- Most merre? – kérdezte a kísérő, aki Kevinnel és velem tartott. Próbáltam újra felvenni az ismeretlennel a kapcsolatot, sikerült, igencsak nehezen tudtam bemérni a pontos helyét.
- Menjünk ki az erdőből! A Kívülállók határához közel lehet. Bár nehéz megállapítani, mintha nem lenne magánál, csak azért tudom felvenni vele a kapcsolatot, mert velem beszélt utoljára. Siessünk! Kezd gyengülni a jel! – majd elkezdtem Kevin módszerével az ágakon szökkengetni.
Megálltam egy testesebb fánál és hátra néztem. Láttam, hogy mindketten követnek. A kísérőnknek viszont elég fura kifejezés ült az arcán, míg Kevin elégedetten mosolygott.
„Szerintem lemaradtam egy beszélgetésről.” – gondoltam magamban, majd tovább mentem, amikor mindketten mellém értek. „Gyorsabban, gyorsabban!” hajtogattam magamban. Még párszor vártam rájuk, majd bele untam és nem vártam többet, azért figyeltem arra, hogy ne maradjanak le nagyon. Egyre sötétebb lett. „Remek! Az idő nagyon ellenünk dolgozik, most már alig látni valamit.” Ám, amint végig futott ez a gondolat az agyamon, megpillantottam pár földön fekvő valamit. Arrafelé vettem az irányt. Már nem támaszkodhattam a telepátiámra. Amint odaértünk a rét közepére sokkal jobban szemügyre vehettük a jövevényeket. Éppen azt a fiút kerestem, aki segítséget kért tőlem, csakhogy túl kevés információm volt róla ahhoz, hogy megtaláljam.
A többiek is ide értek.
- Tündék! Mégis hogy kerülhettek ide? Egy bolygó sincs a közelünkben, ahol tündék laknak. – kérdezte a kísérőnk.
- Nem tudom, de most az a lényeg, hogy biztonságosabb helyre vigyük őket, ahol sem a vadállatok, sem pedig a Kívülállók nem veszélyeztetik őket. Hogy hívnak? – kérdeztem.
- Alexander, de hívj Alexnek. És pontosabban, hogy vigyük el őket amikor mi csak hárman vagyunk, ők pedig vannak vagy harmincan?
- Hívhatnánk segítséget. Úgyis itt van az erdő mellettünk. A keleti erődből ide tudunk hívni pár katonát, hogy segítsenek. – állt elő a javaslattal Kevin.
- Ne jöjjenek túl sokan. Nincs kedvem felhívni magunkra a figyelmet. Váltogassák egymást. Amikor az egyikőjük visszament, akkor jöjjön a következő. Talán így nem lesz annyira feltűnő. De hova vigyük őket? Nem vihetjük őket egy bázisunkra sem, de a Kívülállókhoz sem vihetjük őket.
- Van egy ötletem! – szólalt meg Alex – Van a határ közelében egy régi falu, amit már régóta nem használunk. Könnyen megvédhető és elrejthető. Ideiglenes szállásnak megfelel nekik. Pont olyan közel van a Keleti Erőd bázisához, hogy szemmel lehessen őket tartani, de ők ne vegyenek észre minket.
- Ez remek ötlet! Megyek hívom a bázist, addig maradjatok itt és vigyázzatok rájuk! – adta ki az utasítást Kevin, majd eltűnt a sötétségben.
Amint elment átváltoztunk. Én fehértigrissé, ő egy farkassá. Teljesen máshogy néz így ki a táj. Sokkal tisztábban látok, mint emberként, viszont tény csak fekete-fehéren látok mindent. Ám a többi érzékszervem pótolja a látás hiányosságait. Sokkal jobban hallok, hallom ahogy a körülöttem fekvő tündék lélegeznek és azt is hallom, hogy Kevin pont most küld üzenetet. A szaglásommal érzem a tenger illatát, ami több kilométerre van innen, viszont a szél affelől fúj. „Ez így nem lesz jó. Nagyon hamar ki fognak bennünket szagolni, ha sokáig itt maradunk.” – gondoltam magamban. Hallottam, hogy Alex mellém jött. Ránéztem, ő meg direkt úgy, hogy lássam beleszagolt a levegőbe, majd a szélirányába fordította a fejét. Én csak bólintottam egyet, ezzel tudomásul véve azt, amit korábban észrevettem. „Mit szöszmötöl még Kevin?” – néztem Kevinre, aki szintén átváltozott és már felénk tartott, majd lefeküdt a földre jelezvén, hogy tegyük a hátára az első két tündét. Alex és én is megfogtunk egyet-egyet a ruhájánál fogva és feltettük Kevin hátára őket. Azután átváltoztam és egy kötéllel összekötöttem a tündék derekát, majd a kötelet átvezettem Kevin hasa alatt.
- Mehetsz! Szerintem nem fognak leesni. – mondtam.
Utána Alex feküdt elém. „Köszi. Mégis, hogy bírjak el két felnőttet?” – kérdeztem magamban, de azért megpróbáltam feltenni őket a hátára. Meglepően könnyűek voltak, szerintem nálam is kevesebbet nyomtak. Aztán megismételtem azt a folyamatot, amit Kevinnél is csináltam. Közben megérkeztek a katonák is. „Úgy látszik én nem fogok cipekedni.” – gondoltam, amikor az utolsó párost kötöttem fel egy tigris hátára. Amint végeztem vonyítást hallottam. A tigris, aki még ott volt velem ijedten nézett rám. Rögtön megértettem. Ezek nem éjfarkasok voltak, hanem Kívülállók.
- Menj, majd én elterelem a figyelmüket! Ígérem nem lesz semmi nagyobb baj! – hadartam neki. Aztán gyorsan visszaváltoztam fehértigrissé. „Csak vészhelyzetben fogok holdtigrissé változni. Higgyék csak azt, hogy egy kis gyerek vagyok, aki véletlenül erre kószált.” – gondoltam ki magamba az egyik legrosszabb tervet, de ennél jobb most úgyse nagyon akart kipattanni a fejemből. Teljes sebességgel elkezdtem a határ felé száguldani, mint az őrült. Próbáltam egy olyan gyereket eljátszani, aki most először változott át. „Remélem valaki a katonák közül rájön a tervemre…” A határ előtt hirtelen jobb kanyarral elestem, de azzal a lendülettel felkeltem és tovább szaladtam. Jobbra sandítottam, láttam, hogy pár farkas kíváncsian méreget. Tovább futkorásztam körbe- körbe. Észrevettem, hogy elkezdtek felém közelíteni a farkasok. „Képtelen leszek a telepátiámat alkalmazni.”
- ALEX!!! GYERE IDE MOST AZONNAL ÉS JÁTSZD EL, HOGY MOST VAN AZ ELSŐ ALAKVÁLTÁSOM ÉS RENDKÍVÜL ROSSZUL ÉLEM MEG! SIESS! – üvöltöttem le Alex fejét gondolatban.
Hatásos volt, ugyanis pár másodperc múlva kirohant az erdőből Alex. Hirtelen elkezdett felém integetni és közben kiabált:
- Anna, nyugodj le! Nincs semmi baj, csak átváltoztál! Gyere ide! Most! – adta ki az utasítást.
Én pedig engedelmesen odamentem, de direkt dülöngéltem közben, mintha csak most tanulnék járni.
- Menjünk ki az erdőből! A Kívülállók határához közel lehet. Bár nehéz megállapítani, mintha nem lenne magánál, csak azért tudom felvenni vele a kapcsolatot, mert velem beszélt utoljára. Siessünk! Kezd gyengülni a jel! – majd elkezdtem Kevin módszerével az ágakon szökkengetni.
Megálltam egy testesebb fánál és hátra néztem. Láttam, hogy mindketten követnek. A kísérőnknek viszont elég fura kifejezés ült az arcán, míg Kevin elégedetten mosolygott.
„Szerintem lemaradtam egy beszélgetésről.” – gondoltam magamban, majd tovább mentem, amikor mindketten mellém értek. „Gyorsabban, gyorsabban!” hajtogattam magamban. Még párszor vártam rájuk, majd bele untam és nem vártam többet, azért figyeltem arra, hogy ne maradjanak le nagyon. Egyre sötétebb lett. „Remek! Az idő nagyon ellenünk dolgozik, most már alig látni valamit.” Ám, amint végig futott ez a gondolat az agyamon, megpillantottam pár földön fekvő valamit. Arrafelé vettem az irányt. Már nem támaszkodhattam a telepátiámra. Amint odaértünk a rét közepére sokkal jobban szemügyre vehettük a jövevényeket. Éppen azt a fiút kerestem, aki segítséget kért tőlem, csakhogy túl kevés információm volt róla ahhoz, hogy megtaláljam.
A többiek is ide értek.
- Tündék! Mégis hogy kerülhettek ide? Egy bolygó sincs a közelünkben, ahol tündék laknak. – kérdezte a kísérőnk.
- Nem tudom, de most az a lényeg, hogy biztonságosabb helyre vigyük őket, ahol sem a vadállatok, sem pedig a Kívülállók nem veszélyeztetik őket. Hogy hívnak? – kérdeztem.
- Alexander, de hívj Alexnek. És pontosabban, hogy vigyük el őket amikor mi csak hárman vagyunk, ők pedig vannak vagy harmincan?
- Hívhatnánk segítséget. Úgyis itt van az erdő mellettünk. A keleti erődből ide tudunk hívni pár katonát, hogy segítsenek. – állt elő a javaslattal Kevin.
- Ne jöjjenek túl sokan. Nincs kedvem felhívni magunkra a figyelmet. Váltogassák egymást. Amikor az egyikőjük visszament, akkor jöjjön a következő. Talán így nem lesz annyira feltűnő. De hova vigyük őket? Nem vihetjük őket egy bázisunkra sem, de a Kívülállókhoz sem vihetjük őket.
- Van egy ötletem! – szólalt meg Alex – Van a határ közelében egy régi falu, amit már régóta nem használunk. Könnyen megvédhető és elrejthető. Ideiglenes szállásnak megfelel nekik. Pont olyan közel van a Keleti Erőd bázisához, hogy szemmel lehessen őket tartani, de ők ne vegyenek észre minket.
- Ez remek ötlet! Megyek hívom a bázist, addig maradjatok itt és vigyázzatok rájuk! – adta ki az utasítást Kevin, majd eltűnt a sötétségben.
Amint elment átváltoztunk. Én fehértigrissé, ő egy farkassá. Teljesen máshogy néz így ki a táj. Sokkal tisztábban látok, mint emberként, viszont tény csak fekete-fehéren látok mindent. Ám a többi érzékszervem pótolja a látás hiányosságait. Sokkal jobban hallok, hallom ahogy a körülöttem fekvő tündék lélegeznek és azt is hallom, hogy Kevin pont most küld üzenetet. A szaglásommal érzem a tenger illatát, ami több kilométerre van innen, viszont a szél affelől fúj. „Ez így nem lesz jó. Nagyon hamar ki fognak bennünket szagolni, ha sokáig itt maradunk.” – gondoltam magamban. Hallottam, hogy Alex mellém jött. Ránéztem, ő meg direkt úgy, hogy lássam beleszagolt a levegőbe, majd a szélirányába fordította a fejét. Én csak bólintottam egyet, ezzel tudomásul véve azt, amit korábban észrevettem. „Mit szöszmötöl még Kevin?” – néztem Kevinre, aki szintén átváltozott és már felénk tartott, majd lefeküdt a földre jelezvén, hogy tegyük a hátára az első két tündét. Alex és én is megfogtunk egyet-egyet a ruhájánál fogva és feltettük Kevin hátára őket. Azután átváltoztam és egy kötéllel összekötöttem a tündék derekát, majd a kötelet átvezettem Kevin hasa alatt.
- Mehetsz! Szerintem nem fognak leesni. – mondtam.
Utána Alex feküdt elém. „Köszi. Mégis, hogy bírjak el két felnőttet?” – kérdeztem magamban, de azért megpróbáltam feltenni őket a hátára. Meglepően könnyűek voltak, szerintem nálam is kevesebbet nyomtak. Aztán megismételtem azt a folyamatot, amit Kevinnél is csináltam. Közben megérkeztek a katonák is. „Úgy látszik én nem fogok cipekedni.” – gondoltam, amikor az utolsó párost kötöttem fel egy tigris hátára. Amint végeztem vonyítást hallottam. A tigris, aki még ott volt velem ijedten nézett rám. Rögtön megértettem. Ezek nem éjfarkasok voltak, hanem Kívülállók.
- Menj, majd én elterelem a figyelmüket! Ígérem nem lesz semmi nagyobb baj! – hadartam neki. Aztán gyorsan visszaváltoztam fehértigrissé. „Csak vészhelyzetben fogok holdtigrissé változni. Higgyék csak azt, hogy egy kis gyerek vagyok, aki véletlenül erre kószált.” – gondoltam ki magamba az egyik legrosszabb tervet, de ennél jobb most úgyse nagyon akart kipattanni a fejemből. Teljes sebességgel elkezdtem a határ felé száguldani, mint az őrült. Próbáltam egy olyan gyereket eljátszani, aki most először változott át. „Remélem valaki a katonák közül rájön a tervemre…” A határ előtt hirtelen jobb kanyarral elestem, de azzal a lendülettel felkeltem és tovább szaladtam. Jobbra sandítottam, láttam, hogy pár farkas kíváncsian méreget. Tovább futkorásztam körbe- körbe. Észrevettem, hogy elkezdtek felém közelíteni a farkasok. „Képtelen leszek a telepátiámat alkalmazni.”
- ALEX!!! GYERE IDE MOST AZONNAL ÉS JÁTSZD EL, HOGY MOST VAN AZ ELSŐ ALAKVÁLTÁSOM ÉS RENDKÍVÜL ROSSZUL ÉLEM MEG! SIESS! – üvöltöttem le Alex fejét gondolatban.
Hatásos volt, ugyanis pár másodperc múlva kirohant az erdőből Alex. Hirtelen elkezdett felém integetni és közben kiabált:
- Anna, nyugodj le! Nincs semmi baj, csak átváltoztál! Gyere ide! Most! – adta ki az utasítást.
Én pedig engedelmesen odamentem, de direkt dülöngéltem közben, mintha csak most tanulnék járni.
- Elnézést, miatta, ha valami bajt csinált. Ez volt az első átalakulása és egy kicsit rosszul fogadta. – tett rám közben Alex egy nyakörvet, aminek következményeképp olyan csúnyán néztem rá, ahogy csak tudtam.
- Még egyszer elnézést! – mondta Alex tettetett sajnálattal a hangjában, majd bevezetett az erdőbe. Amikor beértünk hátra néztem és láttam, hogy a farkasok is elmentek.
- Alex, ha nem veszed le rólam ezt a nyakörvet megfojtalak! – mondtam miközben átváltoztam.
- Még egyszer elnézést! – mondta Alex tettetett sajnálattal a hangjában, majd bevezetett az erdőbe. Amikor beértünk hátra néztem és láttam, hogy a farkasok is elmentek.
- Alex, ha nem veszed le rólam ezt a nyakörvet megfojtalak! – mondtam miközben átváltoztam.
- Ez mentette meg az életedet, kismacska. A nyakörv stabilizálja azt az alakot, amit felvettél, így azt hihették, hogy most tanulod az átalakulás művészetét. – válaszolt nyugodt hangon Alex miközben a nyakörvvel vesződött. – Kész is! Menjünk a többiek után!
*15 perccel később*
- Mindenki megérkezett? – kérdezte egy tagba szakadt férfi, szerintem ő itt a rangidős.
- Igen, uram! – mondta mindenki kórusba.
- Sikerült félre vezetni a Kívülállókat? – nézett ránk.
- Igen, uram! – feleltük egyszerre Alexszel.
- Nagyon bátor kislány vagy, kár, hogy nem ide kerültél.
- Uram, engem ebbe az erődbe osztottak be.
- Igen, uram! – mondta mindenki kórusba.
- Sikerült félre vezetni a Kívülállókat? – nézett ránk.
- Igen, uram! – feleltük egyszerre Alexszel.
- Nagyon bátor kislány vagy, kár, hogy nem ide kerültél.
- Uram, engem ebbe az erődbe osztottak be.
- Az nagyszerű! Akkor most a tündéket vigyük be egy-egy házba és menjünk innen. Már kezdenek ébredezni. – adta ki a parancsot.
- Tábornok úr! Az egyik tünde felébredt! – lihegte az egyik katona, aki nagy eséllyel idáig sprintelt, hogy nehogy észre vegyék.
- Mindenki fel a lombok közé! – parancsolta a Tábornok.
*Legort szemszöge*
„Hol vagyok? Mi történt? Miért hasogat a fejem? Hol vannak a többiek? Ki hozott ide?” cikáztak a gondolatok a fejemben. Körbe néztem. „Egy ház. Vagyis inkább házacska. Meg kell találnom a többieket!” Álltam fel az ágyról. Visszahuppantam, és hallottam valami pusmogást. „Biztos csak képzelődők.” Újra megpróbáltam felállni. Nagyon remegett a lábam, de valahogy sikerült eljutnom az ajtófélfáig és abba megkapaszkodtam és kinéztem. „Egy falu, biztos a többiek a többi házban vannak!” Léptem volna még egyet, de a térdem összecsuklott. „Fel kell állnom… Várjunk csak, valakivel létrehoztam egy telepatikus kapcsolatot. Egy próbát megér!”
- Hol vagy?
- Valahol…
- Mit akarsz?
- Segíteni…
- Alig érzékellek.
- …Tudom…
- Segíts nekem!
- Nem tehetem… Menj vissza a házadba! Nem lesz semmi baj!
- Megbízhatok benned?
- Egyszer már rám bíztad az életedet… Állj fel és menj vissza az ágyba, mert még itt fogsz elájulni!
- Mégis mit számít ez neked?
- A többi tünde is ébredezik, ha megtalálnak a földön, azt hiszik, hogy rosszat akarunk… Most pedig menj és ne keress többé!
- Miért ne? Nem tudsz ellene semmit sem tenni.
- Te is tudod, hogy mit tudnék tenni…
Megszakította a kapcsolatot. Remek. Felálltam nagy nehezen, és vissza mentem a kunyhóba és beleestem az ágyba. Remélem betartja az ígéretét…
- Mindenki fel a lombok közé! – parancsolta a Tábornok.
*Legort szemszöge*
„Hol vagyok? Mi történt? Miért hasogat a fejem? Hol vannak a többiek? Ki hozott ide?” cikáztak a gondolatok a fejemben. Körbe néztem. „Egy ház. Vagyis inkább házacska. Meg kell találnom a többieket!” Álltam fel az ágyról. Visszahuppantam, és hallottam valami pusmogást. „Biztos csak képzelődők.” Újra megpróbáltam felállni. Nagyon remegett a lábam, de valahogy sikerült eljutnom az ajtófélfáig és abba megkapaszkodtam és kinéztem. „Egy falu, biztos a többiek a többi házban vannak!” Léptem volna még egyet, de a térdem összecsuklott. „Fel kell állnom… Várjunk csak, valakivel létrehoztam egy telepatikus kapcsolatot. Egy próbát megér!”
- Hol vagy?
- Valahol…
- Mit akarsz?
- Segíteni…
- Alig érzékellek.
- …Tudom…
- Segíts nekem!
- Nem tehetem… Menj vissza a házadba! Nem lesz semmi baj!
- Megbízhatok benned?
- Egyszer már rám bíztad az életedet… Állj fel és menj vissza az ágyba, mert még itt fogsz elájulni!
- Mégis mit számít ez neked?
- A többi tünde is ébredezik, ha megtalálnak a földön, azt hiszik, hogy rosszat akarunk… Most pedig menj és ne keress többé!
- Miért ne? Nem tudsz ellene semmit sem tenni.
- Te is tudod, hogy mit tudnék tenni…
Megszakította a kapcsolatot. Remek. Felálltam nagy nehezen, és vissza mentem a kunyhóba és beleestem az ágyba. Remélem betartja az ígéretét…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése