73. fejezet - Nyomkövetés

*Anna szemszöge*

  Idegesen léptem ki a fogadó ajtaján. Azt mondtam a múltkor neki, hogy beszéljünk, ha ráér. Erre meg mit csinál? Már napok óta alig váltunk pár szót, mondhatni semmit nem mond el. Mondjuk úgy érzékeltem mindig talált egy nyomot, amin tovább indulhat viszont sosem biztos benne, ugyanis lehet az a nyom egy átverés, amit követ. Ismeri Niliva-t, ezért se biztos semmiben, amiben talált. Azért minden nap mióta elment beszélt velem, igaz csak pár szót, de beszélt. Dante erre azt mondta, hogy azért nem mer hosszabban beszélgetni, mert lehet Niliva érzékeli a kapcsolatot, ami közöttünk van. Nem örülök neki, de legalább azt tudom jól van. Mióta elment az alakváltást gyakorlom, igyekszem minél gyorsabban átváltozni egyik alakból a másikba. Ezalatt a pár nap alatt rájöttem, állati alakból egy másik állati alakba nem tudok egyből átváltozni, mindig egy pillanatra emberré kell válnom. Egy gyenge pont, figyelnem kell erre, ha harcra kerül a sor. Kitaláltam egy feladat sort, amivel talán gyorsíthatom vagy legalább is gyakorolhatom az átváltozást. A madár alakommal kezdem, mivel az igényli a legtöbb koncentrációt és energiát, megyek két kört, aztán leszállás közben ember leszek és igyekszek minél előbb farkas alakot felvenni, mivel ez egy kritikus rész, ezért mindig leereszkedem olyan másfél-két méterre a föld fölé, aztán farkas alakból újra madár, aztán pedig madárból macska. Egy ilyen gyakorlat sor nagyon sok energiát leszív, de most csak gyakorlok. Már a második ilyen kör után elfáradtam. Lihegtem és teljesen leizzadtam, pedig jelenleg páncél sincs rajtam. Nem hoztam ide kintre se fegyvert, se pajzsot, se páncélt, semmit, ami most visszafogna. A kulacsomat megfogtam és inni kezdtem belőle, nem rég töltöttem meg a kútból, így a víz még hideg. Egy kevés vizet öntöttem a tenyerembe és megtöröltem vele az arcomat. Ez nagyon jól esett, teljesen felfrissített. Még pihentem egy kicsit a fal árnyékában, legalább addig, míg a légzésem újra normális nem lesz. A többiek is gyakorolnak, vannak akik párokban és vannak, akik egyedül. Hát igen, most nincs sok dolgunk, amivel elterelhetnénk a figyelmünket, így marad a gyakorlás. Az emberek nemigen foglalkoznak velünk, ugyanis nem értjük meg a másikat szóval, ha kérnének is valamit nem tudnák azt közölni velünk. A tündék pedig nem tudnak hozzánk viszonyulni. Értik, amit mondunk, de ezenkívül csak gyerekeket látnak bennünk, ezért nem tudnak mit kezdeni velünk. Argot és a többi tünde, akik a bolygónkon voltak néha beszélgetnek velünk. Nem sokat, mert úgy tűnik még nekik is több dolguk van, mint nekünk. Az ikrek viszont viszonylag sok időt töltenek a társaságunkban. Lehet azért van, mert korban mi vagyunk hozzájuk a legközelebb. 

 - Szia Anna! - hallottam Emerisz hangját.

  Meg is jelent az emlegetett.

 - Szervusz Emerisz! - intettem neki.

  A kezében kisebb csomagot láttam. Mellém jött és ő is letelepedett a földre. 

 - A fogadóból küldték, ugyanis nem reggeliztél meg, mint a többiek. - nyomta a kezembe a csomagot - Nem tesz jót neked, ha csak gyakorolsz és alig eszel valamit. 

 - Ne aggódj, sosem feledkezem meg az ételről. - nevettem és összeborzoltam a haját. 

  Kibontottam a batyut. Egy nagy pogácsa köszönt rám, az illata mennyei. Emerisz is kíváncsian figyelte a reakciómat. 

 - Kérsz?

 - Nem, köszönöm. - felelte, majd hangosan korgott egyet a hasa.

 - Szóval kérsz. - jelentettem ki - Ettél ma valamit? 

 - Ezután terveztem. - vallotta be.

  Megpróbáltam igazságosan széttörni a pogácsát, de nem jártam nagy sikerrel, egy csomó morzsa az ölembe lévő batyuba hullott. Végül Emerisz elé emeltem mindkét felét. 

 - Én osztok, te választasz. - magyaráztam meg. 

 - Rendbnen. - gyorsan végignézett a kettőn és elvette a kisebbiket - Köszönöm. 

 - Biztos? - kérdeztem gyanakvóan.

 - Mondtam, ezután terveztem enni a testvéreimmel. 

 - Okés. - rögtön elkezdtem majszolni a pogácsát. 

  Kicsit kemény volt már, de az ízén ez nem változtatott. A népem nem olyan lelkes sütögető, maximum kenyeret készítünk, ezért is örülök ennyire ennek az ételnek. Legort mondta meg a nevét, mert mi nem tudtuk. Csendben falatozgattunk egymás mellett. Miután megettem a reggelimet ittam egy keveset, ugyanis túl száraz volt ez most a számnak. Emerisz felé nyújtottam a kulacsot, aki némi gondolkodás után elfogadta azt és ivott egy keveset. 

 - Anna, kérdezhetek valamit? - szólalt meg és visszaadta a kulacsot. 

 - Persze. 

 - Legort-ról lenne szó. - sóhajtotta - Legszívesebben vele beszélném meg, de nem tudom mikor lesz időnk erre. Ő ebben a háborúban eléggé elfoglalt. 

 - Rendben. Ha tudok válaszolok. - gondolkodtam el. 

 - Miért állt gyógyítónak és nem katonának, ha egyszer a harchoz jobban értett? 

 - Több oka is volt rá. Nem tervezett visszamenni a Névtelenekhez, ezért így elbújhatott az esetleges beszivárogtatottak elől. Azonban ez olyan huszadrangú indok. Leginkább csak menekülni szeretett volna a vérengzés elől, ami egész életében üldözte. Mivel valamennyit konyított a gyógyításhoz emellett a szakma mellett döntött. 

 - Szóval élvezte, mikor a főzetekkel babrált, vagy csak az egész színjáték volt?

  Kíváncsian vártam a kérdés folytatását. 

 - Olyan lelkesen mesélt nekem mindenről, mintha az élete hivatása lett volna ez. Mindenbe beleélte magát és ez a hozzáállása nagyban segített a döntésben. Emiatt én is gyógyító szerettem volna lenni. Azonban, ha csak színészkedett előttem nem tudom mennyire biztos ez a döntésem. 

 - Emberként úgy tűnik nem érdekli őt a gyógyítás, csak egy készség, ami a segítségére lehet. Azonban tündeként nem ilyen. Ott inkább a gyógyítás van az előtérben, a harci tudását meg igyekszik elfojtani. Utál életeket kiontani, ez mindkét alakjára igaz, viszont tündeként megtalálta a módját, hogyan is tudná a tapasztalatait hasznosítani miközben nem öl meg senkit, hanem inkább segít rajtuk. Nem utolsó sorban, sosem színészkedett előtted. Igaz, hazudott, de csak mikor a múltja került szóba a hat éven túlról, amit Emandiece mellett töltött. 

 - Szóval szeret gyógyító lenni? 

 - Hanem kellett volna lelepleznie magát még mindig gyógyító lenne. Viszont mivel már a Névtelenek ismerik mindkét, vagyis mindhárom alakját már nem tudna elrejtőzni előlük. Kilépni onnan meg igen csak nehézkes. 

 - Pedig, amikor ellepték az otthonotokat az emberek őt kutatva viszonylag hamar felfedte magát, mintha csak végig erre várt volna. - bizonytalanodott el újra Emerisz. 

 - Az kényszer helyzet volt. A tündéket sakkban tartották, az egyedüliek akik felvehették a harcot a katonákkal a Névtelenek voltak, akiket viszont a Vérkő kötött. A falubelieket nem szívesen rángatta volna bele egy harcba, de a Névteleneket simán. Ugyanis ők mondhatni harcra lettek teremtve. Miután ellopta a Vérkövet, tudta tünde alakjában hiába is mondana bármit, a Névtelenek nem hallgatnának rá. Viszont Etronként mindegyik ismeri a nevét, emberként nagy tekintélyt szerzett magának. 

  Ezek után még egy ideig csöndben ültünk egymás mellett. 

 - Ha te tudtad mindezt, miért bíztál benne?

 - Mert mindent tudtam. - feleltem - Olyanokat is, amiket soha senkinek nem mondott el. Megbíztam benne, mert láttam nem fog elárulni sohasem. 

 - Akkor szerinted én is megbízhatok benne?

 - Bízz benne. - fel álltam és nyújtózkodni kezdtem - Ha nem bánod folytatnám a gyakorlást.

 - Nem, nem bánom. Bocsánatot kérek, amiért zavartalak. - állt fel ő is.

 - Ne hülyéskedj! Nem zavartál. Menj a testvéreidhez, biztosan várnak.

 - Szia Anna! - intett és elindult.

  Csak integettem utána. Nem szeretem mikor velem beszélnek meg ilyen dolgokat, de igaza van, ki tudja mikor fog ráérni Legort. Megértem Emerisz érzéseit, nem éppen a legjobb dolog az, ha a tanárod árul el. Nos, szóval a gyakorlat. Kicsit átvariáltam, mert túl sok benne a madár rész és az igényli a legtöbb energiát. Madár-kutya-macska, és ezt folyamatosan ismételgettem. Mivel madárként még mindig csak a viharmadárral boldogulok, ezért azt az alakot veszem fel. Ez a bolygó nem éppen a legalkalmasabb a többi alak próbálgatásához. Főleg a mostani helyzettel együtt. Átváltoztam és nehézkesen felszálltam. Ezt még gyakorolnom kell. A talajról való felszállás nem az erősségem. Mikor már végre a levegőben voltam élveztem, ahogyan a szél hátulról megsegít, így csak siklanom kell rajta. Végül óvatosan kanyarodok egyet, sajnos a gyors kanyarokat még nem tanultam meg, ezért mindig nagy ívben kerülök. Az egyenes leszállást viszont most nem tudom használni, ugyanis akkor elég messze kerülhetek a falutól, ami most nem lenne igazán szerencsés a történtek fényében. Emiatt folyamatosan próbálkoztam minél kisebb veszéllyel járó leszállást végrehajtani, ami kis területen is bevethető. Így jöttem rá, hogy egy spirált kirajzolva, folyamatosan körözve miközben egyre lejjebb tartok ez megvalósítható és még hozzá könnyebben át tudok változni, mert nem kell hozzá nagy sebesség. A levegőben emberré változtam. Egy pillanatra kinyitottam a szememet, de az arcomba csapó szél miatt gyorsan be is csuktam azt, viszont még előtte felmértem, igazán sietnem kellene az alakváltással, mert farkasként jobban tompítom a zuhanást, mint emberként. Szürke farkas alakot vettem fel sikeresen az utolsó pillanatban. Szinte azonnal éreztem a mancsaim alatt a talaj. A leérkezés miatt azonnal behajlítottam a lábaimat és elrugaszkodtam. Rájöttem, ha az esés után nem állok meg rögtön, hanem tovább mozdulok, ugrok vagy futok, akkor kevésbé fájnak utána a térdeim vagy egyéb ízületeim, melyek felfogják zuhanásomat. Mivel így is elkerültem a falu közeléből az ugrásom után azonnal kocogni kezdtem a falu felé. A gyakorlás alatt még valamire rá kellett jönnöm, bár ez inkább évek rutinjának mondható. Farkas alakomban sokkal jobban bírom a távfutást, igaz nem vagyok valami gyors, de nem fáradok ki egykönnyen. Mikor már közelebb volt a falu, emberré változtam, csak azt felejtettem el, hogy emberként ekkora tempót nem tudok tartani, azaz alakváltás közben hasra vágódtam. A mai nap vagy harmadjára. Emberként felálltam és kiköptem a számba került földet. Nagyon remélem csak föld került a számba. Igaz, az állatok távolabb legelnek. Mikor már úgy ítéltem nincs több föld a számban, elkezdtem futni és átváltozni a hiúz alakomba. Igyekszem mindig egy kisebb alakot felvenni, ugyanis azokat még mindig könnyebb, mintha a legerősebb alakjaimmal gyakorolnék. Minden erőmet, azért nem használhatom el. A nap perzselően süt, pedig tegnap nagyon hideg volt. Hiúz alakomba mentem a falhoz, ahol a cuccaimat hagytam. Ott emberré változtam és a kulacsomhoz kaptam. Az első korttyal öblögettem egy keveset, hiszen a föld mégsem került ki teljesen a számból, aztán nagyokat kortyolva ittam ki a kulacsból az utolsó cseppeket. Egy kör után ennyire lefáradtam. Még van hova fejlődnöm. Be kell mennem megtölteni a kulacsomat. Most viszont nincs kedvem megmozdulni. Ott ültem a hűvös árnyékban a kezembe a kulacsommal. Ma még nem keresett Legort. Kicsit elbóbiskoltam az árnyékban. Arra keltem fel, hogy ketten vannak közvetlenül előttem. Azonnal kinyitottam a szememet és felpattantam, volna. A lábaim teljesen elmacskásodtak, ahogyan rájuk terheltem, mintha ezer tűt szúrtak volna minden izmomba. Visszarogytam a falhoz és kíváncsian vizslattam a két idegent, akik meglepetten figyelték az előbbi mutatványomat. Két férfi és ember. Magyarán egy szót se fogok érteni.

 - Elnézést, ha útba igazítást szeretnének nem tudok segíteni. - mondtam nekik.

  Még jobban elcsodálkoztak. Újra megpróbáltam felállni. Az érzés, miszerint tűk vannak a lábamba nem múlt el, csak egy kicsit alább hagyott. Már éppen megindultam volna befelé, hogy szóljak valakinek a két idegenről, de az egyikük megszólalt. 

 - Nem útba igazítást szeretnénk. 

  Most rajtam volt a sor és én döbbentem meg. A saját nyelvemen szóltak hozzám és emberek! Mi a fene? 

 - Akkor miért jöttek? - tértem magamhoz.

 - Az Emlékek Népétől jöttünk, beszélni szeretnénk a tündék vezetőjével, akik az északi lázadásokért felelnek. 

 - Rendben. Kövessenek. 

  A cuccaimat felvettem és elindultam a kapu irányába. A két idegen követett engem. Óvatosan telepatikusan letapogattam az elméjüket. Nem tűnnek veszélyesnek. Intettem a kapuőrnek, aki kinyitotta a kaput. 

 - Hogy hogy beszéled ezt a nyelvet? - szólalt meg az egyikük mögöttem.

 - Ez az anyanyelvem. - feleltem röviden.

 - Innen északról származol? 

 - Nem. 

 - Akkor délről?

 - Nem.

 - Hogy hívnak?

 - Anna.

 - Hány éves vagy?

 - Tizenhat.

  Végül abbahagyták a kérdezgetésemet, mert nem voltam túl bőbeszédű velük. Azt hiszem ezt ezen a bolygón tanultam, ha valaki beszéli a nyelvedet az még nem feltétlenül bajtársat jelent. Kerestem Argot-ot, vagy Dante-t a szememmel. Argot-ot pillantottam meg előbb, ezért hozzá vezettem a két férfit. 

 - Argot! - szóltam neki, mivel háttal állt nekem. 

 - Szia Anna! - fordult meg, de azonnal eltűnt az előbbi derűs arckifejezése, helyette kételkedés jelent meg rajta.

 - A tündék vezetőjével akarnak találkozni és értik, amit beszélek. - mondtam, aztán igyekeztem minél előbb eltűnni.

  Mikor újra a falakon kívül voltam megkönnyebbültem sóhajtottam egyet. Nem volt sok ember a faluban, mégis úgy érzékeltem, mintha tömeg lenne. Ilyen eddig velem nem történt. Mindig figyelek a környezetemre, ki az aki ártó szándékkal közeledik, kinek van esélye rám támadni. Mindenhol ellenséget keresek, pedig tudom itt nincs, azonban az agyam már ezt nem fogadja el. Rossz érzés mindenkiből kinézni egy meglepetés támadást, ezért szeretek mostanság egyedül távolabb az emberektől gyakorolni. Mondhatni magam miatt csinálom, nem pedig a többiek miatt. Nem szeretek magam miatt cselekedni, de néha muszáj. Kiropogtattam a nyakamat. Készen álltam egy újabb körre. Nem vagyok túl jó harcos emberként. Bár elég gyorsan mozgok és képes vagyok felvenni az ellenfelem ütemét, attól még nem vagyok jó kardforgató. Nem tudom rávenni magamat egy végső szúrásra, amibe belehalhat valaki. Ez a bizonytalanságom elég nagy probléma a csatáknál, mikor az íj van a kezemben nem érzem közvetlenül a halál súlyát. Persze azért is mardos a bűntudat, de nem zökkenek ki tizedmásodpercekre, viszont íjjal és nyíllal csak távolból harcolhatok és csak többed magammal. Az állati alakomban képes vagyok a közelharcra, mikor abban az alakban ölök, kicsit máshogyan gondolkodom. Állatiasabban, ösztönösebben. Harcolok és ölök, különben engem ölnek. De emberként ezt a gondolkodás módot nem érzem a magaménak. Ezért is kell gyakorolnom az alakváltást. Még viharmadárként is jobban használom a varázserőmet, mint emberként. Valahogy másmilyen érzés, viharmadárként azonnal tudom hova kell nyúlnom magamban, hogy elérjem azt a különleges erőt, azonban emberként tanácstalan vagyok. Valahol bennem van a varázserőm, de jó mélyen, csak a víz tudja belőlem azt kihozni. Akkor álljunk neki, hoztam meg újra a döntést. Megint viharmadár alakkal kezdtem. Ekkor eszembe jutott valami. 

  Az Emlékek Népe, nagyon ismerősen cseng valahonnan. Hol hallottam ezt? Hallottam? Esetleg láttam, vagy netán mutatták? Emlékek Népe, Emlékek Népe... Meg fogok őrülni, ha nem jövök rá. A nyakamat teszem rá, hogy ismerős ez valahonnan. Valaki mesélt volna róluk? Nem a tündék, az biztos. Talán Legort volt? Vagy talán olvastam? De hol? Olvasni az erődben szoktam, ott pedig nem emlékszem erre. Olvastam, most már biztos vagyok benne, szinte látom a kacskaringós betűket, amik ezt a nevet írják le. Ha nem az erődben akkor hol olvastam? Ekkor valami eszembe jutott, még mindig madár alakban vagyok és már messze járok a falutól. Gyorsan visszafordultam és újra gondolkodni kezdtem. Legort sose adott könyvet, így nem nála olvastam. Hol, hol olvastam még? Meg van! Egy másik bolygón, ahol Lucia is volt. Hogyan is hívták a tündét? Ylkern? Nem, nem. Ylkarn. Igen, ez lesz a neve. Ő volt a könyvtáros. Valamit keresett és annyira belemerült, hogy olvasgatni kezdtem a könyvtárban. Akkor találtam egy furcsa naplót és ott az író azt írta, hogy az Emlékek Népéhez tartozik, ha jól emlékszem. Azonban, mit keres egy olyan napló azon a bolygón, mikor az Emlékek Népe itt él?! Elég kusza minden. De legalább rájöttem, honnan ismerős a név. Már éppen vállon veregettem volna magamat, mikor újra leesik, miszerint madár alakban vagyok és mindjárt átsuhanok a falu felett. Elkezdtem a spirált még a falu előtt.

 - Szia Anna, megtaláltam! - hallottam Legort hangját.

 - Mi? 

  Közben nem figyeltem magamra és túlságosan bedőltem, ezért átbuktam a szárnyamon és háttal lefelé zuhantam. Magamban káromkodások sora következett, közben emberré változtam, majd amilyen gyorsan csak tudtam felvettem egy házi macska alakját. Macskaként megfordultam a levegőben, aztán egy kevés zuhanás után lábra érkeztem. Előre ugrottam még azzal a lendülettel, amit a zuhanás okozott. 

 - Ne ilyen hirtelen keress meg! - szedtem le azonnal Legort fejét.

 - Azonban egész ügyesen megoldottad a problémát. - felelte - Most már biztos vagyok Niliva helyzetében. Szólj Argot-nak!

 - Ne siettess! Az előbb úsztam meg egy zuhanást. 

 - Örülök, hogy nem esett bajod. Bár az egész helyzet miattam alakult ki, de nem volt szándékos. 

 - Nem tennél ilyet szándékosan. Lehet Argot még az idegenekkel beszélget. - jutott eszembe, miközben bementem a kapun a faluba.

 - Idegenek? Kik jöttek?

 - Az Emlékek Népétől két férfi. Képzeld beszélik a nyelvemet!

 - Igen, ők az egyedüliek ezen a bolygón, akik ezt a nyelvet még használják. Te találkoztál velük? 

 - Én kísértem be őket, velem futottak össze először. 

 - Mit csinálsz te a falakon kívül? 

 - Gyakorlok.

  Erre nem mond semmit se. Lehet nem tetszik neki, de mégsem mondhatja meg mit csináljak. 

 - Nem szeretném megmondani mit csinálj, csak egyszerűen aggódok. 

 - Még mindig idegesítő, amikor a gondolataimra válaszolsz. - jegyzetem meg.

  Argot még mindig a két idegennel foglalkozott. 

 - Először neki szólj. 

 - És a két idegen?

 - Az Emlékek Népe nem támogatta sohasem a Tekkern családot. Szövetségesek. 

 - Rendben, de ha baj akkor minden felelősséget rád ruházok. 

 - Rendben, csak menj. 

  Vettem egy nagy levegőt és Argot mellé sétáltam. Észrevett engem, ahogyan a beszélgetés többi tagja is. 

 - Az előbbi zuhanás mi volt, ha kérdezhetem? - nézett rám felelősségteljesen Argot.

 - Leg... Akarom mondani Etron megzavart. - néztem félre - Megtalálta Niliva rejtekhelyét. 

*Legort szemszöge*

  Már napok óta követem egy nagyobb csapat nyomát. Mindig megálltak estére, a táborhelyük maradványait az úttól távolabb találtam meg. Mindig ugyanúgy állították fel a tábort. A varázserőmre egyáltalán nem hagyatkoztam, mégis miért tenném? Ha azzal találok valamilyen nyomot, nagy eséllyel Nili tette azt oda, hogy tévútra vezessen. Csak azokra támaszkodhatok, amiket a saját szememmel láttam. Még így is nehéz dolgom volt. A sűrűn használt utakat használják ők is, így a nyomukat mindig elfedi valami. Azonban a táborhelyeik mindig jó támpontot nyújtanak, igaz kissé nehéz megtalálni őket, de nem lehetetlen. Ahogyan észrevettem a táborok között egyre kisebb a távolság, azaz rövidebb utat tettek meg egy nap alatt, mint eddig. Valami hátráltatja őket. Lehet megálltak egy faluban hosszabb időre. Már három napja követem a nyomot. Éppen az egyik táborhelynél állok, Holló itt legelészik a közelben. Tegnap délután esett az eső. Mégsem nedves a hamu, még mindig meleg egy kicsit. Ez lehet az utolsó táborhelyük. Talán ma hajnalban hagyták el. Ők mindig megálltak egy-egy éjszakára, viszont én csak pár órára naponta, ezért is sikerült ennyire a nyomukba érnem. Bár egy napos előnyük volt, most csak pár órás lehet. 

  Viszont, ha a közelükben vagyok rejtőzködnöm kell egy kicsit. Elég szegény ez a környék, tehát lova kevés embernek van. Nos, egy nincstelen utazó egy ilyen lóval, mint Holló eléggé kitűnhet. El kell hagynom az utakat. Nem szeretném, ha bárki is lefülelne. Nili akár őrszemeket is hagyhatott kint, akik minden apró furcsaságról jelentenek. De valamiben biztos vagyok, ha valamiért lelassultak nem kockáztatják meg a további lassulást, szóval végig az utat követték onnantól, hogy elhagyták ma reggel a tábort. Még egy nappal ezelőtt találtam egy falut az út mentén. Némi kérdezősködés és pár kör bor a számlámra megoldotta hamar a nyelveket, így megtudtam nem tért be oda Nili csapata. Vettek ételt a lovaknak és az embereknek, majd azonnal tovább álltak. Akkor még gyors volt a tempójuk, most viszont lehet a következő faluban kénytelenek lesznek megállni. A tábort is csak azért hagyták el, mert nehezen védhető helyen vannak. Túlságosan nyílt a terep számukra, nincsenek szekereik, vagy ha van is akkor is legfeljebb egy darab. Egy faluban el lehet vegyülni és akár megvédeni is jobban meg lehet, mint egy szimpla egy éjszakás tábort. Nili nagyon jól képes felmérni a helyzetet, akár csak Markus. Én csak néha egy-egy megfigyelést tettem szóvá, egyébként stratégiailag helyeket bevenni, megtervezni sosem volt az erősségem. Egyetlen egy tervem van erre, bemenni belülről szétbomlasztani és kívülről végleg szétzúzni. Nyilván ez nem mindig működő képes, de az esetek többségében számomra megfelelt. Ha nem volt jó, akkor Markus és Nili irányított. 

  Minden apró falut alaposabban szemügyre vettem. Mivel nem tudom eldönteni stratégiailag melyik a jobb, ezért maradok a megfigyelésnél. Az első falunál csak a szokásos mozgást látom. Az emberek a földeken dolgoznak. Alig két órája kelhetett fel a nap, de ők már most kint vannak. Nekem nem való a földművelés. Végül olyan fél óra múltán bementem a faluba. Hollót kint hagytam, persze elrejtettem nehogy egy ember úgy döntsön neki jobban kell, mint nekem. Ott bent sem találtam semmi nyomravezető jelet. Nili tovább ment. Mivel sok a falu sok az átjárás is közöttük, így nem használhatom az úton talált nyomokat, mellesleg nem is az úton haladok. 

  Felszálltam Hollóra és tovább vágtattam. Ő se pihent sokat az út alatt, ezért jobban makacskodik a szokásosnál. Azonban szerencsémre hamar enged nekem. A második falut is elérjük egy rövid időn belül. Szinte semmilyen tereptárgy sincs a közelben, ami elrejthetne minket. Az erdő is fél órányira van gyalog. Két sziklát pillantok meg, körülötte kisebb fák, mögöttük meg egy nagyobb. Illúzió varázslatot használtam magamon. Ez a kis rejtekhely pont a faluval szemben van, ezért ha el akarom érni muszáj valahogy lepleznem saját magamat. Igyekeztem magunkat észrevehetetlennek álcázni. Mikor elértük azt a kis búvóhelyet kikötöttem a nagyobb fához Hollót. A kötelet akkorára hagytam, hogy a fedezék széléig el tudjon menni, de ne tovább. Kikandikáltam szikla és a fa találkozásánál. Sokkal nagyobb a mozgás, mint a másik faluban. Itt is dolgoznak a földeken, azonban itt elkezdtek palánkot építeni a falu köré. Bizonyos távolságokon fagerendákat ástak le a földbe. Azokat hosszú, ruganyos bottal fonták össze ezzel zárták be a rést a két gerenda között. Ez a palánk nem volt folytonos, ahol biztonságosan védett a házfal oda nem raktak. Ideiglenes megoldásnak jó, lelassíthatja az ellenséget. Azonban nem használnak sarat a fa megerősítéséhez. Könnyen meg lehet majd ezt az építmény gyújtani. Bár senki nem visel páncélt, vagy láncinget, ami katonára utalna van egy-egy ember, aki a munkálatokat felügyeli. Azoknál van egy botszerűség, egy rongyba csavart valami. Még a vak is kiszúrhatja, hogy egy kardot hordanak maguknál. Nagy valószínűséggel itt álltak meg, de a palánk építés mostanság nem ritkaság, mellesleg lehet zsoldosokat látok nem pedig Niliva kíséretét. Be kellene mennem oda. Viszont, ha felismernek vagy gyanúsnak tartanak akkor biztosan lelepleznek. Ha Nili meglát minden álcámnak lőttek. Muszáj kockáztatnom. A nyeregtáskához lépek és elkezdem kipakolni. Van nálam váltás ruha, azonban csak egy. A teljesen fekete ruháimtól megválok, egy barna, lenge, kopott nadrág, egy pár még a nadrágnál is kopottabb csizma, fehér hosszúujjú, bő ing, egy sötét barna mellény, amit nem gombolok be, a fejemre egy nyúzott kalap. A nadrágomat egy szíjjal tartom magamon, amire egy lapos erszényt fűzök, na meg egy kulacsot. A vállamra kapok egy szintén lapos tarisznyát csak egy dolog van benne. Sokszor kell álcáznunk magunkat egy küldetés alatt. Általában a legtöbben koldusnak állítják be magukat, vagy egy vagyonosnak, aki leszakadt a vadászcimboráitól. Ez a két végleg van. Az egyik küldetésünk alatt Markus-szal hiába kerestünk beutat a várba nem találtunk. Így kénytelenek voltunk mutatványosoknak álcázni magunkat. Több csoport is részt vett ebben, szóval nem egyedül voltam az eltereléssel. Markus a később csatlakozókhoz tartozott, míg nekem előre kellett mennem a többi mutatványossal. Egyetlenegy hangszer volt. Természetesen, mint a legfiatalabb megkaptam azt, hiszen senkit se tanítottak hangszeren játszani, ha a fiatal elrontja foghatjuk a korára alapon kaptam meg a népi furulyát. A furulya fából készült , kicsit rövidebb volt, mint egy vesszőm. Hat lyuk van a végénél, mondhatni a felétől lefelé fúrtak rá lyukakat. A tetején pedig volt a síp. Három nappal a fellépés előtt kaptam kézhez az álcámhoz szükséges darabot. Három napon keresztül próbáltam kisajtolni valamilyen hangot abból a szerencsétlen hangszerből. Természetesen nem jártam sikerrel szóval a fellépéskor én adtam a bolondot azzal a furulyával együtt. Miután vége lett annak az egésznek nagyon dühös voltam magamra hiszen kifogott rajtam egy egyszerű fafúvós hangszer. Sokat gyakoroltam rajta mire sikerült tűrhetően játszani vele. Azóta vándor zenésznek adom ki magamat. Bár már évek óta nem volt a kezembe valamelyest az ujjaim emlékeznek rá mit is kell csinálni, ha nem akkor elkönyvelnek egy tehetségtelen álmodozónak. Kiléptem a kövek takarásából és elindultam a falu felé. Mikor beléptem volna az utcára az egyik betakart kardú illető rám vakkantott.

 - Mit járatban fiú?

 - Mi járatban? Azt én magam se tudom. Megyek merre kedvem tartja. - mosolyogtam rá.

 - Mi a neved?

 - Plamus Denrick. De hívjon csak Rick-nek. - nyújtottam a kezemet.

  Valamiért az ő neve jutott először az eszembe. Anna biztosan nem örülne a névválasztásomnak, de amiről nem tud az nem fáj neki. A fegyveres a beburkolt kardjával arrébb csapta a kezemet és a következő mozdulattal lelökte a helyéről a kalapomat. 

 - Ha bemutatkozol a kalapodat vedd le, ne pedig a kezedet nyújtsd. - horkantott fel.

 - Elnézését kérem. - hajoltam le a fejfedőmért.

 - Mi a foglalkozásod? 

 - Zenész vagyok! A specialitásom a furulya. - emeltem győztesként fel a hangszerem. 

 - Na lódulj innen, ha semmi használhatót nem tudsz. - köpött a lábam elé.

 - Kérem, fáradt utazó vagyok. Csak ennék valamit, feltölteném a kulacsomat és már itt sem vagyok. 

 - Nem hallottad mit mondtam?! Lódulj innen! - emelte fel fel a kardját én pedig összehúztam magamat. 

 - Állj! - fogta meg agy másik katona alkat a társa kezét. 

  Abbahagytam a görnyedést. Kíváncsi vagyok mit akar. 

 - Játsszon valamit. Ha nem jó elmegy, ha jó akkor maradhat éjszakáig. - közben rám nézett - Az itteni zenészek nem olyan jók, talán egy kis frissesség nekik sem ártana. 

  Na jó, lehet elküldenek a francba. Akkor viszont máshogyan kell bizonyosságot szereznem. 

 - Mit játszhatok? - kérdeztem boldogságot színlelve, belül pedig inkább beletörődtem, mintsem boldog voltam.

 - Valami felemelőt Entera úrnő tiszteletére! - mondta az, aki ezt az egészet kitalálta. 

  Biztosan ez Niliva csapata. Már most megbizonyosodtam erről. Ezek itt előttem az őrségének a tagjai. 

 - Ahogy kívánják. - adtam be a derekamat.

  Úgy látszik komponálnom kell valamit, mert egy felemelő dalt se fogok neki eljátszani. A legtöbb felemelő dal az igazságosságról és a bátorságról szól. Nem érdemli meg ezeket. Az eddig a kezemben szorongatott furulyát az ajkamhoz emeltem. Az ujjaim maguktól ráfogtak a lyukakra. Párszor belefújtam próba gyanánt, mondhatni emlékeztetőül, aztán neki kezdtem. Próbáltam nem minden gyűlöletemet beleadni. Nem is figyeltem a játékomra. Tudtam milyen hangokat tudok kiadni a furulyával. Valamennyi hang eljutott hozzám, de nem fogtam fel mit is játszok éppen. Miután már úgy gondoltam elég lesz egy záróhangot adtam az egésznek és befejeztem. A tüdőmnek nem tetszett ez a hirtelen gyakorlat, de nem foglalkoztam vele. Mindenki döbbenten nézett rám.

 - Hová valósi vagy? - nézett rám kérdőn az engem leütni akaró.

 - A Nintens-dombság északi részéről jöttem. - hazudtam. 

 - Ott ilyenek a népdalok?

 - Ó, ez nem népdal. Ezt magam komponáltam Entera úrnőnek. - csacsogtam, bár szívesebben vertem volna a fejemet egy falba. 

 - Ahhoz képes elég vegyes volt a dal. - jegyezte meg a másik katona. 

 - Természetesen. - lendültem bele, közben igyekeztem kitalálni egy épkézláb hazugságot - Minden győzelmet beárnyékol az érte hozott áldozatok száma. Azonban az úrnő nem tört meg, helyette tovább biztatta a népet. Mindig egyre nagyobb biztonságot harcol ki nekünk embereknek, eközben pedig egyre nagyobb bizonytalanságba taszítja a tündéket. A zenével ezt a kettősséget próbáltam kifejezni, hiszen minden jóban van valami rossz és minden rosszban van valami jó. Úgy gondoltam ez jellemzi az úrnőt. 

  Még magamat is megleptem ezzel a hazugsággal. Remélem ezért bent maradhatok és ehetek legalább. 

 - Jól mondod öcsi! - karolt a nyakamba az a férfi, aki kérte ezt tőlem - Gyere, meghívlak ebédre. Azonban cserébe játssz ott is pár mulatósabb dalt.

  Csak kínosan mosolyogtam. Ha meghív ebédre tuti lesz benne hús is. Valahogy ki kéne ezt is magyaráznom. 

 - Szerintem nem örülne, ha meg kéne hívnia. - jegyeztem meg - Egyszer egy csata mellett eltalált egy tünde átok azóta nem bírja a húst a gyomrom!

  Tetetett fájdalommal szorítottam a kezemet a hasamra. 

 - Azok a nyomorultak! Nem képesek irányítani a saját átkaikat. Meg kéne fosztani mindet a varázserejétől.

  Csak egyetértően bólogattam. Ezért nem szeretek olyan helyre menni, ahol mindenkinek ez a véleménye. Minden hazugság, amit itt mondok. Néha viszont elég szórakoztató, ahogyan egy apró kis hazugsággal milyen lavinát lehet elindítani. A fogadó szerűségben elég áporodott volt a levegő, de még így is hűvösebb itt bent az idő, mint odakint. Egy csomó katonát láttam páncélban és fegyverrel a kezében. A muzsikusok a sarokban igyekeztek az egyébként nyomott hangulatot valamilyen mulatós zenével oldani, kevés sikerrel. Sokszor félrehúztak és a hangszerek se voltak már mai darabok. 

 - Hé, srácok! Végre találtam valami használható zenészt! - rángatott maga mellé.

  Egyáltalán nem tetszett, de hagytam magamat. Most a szende, álmodozó kisfiút kell alakítanom, akinek fogalma sincs az élet viszontagságairól. Csak mosolyogtam és reménykedtem nem látszik mennyire kényszeredett ez a cselekedet. 

 - Á, szóval ő adta elő azt a zenét, amit hallottunk. - nézett rá unottan az a katona - Azt hittük egy tünde játékát halljuk.

  Tünde? Mostanság volt pár alakváltásom, ezért tudtam jobban használni azt a hangszert? A tündék értenek a zenéhez. Magamról szólva nem tudok énekelni, ezért a zene többi része sose érdekelt csak ez a furulya, amiért ki tudott fogni rajtam. Legort-ként nem próbálkoztam megszólaltatni ezt a hangszert. Pedig lehet nagyobb sikerrel jártam volna, mint emberként. 

 - Együnk valamit, aztán mutasd meg a tudományodat! - húzott le az egyik asztalhoz a férfi. 

  A fogadóban két asszony és egy férfi dolgozott. Az idősebbik asszony csak a konyhában tevékenykedett, míg a fiatalabbik hordta ki az ételt és az italt, a férfi intézte a pénzügyi részét az egésznek. Óvatosan kanalaztam az elém rakott zöldség levest. Vagyis remélem zöldség leves. nem szeretnék rosszul lenni, mert véletlenül húst ettem. Azután megkínáltak egy pohár borral. Lassan iszogattam. A többiek már a harmadik vagy a negyedik pohárnál jártak mikor én végeztem az elsővel. Megtanultam már régen hogyan kell leitatni valakit, miközben te vele iszol. 

 - Akkor... - mutatott rám a férfi, aki behozott - Fururu... Furalyu... Faru... Mindegy. Játssz valamit!

  Úgy tűnik az alkohol megnehezítette számára a beszédet. Egy ilyen hangos társaságban elveszne a furulya szó, de miért is gondolkozom ezen? Mondjuk emiatt hívtak be. Oda ballagtam a többi zenészhez. 

 - Nos, szerintem addig a legjobb míg kábultak. - kezdtem - Milyen egyszerű dalokat ismernek?

  A legegyszerűbb mindenhol ismert ivós nótákat kezdtük el. Annyit kértem tőlük, hogy most kísérjenek engem. Pár hang után a katonák már nagyban énekeltek.

"Betértem egy faluba, hajajaj

Megláttam egy kisleányt, hajajaj

Vörös haja, zöld szeme, elkápráztat örökre,

Gyere ide kedvesem, légy az enyém örökre!

Betértem egy kocsmába, hajajaj

Két bort kértem azonnal, hajajaj

Egyre jöttek pajtások, mint az ágra hajtások,

Gyere cimbora igyál velem, itt maradunk véletek!

Betért hozzánk éjszaka, hajajaj

Csitult már a társaság, hajajaj

Ha te nékem nem volnál, megfizetni se tudnám.

Jöjj vissza hozzám kedvesem, had csukjam le a szemem."

  Ezt még háromszor eljátszottuk. Közöttük voltak még ehhez hasonló dalok, melyek a nép száján járt. Hallásból tanulni nehéz, de sikerült eljátszanom őket. A vége felé már többször is rontottam, lecsúszott az ujjam, esetleg kifogyott a levegőm. Azonban ez már nem zavarta a talaj részeg katonákat. Hirtelen az egyik megkocogtatta a vállamat. Ő még józannak tűnt. Otthagytam a zenekart, akik látván távozásomat a szokásos módon kezdtek el játszani. 

 - Valami baj van katona úr? - kérdeztem ártatlanul.

  Kicsit kipirultam és kapkodtam a levegőt. Azért egy órán keresztül játszani előtte semmi gyakorlással igazán nagy kihívás. 

 - Niliva kisúrnő hívatja. - nézett rám komolyan.

 - Értem. Megyek. - feleltem.

  Felismert volna? Ilyen közelről megérezte az energiámat? Pedig annyira lefedtem, amennyire csak tudtam. Esetleg a hangom, amikor beszélgettem a katonákkal? Vajon mi az, amiért magához kéret. Ha felismer szöknöm kell, esetleg a megmaradt józan katonákat kiiktatnom és kezdenem Nili-vel valamit, amíg értesítem a tündéket. Ha szökök akkor már nem fogom tudni őket annyira hatékonyan követni, mint eddig. Azonban még lehet nem fog felismerni. Mivel más nem volt nálam a furulyát szorongattam. Az egyik tőrömet magammal hoztam, de nem szeretném használni. Lehetőleg harc nélkül oldanék meg itt mindent. 

  Felvezetett a fogadó emeletére, ahol a szobák voltak. Ott is az utcára néző szobába mentünk. Benyitott, de ő nem ment be. Beléptem a kicsi, világos szobába. Niliva az ágyban ült. A fehér dunyha betakarta a lábát. Fehér ruha van rajta, haját tűvel feltűzte ezért láthattam az arcát. A bőre nagyon fehér, akárcsak a fal, szeme csillog, túlságosan is csillog. Mosolyogva felém pillant. Csak döbbenten állok az ajtóban. Eddig egyetlenegyszer sem mosolygott rám, mindig csak Markus élvezhette ezt a kiváltságot. Nem láttam a szemeiben a felismerést. Miért nem jött rá ki vagyok? Hirtelen ötlettől vezérleve óvatosan kitekintettem az elmémmel. Kicsit másként néz ki Niliva energiaszíne és az elméje is másabb. Vajon mivel találhattam el, mikor betört a faluba? Vagyis milyen átkot használt, ami visszapattant?

 - Kerülj beljebb, idegen! - intett az odakészített hokedlire.

 - De kisúrnőm! - jött volna be a katona.

 - Nem kell aggódnia! Ő csak egy zenész. Kérem távozzon, hagyjon kettesben vele. 

  Nem értem mi folyik itt. Most tényleg tanácstalan voltam. Nem értettem semmit se. A katona kiment, igaz itt volt csak az ajtó túloldalán.

 - Hallottam a maga játékát. - kezdte mosolyogva - Nagyon hasonlított egy barátom játékára. 

  Lehet játszottam már előtte? Lehetséges. Sokat gyakoroltam előttük. 

 - Ha kérhetném játsszon el nekem egy dalt, ami rólam jut az eszébe. 

 - Értettem, kisasszony. - nyeltem egyet.

  Nem utasíthatom vissza, az túlságosan feltűnő lenne. Ha most nem ismert meg akkor ezt ki kell használnom. Újra az ajkaimhoz tettem a furulyát és zenélni kezdtem. Nili-re gondoltam és a vele kapcsolatos érzelmeimre. Az elejétől kezdve mindenre. Mikor megismertük, a csatlakozása, az együtt végrehajtott küldetések, a titkolózására, mikor az anyja megtalált minket és a mostani árulására. Az agyam újfent kikapcsolt, az ujjaimra bíztam magamat. Mikor befejeztem letettem a furulyát az ölembe. Nem is vettem észre mikor Nili behunyta a szemét. Amikor abbahagytam rám nézett. 

 - Kicsit szomorú volt, de tetszett. Nagyon jó zenész lesz egyszer. - mosolygott.

 - Ha megbocsát. - álltam fel - Tovább szeretnék ma menni. 

 - Rendben. Köszönöm a játékát.

  Mikor kiléptem a faluból érdekes gombócot éreztem a torkomban. Akivel a szobában beszéltem valóban Niliva volt, akivel pedig a faluban találkoztam ő pedig egy gyenge utánzata az anyjának. Valami történt csak azt nem tudom mi. Felkerestem Annát, aki majdnem becsapódott a földbe miattam. Minden szükséges adatot elmondtam neki és reménykedtem. Érjenek ide minél gyorsabban, ugyanis míg Nili ilyen állapotban van látok esélyt a megmentésére. Erről nem szóltam Annának. Ha Markus tudomást szerezne róla akkor reménykedne. Nem szeretném hamis reménnyel áltatni.

72. fejezet - Tervek

*Anna szemszöge*

  Lustán fordultam egyet az ágyban. Teljesen betakaróztam, ugyanis fáztam egy kicsit. Az ágynak Legort illata van. Jobban belefúrtam a fejemet a párnába. Még nincs kedvem felkelni. Nyújtózkodtam egyet, mikor szembe jutott valami. Nem érzem magam mellett Legort-ot. Tegnap este nem akartam egyedül maradni még alvás közben sem, ezért megkértem maradjon mellettem. Erre visszagondolva hirtelen vér szökött az arcomba. Ilyen még nem történt ezelőtt. Tegnap ez a kérés természetesnek tűnt, viszont ma idegesnek érzem magam tőle. A fejemre húztam a takarót, hogy teljesen eltakarjam magamat. Hangokat hallottam mellőlem. Valakik beszélgetnek, az egyikük Legort volt. Óvatosan kikukucskáltam a paplan alól. A házban félhomály uralkodott, a nap egy kis csíkban sütött be az ablakon. Két alakot véltem felfedezni az ajtó közelében, mindketten magasak. Az egyikük Legort, a másikuk a mély hang alapján Markus. Nem is tudom más valaki be tud-e jönni ide rajta kívül. Nem hallottam mit mondanak, de ha hallottam volna akkor se értettem volna. Végül felültem az ágyban és ásítottam egy nagyot. Mindketten rám néztek, végül Legort mellém jött.

 - Jó reggelt! Jól aludtál? - kérdezte, közben leguggolt mellém.

 - Jó reggelt! - dörzsöltem meg a szememet - Jól aludtam, köszönöm.

 - Figyelj, ma reggel el kell mennem, ugye nem baj? - kérdezte aggódóan. 

 - Nem vagyok már kisgyerek. - duzzogtam - Nyugodtan menj, ha menned kell.

 - Van egy mosdó tál a sarokban, nyugodtan használd, ha pedig kimész, kérlek ne menj le az útról, ugyanis az őseim nem szeretik az idegeneket a kertben. Vigyázz magadra! - puszilt meg és elindult kifelé.

 - Te jobban vigyázz magadra! - mondtam neki.

  Erre visszafordult és elmosolyodott. A tegnapi hangulatához képest most sokkal boldogabbnak látszik. Vajon emlékszik a tegnapi beszélgetésre? Mindegy, ha nem majd úgy is látni fogja az emlékeimet. A szakaszomhoz kell mennem. Megint nyújtózkodtam egyet, majd felkeltem. A tegnapi ruhám van rajtam, egy kicsit gyűrött, de más baja nincs. A mosdó tálban gyorsan megmostam az arcomat. Remélem a tegnapi vörösség a szemem körül mára eltűnt. A hajamat gyorsan kiengedtem, az ujjaimmal gyorsan átfésültem a hajamat, majd újra összefogtam a szalaggal. Eléggé rongyos már, de a célra megfelel. Miután viszonylag normálisan néztem ki, nem úgy mint aki most kelt fel az ágyból. Kinyitottam  az ajtót és emlékezve Legort figyelmeztetésére csak az úton mentem. Nincs kedvem kideríteni milyenek a felmenői, ha dühösek. Már nem volt olyan korán, úgy látszik sokáig aludtam. A fogadóhoz mentem, ahol a többiek is vannak. Lace is most jött vissza az erdőből, úgy látszik nem csak én váltam el a szakasztól az éjszakára. 

 - Jól vagy? - kérdeztem Lace-től.

 - Jól vagyok. - felelte mogorván.

  Mindenki máshogyan dolgozza fel a gyászt. Beléptünk a fogadóba. Senki nem volt itt lent, csak Klirn. Beszélgetést hallottunk fentről, ezért mindketten felmentünk. Úgy tűnik mindenki a fiúk szobájában van. Kopogás nélkül nyitottunk be, mire mindenki felénk nézett. A legtöbbjüknek karikásak voltak a szemeik, úgy tűnik nem aludtak valami jól. Rignot a sarokban lévő ágyon feküdt bekötözve.

 - Itt fent? - kérdezte Lace.

 - Tegnap a gyógyító azt mondta jobb, ha nem kelek fel ezzel a sérüléssel, mert komolyabb is lehet. - mondta Rignot - Szóval a többiek idejöttek. 

  Igaz is, lehet ők csak a végére értek ide. A párbajt nem láthatták, ahogyan az Erdőszellem határozatát sem. Mondjuk én meg kihagytam a kivégzést és a temetést is. Csak Rignot volt ott mindennél. 

 - Eddig nem kérdeztétek? - néztem körbe.

 - Eddig aludt. - felelte Enturin - Szóval mi történt? Amber miért halt meg, ha egyszer időben értél ki?

 - Azt ígérték kiadják Amber-tet, ha nyerek és ők elmennek. Megnyertem a párbajt, ezért...

 - Várj már egy kicsit. - szólt közbe Enturin - Mintha kihagytad volna a párbaj részt. 

 - Nem volt nagy szám. - mondta Rignot - Szerencsémre nagyon lenéztek engem, így egy kezdővel volt dolgom. Egyáltalán nem számított az alakváltásomra. Egy tapasztaltabb Vadász tudott volna róla, hiszen ez az egyik legerősebb támadásunk. Ezt kihasználva nyertem, viszont mint látjátok hagyott maga után egy nyomot. Folytathatom vagy van még kérdés?

  Csönd volt a teremben. Senki sem szólalt meg. Így folytatta.

 - Szóval nyertem. Akkor átjött volna Amber, de Etron megállította. Akkor Erdőszellemi alakban volt, úgy tudom nem magától változott át. A Vadászoknál lévő fél Erdőszellem az illúziók mestere volt, és egy bajtársa kinézetét változtatta Amber-ré. Mint kiderült Amber-t már korábban megölték, mikor szökni próbált. Az Erdőszellem úgy határozott életért élettel kell fizetni, ezért megkaptam a jogot a Vadászok vezetőjének a kivégzésére. Mit ne mondjak nem örültem neki. - fanyalodott el Rignot - Nem tudok senkit se puszta hidegvérrel leszúrni. Most azonban muszáj volt megtennem. Anna még a kivégzés előtt elment Etron-nal. A temetésnél pedig ott voltatok, összevesztünk a Vadászokkal, ugyanis mi az erdőben szerettük volna eltemetni a halottakat, ők pedig elégetni szerették volna. Végül engedtünk a kérésüknek, ugyanis nekünk nincs hagyományos temetési szertartásunk, míg nekik van. Röviden ennyi történt. 

 - Szóval egy kémet szerettek volna bejuttatni közénk. - vonta le a következtetést Endrees - De mikor fedte volna fel magát?

 - Megvárták volna, míg vissza nem megyünk a bolygónkra. - felelte Thalia - Nyilván újra kezdték volna az egész kiirtásunkat.

 - Ezek után biztosan újra kezdik a bolygók megfigyelését a felkutatásunk miatt. - sóhajtotta Ametiszt.

 - Ez ellen már igazán nem tehetünk. - mondtam - Csak reménykedhetünk, hogy felhagynak az üldözésünkkel. Egyébként Denrick és Amber fegyverei hol vannak?

  A másik sarokba mutatott Rignot. Denrick íja le volt ajzva, nyilai a tegezben álltak, kardja letisztítva a hüvelyében volt, majd ezt a három dolgot egy nagyobb anyaggal középen becsavarták és egy kötéllel átkötötték. Amber-nek két személyreszabott tőre volt és egy rövid kardja, ezeket ugyanúgy csomagolták be, mint Denrick fegyvereit. 

 - Majd én átadom a szülőknek. - szólalt meg Rignot - Hiszen az én vezetésemre volt bízva a szakasz. Anna, te beszéltél Amber-rel igaz? Miért mentek el Denrick-kel?

 - Denrick úgy gondolta baj lehet a pajzzsal. Azt ellenőrizték mikor rájuk támadtak. - foglaltam össze röviden. 

 - És igaza volt? Baj volt a pajzzsal? - kérdezte Endrees.

 - Igaza volt. Pont a repedésnél kapták el őket. - feleltem - Legort már megjavította, most újra teljesen jó a pajzs.

 - Hogyan vehette ezt előbb észre Denrick, mint ő? - kérdezte hitetlenkedve Enturin.

 - Az alap pajzsot, ami nincs hozzákötve, nem érzékeli olyan jól mint amelyik hozzá van kötve. Vagyis inkább hozzá volt kötve, mert már azt is máshoz kötötte. 

 - Más szóval elfelejtette. - jegyezte meg Endrees.

 - Sok más dologra kellett figyelnie. - védtem meg Legort-ot.

 - Ne keressünk bűnbakot. - állított le mindenkit Rignot - A múlton nem tudunk változtatni. Most úgyis a jövőről kéne beszélnünk.

  Ekkor újra néma csend állt be. Most, hogy ketten elestek tőlünk mindenki elbizonytalanodott. Eddig se játékként tekintettünk az egészre, de nem volt bennünk félelem. Ismertük a halált, nem ijedtünk meg a hallatán. Azonban nem készültünk fel arra a lehetőségre mikor nem mi, hanem egy bajtársunk hal meg. Az utánuk maradó gyász és üresség szinte be nem tölthető. Valahol mélyen mégis tudtuk áldozatok nélkül a háború nem lenne háború, mégis a remény miszerint mindannyian visszatérünk bennünk élt. Most ez a remény elszállt akár egy szélben elengedett tollpihe. 

 - Menjetek nyugodtan vissza. - szólaltam meg - Egyedül én maradok, mivel Legort-nak is itt kell maradnia. A háború után pedig eldől mi lesz velünk. 

 - Nem megyünk. Senkit nem hagyunk hátra. - ellenkezett Rignot - Az itteni Erdőszellem figyelmeztetett minket a múltkor, miszerint jobb, ha nem ártjuk bele magunkat jobban a háborúba. Végtére is igaza van, nem a mi harcunk. Ezentúl mi csak tartalékosok leszünk és nem hagyjuk el a csapatot szó nélkül! Mindenki párosával jár, senki sem maradhat egyedül és fegyver mindig legyen kéznél. Mostantól az életben maradás lesz az első, nem pedig a harc, ha valakikre rátámadnak a menekülés legyen előrébb való a harcnál, világos? 

 - Gyávák módjára meneküljünk a harc elől?! - csattant fel Lace - Mégis miféle hozzáállás ez? Katonák vagyunk, vagy tévednék? Elveszítjük a bajtársainkat, ezt mindannyian tudtuk, mikor idekerültünk. Ez azután is előfordulhat míg ebben a háborúban vagyunk. Mindegy milyen a posztunk tartalékos vagy bármi más. Denrick-et és Amber-t se harc közben kapták el. Emiatt nem vonhatjuk ki magunkat a harc alól!

  Többen is helyeslően bólogattak. Én inkább tartózkodtam, ugyanis nem fogok mindig a szakasszal együtt mozogni Legort miatt. 

 - Elég legyen! - lett mérges Rignot is - Ha értelmetlenül halsz meg egy olyan csatatéren, amihez valójában semmi közöd az nem bátorság, hanem őrültség! Nem vonulunk vissza, itt maradunk és segítünk csak nem a harcokban. Lace, te akarod közölni Denrick és Amber szüleivel a gyermekeik halálát? A testvéreik szemébe is el fogod tudni mondani, hogy a Vadászok ránk találtak, mert elhagytuk a bolygót és emiatt haltak meg mindketten? Hogy ezentúl miattunk újra sokkal rejtőzködőbben kell élnünk? Az idejövetelünkkel sok minden megváltozott ez ellen nem tudunk mit tenni. Nekünk viselnünk kell a tetteink következményeit, ha még jobban belefolyunk az itteni harcokba a Vadászok se fognak békén hagyni minket miután elhagytuk ezt a világot. 

  Ezzel senki sem vitatkozott, főleg nem én, aki mindennek a kiváltója vagyok. Figyeltem a többiek reakcióit, hátha észreveszek egy dühös pillantást, de úgy látszik nem tekintettek engem felelősnek két bajtársunk haláláért, sem pedig a kialakult helyzetért. Nem szeretek tétlenül ülni, de igaza van Rignot-nak. Ez nem a mi háborúnk itt sem kellene lennünk. 

 - Ma beszélni fogok Argot-tal a döntésünkről. Lehet felderítők leszünk, vagy a sebesülteket fogjuk hordani, esetleg hírnökök. Még így is sok dolgunk lesz. Szóval ne aggódjatok nem fogunk unatkozni. - biztatott minket Rignot.

 - Most már elég legyen a beszédből. Rignot-nak pihennie kell. A mai nap még azt csináltok, amit akartok, holnaptól pedig más dolgunk lesz, mint eddig. - adta ki az utasítást Thalia - Most mindenki kifelé!

  Mindenki szót fogadott, senki sem mert Thalia-val ellenkezni. Mindig vigyáznak egymásra Rignot-tal, ha az egyikük lesérül a másik mindig ott van mellette és segít neki. Mivel Rignot a vezetőnk sok teher nyomja a vállát. Remélem Thalia ebben is segít neki, hiszen nem lenne jó ha Rig összeroppanna a nyomás alatt. Páran a fogadóban maradtak, páran velem együtt a faluban tébláboltak. Nem volt semmi dolgunk, amivel elterelhetnénk a figyelmünket a tegnap történtekről. Üres vagyok, legbelül nem érzek semmit se, nincs motivációm. Mintha lebegnék a sötétségben, semmit se tudván a külvilágról. Sok mindent megkérdőjelezek, amiről egykoron szikla szilárd meggyőződésem volt. 

  Mindig azt mondogatjuk, hogy nem félünk a haláltól, mert a barátunk, de vajon igaz ez? Biztosan nem félünk? Csak mi tartjuk barátnak, míg őt nem is érdekli kik vagyunk? Számára ez munka, nem olyan tevékenység, amiben az ember kedvét leli. Lehet az őseink is csak bemagyarázták maguknak a sok halált látván, vagy ki tudja. 

  A Vadászok az ellenségeink. Ezt az állítást korábban cáfoltam Boren és Nübtel miatt, de most ez a mondat kezd újra értelmet nyerni. Úgy tűnik hiába minden próbálkozás a Vadászok nem akarnak változni. Másra nem is gondolnak csak a megölésünkre. Ha valamelyik még a mi pártunkon is áll úgy végezheti, mint Retich és elfelejtheti az egészet. Azt hiszem erre illik a mondás, miszerint egy fecske nem csinál nyarat. 

  A háborúban azért hozol áldozatokat, mert azt szeretnéd a többi ember békében éljen. Ezt eddig minden itteni áldozatra rá lehet fogni. Azonban ilyen szempontból Amber és Denrick halála is értelmetlen volt. Ők nem a békéért, vagy a bajtársaikért haltak meg. Nem, őket a Vadászok azért ölték meg, mert alakváltók voltak. Azért mert egy olyan néphez tartoztak, akikre ők vadásznak. Ez egy ok az alakmásolóknak, de nekünk mit jelent? Bűnös lenne valamiért a népünk, amiért irtani kell? Esetleg ennyire félnének tőlünk? Szükség lenne rájuk, mert olyannyira veszélyesek vagyunk? Mégis miért ölnek meg minket a fajtánk miatt? Nem tudunk változtatni azon minek születünk, akkor meg miért? A származásunkat nem tudjuk leplezni, nem tudjuk megváltoztatni, mégis ők úgy veszik, mintha hibát követnénk el. Talán hiba lenne a létezésünk? Csak problémát jelentenénk a szemükben? Nem értem, miért akarják, hogy változtassunk azon, amin nem tudunk?

  Ha idegenek jönnek, el kell rejtőzni. Ezt minden gyerek tudja, akit alakváltóként neveltek. Eddig nem értettem miért nem maradunk és vívjuk ki a szabadságunkat. Egészen a tegnapi napig nem értettem. Eddig azt mondogatták az idősek, belefáradtunk a folyamatos harcba, ezért most kerüljük azt. Esetleg egy másik változat, egy soha véget nem érő háborúban, az áldozatok száma is véget nem érő lesz, majd megértitek mikor elveszítetek valamit. A gyerekek meghallgatják ezeket, aztán tovább rohannak játszani. Most viszont értem. Ezzel a visszahúzódás ceremóniával csak az áldozatok számát akarják csökkenteni, ezért a törékeny békéért, a meg nem bolygatott életünkért több ezer vagy tízezer alakváltó adta az életét. Mégis kik vagyunk mi, akik ezt az áldozatot könnyelműen eldobjuk magunktól? Akik izgalmat keresve gondolkodás nélkül megmutatják az erejüket és a fajtájukat? Egy suhanc vagyok, aki a saját önzőségéből a könnyebb utat választottam és felfedtem magunkat a Vadászok előtt. Így dobtam a szemétbe több tízezer áldozatot, miattam most újra meghalhatnak ugyanennyien egy újabb békéért, mert az előzőt egy gondolattal romokba döntöttem. 

  Mégis ki vagyok én, aki ezt az átkot hozta újra az alakváltók népére? "Egy kiválasztott vagy" - jutott eszembe egy mondata Katret-nek, mikor egyszer nagyon elszomorodtam és nem értem miért vagyok olyan, amilyen, miért történik velem mindez - "Két különböző alakváltónak a gyermeke vagy. Ez a kettősséged segít majd békét hozni a népünkön belül." Keserűen felnevettem magamban, ezen a gondolaton. Végtére is a népünk kezd újra összeforrni, de a bajok, amiket rájuk hoztam sokkalta rosszabbak, mint a szétválásunk. Mondjuk lehet igaza volt Katret-nek, kiválasztott vagyok, akinek az volt a sorsa, hogy népét az elpusztulás feneketlen kútjába taszítsa. 

 - Úgy látom mégsem hagyhatlak egyedül, mikor éppen gyászolsz. - hallottam Legort hangját.

  Körülnéztem, de nem láttam rajtam kívül senkit. Azt hittem még a faluban bóklászok, pedig közben bejöttem az erdőbe és nem is tudom merre vagyok. 

 - Nem találsz? - kérdezte gúnyolódva.

  Újra körülnéztem, minden centimétert alaposan megnéztem jobbra is, balra is, elöl is és hátul is, de senkit sem találtam. Már éppen kezdtem volna magamban átkozódni, mikor hirtelen egy fehér virág hullott alá az orrom előtt. Azonnal felnéztem a felettem tornyosuló fára. Hatalmas fa volt az itteniekhez képest. A törzsét talán öten körbeérjük, de még abban sem vagyok biztos. A lombkoronája terebélyes és hihetetlenül szerteágazó. A zöld levelek között sok sok fehér virág nyílt. Legort ott ült az egyik ágon és figyelt engem, majd maga mellől leszakított egy virágot és leejtette. A virág forgott a tengelye körül miközben aláhullott, nem egyenes úton zuhant, hanem szépen kecsesen a levegő minden apró változására reagálva táncolt a lefelé tartó útján. Kitettem a tenyeremet és a kis virág megpihent rajta. Gyönyörű volt, a szirmok találkozásánál halvány rózsaszínek voltak a szirmok, a tetején pedig már ragyogó fehérek. Hirtelen Legort is leugrott elém a fa alsó ágáról, pedig nem rég még sokkal magasabban volt. Emberként is szinte hangtalanul tud mozogni. 

 - Illik hozzád ez a virág. - szólalt meg.

 - Csak vigasztalni próbálsz. - jegyeztem meg.

  Mosolygott miközben megrázta a fejét, mintha nem hinne abban, amit mondok. Kivette a virágot a tenyeremből és a hajamba tette. 

 - Igazam volt. - mondta - Tényleg illik hozzád. 

 - Most ezzel akarsz jobb kedvre deríteni? - néztem rá - Mit ne mondjak rossz úton haladsz. 

 - Erre nem vennék mérget. Hiszen az előbb is inkább a virággal foglalkoztál, most pedig engem piszkálsz. Könnyedén eltereltem a figyelmedet arról a sok ostobaságról, amit összehordtál magadnak. 

 - Nem voltak ostobaságok. - fortyantam fel - Mindegyik igaz. 

 - Ha valaki megtámadja azokat az értékeket, amikben hiszel akkor nyilván valóan véded őket. Mindenki ezt tenné, csak arra nem készülnek fel a legtöbben, mikor saját maguk kezdenek el kételkedni azokban az értékekben. 

 - Jogosan kételkedek! Ezt te is tudhatnád, hiszen össze van kötve az elménk.

 - Ezt nem mondanám. Nem félsz a haláltól, mert ő a barátunk. Mindig ezt mondogattad, csak jött egy váratlan fejlemény, miszerint nem te hanem két barátod halt meg. Szerinted ők féltek? Arra gondoltak milyen nemes célért áldozták fel magukat? Nem volt bennük félelem, elfogadták azt, amit sok ember nem. A halál nem gonosz és kapzsi, egyszerűen jön és segít átkelni, mikor itt vége szakad a dolgaidnak. Ezért is tekinti a néped a barátjának. Vitatkozol ezzel? 

 - Ne-em. - gondolkodtam volna el, de Legort nem hagyott rá időt folytatta.

 - A Vadászok az ellenségeitek, igen ezt tegnap megtudtuk. Azonban ezek ellenére mégis sikerült hármat magad mellé állítanod. Jogosan cáfoltál rá az állításra, hiszen látszik egyre kevesebben akarnak hajtóvadászatot indítani ellenetek. 

 - De csak hármat... - kezdtem.

 - Csak hármat? Eddig az egész történelmetekben nem sikerült hármat magatok mellé állítani. - nevetett fel Legort.

 - De...

 - Nincs de. Folytatom. A háború nem szép és jó. Legvégső soron soha sem igazságos. Sok jó ember hal meg és sok gyalázatos marad életben. Ez ellen nincs mit tenni, legfeljebb tiszteleghetünk a haláluk előtt, miszerint kardot fogtak mikor úgy gondolták szükség volt rá. Az okot miszerint miért haltak meg felesleges keresni. Két idióta veszekedése miatt főként. Szóval jelenleg a legtöbb halál az én lelkemen szárad, mert nem vagyok hajlandó behódolni Entera-nak. 

 - Ez nem igaz!

 - De az! Folytatom, ne vágj közbe! Nem éppen egy udvarias szokás, ha mindig félbeszakítasz. A visszahúzódás nálatok az áldozatok elkerülése végett alakult ki, de nem támaszkodtok erre. Nekünk is segítettetek mikor bajban voltunk. Folyamatosan figyeltek mikor valaki idegen jön, felméritek a helyzetet. Ezt inkább óvatosságnak hívnám, mintsem fejvesztett menekülésnek. Ez a módszer nem a katonákat, hanem a közembereket hivatott védeni. Ezt ne felejtsd.

 - Tudom, de...

 - Ha tudod, miért agyalsz rajta? Mellesleg kértelek, hogy ne szakíts félbe. Az utolsó dolog volt a legnagyobb ostobaság, amit kitaláltál. Ennél még az is jobb, ha kitalálod lávát fogsz gyűjteni emlékbe. 

 - Hé! - csattantam fel.

 - Mi ez a hé? Igazam van! Eddig is kerestek titeket a Vadászok, nem teljesen ostobák! Tudják, ha még születik alakmásoló, akkor nyilvánvalóan születnek alakváltók is. Eddig is kerestek titeket, most csak bizonyosságot kaptak az állításuk felől. Ennyi történt. A népedet pedig ne féltsd, fel vagytok készülve erre a helyzetre, ha nem ti mások hagyták volna el azt a világot vagy fedezik fel őket a Vadászok. Ez a kiválasztott dolog, nem tudom miről beszél Katret, de átérzem a helyzetet. A különlegességed miatt mindenki tőled várja a megoldást, még azokat is, amiket ő maga meg tud oldani. Ehhez annyit fűznék hozzá, miszerint még hatalmas szerencse, hogy te kaptad ezt a hatalmat nem pedig más. Gondolj Palkot-ra, arra az elmebetegre. Ha neki lettek volna ezek a képességek most biztosan hallottak lennénk. Nagy teher, ezzel nem vitatkozom, de jól használod az erődet. Ne aggódj, jól csinálod. Mikor valakinek ekkora ereje van szinte csak magára számíthat és nem kap visszajelzést miszerint jó-e az, amit tesz vagy sem. Érted? Szóval ne kezdj el megint ilyen hülyeségeke agyalni. 

  Döbbenten álltam a fa alatt. Legort emberi alakjában sosem beszélt ennyit és vigasztalni se vigasztalt meg senkit se. Gyerekesebbnek hittem és kicsit önzőnek a tündei alakjához képest, de a mostani kitörése szembemegy az eddigi elképzeléseimnek. Csak pislogtam, de már nem törtek fel azok a gondolatok, mint az előbb. Mivel nem szólaltam meg, Legort megint belekezdett.

 - Tudom min mész át, már egy párszor én is megtámadtam azokat az elveket, amikben hiszek. Csak veled ellentétben én Markus-nak kezdtem el kifejteni a véleményem. Főleg azért, mert beszélni nem beszél sokat és ezért hihetetlenül jó hallgatóság. Egy ideig hallgatott is, aztán hirtelen párbajra hívott. Nálunk egy párbaj mindig több körös, ugyanis utálom mikor legyőz. Mindig ő győz, ezt akkor is tudtam és most is tudom. Amikor már mindketten kifáradtunk a harctól akkor válaszolt nekem az agymenésemre. "Ha ilyen könnyen eltereltem a figyelmedet azokról az ostobaságokról, amiket összehordtál itt nekem," - mélyítette el a hangját Legort Markus-t utánozva - "akkor bizonyára te magad se gondoltad őket komolyan." Egy ilyen okossága után hozzá tette miért is veszítettem ellene, így megtörte a saját bölcseletének az utóhatását. 

