*Anna szemszöge*
Idegesen léptem ki a fogadó ajtaján. Azt mondtam a múltkor neki, hogy beszéljünk, ha ráér. Erre meg mit csinál? Már napok óta alig váltunk pár szót, mondhatni semmit nem mond el. Mondjuk úgy érzékeltem mindig talált egy nyomot, amin tovább indulhat viszont sosem biztos benne, ugyanis lehet az a nyom egy átverés, amit követ. Ismeri Niliva-t, ezért se biztos semmiben, amiben talált. Azért minden nap mióta elment beszélt velem, igaz csak pár szót, de beszélt. Dante erre azt mondta, hogy azért nem mer hosszabban beszélgetni, mert lehet Niliva érzékeli a kapcsolatot, ami közöttünk van. Nem örülök neki, de legalább azt tudom jól van. Mióta elment az alakváltást gyakorlom, igyekszem minél gyorsabban átváltozni egyik alakból a másikba. Ezalatt a pár nap alatt rájöttem, állati alakból egy másik állati alakba nem tudok egyből átváltozni, mindig egy pillanatra emberré kell válnom. Egy gyenge pont, figyelnem kell erre, ha harcra kerül a sor. Kitaláltam egy feladat sort, amivel talán gyorsíthatom vagy legalább is gyakorolhatom az átváltozást. A madár alakommal kezdem, mivel az igényli a legtöbb koncentrációt és energiát, megyek két kört, aztán leszállás közben ember leszek és igyekszek minél előbb farkas alakot felvenni, mivel ez egy kritikus rész, ezért mindig leereszkedem olyan másfél-két méterre a föld fölé, aztán farkas alakból újra madár, aztán pedig madárból macska. Egy ilyen gyakorlat sor nagyon sok energiát leszív, de most csak gyakorlok. Már a második ilyen kör után elfáradtam. Lihegtem és teljesen leizzadtam, pedig jelenleg páncél sincs rajtam. Nem hoztam ide kintre se fegyvert, se pajzsot, se páncélt, semmit, ami most visszafogna. A kulacsomat megfogtam és inni kezdtem belőle, nem rég töltöttem meg a kútból, így a víz még hideg. Egy kevés vizet öntöttem a tenyerembe és megtöröltem vele az arcomat. Ez nagyon jól esett, teljesen felfrissített. Még pihentem egy kicsit a fal árnyékában, legalább addig, míg a légzésem újra normális nem lesz. A többiek is gyakorolnak, vannak akik párokban és vannak, akik egyedül. Hát igen, most nincs sok dolgunk, amivel elterelhetnénk a figyelmünket, így marad a gyakorlás. Az emberek nemigen foglalkoznak velünk, ugyanis nem értjük meg a másikat szóval, ha kérnének is valamit nem tudnák azt közölni velünk. A tündék pedig nem tudnak hozzánk viszonyulni. Értik, amit mondunk, de ezenkívül csak gyerekeket látnak bennünk, ezért nem tudnak mit kezdeni velünk. Argot és a többi tünde, akik a bolygónkon voltak néha beszélgetnek velünk. Nem sokat, mert úgy tűnik még nekik is több dolguk van, mint nekünk. Az ikrek viszont viszonylag sok időt töltenek a társaságunkban. Lehet azért van, mert korban mi vagyunk hozzájuk a legközelebb.
- Szia Anna! - hallottam Emerisz hangját.
Meg is jelent az emlegetett.
- Szervusz Emerisz! - intettem neki.
A kezében kisebb csomagot láttam. Mellém jött és ő is letelepedett a földre.
- A fogadóból küldték, ugyanis nem reggeliztél meg, mint a többiek. - nyomta a kezembe a csomagot - Nem tesz jót neked, ha csak gyakorolsz és alig eszel valamit.
- Ne aggódj, sosem feledkezem meg az ételről. - nevettem és összeborzoltam a haját.
Kibontottam a batyut. Egy nagy pogácsa köszönt rám, az illata mennyei. Emerisz is kíváncsian figyelte a reakciómat.
- Kérsz?
- Nem, köszönöm. - felelte, majd hangosan korgott egyet a hasa.
- Szóval kérsz. - jelentettem ki - Ettél ma valamit?
- Ezután terveztem. - vallotta be.
Megpróbáltam igazságosan széttörni a pogácsát, de nem jártam nagy sikerrel, egy csomó morzsa az ölembe lévő batyuba hullott. Végül Emerisz elé emeltem mindkét felét.
- Én osztok, te választasz. - magyaráztam meg.
- Rendbnen. - gyorsan végignézett a kettőn és elvette a kisebbiket - Köszönöm.
- Biztos? - kérdeztem gyanakvóan.
- Mondtam, ezután terveztem enni a testvéreimmel.
- Okés. - rögtön elkezdtem majszolni a pogácsát.
Kicsit kemény volt már, de az ízén ez nem változtatott. A népem nem olyan lelkes sütögető, maximum kenyeret készítünk, ezért is örülök ennyire ennek az ételnek. Legort mondta meg a nevét, mert mi nem tudtuk. Csendben falatozgattunk egymás mellett. Miután megettem a reggelimet ittam egy keveset, ugyanis túl száraz volt ez most a számnak. Emerisz felé nyújtottam a kulacsot, aki némi gondolkodás után elfogadta azt és ivott egy keveset.
- Anna, kérdezhetek valamit? - szólalt meg és visszaadta a kulacsot.
- Persze.
- Legort-ról lenne szó. - sóhajtotta - Legszívesebben vele beszélném meg, de nem tudom mikor lesz időnk erre. Ő ebben a háborúban eléggé elfoglalt.
