2019. december 26., csütörtök

66. fejezet - Sietnem kell!

*Legort szemszöge*

  Az este folyamán egyszer csak nagyon rosszul lettem, majdnem lefordultam Hollóról. Utána pár óráig nagyon kába voltam, kénytelen voltam akkor lépésben haladni. Valami történt Annával, valami amibe majdnem belehalt! Nem tudtam másra gondolni csak az ő állapotára. Nem voltam képes hozzáférni az elméjéhez, biztosan mélyen aludt. Az éjszaka folyamán egy kisebb pihenőt tartottam, egyébként pedig igyekeztem az út jelentős részét most megtenni. Folyamatosan a főutat követtem, mely Broton-ba vezet, éjszaka több falut is magam mögött hagytam. A nap már pár órája felkelt, nem futtattam tovább Hollót. Úgy terveztem a következő településnél megállok, ellátom a lovamat és eszek valamit én is. Egy összevissza épült falu esett először az utamba. Le kellett térnem az útról, mert nem pont az út mellett helyezkedett el ez az egész. A falu bejáratánál leszálltam Hollóról, úgy vezettem őt be. Nem sokan vannak itt, mármint az utcán. Pár idős úr és asszony beszélget a kerítésnél, rosszallóan mértek végig mikor elhaladtam mellettük. Mégis furcsa érzésem van, mintha valaki esetleg valakik figyelnének. Mikor hátra pillantottam, már csak egy lengedező függönyt láttam egy közelebbi háznál, máshol még ennyit se. Nem akarok sok időt eltölteni itt. A falu közepén állt egy romos ház, amelyből sült hús illata csapta meg az orromat, egy pillanatra elfintorodtam, ugyanis emberként is rosszul vagyok a hústól, hála a tündei alakomnak. Az ajtó nyitva volt, beszélgetést lehetett bentről hallani. Nagy eséllyel ez a falu fogadója. A ház mellett egy istálló is helyet foglalt, mely már láthatott szebb napokat, ugyanis a kinézete alapján nem egy tomboló vihar mérte rá erejét. Két fiúcska üldögélt az istálló előtt, játszottak valamit.
 - Üdvüzletem, - szólítottam meg őket - Ez a fogadóhoz tartozik?
 - Igen. - jött a rövid válasz az idősebbnek kinéző fiútól.
 - Hosszú út áll mögöttünk, megpihenhet itt a lovam?
 - Igen, de csak ha ki is fizeti.
 - Egy napig maradok.
 - Öt arany. - vágta rá habozás nélkül.
 - Öt? - ez viszonylag drága, de most nem válogathatok - Adok további kettőt is, ha adtok neki takarmányt és vizet, rendben?
  A két fiú csak hevesen bólogatott válaszul. Kiszámoltam az idősebbnek a pénzt, míg a fiatalabb bevezette Hollót az istállóba.
 - A holnapi napért nem fizet? Ha itt éjszakázik, akkor holnap is még itt lesz...
 - Nem éjszakázom itt. - vágtam közbe - Csak pihenni álltam meg.
  A gyerek erre nem felelt semmit se. Megint ez az érzés, valaki figyel. Oldalra néztem, de az utca a pár öregen kívül kihalt volt.
 - Hol vannak a felnőttek? - kérdeztem.
 - Akiket nem vittek el katonának, ők a földön dolgoznak, bár most mentek el, sokára jönnek vissza. - közben a gyerek egy üres vödörrel eltűnt a házak között.
Azonban, ha nincsenek itt a felnőttek, az öregek pedig kint vannak, akkor kik vannak a házakban és kik beszélgetnek bent a fogadóban? Valamiért mindenhol össze van húzva a függöny, még résnyire sincs nyitva és nem csak az utca felőli ablakokkal van ez így. Csak két-három óra és már el is megyek innen, bár minden ösztönöm a tovább haladásra sarkallt nem hallgattam rájuk. Holló már nem bírta volna az utat és mellette én is elfáradtam. Bementem a fogadó nyitott ajtaján. Egy nyitott kandalló állt a terem bal oldalán, körülötte a fal csupa korom, hiába volt felette a kémény. Jelenleg nem volt benne tűz, csak hamu. A faasztalok durva lapja, egykoron sima lehetett, de ezek felett is eljárt az idő, no meg persze sokat használhatták. Volt egy pult szintén fából, égett rajta egy gyertya, egyedüli fényforrásként az egész helyiségben. Senki sem volt itt rajtam kívül, bár a pult mögött volt egy ajtó, mely résnyire nyitva volt. Onnan áramlott ki a sült hús illata. A pulthoz sétáltam, megkerülve pár asztalt.
 - Elnézést! - szólaltam meg.
  Edény csörömpölést hallottam, majd egy fiatal lány kisietett az ajtón. Haját hátul felkötötte, de egy-két tincs mégis a szemébe lógott.
 - Elnézést a késésért, nem hallottam, hogy bárki is bejött volna. - mentegetőzött.
 - Semmi baj. - feleltem.
  A lány behúzta maga mögött az ajtót. Valaki van odabent, de csak az elméjét érzékelem. Talán ők ketten beszélgettek?
 - Miben segíthetek? - kérdezte mosolyogva a lány.
 - Ételt szeretnék és pár órára egy szobát.
 - Pár órára? Nem marad itt estére?
 - Nem, sietős dolgom van. Lehetőleg ma éjjelre, legfeljebb holnap hajnalra Broton-ba kell érnem.
 - Broton-ba? - kérdezte rémülten a lány és az arca falfehér lett - Mi célja ott magának?
 - A célom rám tartozik. - valamiért nagyon megrémült, pedig csak a fővárosba tartok, ezen az úton sokan mennek arra.
 - Máris hozom az ételét. - hadarta a lány lehajtott fejjel és eltűnt az ajtó mögött.
  Az ajtótól eső legtávolabbi sarokba ültem le. Innen lehet látni az ajtót és az összes ablakot, mégis olyan sötét az egész szoba, hogy engem elsőre biztosan nem vesznek észre. Evés után alszok egy órát azután megint útra kelek, remélem nem fogok elkésni. Entera jóval előttem jár, valahogy be kell hoznom a lemaradást. Ha csak egy órát alszom és ugyanolyan sebességgel haladnék, mint az éjszaka folyamán, akkor talán beérhetném Entera-t. Még sikerülhet is. A csuklómhoz nyúltam, ahol a korona volt. Nem tűnik szembe, egy kötésnek néz ki, remélem senki nem kezd el utánaérdeklődni. Hirtelen nyílt az ajtó. Egy pillanatra beláttam a másik helyiségbe. Tényleg volt ott valaki a lányon kívül. A lány egy tányérnyi ételt és egy kancsót hozott. Körbenézett nem is vett észre először, aztán megmozdultam. Felálltam és közelebb mentem. Elvettem a tányért és a kancsót. A kancsóban bor volt.
 - Vizet tudna hozni esetleg? - kérdeztem.
 - Persze, semmi akadálya. - felelte meghökkenve, visszavette a kancsót és újfent eltűnt a hátsó szobába.
  Visszaültem a sarokba és szemügyre vettem az ételt. Főtt burgonya valamilyen pörkölttel. Remek. Az evőeszközzel, amit a tányérba rakott a lány, a hús darabokat a tányér szélére toltam. Elkezdtem a köretet a pörkölt levével enni. Még indulás előtt kérek kenyeret, az holnap reggelig, sőt délig kitart. Miközben ezen gondolkodtam visszaért a lány és letette a kancsót egy pohárral együtt az asztalomra. A tányérra esett a tekintete, majd megszólalt.
 - Nem ízlik a hús?
 - Csak reggelenként nem kívánom. - hazudtam - Köszönöm a vizet. Mennyit kell fizetnem?
 - Mivel csak pár órára maradna, így elég lesz az ebédért fizetnie. Az két arany és három ezüst.
  Elővettem az erszényt és kiszámoltam a pénzt. A lány eltette és elment a pult mögé. Egész éjszaka alig ittam valamit. A kancsó érintésre hideg volt. Megtöltöttem a poharamat és azonnal lehúztam az egészet. Édeskés utóíz maradt vissza. Nem kellett volna azonnal meginnom az egész pohárral. Oldalra sandítottam, a lány kíváncsian fürkészett engem. Reflexből az övemhez nyúltam, de ott a kardon és a tőrön kívül semmi sem volt. Még mindig nem a saját ruhámba vagyok, emlékeztettem magamat. Nincs nálam az altató ellenszere. Tudom a receptjét, de annyi időm nincs, hogy elkészítsem azt. Hallottam, újra nyílt az ajtó. A fejem elkezdett lüktetni ás fájni. Lépéseket hallottam melyek egyenesen felém tartottak. Kihúzták az asztalomnál a széket.
 - Gratulálok tünde, elkaptál egy embert. - motyogtam.
  Az elméjéről ismertem fel.
 - Nem néztél fel, honnan tudtad mi vagyok? - kérdezte.
 - Az emberek nem használják ezt a fajta altatót, mert a hozzávalókért mélyre be kell menni az erdőbe.
 - Akkor az ellenszert is ismered.
 - Igen.
 - Miért jöttél ebbe a faluba? Entera utasított?
  A tányért eltoltam magamtól. El fogok ájulni és nem szeretném, ha a fejem egy adagnyi ételbe esne.
 - Pihenni - ásítottam - jöttem. Egész éjszaka úton voltam.
  Alig tudtam ébren maradni. A tünde felfedte magát, ha azt hiszik tényleg Entera egy alattvalója vagyok akkor nem fognak elengedni. A tünde kérdezett valamit, de nem foglalkoztam vele. Elkezdtem egy varázslatot, mely lerövidítheti az altató hatását. Nem tudom mennyit ittam meg belőle, lehet az ételben is volt. Remélem még a mai nap felkelek.

xxx

  Zavart a fény, erre keltem fel. Kelletlenül, hunyorogva kinyitottam a szememet. A fény túl éles volt még számomra. Pislogtam párat, mire már szét tudtam nézni a teremben. Az asztalok ki voltak tolva a falakhoz. Többen is álltak a terem másik végében, mindenki háttal volt nekem, de az elméjükről azonnal felismertem őket, mindannyian tündék. Bár a nap nem sütött be teljesen az ablakon, elég erős volt a fénye. Egy széken ülök, a kezeimet hozzákötötték, a kardot elvették, a tőröm nyomását a hátamnál éreztem, szóval az elrejtő átok még mindig hat. Mennyi lehet az idő? Remélem nem késtem el! Érzékeltem Anna elméjét még alszik, és Broton-ban van. Nem tudom mi történt vele az éjszaka folyamán, de biztosan nem úszta meg komolyabb sérülés nélkül, emiatt aludhat még mindig. A tündék nem figyeltek fel az ébredésemre. A csomókat könnyedén kibontottam, még a tőrömet se kellett használnom.
 - Nem kellett volna altatót csempészni az ételembe, anélkül is beszéltem volna. - jegyeztem meg nyersen - Ne menjetek el emberrablónak, förtelmes a technikátok és nagyon árulkodó. - dobtam le magam mellé a köteleket.
  Mindegyik tünde egyszerre fordult meg, fegyvereiket azonnal előkapták. Kettőnél íj is volt. Felemeltem a kezemet, jelezvén nincs nálam fegyver. Az egyik tünde arca nagyon ismerős volt. Hasonlított Merko-ra. Nem is tudtam a testvéréről, igaz nem ismertem a faluban senki múltját sem.
 - Mit akartok tőlem? - kérdeztem - Már elmondtam, nem Entera-nak dolgozom. Ha neki dolgoznék, akkor már rég nem lennék itt és nagy eséllyel semelyikőtök sem úszta volna meg egykönnyen a kiszabadulásomat.
 - Mégis honnan tudjuk igazat mondasz-e vagy csak egyszerűen hazudsz? - nézett rám gyanakvóan a Merko-ra hasonlító.
 - Ha a tündék felderítése lett volna a célom már nem lennék itt. - vontam vállat - Viszont nekem mielőbb tovább kell mennem. - álltam fel.
  Az íjászok kihúzták az ideget az arcukhoz.
 - Maradsz. Ülj le!
  Nem ültem le.
 - Mennyi ideig aludtam?
 - Miért érdekel?
 - Mert két barátomhoz igyekszem.
 - Szerintem még tudnak várni.
 - Be kell érnem Entera-t. Még előtte Broton-ba kell érnem. - hoztam fel újra.
 - Azzal már rég elkéstél, Entera a csapat nagy részét hátrahagyta és már nagy eséllyel tegnap este megérkezett Broton-ba.
 - Ne. - ennyit tudtam kinyögni, aztán lerogytam a székre.
  Tegnap éjszaka rosszul voltam, lehet Entera tett valamit Annával? Mi történhetett? Lehet már csak két árnyat szeretnék megmenteni? Markus és Anna halottak lennének? Ha Annának baja esik, akkor nekem is, így ha Anna meghal akkor már én se lennék itt, azonban Entera mindig képes meglepetést okozni, félek képes szétszakítani minket, emiatt nem érzékelhetem Annát. Azonnal beszélnem kell Annával! Most egyáltalán nem érdekelt a saját helyzetem, csak ő legyen életben! Újra megpróbáltam felvenni a kapcsolatot Annával, újfent csak az álmát érzékeltem. Folyamatosan "kopogtattam", jeleztem neki, de egyszer sem figyelt fel rám. Nem szerettem volna félbeszakítani az álmát, jobb lett volna, ha magától is észrevesz. Beléptem az álomvilágába.
  Egyetlen egy rét volt, amerre a szem ellát, a fű élénk zöld és térdig él, egy-egy lágy szellő néha hullámzó tengerré varázsolta a rétet. A rét közepén egy hatalmas fa volt. Arra igyekeztem, onnan érzékeltem a tudatát. Egyáltalán nem figyeltem a rétre, csak minél hamarabb a fához akartam érni. A fa közelében már észrevettem hol is van pontosan Anna, a fa legalsó ágán ücsörgött. Nekem  háttal ült, lelógatta a lábát és maga elé meredt. Biztosan történt vele valami, ha ennyire elgondolkodik.
 - Anna! - szóltam neki, mikor a fa alá értem.
  Kíváncsian hátra fordult, mire megcsúszott az egyik keze. Rögtön mentem neki segíteni, de szerencsére megtartotta magát.
 - Álomban nem tudunk megsérülni. - jegyezte meg látva a reakciómat - Nagyon aggódsz.
 - Csodálkozol? - néztem körbe, majd felmásztam mellé - Ezt a helyet még nem láttam soha azelőtt. Mi történt veled, az éjszaka folyamán egyszer nagyon rosszul voltam. Most pedig, mint kiderült, Entera pont tegnap érkezett Broton-ba, ahol most te is vagy. Ugye nem esett nagyobb bajod?
 - Valójában nem tudom. - ingatta a fejét - Ezen gondolkodom már mióta.
 - Nem tudod? Hogy érted ezt? Csak tudnád, ha bajod esett. - értetlenkedtem.
 - Igen, idáig én is azt hittem. A tegnapi nap kicsit homályosan maradt meg, elég erősen bevertem a fejemet. Hátul maradtunk Markus-szal feltartani a katonákat, de még lehetségesnek tartottam egy menekülési utat. Madárrá változtam és úgy igyekeztem átjutni a falon. A magasságot pont elértem, de akkor egy mágikus pajzs vágta el az utamat. Teljes sebességemmel neki ütköztem, lassításra se volt időm, majd abból a körülbelül tíz méteres magasságból lezuhantam a hátamra. Alig bírtam mozogni, az átváltozás is több percet vett igénybe. Semmi erőm nem maradt, mindet kiszívta a harc és a zuhanás. Markus-nak nem lett semmi baja. Először azt hittem ott fogok maradni örökre, de aztán megjelent valaki és sötétbe burkolt engem. Azóta itt vagyok ezen a tisztáson.
 - Mikor volt ez?
 - Elvesztettem az időérzékemet, de nagy eséllyel akkor, amikor te rosszul voltál. - mondta - De szerintem nem vagyok halott. Mert akkor nem veled, hanem Halállal beszélgetnék.
 - Úgy mondod, mintha egy barátod lenne. - sóhajtottam fel.
 - Egykoron az összes alakváltó barátja volt, mert azokban az időkben egyik napról a másikra köszöntött téged. S ha már eljött tudtuk nincs visszaút. Én nem félek tőle.
 - Tudom, de nem akarlak elveszíteni.
 - Ha elveszítenél te is meghalnál, ne aggódj igyekszem életben maradni.
 - Azt hiszed csak ezért aggódom?! - emeltem fel a hangomat.
  Anna rám nézett.
 - Reméltem nem. - motyogta és újra a rétet nézte.
  Mindketten csöndben maradtunk. Hirtelen Anna nekem dőlt és a fejét a vállamra hajtotta.
 - Olyan fáradt vagyok. - nyögte ki végül - Minden nap harcolni az már sok. Sosincs megállás, mindig sodródunk az árral, bármennyire erősen is küzdünk ellene az ár mindig is erősebb lesz, s csak nehezíteni fog a dolgokon, amik még ránk várnak.
  Halkan beszélt és lassabban, mint ahogyan azt vártam tőle. Mindent alaposan átgondolt mielőtt kimondta volna.
 - Én is fáradt vagyok, de küzdenünk kell. Sokak számítanak ránk. Azt mondod nem éri meg küzdeni az ár ellen? Hazugság. Ha nem tetszik merre visz állj ki ellene és tereld másfelé. Mondjuk ironikus ezt olyantól hallani, aki sosem járta a maga útját.
 - Amikor átmentél a tündékhez, akkor ott saját magad döntöttél. Akkor szabad lehettél.
 - Igen, de már annak is vége. Már tudják ki vagyok. Egy tolvaj, bérgyilkos, bűnöző. Ezt nem fogom tudni lemosni magamról bármennyire is szeretném. Nem fognak már bennem olyannyira megbízni, mint akkor. Már senki se fog megbízni bennem.
 - Tévedsz. - egyenesedett fel és a szemebe nézett - Én mindig bízni fogok benned.
  Teljesen elmerültem a szemeiben. Az agyam felmondta a szolgálatot, már csak ösztönösen cselekedtem. Óvatosan megérintettem az arcát, mire ő még jobban hozzábújt a kezemhez. Közelebb hajoltam hozzá. Hirtelen éreztem, valaki kint meglökött. Félre fordítottam a fejemet és átkoztam azt a személyt, aki úgy gondolta a legjobb pillanatot választotta a megzavarásomhoz. Anna a kezemet elvette az arcától és a két tenyere közé fogta.
 - Most menned kell. - nézett rám komolyan - Nem tudom mibe keveredtél, de semmilyen helyzetben nem hagyhatod csak úgy ott a testedet.
 - Sietek, ahogyan csak tudok. - ígértem és lemásztam a fáról.
 - Tudom, várni foglak. - felelte.
  A réten állva vettem pár mély levegőt, mintha egy álomból ébreszteném fel magamat. Mikor magamhoz tértem még mindig a széken ültem. Sóhajtottam egyet és fogtam a fejemet. Nem töprenghetek, most nincs időm rá.
 - Te telepata vagy. - jelentette ki az egyik tünde.
 - Erre csak most jöttél rá? - kérdeztem vissza nyersen.
 - Kivel beszéltél? - tette fel a kérdést Merko hasonmása.
 - Egy barátommal, akit Broton-ban tartanak fogva. - feleltem - Indulnom kell, amíg Entera meg nem látogatja őt. - álltam fel ismét.
  A tündék újfent rám szegezték a fegyvereiket.
 - Ismered Abies Merko-t? - néztem a rá hasonlító tündére.
 - Az öcsémet?
 - Ezek szerint igen. Én is ismerem.
 - Nem ismerheted, hónapokkal ezelőtt meghalt. - rázta a fejét.
 - El vagy informálva. Hónapokkal ezelőtt tűnt el, de nem halt meg. Négy napja még keletre tartott, a főági Nitens család utolsó lakhelyére.
 - Hazudsz! Oda már csak a bolond menne, Entera már könnyedén elfoglalja azt a területet.
 - Tévedsz, a birtokon lévő varázslatok újból életre keltek. Menjetek ti is oda, a többi tünde is arra van.
 - Csak akkor aktiválódnak a varázslatok, ha egy élő főági Nitens van ezen a bolygón, de ők kihaltak.
 - Mázlid van, a mai napot még túlélhetem, de ez csak rajtatok áll.
 - Azt mondod főági Nitens vagy? - nevetett keserűen - Ennél jobb hazugsággal nem tudsz előállni?
 - Nem hazudtam. - jelentettem ki - Adtam nektek útirányt, szóval már nincs is okom tovább maradni. Sietnem kell.
  Elindultam az ajtó felé. Azonnal felém suhant pár vessző. Nem foglalkoztam vele, a pajzs körülöttem működött. A nyilakból por lett, amint hozzáért. A döbbent tündéket a fogadóban hagytam és az istállóba igyekeztem, ahol reményeim szerint még ott van a lovam. Az egész falu itt gyülekezett a fogadó előtt. Az egyik gyerek azonnal kivezette a lovamat, a másiknál pedig a kardom volt. Gondolom hallottak mindent, ami odabent történt. Előre ballagott egy vénember, erősen támaszkodott a botjára, nagyon idősnek tűnik.
 - Nem lehetsz Nitens! Az utolsó Nitens fővarázsló Nintens Klant volt, és ő már halott. Senki sem vette fel a pecsétjét. - vádolt meg az öreg.
  Háttal álltam neki, a lovamhoz fordultam. Elgondolkodtam a szavain. Nem bujkálhatok tovább, hiszen az utolsó családok közé tartozok, akiknek az ereje nincs Entera birtokában és erről a legtöbb ember nem tud. Ki tudja mit hisznek. Át kell vennem a családom fővarázsló szerepét, eddig nem tettem meg, mert nem akartam vállalni a vele járó felelősséget, most már meg kell tennem, ha érvényes félként szeretnék Entera szemébe nézni, nem pedig egy földönfutó senkiként. Akkor úgy látszik át kell vennem a nagyapám pecsétjét. A pecsét az egy erős érzelem, amit akkor éreznek majd az emberek, ha a közelembe lesznek, így jelezve nekik kivel is állnak szemben. Mindegyik fővarázsló a leginkább rá jellemző pecsétet kapja és az emberek tudatába az épül be. Ha egy pecsét létrejön, azt az összes élőlény megérzi és tudni fogja kihez kösse az adott érzelmet. A nagyapám pecsétje az igazságérzet volt, azonban ez már kikopott mindenki tudatából és meg kell újítani a Nitensek-hez kapcsolódó érzelmet. Azonban a rám jellemző érzelem nem olyan fennkölt, mint a nagyapámé vagyis azt hiszem. Senki se tudja milyen érzelmet kap fog kapni.
  Az öreg felé fordultam. Elkezdtem magamban a varázslatot.
 - Igaza van - mondtam neki, miközben szél kezdett el körülöttem fújni, mintha egy levegő tölcsérben állnék - Nincs értelme tovább bujkálni és hazugságban hagyni az embereket.
  A szél folyamatosan erősödött körülöttem. Magam felé fordítottam a tenyeremet, amin egy fehér fénygömböcske jelent meg, ami egyre nagyobbodott. Minden energiám, amit varázslatra szoktam használni ebben a gömbbe gyűlt össze. Nem vártam meg, míg eléri a tényleges nagyságát. Az ég felé tartottam azt, mire egy felhő kezdett lenyúlni, mintha vonzaná őt az erőm. A felhő az égen egyre nagyobb és nagyobb lett teljesen beborította az eget, mire elért a gömbömhöz. A felhő elkezdte elszívni a gömböt. Majdhogynem közvetlen belőlem szívta ki az energiát. Hagytam, had tegye ugyanis ez a velejárója egy pecsét elkészítésének. Az erőd egy-egy darabkáját eljuttatja mindenkihez a természet, hogy felismerhessenek, mikor találkoznak veled. Sose szerettem volna ezt az egészet, mert így sose lesz titok ki is vagy te valójában. Szerencsémre a felmenőim is így éreztek, ezért kitaláltak egy varázslatot mely egy időre eltüntetheti a pecsétet és az emberek, akikkel találkozok nem fogják azt érzékelni. A gömb eltűnt a tenyeremből, mégis a felhő nem húzódott azonnal vissza. Pár másodperc után mégis elkezdett visszamenni az égbe, ahová tartozik, míg a szél körülöttem egyre gyengült. Megnéztem a tenyeremet, amin ott volt a pecsétem, az erőm rajzolta ki a szimbólumot. A szimbólum azt jelenti titok. Magyarán a titokzatosság lett a hozzám kapcsolódó érzelem. Ennél jobbat tényleg nem tudott volna kitalálni. Meglepetésemre nem fáradtam el a procedúrában. Az emberek még döbbentebben álltak ott, mint eddig. Nem adtam semmi magyarázatot sem az előbbire. Felszálltam a lovamra és kivágtattam a faluból. Még az este Broton-ba kell érnem. Mennydörgés kísérte a vágtatásomat, a természet is elkezdte a munkáját, méghozzá a hírt terjeszteni, miszerint a főági Nitensek-nek új fővarázslójuk van.

*Anna szemszöge*

  "Mi volt ez? Miért nem tettem ellene semmit se? Mi van velem? Hagytam, had irányítsanak az érzelmeim, de ezt jelenleg nem engedhetem meg." - vitatkoztam magammal, miután Legort elment - "Talán mikor ennek az egésznek vége lesz."
  Csak mosolyogni tudtam ezen a képtelen ötleten. Legort ehhez a bolygóhoz tartozik én pedig egy másikhoz. Nagy eséllyel Legort itt maradna az otthonán, nem jönne át, én pedig biztosan hazamegyek, most már az öcsém is a szülőbolygómhoz köt. "Szerintem ha magunktól képesek vagyunk egy bizonyos szintig szétválasztani az elménket, akkor utána Are már könnyedén szét képes kapcsolni minket. Utána járhatnánk mindketten a magunk útját." Mikor erre e lehetőségre gondoltam, úgy éreztem mintha szíven szúrtak volna. Legort-tal akarok maradni, de az nem lehetséges választás. Érdekes lesz újra normálisnak lenni, mikor egy-egy gondolatom után senki se fűz hozzá megjegyzést, vagy érzi át teljesen, amit érzek vagy aki tudja milyen is vagyok igazából. Nem szabad erre gondolnom. Megráztam a fejemet, el akartam hessegetni ezeket a gondolatokat. Az együtt maradásunkra nem is gondoltam. Minél többet gondolkodnék rajta csak annál jobban fájna az elválás.
  Most, hogy így Legort felhozta, engem is érdekel, mi is történt tegnap. Az alak megjelenése után minden kiesett. Fel kellene ébrednem, de még a testem nem engedelmeskedik nekem. Lehet valaki direkt az álomban tart? Az a feketeség akkor nem a halálom volt, esetleg gyógyítani szeretett volna? Á, kizárt, mégis miért segítsenek valakinek, aki betört az otthonukba és olyan ötven foglyot kiszabadított? Vajon mi történt a szakaszommal? Remélem épségben vannak. Szerencsére a tündékkel még megértik egymást, de az emberek már más téma. Igaz, ha mázlijuk van eggyel sem kell majd beszélniük.
  Tovább néztem a tisztást, ami szép lassan megváltozott. Először a rét egyik részéből egy öböl lett, aztán tőle nyugatra a fűből hatalmas fák nőttek. Lemásztam a külön álló fáról, amiből aztán fű lett. Az otthonomat képzeltem el. Vajon mi folyhat most ott? Katret biztosan nem örül ennek az egésznek. Mióta tudom irányítani az álmaimat soha senkit nem jelenítettem itt meg. Azóta mindig egyedül vagyok itt, csak a tájat változtatom, de mindegy milyen lesz, mindig kihalt marad. Néha megjelenik egy-egy élőlény, de nem foglalkozom velük, mert tudom ők csak bábok, amiket én irányítok, nincsen valódi személyiségük, ezért szoktam annyira örülni, mikor Legort idejön. Emlékszem, először én hoztam őt ide. Rémálma volt, nagyon fájdalmas rémálma. Nem tudtam aludni így áthoztam őt ide és végre tudtam valakivel beszélgetni, akit nem én befolyásoltam. Remélem nem esett most baja, még én is érzékeltem, hogy valaki ébresztgette. De ez nagyon nagy felelőtlenség volt tőle, csak úgy otthagyni a testét és belépni az álmomba. A test így könnyen elveszhet. Tarthat Entera hatalmától, ha így elkezdett értem aggódni. Azonnal érzékeltem, mikor belépett az álmomba, nagyon meglepett a rémülete. Ilyennek még sosem láttam őt, jobban féltett engem magánál és félt attól, amit tudott. Eddig sosem félt egy tudástól sem. Vajon milyen lehet Entera, ha Legort-ból ilyen érzelmeket vált ki? Mit tehetett? A táj a távolban elkezdett elmosódni, a rét pedig egyre színtelenebb lett, az öböl se csillogott már annyira, az erdő fái szobrokká merevedve álltak. Úgy látszik mindjárt felkelek, általában ez azt szokta előre jelezni. Becsuktam a szememet és vettem egy nagy levegőt.
  A következő, amit éreztem az a fájdalom volt. Lüktetett a fejem, az egész hátamban olyan érzésem volt, mintha tűvel szurkálnák minden egyes pontját. Kinyitottam a szememet, félhomály volt, egy fapadlón feküdtem. Mindenem sajgott, de ennek ellenére felültem. Abban a cellában vagyok, amiből tegnap Markus-t kiszabadítottuk Rignot-tal. Volt előttem egy tálca vízzel és kenyérrel. A gyomrom korgott egy nagyot az étel és az ital láttán. A szám teljesen ki volt száradva, a nyelvem akár egy száraz rongycsomó. Azonban nem ismerem ezt a bolygót, bármit tehettek a vízzel és az étellel, így nem nyúltam hozzájuk. Mozgást hallottam mellőlem, odakaptam a fejemet. Markus jött oda a rács mellé, kíváncsian végig mért. Látszódott az arcán mire gondol. Csak bólogattam miszerint jól vagyok. Csikorgást hallottam a kijárat felől. Két új őr ült a cellák előtt és kártyáztak. A csikorgás az volt, mikor az egyikük hátratolta a székét, felállt és a kijárat felé ment. Ezt a két őrt még nem láttam, mondjuk ez nem olyan meglepő hiszen csak tegnap estétől élvezem eme börtön vendégszeretetét. Kérdőn Markus-ra néztem, aki csak sóhajtott egyet. Mondjuk megértem, nehéz elmagyarázni mindent mutogatással, ugyanis könnyedén félreértés sülhet ki az egészből. Végül fogta magát a cellája hátsó részébe ment és leült. Ha ő nem segít, akkor nekem kell mindent elintéznem. Nem akarok lebukni, mint telepata és elemi varázsló, így az érzékeimre kell hagyatkoznom. Először a szaglásomra koncentráltam. A fa, a kenyér és a víz illata jutott el először hozzám, aztán már éreztem a két embert is. Szerintem őket még több kilométerről is kiszagolnám. Próbáltam ezeknél is több szagot kiszűrni a levegőből. Fentebbről éreztem a tündéket, még több embert és egy másik illatot, amit nem tudtam hová tenni, több virág illata keverve. Talán egy nő lehet az, de a valós illatát a virágok elnyomják. Közeledik ez az illat felhő, de nem csak a nő valódi szagát nyomja el, valaki még jön, az illata keveredik a többivel, nem tudom rendesen kivenni. Rossz előérzetem van, nem tetszik nekem az az idegen. Biztosan az őr szólt annak a nőnek és az idegennek, talán Entera lenne az? De legalább nem fognak tudni belőlem semmit se kiszedni, nem beszélem a nyelvüket. Felálltam, ugyanis nem tudok sokáig egy helyben ülni. A lábaimba rögtön olyan érzés szökött, mikor sokáig nem használjuk, aztán hirtelen megerőltetjük. Elkezdtem a cellában fel-alá járkálni. Valahogyan szökni kéne, mert nem szeretem az ilyen kicsi helyeket. Palkot börtönében még elvoltam, hiszen alakváltók ejtettek fogságba, az ő szokásaikat pedig ismertem, akárcsak a bolygót, ahol a börtön volt. Itt se a népet se a világot nem ismerem, így sokkal frusztrálóbb ez az egész helyzet. Hangos csikorgást és nyikorgást hallottam, most jönnek ide le a vendégeink. Kirázott a hideg és veszély érzetem támadt, az a titokzatos idegen, akit alig érzékeltem egy Vadász! Biztosan nem Boren és Nübtel. Most aztán tényleg nagy bajban vagyok. Az itt maradt őr azonnal felállt, mikor belépett a nő. Barna, hullámos haját kiengedte és a derekáig ért. A ruhája egyszerű volt mégis tekintélyt parancsoló. Bőre hófehér, magasságban nálam nagyobb egy kicsit, szeme sötétbarna, már már fekete. A tekintete jeges és erőt sugárzó, olyan személy akinek nem jó az útjába állni. Azt hiszem ezért se kedveli Legort-ot, mert ő már egyszer szembe nézett vele. Markus példáját követve hátrahúzódtam, amennyire csak tudtam. A Vadász is előlépett a fáklya fényébe. Nem is láttam először az arcát, olyannyira felhúzta a csuklyáját, a köpeny, amit viselt teljesen fekete volt és a bokájáig ért. Magasságban, nos ez is egy különbség az alakváltók és az alakmásolók között, míg az alakváltók kicsit kisebbek vagy normál magasságúak, addig az alakmásolók mindenkit túlnőnek. Kard lógott az oldalán kétkezes hosszú pallos, és egy alkar hosszúságú tőr. Kesztyűt viselt feketét, pedig most nem is harcolni jött ide. Míg én figyeltem őket, addig ők is figyeltek engem. A nő megszólalt, bár ahogyan sejthető volt egy szót sem értettem belőle. Kérdőn néztem rá, de egyszer se vágtam a szavába. Egyszer majd csak rájön, miért is nem válaszolok. Nem beszélt hangosan mégis a hangja betöltötte az egész termet, határozott egyszer sem csuklott meg vagy állt meg. Ezek szerint mindent előre elgondolt. A hangsúlyából ítélve nem kérdez inkább magyaráz valamit, de nem értem mit szeretne elérni nálam. Vagy egyáltalán nekem beszél? Biztosan értesült a beszédképtelenségemről. Oldalra sandítottam, Markus még mindig ült a cellájában látszólag nem érdeklik őt az események, azonban egyre feszültebb a testtartása. Hirtelen Entera elhallgatott és kérdőn nézett rám.
 - Elnézést, de egy szót sem értettem. - mondtam közömbös hangon.
  A Vadász fordított, a hangja alapján inkább dörmögött, mint beszélt. Entera is mondott neki valamit, majd a Vadász felém fordult.
 - Miért jöttél ide Alakváltó? - kérdezte.
 - Te vagy ő kíváncsi rá?
 - Nem mindegy az neked? - vakkantotta vissza.
 - Sokat beszélt az előbb - merengtem el - Nem hiszem, hogy ez az egész csak erre az egy kérdésre kellett, szólva szerintem inkább most te kérdezel és nem tolmácsolsz.
 - Úgy látszik van eszed, de nem sok, ha volt merszed két társamat elrabolni.
 - Nem raboltam el őket. - ráztam meg a fejemet - Itt voltak elszállásolva valaki közbenjárásának köszönhetően, úgy gondoltam segítek nekik, ha már nem akartak azonnal megölni ennyit megérdemeltek.
 - Boren nem akart azonnal megölni? - döbbent meg a Vadász.
 - Az egyikük eléggé agresszív volt, de a társa lenyugtatta és segítettek megérteni másokkal. Ugyanis mint észrevehetted kicsit bajban vagyok az itteni nyelvvel.
 - Miért segítettek neked?
 - Úgy tűnik nem szeretik a bezártságot. - tetettem a hülyét.
 - Ne hazudj nekem! - húzta fel magát a Vadász.
  Nem igazán hatott meg az előadása. Jó lenne, ha beszélgetés közben nem buktatnám le Boren-t és Nübtel-t, miszerint már régebb óta ismerjük egymást. Nem vetne rájuk jó fényt, hiszen egy Vadásznak minden szembe jövő alakváltóval végeznie kell.
 - Minek hazudjak, ha már a sorsom eldőlt? - néztem rá - A megölésem miatt vagy itt, esetleg tévedek?
 - Tévedsz. - mosolyodott el.
  Gonosz mosoly volt, kárörvendő. Ha a Vadász nem megölni akar, akkor félek rosszabb sorsot szán nekem, mint a halál. Egyre idegesebb vagyok, de nem szabad kimutatnom, még a végén kihasználná.
 - Azt hittem a Vadászok élvezettel ölnek, minden vágyuk egy alakváltó vérének kiontása. Akkor miért hagyna életben?
 - Jelenleg egyedül vagy itt - kezdte a mesélést - De többen vagytok. Madár alakodban kaptak el, ők az első alakváltók egyike, mondhatni az ősalakváltók, ha még egy ős is él, akkor nyilvánvalóan a többi fajtátok se pusztult ki. Mellesleg a hírekből, amiket kaptam, kiderül ketten törtetek be és egy kisebb csapat várt rátok odakint.
 - Ha azt hiszed bármit is elmondok neked, akkor tévedsz Vadász! De emberek segítettek nekem, nem pedig alakváltók.
 - Ha téged átadlak a Tanácsnak, akkor a csapatod után megyek, legyenek emberek vagy alakváltók. Ezzel nem segítesz nekik, csak a saját helyzetedet rontod.
 - Ennél még lehet rosszabb?
 - Hidd el, rosszabb mindig lehet.
 - Felőlem, de a segítőimet nem fogom elárulni. - vontam vállat.
 - Hova vittétek a két Vadászt, akiket megmentettetek?
 - Honnan tudnám? Itt vagyok és nem velük.
 - Merre menekültek?
 - Északra talán. De ezt se tudom, a katonákkal foglalkoztam. - néztem rá unottan.
 - Te keletnek tartottál. - jegyezte meg csípősen.
 - Egyszer próbálj meg te éjszaka tájékozódni. - morogtam - Úgy látszik eltévesztettem az irányt.
 - Miért törtél be ebbe az épületbe?
 - Valójában véletlenül kerültem ide. - ingattam a fejemet - Kíváncsi voltam a városra, aztán egy katonaszerűség megállított az utcán és ide lehozott, miszerint vigyáznom kellett helyette a rabokra. A két Vadászt azonnal felismertem. Onnantól meg minden csak úgy jött magától.
 - Két Vadász védtelenül és bezárva. Miért nem használtad ki a lehetőséget Alakváltó?
 - Nem szeretek ölni, főleg nem olyanokat, akik még védekezni sem tudnak és ők se akartak velem harcolni így a kérdés el volt döntve. De az nem érdekel miért is voltak ők ketten ide le zárva?
  A Vadász erre nem válaszolt.
 - Holnap reggel elviszlek a Tanácshoz, addig maradj életben. - szólalt meg végül.
  Erre nem mondtam semmit se, a Vadász elfordult, mikor megszólaltam.
 - Miért vadásztok ránk?
  A Vadász megtorpant, de nem fordult meg. Gondolkodott. Biztosan nem kérdezik meg tőle ezt sűrűn. Végül megfordult.
 - Nem tudod? - kérdezte elgondolkodva.
 - Mindig csak tippjeim voltak, de nem értettem az üldözésünk okát.
 - Túl erősek voltatok minden nép számára. Ezért kellettek valakik, akik képesek megállítani titeket.
 - De miben is pontosan?
 - Az öldöklésben.
 - Az elsők sokkal lobbanékonyak voltak, mert inkább az állati alakjuk dominált, de az állatok csak akkor ölnek, ha éhesek. Tehát csak úgy nem öltünk. Rendben, tegyük fel hiszek neked, de miután megállítottatok, még pár évszázadig üldöztetek. Annak már mi értelme volt?
 - Bármikor előröl kezdhettétek az egészet. - felelte halkabban, mint eddig.
 - Pár százan maradtunk, nyilván háborúzni akartunk még. - néztem rá - De hagyjuk is, mert látom te sem tudod a valódi okát.
  Most én fordult a cella hátsó fala felé.
 - Majd reggel találkozunk. - mondtam búcsúzóul.
  A Vadász erre nem felelt semmit, már csak a dühös lépteit hallottam, ahogyan elhagyja ezt a részét a börtönnek. Az emberek biztosan nem értettek ebből az egészből semmit, igaz nem is bánom, ez csak ránk tartozott.
  Ez azt jelentené szerencsés vagyok? Eddig valahányszor egy Vadásszal találkoztam, mindig túléltem az esetet és még ölnöm se kellett. Tegnap szükségessé vált, de egy percét se élveztem. Ebbe a háborúba nem szabad túlságosan beleavatkoznunk. A Vadászoknak és az alakváltóknak ki kellett volna az egészből maradniuk, de ez nem jött össze. Entera a Vadászokat hívta, míg Legort minket alakváltókat hozott ide. Mi lesz még itt? Remélem a többiek épségben vannak. Nem is figyeltem fel a többi ember és Entera távozására. Nem sokkal a Vadász után mehettek el ők is. Leültem a cellám legsötétebb sarkába és a két őrt figyeltem, akik itt maradtak. Összekuporodtam, úgy gondolkodtam ezen az egészen. Legort, talán nem érsz ide időben és soha többé nem találkozunk? Mit takarhat az, amit a Vadász mondott? A tanácsuk elé akar vinni, de miért? Mondjuk nem hülyeség, amit mond, ha én élek, mint alakváltó, akkor többen is élünk, de vannak olyan bolygók, ahová ők nem léphetnek, mint például Are bolygója is, ahol mi élünk. Nem akartam mindenkit cserben hagyni, de ha elvisznek innen, akkor az itt élők minden reménye elveszik Legort-tal együtt. Vajon mennyi lehet az idő? Hány órám maradt, amíg el nem visznek innen egy sokkal rosszabb helyre? Újfent hallottam az ajtó nyikorgását. Azonnal tudtam ki jött be, felismertem az elméjét. Mégis le hajtottam a fejemet, nem szabad lebuknom. Nagyon örültem és megnyugodtam. Végtére is ideért. Valamit beszéltek az őrök vele, végül mindketten felálltak és elmentek. Miután becsukódott a vasajtó, azonnal felpattantam és a cella elejébe mentem.
 - Azt hittem már nem érsz ide időben! - kiáltottam fel.
 - Halkabban Anna! - csitított Legort - Még a végén leleplezel.
  Elővette a kulcsokat és kinyitotta mindkét cella ajtót. Ösztönösen megöleltem Legort-ot, amint kinyílt az ajtó. Eléggé megdöbbent rajtam, viszont esetlenül visszaölelt. Nem ezt szokta meg tőlem, de most szükségem van rá. Érzem valami baj van, nem fogunk tudni most megszökni. Markus kérdőn nézett ránk, szegény semmit se értett. Legort elkezdett kibontakozni az ölelésemből. Hagytam had tegye, most erre nincs időnk, de szükségem volt rá.
 - Valami nagyon felzaklatott. - állapította meg, közben a szemembe nézett.
 - Nem sokkal előtted járt itt egy Vadász. - kezdtem - Nem akart megölni.
 - Akkor ez jó, nem? - nézett rám értetlenül - Valamit eltitkolsz.
 - A Vadászok Tanácsa elé akar vinni, ha ezt megteszi rosszabb sorsom lesz a halálnál.
 - Mikor akar elvinni? - kérdezte aggodalmasan.
 - Reggel.
 - Francba! Nem tudlak kijuttatni ennyi idő alatt. Entera és a Vadász is felügyeli a börtönt, alig tudtam egyedül bejutni, pedig bejutni még egyszerű, de ki, az már magában is macerás, bezzeg most. Várj egy percet míg elmagyarázom ezt az egészet Markus-nak is, kezdve azzal ki is vagyok.
 - Várok.
  Markus felé fordult és levette a sisakját, ami eddig majdnem az egész arcát eltakarta. Markus azonnal felismerte a barátját. Kézfogással köszöntötték egymást. Beszélni kezdtek valamiről, Markus folyamatosan Etron-nak hívta Legort-ot, igaz ő így ismerte meg. Etron, fura ez a név, soha nem fogom így hívni, hiába van emberi alakjában. De az is érdekes, hogy el tudott surranni a Vadász mellett leleplezés nélkül. Markus-nak hamar lelohadt az arcáról a mosoly, gondolom Legort közölte vele milyen sokan is őriznek bennünket. Igazán érdekes lesz így a menekülés, ha egyáltalán lesz menekülés. Bár az időt még mindig nem tudom. Legort sokáig beszélt Markus-szal és szerintem még koránt sincs vége a beszélgetésüknek. Elkezdtem átnézni Legort emlékeit, hogyan is került ide ilyen gyorsan. Biztosan érzékelt miközben az elméjében keresgéltem, de nem zavartatta magát, szinte magától megmutatta mi is történt vele, miután kilépett az álmomból.
  Éppen elkapták, mikor belépett az álmomba és a tündék keltették fel, akik fogva tartották. Miután viszonylag leleplezte magát átvette a Nitensek fővarázslója címet. Bár ezt az egészet nem értem miért is tette, lehet csak bizonyítani akart, mert így viszont mindenki tudja kicsoda ő. Addig meg se állt, míg Broton-ba nem ért, a lovát teljesen kihajszolta az út alatt. Broton előtt egy varázslattal elfedte a Pecsétet, így nem ismerik fel addig, amíg a varázslat tart. Itt Broton-ban egy fogadóba ment, amit már ismert régebbről. A lovát egy férfira bízta, aki ellátta a lovat és elvitte az északi kapuhoz. A fogadóban pár régebbi ismerősétől információkat kapott és szerzett egy őr ruhát. Ezután azonnal idejött, nem sokat időzött a fogadóban. Körülbelül ennyi történt vele.
 - Meddig aludtál még utána? - kérdezte hirtelen Legort.
 - Nem tudom. De ezek szerint sokat, ha már este van.
 - Úgy látszik. Ma este nem tudlak kivinni innen, túl nehéz lenne, míg idejöttem olyan húsz katonát számoltam össze, akik őrt állnak, további százan vannak, akik a börtön körül vannak plusz Entera kisebb serege, akiket megelőztem, de már ideérhettek, maga Entera és a Vadász. Holnap reggel ennek az épületnek a tetejéről fogja megnyitni Entera az átjárót a Vadászokhoz, ott alig lehetnek harmincan velünk együtt, igaz ott lesz akkor Entera és a Vadász is, de amíg elmenekülünk el tudom terelni a figyelmét rólunk. Akkor lesz a legtöbb esélyünk. Elbírsz minket Markus-szal madáralakban?
 - Igen elbírlak, de múltkor se ezen múlt minden. Entera varázslata beelőzött.
 - A varázslatokat bízd csak rám.
 - Nem éppen a legalaposabb, de megteszi. Csak ne jöjjön közbe semmi váratlan. - sóhajtottam fel.
 - Ezt nem tudom garantálni, Entera-ról beszélünk, neki mindig van valami a tarsolyában, amire nem lehet számítani. Ezt már sokszor tapasztaltam, ezért se érdemes kész tervvel előállni ellene, mert biztosan tesz valamit, ami miatt fuccsba megy az egész.
 - Akkor jelenleg csak ülünk a fenekünkön? - kérdeztem.
 - Igen, azonban amíg itt vagyok nem kell a cellában lennetek. De hoztam pár fegyvert, amit tudtok majd használni, de nem feltűnő.
 - Magyarán tőrök. Azokkal nem bánok valami jól. - morogtam.
 - Most nem lehet választani, igyekszem reggelig megtalálni a cuccaitokat, de nem tudom hova teszik a rabok fegyvereit.
 - Akkor itt hagysz minket.
 - Jelenleg muszáj, de ezt már elmondtam Markus-nak. Ígérem még reggel előtt visszaérek.
 - Mégiscsak a cellákban maradunk.
 - Sajnálom, de nem zárom rátok az ajtókat. Ha bármi történik, esetleg lebukok, akkor Markus-szal fejvesztve meneküljetek, akár a fél város lerombolása árán is.
 - Na azt nem. - ellenkeztem - Nem lehetne harc nélkül elmenni? Így is már sokakat megöltem miközben a tündéket szabadítottuk.
 - Anna, az északi kaput használjátok menekülésre, az odajutás rajtatok áll, lesz ott két ló, azokat használjátok tovább haladáshoz.
 - Úgy beszélsz, mintha biztosan elkapnának.
 - Ezzel is számolni kell. Most megyek, vigyázz magadra.
  Markus-nak is mondott valamit. Ő csak bólintott és visszament a cellájába, így én is visszakullogtam az enyémbe. Nem szeretem az ennyire improvizációra épülő terveket. A felét neked kell ott akkor kitalálnod. Markus-hoz képest még hátrányban is vagyok, mert Legort csak egy olyan nyelven tud hozzám szólni, amit senki más nem ért rajtunk kívül. Ez a nyelv, nagyon megnehezít mindent.

2019. november 22., péntek

65. fejezet 2. rész - Az ősi szülőföldön

*Anna szemszöge*

  Fű illatát éreztem, és a talaj nedvességét. Nyújtózkodtam egyet, ugyanis a végtagjaim teljesen elgémberedtek. Nehezen mozogtak, erőtlennek érzem magamat. Kinyitottam a szememet, de azonnal vissza is csuktam, túl erős a fény. Oldalra fordultam és a földet nézve ültem fel. Lassan, fokozatosan sikerült visszaszoktatnom magamat a fényhez. Megmozgattam a nyakamat, majd körülnéztem. Egy erdő, de sokkal másabb, mint amihez szoktam. A fák sokkal alacsonyabbak a megszokottnál, a tízméteres magasságot kevés éri el. Sokkal szerteágazóbbak, és a kérgük is rücskösebb. Viszont minden sokkal színesebb. A fák ritkábban álltak, sok a bokor és a lágyszárú növény. Nagyon furcsa érzésem van, ugyanis ez egy erdő, de számomra az erdő nem így néz ki.
 - Végre felébredtél! - hallottam Lace metsző hangját.
  Az erdő csöndjét teljesen eltiporta.
 - Hány napot aludtam végig? - ásítottam egyet, majd felkeltem a földről.
 - Itt csak egy órácskát, de otthon egy egész napot. Nagyon rossz bőrben voltál, ezért Are minket is veled küldött, ha netán olyan helyre érkezel, ahol könnyedén megtámadhatnak, míg eszméletlen vagy. Gyere a többiek erre vannak. - intett.
 - Nem egy helyre érkeztünk? - döbbentem meg.
 - De, csak körül néztünk egy kicsit. Éppen hozzád tartottam, ugyanis sikeresen a legnagyobb gazba érkeztünk és gondoltam kihúzlak ide. - állt meg egy tisztás közepén - Kicsit több a hely és még látjuk is egymást.
 - Nagyon alacsony a fű. - hajoltam le és megsimogattam a fűnek a tetejét, mely nem hegyes volt, hanem lapos és érdes - Biztosan idehozzák legelni az állatokat.
 - Lehet. - vont vállat Lace - A többiek felbontották az étel csomagjukat, gyere, majd éhen halok!
  Lace után siettem, aki szó szerint bezsongott az étel illatára. Hamar a többiekhez értünk.
 - Komolyan otthagytatok? - kérdeztem, miközben elvettem az ételadagot, amit Endrees tartott felém - Köszönöm.
 - Éppen átpakoltunk és úgy gondoltuk te leszel utoljára áthozva, hiszen keresni kellett egy megfelelő helyet, amíg az nem volt meg, nem akartunk cipelni téged. - válaszolt Rig két harapás között - Mellesleg kaptál az ételen kívül még felszerelést is, ugyanis itt háború van.
 - Igen, tudom. Legort emlékei sokat elárulnak, köztük azt is, hogy itt más nyelvet beszélnek, mint mi. - közben elkezdtem majszolni az ételt.
  Csak most vettem észre mennyire éhes vagyok.
 - Tudod mi folyik itt? - kérdezte Tizon.
 - Aha. - feleltem teli szájjal - Entera meg akarja kaparintani az összes varázsló család tudását és egy végső támadást mérne azzal a tündékre. Az indok egyszerű, ő csak az emberek méltó helyét akarja ezzel kivívni, ugyanis eddig szerinte az összes nép elnyomta őket. Olyan karizmatikus személyiség, akit az emberek mindenképpen követnek.
 - Remek. Még valami? - nézett rám két harapás között.
  Megpróbáltam telepatikusan elérni Legort-ot, de nem jártam sikerrel. Messze van tőlem és valamilyen fal is elválaszt minket. Görcsbe rándult a gyomrom egy percre. Eddig mindig tudtam vele beszélni, csak akkor nem, ha ki volt ütve. De most ébren van. Érdekes ez az egész, mi okozza ezt a falat?
 - Nem tudok beszélni Legort-tal. - böktem ki végül.
Mindenki kérdőn nézett rám.
 - Azt hittem, amint ideérünk az elmétek újra rendben lesz. - jegyezte meg Thalia.
 - Én is azt hittem - ingattam a fejemet - Egy különös fal vág el minket egymástól.
 - Érzékelni sem érzékeled? - kérdezte Lace.
 - De érzékelem. Messze van. - feleltem - De többet nem tudok róla.
  Ezután mindenki csendben evett. Két zsemle, két szelet szalonna, kevés kenhető fehér valami egy kis szütyőben és egy kulacsnyi víz. Hamar befaltam az egészet, hiszen egy napig nem ettem semmit se. Egy körben ültünk le egy fa alatt. Szép lassan mindenki befejezte az evést. Muszáj volt ugyanis a későktől Lace kunyerálni kezdett.
 - Éjsötétet otthagytátok? - kérdeztem.
 - Are vigyáz rá. - válaszolt mellettem Endrees.
 - Az őrnagy tud róla?
 - Eddig is tudott, nem lepődött meg rajta. - felelte.
  Rignot folyamatosan maga elé bámult, nagyon gondolkodott valamin, majd hirtelen felnézett. Már senki sem evett. Felállt, ezzel szót kérve magának.
 - Döntenünk kell hogyan tovább. Már itt vagyunk egy vadidegen bolygón, ahol még csak megérteni se fogunk senkit se. Legort messze van tőlünk és a többi tündéről semmit se tudunk. Amondó vagyunk kerüljünk minél előbb a szövetségeseink közelébe, magyarán keressük meg a tündéket. Nem rohangálhatunk fel s alá, hiszen könnyedén elkaphatnak és mi itt ellenségek vagyunk. Ha lebukunk akár Vadászokat is küldhetnek a nyomunkba, amire gondolom senki se vágyik.
 - Hogyan találjuk meg a tündéket? - kérdezte Thalia.
 - Tudsz ebben segíteni Anna? - nézett rám Rignot.
 - Igen. Argot elméjét könnyedén meg tudom találni, de már maga a tünde elme eléggé feltűnő. Adjatok egy kis időt, addig keresgélek.
  Elkezdtem az elmémmel nyújtózkodni a szélrózsa minden irányába. Nehezen mozgok szellemi szinten, bár lehet ez csak a világ ismeretlenségének köszönhető. A szakaszt már rég elhagytam, sőt nagy eséllyel az erdőn is túl jutottam az egyik irányban. Arra felé összpontosítottam, ugyanis több elmét érzékelek. Egy település több ezer emberrel, de tündék is vannak itt, igaz egy kupacban, az a sok-sok ember pedig körülöttük van. Egyik tünde sem ismerős, viszont két idegent is érzékelek, akik nem tündék, az elméjük mégis ismerős. Közelebb semelyik irányba nem találtam semmit se.
 - Tőlünk északra van egy város. Emberek és tündék is vannak ott. Viszont itt nem létezik olyan hely, ahol a két nép megélne egymás mellett. - mondtam.
 - Nem találtál mást? - kíváncsiskodott Rignot.
 - Tündét semerre se. Ha vannak is túl távol és nem tudom érzékelni őket. - ráztam meg a fejemet.
 - Meg kell néznünk pontosan mi is van ott. - jelentette végül ki - Annával ketten megyünk be, a többiek kint maradnak a település közelében és figyelnek, ha bármi gyanús történik azonnal segítetek, rendben?
 - Miért te mész Annával? - kérdezte Lace.
 - Mert senkit se szeretnék nagy veszélybe sodorni. - felelte Rignot.
 - Ha adódna valami gond. - kezdtem - Akkor induljatok el keletre, lehet ott segíteni fognak.
 - Honnan veszed? - nézett rám Thalia.
 - Az utolsó emlékem Legort-tól, hogy Argot-ot kelet felé küldi. Aztán képszakadás.
 - Akkor miért nem megyünk egyből oda? - nézett köre Denrick.
 - Mert lehet már csak én találtam ki ezt az egészet. - feleltem - Néha nehéz megkülönböztetni egy emléket egy álomtól. Nem tudom valódi-e ez a tény vagy sem, és így először inkább egy tündével beszélnék, aki talán tud valamit.
 - Rendben. Ki van a terv ellen? - állította le az egész veszekedést Rignot.
  Senki se jelentkezett vagy szólalt fel.
 - Az erdőn kívül van a város, szóval az erdő szélén várakozzatok, ha baj van telepatikusan üzenek. - mondtam.
 - Az erdőn kívül van a város? - hüledezett Enturin.
  Mindenki kérdőn nézett rám.
 - Igen, itt az emberek sőt a tündék is az erdőn kívülre építkeznek. Minden épületük a földön található messzebb az erdőtől. A nagyobb települések falakkal kerítik körbe magukat és sokszor építkeznek kőből és egy ahhoz hasonló anyagból, csak annak nem tudom a nevét. Fát ritkán használnak, ha használnak is, akkor a fát kivágják és feldolgozzák. - fejtettem ki - Egy idő után meg lehet szokni.
 - Azon a másik bolygón is ez volt?
 - Igen. De ott is ilyen aprók voltak a fák.
 - Menjünk, sötétedésre vissza szeretnék érni. - sürgetett Rignot - Csak akkor segítsetek, ha Anna szól. Ha nem szól, bent ragadtunk és semmilyen hír sem érkezik felőlünk, akkor induljatok keletnek.
 - Az is előfordulhat, hogy bezárják a városkapukat, míg bent vagyunk. Akkor szólok és maradjatok a közelben, mert akkor Rignot-tal a városban töltjük az éjszakát.
  Mindenki csak bólogatott. A bőrpáncélomat felvettem, a szablyát az oldalamra csatoltam, az íjamat és a tegezeimet itt hagyom, ugyanis azokat nem fogom tudni hasznosítani a városban. Tapasztalataim alapján nincsenek nagy nyitott helyek. A köpenyemet igyekeztem minél jobban összehúzni magamon, hiszen itt nagyon kirívó egy nő páncélban és fegyverrel.
 - Még valami, - jutott eszembe - az embereknél nem szokás a lányoknak fegyvert és páncélt hordani szóval jobb, ha eltakarjátok magatokat.
 - Milyen egy nem normális társadalom ez. - morogta Lace.
  Én vezettem a többieket az erdőszélére. Egy percre megálltunk, ugyanis ledöbbentek a város kinézetén. Már láttam emberi várost a földön, így számomra ez az egész nem olyan sokkoló. Késő délutánra hajlik az idő. Rignot-tal elindultunk a többiek ott maradtak és folyamatosan figyeltek minket.
 - Az emberek között tettessünk magunkat süketnémának. - hozta fel az ötletet Rignot.
 - Rendben.
  Gyorsan sétáltunk. Rignot diktálta a tempót. Lehet az sokkal jobban igaz lenne, hogy Rignot sétál én pedig futva próbálom őt utolérni. Nem is értem, hogyan képes erre. Ez nekem egy kocogó tempó nem séta. Viszonylag hamar elértük a várost. A fal közelebbről még hatalmasabb, mint ahogyan távolról kinézett. A kapu se aprócska, két szekér könnyedén elfér egymás mellett széltében, magasságban pedig nem tudom kinek építették, de biztosan túllépte a hat méteres magasságot. Hirtelen elénk állt egy katona. Mindketten megtorpantunk. Ott fürkésztük egymást, míg a katona meg nem szólalt. Kérdőn pislogtunk rá, hiszen egy szót sem értettünk a mondandójából. Rignot kezdte a mutogatást. A fülére és a szájára mutatott majd megrázta a fejét. A katona még egyszer megszólalt, de ezzel se mi se ő nem lett okosabb. Végül felemelte a fegyverét, majd a másik kezével ránk mutatott. Rignot megmutatta a kardját, aztán felemelte a kezét, miszerint más nincs nála. Utána elállt az utunkból. Én nem érdekeltem őt, hiszen nők nem hordanak maguknál fegyvert. Szorosan egymás mellett haladtunk és halkan beszéltünk. Ha bárki is kihallja a más nyelvűségünket, akkor abból olyan probléma is lehet, amit nem tudnánk egyszerűen megoldani.
 - Merre vannak a tündék? - suttogta Rignot.
 - Vezetlek, megpróbálok a közelükbe jutni. Mindig eltévedek az emberi városokban, azonban most támaszkodhatok a tündék elméjére és követhetem azt. - válaszoltam.
  A falhoz közel aprócska házak voltak, valamelyik nem is fából vagy kőből készült, hanem egyszerű ruhaanyagból. A főutca valamennyire kővel volt kirakva, de minden más mellékutca föld út volt. Ha voltak is nem rongyból készült házak, azokon látszódott mennyire lelakták. A kőházak, majdhogynem összedőltek, a faház mindenhol toldozott-foltozott volt. A gyerekek az utcán rongydarabokban rohangáltak cipő nélkül és minden csontjuk kilátszott. A felnőttek se néztek ki jobban, de az arckifejezésük nagyon komor volt, már-már ijesztő. Az öregek az utca szélén ültek, a legtöbbjük előtt egy-egy edény álldogált üresen. Minden arra járót megszólítottak, akik legtöbbször ügyet sem vetettek rájuk. Ez hasonlít arra, mikor még a másik bolygón egy falut vittem be a városba, ott is hasonló volt a helyzet. Döbbenten néztünk körbe-körbe. Lehet már jártam hasonló helyen, de még mindig nem szoktam meg teljesen ezt az egészet. Hiszen mi teljesen az ellentéteként élünk az itt lévőknek. Az erdő a hazánk, ahova az emberek kevésszer mennek, élő növény alkotja a házunkat, míg itt minden olyan rideg és élettelen. Most a lábunk alatt rendes talaj van, nem pedig összefont ágak egy hatalmas mélység felett. Minden más és nem lehet hozzászokni ezekhez a változásokhoz egy nap alatt. Többen megszólítottak minket az utca széléről. Mindig lehajtott fejjel tovább mentünk a célunk irányába. A város belsőbb részét egy folyó választotta el és felette egy kőből készült íves út volt. Azt hiszem ezt hídnak hívják. Mi is használjuk, de főként ha két fa között kell valamilyen átjárhatóságot megoldanunk. Az csak egy gyorsan összetákolt valami. Itt még korlát is van. Rignot a hídközepére érve kíváncsian lepillantott a folyóra. Elfintorodott valamiért. Mellé sétáltam és szintén lenéztem. Igaz nem láttam annyit, mint Rig, de így is megértettem az undorát. A víz barna a sok szeméttől, amit beledobáltak az emberek és a híd alatt a folyópartján több kisebb sátorszerűség volt felállítva. Gyorsan tovább mentünk, majd máskor állunk meg csodálkozni, mikor is több időnk lesz. A híd másik részén már sokkal jobban nézett ki minden. A házak már nem olyan ütött-kopottak. Volt egy hangos ház is, mely mellett egy faházikó állt, amiben lovak álldogáltak. A kőház két emeletes volt és hangos zene szólt ki onnan. Sült hús illatát, valamilyen alkohol szagát és erős emberi izzadságot ontott ki magából a ház. Rignot-tal egy hatalmas körben elkerültük azt. Emberi alakunkban is érzékenyebb a szaglásunk az embereknél. Ez az szag elegy, ami onnan kijött csak mielőbbi tovább haladásra sarkallt minket.
 - Most jobban örültem volna, ha minden érzékszervünk tompább lenne. Ezt máshogy nem lehet elviselni. - suttogta Rignot - A másik világ is ilyen volt?
 - Ott nem mentem be ennyire a városba. Csak a külső részeket láttam, amik jobban nézte ki ennél.
 - Mennyire vagyunk már közel?
 - Nehéz megmondani. Talán még tíz-húsz perc.
 - Mennyit is mentünk eddig?
 - Körülbelül ugyanennyit. Miért?
  Rignot hátra fordult pár pillanatra, majd visszafordult.
 - Ha napnyugtakor zárják a kaput, akkor még visszaérhetünk a többiekhez vagy most megkeressük a tündéket és bent ragadunk egy éjszakára. - nézett rám.
  Körbe néztem, hátha kitalálok valami gyors megoldást. Mindenképpen beszélni akarok egy tündével, hiszen egyedül ők értik meg itt a nyelvünket. Telepatikusan nem szólíthatom meg őket, ugyanis könnyedén védekeznek egy behatoló ellen, mellette pedig könnyedén támadnak, én pedig jelenleg nem tudok erősebben védekezni, mert Legort-tal nem állt helyre a kapcsolatunk. Csak most vettem észre azt a hatalmas tornyot, mely előttünk tört a magasba.
 - Rig, te ezt már észrevetted? - kérdeztem az épületet szuggerálva.
 - Te nem? Az volt az első, ami szemet szúrt nekem.
 - Azt hiszem az a célunk. Ott vannak a tündék.
  Elgondolkodott, majd felnézett.
 - Szólj a többieknek, nagy eséllyel bent maradunk. De azért siessünk, hátha mégis kijuthatunk.
 - Miért egyeztél bele?
 - Semmit se tudunk erről a világról és az információ, amit kaptunk nem eléggé pontos. Jobb, ha valakitől tájékozódni tudunk. Induljunk!
  Sietősen lépkedtünk a hatalmas torony felé. Mikor is egy ember tömegbe ütköztünk. Valaki egy emelvényen állt és be nem állt a szája, míg a többi ember feszülten figyelte szónokló társukat. Az egyik oldal járhatatlan volt, így átmentünk az út túl oldalára, ahol pár katona ácsorgott. Már éppen elhaladtunk volna a katonák mellett mikor is az egyikük elénk lépett. Mondott valamit, közben végigmérte Rignot-ot. Újra előadtuk a süket-néma előadásunkat, mire a férfi vállat vont és odaszólt az egyik társának, majd mutogatott, hogy kövessük. Egymásra néztünk, végül inkább követtük a katonát. Itt sokkal nagyobb előnyben vannak, mint mi hiszen ismerik a terepet, na meg persze a létszámfölényről ne is beszéljünk. Rignot mellett maradtam, most nem szabad elkeverednünk egymástól. Előttünk és mögöttünk is egy katona, mintha foglyok lennénk. Néha össze-összenéztünk, semmit se értettünk a jelenlegi szituációból. Miért visznek magukkal?
  Az elméjükben óvatosan kutatgattam, de mivel nem értem a nyelvüket, csak az érzelmekből tudtam valamit kiolvasni. Nyugodtság és elégedettség. Remek, ez semmit se mond nekem. Csöndben közeledtünk a toronyhoz, nem szólalhattunk meg. Igaz, úgy sincs mit mondanunk. Csak nem kerültünk bajba öt perc alatt, jobban mondva remélem nem kerültünk bajba. A torony előtt a hátsó katona mutogatni kezdett nekem. Úgy tett mintha valamit a fejére húzna. Kérdőn néztem rá, aztán rájöttem mit szeretne. A fejemre húztam a csuklyámat és úgy mentem velük tovább. Egyre furcsább kezd lenni ez az egész. A kapunál az előttünk lévő katona beszélgetett az ajtónállóval és a végén kezet fogtak. Újra intett nekünk mire követtük. Egy udvarba értünk, ami keskeny volt, ugyanis egy mély folyó választotta el a túl parttól. Itt is átmentünk a hídon, de ez alatt senki és semmi sem volt. A hídon túl volt a hatalmas torony, mely majdnem a felhőkig ért és fehér kőből építették. Nem mészkő, annál másabbnak tűnik. Nem tudom mi is az pontosan, de jól bírja az idő viszontagságait. Apró ablakok törték meg a tükörsima felületet. Áthaladtunk a kapun, ami bevezetett az épület sötétségébe.
  Bent már nem volt olyan szép fehér, mint kívülről. A mennyezetet vastag korom réteg takarta a fáklyák miatt. A bejárat közelében a katona magához vett egy fáklyát és egy másikkal meggyújtotta azt. A hosszú folyosó egy nagy ívben kanyarodott. Sosem lehetett a végébe látni. Egyszer csak a baloldalon feltűnt egy ajtó. Bementünk rajta. Egy hatalmas kör alakú helyiségbe értünk, melynek a közepén egy meredek csigalépcső húzódott. A terem széleit celláknak építették. Cellák, egyedül a kört az ajtó törte meg azon kívül a többi rész masszív ráccsal volt elzárva, melyek mögött tündék voltak. Sokkal másabbnak néznek ki, mint azok akiket megismertünk, az arckifejezésük reményvesztettségről árulkodik. A katonákat nem érdekelte ez az egész, mi Rignot-tal viszont annál jobban meghökkentünk és megálltunk az ajtóban. Vajon az egész épületet ekkora szintekre osztották fel? Itt csak tündéket tartanak fogva? Ez egy hatalmas börtön. Telepatikusan gyorsan körbenéztem. Minden tünde itt van ebben a fehér börtönben. Viszont az a két ismerős elme alattunk van, pedig nem is mentünk fel egy emeletet sem. A mögöttünk lévő katona megköszörülte a torkát és a társa felé mutatott, aki eltűnt a csigalépcső aljában. Gyorsan összekaptuk magunkat és követni kezdtük az első katonát. Rignot ment elöl én pedig utána. Minél lejjebb mentünk, annál áporodottabb volt a levegő. Számomra ez nagyon más, mint amihez szoktam. Barlangban csak egyszer jártam ott is jó volt a szellőztetés, ezenkívül mindig is az erdőben éltem, ahol a levegő mindig friss és üde. Itt viszont majdnem fullasztó ez a légkör. Végre leértünk legalulra, ott is egy vaskos vasajtó zárta el az utunkat. A katona hármat döngetett rajta, majd valami nagy csikorgással elhúzódott. Fém csúszott fémen, teljesen kirázott a hideg, nagyon fülsértő hangja volt. Suttogást hallottam, aztán újra fém csikorgást. Végül csak kattant a zár és az ajtó lomhán kitárult előttünk. A lenti terem nem volt kör alakú. Egy keskeny út vezetett el a cellák előtt, ketten állva épphogy csak elfértünk rajta. Cellából se volt sok, olyan öt darab lehetett, mellesleg csak kettőben voltak. Furcsa mód viszont a falak nem kőből vagy földből készültek, hanem fából. A rácsokat is fa alkotta. Számomra kicsit otthonos volt ez az egész, ugyanis a fa még élt, azaz valaki varázslattal formálta ezt az egészet ilyenné. A fáklyát a csigalépcsőnél hagytuk, itt üvegben valamilyen energia gömb szolgáltatta a fényt. Az ajtónál volt mondhatni a legtöbb hely, mind a négyen kényelmesen elfértünk. Két újabb őr jött elő a folyosóról. Örömmel üdvözölték a minket kísérő két katonát. Mi csak össze-vissza kapkodtuk a fejünket Rignot-tal. Mi ez az egész?! Lehet nem kellett volna követnünk őket? Igaz, így visszagondolva az emberekben nem lehet annyira megbízni. A katonák beszélgettek valamiről, néha ránk néztek. Egyszer csak az egyikük hangosan felnevetett, majd hátba csapta Rignot-ot, aki majdnem orra esett, mert nem számított rá. Az a katona, aki idehozott mutogatni kezdett. Rámutatott a cellákra, majd ránk és a talajra. Be akarnak zárni minket az egyik cellába? Aztán magukra mutatott és a lépcsőre. Talán elmennek valahová? Az egyikük egy kardot dobott Rignot-nak, majd mind a négyen eltűntek a vasajtó mögött, amit természetesen bezártak. Ott álltunk ledermedve. MI? Ez az egy kérdés visszhangzott a fejemben. Mikor kellő távolságba értek megszólaltam.
 - Te ki tudtál venni valami értelmeset a mutogatásból?
 - Először azt hittem mi is foglyok leszünk, de aztán kardot is adtak és leléptek. Fogalmam sincs mi történt. - a kardot letette a kezéből - Te nem láttál a fejükbe?
 - Más nyelven beszélnek, mint mi és ezt a nyelvet nem beszélem, tehát a gondolataikat sem értem.
 - Legort emlékei nem segítenek? - reménykedett Rig.
 - Nem. Minden gondolatát úgy értem, mintha folyamatosan a mi nyelvünkön beszélt volna, ami persze nem igaz. De pont ezért nem tudom fordítóként használni.
 - Szóval jelenleg bezártak minket ebbe a lyukba és azt se tudjuk miért? Egész jó a helyzet. Tündék vannak itt? - nézett a cellákra.
 - Egy tündét se érzékelek. - beléptem a folyosóra - Jobb szélen Markus van bezárva.
 - Markus? Ő kicsoda?
 - Legort régi barátja, ő elsőként lépett idegenként a bolygónkra.
 - Szóval ő indította a pánik hullámot. - jegyezte meg Rignot - Hogy került ide?
 - Az itt hatalmon lévő varázsló nemigazán kedveli, sokszor tett keresztbe neki. Ennyit tudok.
 - És ők ketten baloldalon? - nézett a folyosó túloldalára.
 - Ismerős az elméjük, de nem tudom honnan. Teljesen ilyen elmével még nem találkoztam.
 - Hogy érted? Hiszen az előbb, mondtad, hogy ismerős.
 - Hasonlítanak valakikre, de ők nem lehetnek itt. - ráztam meg a fejemet - Nézzük meg kik azok!
 - Rendben. - Rignot leemelte az üvegburát mely a fényt szolgáltatta és előre ment a folyosón, egészen a szélső celláig.
  Két férfi feküdt ott, látszólag alszanak. Aki közelebb volt annak láttam az arcát, ismerős volt, bár így annyira még sem. Csak hirtelen nem tudom megmondani kire is hasonlíthat, mikor is láthattam. Hirtelen beugrott honnan volt ismerős. Hasonlít Boren-re a Vadászra, de ő tünde. Jobban belegondolva, csak tündeként láttam, viszont Vadász létére biztosan több alakja van és most az emberit használja. Ha ő itt van, akkor aki távolabb van csak is Nübtel lehet.
 - Ismered őket? - zökkentett ki Rignot a gondolataimból.
 - Igen, de nem fog tetszeni a válaszom. - húztam el a számat.
 - Anna, nem azért de én is alakváltó vagyok. - nevetett fel Rignot - Ugyanúgy érzem a szagukon mik is ők, mint te. Ha nem tévedek, két Vadász tartózkodik ebben a cellában, nem?
 - De. De azon kívül is ismerem őket. - meredtem a cella belsejébe.
 - Honnan? Mikor találkoztál te Vadásszal?
 - Emlékszel mikor hirtelen félholtan a semmiből kerültem elő?
 - Igen, mikor egy idegen világon kellett segítenetek Legort-tal. Ott futottatok össze és még élnek?
 - Ő - böktem a közelebb fekvőre - majdnem elintézte a halálát. Nagyon idegesítő tud lenni, de egy idő után már kibírható. Mellesleg tartották a szájukat a velem való találkozásról.
 - Szerinted most is hallgatni fognak?
 - Biztos vagyok benne, rájuk se vetne jó fényt, ha kiderülne szökni hagytak egy alakváltót.
 - Felébresszük őket? Bár a kulcsot elvitték. - nézett az ajtó közelébe Rignot.
 - Ezt könnyedén meg lehet oldani.
  Benyúltam a rácsok között és az ágynak csúfolt valamiről lehúztam Boren-t, aki egy tompa puffanással földet is ért. Gyorsan kikaptam a kezemet, ismerem a gyorsaságát és nem szeretném, ha félreértés történne. Azonnal lábra állt és kiabálni kezdett velünk, persze idegennyelven, így nem értettünk meg semmit se.
 - Velük is kézzel-lábbal való mutogatással értetted meg magadat? - sóhajtott Rignot, akinek már kezd elege lenni, ebből a süketnéma szerepből.
 - Nem, beszélik a nyelvünket. - ráztam a fejemet.
  A Vadász kérdőn nézett ránk.
 - Nem úgy tűnik, mint aki értene minket. - jegyezte meg Rig.
 - Hogy kerültetek ide Boren? - kérdeztem - Anna vagyok.
  Boren arcán őszinte döbbenet ült ki.
 - Anna? Az alakváltó? Inkább te hogy kerültél ide, a lehető legrosszabb helyre? És ő melletted kicsoda?
 - Igen, én vagyok. Az idekerülésem bonyolult, de röviden Legort hibája. Ő idejött és az Erdőszellem inkább utána küldött, mintsem végignézze a halálomat. Ő itt pedig Rignot, a szakasztársam.
 - Hogy kerültetek ebbe a börtönbe? - nézett ránk.
 - Süketnémának csapni való vagyok, mert nem tudom, semmit se értettem meg abból, amit a katona mutogatni akart. - vontam vállat - Bár Markus egész végig figyelte az előadásunkat.
 - Markus? Aki itt van a másik oldalon?
 - Igen.
 - Remek, egy szót se fogunk tudni kiszedni belőle. Bárki jött ide, bármilyen módszerrel soha nem mondott egy szót se.
 - Majd velünk beszélni fog. De előbb kiszabadítunk titeket. - mondtam és megnéztem az ajtót.
 - Anna, biztos vagy benne? - nézett rám teljes komolysággal Rignot - Két Vadászt akarsz kiengedni, akiknek a főfeladatuk az alakváltók megölése.
 - Ez a két Vadász egyszer megmentette az életemet. Nem fognak bántani minket.
 - Ha te mondod. - hagyta rám - Ezek a fák hasonlítanak a szülőföldünk fáira, nem?
 - De. - adtam neki igazat.
 - Bocsi a közbeszólásért, de ezt egy fegyver se vágja át. - szólalt meg Nübtel a sarokból - Tartottak nekünk erről egy bemutatót, így akartak lebeszélni minket a szökésről.
 - A mi fegyvereinkkel át lehet vágni ennek a fának a kérgét. - felelte Rignot.
  Hátrébb álltam, ugyanis a fa kérgéből néha még tőröket is készítenek olyan erőssé képes válni. Ha arra készül Rignot, mint amire gondolok, akkor kirepülhet egy-két szilánk. Rignot elővette a kardját és mint egy favágó először a lassan a megcélzott felületre tette a kardja élét, majd egy hirtelen mozdulattal felemelte azt és villám sebességgel lesújtott vele. Hangos csattanás töltötte be az egész termet és faszilánkok repkedtek mindenhova. Az arcom elé kaptam a kezemet, azonban pár szilánk meg is sebesített, de nem olyan vészes. A zár használhatatlan lett és már könnyedén ki lehetett nyitni az ajtót.
 - Miből van a kardod? - kérdezte Boren, mikor kilépett a cella ajtón.
 - Fémből. - vont vállat Rignot - De hogyan hoztak ide acélfát?
 - Acélfa? - nézett rá Boren.
 - Így hívjuk ezt a fát.
 - Ugye senki sem sérült meg? - kérdeztem.
  Mindenki rázta a fejét.
 - Még egy ajtó hátra van és a tündéket se ártana meglátogatnunk. - tettem hozzá.
 - Miért akartok ti egy tündével beszélni? - nézett ránk Nübtel.
 - Mert nem sok mindent tudunk a bolygó jelenlegi helyzetéről és eddig azt hittük, csak ők beszélik a nyelvünket. - felelte helyettem Rignot - Benne is megbízhatunk?
 - Jelenleg semelyikünket sem ismeri. Szóval nem tudom, ha segítünk nem fog ránk támadni.
 - Azt mondtad ismered.
 - Nem én ismerem - nyomtam meg az én szócskát - hanem Legort. Legort jó barátja.
 - Hogy tervezted ezt megvitatni vele? Mármint mindannyian ismerjük Legort-ot, de nem fog hinni nekünk.
 - Nübtel vállalod a fordító szerepét? - kérdeztem a Vadásztól.
 - Miért nem engem kértél fel? - tettette a sértődöttet Boren.
 - Mert túl éles a nyelved. - vágtam vissza.
 - Bemutatnál minket neki? - fordultam Nübtel felé, aki azonnal elkezdte a tolmácsolást.
  Nem szólaltam meg, végig Markus-t figyeltem, ahogy ő is minket. Mikor Nübtel végzett megszólalt.
 - Mit mondott?
 - Nem hiszi, hogy ismerjük a barátját ugyanis neki nem Legort a neve.
 - Pontosan azt fordítsd, amit mondok. Tudom mivel győzhetjük meg. - vettem egy nagy levegőt és már előre felkészültem Legort kisebb dührohamára - Nem csak Legort a neve, hanem Etron és Daren is, de a Névtelenek körében az Etron vált ismertté. A megbízók viszont csak Árnynak vagy Koronatolvajnak emlegették, ugyanis ha betört akkor már csak az ékszerek és a kincsek hűlt helye árulta el őt. Soha se látták egy betörésnél se, de mégis mindenki félt tőle. Sokáig nem tudtatok egy csapatot alkotni, mert hiányzott a harmadik személy, aki felveszi a kapcsolatot a két fél között. De végül találtatok valakit, méghozzá Niliva-t Entera lányát. - tartottam egy kis szünetet, aztán folytattam - Az egyik küldetésetek során Entera véletlen mindhármótokon egy varázslatot használt, mely a személyt, akit eltalált, egy ismeretlen helyre vitte és az esetek többségében olyan helyre, ahol az illető egyből meg is halt. Legort, vagyis Etron ezen a bolygón maradt, de átment a tündékhez, miután se téged se Nili-t nem találta meg. Az alatt a nyolc év alatt sokszor üzent neked, de te egyszer sem válaszoltál. Mikor utoljára üzent, rá egy nappal átjöttél az otthonomra és óriási káoszt okoztál. - ezzel befejeztem az egészet.
  Nübtel még mindig fordított, miután végeztem a beszéddel. Markus figyelmesen hallgatott. A végén nem szólt semmit se. Egy ideig némán ült egy helyben. Majd még is csak mondott valamit. Nübtel azonnal fordított.
 - Azt kérdezi, miért jöttél Etron után, ha csak akkor ismerted meg, mikor azon a világon járt?
 - Az elménk össze van kötve, csak tíz percig tudott ébren maradni aztán elájult, bár ahogyan a fejem akkor sajgott le is ütötték. Nem tudom mennyi idő is telt itt el azóta pontosan, de csak egy napot vártak a világomon az átküldésemmel, igaz nem voltam akkor se magamnál.
  Biztosan fárasztó lehet ez az egész Nübtel-nek, egyszer az egyik egyszer a másik nyelven beszélni. Már biztosan összekavarodtam volna már a helyében. Markus tekintete még mindig bizalmatlanságot tükrözött.
 - Még mindig nem hisz neked. - sóhajtott Nübtel.
 - Mondd neki, hogy jöjjön közelebb mutatni fogok neki valamit.
 - Miért nem mondod? - kérdezte.
 - Legort már ezért is dühös lesz rám, nem akarom még jobban felbosszantani.
  Nübtel lefordította a szavaimat. Markus felállt és a cellaajtóhoz ment. Elé léptem és odanyújtottam neki a kezemet, habozás nélkül megfogta. Az emlékbe rántottam, amit meg akartam neki mutatni. Nem engedhettem el a kezét, még az emlékben sem, mert itt ragadhat az elméje. Döbbenten nézett körbe. Igaz, azok a helyek, amiket Legort akkor nem látott tisztán homályosak vagy teljesen feketék lettek. Sorra vittem őt végig azokon az emlékeken, amikről tudott Markus, amikről még Markus se tudott, azokat rejtve hagytam. Az emlékek alatt végig érzékeltem Markus érzelmeit, egyre jobban kezdett hinni nekem. Hirtelen rántottam vissza a valóságba.
 - Most már hiszel nekem? - kérdeztem.
  Igaz Nübtel nem fordított, de Markus így is megértette mit akarok. Hátra léptem.
 - Rig ezt is rád bízhatom? - fordultam a szakasztársam felé.
 - Persze, de nem fogunk tudni mindenkit megmenteni. Maximum csak a földszinten lévőket. - mondta és a rácshoz lépett.
  Közben Boren-hez fordultam.
 - Hol vannak a fegyvereitek?
 - Azok a barmok elvették az összeset. - felelte dühödten.
 - Miért voltatok bezárva?
 - Mert nem vállaltunk el egy küldetést és ez nem tetszett a boszorkának. - mondta - Néha megesik, de akkor általában a Vadászok Tanácsa küld egy személyt, aki kimagyarázza a helyzetet is kivisz a börtönből. Bár már négy napja rohadunk itt.
 - Milyen küldetésről volt szó?
 - Are Erdőszellem bolygójára kellett volna mennünk és oda köztudottan egy alakmásoló sem mehet.
  Csak magamban gondoltam Legort szerencsés helyzetére. Mivel maga sem tudta micsoda ő, így Are se vette észre, sőt igazából senki előtt sem bukott le. Nübtel még váltott pár szót Markus-szal, aki sokkal nyitottabbá vált.
 - Tudjátok miért vagytok itt? - kérdezte hirtelen Nübtel.
 - Fogalmunk sincs róla. - mondta Rignot.
 - A katonák elmentek a közeli mulatóba és kerestek két helyettes őrt. Ezt hetente eljátsszák, az arra járó valamennyire harcolni képes kinéző embereket fogdosnak össze és pár órára ide lezárják a két "helyettest" míg ők mulatni vannak.
 - Ó, akkor úgy látszik ebbe estünk mi bele. De az tömör vasajtó, azon nem fognak a fegyvereink és még zárva is van. - gondolkodtam el.
  Markus megszólalt és a két Vadász odakapta a fejét. Váltottak pár szót, majd Markus az ajtóhoz ment. Senki sem fordított, így Rignot-tal kíváncsian figyeltük az eseményeket. Azért ez az idegennyelvűség eléggé megbonyolítja az együttműködésünket. Hirtelen egy hangos kongást hallottam, majd óriási csattanást. A kezemet a fülemre szorítottam.
 - Mi volt ez? - kérdeztem.
 - Markus megoldotta a kijutásunkat és riasztotta az összes őrt. - felelte Boren.
  Összenéztünk Rignot-tal és azonnal felszaladtunk a lépcsőn, ha idelent esünk csapdába, akkor nincs kiút, de még a földszinten talán meg tudjuk oldani a menekülést. Időben értünk fel, csak két katona ért még ide. Rignot-tal teljes összhangban rohantuk le a két őrt. Ő a baloldalit én a jobb oldalit. Futottam az őr felé, csak egy csapást akarok bevinni, meglendítette a kardját, mire kitértem a vágás elől és a szablyámmal hátrasuhintottam, ugyanis az őr mögé kerültem közben. Nyakat találtam. Nem vágtam át a csonton, de eltörtem azt. A katona holtan rogyott össze, Rignot is hamar végzett a saját részével. Azonnal elkezdtük kinyitni a cella ajtókat. Nem mehetünk ki a folyosóra, mert nem látjuk, ha támadnak.
 - Markus-nak ki kell ütnie azt a falat! - kiabáltam át a tömegen, amilyen hangosan csak tudtam.
  Valaki fordított Markus-nak, mert a fal pár percen belül már le is omlott. A folyosó volt mögötte, de Markus már tudta mit szeretnék elérni, így arra a falra is könnyedén ütött egy lyukat. Mindenki kiözönlött a hirtelen nyílt kijáraton. Senkit se kellett vezetni, mind ismerte a kiutat és a várost. Rignot vezette ezt a kisebb csapatot a Vadászokkal együtt. Igazán furán nézhettünk ki, egy tünde csapat pár ember segítségével rohan keresztül a városon. Nem sokkal a fehér torony elhagyása után megszólalt egy kürt. Katonák özönlöttek ki az épületből. Mellettem Markus futott sereghajtóként. Egyszer oldalra pillantottam és megláttam a kezét, mely véres volt. Azért puszta kézzel széttörni két kőfalat és egy vas ajtót nem tesz túl jót az ökölnek, még akkor sem, ha az ember félóriás. Szóltam telepatikusan a szakasznak, hiszen most tényleg jól jönne a segítségük. Az utolsó hídon már nem keltem át. Mögöttünk nincs katona csak, akik a városkaput őrzik, viszont hátulról többen is jöhetnek. Markus is megállt. Nem tudom mennyit értett ebből az egészből. Valami nagy robajjal neki csapódott valaminek a hátam mögött. Hátra pillantottam, csak a kapu dőlését tudtam megnézni. Több katona is alá szorult. Ott állt a szakaszom többi tagja.
 - Azt hittem csak ketten jöttök! - hallottam Lace hangját.
 - A tündéket vegyétek a hátatokra és meneküljetek minél messzebbre innen, majd ha elég távol lesztek beszéljetek a tündékkel és adjatok egy kardot! - mondtam mindenkinek telepatikusan.
  Rignot még mielőtt kiment volna hátradobta a kardját. Tőlünk pár méterre esett le. Markus érte ment majd visszajött a hídra. A katonák egyre közelebb vannak, a szakasznak át kell változnia, majd a tündéknek is fel kell rájuk szállnia.
 - Nübtel, Boren! - kiabáltam - Szálljatok fel és a tündéknek is mondjátok meg, hogy ne féljenek az állatoktól!
 - Te mit csinálsz?! - kérdeztek vissza.
 - Időt szerzek, most pedig nyomás!
  A katonák nagyon közel voltak. Ha ezt megtudja Legort, tuti leszedi a fejemet. Sőt, már a városba jövetelemnek se örülne. De már nincs mit tenni, itt vagyunk és harcolnunk kell. Valaki beszélni akar velem telepatikusan, beengedtem az elmémbe közben pedig hárítottam az első katona csapását és egy következő vágással véget vetettem az életének. Legort az! Hirtelen nagy boldogság járt át, hiszen most már újra el tudjuk érni egymást! A következő katonát is legyőztem. Markus ugyanolyan keményen küzdött akárcsak én.
 - Hogy kerültél Broton-ba? - semmi köszönés rögtön egy kérdés, olyan tipikus.
 - Are küldött minket a város melletti erdőbe. Tündéket érzékeltem innen, elég sokat és gondoltam utánanézek. - válaszoltam őszintén.
 - Mi történik éppen?
  Na erre nem akartam válaszolni. Még a végén nagy öldöklést rendezne ott, ahol van.
 - Csak nem tetszik az itt élőknek az, amit éppen csinálok.
 - Mégis mit csinálsz? Mibe keveredtél megint?!
  Azt hiszem ez a belekeveredni valamibe nem a megfelelő kifejezés, ugyanis ezt az egészet magamnak okoztam.
 - Megtaláltam Markus-t! És a tündéket is! - mondtam neki az örömhírt, hogy annyira ne legyen rám dühös.
 - TE BETÖRTÉL A KÖZPONTI BÖRTÖNBE?! Anna pár órája vagy ezen a bolygón és Entera figyelmét máris felkeltetted!
  Ezzel most minden kérdésemre megkaptam a választ. Igen ez egy börtön, ezt már tudtam, de a központi rész teljesen új információ.
 - Központi börtön? Entera? A börtönbe nem törtem be, Rig-gel jöttünk be a városba majd odavittek minket, aztán minden nagyon gyorsan történt. Majd elmondom mikor több időm lesz. Ki az az Entera? Az a varázslónő, akit gyűlölsz? De már értem miért is volt itt ilyen sok katona. - feleltem neki, bár nem értem miért keverte bele Entera-t, hiszen nem érzékelhette ezt az egészet, amit csináltam. Csak pár perce történt ez az egész, de ráhagytam.
 - Anna, jelenleg mit csinálsz?
  Most már muszáj az igazat mondanom, már csak azért is mert harc közben nehéz kitalálni egy hazugságot vagy egy ködösítést.
 - Éppen feltartom Markus-szal a katonákat, miközben a többiek menekülnek.
 - Meneküljetek onnan ti is! Tűnjetek el, amíg nem késő!
  Aggódik értem? Igaz sokszor aggodalmaskodik, de ez más. Most tényleg örülne annak, ha minél előbb dobbantanék innen, de még nem szereztem elég időt, mellesleg kezdik elállni az utat. Ha megfordulok és elfutok hátba támadnak és ugyanúgy meghalhatok.
 - Most már mindegy Legort. Figyelj, Itt kell maradnunk feltartani a katonákat, ugyanis ha nem tesszük az összes kiszabadított tündét és a szakaszomat is utolérhetik. Így csak kettőnket kapják el. Ne félts, voltam már börtönben, és úgy is idetartasz, ezért már nem kell félnem. - vettem komolyra a dolgot, most semelyikünk sem aggódhat.
 - Megölhetnek Anna! Komolyan megsérülhetsz, akár kínozhatnak is. 
 - Ne félts! Túlélem ezt az egészet, kiszedni belőlem pedig semmit se tudnak ugyanis nem beszélem a nyelvüket. Csak kérlek siess! - csak magamba mosolyogtam közben, már nem vagyok kislány.
 - Holnapra érek oda, addig ne ölesd meg magadat!
 - Nem fogom, ígérem!
  Remélem be fogom tudni tartani az ígéretemet. Markus-szal már bekerítettek minket. Egymás hátát védtük. Az egyik katona támadását nem tudtam időben hárítani. Gyomron szúrt, igaz nem hasította át a páncélt, de a mai reggelim elkezdett visszafele jönni. Míg a katona ledöbbent az életben maradásomon, megsebesítettem a lábát, mire elesett. Így nem fogjuk tudni feltartani őket. Reménytelen ez az egész helyzet. Talán van mégis egy mód a menekülésünkhöz. Egy energiahullámot hoztam létre, ami ellökött minden katonát a közelünkből. Markus felé fordultam és gyorsan viharmadár alakot vettem fel, csaptam kettőt a szárnyaimmal, majd felemelkedtem, az utolsó pillanatban elkaptam Markus-t is. Nehezebb, mint gondoltam. Így nem fogok tudni olyan gyorsan emelkedni, mint szeretnék. A fal felé vettem az irányt. Talán pont átfogok tudni siklani felette, s utána akár kilométerekig tudom tartani a siklást. Nagyon erőlködnöm kellett minden felfele megtett centiméterért, ugyanis ekkora plusz súllyal még soha sem repültem. Igen, igen, sikerülni fog! Már éppen átértünk volna a fal felett, mikor is egy hatalmas burok jelent meg előttem. Már nem tudtam fékezni. Összehúztam magamat, hogy Markus-nak ne essen baja. A szárnyaimat a lábaim aláhúztam és hagytam had zuhanjunk magatehetetlenül. Először a buroknak csapódtam neki, akárcsak a tömör fal, majd lezuhantam közvetlen a fal mellé. Közben igyekeztem a hátamra fordulni, ugyanis nem lenne jó, ha a súlyommal kilapítanám Markus-t. Nagy fájdalom hasított a gerincembe mikor földet értünk. Kinyitottam a szárnyaimat, mire Markus azonnal leugrott rólam. Minden egyes porcikám sajgott a zuhanástól. Elkezdtem visszaváltozni, csak lassan voltam rá képes. Minél kisebb lettem, a fájdalom úgy nőtt bennem. Vasas ízt éreztem a számban. Oldalra fordultam és köhögtem, mire vér jött fel a torkomon. Nem hittem volna, hogy így fogom végezni, egy vadidegen nép karmaiban, miközben egy számomra ismeretlen személyt védtem meg. Egy halk női hangot hallottam. Megfordultam volna, de csak a háton fekvés ment. A látásom folyamatosan elhomályosodott. A nő kezében valami feketeség jelent meg. Akkor úgy látszik még sem az előbbi zuhanásba fogok belehalni. Sóhajtottam egyet, egy pillanat alatt végig gondoltam mindent, ami eddig velem történt. Volt amit nagyon bántam, főleg azokat a dolgokat, amiket nem tettem meg. Az a feketeség a nő kezében nőni kezdett és beborított engem. A fekete színhez képest mégis melegséget árasztott. A fájdalmam alábbhagyott. Vajon ez a halál része? Folyamatosan álmosabb lettem. "Fel fogok ébredni valaha?" - jutott eszembe utoljára.

2019. november 17., vasárnap

65. fejezet 1. rész - Újra tolvajként

*Legort/Etron szemszöge*

  Nagy bűz csapta meg az orromat, mikor kezdtem magamhoz térni. Sötét van, vagyis félhomály. Padlón fekszem, ami nyirkos és hideg. Hirtelen emberi beszéd ütötte meg a fülemet. Még tettetnem kell az ájultat. Vajon hol lehetek?
 - A Királynő adott rá utasítást? - kérdezte egy mély, dörmögő hang.
 - Igen. A fogoly már három napja nem tért magához és Entera úrnő semmit se tudott meg az erejéről. Tovább úgy sem maradna életben, így a kivégzése mellett döntött. - hallottam egy másik férfi hangját.
 - Nyilvános lesz? - dörmögte az első.
 - Nem. Az Úrnő úgy véli az emberekben az nagy felháborodást keltene, ha eszméletlenül végezzük ki, pedig így csak megkönnyítjük a szenvedéseit.
  Nagyon meg kellett magamat erőltetnem, ugyanis majdnem közbeszóltam.
 - Királynőnk nem akar részt venni rajta? - kérdezte unalmasan a dörmögő, közben zár kattanását hallottam.
 - Nem. Neki sürgős ügy miatt Broton-ba kellett utaznia, ugyanis egy dimenzió kapu megjelenését érzékelte. Ha idegenek ólálkodnak itt, akkor el kell tipornunk őket, hogy ne jöjjenek még egyszer vissza!
  Broton közelében nyílt egy dimenzió kapu? Biztosan Anna jött át, vagy hozták át. De a legrosszabb helyre érkeztek meg. Egy kardot kihúztak a hüvelyéből.
 - Bár nem szeretem a hóhér szerepét, de most szükséges lesz. - felkészültem az arrébb gurulásra és a visszatámadásra.
  A hátamnál érzékeltem a tőrömet, szóval ez a varázslat kijátszotta Entera-t vagy egyszerűen nem foglalkozott vele.
 - Adjanak neki még időt! Holnap már biztosan magához tér! - hallottam egy nő hangját.
 - Mindig ezt mondod, de nem teljesül be! Láthatod mily kegyes volt az Úrnő, hiszen idáig életben hagyta, de neki is elfogy a türelme. Ily kegyes volt hozzá, pedig fajtádbeli!
  Szóval tündék is vannak itt. Igaz nem lepődtem meg annyira. Akik használható információval szolgálhatnak, őket Entera maga szereti kikérdezni. Hallottam a láncing zaját, biztosan most emelte fel a kardját. Kinyitottam a szememet, szemben a fallal feküdtem. Azonnal arrébb gurultam, pont mögöttem csapódott be a kard. Felpattantam és a meglepődött katonát egy jobb horoggal eltüntettem az útból. A börtönőr, gondolom, hátrébb állt az ajtó mellett. Az ajtó felé mozdult ki akart jutni innen, de még időben elhajítottam a tőrömet, ami a koponyájából állt ki. A katona felsuhintott a kardjával, de még időben kitértem előle. Felállt, az orrából ömlött a vér, a kardját előre tartotta és nekem szegezte.
 - Amíg élek nem fogsz innen kijutni tünde! - mondta a katona.
 - Rendben. Lássuk ki nyer. - feleltem.
  Egy vad ordítással előre tört, mire elugrottam az útjából, majd oldalról megkerültem őt és a háta mögött álltam, a kezemben azzal a hosszútőrrel, ami eddig az övén lógott. Épphogy csak megfordult mikor rátámadtam, a függőleges vágása elől balra húzódtam majd átdöfve a páncéligen, szíven szúrtam a katonát. Ő döbbenten meredt előre a tőrére. Hátra lépett, de a lába már nem tudta tartani, mire neki dőlt a falnak és a lábai kicsúsztak alóla. Ott ült a fal tövében, a kezét az őt leszúró tőrre helyezve és a szeme üvegesen meredt a semmibe. Hátat fordítottam neki. Nem terveztem megölni őt, ha nem erősködött volna, csak szimplán leütöttem volna, de hősködni akart. A börtönőr mellé sétáltam, aki még mindig görcsösen markolta a kulcskarikát. A tőrömet kihúztam a koponyájából, majd a rajta lévő vér és csontszilánkokat a ruhájába töröltem. A cella ajtaja nyitva volt így könnyedén kiléptem rajta. A szemem már hozzászokott a félhomályhoz, a börtön nem olyan nagy, három terem van folyosókkal összekötve, két teremből négy cella nyílik, az elsőből, két cella, egy őrhely és egy csigalépcső is, mely felvisz a földszintre.
  Az itteni cellák tele voltak tömve tündékkel, gondolom ők azok, akik a városban laktak és megadták magukat. Döbbenten méregetett engem mindenki. Elkezdtem kinyitni a cellaajtókat, mindenki azonnal kiözönlött erre az aprócska kis térre. Mielőtt még túl sokan lettünk volna az egyik falhoz mentem. Emlékeim szerint van itt egy titkos folyosó, mely kivisz a városfalon kívülre. Egyszer nagyon alaposan utánajártam a titkos alagutaknak, ugyanis egy küldetésen nagyon hasznos volt számomra ez a tudás. Kopogtatni kezdtem a tőröm markolatával a téglákon. Az egyik megmozdult és furcsa hangot adott ki, itt van a folyosó bejárata. A legközelebbi fáklyatartót meghúztam, a tőle jobbra lévő harmadik téglán hármat koppantottam és hátrébb álltam. A folyosó ajtajának a körvonala kirajzolódott és kinyílt maga mögött hatalmas sötétséget rejtve. Volt a teremben pár használaton kívüli fáklya. Már valaki meg is gyújtotta az egyiket.
 - Ha követik nyílegyenesen a járatot, egyszer se kanyarodjanak le és ha elágazáshoz érnek mindig balra tartsanak, akkor kiérnek a falon kívülre, onnantól pedig könnyedén elrejtőzhetnek az erdőben. Haladjanak keletre ott Entera-nak nincs akkora ereje. - emeletem fel a hangomat - Menjenek előre a többieket maguk után küldöm!
  Az első tünde csapat nyomban elindult. Mihamarabb hátra akarják hagyni ezt a lidércnyomást. Teljesen megértem őket, s legszívesebben velük tartanék, de most ezt nem tehetem. Még van egy feladatom, amit teljesítenem kell. A többi cellát is kinyitottam, mindenkinek elmondtam a menekülési tervet. Az utolsókkal együtt kimentem az első térre, de mikor ők elindultak az alagútban, már nem követtem őket. Fel is tűnt nekik.
 - Te nem jössz? - kérdezte az, akinél a fáklya volt.
 - Nem. Még van pár dolgom és a folyosót is csak kívülről lehet bezárni. - ráztam a fejemet - Menjetek, amíg még tudtok. Elég hamar egy botrány fog kitörni és jobb, ha akkor már nem tartózkodtok itt.
 - Mit tervezel? - vált kíváncsivá.
 - Emlékeztetem valamire Entera-t. - feleltem és a fáklya tartóhoz léptem.
 - Mire emlékezteted? - kérdezte egy gyerek.
 - Hogy még mindig élek. - mosolyogtam, majd visszatoltam a helyére a fáklyát.
  Az ajtó bezáródott és az előbbi ragyogás, mely az ajtó körvonalát jelölte eltűnt. Most már magam vagyok két hullával. A börtönőrt és a katonát a cella legmesszebbi sarkába húztam, a cellában lévő fáklyát kivittem onnan és az egész helyiség elsötétült, csak két alakot lehetett kivenni. Minden cellából, ahol volt fáklya kihoztam onnan. Csak egy termet hagytam megvilágítva, méghozzá azt, ahonnan a csigalépcső nyílik. Bementem az őrhelyre, amit a börtönőrök szoktak használni, hátha találok valami használhatót. Közben emberré változtam, most ez az alakom jobban a hasznomra válhat, mint a másik. Egy szekrény, fegyverállvány és egy ágy töltötte be az egész helyiséget. A fegyverállványon nem volt semmi számomra használható fegyver, akkor majd a katona kardját fogom magamhoz venni, neki már úgy sincs szüksége rá. Leültem az ágyra, pár percre van szükségem. Remélem addig senki se jön le. Megpróbáltam felvenni a kapcsolatot Annával, de elsőre nem sikerült. Itt van a bolygón, de messze tőlem. Hiába próbáltam beszélni vele egy fal választott el tőle. Most nem sikerült. Érdekes, keserű érzés töltött el. Eddig bármikor is próbáltam, mindig elértem Annát, remélem jól van és nem esett baja. Nem sebesültem meg miatta, szóval testileg biztosan ép, bár ha beszélni se tudok vele, lehet jelenleg meg se sebesülnék akkor, amikor ő is. Megpróbáltam nem az eshetőségek végtelen sorozatára gondolni, jelenleg van egy feladatom. Felálltam és kinyitottam a szekrényt. Dohszag csapta meg az orromat. Biztosan régen nyitották ezt ki. Össze-vissza voltak belehányva a ruhák. Meglepődésemre nem csak egy méretben voltak itt ruhák, azaz két börtönőr van. Az egyikük mérete hasonlított az enyémhez, egy kicsit rövid lesz, de nem feltűnően, a csizma majd eltakarja a nadrágot a ruhaujjamat pedig mással takarom el. További kutakodás után a fekete köpenyem is meg volt, amit nyilván akkor vettek el, amikor elkaptak. Összevadásztam magamnak a megfelelő öltözéket és gyorsan átöltöztem. Tünde ruhában kiríttam volna a tömegből, pedig most az elvegyülés a célom. A ruháimat elvittem a két halotthoz, úgy is el kell vennem a katona kardját.
  Mikor végeztem kulcsra zártam a cellaajtót, a kard ott csüngött az oldalamon. Nem igazán a megfelelő számomra, de a többi fegyverhez képest ez válik a leginkább a hasznomra. A cellakulcsokat elrejtettem, hogy ne találhassák meg és felmentem a lépcsőn. Egy hatalmas faajtó jelezte az utam végét. Neki veselkedtem és sikerült kitolnom a helyéről. Nem volt olyan nehéz, mint amire számítottam. Viszont lecserélték a tünde ajtót, mely eddig itt volt. Az fémből készült és csak egy kulccsal lehetett kinyitni, lehet pont emiatt ütötték ki a helyéről, ugyanis Entera nagy eséllyel nem találta meg a kulcsot és a fémre nem hatott az ereje.
  Meg kellett állnom egy pillanatra, mert a nap vakítóan sütött be az ablakon. Mondjuk három napi alvás után eléggé elszoktam tőle. Csak a földet tudtam először nézni, majd szép lassan sikerült felemelnem a fejemet. Egy hosszú folyosó, melyről termek és szobák nyíltak, míg a másik oldalát hatalmas ablakok díszítették. Ez a folyosó régen tele volt növényekkel, mostanra csak egy kopár kő folyosó. Végig siettem rajta, a trónterem a célom. Azt keresem, körülbelül tudom hol van, de az emlékeim megkoptak és Entera se biztosan trónteremként használja. Lopva betekintettem minden terembe, amin nem volt ajtó. A mellékfolyosókra nem is kanyarodtam rá, ugyanis tudtommal az egyik külső folyosóról nyílik az a terem. Fel kellett mennem egy emeletet, de megtaláltam azt a helyet, ahol Entera emberei a Koronát őrzik, melyet az én családomnak kellene őriznie. Visszaveszem ezt a feladatot a katonáktól, kiket Entera itt hagyott a Korona őrzésére.
  A terem végében volt egy állványon a Korona, mely körül félkörben katonák álltak, míg hátulról egy tömör fal védte a tolvajok ellen, mint én. Ezt a kastélyt a tündék teleépítették titkos járatokkal, ugyanis szeretik, ha egy helyet jobban ismernek mindenki másnál és egy ember se tud rajta kiigazodni. Körülnéztem a folyosón, senki sem volt itt rajtam kívül. Gyorsan kinyitottam egy rejtett ajtót, mert minden titkos ajtót máshogy kell kinyitni és besurrantam a folyosóra. Számoltam a métereket, amiket megtettem, ugyanis ismerem a terem adatait és tudom hol helyezkedik el a korona. A folyosó egyik szakasza pont a korona mögötti fal mellett megy el. Hamar elértem a megfelelő pontot. Elővettem egy követ, amit még a börtönben szedtem össze és egy illúziót tettem rá. Pont úgy nézett ki, mint a Korona. Egy másik varázslatot most a falon használtam. Rátettem a tenyeremet a falra és minden idegszálammal koncentráltam a képre, aminek meg kell jelennie. Halványan egy kör kezdett kirajzolódni a kezem körül, aztán még egy kör és három szimbólum. Fehéren kezdetek el derengeni, majd a kezem besüppedt a falba. Átnyúltam azon és tapogatóztam. Elértem az állvány szélét. Vállig be kellett nyúlnom, hogy elérjem a Koronát. Mikor megkaparintottam azt, a követ a helyére tettem, ami a Korona alakját vette fel és megszakítottam a falon lévő varázslatot.
  Nem mentem még el. Még nem voltam készen. Két kezembe tartottam a koronát és becsuktam a szememet. Most térben kellett elképzelnem a varázslatot, melyet használni akarok. Összeszedtem mit is szeretnék, hiszen nem lenne jó, ha minden energiámat elhasználnám. Számolnom kell más eshetőségekkel, mint például a feltűnő menekülés és akkor nagyon jól jön egy kis varázslás. Kinyitottam a szememet, a korona lebegett a kezem felett, körülötte több kör is keresztezte egymást. A korona fekete színt vett fel, miközben a körök, amiket én hoztam létre fehéret. Egymás után mentek össze a körök és olvadtak bele a korona fekete színébe. Minden egyes kör után a Korona színe világosabb lett, míg a feketeség teljesen eltűnt róla. Most már nincs rajta egy varázslat sem azok közül, amiket Entera tett rá. A köpenyem aljából a karddal levágtam egy csíkot, azzal betekertem a Koronát. A Korona kinézete eléggé megkönnyíti számomra az elrejtését. Nincs rajta semmi kiálló rész, ha van is nem kirívóan áll el a többi résztől. Három fém szálat használtak, ebből kettő arany, egy fehér arany, úgy hajlították ezt a hármat, mintha fonatban lennének, és a szálak közötti résekbe foglalták a drágaköveket. Az egész egy karika. Mivel Nitens vagyok, a Koronát őrző család utolsó leszármazottja, ezért ismerek pár trükköt, amivel elrejthetem a koronát. Két oldalról megfogtam, elkezdtem összenyomni, miközben erősen koncentráltam a Korona alakjára. Egyre inkább összébb ment. Rátettem a csuklómra, majd már csak az egyik kezemmel még jobban lekicsinyítettem, hogy ne tudjon leesni rólam. Így kevésbé veszíthetem el és nem is annyira feltűnő, a fekete anyag miatt, amibe beletekertem, mintha kötés lenne rajtam. Újra megpróbáltam beszélni Annával, de még mindig itt volt ez a fal. Kimentem a titkos folyosóról és a palota kijáratát kerestem. Hamarabb megtaláltam, mint azt a termet, amiben a Korona volt.
  Könnyedén kijutottam az őröknél is, hiszen ha már egyszer bent voltam, akkor átestem már egy ellenőrzésen. Sokkal más ez a város emberekkel, mint tündékkel. Ez nem is oly rég a tünde főváros volt, most pedig az utcákon emberek sétálgatnak. Beleborzongtam, amint belegondoltam miféle vérengzés lehetett itt. Már sok csatát láttam, de itt a fővárosban, pont olyanok éltek, akik elmenekültek a szélső területekről és itt védelmet találtak. Magyarán alig tudták megvédeni magukat, ez inkább mészárlás lehetett, mint harc. Vettem egy nagy levegőt és neki vágtam az utcának. Sok ember volt itt, a legtöbbjük befolyásosnak tűnt, annyira nem tűntem ki közölük. Ha elmentem egy-egy nagyképű pénzeszsák mellett, a tárcáját eltulajdonítottam magamnak. Jobb lenne, ha még nem üldöztetném végig magamat az egész országon. Nyugodtabb utat találtam ki. Miközben a városban sétáltam folyamatosan próbálkoztam beszélni Annával. Egyszer se sikerült. A nap már lenyugvóban volt, sietnem kell, ha még ma el szeretnék indulni Broton felé, ahol nagy eséllyel Markus-t tartják fogva, mellette pedig ott él a Névteleneknek a legtöbb informátora. Ha Annával addig nem fogom tudni felvenni a kapcsolatot, akkor ők biztosan tudnak majd valamiféle információval szolgálni. A városkapunál az őrök a bejövő emberekkel voltak elfoglalva.
 - Napnyugta után kapuzárás. - vakkantotta oda az egyik katona, aki mellett elmentem.
  Csak biccentettem egyet válaszul majd kimentem a hatalmas boltíven. A távolban magaslott a Freun-nak a csúcsa, balra tőlem erdő fekszik, mely a szárazföld egész északi részét beborítja. Azonkívül síkság terül el. Sokkal otthonosabban érzem magamat kívül a városfalakon. Egy hatalmas karámot vettem észre, melyet egy férfi éppen most zár be. Gyorsan oda siettem, ugyanis ez a férfi kapuzárásig marad kint, és az fél óra múlva lesz.
 - Elnézést uram! - szólítottam meg - Vannak eladó lovai?
  A férfi végig nézett rajtam. Összeráncolta a homlokát.
 - Csak annak, aki képes megfizetni. - vetette oda.
 - Van pénzem, ha erre gondol. - erősködtem.
 - Nem hiszem, hogy elég lenne egy lóra, maximum egy szamárra.
 - Lóra is elég, vagy netán nem is eladóak?
 - Van eladó, de nem egy olyan szegény kölöknek, mint te.
  Elővettem a a legnehezebb erszényt és megcsörgettem a benne lévő pénzt.
 - Ez csak egy része a pénzemnek, ami nálam van. Akkor megnézhetném a lovakat? - kérdeztem.
  A férfi az erszény láttán újra kinyitotta a karám ajtót.
 - Négy eladó lovam van - kezdte a monológját - Bár abból kettőre nem lesz elég az a kis szütyőnyi pénz.
  Négy öreg lovat mutatott nekem, akik még szekér húzásra jók lennének, de nem egy gyors utazásra. Sietnem kell, Broton normál tempóval három nap, ezt a három napot mindenképpen rövidíteni szeretném kettőre, és erre ez a négy ló nem alkalmas.
 - Nincs fiatalabb lova? Gyorsan szeretnék utazni. - néztem a körbe hátha találok egy kedvemre valót.
 - Talán üldözik? Holnap reggel a többi is megmutatom, de most csak ez a négy van. - morogta.
 - Nem üldöznek, segítenem kell egy barátnak. Eléggé sürget az idő. Ha két percen belül kiválasztom a megfelelő lovat, akkor eladja azt nekem? - néztem a férfira.
 - Majd meglátom melyik lovat választod ki. - felelte - Számolom az idődet.
  Gyorsan végig néztem a lovakon. Nincs sok időm és ez a férfi nem fog egy másodperccel sem többet rám áldozni az idejéből. Észrevettem egy éj fekete lovat, mely kirítt a többi közül.
 - A feketét szeretném, mennyi az ára? - böktem az állat felé.
  A férfi hangosan felnevetett.
 - Hollót szeretnéd? Az ilyen aprócska legényeket mentem eltiporja, mint te. Ha megülöd, csak tíz aranyat kérek érte. Ha nem ülöd meg, akkor legközelebb csak reggel tárgyalunk egy másik ló kapcsán. Rendben?
 - Rendben. - kezet fogtam a férfival, aki jól szórakozott az előbbi kijelentésemen.
  Telepataként képes vagyok befolyásolni az állatok elméjét is. Bár az övék elég egyszerű, így nem kell teljesen beletúrnom, elég ha nem ellenségként lát engem. Határozottan mentem a lóhoz, mely nem húzódott arrébb a közeledtemre. Nincs felszerszámozva, és most nem is fogom felszerszámozni.
 - Nem vagyok ellenség. - suttogtam neki tündéül, az állatok csak az érzelmeket képesek felfogni a beszédből, így úgy nézhet ki, mintha értenék a nyelvet - Segíts nekem és én is segítek neked. Sietnem kell egy barátom miatt és úgy hiszem, te képes leszel időben odaérni velem a városba. De előtte, had üljek fel rád.
  A ló hátához mentem. Mivel nincs rajta semmi, ami megkönnyítené a felülést és a rajta való lovaglást, így a felmászást máshogy kell megoldanom. A hátára tettem a kezemet, elrugaszkodtam a talajról, megtartottam magamat és gyorsan átlendítettem az egyik lábamat a túl oldalára. Már rajta is ültem. Előre dőltem és újra suttogtam neki.
 - Menj ahhoz az emberhez. - majd visszaegyenesedtem.
  Holló elindult. Ütemesen lépdelt, igyekeztem minél inkább vele mozogni, de szőrén megülni egy lovat, nem olyan egyszerű. A férfi előtt megállt Holló.
 - Szóval tíz aranyba kerül? - kérdeztem.
  A férfi döbbenten nézett rám, először nem is tudott felelni nekem.
 - Igen, annyiban egyeztünk meg. - morogta végül.
 - Szerszámot is kaphatok?
 - Az plusz aranyba fog kerülni.
 - Mennyibe pontosan?
 - További tíz aranyba.
 - Elég drágán adja a szerszámot. De legyen, akkor kifizetek húsz aranyat. - leszálltam a lóról és kiszámoltam a férfinak a kért összeget.
  Rögtön zsebre vágta a pénzt és hozta a szükséges holmikat. Gyorsan felszerszámoztam Hollót és kivezettem a karámból. Az úton felszálltam a lóra.
 - Köszönök mindent. Ég áldja! - köszöntem el a férfitól.
  Ő csak biccentett egyet, majd bement a városba. Azonnal elindultam az úton, hiszen a nap már eléggé az ég alját súrolta és az este lehet olyan sötét lesz, hogy alig fogom tudni kivenni az utat, így most akkora távot kell megtennünk, amekkorát csak tudunk. Holló úgy tűnt élvezi a száguldást. Nem kellett futásra biztatnom.
 - Kövesd az utat! - mondtam neki.
  Megpróbáltam felvenni a kapcsolatot Annával. A fal eltűnt. A tünde főváros gátolta volna eddig a beszélgetést? Mondjuk nem lepődnék meg, Entera sok mindenre gondol. Sikeresen érzékeltem Anna elméjét, Broton-ban van. De a hirtelen megnyílt kapcsolaton keresztül nem csak ez az információ jött át, hanem sok minden más is. Láttam mi történik körülötte, éreztem az érzéseit. Hirtelen a múltbeli emlékei is elkezdtek átszűrődni, érzésekkel, képekkel és hangokkal együtt. Gyorsan gátat szabtam ennek az áradatnak. Most nem blokkolhatunk le mindketten. Valami újfent megváltozott a kapcsolatunkban.
 - Hogy kerültél Broton-ba? - kérdeztem tőle azonnal.
 - Are küldött minket a város melletti erdőbe. Tündéket érzékeltem innen, elég sokat és gondoltam utánanézek. - felelte ártatlanul.
 - Mi történik éppen? 
 - Csak nem tetszik az itt élőknek az, amit éppen csinálok. - ködösített.
 - Mégis mit csinálsz? Mibe keveredtél megint?!
 - Megtaláltam Markus-t! - jelentette be boldogan - És a tündéket is!
 - TE BETÖRTÉL A KÖZPONTI BÖRTÖNBE?! Anna pár órája vagy ezen a bolygón és Entera figyelmét máris felkeltetted! 
 - Központi börtön? Entera? A börtönbe nem törtem be, Rig-gel jöttünk be a városba majd odavittek minket, aztán minden nagyon gyorsan történt. Majd elmondom mikor több időm lesz. Ki az az Entera? Az a varázslónő, akit gyűlölsz? De már értem miért is volt itt ilyen sok katona. 
 - Anna, jelenleg mit csinálsz? - valamit nagyon rejteget, ha még mindig nem válaszolt erre a kérdésemre.
 - Éppen feltartom Markus-szal a katonákat, miközben a többiek menekülnek. - olyan nemes egyszerűséggel mondta ezt, mintha minden nap ezt tenné.
 - Meneküljetek onnan ti is! Tűnjetek el, amíg nem késő!
 - Most már mindegy Legort. Figyelj, Itt kell maradnunk feltartani a katonákat, ugyanis ha nem tesszük az összes kiszabadított tündét és a szakaszomat is utolérhetik. Így csak kettőnket kapják el. Ne félts, voltam már börtönben, és úgy is idetartasz, ezért már nem kell félnem. 
 - Megölhetnek Anna! Komolyan megsérülhetsz, akár kínozhatnak is. 
 - Ne félts! Túlélem ezt az egészet, kiszedni belőlem pedig semmit se tudnak ugyanis nem beszélem a nyelvüket. Csak kérlek siess!
 - Holnapra érek oda, addig ne ölesd meg magadat!
 - Nem fogom, ígérem!
  Megszakítottam a kapcsolatot. Ha most éppen küzd, akkor nem terelhetem el jobban a figyelmét. Most már tényleg sürgősen oda kell mennem. Entera előtt nem fogok a városba érni, de talán a börtönbe előbb bejuthatok, ugyanis biztosan tárgyalni fog a város vezetőivel, azaz nem egyből megy a börtönbe. Azt az időt kell majd kihasználnom.
 - Gyerünk Holló, siess! Az idő jelenleg ellenünk dolgozik.
  A ló gyorsabban kezdett el vágtázni. Ezt az iramot nem fogja tudni majd végig tartani. Nem sokára megérkezünk egy folyóhoz, ott tartunk egy kevés pihenőt, utána már csak az útba eső faluban fogunk megállni élelemért. Hosszú éjszaka vár ránk.