3. fejezet - Hirtelen jött segélykérés

„Mindeközben a központi fánál”
 *Anna szemszöge:*
 Már húsz perce ültem az ajtó előtt, amikor behívtak.
- Anna, úgy döntöttünk, hogy a keleti erődbe küldünk, ott is első sorban, harcolni és felderíteni fogsz megtanulni, de a gyógyítás tudományát sem fogod elhanyagolni. – mondta Marie. – Kapsz fél órát, hogy összepakolj, aztán a portán találkozni, fogsz Kevinnel. Ő fog elkísérni az Utazó Fákhoz. Van kérdésed?
 - Nem, nincs. Negyedóra viszont nekem elég lesz, mert már csak el szeretnék köszönni, pár barátomtól.
 - Rendben. Akkor negyedóra múlva gyere a bejárathoz. – utasított Marie. – Kérlek, szóljál Alfortnak, a portásnak, hogy felengedheti a következő gyereket.
 - Szólni fogok. – ígértem, majd leviharzottam a lépcsőn.
 - Alfort úr!
 - Igen, mit szeretnél? – kérdezte.
 - Marie üzeni, hogy felengedheti a következő gyereket.
 - Rendben.
 - Itt hagyhatom még egy kicsit a cuccaimat?
 - Persze, de nem fogom egész nap őrizgetni őket! – mondta Alfort.
 - Ígérem, hamar visszajövök. – majd elindultam az árvaház felé.
   Gyorsan odaértem. Amint beléptem a kisgyerekek mind hozzám szaladtak.
 - Hogy sikerült Anna?
 - Jó helyre kerültél?
 - Mesélj kérlek róla!
 - Ne hagyj itt minket!
   Hallottam mindenfelől. Felvettem az egyik gyerkőcöt, majd az asztalok felé vettem az irányt, hogy elmeséljek nekik mindent és persze, hogy el tudjak tőlük búcsúzni.
 - Képzeljétek el… - kezdtem el a mesélést, amikor már mindenki helyet foglalt, még pár nevelő is ide jött - … A központi fának az ötödik emeletére kellett felmennem, mert ott voltak a vizsgáztatók… - és csak meséltem, és meséltem.
   Először elmondtam, hogy milyen volt a próba és aztán elmeséltem nekik, hogy milyennek képzeltem el. Valahogy a második mese egy kicsit jobban lenyűgözte a gyerekeket. Miután felnéztem az órára, akkor vettem észre, hogy már csak három percem van visszaérni, így rövidre fogtam a búcsúzkodást.
 - Nekem most indulnom kell. De higgyétek el, amilyen sokszor csak lehet visszajövök és mesélek nektek. Ne búsuljatok. De mielőtt elmegyek lenne hozzátok egy kérésem. Amikor újak jönnek, akkor ti is meséljetek, vígasztaljátok és szerezzetek sok-sok vidám percet nekik. – búcsúztam el, közben letettem a gyereket az ölemből.
 - Ne menj el!
 - Kérlek maradj!
   Hallottam, hogy mondják, de nekem mennem kellett. Felálltam és elmosolyodtam.
 - Majd egyszer ti is így fogtok állni itt, mint én. Nem megyek el örökre. Vissza fogok járni, ha az időm engedi, sziasztok! – léptem ki az ajtón.
   Aztán futni kezdtem. Ahogy futottam, majdnem fellöktem egy férfit, gyorsan bocsánatot kértem, majd újra elkezdtem futni. Amint visszaértem a portára a tegezeimet újra felcsatoltam az övemre, a tőreimet is eltettem és a bőröndömet felemeltem.
 - Üdvözlöm Kevin, a kislány, akit el kell kísérned pár perce esett be. – üdvözölte azt a férfit Alfort, akit majdnem fellöktem.
 - Jó napot, elnézést kérek még egyszer, hogy majdnem fellöktem – álltam elé – Lynx Anna vagyok.
 - Szervusz Anna, ugyan semmi baj sem történt. Canes Kevin vagyok, ahogy látom indulásra kész vagy. – nyújtott kezet Kevin – Induljunk! Melyik erődbe is kerültél?
 - A keleti erődbe. – ráztam meg a kezét.
 - Akkor az a tízes fa lesz. Erre gyere! - intett és kiment az épületből, én pedig követtem.
   Nem beszélgettünk azalatt a tíz perc alatt amíg odaértünk.

A központi fát megkerülve volt egy kis ágacska, amire az ember nem szívesen lépne rá, csak ha muszáj. Arra mentünk tovább, de amikor közelebb értünk, csak akkor vettem észre, hogy az ágacskát alulról megtámasztották annyira, hogy ne törjön le, ha valaki rálép. Kevin gyakorlott mozdulattal neki futott, ráugrott a kis ágra és meg sem várva, hogy a másik lába is az ágra érjen tovább ugrott egy másik ágra és így szökkengetett, egy másik fáig. Gyakorlatilag futott az ágakon, intett, hogy csináljam én is. „Érzem, hogy ezt meg fogom bánni.” - gondoltam magamban, majd én is elrugaszkodtam. Nem is volt annyira nehéz futni az ágakon, félelmetesnek nézett ki, amikor Kevin csinálta, de egyáltalán nem volt az. Már az utolsó ágról rugaszkodtam el, amikor valaki telepatikusan üzent nekem.
 ~ Segíts, kérlek! Segíts! ~ hallottam a gondolataimban a segélykérést és emiatt az üzenet miatt majdnem nyakamat szegtem, ugyanis megcsúsztam, de szerencsémre Kevin gyorsan elkapta a karomat.
 - Mégis mi történt? Az elején nagyon jól ment, de az utolsó ugrásnál mintha leblokkoltál volna. – húzott fel Kevin.
 - Vissza kell mennünk a tanácsterembe! Valaki bajban van! – meg se várva a válaszát elindultam vissza felé az ágakon. Kevin a porta előtt ért utol.
 - Nem ronthatsz csak úgy be oda! Légből kapott vészjelzéssel pedig pláne nem! – állított meg Kevin. - Nem légből kapott vészjelzés, hanem telepatikus úton közvetített, nem alakváltó küldte, hanem valaki más, a kapu közeléből, amit néhány hete nyitottak meg. – néztem farkasszemet Kevinnel, aki egy kicsit zsörtölődött, de aztán felkísért a tanácsteremhez.
   Kissé meglepődtem, ugyanis körülbelül fél – háromnegyed óráig nem voltam itt, tele volt a folyosó és egyszerre több teremben folyt a meghallgatás. Négy tanácstag is kint állt a folyosón. Ők felügyelték a gyerekeket, a rendet és persze azt, ha valahonnan elmegy az egyik tanácstag akkor másik megy a helyére. Oda mentem hozzájuk és megszólítottam az egyiket.
 - Elnézést uram, Lynx Anna vagyok és….
 - Maga már részt vett a meghallgatáson, nemde? – szakított félbe – Ahogy látom a listát már nem is kéne itt lennie! – nézett fel a papírból.
 - Kérem, hadd fejezzem be! Nem az elhelyezésem miatt jöttem vissza! Valaki néhány perccel ezelőtt telepatikus úton kért tőlem segítséget. Tudom, hogy nem Önökhöz kéne, hogy forduljak, de nem egy katonánk vagy fajtársunk kért segítséget, hanem valaki más… A kaputól jött a jelzés és szerintem valaki vagy valakik nem rég használhatták. – hadartam gyorsan, hogy ne tudjon újra félbeszakítani. Mind a négyen abba hagyták a beszélgetést és rám meredtek.
 - Ez esteben fel kell mennünk a 10. emeletre! – adta ki az utasítást az a férfi, aki félbe szakított.
 - Tudtommal csak 9 emelet van…
 - A 10. emeleten szokott összegyűlni a vészhelyzeti tanács. – magyarázta miközben megfogta a karomat és elkezdett a lépcső felé húzni.
   Amikor a lépcsőhöz értünk elengedett és úgy indultunk felfele. „Ennyi lépcsőzés után egy hegyet is simán képes lennék megmászni.” – gondoltam magamban. Amint fent voltunk, akkor vettem észre, hogy maga a lombkorona a 10. szint. Majdnem fordultam volna vissza, amikor láttam, hogy a tanácstag eltűnik a lombok között. Utána mentem, amint kiléptem az ágak közül egy teremben találtam magam. Vagyis inkább a terem szélén. A padlót összefont ágak alkották középen egy emelvénnyel, amin egy kürt volt, a széleken az ágak padokat alkottak. Elég kevés férőhely volt. Ülni körülbelül csak tizenöten tudtak. A  tanácstag, miközben nézelődtem, a kürthöz ment és belefújt. Majdnem kiszakadt a dobhártyám, olyan hangos volt. 5 perc sem telt el, amikor már mindenki megérkezhetett, mindenki egy adott helyre ült le. Még vártunk pár percet, hogy mindenki megérkezzen, azután a tanácstag mutogatott nekem, hogy menjek oda mellé. Így hát oda mentem.
 - Ez a lány, azért keresett meg ma engem, mert olyasvalaki küldött neki segélyüzenetet, aki másik világból származik, kérlek mondd el mi is történt. – fordult felém mondandóját befejezve.
 - Amikor kiosztottak a keleti erdőbe, kaptam 15 percet arra, hogy mindent elintézzek. Amikor visszaértem ide, azonnal elindultunk Kevinnel a 10-es fához. Megmutatta, hogy hogyan kell átszökkengetni az ágakon, én is utána csináltam. Egész jól ment, csak az utolsó ugrás előtt valaki segítséget kért tőlem telepatikus úton. Sikerült behatárolnom a helyét, mielőtt megszakadt volna a kapcsolat. Nem alakváltó volt és nem is ember. Amint megkaptam az üzenetet rögtön ide jöttem. – meséltem el a történetet.
 - Honnan jött az üzenet?
 - A kaputól, amit néhány hete nyitottak a keleti erdőnél.
 - Szerinted mi volt az illető, aki segítséget kért?
 - Fiú volt, nagyon hasonlított egy ember elméjére, de sokkal erősebb és békésebb volt.
 - Rendben, köszönjük, hogy szóltál. Egy felderítőt fogunk küldeni, ha ártalmatlanok talán segítünk nekik. Kérlek, kísérd el a keleti erdő azon részére, ahonnan érzékelted a hívást. – adta ki az utasításokat és közben felállt.
   Mindenki más is felállt, én meg tiszteletem és a feladatom megértése jeléül meghajoltam. Persze nem annyira, hogy az orrom a padlót súrolja, hanem csak egy kicsit megdöntöttem a törzsemet, majd újra elindultunk Kevinnel a 10-es fához, csak most már hárman tartottunk oda.