszel.
- Nem, és nem is te vagy az utolsó. - válaszolt gyászos hangon.
Renvar sátránál elköszöntünk egymástól, aztán a visszamentem a sátramba. Gondolkoznom kell egy kicsit. Azonban nem maradhattam sokáig egyedül.
- Argot, Dante magához tért. - hallottam Galtan hangját.
- Ilyen hamar?
- Igen, veled szeretne beszélni.
- Köszönöm Galtan.
Dante-hoz siettem, hiszen ahogyan ismerem, ha nem érek ide időben ő maga fog felkeresni. A sátrában volt, azonban már nem feküdt. Az ágyszélén ült az érkezésemre felkapta a fejét, azonban nem mozdult.
- Már indultam volna, hogy megkeresselek. - szólalt meg végül.
- Pihenned kell. Egy hét is indulhatunk a délnyugati frontra.
- Egy hetet átaludtam volna? - nézett rám.
- Dehogyis. Csak egy napot aludtál. - válaszoltam.
- Szóval akkor előrébb hozták az áthelyezésünket. - vonta le a következtetést.
Csak bólintottam. Sokat nem mondhatnék neki, a szüleivel nincsen jóban, pont ugyanúgy ahogy az egész rokonságával, szóval nem fog sok levelet írni. Belegondolva senkinek sem fog üzenni. Bár lehet, hogy valakit meglátogatna.
- Megkapod a hetet pihenőnek, hogy visszanyerd az energiádat és majd a hasznodat is lássuk. - mondtam neki.
- Itt kell maradnom? - nézett rám egy kicsit fintorogva.
- Azt mondtam, hogy pihenőnek kapod meg. Nem fogok beleszólni abba, hogy mit csinálsz, a lényeg annyi, hogy épülj fel rendesen. - fejtettem ki.
- Köszönöm Argot.
Csak biccentettem és elhagytam a sátrat. Tudtam, hogy itt van a nő, hallottam a lélegzetvételét.
- Nem maradhattok együtt. - mondtam, bár háttal álltam neki.
- Tudom. Mégis örülök ennek a kevés időnek. - válaszolt halkan.
Megfordultam és vele szembe álltam.
- Annyit kérek, hogy ne tartsd vissza. Nehéz a bajtársaimat ilyen reménytelen frontra vinni, főleg akkor, ha várják őt vissza. Ne nehezítsd meg a dolgomat.
- Ezt nem ígérhetem. Tudod, néha a szerelem csak úgy felüti a fejét, és akkor nem tudunk ellene semmit se tenni.
Inkább nem válaszoltam rá és otthagytam őt. Nem akarom, hogy Dante szenvedjen emiatt a nő miatt. Biztosan nehezen fog elválni tőle, hiszen ez a nő volt az egyetlen az életében aki szerette. Inkább a többi feladatommal foglalkoztam és Dante baját majd csak az induláskor szeretném viszont hallani.
*1 hét múlva*
Több lázadás szerencsénkre nem volt. Sőt a legtöbb ember már többször is kért tőlünk segítséget, mintha nem is egy megszálló szakaszként volnánk itt. Azonban elérkezett az indulás napja. Nem megyünk sokan, hiszen nem kényszeríthetek senkit sem arra, hogy velem tartson. Galtan és Renvar velem jönnek, míg Hamron a kora miatt itt marad. Még túl fiatal szegény. Sokan, jó barátok, maradnak mellettem, akikben tényleg megbízok. Éppen ellenőriztem a felszerelést, amikor láttam, hogy Dante éppen egy lovat készít elő az utazásra.
- Te is jössz? - kérdeztem.
- Persze. Lenne itt még egy varázsló, aki figyel a hátadra amikor nem érsz rá? - válaszolt.
- Igazán sajnálom. Azonban örülök is, hogy velünk tartasz.
- Ugyan, ez a kötelességem. Hiszen a családom nevét nem akarom beszennyezni. - mosolygott.
- Igen, a híres lovagias és hűséges Spes család, akikből mindig a legjobb katonák válnak.
- Csak akkor nem, ha az illető a varázsláshoz ért jobban. - tette hozzá Dante.
Miután mindennel végeztünk és mindent átnéztünk, délnyugat felé vettük az irányt, ahonnan majd sokan nem fognak visszatérni.
*9 hónappal később, Nitens Marina szemszöge*
- Itt a gyermeked! - hallottam a bába hangját.
Még mindig kába vagyok a szüléstől. Egy egészséges kisfiú.
- Mi lesz a neve? - kérdezte a bába egy kis füzettel a kezében.
- Falto Daren. - rebegtem halkan.
Az erőm még nem jött vissza. A kicsi felsírt, de hamar abbahagyta a sírást. Ott aludt az ölemben. Olyan ártatlan és kicsi. Hasonlít arra a férfira, akit szeretek.
- Nem az apja után nevezted el? - nézett rám meglepődve a bába.
- Nem. Ő sem szerette a nevét. - ráztam a fejemet.
- Akkor felírom. 5290. április 16. Falto Daren. Szülei: Nitens Marina és Falto Etron.
Bólogattam, ahogy olvasta a szöveget. Bár nem minden adat igaz. Az apja nevéhez Spes Dante-t kellene írni, nem pedig Falto Etron-t.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése