25. fejezet - Összekapcsolódva

*Tizon szemszöge, a szökés napja*

 - De szűkös ez a szellőző - morogtam magamban.
  Nem rám méretezték az egyszer biztos. Remélem az ikreknek könnyebb ezen haladni, mint nekem. Sok szenvedés árán, de már itt vagyok vagyis vagyunk a szellőző kijáratánál. Az ikrek előrébb vannak, mint én. Még hallom, hogy beszélgetnek az őrök. Remélem hamar kijön Lace és Ametiszt. Már percek óta várakozunk, az egyik karom már teljesen lezsibbadt. Ekkor kiabálást hallottam.
 - Megszöktek a foglyok! Kettő van itt kint! Mindenki segítsen elkapni őket!
  Hárman futottak el a szellőző nyílás előtt.
 - Most! Menjetek! - szóltam az elsőnek.
  Gyorsan kijutottunk, és kivezettem őket az erdőbe, ahol feltűnés nélkül át tudok változni. Itt vagyunk az erdő szélén. Felnézek az égre a csillagok alapján megállapítom, hogy merre kell menni. Végül átváltozok holdtigrissé. Az ikrek félénken néztek rám. Tudom, hogy így sokkal nagyobb vagyok, mint egy átlag tigris. Nagyobb vagyok náluk, így érthető számomra a félelmük. Lefeküdtem eléjük, hogy fel tudjanak kapaszkodni a hátamra. Elsőnek Emerisz mászott fel, középen Lara ül és Alton van hátul. Remélem erősen kapaszkodnak. Még nem megyek fel a fákra, nincs kedvem rögtön leejteni az ikreket. Elkezdtem kocogni. Sokkal élesebben láttam, mint emberként. Jobban hallottam és a szagokat is élesebben éreztem. Még egy kilométert sem mentünk, amikor elkezdett fújni a szél. Sajnos pont az ellenkező irányba fújt, mint amerre mi haladtunk. "Remélem senki sem változott át állati alakjára." - gondoltam magamban. Több percig halkan suhantam az aljnövényzetben. A tündék nagyon kapaszkodtak belém, gondolom a sebesség szokatlan nekik. Mikor már húsz perce futottam, a szél még mindig nem állt el és vérszagot is éreztem benne. A vérszag irányába kezdtem el futni, így pár fokkal nyugat felé fordultam. Nem váltottam gyorsabb tempóra, hiszen nem lenne jó, ha kimerülnék, mielőtt elérem a falut. Ekkor azonban éjfarkas falkának a hangját hallottam. Mögöttünk futottak. Remélem nem minket vettek üldözőbe. Megpróbáltam kicselezni őket, azonban nem sikerült leráznom az éjfarkasokat. Végül elkezdtem felkapaszkodni a fára. Az ikrek erősebben kapaszkodtak belém. Csak ne essenek le. Az éjfarkasok nem követtek, így a fákon mentem tovább. Még egy szinttel feljebb merészkedtem. Itt nem szoktak az alakváltók járkálni, így kevesebb az esélye, hogy lebukunk. Az a legnagyobb baj abban, hogy itt kell fent haladnom, hogy sokkal gyorsabban elfáradok. Nem akarok pihenőt tartani, hiszen sokkal nagyobb lesz akkor a lebukás veszélye.
  Talán már két órája is volt annak, hogy elindultunk. A szél még mindig fújt és egyre erősebben. A végén már majdnem letörött alólam pár ágat. Most kezdi elérni a csúcspontját. Kiszemeltem egy vaskos fát és a legalsó ágára mentem. Ott lefeküdtem, hogy a tündék szálljanak le rólam. Megértették a célzásomat. az ág és a törzs közötti részre befészkelték magukat. Én inkább a külső részén maradtam az ágnak, ott őrködtem, hogy gyorsan le tudjunk lépni, ha netán felfedeznének minket. Pár perccel később vacogást hallottam a gyerekek felől. Odanéztem és láttam, hogy megpróbálnak összebújni a metsző szél ellen. Áprilisban mindig ilyen az időjárás, de lehet, hogy már május van. Felálltam és az ikrekhez mentem. Úgy feküdtem le, hogy a testemet oltalmazóan köréjük vontam. Egy kicsit feszengtek, aztán az egyikőjük a hasamhoz bújt, aztán mindhármukat melegítettem. Nem kellett hozzá sok idő és elaludtak. Ébren maradtam hiszen, ha eláll a szél akkor folytatjuk az utunkat. Most túl veszélyes lenne elmenni innen, hiszen lesodorhat minket egy letört ág vagy éppen alólunk törik le. Semelyik sem lenne jó ha bekövetkezne. Csak egy órát kellett várnunk, a szél még mindig fújt, de az ereje sokkal alább hagyott. Elkezdtem mozgolódni, amire az ikrek szép lassan felkeltek.
 - Tovább kell mennünk? - kérdezte Lara.
  Bólintottam mást úgysem tudtam csinálni. Visszamásztak a hátamra, mikor már biztosan kapaszkodtak belém elindultam az ágakon. Remélem már nem vagyunk messze a falutól. Egyre jobban éreztem a vérszagot. Félóra múltán már láttam a fényeket, amik a faluból jöttek. Még feljebb másztam. A csata még tartott és ha észrevesznek akkor könnyedén ártalmatlaníthatnak. A falu közepén növő fának a legfelső ágai közé indultam. Mikor odaértem lefeküdtem, mire az ikrek leszálltak rólam. Átváltoztam emberré.
 - Maradjatok itt. Lemegyek segíteni a falutoknak megnyerni ezt a csatát. Amint biztonságos lesz a terep visszajövök értetek, addig ne gyertek le. Ha elkapnak titeket, lehet hogy rögtön megölnek. Értettetek? - mondtam nekik.
  Csak bólogattak. Összébb kucorodtak. Visszaváltoztam holdtigrissé és lejjebb másztam. Láttam, hogy egy tünde küzd két holdtigrissel. Átmentem a felettük lévő ágra és onnan vetettem magamat az egyik holdtigrisre. Könnyedén legyőztem ugyanis egy kicsit kilapult a súlyom alatt. A másik is észrevett engem. Rögtön rám támadt, azonban egy könnyű csellel kitértem előle. Aztán elkaptam az oldalánál fogva és áthajítottam a falu túloldalára. Úgy maradt ahogyan érkezett.
 - Velünk vagy? - kérdezte a tünde.
  Bólintottam válaszul. Ekkor láttam meg a lábát, hogy megsérült. Mellé mentem és jeleztem a fejemmel, hogy szálljon fel.
 - Biztos vagy benne? - kérdezte idegesen.
  Ekkor a lábát kezdtem el szuggerálni aztán a kardját.
 - Igazad van. Majd így könnyebben tudok harcolni. - válaszolt.
  Könnyedén felmászott rám. Kicsit bizonytalanul ült. Majd megtanulja, hogy kell. Célba vettem egy éjfarkast, megfeszültek az izmai és kilőttem. Azt hittem, hogy a tünde le fog esni, ehelyett változtatott az ülésén. Sokkal biztosabban ült a hátamon. Az éjfarkason egy hatalmasat taszítottam, arrébb is csúszott pár méterrel. Mikor nekem jött volna csak elfordultam így a tünde könnyedén leszúrta. A jobb oldalamon éreztem, hogy a tünde egy kicsit jobban nekem nyomja a sarkát, ezért automatikusan jobbra fordultam és kitértem egy holdtigris elől, akit nem vettem észre. A tünde vele is végzett.
 - Úgy látom egész jó csapatot alkotunk. - szólt hozzám - Folytatjuk?
  Bólintottam és belevettem magunkat a harcba.
  Még egy órát küzdöttünk mikor valamelyik tünde felkiáltott.
 - Visszavonulnak!
  Lefeküdtem erre a "lovasom" leszállt rólam. Felmásztam arra a fára, ahova az ikreket bújtattam. Még mindig itt voltak és szerencsére nem volt semmi bajuk. Jeleztem nekik, hogy szálljanak fel. Mikor rajtam voltak elindultam lefelé. Miközben a csapdákat kerültem ki hallottam, hogy beszélgetnek lent az alakváltók és a tündék.
 - Merko, te kin lovagoltál? - kérdezte az Ezredes.
 - Nem ismerte fel? - kérdezett vissza.
 - Nem az én csapatomból való.
 - Ahhoz képest nagyon segítőkész volt és nem ölt meg. - válaszolt.
 - Ott jön le! - szólt az egyik katona az Ezredesnek.
 - Kik vannak rajta? - kérdezte értetlenül.
 - Lara, Alton, Emerisz! - kiáltott fel az egyik tünde nő.
  Egyre jobban kellett koncentrálnom minden lépésnél. A testem teljesen kifáradt. A három órányi futás utána a harc, ahol még több sérülést is szereztem, nem tett jót neki. Nem figyeltem arra, hogy mit mondanak, csak arra, hogy ne változzak át mielőtt leérnék a faluba. Egy ugrás, és lent vagyok. Lefeküdtem, hogy az ikrek le tudjanak mászni rólam. Felállni viszont már nem tudtam.
 - Változz át! - parancsolta az Ezredes.
  Ránéztem, aztán a földet kezdtem el pásztázni. Remegő lábakkal, de sikerült felállnom. Elkezdtem visszaváltozni. Sajnos a kimerültség miatt sokkal lassabban tudtam csak ezt megtenni. Mikor végre teljesen ember lettem, megpróbáltam felállni, aminek majdnem hasra esés lett az eredménye. Valaki mellém jött és segített felállni.
 - Ki vagy? - kérdezte az Ezredes.
  Felemeltem a fejemet és a szemébe néztem.
 - Salte Tizon vagyok, a Keleti Erőd tízes kadét szakaszából. - válaszoltam neki.
 - Hogy sikerült megszöknötök? - kérdezte, miután felocsúdott a döbbenetből.
 - Sajnálom, uram, de nem tudok tovább ébren maradni... - feleltem halkan, és elájultam.

*másnap reggel 6.00, Tizon szemszöge*

  Arra ébredtem, hogy a nap a szemebe süt. Fordultam egyet és meglepetésemre nem voltak rajtam láncok. Ekkor elkezdett felderengeni, hogy sikerült megszökni az ikrekkel és elájultam a tünde faluban. Akkor vajon ott lennék? Fel kell kelnem, hiszen a szakasztársaim bajban vannak! Kinyitottam a szememet, de a fény miatt vissza is zártam. Nagyon vakító volt a napsugara pedig nem is felé voltam fordulva. Most lassabban nyitottam ki a szememet, hogy hozzá szokjak a fényhez. Mikor már rendesen láttam, felültem volna az ágyon, azonban éles fájdalmat éreztem, szinte minden végtagomban.
 - Felébredt. - hallottam magam mellől - Hívjátok ide az Ezredest.
  A hátamra feküdtem és oldalra pillantottam két tünde volt itt, az egyik szintén egy ágyon volt, neki segítettem, a másik viszont a két ágy között állt.
 - Köszönöm, hogy segítettél a csatában. - szólalt meg hirtelen az, aki az ágyon ült.
 - Semmiség, nem volt jobb dolgom. - válaszoltam.
  Ekkor bejött az Ezredes a szobába. Megint megpróbáltam felülni, azonban ez a kísérletem is kudarcba fulladt. Tehetetlenül feküdtem az ágyban, csak a fejemet tudtam mozgatni.
 - A tested még mindig nem állt helyre a tegnapi után. Nagyon feszegetted a határaidat. - jött mellém az Ezredes - Tudsz válaszolni a kérdésekre?
 - Megpróbálok mindegyikre. - feleltem.
 - Melyik erődben vagytok fogva tartva? - kérdezte az Ezredes.
 - Délen van egy barlang bejárat, ahol a barlangi rém lakott. Nem tudom, hogy hova tűnt, de már nincs ott.
 - Ki az erőd parancsnoka?
 - Lekten Palkot.
 - Biztos vagy benne?
 - Minden napos látogató a cellánkban. Főleg Anna és Legort érdekli.
 - Miért érdeklik őt? - kérdezte a másik tünde - Elfelejtettem bemutatkozni. Avit Argot.
 - Mindig a telepátiájukról kérdezgeti őket. Ha nem válaszolnak vagy helytelenül válaszolnak akkor elviszi őket egy kamrába. Minden nap ott vallatja őket, azonban tudtommal még nem törtek meg.
 - Kínozza őket? - kérdezte Argot.
 - Igen, de nem fogja megölni őket és a végtagjaiktól sem fog megszabadulni, hiszen nem tudja, hogy azzal elveszne-e a képességük.
 - Tizon, hogyan jutottatok ki? - vette át a szót az Ezredes.
 - A támadást Anna és Legort előrébb hozta, hogy ne legyen idejük kivégezni az ikreket. A tudomásunkra jutott, hogy amikor elmennek akkor a tartalékosok itt maradnak vigyázni ránk. A tartalékos osztag százötven főből állt. Gondolom ezért is lett hamar vége az ostromnak, mert Palkot tudomást szerzett a szökésről. A terv első része az volt, hogy a börtön őrt ártalmatlanítjuk. Hárman voltak, de sikerül megoldanunk ezt a nehézséget. Utána két csoportra váltunk. Az egyikben voltak a tündék, Enturin és Endrees. A másikban Anna, Rignot, Thalia, Denrick, Amber, Ametiszt, Lace és én. Volt két szellőző nyílás, amik elég nagyok voltak ahhoz, hogy egy ember átférjen rajtuk, azokhoz tartottunk. Az első csapat hamarabb ért oda, mint mi. Utána a szellőzőn keresztül a kijárathoz kúsztunk. Ott viszont várnunk kellett mert kint hét őr állt. Öten voltak a barlang körül, ketten a bejáratot őrizték. Ametiszt és Lace vonta el a figyelmüket. Mikor tiszta volt a levegő, az ikrek és én átfutottunk az erdőbe, ahol alakot váltottam és az ikrek felültek rám. Az út körülbelül négy óráig tartott, de egyszer meg kellett állnunk a heves szél miatt. Utána itt láttam, hogy még zajlik a csata ezért gondoltam besegítek. A többiekről nem tudok semmit se.
 - Ha nem vették rögtön észre az eltűnéseteket, akkor biztosan elterelték a többiek a figyelmet. - gondolkodott hangosan Argot.
 - Igaza van. Miután mind a négyen a szellőzőkben voltunk, a két nagy csapatból három kisebbet hoztak létre. Anna és Legort magukra vonták a figyelmet és sok katonát lecsaltak a börtönhöz. Ők ketten egy cellába zárták magukat, hogy a katonák ne tudják bántani őket. Amber a csapatuk harmadik tagja, pedig lezárta a katonákat. Aztán Amber csatlakozott a második csapathoz, ők felügyeltek a börtön és a kijárat közötti területre, az első csoport pedig a kijáratot próbálta meg kitisztítani. Ez volt a terv, de többet nem tudok. Azért nem szöktünk meg többen, mert az túl kockázatos lett volna, hiszen könnyebben észre tudnak úgy venni.
 - Vissza tudsz találni a barlanghoz? - kérdezte az Ezredes.
 - Igen, képes lennék rá, csak nem a jelenlegi állapotomban.
 - A mai napot pihend végig. Holnap pedig, ha jobban leszel jelentést kell írnod.
 - Értettem, uram!
 - Még egy utolsó kérdést feltehetek? - kérdezte nagy meglepetésemre Merko.
 - Persze.
 - Hogy bántak veletek?
  Elgondolkodtam, hogy hogyan fogalmazzak, de aztán rájöttem, hogy a legegyszerűbb, ha körítés nélkül mondok el mindent.
 - Velünk, azaz Legort-on és Annán kívül mindenkivel közömbösen viselkedtek. Egyszer volt az egész ott létünk alatt, hogy szétvertek minket. Akkor is csak azért, hogy Annát megtörjék. Viszont Annát és Legort-ot külön kitüntették a figyelmükkel. Főleg Legort-ot. Azon kívül, hogy minden nap vallatták őket, lejött egy őr, Fottre, hogy ellenőrizze a láncokat. Ugyanis Anna többször elszakította a sajátját, míg Legort álmában szedte le magáról azokat. Ő is megismertette az erejét Legort-tal. Egyedül az utolsó őr hagyott minket békén, sőt segített a szökésben és ellent mondott Palkot-nak. Valami olyasmi miatt küldték őt oda, hogy Palkot a telepatákat mondhatni kisajátította, mellesleg egy egész szakaszt elrabolt. Erre nem kapott utasítást, mármint az egész szakasz elrablására nem. Annával meg az volt a céljuk, hogy egy tiszttel kiváltják. Legort-tal nem tudom, hogy mi lett volna.
 - Hogy nézett ki azaz őr? - kérdezte az Ezredes.
 - Alacsony volt és fiatalabb volt mindenkinél, jobban mondva talán az ikrekkel lehetett egy idős, mégis mindenki félt tőle.
 - Láttad az arcát?
 - Mindig eltakarta a csuklyájával. Ennyit tudok róla.
 - Rendben, most már pihenj. - ment ki az Ezredes a szobából nyomában Argot-tal.
  Megint megpróbáltam felülni, de nem sikerült.
 - Ha már kétszer nem sikerült, akkor miért gondoltad azt, hogy harmadikra sikerülni fog? - kérdezte Merko.
 - A bajtársaim bajban vannak. Gyorsan fel kell épülnöm ahhoz, hogy segíthessek rajtuk. - válaszoltam neki.
 - Akkor viszont jobban teszed, a pihensz.
 - Igazad van. Az ikrek hogy vannak?
 - Egész jól, ahhoz képest, hogy elrabolták őket. Sok mindenen mehettek keresztül. - sóhajtotta - Miért segítettél nekem?
 - Mekkora az esélyed egyedül sérülten két holdtigris ellen? Semmi. Gondoltam, neked van a legnagyobb szükséged a segítségemre. - válaszoltam.
  Nem válaszolt semmit, csak maga elé meredt. Nem tudom min gondolkodik, de remélem a szakasztársaim jól vannak.

*Anna szemszöge*

"Mi történt? Miért hasogat a fejem?" - rögtön ezek a gondolatok jutottak eszembe. Megpróbáltam megmozdítani a kezeimet, azonban azokat hátra kötötték. A lábaimnak több mozgás teret hagytak, de kevesebbet, mint amennyi eddig volt. Elkezdett derengeni, hogy mi is történt tegnap. Legort-tal ideérkeztünk és rögtön elkezdtünk segíteni a többieknek. Aztán valaki itt átváltozott, és későn vettük észre. Legort feküdt ki elsőnek, engem meg szerencsémre nem talált el. Próbáltam egy olyan helyet keresni, ahol kevésbé tud eltalálni a tüskéjével. Megpróbáltam onnan irányítani mindenkit, azonban valahogy kitörték a cellaajtót és kiütöttek.
 - Szólj Palkot-nak, hogy a lány ébredezik, a tünde meg felébredt.
 - És a hiányzó foglyokról mit mondjak?
 - Semmit se.
  Valaki felfutott a lépcsőn. Kinyitottam a szememet, és körül néztem. Már megint a cellánkban voltunk különszedve a többiektől. Amber nagyon rosszul nézett ki, csupa kék zöld folt tarkította a fehér bőrét. Denrick se nézett ki jobban, neki az egyik nadrág szára cafatokban, és csupa véres volt. A többieken nem nagyon látszott a tegnapi szökés kísérlet. Hallottam, hogy ketten tartanak ide.
 - Vajon mit fog tenni? - kérdezte Legort.
 - Vörös fejjel fogja tudtunkra adni, hogy ezt nem kellett volna és ezentúl sokkal durvábbak lesznek a vallatások. - tippeltem.
 - Igen ez is lehetséges, bár őszintén én már nem tudom, hogy mit gondoljak Palkot-ról. Szerinted a csapat épségben elérte a falut?
 - Remélem. Különben hiába volt minden áldozat. 
  Míg beszélgettünk becsuktam a szememet, emiatt úgy néztem ki, mintha aludnék. Hirtelen valaki teljes erejéből bokán rúgott. Gyorsan kinyitottam a szememet és összeszorítottam az ajkaimat. Fájt, de elviselhető volt a fájdalom. A rúgás miatt a lábfejem lezsibbadt, a bokámat pedig nem éreztem.
 - Végre magatokhoz tértetek. - szólalt meg a férfi.
  A hangjában nem volt se düh, se más. Az arca nem váltott át vörösbe, sőt nagyon nyugodtnak látszott. A szemeiben ridegség, kíméletlenség és egy csöppnyi élvezet vegyült. Ekkor vettem észre a mögötte lévő katonát, a kezeiben azt a két fémsisakot tartotta, amivel az első nap megfenyegetett.
 - Mindannyian tudtuk, hogy eljön az a nap, amikor használnunk kell ezeket - kezdte színpadiasan, mintha egy szerepet adna elő, Legort erre csak megforgatta a szemeit - Gondolom ennek tudatában próbáltatok megszökni, sőt négy társatok sikerrel járt. Mivel számomra nem a kínzásotok a lényeg - erre Enturin feltűnően elkezdett köhögni - hanem a képességetek használata, tanulmányozása. Ez okból idehívattam Lucia-t is. Így figyelemmel kísérhetjük, hogy mit művel veletek a sisak. Remélem túlélitek, különben keresnünk kell másik alanyokat.
  Nem kellett sokat várnunk és Lucia is megjelent. Másként nézett ki, mint a Keleti Erődben. Fekete göndör haját kiengedte és a tincsei szanaszét álltak, fekete hosszú ujjút és fekete nadrágot vett fel, amik kiemelték karcsúságát, a fekete övére tőröket aggatott és két szablyát, szemeiben kegyetlenség és felszabadultság csillogott, száját gonosz mosolyra húzta. A Keleti Erődben bezzeg a haját mindig kontyba fogta, az arcáról mindig unalmat lehetett leolvasni, és nagyon bő ruhákat hordott, amiben nem lehetett kivenni az alakját.
 - Örülök, hogy találkozunk rokon! - köszönt nekem.
  Válaszra sem méltattam.
 - Valami baj van? Szerintem ebben a szettben sokkal jobban nézek ki, mint azokban a göncökben, amiket a Keleti Erődben hordtam. Te mit gondolsz? - kérdezte ártatlanul mégis lekezelően.
 - Fantasztikusan nézel ki. - motyogtam és próbáltam vissza fogni magamat, nehogy valami olyasmi hagyja el a számat, amit később megbánhatok.
  Azonban az agyamnak nem tudtam parancsolni, és az csak gyártotta a jobbnál jobb szitkokat, amikkel Lucia-t illettem.
 - Értem, hogy elárult, de miért vagy ennyire kibukva rá? - kérdezte Legort, aki ezek szerint mindent hallott.
 - Nálunk a bizalom az egy annyira alap dolog, hogyha azt valaki elveszti szinte sohasem tudja visszaszerezni. Általában nem is szokta senki sem feszegetni a bizalom határait. Mindenki bízik mindenkiben, hiszen csak így élhetjük túl az itt uralkodó természeti adottságokat.
 - Jó nektek, hogy ennyire bízhattok egymásban. - mondta Legort és felbontotta a kapcsolatot.
 - Lucia kezdhetjük? - kérdezte nyájasan a férfi.
 - Én teljes mértékben felkészültem. - válaszolt.
  Legort-ra sandítottam. Nem tűnt se izgatottnak sem ijedtnek, mintha számított volna rá. Bezzeg én egy kicsit megijedtem, de aztán lenyugodtam. Nem lehet annyira vészes. A katona felénk jött, egy kicsit megfeszültek az izmaim, hiszen amit Legort mesélt erről, egy kicsit megrémített. Ő is idegesen mocorgott.
 - De jót fogok mulatni. - vigyorgott gonoszan a férfi.
 - Hát még én. - kontrázott rá Lucia.
  Az agyamban már többször is megöltem és halottnak nyilvánítottam, tehát nem vettem róla tudomást. Először Legort-ra tették volna a sisakot, de mindig elhajolt előle. Mikor már megunták egy katona lefogta őt míg rá tették azt. Hirtelen zavart lett a tekintete, és én is összezavarodtam, hiszen nem érzékeltem az elméjét. Aztán hozzám léptek mindketten rögtön lefogtak esélyt sem adtak a menekülésre. Rám került a sisak. Hirtelen az összes érzékem tompább lett és csak annyi információ jutott el az agyamba amennyit láttam, hallottam, szagoltam és éreztem. Aztán elkezdett zsongani a fejem, mintha egy méhkaptár közepén lennék. Utána olyan érzésem volt, mintha valami elkezdené szétfeszíteni a koponyámat. A nyomás egyre erősödött végül olyan nehéznek éreztem a fejemet, hogy nem bírtam tartani, emiatt letettem a földre, azonban így még jobban fájt, de már nem tudtam felemelni. A nyomás csak nőtt, de a tér ugyanakkora maradt, már semelyik érzékszervem sem működött. Kaptam levegőt, viszont nem éreztem se az illatokat se a szagokat. Úgy éreztem magamat, mintha a tenger fenekén ülnék és több száz ember venne körül és mindannyian a fülembe ordítanának. Már az ájulás szélén álltam, de a fájdalom nem akart alább hagyni.
  Valaki leszedte rólam azt a szörnyű sisakot. Szinte kilőtt a fejemből a képességem. Aztán hallottam, hogy a szakasztársaim felnyögnek fájdalmukban, ezért visszaszorítottam a telepátiámat, ami miatt újra kezdődött a fájdalom.
 - Ereszük egymásra az erőnket. - szólalt meg Legort.
 - De annak súlyos következményei lehetnek.
 - A másik kimenetel az agykárosodás, így én az elsőre szavazok.
 - Rendben, és előre bocsánat!
  Az összes energiámat Legort felé összpontosítottam és elengedtem. Akaratlanul ugyanakkor engedtük el a képességünket. Hirtelen képek kezdtek el beugrani az agyamba azt hittem, hogy a saját emlékeim, de aztán rájöttem, hogy tévedtem, ez Legort emlékei, jobban mondva az élete. Minden érzése, emléke, tapasztalata, tudása itt van a fejemben. Mindent tudtam róla. Rá néztem, és észrevettem, hogy ő is engem bámul.
 - Te...Te.. - kezdtem.
 - Te is láttad az életemet? - kérdezte helyettem.
 - Igen, te is?
 - Igen.
 - Csak egy kérdés. Hogy hogy még épelméjű vagy? - kérdeztem.
  Éreztem, hogy nem veszi komolyan a kérdést, sőt feleslegesnek tartotta. Nagyon furcsa, hogy mindent érzek, amit ő érez, és szerintem ez fordítva is így van.
  Körülnéztem és láttam, hogy Lucia ott fekszik előttünk ájultan.
 - Lucia! Lucia drágám, ébredj! - szaladt hozzá az egyik katona.
  Kinyitotta a szemét és hirtelen kacagásban tört ki. Mindenki értetlenül meredt rá. Lucia rám nézett. A szemei őrületet sugároztak.
 - Az egyetlen rokonom vajon miért nem halott? - kérdezte.
  Köpni, nyelni nem tudtam a kérdés hallatán. Kérdőn meredtem rá, hogy mégis mi baja van.
 - Miért nem vagy halott? Lehet, hogy ezt a feladatot bízták rám? Ez a feladatom? - kérdezte az üres faltól. - Akkor egyetlen megoldás van. A vére kell.
  Lucia egyfolytában motyogott és egyre nagyobb volt az ölési szándéka. Oldalra sandítottam és láttam, hogy Legort éppen a bilincset szedi le magáról.
 - Tarts ki addig, amíg nem sikerül leszednem magamról ezeket! - szólt Legort.
 - Valami baj van? - kérdeztem vissza értetlenül.
 - Meg akar ölni mindenkit! És veled akarja kezdeni! Megőrült! - szedte le a fejemet Legort.
  Lucia-ra néztem, aki gyilkos tekintettel méregetett, miközben őrült vigyor terült el az arcán.
 - Elsőnek az ő vérére van szükség. - motyogta és a tőrével felém vágott.
  Gyorsan a falnak dőltem, így a penge nem érte el a nyakamat. Aztán hirtelen valaki elrántotta előlem Lucia-t és a rácshoz dobta. Rádöbbentem, hogy ez a valaki Legort volt.
 - Nem! - sikította Lucia - Te nem lehetsz! Te csak a második vagy! A véretek keveredésével fogom megölni a többieket! - kiabálta és Legort-ra támadott.
  Legort kikerülte a támadásait, vagyis a legtöbbet. Lucia sikeresen megsebezte a karját. Nagy meglepetésemre éreztem, hogy hol, de nem látszott meg rajtam, csak éreztem. Végül a katonák magukhoz tértek a döbbenetből és lefogták Lucia-t. Öt ember kellett ehhez, és kettő vissza láncolta Legort-ot a falhoz.
 - Vigyétek a szobájába és kötözzétek le, hogy ne tudjon önmagában kárt tenni! - parancsolta Palkot.
  A férfi, aki felkeltette Lucia-t hozzám sietett és a falhoz vágott, utána magához húzott.
 - Mégis mit tettetek a feleségemmel?! - kérdezte dühösen.
 - Semmit, azt hiszem. - válaszoltam.
 - Csak hiszed?! - kiabálta - Mit tettetek?! Mit?!
 - Canton, engedd el! - ézett rá Palkot.
 - Addig nem, míg nem válaszol a kérdésemre.
 - Túl sok energia gyülemlett fel bennünk és ezt az energiát először rátok, aztán egymásra irányítottuk. Mivel Lucia rákapcsolódott az elmémre ő is kapott az energiánkból, aminek az lett az eredménye, hogy az elméjét teljesen felforgattuk. - mondtam gépiesen.
  Összeszorítottam a számat, ugyanis amit az előbb mondtam, azok nem az én gondolataim voltak, hanem Legorté.
 - Valamit ki kell találnunk, mert nem sokára nem tudjuk megkülönböztetni az elménket! - szóltam neki.
 - Húzzunk fel egy válaszfalat addig, amíg rá nem jövünk, hogyan szakítsuk szét az elménket egymástól. Rendben?
 - Oké. 
  A válaszfal olyan volt, mintha egy függöny lenne az agyamban. Így is sok minden átszűrődik, de szerencsémre nem minden. Palkot minket bámult. Nem tudtam eldönteni, hogy most gondolkodik vagy csak meglepődött az előbb történteken.
 - Szerinted mit csinál? - kérdeztem Legort-tól.
 - Szerintem csak az előbbi eseményeken mereng. - válaszolt.
 - Szerinted így képesek leszünk meglátogatni a falut?
 - Remélem igen.
 - Argot-nak miért nem mondtál el semmit se? - ez a kérdés véletlen bukott ki belőlem.
 - Senkinek nem mondtam el. Te is csak azért tudsz róla, mert végig jártad az elmém minden zugát. - felelte kicsit ingerülten Legort.
 - Mintha te nem ugyanezt tetted volna. - vágtam vissza.
 - Elég legyen! Ne beszélgessetek! - rivallt ránk Palkot.
 - Honnan tudja? - kérdeztem magamtól, de azán rájöttem, hogy Legort is hallja.
 - Úgyis el fogja mondani, csak várnunk kell. 
 - A szemetek most teljesen más színű, mint eddig. - motyogta, majd ránk nézett - Tudtátok egyáltalán, ha használjátok a képességeteket, akkor a szemszínetek megváltozik egy kicsit? Nem nagyon, például a te szemed színe Anna kékesebb lesz, míg a tündéé fehéresebb színt vesz fel. Most azonban a szemetek teljesen átvette a képességetek színét. Mindkettőtöknek arany színű, ha telepatikusan beszélgettek.
  Diadalittasan mosolygott ránk, mintha egy nagy titokról húzta volna le a leplet.
 - A szemszín változás az a képességünk erejét jelzi, nem de? - kérdezte Legort.
 - Sok könyvben azt olvastam, hogy igen. Mondjuk azok a könyvek még abból a korból származnak, amikor még nem itt éltünk. - válaszoltam.
 - Valamire megkérhetlek? - kérdezte egy kis gondolkodás után Legort.
 - Persze.
 - Senkinek se mondd el, hogy ki vagyok és kérlek a múltamról se mesélj. 
 - Rendben, de akkor te kérlek tedd meg ugyanezt.
 - Rendben.
  Palkot még mindig itt volt, majd se szó se beszéd felment a lépcsőn. A katonái követték, csak az a kicsike őr maradt velünk.
 - Miért nem szöktetek el ti is? - kérdezte.
 - Akkor felkutatták volna értünk az egész erdőt, mellesleg a célunk az volt, hogy valakik biztosan kijussanak. - feleltem, és külön megnyomtam a biztosan szót.
 - De így sokkal kegyetlenebb lesz veletek. Nem értelek titeket. - mondta és a kezeit összefonta maga előtt.
  Így látszódott az öve, amin egyetlenegy tőr árválkodott. Érdekes tőr, főleg egy ilyen jó harcosnak. Jobban szemügyre vettem, nagyon ismerősnek tűnt. Végül beugrott, hogy honnan ismerem.
 - Ambrus? - gondolkodtam.
 - Az öcsédre gondolsz? - kérdezte Legort.
  Még mindig nem szoktam meg, hogy ő is hallja, hogy mit gondolok.
 - Igen, azt a tőrt tőlem kapta ajándékba a harmadik szülinapjára.
 - Tudom.
 - Bocs, mindig elfelejtem, hogy láttad az összes emlékemet. 
 - Semmi baj. 
  Addig az őr, aki lehet, hogy Ambrus, visszaült a lépcsőre. Maga elé meredt, mintha egy fontos problémának a megoldását neki kellene kitalálnia.
 - Hogy hívnak? - kérdezte Legort - Sokat segítettél, a nevedet mégsem tudom.
 - Nem fontos a nevem. - válaszolt rögtön.
 - Tényleg? - kérdeztem én - Kérlek áruld el.
  Nem válaszolt nekem, inkább tovább pásztázta a földet. Bánatot éreztem, valamiért szomorú volt.   Szomorú, dühös és boldog volt egyszerre.
 - Na ezért nem értem én az embereket. Három teljesen különböző érzelem uralkodik most rajta. - mondta Legort.
 - Emlékeztetnélek, hogy te is ember vagy. Félig meddig, de ember is vagy.
 - Kösz. Valahogy sosem tudom elfelejteni.  - felelt bosszúsan.
  Ekkor egy katona jött lefele a lépcsőn.
 - Palkot küldött, hogy leváltsalak. - szólt az őrnek.
 - Tessék?! Ezt nem teheti! - pattant fel.
 - Vele veszekedj, ne velem. - válaszolt félvállról a katona.
  Ambrus vagyis az őr feltrappolt  lépcsőn és eltűnt a szemünk elől. Az új őr pedig szintén leült a lépcsőre. Most inkább senki sem beszélt. Elkezdtem gondolkodni, hogy tényleg lehetséges volna az, hogy Ambrus életben legyen. Hiszen végig néztem, ahogyan megölik őt és az apámat. Vajon mi történhetett?
 - Lehet, hogy egy új képesség, amit a családod birtokol. - szólt a gondolatmenetembe Legort.
 - Lehetséges. Vajon hány képesség van, amiről nem tudok?
 - Elég sok. Gondolj bele öt generációnak a képességeit örökölted. Az öcséd csak egy részét kapta meg ezeknek, mert másodikként született. - mondta.
 - Tudod egy kicsit még furcsa, hogy hallod minden gondolatomat.
 - Jobban rejtsd el őket.
 - Mégis miért? Előtted már nincsenek titkaim, hiszen mindent tudsz rólam. - mondtam az első gondolatot, ami az eszembe jutott.
 - Ahogyan te is rólam, még se látod a gondolataimat. - vágott vissza Legort.
 - És miért nem engeded, hogy belelássak a fejedbe? - kérdeztem fáradtan.
 - Mert az így szerzett információkat, még ellenem használnád fel. - felelt.
 - Én nem az ellenséged vagyok, ha nem az a valaki akivel az elméd összekapcsolódott. Ha neked bajod esik, akkor nekem is. És ugyanez igaz fordítva is. Tehát, ha meghalsz vagy rosszul bánnak veled, azt én is érzékelem sőt ugyanazt érzem, mint te.
 - Te is tudod, hogy miért nehéz elnyerni a bizalmamat. Így egy kis időt kérnék, mielőtt megbíznék benned. 
  Ezzel elhúzta a köztünk lévő "függönyt". Erre nem reagáltam semmit, hiszen felesleges lett volna. Folytattam volna az elmélkedésemet, azonban az agyam úgy gondolta, hogy most inkább pihenni szeretne. Pár perc múlva már mélyen aludtam.