- Rendben. Ha tudok válaszolok. - gondolkodtam el.
- Miért állt gyógyítónak és nem katonának, ha egyszer a harchoz jobban értett?
- Több oka is volt rá. Nem tervezett visszamenni a Névtelenekhez, ezért így elbújhatott az esetleges beszivárogtatottak elől. Azonban ez olyan huszadrangú indok. Leginkább csak menekülni szeretett volna a vérengzés elől, ami egész életében üldözte. Mivel valamennyit konyított a gyógyításhoz emellett a szakma mellett döntött.
- Szóval élvezte, mikor a főzetekkel babrált, vagy csak az egész színjáték volt?
Kíváncsian vártam a kérdés folytatását.
- Olyan lelkesen mesélt nekem mindenről, mintha az élete hivatása lett volna ez. Mindenbe beleélte magát és ez a hozzáállása nagyban segített a döntésben. Emiatt én is gyógyító szerettem volna lenni. Azonban, ha csak színészkedett előttem nem tudom mennyire biztos ez a döntésem.
- Emberként úgy tűnik nem érdekli őt a gyógyítás, csak egy készség, ami a segítségére lehet. Azonban tündeként nem ilyen. Ott inkább a gyógyítás van az előtérben, a harci tudását meg igyekszik elfojtani. Utál életeket kiontani, ez mindkét alakjára igaz, viszont tündeként megtalálta a módját, hogyan is tudná a tapasztalatait hasznosítani miközben nem öl meg senkit, hanem inkább segít rajtuk. Nem utolsó sorban, sosem színészkedett előtted. Igaz, hazudott, de csak mikor a múltja került szóba a hat éven túlról, amit Emandiece mellett töltött.
- Szóval szeret gyógyító lenni?
- Hanem kellett volna lelepleznie magát még mindig gyógyító lenne. Viszont mivel már a Névtelenek ismerik mindkét, vagyis mindhárom alakját már nem tudna elrejtőzni előlük. Kilépni onnan meg igen csak nehézkes.
- Pedig, amikor ellepték az otthonotokat az emberek őt kutatva viszonylag hamar felfedte magát, mintha csak végig erre várt volna. - bizonytalanodott el újra Emerisz.
- Az kényszer helyzet volt. A tündéket sakkban tartották, az egyedüliek akik felvehették a harcot a katonákkal a Névtelenek voltak, akiket viszont a Vérkő kötött. A falubelieket nem szívesen rángatta volna bele egy harcba, de a Névteleneket simán. Ugyanis ők mondhatni harcra lettek teremtve. Miután ellopta a Vérkövet, tudta tünde alakjában hiába is mondana bármit, a Névtelenek nem hallgatnának rá. Viszont Etronként mindegyik ismeri a nevét, emberként nagy tekintélyt szerzett magának.
Ezek után még egy ideig csöndben ültünk egymás mellett.
- Ha te tudtad mindezt, miért bíztál benne?
- Mert mindent tudtam. - feleltem - Olyanokat is, amiket soha senkinek nem mondott el. Megbíztam benne, mert láttam nem fog elárulni sohasem.
- Akkor szerinted én is megbízhatok benne?
- Bízz benne. - fel álltam és nyújtózkodni kezdtem - Ha nem bánod folytatnám a gyakorlást.
- Nem, nem bánom. Bocsánatot kérek, amiért zavartalak. - állt fel ő is.
- Ne hülyéskedj! Nem zavartál. Menj a testvéreidhez, biztosan várnak.
- Szia Anna! - intett és elindult.
Csak integettem utána. Nem szeretem mikor velem beszélnek meg ilyen dolgokat, de igaza van, ki tudja mikor fog ráérni Legort. Megértem Emerisz érzéseit, nem éppen a legjobb dolog az, ha a tanárod árul el. Nos, szóval a gyakorlat. Kicsit átvariáltam, mert túl sok benne a madár rész és az igényli a legtöbb energiát. Madár-kutya-macska, és ezt folyamatosan ismételgettem. Mivel madárként még mindig csak a viharmadárral boldogulok, ezért azt az alakot veszem fel. Ez a bolygó nem éppen a legalkalmasabb a többi alak próbálgatásához. Főleg a mostani helyzettel együtt. Átváltoztam és nehézkesen felszálltam. Ezt még gyakorolnom kell. A talajról való felszállás nem az erősségem. Mikor már végre a levegőben voltam élveztem, ahogyan a szél hátulról megsegít, így csak siklanom kell rajta. Végül óvatosan kanyarodok egyet, sajnos a gyors kanyarokat még nem tanultam meg, ezért mindig nagy ívben kerülök. Az egyenes leszállást viszont most nem tudom használni, ugyanis akkor elég messze kerülhetek a falutól, ami most nem lenne igazán szerencsés a történtek fényében. Emiatt folyamatosan próbálkoztam minél kisebb veszéllyel járó leszállást végrehajtani, ami kis területen is bevethető. Így jöttem rá, hogy egy spirált kirajzolva, folyamatosan körözve miközben egyre lejjebb tartok ez megvalósítható és még hozzá könnyebben át tudok változni, mert nem kell hozzá nagy sebesség. A levegőben emberré változtam. Egy pillanatra kinyitottam a szememet, de az arcomba csapó szél miatt gyorsan be is csuktam azt, viszont még előtte felmértem, igazán sietnem kellene az alakváltással, mert farkasként jobban tompítom a zuhanást, mint emberként. Szürke farkas alakot vettem fel sikeresen az utolsó pillanatban. Szinte azonnal éreztem a mancsaim alatt a talaj. A leérkezés miatt azonnal behajlítottam a lábaimat és elrugaszkodtam. Rájöttem, ha az esés után nem állok meg rögtön, hanem tovább mozdulok, ugrok vagy futok, akkor kevésbé fájnak utána a térdeim vagy egyéb ízületeim, melyek felfogják zuhanásomat. Mivel így is elkerültem a falu közeléből az ugrásom után azonnal kocogni kezdtem a falu felé. A gyakorlás alatt még valamire rá kellett jönnöm, bár ez inkább évek rutinjának mondható. Farkas alakomban sokkal jobban bírom a távfutást, igaz nem vagyok valami gyors, de nem fáradok ki egykönnyen. Mikor már közelebb volt a falu, emberré változtam, csak azt felejtettem el, hogy emberként ekkora tempót nem tudok tartani, azaz alakváltás közben hasra vágódtam. A mai nap vagy harmadjára. Emberként felálltam és kiköptem a számba került földet. Nagyon remélem csak föld került a számba. Igaz, az állatok távolabb legelnek. Mikor már úgy ítéltem nincs több föld a számban, elkezdtem futni és átváltozni a hiúz alakomba. Igyekszem mindig egy kisebb alakot felvenni, ugyanis azokat még mindig könnyebb, mintha a legerősebb alakjaimmal gyakorolnék. Minden erőmet, azért nem használhatom el. A nap perzselően süt, pedig tegnap nagyon hideg volt. Hiúz alakomba mentem a falhoz, ahol a cuccaimat hagytam. Ott emberré változtam és a kulacsomhoz kaptam. Az első korttyal öblögettem egy keveset, hiszen a föld mégsem került ki teljesen a számból, aztán nagyokat kortyolva ittam ki a kulacsból az utolsó cseppeket. Egy kör után ennyire lefáradtam. Még van hova fejlődnöm. Be kell mennem megtölteni a kulacsomat. Most viszont nincs kedvem megmozdulni. Ott ültem a hűvös árnyékban a kezembe a kulacsommal. Ma még nem keresett Legort. Kicsit elbóbiskoltam az árnyékban. Arra keltem fel, hogy ketten vannak közvetlenül előttem. Azonnal kinyitottam a szememet és felpattantam, volna. A lábaim teljesen elmacskásodtak, ahogyan rájuk terheltem, mintha ezer tűt szúrtak volna minden izmomba. Visszarogytam a falhoz és kíváncsian vizslattam a két idegent, akik meglepetten figyelték az előbbi mutatványomat. Két férfi és ember. Magyarán egy szót se fogok érteni.
- Elnézést, ha útba igazítást szeretnének nem tudok segíteni. - mondtam nekik.
Még jobban elcsodálkoztak. Újra megpróbáltam felállni. Az érzés, miszerint tűk vannak a lábamba nem múlt el, csak egy kicsit alább hagyott. Már éppen megindultam volna befelé, hogy szóljak valakinek a két idegenről, de az egyikük megszólalt.
- Nem útba igazítást szeretnénk.
Most rajtam volt a sor és én döbbentem meg. A saját nyelvemen szóltak hozzám és emberek! Mi a fene?
- Akkor miért jöttek? - tértem magamhoz.
- Az Emlékek Népétől jöttünk, beszélni szeretnénk a tündék vezetőjével, akik az északi lázadásokért felelnek.
- Rendben. Kövessenek.
A cuccaimat felvettem és elindultam a kapu irányába. A két idegen követett engem. Óvatosan telepatikusan letapogattam az elméjüket. Nem tűnnek veszélyesnek. Intettem a kapuőrnek, aki kinyitotta a kaput.
- Hogy hogy beszéled ezt a nyelvet? - szólalt meg az egyikük mögöttem.
- Ez az anyanyelvem. - feleltem röviden.
- Innen északról származol?
- Nem.
- Akkor délről?
- Nem.
- Hogy hívnak?
- Anna.
- Hány éves vagy?
- Tizenhat.
Végül abbahagyták a kérdezgetésemet, mert nem voltam túl bőbeszédű velük. Azt hiszem ezt ezen a bolygón tanultam, ha valaki beszéli a nyelvedet az még nem feltétlenül bajtársat jelent. Kerestem Argot-ot, vagy Dante-t a szememmel. Argot-ot pillantottam meg előbb, ezért hozzá vezettem a két férfit.
- Argot! - szóltam neki, mivel háttal állt nekem.
- Szia Anna! - fordult meg, de azonnal eltűnt az előbbi derűs arckifejezése, helyette kételkedés jelent meg rajta.
- A tündék vezetőjével akarnak találkozni és értik, amit beszélek. - mondtam, aztán igyekeztem minél előbb eltűnni.
Mikor újra a falakon kívül voltam megkönnyebbültem sóhajtottam egyet. Nem volt sok ember a faluban, mégis úgy érzékeltem, mintha tömeg lenne. Ilyen eddig velem nem történt. Mindig figyelek a környezetemre, ki az aki ártó szándékkal közeledik, kinek van esélye rám támadni. Mindenhol ellenséget keresek, pedig tudom itt nincs, azonban az agyam már ezt nem fogadja el. Rossz érzés mindenkiből kinézni egy meglepetés támadást, ezért szeretek mostanság egyedül távolabb az emberektől gyakorolni. Mondhatni magam miatt csinálom, nem pedig a többiek miatt. Nem szeretek magam miatt cselekedni, de néha muszáj. Kiropogtattam a nyakamat. Készen álltam egy újabb körre. Nem vagyok túl jó harcos emberként. Bár elég gyorsan mozgok és képes vagyok felvenni az ellenfelem ütemét, attól még nem vagyok jó kardforgató. Nem tudom rávenni magamat egy végső szúrásra, amibe belehalhat valaki. Ez a bizonytalanságom elég nagy probléma a csatáknál, mikor az íj van a kezemben nem érzem közvetlenül a halál súlyát. Persze azért is mardos a bűntudat, de nem zökkenek ki tizedmásodpercekre, viszont íjjal és nyíllal csak távolból harcolhatok és csak többed magammal. Az állati alakomban képes vagyok a közelharcra, mikor abban az alakban ölök, kicsit máshogyan gondolkodom. Állatiasabban, ösztönösebben. Harcolok és ölök, különben engem ölnek. De emberként ezt a gondolkodás módot nem érzem a magaménak. Ezért is kell gyakorolnom az alakváltást. Még viharmadárként is jobban használom a varázserőmet, mint emberként. Valahogy másmilyen érzés, viharmadárként azonnal tudom hova kell nyúlnom magamban, hogy elérjem azt a különleges erőt, azonban emberként tanácstalan vagyok. Valahol bennem van a varázserőm, de jó mélyen, csak a víz tudja belőlem azt kihozni. Akkor álljunk neki, hoztam meg újra a döntést. Megint viharmadár alakkal kezdtem. Ekkor eszembe jutott valami.
Az Emlékek Népe, nagyon ismerősen cseng valahonnan. Hol hallottam ezt? Hallottam? Esetleg láttam, vagy netán mutatták? Emlékek Népe, Emlékek Népe... Meg fogok őrülni, ha nem jövök rá. A nyakamat teszem rá, hogy ismerős ez valahonnan. Valaki mesélt volna róluk? Nem a tündék, az biztos. Talán Legort volt? Vagy talán olvastam? De hol? Olvasni az erődben szoktam, ott pedig nem emlékszem erre. Olvastam, most már biztos vagyok benne, szinte látom a kacskaringós betűket, amik ezt a nevet írják le. Ha nem az erődben akkor hol olvastam? Ekkor valami eszembe jutott, még mindig madár alakban vagyok és már messze járok a falutól. Gyorsan visszafordultam és újra gondolkodni kezdtem. Legort sose adott könyvet, így nem nála olvastam. Hol, hol olvastam még? Meg van! Egy másik bolygón, ahol Lucia is volt. Hogyan is hívták a tündét? Ylkern? Nem, nem. Ylkarn. Igen, ez lesz a neve. Ő volt a könyvtáros. Valamit keresett és annyira belemerült, hogy olvasgatni kezdtem a könyvtárban. Akkor találtam egy furcsa naplót és ott az író azt írta, hogy az Emlékek Népéhez tartozik, ha jól emlékszem. Azonban, mit keres egy olyan napló azon a bolygón, mikor az Emlékek Népe itt él?! Elég kusza minden. De legalább rájöttem, honnan ismerős a név. Már éppen vállon veregettem volna magamat, mikor újra leesik, miszerint madár alakban vagyok és mindjárt átsuhanok a falu felett. Elkezdtem a spirált még a falu előtt.
- Szia Anna, megtaláltam! - hallottam Legort hangját.
- Mi?
Közben nem figyeltem magamra és túlságosan bedőltem, ezért átbuktam a szárnyamon és háttal lefelé zuhantam. Magamban káromkodások sora következett, közben emberré változtam, majd amilyen gyorsan csak tudtam felvettem egy házi macska alakját. Macskaként megfordultam a levegőben, aztán egy kevés zuhanás után lábra érkeztem. Előre ugrottam még azzal a lendülettel, amit a zuhanás okozott.
- Ne ilyen hirtelen keress meg! - szedtem le azonnal Legort fejét.
- Azonban egész ügyesen megoldottad a problémát. - felelte - Most már biztos vagyok Niliva helyzetében. Szólj Argot-nak!
- Ne siettess! Az előbb úsztam meg egy zuhanást.
- Örülök, hogy nem esett bajod. Bár az egész helyzet miattam alakult ki, de nem volt szándékos.
- Nem tennél ilyet szándékosan. Lehet Argot még az idegenekkel beszélget. - jutott eszembe, miközben bementem a kapun a faluba.
- Idegenek? Kik jöttek?
- Az Emlékek Népétől két férfi. Képzeld beszélik a nyelvemet!
- Igen, ők az egyedüliek ezen a bolygón, akik ezt a nyelvet még használják. Te találkoztál velük?
- Én kísértem be őket, velem futottak össze először.
- Mit csinálsz te a falakon kívül?
- Gyakorlok.
Erre nem mond semmit se. Lehet nem tetszik neki, de mégsem mondhatja meg mit csináljak.
- Nem szeretném megmondani mit csinálj, csak egyszerűen aggódok.
- Még mindig idegesítő, amikor a gondolataimra válaszolsz. - jegyzetem meg.
Argot még mindig a két idegennel foglalkozott.
- Először neki szólj.
- És a két idegen?
- Az Emlékek Népe nem támogatta sohasem a Tekkern családot. Szövetségesek.
- Rendben, de ha baj akkor minden felelősséget rád ruházok.
- Rendben, csak menj.
Vettem egy nagy levegőt és Argot mellé sétáltam. Észrevett engem, ahogyan a beszélgetés többi tagja is.
- Az előbbi zuhanás mi volt, ha kérdezhetem? - nézett rám felelősségteljesen Argot.
- Leg... Akarom mondani Etron megzavart. - néztem félre - Megtalálta Niliva rejtekhelyét.
*Legort szemszöge*
Már napok óta követem egy nagyobb csapat nyomát. Mindig megálltak estére, a táborhelyük maradványait az úttól távolabb találtam meg. Mindig ugyanúgy állították fel a tábort. A varázserőmre egyáltalán nem hagyatkoztam, mégis miért tenném? Ha azzal találok valamilyen nyomot, nagy eséllyel Nili tette azt oda, hogy tévútra vezessen. Csak azokra támaszkodhatok, amiket a saját szememmel láttam. Még így is nehéz dolgom volt. A sűrűn használt utakat használják ők is, így a nyomukat mindig elfedi valami. Azonban a táborhelyeik mindig jó támpontot nyújtanak, igaz kissé nehéz megtalálni őket, de nem lehetetlen. Ahogyan észrevettem a táborok között egyre kisebb a távolság, azaz rövidebb utat tettek meg egy nap alatt, mint eddig. Valami hátráltatja őket. Lehet megálltak egy faluban hosszabb időre. Már három napja követem a nyomot. Éppen az egyik táborhelynél állok, Holló itt legelészik a közelben. Tegnap délután esett az eső. Mégsem nedves a hamu, még mindig meleg egy kicsit. Ez lehet az utolsó táborhelyük. Talán ma hajnalban hagyták el. Ők mindig megálltak egy-egy éjszakára, viszont én csak pár órára naponta, ezért is sikerült ennyire a nyomukba érnem. Bár egy napos előnyük volt, most csak pár órás lehet.
Viszont, ha a közelükben vagyok rejtőzködnöm kell egy kicsit. Elég szegény ez a környék, tehát lova kevés embernek van. Nos, egy nincstelen utazó egy ilyen lóval, mint Holló eléggé kitűnhet. El kell hagynom az utakat. Nem szeretném, ha bárki is lefülelne. Nili akár őrszemeket is hagyhatott kint, akik minden apró furcsaságról jelentenek. De valamiben biztos vagyok, ha valamiért lelassultak nem kockáztatják meg a további lassulást, szóval végig az utat követték onnantól, hogy elhagyták ma reggel a tábort. Még egy nappal ezelőtt találtam egy falut az út mentén. Némi kérdezősködés és pár kör bor a számlámra megoldotta hamar a nyelveket, így megtudtam nem tért be oda Nili csapata. Vettek ételt a lovaknak és az embereknek, majd azonnal tovább álltak. Akkor még gyors volt a tempójuk, most viszont lehet a következő faluban kénytelenek lesznek megállni. A tábort is csak azért hagyták el, mert nehezen védhető helyen vannak. Túlságosan nyílt a terep számukra, nincsenek szekereik, vagy ha van is akkor is legfeljebb egy darab. Egy faluban el lehet vegyülni és akár megvédeni is jobban meg lehet, mint egy szimpla egy éjszakás tábort. Nili nagyon jól képes felmérni a helyzetet, akár csak Markus. Én csak néha egy-egy megfigyelést tettem szóvá, egyébként stratégiailag helyeket bevenni, megtervezni sosem volt az erősségem. Egyetlen egy tervem van erre, bemenni belülről szétbomlasztani és kívülről végleg szétzúzni. Nyilván ez nem mindig működő képes, de az esetek többségében számomra megfelelt. Ha nem volt jó, akkor Markus és Nili irányított.
Minden apró falut alaposabban szemügyre vettem. Mivel nem tudom eldönteni stratégiailag melyik a jobb, ezért maradok a megfigyelésnél. Az első falunál csak a szokásos mozgást látom. Az emberek a földeken dolgoznak. Alig két órája kelhetett fel a nap, de ők már most kint vannak. Nekem nem való a földművelés. Végül olyan fél óra múltán bementem a faluba. Hollót kint hagytam, persze elrejtettem nehogy egy ember úgy döntsön neki jobban kell, mint nekem. Ott bent sem találtam semmi nyomravezető jelet. Nili tovább ment. Mivel sok a falu sok az átjárás is közöttük, így nem használhatom az úton talált nyomokat, mellesleg nem is az úton haladok.
Felszálltam Hollóra és tovább vágtattam. Ő se pihent sokat az út alatt, ezért jobban makacskodik a szokásosnál. Azonban szerencsémre hamar enged nekem. A második falut is elérjük egy rövid időn belül. Szinte semmilyen tereptárgy sincs a közelben, ami elrejthetne minket. Az erdő is fél órányira van gyalog. Két sziklát pillantok meg, körülötte kisebb fák, mögöttük meg egy nagyobb. Illúzió varázslatot használtam magamon. Ez a kis rejtekhely pont a faluval szemben van, ezért ha el akarom érni muszáj valahogy lepleznem saját magamat. Igyekeztem magunkat észrevehetetlennek álcázni. Mikor elértük azt a kis búvóhelyet kikötöttem a nagyobb fához Hollót. A kötelet akkorára hagytam, hogy a fedezék széléig el tudjon menni, de ne tovább. Kikandikáltam szikla és a fa találkozásánál. Sokkal nagyobb a mozgás, mint a másik faluban. Itt is dolgoznak a földeken, azonban itt elkezdtek palánkot építeni a falu köré. Bizonyos távolságokon fagerendákat ástak le a földbe. Azokat hosszú, ruganyos bottal fonták össze ezzel zárták be a rést a két gerenda között. Ez a palánk nem volt folytonos, ahol biztonságosan védett a házfal oda nem raktak. Ideiglenes megoldásnak jó, lelassíthatja az ellenséget. Azonban nem használnak sarat a fa megerősítéséhez. Könnyen meg lehet majd ezt az építmény gyújtani. Bár senki nem visel páncélt, vagy láncinget, ami katonára utalna van egy-egy ember, aki a munkálatokat felügyeli. Azoknál van egy botszerűség, egy rongyba csavart valami. Még a vak is kiszúrhatja, hogy egy kardot hordanak maguknál. Nagy valószínűséggel itt álltak meg, de a palánk építés mostanság nem ritkaság, mellesleg lehet zsoldosokat látok nem pedig Niliva kíséretét. Be kellene mennem oda. Viszont, ha felismernek vagy gyanúsnak tartanak akkor biztosan lelepleznek. Ha Nili meglát minden álcámnak lőttek. Muszáj kockáztatnom. A nyeregtáskához lépek és elkezdem kipakolni. Van nálam váltás ruha, azonban csak egy. A teljesen fekete ruháimtól megválok, egy barna, lenge, kopott nadrág, egy pár még a nadrágnál is kopottabb csizma, fehér hosszúujjú, bő ing, egy sötét barna mellény, amit nem gombolok be, a fejemre egy nyúzott kalap. A nadrágomat egy szíjjal tartom magamon, amire egy lapos erszényt fűzök, na meg egy kulacsot. A vállamra kapok egy szintén lapos tarisznyát csak egy dolog van benne. Sokszor kell álcáznunk magunkat egy küldetés alatt. Általában a legtöbben koldusnak állítják be magukat, vagy egy vagyonosnak, aki leszakadt a vadászcimboráitól. Ez a két végleg van. Az egyik küldetésünk alatt Markus-szal hiába kerestünk beutat a várba nem találtunk. Így kénytelenek voltunk mutatványosoknak álcázni magunkat. Több csoport is részt vett ebben, szóval nem egyedül voltam az eltereléssel. Markus a később csatlakozókhoz tartozott, míg nekem előre kellett mennem a többi mutatványossal. Egyetlenegy hangszer volt. Természetesen, mint a legfiatalabb megkaptam azt, hiszen senkit se tanítottak hangszeren játszani, ha a fiatal elrontja foghatjuk a korára alapon kaptam meg a népi furulyát. A furulya fából készült , kicsit rövidebb volt, mint egy vesszőm. Hat lyuk van a végénél, mondhatni a felétől lefelé fúrtak rá lyukakat. A tetején pedig volt a síp. Három nappal a fellépés előtt kaptam kézhez az álcámhoz szükséges darabot. Három napon keresztül próbáltam kisajtolni valamilyen hangot abból a szerencsétlen hangszerből. Természetesen nem jártam sikerrel szóval a fellépéskor én adtam a bolondot azzal a furulyával együtt. Miután vége lett annak az egésznek nagyon dühös voltam magamra hiszen kifogott rajtam egy egyszerű fafúvós hangszer. Sokat gyakoroltam rajta mire sikerült tűrhetően játszani vele. Azóta vándor zenésznek adom ki magamat. Bár már évek óta nem volt a kezembe valamelyest az ujjaim emlékeznek rá mit is kell csinálni, ha nem akkor elkönyvelnek egy tehetségtelen álmodozónak. Kiléptem a kövek takarásából és elindultam a falu felé. Mikor beléptem volna az utcára az egyik betakart kardú illető rám vakkantott.
- Mit járatban fiú?
- Mi járatban? Azt én magam se tudom. Megyek merre kedvem tartja. - mosolyogtam rá.
- Mi a neved?
- Plamus Denrick. De hívjon csak Rick-nek. - nyújtottam a kezemet.
Valamiért az ő neve jutott először az eszembe. Anna biztosan nem örülne a névválasztásomnak, de amiről nem tud az nem fáj neki. A fegyveres a beburkolt kardjával arrébb csapta a kezemet és a következő mozdulattal lelökte a helyéről a kalapomat.
- Ha bemutatkozol a kalapodat vedd le, ne pedig a kezedet nyújtsd. - horkantott fel.
- Elnézését kérem. - hajoltam le a fejfedőmért.
- Mi a foglalkozásod?
- Zenész vagyok! A specialitásom a furulya. - emeltem győztesként fel a hangszerem.
- Na lódulj innen, ha semmi használhatót nem tudsz. - köpött a lábam elé.
- Kérem, fáradt utazó vagyok. Csak ennék valamit, feltölteném a kulacsomat és már itt sem vagyok.
- Nem hallottad mit mondtam?! Lódulj innen! - emelte fel fel a kardját én pedig összehúztam magamat.
- Állj! - fogta meg agy másik katona alkat a társa kezét.
Abbahagytam a görnyedést. Kíváncsi vagyok mit akar.
- Játsszon valamit. Ha nem jó elmegy, ha jó akkor maradhat éjszakáig. - közben rám nézett - Az itteni zenészek nem olyan jók, talán egy kis frissesség nekik sem ártana.
Na jó, lehet elküldenek a francba. Akkor viszont máshogyan kell bizonyosságot szereznem.
- Mit játszhatok? - kérdeztem boldogságot színlelve, belül pedig inkább beletörődtem, mintsem boldog voltam.
- Valami felemelőt Entera úrnő tiszteletére! - mondta az, aki ezt az egészet kitalálta.
Biztosan ez Niliva csapata. Már most megbizonyosodtam erről. Ezek itt előttem az őrségének a tagjai.
- Ahogy kívánják. - adtam be a derekamat.
Úgy látszik komponálnom kell valamit, mert egy felemelő dalt se fogok neki eljátszani. A legtöbb felemelő dal az igazságosságról és a bátorságról szól. Nem érdemli meg ezeket. Az eddig a kezemben szorongatott furulyát az ajkamhoz emeltem. Az ujjaim maguktól ráfogtak a lyukakra. Párszor belefújtam próba gyanánt, mondhatni emlékeztetőül, aztán neki kezdtem. Próbáltam nem minden gyűlöletemet beleadni. Nem is figyeltem a játékomra. Tudtam milyen hangokat tudok kiadni a furulyával. Valamennyi hang eljutott hozzám, de nem fogtam fel mit is játszok éppen. Miután már úgy gondoltam elég lesz egy záróhangot adtam az egésznek és befejeztem. A tüdőmnek nem tetszett ez a hirtelen gyakorlat, de nem foglalkoztam vele. Mindenki döbbenten nézett rám.
- Hová valósi vagy? - nézett rám kérdőn az engem leütni akaró.
- A Nintens-dombság északi részéről jöttem. - hazudtam.
- Ott ilyenek a népdalok?
- Ó, ez nem népdal. Ezt magam komponáltam Entera úrnőnek. - csacsogtam, bár szívesebben vertem volna a fejemet egy falba.
- Ahhoz képes elég vegyes volt a dal. - jegyezte meg a másik katona.
- Természetesen. - lendültem bele, közben igyekeztem kitalálni egy épkézláb hazugságot - Minden győzelmet beárnyékol az érte hozott áldozatok száma. Azonban az úrnő nem tört meg, helyette tovább biztatta a népet. Mindig egyre nagyobb biztonságot harcol ki nekünk embereknek, eközben pedig egyre nagyobb bizonytalanságba taszítja a tündéket. A zenével ezt a kettősséget próbáltam kifejezni, hiszen minden jóban van valami rossz és minden rosszban van valami jó. Úgy gondoltam ez jellemzi az úrnőt.
Még magamat is megleptem ezzel a hazugsággal. Remélem ezért bent maradhatok és ehetek legalább.
- Jól mondod öcsi! - karolt a nyakamba az a férfi, aki kérte ezt tőlem - Gyere, meghívlak ebédre. Azonban cserébe játssz ott is pár mulatósabb dalt.
Csak kínosan mosolyogtam. Ha meghív ebédre tuti lesz benne hús is. Valahogy ki kéne ezt is magyaráznom.
- Szerintem nem örülne, ha meg kéne hívnia. - jegyeztem meg - Egyszer egy csata mellett eltalált egy tünde átok azóta nem bírja a húst a gyomrom!
Tetetett fájdalommal szorítottam a kezemet a hasamra.
- Azok a nyomorultak! Nem képesek irányítani a saját átkaikat. Meg kéne fosztani mindet a varázserejétől.
Csak egyetértően bólogattam. Ezért nem szeretek olyan helyre menni, ahol mindenkinek ez a véleménye. Minden hazugság, amit itt mondok. Néha viszont elég szórakoztató, ahogyan egy apró kis hazugsággal milyen lavinát lehet elindítani. A fogadó szerűségben elég áporodott volt a levegő, de még így is hűvösebb itt bent az idő, mint odakint. Egy csomó katonát láttam páncélban és fegyverrel a kezében. A muzsikusok a sarokban igyekeztek az egyébként nyomott hangulatot valamilyen mulatós zenével oldani, kevés sikerrel. Sokszor félrehúztak és a hangszerek se voltak már mai darabok.
- Hé, srácok! Végre találtam valami használható zenészt! - rángatott maga mellé.
Egyáltalán nem tetszett, de hagytam magamat. Most a szende, álmodozó kisfiút kell alakítanom, akinek fogalma sincs az élet viszontagságairól. Csak mosolyogtam és reménykedtem nem látszik mennyire kényszeredett ez a cselekedet.
- Á, szóval ő adta elő azt a zenét, amit hallottunk. - nézett rá unottan az a katona - Azt hittük egy tünde játékát halljuk.
Tünde? Mostanság volt pár alakváltásom, ezért tudtam jobban használni azt a hangszert? A tündék értenek a zenéhez. Magamról szólva nem tudok énekelni, ezért a zene többi része sose érdekelt csak ez a furulya, amiért ki tudott fogni rajtam. Legort-ként nem próbálkoztam megszólaltatni ezt a hangszert. Pedig lehet nagyobb sikerrel jártam volna, mint emberként.
- Együnk valamit, aztán mutasd meg a tudományodat! - húzott le az egyik asztalhoz a férfi.
A fogadóban két asszony és egy férfi dolgozott. Az idősebbik asszony csak a konyhában tevékenykedett, míg a fiatalabbik hordta ki az ételt és az italt, a férfi intézte a pénzügyi részét az egésznek. Óvatosan kanalaztam az elém rakott zöldség levest. Vagyis remélem zöldség leves. nem szeretnék rosszul lenni, mert véletlenül húst ettem. Azután megkínáltak egy pohár borral. Lassan iszogattam. A többiek már a harmadik vagy a negyedik pohárnál jártak mikor én végeztem az elsővel. Megtanultam már régen hogyan kell leitatni valakit, miközben te vele iszol.
- Akkor... - mutatott rám a férfi, aki behozott - Fururu... Furalyu... Faru... Mindegy. Játssz valamit!
Úgy tűnik az alkohol megnehezítette számára a beszédet. Egy ilyen hangos társaságban elveszne a furulya szó, de miért is gondolkozom ezen? Mondjuk emiatt hívtak be. Oda ballagtam a többi zenészhez.
- Nos, szerintem addig a legjobb míg kábultak. - kezdtem - Milyen egyszerű dalokat ismernek?
A legegyszerűbb mindenhol ismert ivós nótákat kezdtük el. Annyit kértem tőlük, hogy most kísérjenek engem. Pár hang után a katonák már nagyban énekeltek.
"Betértem egy faluba, hajajaj
Megláttam egy kisleányt, hajajaj
Vörös haja, zöld szeme, elkápráztat örökre,
Gyere ide kedvesem, légy az enyém örökre!
Betértem egy kocsmába, hajajaj
Két bort kértem azonnal, hajajaj
Egyre jöttek pajtások, mint az ágra hajtások,
Gyere cimbora igyál velem, itt maradunk véletek!
Betért hozzánk éjszaka, hajajaj
Csitult már a társaság, hajajaj
Ha te nékem nem volnál, megfizetni se tudnám.
Jöjj vissza hozzám kedvesem, had csukjam le a szemem."
Ezt még háromszor eljátszottuk. Közöttük voltak még ehhez hasonló dalok, melyek a nép száján járt. Hallásból tanulni nehéz, de sikerült eljátszanom őket. A vége felé már többször is rontottam, lecsúszott az ujjam, esetleg kifogyott a levegőm. Azonban ez már nem zavarta a talaj részeg katonákat. Hirtelen az egyik megkocogtatta a vállamat. Ő még józannak tűnt. Otthagytam a zenekart, akik látván távozásomat a szokásos módon kezdtek el játszani.
- Valami baj van katona úr? - kérdeztem ártatlanul.
Kicsit kipirultam és kapkodtam a levegőt. Azért egy órán keresztül játszani előtte semmi gyakorlással igazán nagy kihívás.
- Niliva kisúrnő hívatja. - nézett rám komolyan.
- Értem. Megyek. - feleltem.
Felismert volna? Ilyen közelről megérezte az energiámat? Pedig annyira lefedtem, amennyire csak tudtam. Esetleg a hangom, amikor beszélgettem a katonákkal? Vajon mi az, amiért magához kéret. Ha felismer szöknöm kell, esetleg a megmaradt józan katonákat kiiktatnom és kezdenem Nili-vel valamit, amíg értesítem a tündéket. Ha szökök akkor már nem fogom tudni őket annyira hatékonyan követni, mint eddig. Azonban még lehet nem fog felismerni. Mivel más nem volt nálam a furulyát szorongattam. Az egyik tőrömet magammal hoztam, de nem szeretném használni. Lehetőleg harc nélkül oldanék meg itt mindent.
Felvezetett a fogadó emeletére, ahol a szobák voltak. Ott is az utcára néző szobába mentünk. Benyitott, de ő nem ment be. Beléptem a kicsi, világos szobába. Niliva az ágyban ült. A fehér dunyha betakarta a lábát. Fehér ruha van rajta, haját tűvel feltűzte ezért láthattam az arcát. A bőre nagyon fehér, akárcsak a fal, szeme csillog, túlságosan is csillog. Mosolyogva felém pillant. Csak döbbenten állok az ajtóban. Eddig egyetlenegyszer sem mosolygott rám, mindig csak Markus élvezhette ezt a kiváltságot. Nem láttam a szemeiben a felismerést. Miért nem jött rá ki vagyok? Hirtelen ötlettől vezérleve óvatosan kitekintettem az elmémmel. Kicsit másként néz ki Niliva energiaszíne és az elméje is másabb. Vajon mivel találhattam el, mikor betört a faluba? Vagyis milyen átkot használt, ami visszapattant?
- Kerülj beljebb, idegen! - intett az odakészített hokedlire.
- De kisúrnőm! - jött volna be a katona.
- Nem kell aggódnia! Ő csak egy zenész. Kérem távozzon, hagyjon kettesben vele.
Nem értem mi folyik itt. Most tényleg tanácstalan voltam. Nem értettem semmit se. A katona kiment, igaz itt volt csak az ajtó túloldalán.
- Hallottam a maga játékát. - kezdte mosolyogva - Nagyon hasonlított egy barátom játékára.
Lehet játszottam már előtte? Lehetséges. Sokat gyakoroltam előttük.
- Ha kérhetném játsszon el nekem egy dalt, ami rólam jut az eszébe.
- Értettem, kisasszony. - nyeltem egyet.
Nem utasíthatom vissza, az túlságosan feltűnő lenne. Ha most nem ismert meg akkor ezt ki kell használnom. Újra az ajkaimhoz tettem a furulyát és zenélni kezdtem. Nili-re gondoltam és a vele kapcsolatos érzelmeimre. Az elejétől kezdve mindenre. Mikor megismertük, a csatlakozása, az együtt végrehajtott küldetések, a titkolózására, mikor az anyja megtalált minket és a mostani árulására. Az agyam újfent kikapcsolt, az ujjaimra bíztam magamat. Mikor befejeztem letettem a furulyát az ölembe. Nem is vettem észre mikor Nili behunyta a szemét. Amikor abbahagytam rám nézett.
- Kicsit szomorú volt, de tetszett. Nagyon jó zenész lesz egyszer. - mosolygott.
- Ha megbocsát. - álltam fel - Tovább szeretnék ma menni.
- Rendben. Köszönöm a játékát.
Mikor kiléptem a faluból érdekes gombócot éreztem a torkomban. Akivel a szobában beszéltem valóban Niliva volt, akivel pedig a faluban találkoztam ő pedig egy gyenge utánzata az anyjának. Valami történt csak azt nem tudom mi. Felkerestem Annát, aki majdnem becsapódott a földbe miattam. Minden szükséges adatot elmondtam neki és reménykedtem. Érjenek ide minél gyorsabban, ugyanis míg Nili ilyen állapotban van látok esélyt a megmentésére. Erről nem szóltam Annának. Ha Markus tudomást szerezne róla akkor reménykedne. Nem szeretném hamis reménnyel áltatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése