26. fejezet - Az idegen

Ez a fejezet azoknak ajánlott, akik nem irtóznak a vértől és a haláltól. 

*Legort szemszöge, rabságuk 9. napja*

  "Fuss! Fuss! Fuss!" - hajtogattam magamban miközben menekültem valami elől. Nem tudom, hogy mi elől csak annyit tudok, hogy menekülnöm kell előle. Nem szabad elkapnia. Hirtelen megbotlok egy kőben és mikor felnézek megint a máglya előtt találom magamat. Már rögtön a fülemre tapasztottam a kezemet, hogy ne halljam a sikítást. Nagy meglepetésemre nem hallottam semmit. Elvettem a kezeimet a füleimtől és körülnéztem, hogy hol vagyok. Egy rét közepén voltam. Felálltam és elindultam a rét széléhez, jobban mondva egy szakadékhoz. Ott álltam a szakadék szélén és lenéztem. Meglepetésemre nem azt láttam, amire számítottam. Nem egy nagy fekete tátongó lyuk volt alattam, hanem több kisebb lebegő sziget. Én is egy ilyen lebegő szigeten álltam. Az egyik szigeten volt valaki, nem tudtam kivenni az alakját, de ő is meglátott. Embernek tűnik ilyen messziről, azonban hirtelen fogta magát és leugrott a szigetéről. Megdöbbentem és lenéztem oda, ahol eltűnt az ember. Hirtelen üvöltést hallottam és az ember kibukkant az egyik sziget mögül egy fémes madáron lovagolva. Mikor közelebb ért rájöttem, hogy Anna az. Ideért felém és kecsesen leugrott hátasáról, aki visszament a szigetek alá.
 - Hol vagyunk? - kérdeztem tőle.
 - Az álmomban. - válaszolt miközben leült a szakadék szélére.
 - Miért hoztál ide? Hogy hogy tudunk beszélgetni? - ültem le mellé.
 - Választhattam, vagy végig nézem veled a te rémálmodat vagy áthozlak a saját kis világomba. Beszélgetni azért tudunk, mert telepataként tudjuk irányítani az álmainkat. Mondhatni az álmainkban egyszerre vagyunk szereplők, nézők és irányítók. Gondoltam mielőtt elkezdődne a lidércnyomás nálad, áthozlak ide ahol egy kicsit nyugodtabb a környezet. - válaszolt Anna miközben a tájat nézte.
  Nem tettem fel több kérdést csak tovább néztem a tájat. Hirtelen Anna felpattant és felém fordult.
 - Meg kell tanulnod irányítani az álmaidat! - jelentette ki.
 - Tessék?
 - Megtanítalak irányítani az álmaidat, hogy ne mindig ugyanazt éld át!
 - Pontosan ezt hogyan is tervezted? - kérdeztem gúnyosan.
 - Így! - felelte.
  Hirtelen megváltozott a táj. Nem lebegő szigeten ültem, hanem egy hatalmas mező közepén. Nem volt más itt csak fű.
 - Ezt hogyan csináltad? - kérdeztem.
 - Megtaníthatlak rá. Akkor kezdjük egy könnyebb feladattal. - mondta - Tarkítsd meg a mezőt virágokkal vagy fákkal vagy bokrokkal.
 - Mégis hogyan? Ez a te álmod nem az enyém.
 - Amint beléptél ide a te álmod is. Csak gondolj egy virágra. - kezdte az oktatást.
 - Melyikre? Elég sokat ismerek. Például a legegyszerűbbek a tulipán, rózsa... - kezdtem a felsorolást.
  Anna egyre szélesebben mosolygott minél több növényt soroltam fel.
 - Fordulj meg! - mondta hirtelen.
  Megfordultam és meglepetésemre a növények egytől egyig ott voltak. Miközben próbáltam rájönni, hogy hogyan is sikerült minden egyre halványabb lett. Már kérdeztem volna, hogy mi történik, de Anna megelőzött a válasszal.
 - Ébredezünk ezért az álom halványodik.

