4. fejezet - Tudatlanság és bizalom

- Most merre? – kérdezte a kísérő, aki Kevinnel és velem tartott. Próbáltam újra felvenni az ismeretlennel a kapcsolatot, sikerült, igencsak nehezen tudtam bemérni a pontos helyét.
 - Menjünk ki az erdőből! A Kívülállók határához közel lehet. Bár nehéz megállapítani, mintha nem lenne magánál, csak azért tudom felvenni vele a kapcsolatot, mert velem beszélt utoljára. Siessünk! Kezd gyengülni a jel! – majd elkezdtem Kevin módszerével az ágakon szökkengetni.
Megálltam egy testesebb fánál és hátra néztem. Láttam, hogy mindketten követnek. A kísérőnknek viszont elég fura kifejezés ült az arcán, míg Kevin elégedetten mosolygott.
„Szerintem lemaradtam egy beszélgetésről.” – gondoltam magamban, majd tovább mentem, amikor mindketten mellém értek. „Gyorsabban, gyorsabban!” hajtogattam magamban. Még párszor vártam rájuk, majd bele untam és nem vártam többet, azért figyeltem arra, hogy ne maradjanak le nagyon. Egyre sötétebb lett. „Remek! Az idő nagyon ellenünk dolgozik, most már alig látni valamit.” Ám, amint végig futott ez a gondolat az agyamon, megpillantottam pár földön fekvő valamit. Arrafelé vettem az irányt. Már nem támaszkodhattam a telepátiámra. Amint odaértünk a rét közepére sokkal jobban szemügyre vehettük a jövevényeket. Éppen azt a fiút kerestem, aki segítséget kért tőlem, csakhogy túl kevés információm volt róla ahhoz, hogy megtaláljam.
A többiek is ide értek.
 - Tündék! Mégis hogy kerülhettek ide? Egy bolygó sincs a közelünkben, ahol tündék laknak. – kérdezte a kísérőnk.
 - Nem tudom, de most az a lényeg, hogy biztonságosabb helyre vigyük őket, ahol sem a vadállatok, sem pedig a Kívülállók nem veszélyeztetik őket. Hogy hívnak? – kérdeztem.
 - Alexander, de hívj Alexnek. És pontosabban, hogy vigyük el őket amikor mi csak hárman vagyunk, ők pedig vannak vagy harmincan?
 - Hívhatnánk segítséget. Úgyis itt van az erdő mellettünk. A keleti erődből ide tudunk hívni pár katonát, hogy segítsenek. – állt elő a javaslattal Kevin.
 - Ne jöjjenek túl sokan. Nincs kedvem felhívni magunkra a figyelmet. Váltogassák egymást. Amikor az egyikőjük visszament, akkor jöjjön a következő. Talán így nem lesz annyira feltűnő. De hova vigyük őket? Nem vihetjük őket egy bázisunkra sem, de a Kívülállókhoz sem vihetjük őket.
 - Van egy ötletem! – szólalt meg Alex – Van a határ közelében egy régi falu, amit már régóta nem használunk. Könnyen megvédhető és elrejthető. Ideiglenes szállásnak megfelel nekik. Pont olyan közel van a Keleti Erőd bázisához, hogy szemmel lehessen őket tartani, de ők ne vegyenek észre minket.
 - Ez remek ötlet! Megyek hívom a bázist, addig maradjatok itt és vigyázzatok rájuk! – adta ki az utasítást Kevin, majd eltűnt a sötétségben.
Amint elment átváltoztunk. Én fehértigrissé, ő egy farkassá. Teljesen máshogy néz így ki a táj. Sokkal tisztábban látok, mint emberként, viszont tény csak fekete-fehéren látok mindent. Ám a többi érzékszervem pótolja a látás hiányosságait. Sokkal jobban hallok, hallom ahogy a körülöttem fekvő tündék lélegeznek és azt is hallom, hogy Kevin pont most küld üzenetet. A szaglásommal érzem a tenger illatát, ami több kilométerre van innen, viszont a szél affelől fúj. „Ez így nem lesz jó. Nagyon hamar ki fognak bennünket szagolni, ha sokáig itt maradunk.” – gondoltam magamban. Hallottam, hogy Alex mellém jött. Ránéztem, ő meg direkt úgy, hogy lássam beleszagolt a levegőbe, majd a szélirányába fordította a fejét. Én csak bólintottam egyet, ezzel tudomásul véve azt, amit korábban észrevettem. „Mit szöszmötöl még Kevin?” – néztem Kevinre, aki szintén átváltozott és már felénk tartott, majd lefeküdt a földre jelezvén, hogy tegyük a hátára az első két tündét. Alex és én is megfogtunk egyet-egyet a ruhájánál fogva és feltettük Kevin hátára őket. Azután átváltoztam és egy kötéllel összekötöttem a tündék derekát, majd a kötelet átvezettem Kevin hasa alatt.
 - Mehetsz! Szerintem nem fognak leesni. – mondtam.
Utána Alex feküdt elém. „Köszi. Mégis, hogy bírjak el két felnőttet?” – kérdeztem magamban, de azért megpróbáltam feltenni őket a hátára. Meglepően könnyűek voltak, szerintem nálam is kevesebbet nyomtak. Aztán megismételtem azt a folyamatot, amit Kevinnél is csináltam. Közben megérkeztek a katonák is. „Úgy látszik én nem fogok cipekedni.” – gondoltam, amikor az utolsó párost kötöttem fel egy tigris hátára. Amint végeztem vonyítást hallottam. A tigris, aki még ott volt velem ijedten nézett rám. Rögtön megértettem. Ezek nem éjfarkasok voltak, hanem Kívülállók.
 - Menj, majd én elterelem a figyelmüket! Ígérem nem lesz semmi nagyobb baj! – hadartam neki. Aztán gyorsan visszaváltoztam fehértigrissé. „Csak vészhelyzetben fogok holdtigrissé változni. Higgyék csak azt, hogy egy kis gyerek vagyok, aki véletlenül erre kószált.” – gondoltam ki magamba az egyik legrosszabb tervet, de ennél jobb most úgyse nagyon akart kipattanni a fejemből. Teljes sebességgel elkezdtem a határ felé száguldani, mint az őrült. Próbáltam egy olyan gyereket eljátszani, aki most először változott át. „Remélem valaki a katonák közül rájön a tervemre…” A határ előtt hirtelen jobb kanyarral elestem, de azzal a lendülettel felkeltem és tovább szaladtam. Jobbra sandítottam, láttam, hogy pár farkas kíváncsian méreget. Tovább futkorásztam körbe- körbe. Észrevettem, hogy elkezdtek felém közelíteni a farkasok. „Képtelen leszek a telepátiámat alkalmazni.”
 - ALEX!!! GYERE IDE MOST AZONNAL ÉS JÁTSZD EL, HOGY MOST VAN AZ ELSŐ ALAKVÁLTÁSOM ÉS RENDKÍVÜL ROSSZUL ÉLEM MEG! SIESS! – üvöltöttem le Alex fejét gondolatban.
Hatásos volt, ugyanis pár másodperc múlva kirohant az erdőből Alex. Hirtelen elkezdett felém integetni és közben kiabált:
 - Anna, nyugodj le! Nincs semmi baj, csak átváltoztál! Gyere ide! Most! – adta ki az utasítást.
Én pedig engedelmesen odamentem, de direkt dülöngéltem közben, mintha csak most tanulnék járni.

- Elnézést, miatta, ha valami bajt csinált. Ez volt az első átalakulása és egy kicsit rosszul fogadta. – tett rám közben Alex egy nyakörvet, aminek következményeképp olyan csúnyán néztem rá, ahogy csak tudtam.
 - Még egyszer elnézést! – mondta Alex tettetett sajnálattal a hangjában, majd bevezetett az erdőbe. Amikor beértünk hátra néztem és láttam, hogy a farkasok is elmentek.
 - Alex, ha nem veszed le rólam ezt a nyakörvet megfojtalak! – mondtam miközben átváltoztam. 

- Ez mentette meg az életedet, kismacska. A nyakörv stabilizálja azt az alakot, amit felvettél, így azt hihették, hogy most tanulod az átalakulás művészetét. – válaszolt nyugodt hangon Alex miközben a nyakörvvel vesződött. – Kész is! Menjünk a többiek után!

*15 perccel később*

 - Mindenki megérkezett? – kérdezte egy tagba szakadt férfi, szerintem ő itt a rangidős.
 - Igen, uram! – mondta mindenki kórusba.
 - Sikerült félre vezetni a Kívülállókat? – nézett ránk.
 - Igen, uram! – feleltük egyszerre Alexszel.
 - Nagyon bátor kislány vagy, kár, hogy nem ide kerültél.
 - Uram, engem ebbe az erődbe osztottak be.

 - Az nagyszerű! Akkor most a tündéket vigyük be egy-egy házba és menjünk innen. Már kezdenek ébredezni. – adta ki a parancsot. 

 - Tábornok úr! Az egyik tünde felébredt! – lihegte az egyik katona, aki nagy eséllyel idáig sprintelt, hogy nehogy észre vegyék.
 - Mindenki fel a lombok közé! – parancsolta a Tábornok.
*Legort szemszöge*
„Hol vagyok? Mi történt? Miért hasogat a fejem? Hol vannak a többiek? Ki hozott ide?” cikáztak a gondolatok a fejemben. Körbe néztem. „Egy ház. Vagyis inkább házacska. Meg kell találnom a többieket!” Álltam fel az ágyról. Visszahuppantam, és hallottam valami pusmogást. „Biztos csak képzelődők.” Újra megpróbáltam felállni. Nagyon remegett a lábam, de valahogy sikerült eljutnom az ajtófélfáig és abba megkapaszkodtam és kinéztem. „Egy falu, biztos a többiek a többi házban vannak!” Léptem volna még egyet, de a térdem összecsuklott. „Fel kell állnom… Várjunk csak, valakivel létrehoztam egy telepatikus kapcsolatot. Egy próbát megér!”
 - Hol vagy? 
 - Valahol… 
 - Mit akarsz? 
 - Segíteni… 
 - Alig érzékellek. 
 - …Tudom… 
 - Segíts nekem! 
 - Nem tehetem… Menj vissza a házadba! Nem lesz semmi baj! 
 - Megbízhatok benned? 
 - Egyszer már rám bíztad az életedet… Állj fel és menj vissza az ágyba, mert még itt fogsz elájulni! 
 - Mégis mit számít ez neked? 
 - A többi tünde is ébredezik, ha megtalálnak a földön, azt hiszik, hogy rosszat akarunk… Most pedig menj és ne keress többé! 
 - Miért ne? Nem tudsz ellene semmit sem tenni. 
 - Te is tudod, hogy mit tudnék tenni… 
Megszakította a kapcsolatot. Remek. Felálltam nagy nehezen, és vissza mentem a kunyhóba és beleestem az ágyba. Remélem betartja az ígéretét…

3. fejezet - Hirtelen jött segélykérés

„Mindeközben a központi fánál”
 *Anna szemszöge:*
 Már húsz perce ültem az ajtó előtt, amikor behívtak.
- Anna, úgy döntöttünk, hogy a keleti erődbe küldünk, ott is első sorban, harcolni és felderíteni fogsz megtanulni, de a gyógyítás tudományát sem fogod elhanyagolni. – mondta Marie. – Kapsz fél órát, hogy összepakolj, aztán a portán találkozni, fogsz Kevinnel. Ő fog elkísérni az Utazó Fákhoz. Van kérdésed?
 - Nem, nincs. Negyedóra viszont nekem elég lesz, mert már csak el szeretnék köszönni, pár barátomtól.
 - Rendben. Akkor negyedóra múlva gyere a bejárathoz. – utasított Marie. – Kérlek, szóljál Alfortnak, a portásnak, hogy felengedheti a következő gyereket.
 - Szólni fogok. – ígértem, majd leviharzottam a lépcsőn.
 - Alfort úr!
 - Igen, mit szeretnél? – kérdezte.
 - Marie üzeni, hogy felengedheti a következő gyereket.
 - Rendben.
 - Itt hagyhatom még egy kicsit a cuccaimat?
 - Persze, de nem fogom egész nap őrizgetni őket! – mondta Alfort.
 - Ígérem, hamar visszajövök. – majd elindultam az árvaház felé.
   Gyorsan odaértem. Amint beléptem a kisgyerekek mind hozzám szaladtak.
 - Hogy sikerült Anna?
 - Jó helyre kerültél?
 - Mesélj kérlek róla!
 - Ne hagyj itt minket!
   Hallottam mindenfelől. Felvettem az egyik gyerkőcöt, majd az asztalok felé vettem az irányt, hogy elmeséljek nekik mindent és persze, hogy el tudjak tőlük búcsúzni.
 - Képzeljétek el… - kezdtem el a mesélést, amikor már mindenki helyet foglalt, még pár nevelő is ide jött - … A központi fának az ötödik emeletére kellett felmennem, mert ott voltak a vizsgáztatók… - és csak meséltem, és meséltem.
   Először elmondtam, hogy milyen volt a próba és aztán elmeséltem nekik, hogy milyennek képzeltem el. Valahogy a második mese egy kicsit jobban lenyűgözte a gyerekeket. Miután felnéztem az órára, akkor vettem észre, hogy már csak három percem van visszaérni, így rövidre fogtam a búcsúzkodást.
 - Nekem most indulnom kell. De higgyétek el, amilyen sokszor csak lehet visszajövök és mesélek nektek. Ne búsuljatok. De mielőtt elmegyek lenne hozzátok egy kérésem. Amikor újak jönnek, akkor ti is meséljetek, vígasztaljátok és szerezzetek sok-sok vidám percet nekik. – búcsúztam el, közben letettem a gyereket az ölemből.
 - Ne menj el!
 - Kérlek maradj!
   Hallottam, hogy mondják, de nekem mennem kellett. Felálltam és elmosolyodtam.
 - Majd egyszer ti is így fogtok állni itt, mint én. Nem megyek el örökre. Vissza fogok járni, ha az időm engedi, sziasztok! – léptem ki az ajtón.
   Aztán futni kezdtem. Ahogy futottam, majdnem fellöktem egy férfit, gyorsan bocsánatot kértem, majd újra elkezdtem futni. Amint visszaértem a portára a tegezeimet újra felcsatoltam az övemre, a tőreimet is eltettem és a bőröndömet felemeltem.
 - Üdvözlöm Kevin, a kislány, akit el kell kísérned pár perce esett be. – üdvözölte azt a férfit Alfort, akit majdnem fellöktem.
 - Jó napot, elnézést kérek még egyszer, hogy majdnem fellöktem – álltam elé – Lynx Anna vagyok.
 - Szervusz Anna, ugyan semmi baj sem történt. Canes Kevin vagyok, ahogy látom indulásra kész vagy. – nyújtott kezet Kevin – Induljunk! Melyik erődbe is kerültél?
 - A keleti erődbe. – ráztam meg a kezét.
 - Akkor az a tízes fa lesz. Erre gyere! - intett és kiment az épületből, én pedig követtem.
   Nem beszélgettünk azalatt a tíz perc alatt amíg odaértünk.

A központi fát megkerülve volt egy kis ágacska, amire az ember nem szívesen lépne rá, csak ha muszáj. Arra mentünk tovább, de amikor közelebb értünk, csak akkor vettem észre, hogy az ágacskát alulról megtámasztották annyira, hogy ne törjön le, ha valaki rálép. Kevin gyakorlott mozdulattal neki futott, ráugrott a kis ágra és meg sem várva, hogy a másik lába is az ágra érjen tovább ugrott egy másik ágra és így szökkengetett, egy másik fáig. Gyakorlatilag futott az ágakon, intett, hogy csináljam én is. „Érzem, hogy ezt meg fogom bánni.” - gondoltam magamban, majd én is elrugaszkodtam. Nem is volt annyira nehéz futni az ágakon, félelmetesnek nézett ki, amikor Kevin csinálta, de egyáltalán nem volt az. Már az utolsó ágról rugaszkodtam el, amikor valaki telepatikusan üzent nekem.
 ~ Segíts, kérlek! Segíts! ~ hallottam a gondolataimban a segélykérést és emiatt az üzenet miatt majdnem nyakamat szegtem, ugyanis megcsúsztam, de szerencsémre Kevin gyorsan elkapta a karomat.
 - Mégis mi történt? Az elején nagyon jól ment, de az utolsó ugrásnál mintha leblokkoltál volna. – húzott fel Kevin.
 - Vissza kell mennünk a tanácsterembe! Valaki bajban van! – meg se várva a válaszát elindultam vissza felé az ágakon. Kevin a porta előtt ért utol.
 - Nem ronthatsz csak úgy be oda! Légből kapott vészjelzéssel pedig pláne nem! – állított meg Kevin. - Nem légből kapott vészjelzés, hanem telepatikus úton közvetített, nem alakváltó küldte, hanem valaki más, a kapu közeléből, amit néhány hete nyitottak meg. – néztem farkasszemet Kevinnel, aki egy kicsit zsörtölődött, de aztán felkísért a tanácsteremhez.
   Kissé meglepődtem, ugyanis körülbelül fél – háromnegyed óráig nem voltam itt, tele volt a folyosó és egyszerre több teremben folyt a meghallgatás. Négy tanácstag is kint állt a folyosón. Ők felügyelték a gyerekeket, a rendet és persze azt, ha valahonnan elmegy az egyik tanácstag akkor másik megy a helyére. Oda mentem hozzájuk és megszólítottam az egyiket.
 - Elnézést uram, Lynx Anna vagyok és….
 - Maga már részt vett a meghallgatáson, nemde? – szakított félbe – Ahogy látom a listát már nem is kéne itt lennie! – nézett fel a papírból.
 - Kérem, hadd fejezzem be! Nem az elhelyezésem miatt jöttem vissza! Valaki néhány perccel ezelőtt telepatikus úton kért tőlem segítséget. Tudom, hogy nem Önökhöz kéne, hogy forduljak, de nem egy katonánk vagy fajtársunk kért segítséget, hanem valaki más… A kaputól jött a jelzés és szerintem valaki vagy valakik nem rég használhatták. – hadartam gyorsan, hogy ne tudjon újra félbeszakítani. Mind a négyen abba hagyták a beszélgetést és rám meredtek.
 - Ez esteben fel kell mennünk a 10. emeletre! – adta ki az utasítást az a férfi, aki félbe szakított.
 - Tudtommal csak 9 emelet van…
 - A 10. emeleten szokott összegyűlni a vészhelyzeti tanács. – magyarázta miközben megfogta a karomat és elkezdett a lépcső felé húzni.
   Amikor a lépcsőhöz értünk elengedett és úgy indultunk felfele. „Ennyi lépcsőzés után egy hegyet is simán képes lennék megmászni.” – gondoltam magamban. Amint fent voltunk, akkor vettem észre, hogy maga a lombkorona a 10. szint. Majdnem fordultam volna vissza, amikor láttam, hogy a tanácstag eltűnik a lombok között. Utána mentem, amint kiléptem az ágak közül egy teremben találtam magam. Vagyis inkább a terem szélén. A padlót összefont ágak alkották középen egy emelvénnyel, amin egy kürt volt, a széleken az ágak padokat alkottak. Elég kevés férőhely volt. Ülni körülbelül csak tizenöten tudtak. A  tanácstag, miközben nézelődtem, a kürthöz ment és belefújt. Majdnem kiszakadt a dobhártyám, olyan hangos volt. 5 perc sem telt el, amikor már mindenki megérkezhetett, mindenki egy adott helyre ült le. Még vártunk pár percet, hogy mindenki megérkezzen, azután a tanácstag mutogatott nekem, hogy menjek oda mellé. Így hát oda mentem.
 - Ez a lány, azért keresett meg ma engem, mert olyasvalaki küldött neki segélyüzenetet, aki másik világból származik, kérlek mondd el mi is történt. – fordult felém mondandóját befejezve.
 - Amikor kiosztottak a keleti erdőbe, kaptam 15 percet arra, hogy mindent elintézzek. Amikor visszaértem ide, azonnal elindultunk Kevinnel a 10-es fához. Megmutatta, hogy hogyan kell átszökkengetni az ágakon, én is utána csináltam. Egész jól ment, csak az utolsó ugrás előtt valaki segítséget kért tőlem telepatikus úton. Sikerült behatárolnom a helyét, mielőtt megszakadt volna a kapcsolat. Nem alakváltó volt és nem is ember. Amint megkaptam az üzenetet rögtön ide jöttem. – meséltem el a történetet.
 - Honnan jött az üzenet?
 - A kaputól, amit néhány hete nyitottak a keleti erdőnél.
 - Szerinted mi volt az illető, aki segítséget kért?
 - Fiú volt, nagyon hasonlított egy ember elméjére, de sokkal erősebb és békésebb volt.
 - Rendben, köszönjük, hogy szóltál. Egy felderítőt fogunk küldeni, ha ártalmatlanok talán segítünk nekik. Kérlek, kísérd el a keleti erdő azon részére, ahonnan érzékelted a hívást. – adta ki az utasításokat és közben felállt.
   Mindenki más is felállt, én meg tiszteletem és a feladatom megértése jeléül meghajoltam. Persze nem annyira, hogy az orrom a padlót súrolja, hanem csak egy kicsit megdöntöttem a törzsemet, majd újra elindultunk Kevinnel a 10-es fához, csak most már hárman tartottunk oda.

2. fejezet - Menekülés

*Legort szemszöge:*

 - RIADÓ! RIADÓ! MINDENKI A VÉDETT ZÓNÁBA! MINDENKI A VÉDETT ZÓNÁBA! ÚJABB FÖLDRENGÉSEK! ÚJABB FÖLDRENGÉSEK! – kiabálta a hangos bemondó.
  Amilyen gyorsan csak lehetett, felöltöztem és rohantam. Az utca végén volt az árvaház. Már mindenki kint volt, és mindenki futott. Elkezdtem én is futni, amikor gyerek sírást hallottam egy házzal arrébb. Rögtön beszaladtam a házba. A gyerek ott állt a nappali közepén. Az anyukája ott feküdt mellette. Nem volt pulzusa. Fogtam a gyerkőcöt és kifutottam vele az utcára, pont jókor. Amint átléptem a küszöböt egy nagyobb rengés hatására a ház romokba dőlt. Nem néztem se hátra, se oldalra, csak előre. Futottam, ahogy csak bírtam. Pont beértem a gyerekkel a kezemben a védett zónába. Most csukják be mögöttünk a kaput. Letettem a gyereket a földre, aki még mindig meg volt egy kicsit szeppenve, hisz egy vadidegen felkapta és elfutott vele.
 - Hol van Anya? – szegezte nekem a kérdést.
 - Egy sokkal jobb helyen, biztonságban, ahol már nem bánthatja senki. – guggoltam le mellé.
 - Miért nem ide jött? Ez is biztonságos hely. – szipogta a gyerek.
 - Már nem tudott ide jönni… De ne féltsd őt, jó helyen van. – próbáltam bátorítani – Gyere, menjünk a többiekhez! – nyújtottam felé a kezemet, majd elkezdtem magam után húzni, egy nőhöz, aki egy csoport gyerkőcöt terelgetett.
 Körülbelül egy korúak lehettek, azzal a fiúval, akire most én vigyáztam. Mikor a közelükbe értünk, a kisfiú elengedte a kezemet és ment játszani a barátaihoz. Én pedig megszólítottam a nőt:
 - Elnézést, az a kisfiú, aki most szaladt ide, ugye ismeri?
 - Persze, hogy ismerem, még iskolába jár. Én vigyázok rájuk ott is, és most itt is, addig amíg értük nem jönnek a szüleik. De az ő anyukájával is jóban vagyok. Ő hol van? Sosem engedi el maga mellől a fiát.
 - Az utcán futottam, amikor meghallottam, hogy felsírt egy gyerek, berohantam a házba, és őt találtam ott és mellette feküdt az anyja. Nem volt pulzusa… A rengések miatt felkaptam a gyereket és idefutottam vele. Aztán elhoztam ide, hátha találok, majd valakit, aki segít rajta. – mondtam el röviden a történetet. A nő elsápadt, a szemei meggyűltek könnyel, de nem sírta el magát.
 - Majd vigyázok rá én. Jó barátnőm volt az anyja. Köszönöm, hogy segítettél neki. – köszönte meg, majd visszafordult a gyerekekhez.
  Elindultam a vezérlő szoba felé, hátha ott is tudok valamiben segíteni, hisz úgy sincs jobb dolgom. Amikor odaértem hallottam, hogy valakik veszekednek. Oda sompolyogtam a félig nyitott ajtóhoz úgy, hogy ne lássanak meg és füleltem.
 - A földrengések erősödnek! Nem szabad tovább húzni az időt, különben mind itt pusztulunk! – mondta szinte kiabálva az egyik.
 - Ha beüzemeljük a féregalagutat a hiba miatt nem tudunk a kiválasztott bolygóra jutni. – próbált érvelni a másik – adj még egy napot és utána már el tudunk menni.
 - Nem tudok több időt adni, mert már alig van pár óránk addig, hogy kitörjön a vulkán, és ellepjen bennünket a láva. – ekkor valaki meglökött hátulról és én beestem az ajtón.
 - Elnézést, csak valaki belökött az ajtón… - próbáltam volna menteni a menthetőt, azonban megszólalt mögöttem az a valaki.
 - Hazudsz! Itt álltam mögötted végig, na de nem ezért invitáltalak ide be. – került meg a volt földrajz tanárom – Uraim, keresnünk kell egy másik élhető bolygót a közelben, amin el tudunk élni addig amíg, létre nem tudunk hozni egy féregalagút nyitó rendszert. Ezért is van rád szükségem Legort. Te is segíteni fogsz, keresgélni, négyen gyorsabban fog menni a keresés. – majd a kezembe nyomott egy köteg papírt, én pedig engedelmesen elkezdtem átnézni őket.

*Fél óra múlva*

 Már több mint a felét átnéztem és még semmi. A többiek sem találtak egy bolygót sem, amikor egy tünde berohant az ajtón.
 - A vulkán mindjárt kitör, már nem lehet kimenni és a mérgek a levegőből is kezdenek beszivárogni. – zihálta.
 - Gyorsabban, biztosan van bolygó a közelben – adta ki az utasítást a földrajz tanárom.
Lapoztam és folytattam a munkám.
 *15 perc múlva*
 - Megtaláltam! – kiáltottam fel. – Itt van egy a közelünkben. Az átjáró ki fogja bírni addig míg mind átmegyünk!
 - Gyorsan a koordinátákat, te pedig gyorsan hívj be ide mindenkit! – ült le a vezérlő panelhez az egyikük. – Mondd már! – kiáltott rám, én pedig mondtam.
Mikor bediktáltam gyorsan mondtam még valamit:
 - Elnézést uram de nem tudom sem az ön sem a kollégája nevét.
 - Engem Evannak, őt pedig, aki kiküldtem Reronnak hívják. – válaszolt le sem véve a szemét a vezérlőpanelről.
 Gyorsan kimentem én is az előcsarnokba és láttam, hogy Reron sikertelenül próbál mindenkit erre terelni. Erre én kinyitottam az ajtó másik felét is és felálltam egy emelvényre. „Na nézzük csak, ez a láthatatlanná tévő szer, ez az a mit kerestem, a hangerősítő hatása szerencsére rövid ideig tart.” Gyorsan megittam, majd elkezdtem kiabálni, úgy, hogy majdnem megsüketültem:
 - FIGYELJETEK RÁM! EZEN AZ AJTÓN MENJETEK ÁT ÉS ONNAN A KÖZPONTI VEZÉRLŐ TEREMBE! ONNAN NYITOTTUNK EGY ÁTJÁRÓT EGY MÁSIK LAKHATÓ BOLYGÓRA! SIESSETEK! MÁR CSAK TÍZ PERCÜNK VAN ADDIG, MÍG KITÖR A VULKÁN! INDULÁS! – szálltam le az emelvényről és az összes tünde Reron nyomába indult a vezérlő terem felé.
 Körülnéztem az előcsarnokban, nem láttam senkit. Megfordultam, hogy elinduljak én is amikor óriási robajt hallottam. Megfordultam, és láttam, hogy kitört a vulkán.

Amilyen gyorsan csak tudtam futottam, már csak négyen álltunk a vezérlő teremben. Körül néztem és azonnal tudtam, hogy mi a probléma.
 - Majd én maradok. Be fogom zárni a kaput. Menjetek nyugodtan. – mondtam, magamat is meglepve teljesen nyugodtan. Már érezni lehetett, hogy árad kintről a hő.
 - Dehogy fogsz maradni! Én maradok mindenki közül én értek a legjobban ehhez a géphez! – erősködött Evan. Ekkor, szűnni nem akaró dörgés kezdődött.
 - Rád szükség lesz a gép összerakásához és rád is szükség van Legort, nincs itt egyetlen gyógyító sem és te értesz a főzetekhez! Maradok! – kiabálta Reron, mert már csak így értettük meg egymást.      Éppen szóra nyitottam volna számat, amikor egy erős kéz meglökött, így neki estem Evannak, majd Reron is nekünk jött, így mindhárman átbukfenceztünk a kapun. Mikor földet értünk a másik világban, hirtelen nagyon álmos lettem. Evan és Reron ájultan feküdtek mellettem. „Segítséget kell hívnom, gyorsan!” Körül néztem, és láttam, hogy mindenki, aki átjött a kapun, az ájultan fekszik a közelben. Próbáltam felállni, de a testem nem engedelmeskedett nekem. Egyre fáradtabb vagyok, mindjárt én is elájulok. A legutolsó, amit tehetek, hogy megpróbálok valakivel, aki itt él a bolygón, telepatikus kapcsolatot létre hozni, kicsi az esélye, hogy sikerül, de meg kell próbálnom. Keresgélni kezdtem, és közben vészesen fogyott az energiám. Végre, találtam valakit!
 ~ Segíts, kérlek! Segíts! ~ ennyit tudtam üzenni, mert elájultam.
Minden elsötétült előttem, a fejem pedig lehanyatlott a talajra.

1. fejezet - Vizsga

Anna szemszöge:

„Mindig különcként kezeltek, szerintem ebben az évben sem lesz másképp. Hisz én vagyok az egyetlen, aki két különböző fajta állattá tud változni. Bár ebben az évben fognak bennünket elosztani az erődök között. Mindenkit a szintjéhez megfelelő erődben lesz elhelyezve, ott fog őrt állni és ha kell harcolni. Az árváknak mindig ez a sorsuk. Kivétel nélkül katonáknak képzik őket, olyan harcosoknak, akik csak egyedül képesek harcolni. Az erőm miatt biztos a kapuhoz, a legközelebb lévő erődbe tesznek majd őrnek.” – gondoltam magamban, s közben lekászálódtam az emeletes ágyról. Reggel fél hat körül járhat az idő. Az ablakon kinézve állapítottam meg, mert másra nagyon nem támaszkodhatok. A többiek még aludtak, ezért csendben felöltöztem, kifésültem a hajamat és összepakoltam a holmimat, mivel nagy valószínűséggel nem fogok ide visszatérni. Ruhákon kívül a tolltartómat, a jegyzetfüzetemet és a fegyvereimet pakoltam el. Ezek belefértek egy nagyon kicsi bőröndbe, amit fél kézzel is képes voltam felemelni. Az íjamat és a nyilaimat az övemre aggatott tegezekbe tettem. Újra kinéztem az ablakon, bár az időérzékem egész jó, egy szó mint száz körülbelül hat óra lehet. Gyorsan kimentem az árvaházból. A nap első sugarai kezdtek áthatolni a sűrű ködön. Óvatosan lépkedtem az összefont ágakon, amiken ilyenkor még harmat ült. Az árvaház az esetleges állat támadások miatt fára épült, ahogy az összes többi épület is. Az itteni növényeknek köszönhetően sikerült egy szert előállítani, ami meggyorsítja a növények növekedését. Így már csak az ágakat a megfelelő irányba kellett terelni, pont úgy, hogy összefonódjanak, és rá kellett kenni a főzetet. Minden építményt így oldunk meg, mert így a földről se és a levegőből se látnak meg minket. A nyolcéves iskola után osztanak be minket különböző erődökbe. Az erődöknél nem az ágakat formálták és növesztették meg, hanem magát a fát. Ezt hívjuk központi fának. Körülötte pedig van az erdő, amelynek minden egyes fájával lehet üzenni az erődnek. Általában egy erődnek több mint húsz kilométeres sugarában vannak fái, és persze olyan is van, hogy egy fáról több erődbe is lehet üzenni. Éppen abba az erődbe tartottam, mely a földjeink közepén fekszik, ami miatt a legbiztonságosabbnak mondható. A gyűlés egy óra múlva kezdődik. Sok időm van még, hiszen nem az elején fognak meghallgatni. Miután leteszem a holmijaimat az erődben, utána még lesz időm egy kicsit sétálgatni, mondhatni elköszönni az otthonomtól. Kicsi az esélye, hogy itt maradok, sőt biztos, hogy máshova osztanak be.

 -  Hé, kisasszony! Mégis mit csinál itt errefelé ilyen korán? – állított meg az őr.

 - Lynx Anna vagyok, a gyűlésre jöttem.

 - Hadd nézzem csak… Igen, itt van a neve, Önt rakták át a napeleji meghallgatásra. Ott is a legelején van. – nézte a listát a kezében

 - Tessék?! Nem lehetek az első gyűlésben, hiszen névsor szerint osztottak be minket. – mondtam zavartan. „Ugyan miért tennének át az előbbi gyűlésre, és miért a legelejére?”

 -  Én ezt a listát kaptam a kezembe, szóval kérem fáradjon be, mert már csak tíz perce van felérni az ötödik emeletre, mert ott lesz a gyűlés. A csomagját és a fegyvereit, kérem hagyja itt! – szólt az őr türelmetlenül.

Azt tettem, amit mondott. Tudtam, hogy nem lesz jó vége annak, ha kések. Így hát gyorsan letettem a bőröndömet és a fegyvereimet a portára és elkezdtem felfele futni a lépcsőn. Csak futottam, futottam és futottam. Még szerencse, hogy jó az állóképességem. Felértem az ötödikre és megálltam egy percre, hogy kifújjam magam, de akkor valaki megszólalt a hátam mögött. Ijedtemben ugrottam egyet miközben a hangirányába fordultam.

 -  Maga Lynx Anna? – kérdezte a férfi.

 - Igen. Én vagyok.

 -  Pont időben ért ide, kérem kövessen a tanácsterembe. – mondta, majd sietős léptekkel elindult az egyik ajtó felé. Követtem.

Mikor beléptünk a terembe két férfi és két nő ült egy hosszú asztalnál, ami a terem közepe felé nézett. Csak hatan voltunk itt. Ezután a férfi elindult a terem közepe felé, de az ajtóban megálltam, nem tudtam mit kell tennem.

-  Lynx Anna megérkezett! – szólt a férfi, mire mind a négyen felkapták a fejüket.

-  Üdvözöljük Lynx Anna – állt fel az egyik nő – Kérlek gyere be. A nevem Marie, a kollégáim pedig Hayle (mutatott a másik nőre), Marten (a mellette ülő férfi), és Henrik (a legszélén ülő férfi). Remélem nem okozott problémát az időpont változás. Akkor kezdjük is el! Ahhoz, hogy eldöntsük, hogy melyik erődbe küldjünk téged válaszolnod kell néhány kérdésre és be kell, majd mutatnod, hogy hogyan bánsz bizonyos fegyverekkel.  A nyolcéves iskolában melyek voltak azok a tantárgyak amelyekhez jobban értettél? – tért a lényegre Marie.

-  Térképismeret, főzet készítés, számolástan és zene.

- Ezek közül melyeket szeretted? – folytatta a kérdezgetést.

- A térképismeret és a zene tantárgyak fogtak meg igazán. – válaszoltam készségesen.

- Melyek azok a fegyverek, amiket jól tudsz használni? – vette át a szót Marten.

- Főleg a távolsági harchoz értek, ezek közül is inkább az íjászatnak tanultam ki a fortélyait.

- Kérlek mutasd be! – majd elővett egy íjat, három vesszőt és három dobótőrt. – A céltáblák mögötted vannak. A három nyilat az első táblába lődd, a három tőrt pedig a másodikba dobd! – adta ki az utasítást Marten. 

Felvettem az asztalról a fegyvereket. Előszőr az íjat és a nyilakat. Az íjat felajzottam, aztán kézbe töltöttem a három vesszőt. Felálltam oldalállásba, és feltettem a nyilat az idegre. Céloztam, majd kihúztam az ideget az arcomig, pár másodpercig még céloztam, aztán lőttem. Bele a tábla közepébe! Majd ezt a mozdulat sort kétszer elismételtem. Olyan közel csapódtak be egymáshoz a vesszők, hogy ha az ember nem lett volna itt az elején azt hinné egy vastagabb vessző van a táblában. Ezután, felvettem a tőröket. Meg fogtam az első tőr pengéjét céloztam és dobtam, nem pont a közepébe, de csak 3 centiméterrel vétettem el. Második dobásnál közelebb kerültem a cél közepéhez, de még nem volt az igazi. „Ne stresszelj, ez az utolsó dobás. Sikerülnie kell!” – utasítottam magamat, majd eldobtam az utolsó tőrt, bele a közepébe! Majdnem felkiáltottam az örömtől, de sikerült magamba fojtani az ujjongást.

-  Szép munka, de ahogy látom az íjat jobban szereted. – mosolyodott el Marten.

-  Szép, szép munka, de vagy-e ilyen jó közelharcban? – kérdezte Henrik.

-  Ne-em. Bár az iskolában a vívás alapjait megtanították, de sosem tudtam tökéletesen elsajátítani a technikát. Így eléggé lemaradtam az osztálytársaimhoz képest vívásban. – mondtam.

- Ha ilyen jól megy a lövészet, biztosan tudsz valamennyire bánni a karddal – állt fel Henrik a kezében két fakarddal – mutasd meg mit tanultál! – majd odadobta nekem az egyik kardot.

Sikeresen elkaptam a levegőben, majd rögtön védekeznem kellett, mert Henrik azonnal támadott. Egy szusszanásnyi időt sem hagyott, hogy támadhassak. Volt, hogy centiken múlott, hogy ne találjon el valahol. Ekkor észrevettem, hogy sántít egy kicsit. „Nem lép rá teljesen a bal lábára. Tehát, ha balra húzódok, akkor sikerülhetne egyszer támadnom. Csak váljon be a terv!” fohászkodtam, majd ugrottam egyet, mert most Henrik a lábamat akarta magam alól kisodorni. Miután újra a földön voltam, nagyon gyorsan rugaszkodtam el balra, és ahogy sejtettem Henrik nehezen fordult utánam, így gyorsan az oldalát vettem célba. Már épp sikerült volna eltalálnom, de ő leguggolt. Engem vitt tovább a lendület így pont olyan közel kerültem hozzá, hogy ki tudta rúgni alólam a lábaimat, és én ettől a rúgástól hasra estem. Mire felálltam volna Henrik felettem állt, és a tarkómnak szegezte a kardját.

- Most halott lennél, ha ténylegesen küzdöttünk volna.  – mondta Henrik, majd visszasétált az asztalhoz.

Felálltam, és követtem. Majd visszaadtam neki a fakardot. Már csak egy vizsgáztató volt hátra. Ő is felállt, és szigorúan végig mért. Majd megszólalt:

- Ahogy láttam az íjászathoz értesz, de a közel harchoz nem. De lássuk, hogy a gyógyításhoz értesz-e. Ha valaki egy csatában szerez az oldalán egy mély sebet, ami nem halálos, mit csinálnál? Van nálad víz, kötszer, tű és cérna. A csata még mindig tart, és sietned kell.

- Előszőr a vízzel lemosom a seb környékét, és utána kitisztítom a sebet. Mivel a csatának nincs vége, ezért nem tudnám összevarrni, így egy szorító kötést teszek rá, hogy kevésbé vérezzen, majd megpróbálom amilyen gyorsan csak lehet biztonságos helyre vinni.

-  Utána a biztos helyen nem varrnád össze a sebet?

- Nem. Van nálam tű, de nem biztos, hogy steril körülmények között szállítottam és ugyanez a cérnával.

- Jó válasz. Utolsó kérdés. Olyan körülmények állnak fent, hogy el kell bújnod, de ha felfedeznek akkor futnod is kell. Melyik állattá változol?

-  Ha este van, és nem felhős az idő akkor először holdtigrissé, és megbújnék az árnyak közt. Ha este van, de felhős az idő akkor fekete jaguárrá. Ha nappal van hiúzzá. Ám ha valakit meg kéne védenem akkor este éjfarkassá reggel meg farkassá változnék. – válaszoltam egy kis idő után. 

A vizsgáztatók egy kicsit ledöbbentek, majd Marie tette fel a kérdést:

- Lynx Anna vagy, így a nevedből kiindulva csak macskafélékké tudsz változni. 

- Lynx-Lupus Anna a teljes nevem, és azért változtattam Lynx-re mert általában csak macskafélékké szoktam változni, de ha kell farkas alakot is fel tudok venni.

- Kérlek Anna várakozz kint egy kicsit. Mindjárt kiderül, hogy hova fogsz kerülni. – álltak fel a vizsgáztatók egyszerre.