*Anna szemszöge*

  Felébredtem és már nyújtózkodtam volna, de nem sikerült. Sajnos még mindig ezen e helyen vagyunk. Átnéztem a másik cellába és nem láttam ott senkit. "Remélem még itt vannak." - gondoltam magamban.
 - Persze, hiszen Palkot már eldicsekedett volna ha áthelyezik a szakaszt. - válaszolt Legort.
  Még mindig szokatlan, hogy halljuk egymás összes gondolatát és tudunk mindent egymásról.
 - Hol van az őr? - kérdezte Legort, amikor már teljesen felébredt.
  "Hogy lehettem ilyen vak, hogy nem vettem észre?"
 - Nem arra figyeltél. - válaszolt Legort.
 - Ez már egy kicsit idegesítő. Általában költői kérdéseket teszek fel magamnak. - mondtam Legort-nak.
 - Tudom, azonban nagyon vicces fejet vágsz, amikor válaszolok az ilyen költői kérdéseidre.
 - Barom! - mondtam.
 - Figyelmetlen! - vágta rá Legort.
 - Idegesítő!
 - Agresszív!
 - Barom!
 - Ismétled magadat? - kérdezte.
 - Igen, mert kétszer akkora barom vagy mint én. - vágtam rá.
  Erre csak megforgatta a szemét, de nem válaszolt.
 - Megkeressük a szakaszomat? - kérdeztem.
 - Egy barom együttműködését kéred? - kérdezte gúnyosan.
 - Te kezdted! - vágtam a fejéhez.
  Nem válaszolt, inkább csak figyelt engem.
 - Rendben, keressük meg őket. - válaszolt végül.
  Megpróbáltam kinyúlni az elmémmel, de nem sikerült. Megint megpróbáltam és majdnem sikerült megnagyobbítanom a képességem hatáskörét.
 - Mi lenne, ha nem külön-külön próbálkoznánk? Akkor talán sikerülne is. - szólt Legort.
 - Rendben, akkor menjünk.
  Megpróbáltam újra, és sikerült. Nagyon idegesítő, hogy ketten irányítjuk azt az egy energia csomót. Első forduló jobbra akartam menni, Legort viszont balra. Az eredmény az lett, hogy egy helyben álltunk.
 - Tiéd az első, harmadik és az összes páratlan számú döntés - mondta Legort - a többi az enyém.
  Most jobbra mentünk és megpróbáltunk minél nagyobb területet lefedni, hogy mindent időben érzékelhessünk. Ez viszont sokkal könnyebben megy. Kétszer, akár háromszor akkora területet tudunk lefedni, mint eddig. Jött a következő kanyar. Legort jobbra húzott, szóval arra mentünk. Végül tíz perc keresés után megtaláltuk őket. Most nem a nagy teremben voltak, ha nem kimentek a felszínre. A szakaszom fele a fákon volt és próbáltak nem leesni. Kár, hogy így sokkal kevesebbet látunk. A színeket alig alig érzékeljük, a tárgyakat egyáltalán nem látjuk, mondhatni olyan mintha üvegből lennének. A körvonalakat érzékeljük, így nem szükséges átmenni rajtuk, ami elég kellemetlen érzés. Az élőlények elméjét látjuk, azonban különböző színekkel. Így tudjuk őket megkülönböztetni.
 - Vegyük át az irányítást az egyik őr felett! - mondta Legort.
 - Aki a kapunál őrködik, annak nincs sok dolga. - válaszoltam.
 - Rendben, legyen ő. - egyezett bele Legort.
  Nem nagy erővel mentünk neki, mert különben összeesett volna. Óvatosan egyre jobban szorítottuk vissza a személyiségét, egészen addig, amíg át nem vettük az irányítást a teste felett. Az elméjének nem esett nagy baja, sőt semmilyen baja sem esett. Csak visszaszorítottuk. Most, hogy már mi irányítjuk az őrt, a szakaszomat figyeltem. Mindenki itt volt. Egy kötélpályát kellett végig csinálniuk, persze biztosítás nélkül, tehát ha leesnek, akkor az fájni fog. Mindenki azon volt, hogy sérülés nélkül megússza ezt az egészet, azonban Rignot arckifejezése nem erre utalt.
 - Valami baj van Rignot? - kérdeztem tőle.
 - Semmi. 
 - Most komolyan. Úgy nézel ki, mint aki önmagától is leugrana egy szakadékba.
 - Úgy is érzem magamat.
  Szomorúság, bánat, üresség, lelkiismeretfurdalás. Ezek az érzelmek kavarogtak benne.
 - Mi történt veled? - kérdezte tőle Legort is.
 - Azt hittem, hogy csak Anna van itt.
 - Most már sajnos ezt nem tudjuk megoldani. Az elménk összekapcsolódott, és nem nagyon akar elválni egymástól. Szóval egy ideig ha telepatikusan beszélsz valamelyikünkkel, akkor valójában mindkettőnkkel beszélsz. - válaszolt Legort.
 - Aha. 
 - Rignot most azonnal mondd el, hogy mi bánt. - próbáltam rávenni.
 - Mégis miért? - kérdezett vissza.
  Biztos, hogy történt vele valami. Rignot soha sem beszélt vissza, sohasem volt eddig ilyen. Azonban nem erőltettem tovább. Mást találtam ki, ami talán segíthet rajta.
 - Legort megtennéd, hogy a következő beszélgetésbe nem szólsz bele?
 - Persze. - válaszolt unottan - Addig figyelem, hogy valaki közeledik-e a cellánkhoz.
 - Oké. - válaszoltam.
  Most Thalia-val szerettem volna beszélni, mert Rignot még rá szokott hallgatni.
 - Thalia! - szólítottam meg.
 - Anna, te vagy az?
 - Igen. Kérhetek valamit?
 - Valami történt?
 - Kérlek, beszélj Rignot-tal. Valami nagy baja van.
 - Beszélek vele, de kell neki egy kis idő. 
 - Te tudod, hogy mi történt vele?
 - Igen, és kérte, hogy ne mondjam el senkinek sem. Majd ő elmondja.
 - Rendben. Köszi. - megszakítottam a kapcsolatot, ugyanis Legort jelzett, hogy szeretne velem beszélni.
 - Mi az? - kérdeztem durván.
 - Ha nem megyünk vissza hamar a testünkbe, akkor ma is különleges bánásmódban fog Palkot részesíteni. - válaszolt.
 - Remek. Menjünk vissza gyorsan!
  A visszajutás egy kicsit könnyebb volt, mint a kijutás.

*Tizon szemszöge, a megérkezés utáni nap, 16.00*

  "Vajon mennyi ideig aludtam?" - gondoltam, miközben kinyitottam a szemeimet. Most már nem tűzött a szemembe a nap, sőt az ablakból nem is láttam. "Úgy tűnik már délután van." Körülnéztem, azonban a szobatársamat nem láttam. Lehet, hogy jobban van. Megpróbáltam felülni, hátha most sikerülni fog. Már előre felkészültem a fájdalomra, azonban nem éreztem semmit se. Könnyedén felültem. A sebeim már sokkal jobban néztek ki, és már nem sajgott semmim sem. Felálltam, de majdnem vissza is estem az ágyba. Leültem, ugyanis forgott velem a világ. A mellettem lévő kis szekrényre néztem és egy kancsó víz volt rajta. Felemeltem és nem bajlódtam a pohárral. A kancsóból ittam. Pár perc múlva már üres volt. Sokkal jobban éreztem magamat. Megint felálltam, és most már nem szédültem. Kimentem, hogy körülnézzek, mégis hol vagyok. A lépcső aljában van egy terem, gondolom ott van mindenki. Egy nagy asztal körül ültek többen is köztük, Merko a szobatársam, az ikrek, Argot és az Ezredes. Egy térkép volt kiterítve az asztalon, és mindannyian veszekedtek valamin. Hirtelen megcsúszott a lábam és a kelleténél gyorsabban értem le a lépcső aljára, összetörve a végén egy kis szekrényt. Óvatosan felálltam és konstatáltam, hogy nem esett semmi bajom, aztán a lépcsőre néztem, aminek pár fokát sikeresen eltörtem miközben gurultam.
 - Salte Tizon! - hallottam az Ezredes hangját, mire vigyázzban álltam - Neked nem pihenned kéne? - kérdezte.
 - Már eleget pihentem, uram! - válaszoltam.
 - Pihenj. Gyere ide és mutasd meg pontosan, hogy hol voltatok, ugyanis öt barlang bejárat van ott.
 - Igenis. - odasiettem hozzájuk - Mellesleg szerintem, most inkább ne használják a lépcsőt.
  Emerisz nem bírt magával s megnézte, hogy mit műveltem, amíg a térképet vizslattam.
 - Hogy sikerült összetörnöd a lépcsőt miközben éppen azon gurultál? - kérdezte.
  Nem válaszoltam, de sejtettem, hogy mindenki engem néz. Megpróbáltam behatárolni, hogy hol érkeztünk a faluba és onnan végig követtem az utunkat visszafele. Nagyon pontos volt a térkép, szinte az összes fát meg lehetett különböztetni. Észrevettem azt a vaskosat, melyen megpihentünk egyszer. Így könnyebb volt megtalálni a helyes barlangot.
 - Ez az uram! - böktem jobbról a negyedikre.
 - Biztos vagy benne?
 - Mikor szöktünk a szellőző előtt, mely a főbejárattól jobbra van, három őr futott el, hogy elkapják Lace-t és Ametiszt-et.
  Az Ezredes nem válaszolt. Mélyen a gondolataiba merült. "Vajon mi történt a többiekkel?" - gondolkodtam el én is, hiszen őket ott hagytuk, így Palkot kénye kedvére tudja őket bántani. Vettem egy nagy levegőt és kifújtam, nem akartam ideges lenni.
 - Tizon menj őrködni Merko-val. - szólalt meg Argot.
  Meghajtottam a fejemet, hogy értettem a parancsot és elindultam kifelé.
 - Nem csak Katret-re kéne hallgatnod? - kérdezte Merko, amikor kiértünk.
 - A vezetőre kell hallgatnom, és igaz, hogy az Ezredes olyan, mint én, akkor is egy rangon áll Argot-tal, emiatt neki is engedelmeskednem kell. - válaszoltam.
 - Szóval mindenkitől elfogadsz utasítást, aki rangon feljebb van nálad? - kérdezte döbbenten.
 - Valójában, eldönthetem, hogy kire hallgatok, de igen azt kéne tennem, ha katona lennék.
 - Miért, mi vagy?
 - Kadét. Még nem ért véget a kiképzésem, ezért nem vádolhatnak meg azzal, hogy a kötelességemet rosszul végeztem el. Majd csak akkor, ha betöltöttem a huszadik életévemet.
  Merko erre nem válaszolt és nem is kérdezett semmit. A középső fának a törzséhez mentünk, ott a tünde elkezdett felmászni az alsó ágra.
 - Te nem jössz? - kérdezte.
 - De máris, csak elgondolkodtam, hogy hol vannak a csapdák. - válaszoltam és követtem őt.
 - Megkértük Hidryt-et, hogy innen szedje le a csapdákat, ugyanis egy kicsit életveszélyessé teszi az őrködést.
 - Hidryt? - kérdeztem vissza.
 - Aki egyszerre két holdtigrissel küzdött egy baltával. - válaszolt.
 - Akkor tudom, hogy kicsoda.
  Többet nem beszéltünk. Nagyokat lélegeztem és örültem, hogy végre itt kint lehetek és nem egy barlang belsejében kell gubbasztanom. Végig néztem a tájon. Nem volt semmilyen különleges kinézete, mindenhol csak fák. Azonban, aki itt született megtanulja észrevenni a legkisebb dolgokat is, ami miatt változatosak lesznek még a fák is. Éppen egy párduc tanítgatta a kölykeit vadászni. Miközben néztem észre se vettem, hogy elmosolyodtam.
 - Miért mosolyogsz? - kérdezte Merko.
 - Csak örülök a szabadságnak. - válaszoltam.

*Legort szemszöge*

 - Vajon tekintettel lesz arra, hogy tegnap este felvetette velünk a sisakokat? - kérdezte Anna.
 - Szerinted? - kérdeztem gúnyosan.
 - Nem.
 - Vajon hogyan találtad ki a választ? Csak nem onnan, hogy Palkot gátlástalan és minden eszközt bevet, hogy megtörjünk? Vagy máshonnan? - húztam Anna agyát.
  Nem válaszolt csak elnézett, jelezve, hogy most nem hall, jobban mondva nem akar hallani engem. Néha olyan naiv, pedig már tudhatná, hogy nem minden úgy alakul, ahogyan szeretnénk. Ő is tudja ezt, mégsem akarja megérteni. Pár perc múlva hallottuk, hogy többen is jönnek le a lépcsőn.
 - Hajlandóak vagytok beszélni? - köszöntött Palkot.
 - Nem! - válaszoltunk egyszerre.
 - Mindig mindent túl bonyolítotok. Gondoljatok bele, mennyivel könnyebb lenne, ha egyszerűen válaszolnátok minden kérdésre. - sóhajtott a férfi - Ezért remélem nem baj, hogy lesz egy vendégünk. - húzta gonosz mosolyra a száját.
  Éreztem, hogy Annát kirázta a hideg. Szívből utálja ezt a férfit, mondjuk én sem vagyok vele másképp. "Vajon ki lesz a vendégünk?" - gondolkodtam.
 - Legrosszabb esetben Lucia. - válaszolt Anna.
 - Igazad van - válaszoltam - Tényleg idegesítő, ha valaki beleszól a gondolataidba. 
 - Na ugye? 
 - Remélem tévedsz. Nem akarok azzal az őrülttel egy légtérben lenni.
 - Ki akar? Szerintem a férje is fél tőle. 
  Többet nem beszélgettünk, mert felállítottak minket és vittek a kínzókamrába. Senki nem nézett ránk, vagy ha igen akkor nagyon fagyos pillantásokat küldtek felénk. Soha nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam, most is hidegen hagy. Már pár lépés és meg is érkeztünk volna a célhoz, amikor a mögöttem lépkedő katona hirtelen elesett, akarom mondani rám esett. Gyorsan leráztam magamról és felálltam. Pont akkor jött vissza a folyosóra Palkot.
 - Mi a fenét csináltok ti idióták?! - szólt a katonákra.
 - A lány kigáncsolta Bolver-t. - mentegetőzött az egyikük.
  Palkot csak felsóhajtott. A mögöttem lévő katona, azaz Bolver pedig felállt és dühödten meredt Annára, aki farkas szemet nézett vele. Belenéztem Bolver fejébe és megértettem, hogy Anna miért gáncsolta ki. Az a csoda, hogy nem történt nagyobb baja. Éppenséggel azon gondolkodott az illető, hogy milyen eszközökkel tudja a szakasz napjait még rosszabbá tenni. Bátor húzás két telepata mellett ilyeneken gondolkodni.
  Végül csak beértünk eme kamrába, ahol már szerintem többször jártam, mint a szülőfalumban. Megint két szék volt egymáshoz erősítve. Annát a távolabbi székhez húzták, és ahhoz kötözték le. Engem a kijárathoz közelebbi székhez vittek, és ugyanazt csinálták, mint Annával.
 - Szerinted meg fog változni a kérdés? - kérdezte Anna.
 - Nem tudom. Lehetséges, hogy igen. Hiszen lesz egy vendégünk.
 - Ne is emlékeztess!
  Többet nem beszéltünk, ugyanis Palkot elkezdte a fegyver bemutatóját.
 - Ez a tőr a kedvenc tőröm a készletemből. Viharmadár tollából készült, ezért könnyen juttat mérget bárkibe, akit megvágunk bele. Az éle egy kicsit recés, ami miatt a seb nem lesz olyan tiszta, mintha egy normál pengéjű kést használnék. De akkor kezdjük is el. Canton szeretnéd te kezdeni?
 - Rosszabb mint Lucia. - hallottam Anna hangját.
  Biztosan nem nekem szánta a kijelentést, azonban igaza van. Canton mogorván lépett elő az árnyékból és elvette a kést, melyet Palkot felé nyújtott. A kést belemártotta egy tálkába, melyben biztosan méreg volt.
 - Mondjatok el mindent a képességetekről! - parancsolta nekünk.
  Majdnem felnevettem, Anna azonban nem fogta vissza magát, hangosan nevetett. Miután lenyugodott, megszólalt.
 - Több mint egy hete nem törtünk meg Palkot-nak, és nem mondtunk semmit, pedig ő csak egy kérdésre tett fel. Akkor mégis miből gondolja, hogy magának mindent elmondunk? - kérdezte gúnyosan.
 - Tudod így sok időt megspórolhattunk volna. Gondolom azt hiszed, hogy ez a méreg nem hat rád. - mondta Annának, miközben elindult felé - Mondhatni ez a méreg mindenkire hat, aki nem alakváltó. Azonban ezt a mérget sikerült úgy átalakítanunk még a háború alatt, hogy a te családodra is hasson.
  Anna egyáltalán nem ijedt meg, még ha Canton-nak ez is volt a célja. Inkább számított rá. Ha Anna érezni fogja a hatását, akkor én is, és ha tényleg annyira rossz akkor lebukhatunk, aminek nem lenne jó következménye. Már éppen megvágta volna Annát mikor egy katona berontott a kamrába.
 - Canton! - szólt lihegve.
 - Nem látod, hogy éppen dolgom van? - kérdezte és arrébb ment.
 - A feleséged, Lucia... - lihegett.
 - Mi történt Lucia-val? - kérdezte aggódva és dühösen.

*Akik nem bírják a vért, az hagyja ki a következő sorokat.*

 - Kiszabadult a kötélből, aztán összetörte a tükrét és a vérével egy üzenetet írt a falára aztán az egyik tükörszilánkkal elvágta a saját torkát. - ecsetelte a katona - Későn értünk oda, már nem tudtuk megállítani.

*Most már vége van.*

Canton először megdöbbent, aztán kiviharzott a szobából. Palkot követte, azonban az ajtóból visszaszólt:

 - Őket vigyétek vissza a helyükre!

*Tizon szemszöge, az őrködés*

  Most tettem a második körömet a falu körül. Merko is ugyanazt tette mint én csak a másik irányba indult el. Átváltoztam, és egy kicsit távolabb mentem a falutól. Most egy szimpla tigris vagyok. Hirtelen megláttam egy fekete alakot lent a talaj szinten, kicsinek tűnt, de betudtam annak, hogy én vagyok magason. Lejjebb másztam úgy, hogy ne vegyen észre. Mikor eléggé közel lopakodtam hozzá, rámorogtam. Hirtelen megpördült és egy nagy kardot szegezett nekem. Innen a földről is kicsi volt, amint látta, hogy ki vagyok, jobban mondva mi vagyok, a kardot letette a kezéből. Felordítottam, így jeleztem, hogy találtam valakit. Még két alakváltó és Merko jött le. Felkísértük az idegent, aki így jobban megnézve ismerősnek tűnt. Mikor felértünk a faluba, alakot váltottunk mindannyian. Még jobban szemügyre vettem a foglyot és rájöttem, hogy honnan ismerős, ő volt a börtön őr, aki szembe mert szállni Palkot-tal. Azonban nem szólaltam meg, helyette az Ezredesre vártunk. Argot előbb ideért, csak utána jött az Ezredes. 

 - Maga Tellen Katret? - kérdezte.

 - Igen. Te ki vagy?

 - Lupus Ambrus, Lynx Anna öccse. - válaszolt.

  Az alakváltók közül mindenki megdöbbent, főként az Ezredes és én. Tudtommal az öccse halott, akkor hogy hogy itt van?

 - Te nem lehetsz Ambrus! - szólalt meg az Ezredes. 

  Erre ő csak levette a csuklyáját. Nagyon hasonlított Annára, a kor is stimmel. De akkor is mit keres itt?

 - Tudom, hogy nem hisz nekem, de engem a nővérem épsége egy kicsit jobban aggaszt mint az hogy hisz-e nekem vagy sem. 

 - Három éves korodban Anna végig nézte a halálodat. - válaszolt fagyosan az Ezredes.

 - Igen tudom. Azonban nem teljesen igaz. Három évesen változtam át először, az ijedtség miatt. És úgy öltek meg, aztán pár óra múlva újra éltem és a Kívülállók magukkal vittek. Nem tudom, hogy hogyan lehetséges, azonban engem állati alakban nem lehet megölni.

 - És elvárod hogy higgyek neked. 

 - Három éves koromban belestem egy csapdába, ami miatt egy ág átszúrta a lábamat. Ezért vitt volna el az apám az erődbe. Itt a sérülés. - mondta és felhúzta a nadrág szárát. 

  Nagyon csúnya volt a sebhely, azonban ez igazat adott neki. Láttam, az Ezredes, hogy még nincs teljesen meggyőzve.

 - Az apám amióta az eszemet tudom, csak egyszer állt fel arról a nyamvadék kis székről. Akkor mikor engem elvitt. - nézett farkas szemet az Ezredessel - Magáról nincsen egy emlékem sem, csak Anna mesélt Önről, mikor még kicsi voltam. 

 - Miért segítesz Ambrus? - kérdezte az Ezredes.

 - Palkot minden szabályt megszegett ezalatt az idő alatt, amióta Annát és a szakaszát elrabolta. Annát és a másik telepatát át kellett volna adnia a Főerődnek, azonban ezt nem tette. A szakaszt nem szabadott volna elhoznia, hiszen nem akartunk még egy háborút. Aztán odaküldtek engem, hogy amennyire csak tudok vigyázzak a foglyokra, hogy ne essen nagy bajuk és segítsek a szökésükben is. Minden nap jelentés tettem a felettesemnek, aki végül azt a parancsot kaptam, hogy jöjjek ide és beszéljek Önnel.

  Láttom, hogy mindenki gondolkodik, hogy bízzanak-e benne vagy sem.

 - Uram! A szökésünknél tényleg segített. Megszerezte a barlang alaprajzát és senkinek sem szólt a tervünkről. Mellesleg egyszer kiütötte Fottre-t, aki egy koholt ügy miatt újra megverte volna Legort-ot. - keltem a védelmére, mert ha tényleg Anna öccse, akkor szerintem Anna életben szeretné viszont látni, nem pedig újra meghalva. 

 - Köszönjük, hogy segítesz nekünk, azonban egyedül nem dönthetek a sorsod felől. - kezdett bele az Ezredes - Itt vagyok, mert úgy döntöttem, hogy segítek, azonban ez már nem a mi területünk. Itt a tündék laknak, így nekik van beleszólása az ügybe. Rendben?

 - Értettem! - válaszolt Ambrus - Azonban jobb ha mielőbb kiszabadulnak, vagy kiszabadítjuk őket, ugyanis Palkot beleegyezett, hogy a szakaszt átadja egy belső erődnek, Annát és Legort-ot ha nem beszélnek, akkor viszont megöli. Ez egy hét múlva esedékes.

 - Remek, az idő most nem a mi javunkra dolgozik. - morogta az Ezredes.

* Anna szemszöge*

  Mire visszavittek minket a szakaszomat is visszahozták. Szerencsére nem esett semmi bajuk és Rignot is jobban nézett ki. Visszaláncoltak minket a helyünkre és mindkét kísérőnk felment. Őrt nem hagytak itt.
 - Hogy vagytok? - kérdeztem tőlük.
 - Voltam már jobban is. - válaszolt Enturin - Egész nap csak a fákon ugráltunk miközben vesszőket lőttek ránk.
 - Persze a hegyüket letompították, ezért nem sebzett és nem ölt meg, ha eltalált. - folytatta Endrees.
 - Azonban ha eltalált nem volt szabad mozdulnod tíz másodpercig. - fejezte be Amber.
 - Szóval nem vagyunk túl rózsásan. - mondta ki a végszót Rignot - Nincs éppen tartalékban egy szökési terv?
 - Létrehozunk egy különszobát és megbeszéljük. - válaszoltam.
 - Veletek ma mi volt? - kérdezte Thalia.
 - Mielőtt még el kezdték volna a vallatást bejött egy katona azzal a hírrel, hogy Lucia öngyilkos lett. A férje elrohant és Palkot is utána ment. Minket pedig visszahozatott.
  Ekkor léptek zaja ütötte meg a fülemet. "Lehet, hogy csak az őr az." - gondoltam magamban. Már vártam, hogy Legort mondjon rá valamit, de ez elmaradt. Gyorsan belenéztem a közelegő alak fejébe, hogy megtudjunk pár infót. Még bele sem néztem a fejébe, már éreztem az ölési szándékát. Nagyon nagy düh, harag és gyász vezérelte. Több nem kellet, hogy tudjam ki jön le és miért.
 - Legort szedd le gyorsan a láncokat. - szóltam neki.
  Aztán eszembe jutott, hogy ő is látta azt, amit én, ezért már nem is voltak azok rajtunk.
 - Most mi legyen? Nincs fegyverünk. Neki viszont van.
 - Maradjunk életben, és üssük ki.
 - Nem néztél bele a fejébe? - kérdezte Legort.
 - Nem. Csak a közelében voltam.
 - Szerintem a sisakot viseli, ami viszont azt jelenti, hogy meg kell küzdenünk vele.
  Amint ezt kimondta megláttuk Lucia férjét. Dühös volt és nem félt semmitől sem. A cellánkhoz jött és kitörte az ajtót a helyéről. Lopva Legort-ra néztem, aki máris a menekülést fontolgatta.
 - Megjegyezném, hogy az ajtót elállja egy kisebb akadály. - emlékeztettem Canton-ra.
 - Tereld el a figyelmét, addig hátulról leütöm. - mondta.
 - Ennél jobb terved véletlenül nincsen?
 - Bosszúra szomjazik, ezért nem figyel a külvilágra, tereld magadra a figyelmét és próbálj ne meghalni. Addig amíg veled foglalkozik hátulról leütöm.
 - Értettem a tervet, nem azzal volt baj, hogy nem fogtam fel, hanem azzal, hogy nem éppen a legjobb.
 - Van még két másodperced, hogy kitalálj és megossz velem egy újat.
 - Kezdjük a tiédet.
  Canton Legort-ot szemelte ki elsőnek, viszont gyorsan változtattam a véleményén, mikor eltaláltam egy kővel. Nekem rontott a kardjával. Mivel más lehetőségem nem volt, megpróbáltam kikerülni a csapásait. Egyszer a kard lapja hozzám ért, én pedig felszisszentem, ugyanis a kard tűzforró volt. Hátrébb mentem, azonban a fal megállított. Nem volt túl sok kilátásom. Felemelte a kardját én pedig előreugrottam és leterítettem. A kardját elejtette és most éppen puszta kézzel akar megfojtani. Már gondolkodtam, hogy hol van Legort, amikor egyszer csak lekerült Canton fejéről a sisak és leblokkoltam az elméjét. Így nem képes irányítani a saját testét. Csak fekszik, mintha lebénult volna.
 - Most mit csináljunk? - kérdeztem - Ha felébred akkor nekünk végünk. Viszont szóljunk annak, aki mindig megkínoz minket valahányszor találkozunk?
 - A második jobban tetszik. Viszont nem hallgatnának ránk.
 - Akkor mi legyen?
 - Ez! - felvette Canton kardját és többször neki vágta a rácsnak.
  Nem kellett sok idő és megjelent egy tucat katona és Palkot. Amint leértek Legort eldobta a fegyvert jelezvén, hogy nem akar semmit se vele.
 - Láncoljátok vissza őket! - parancsolta Palkot.
  Rögtön észrevette az ájult Canton-t, és minket méregetett.
 - Nem az történt amire gondol. - kezdett bele Legort.
 - Akkor mégis mi történt?
 - Canton meg akart ölni Lucia miatt. - válaszoltam - Csak így tudtuk leállítani.
  Palkot minket nézett aztán Canton-hoz fordult, aki elkezdett ébredezni. A katonák rögtön lefogták őt. Látszott rajta, hogy megtört meg sem próbált szabadulni. Palkot felvette a földről Canton kardját, melyet Legort eldobott.
 - Canton, a parancsom ellenére megpróbáltad megölni a két telepatát. Igaz ez? - kérdezte fagyosan Palkot.
 - Igen, uram! - válaszolt Canton, végig csak a földet bámulta.
 - Megmondtam mindenkinek, aki idejött ebbe az erődbe, hogy mi jár az engedetlenség után. Ugye tisztában vagy vele?
 - Igen, uram.
 - Te voltál az egyik legjobb katonám. Most azonban a büntetésed halál. Ez jár annak, aki nem azt teszi, amit én mondok.
  A katonák feltérdeltették Canton-t és lefogták a kezeit. Palkot mellé sétált, felemelte a kardot és lesújtott Canton nyakára. A feje arrébb gördült a testétől.
 - Vigyétek és dobjátok a testét a barlangi rémnek! - parancsolta a katonáknak Palkot - Most már remélem tudjátok, hogy mire is vagyok képes. - fordult felénk - Egy hét és ti is a sorsára juttok. A kadétokra még szükség van, jó katonák lesznek, azonban ti ketten túl veszélyesek vagytok.
  Amint kimentek tudatosult bennem, hogy mit is láttam az előbb. Elkezdtem kapkodni a levegőt és egyfolytában a történteken járt az eszem. Hiába vettem levegőt nem éreztem, hogy oxigén kerülne a tüdőmbe, már már fulladoztam, mikor valaki megfogta a vállamat, és így kizökkentett az elmélkedésből.
 - Anna! Nincs semmi baj! Nyugodj le! Vedd lassabban a levegőt! - nyugtatgatott Legort.
  Becsuktam a szememet és a légzésemre koncentráltam. Lenyugodtam, de mégis nagyon nagy ürességet és fájdalmat éreztem. Canton elméjére rá voltam kapcsolódva mindvégig. Minden gondolatát és érzését láttam, szinte olyan volt, mintha egész életében ismertem volna. Fájt, hogy eltűnt, hiszen erővel szakadt el az elmémtől. Hiányérzetem volt, pedig tudtam, hogy nem kéne sajnálnom, de mégis megismertem. Megismertem, ezért már rosszul érintett a halála. Akaratom ellenére elkezdtem sírni, nem nagyon csak pár könnycsepp gördült le az arcomon. Végig vele voltam, ezért volt nyugodt, tudta, hogy nincs egyedül. Legort még mindig a vállamat fogta. Ugyanazt érezte, mint én. Hirtelen ötlettől vezérelve megöleltem őt. Kellet valaki, aki él és tudja, hogy mit éltem át. Nagyon meglepődött szegény, de aztán visszaölelt.
 - Bocsáss meg Anna, de szerintem most így jobban jársz. - hallottam a fejemben.
  Hirtelen nagyon álmos lettem és szépen lassan elaludtam.