 - Mintha te ezt most nem tetted volna meg. - motyogtam - De köszi. 

  Elmosolyodott. Emiatt én is boldogabb lettem tőle. Így most belegondolva, tényleg hülyeségeken agyaltam annyit. 

 - Látom jobban vagy. - emelte fel a fejemet, hogy a szemébe nézzek - Mondanom kell valamit.

  Megrémültem. A pillanatnyi boldogság tovaszállt és aggodalom vette át a helyét. 

 - Nem kell ennyire megrémülnöd! - ijedt meg Legort is - Nincs semmi baj. Csak bebizonyosodott, hogy Niliva nem volt tegnap a Vadászokkal, szóval a szövetségük felbomlott. A felkutatását rám bízták. Nem lesz más, mint megkeresem és jelentek. Nem fogok egyedül szembeszállni a seregével. 

 - Szóval itt hagysz? - csüggedtem el. 

 - Nem sokáig, szerintem pár napon belül megtalálom. - nézett rám - Addig kérlek ne gondolkodj ilyeneken. A házamba be tudsz menni, ha külön akarsz aludni, bár az ágyért lehet küzdened kell egy kicsit Markus-szal.

 - A többiekkel maradok. - nyugtattam meg - Markus-é lehet az ágy. Ne csinálj őrültséget és mikor ráérsz beszéljünk. Ne keveredj bajba!

 - Te se! Szükségtelenül ne vállalj veszélyt! Próbálj meg nyugton ülni a fenekeden vagy ha nem megy akkor tehetsz pár kört a falu közelében, ugyanis most nincsenek itt a Vadászok, így a környék számotokra veszélytelenebb lett. 

 - Rendben, majd meglátom milyen dolgaim lesznek. Rignot ugyanis beszél majd Argot-tal, miszerint mi csak tartalékosok lennénk és minden egyéb munkát elvállalnánk, ugyanis ez nem a mi harcunk.

 - Támogatom az ötletet, így nem leszel akkora veszélyben.

 - Szerinted nem tudom megvédeni magamat?! - csattantam fel játékosan.

 - Háát... - húzta az agyamat. 

  Durcásan elfordultam tőle. 

 - Na, lehet most látsz utoljára. - próbált puhítani és közben megpróbált elém kerülni, de folyamatosan elfordultam tőle. 

  A végén már nem tudtam mogorva arcot vágni és akaratlanul is elnevettem magamat miközben próbáltam nem Legort-ra nézni. Ez elég gyorsan fogócskává nőtte ki magát. A fa körül rohangáltunk, mint a kisgyerekek. Egyszer nem figyeltem és elém került egy gyökér. Természetesen hasra vágódtam a botlás hatására. 

 - Jól vagy? - kérdezte aggódóan Legort és felsegített. 

 - Persze, csak hirtelen elém került a fának a gyökere. - feleltem.

 - Ezek a gyökerek nagyon gyorsan képesek helyet változtatni. - mondta tetetett komolysággal az arcán - Ez a gyökér is majd' kétszáz éve tartózkodik itt.

 - Nem úgy értettem! - néztem rá.

 - Most így fogócska után hajlandó vagy rám nézni?

 - Kiböjtölted. - vágtam rá.

  Csak mosolygott rajta. Valahogy mellette meg tudok feledkezni a külvilágról és úgy viselkedek, mint egy gondtalan gyermek. 

 - Ha meg mersz halni még én is megtéplek! - fenyegettem meg.

 - Máris több okom van vigyázni magamra. - mosolygott - Nem mintha eddig nem lett volna elég indokom rá. Viszont most már tényleg indulok, nem húzom tovább az időt. Minél előbb kezdem, annál hamarabb lesz meg Niliva, ha pedig meg lesz előbb láthatlak. 

 - Csak bajba ne sodord magadat a nagy sietségben. 

 - Nem fogom. De te se tedd! - ezzel elindult kifelé az erdőből.

  Hirtelen eszembe jutott valami.

 - Legort! - kiáltottam utána, mire gyorsan megfordult.

 - Mi a baj? 

 - Merre van a falu? Itt valamiért eltompultak az érzékszerveim. - mentem utána.

  Felnevetett.

 - Gyere, elkísérlek. Akkor majd a főkapun át távozom.

  Csöndben sétáltunk egymás mellett. Mellettem van, és ez a tudat elég is, másra nekem most nincs is szükségem. Nem kell beszéd, vagy tett csak egy biztos pont, aki mindig mellettem lesz mikor szükségem van rá.

*Legort szemszöge*

 - Etron! Kelj fel! - szólt Markus.

  Kinyitottam a szememet. A nap már besütött az ablakon, mellettem pedig Anna aludt. Tegnap este nagyon rosszul érezte magát és nem akart egyedül lenni, ezért hazahoztam, majd együtt aludtunk. Bárcsak tovább aludhattam volna, akkor tovább maradhattam volna mellette. Gyorsan elhessegettem az ötletet és felkeltem. Markus nem szólt egy szót sem a látottakra. Nem tartozik rá, és ha nincs hozzá köze akkor nem is beszél róla. Elég komor alak, de jó barátom.

 - Mi történt? - kérdeztem, mikor végre kikászálódtam az ágyból.

 - A két tünde vezető beszélni akar velünk. - mondta szűkszavúan. 

 - Értem. Akkor menjünk. 

 - Szó nélkül? - nézett hátra a vállam felett.

 - Nyilván szólok neki. - feleltem.

  Éppen ásított egyet mikor felé fordultam. Nagyon aranyos látvány, a haja kócos, a ruhája gyűrött és a szemei még álmosan pislognak. A tegnapi után igazán örülök, hogy jelenleg nem küzd lelki traumákkal. Az alakváltók szinte sebezhetetlenek, egy gyenge pontjuk van az pedig a bajtársa, ha őket veszik célba menten sebezhetővé válik. Tegnap ezt használták ki a Vadászok. Beszéltem pár szót Annával, aki álmosan válaszolgatott, remélem valamennyire felfogta mit mondtam, mert egész végig úgy nézett ki, mintha még aludna. Markus vezetett a két tündéhez az út alatt egyszer sem szólalt meg. Nem beszédes ezt jól tudom, de mintha most még szófukarabb lenne az átlagosnál. 

  Régebben Nili közelében nagyon könnyen megnyílt. Úgy látszik akkor annyit beszélt, hogy úgy véli az egész életére elég volt. Hirtelen a fák között megpillantottam a két tündét. Ők is észrevettek minket és felénk fordultak. 

 - Miről van szó? - kérdeztem.

 - Tegnap a Vadászok elhagyták a bolygót. - kezdte Dante - A visszamaradt tábor maradványokból és a viselkedésükből úgy sejtjük Niliva és a csapata már nem volt tegnap a Vadászokkal. Ez egy elég nagy probléma.

 - A Névtelenek Broton-ban kívánnak egyeztetni velünk. - folytatta Argot - A levélben írtak szerint alig kell nekik egy hét Broton elfoglalásához. Az indulással sietnénk, viszont ha Niliva és a csapata a környéken jár akkor könnyedén hátba támadhatnak mikor éppen két táborhely között menetelünk. Már így se vagyunk erőfölényben, ha még ritkítanak a számunkon akkor sokkal kevesebb esélyünk lesz megnyerni ezt a háborút. 

 - Arra kértek fel minket, hogy találjuk meg Niliva táborát? - néztem rájuk.

 - Csak téged, Falto Etron. - nézett rám komolyan Dante - Ha mégis megtámadják ezt a falut Niliva ellen Markus-szal több esélyünk van a győzelemre. Tudtommal egy ilyen munkára egyedül is elég vagy.

 - Pontosan mit várnak el tőlem? - kérdeztem és véletlenül az udvarias formát használtam.

  Felkérőnek hittem őket egy pillanatra, olyan személyeknek, akik munkát adnak a Névteleneknek. Ha egy ilyen emberrel beszéltem megtanultam udvariasan kommunikálni. Az apró kis botlásom miatt elnéztem, és a csizmám orra kötötte le a figyelmemet. Markus-nak biztosan feltűnt a nyelvbotlásom, de a tündéknek nem biztos. Ők lehet észrevették, de nem foglalkoznak vele. 

 - Mikor lettél ilyen tisztelettudó? - kérdezett rá Dante.

  Argot nem kérdezett semmit, csak egy pillantással elhallgatta a társát.

 - Csak kutasd fel. - mondta Argot - Ne menj a táborába, ne keveredj harcba. Megkeresed, mondasz egy biztos helyet. Mérd fel kívülről és maradj a közelében. Anna fog mindent elmondani nekünk. Így megspóroljuk az utat, amit az ide-oda rohangálással töltenénk. Mellesleg amíg oda nem érünk figyelemmel tudod kísérni a tábort és az esetleges továbbállásukat is azonnal jelenthetnéd. Vállalod?

 - Megértem a kockázatot. - néztem Argot-ra - Azonban nem tudom mennyire jó ötlet magukra hagyni az alakváltókat a tegnapi események után. 

 - Az alakváltók alatt kizárólag Annát érted, igazam van? - szólt közbe Dante.

 - Felelősnek érzi magát. Nem tudom ilyenkor helyén való lenne-e egyedül hagyni őt. Szívesebben maradnék, de nem szeretném jobban elhúzni ezt a háborút. Vállalom a küldetést. De előbb beszélnék Annával. Ma el fogok indulni, amint találok valamit jelentkezem. Cserébe lenne egy kérésem.

 - Mi lenne az? Ha nem lehetetlen teljesítjük. - felelte Argot.

 - Ezután lehet megutálnak az alakváltók, de értük teszem. Anna szakaszára ne bízzatok a jövőben öléssel járó feladatot. Megterhelő lenne nekik és a végén olyan katonák lesznek, akik nem fogják érteni a halál fogalmát. 

 - Ha nem kéred, akkor se engedtük volna őket egyhamar a harctér közelébe. Az a kérdés az alakváltók mennyire szeretnék ezt. 

  Erre nem mondtam semmit, csak elindultam oda, ahonnan Annát érzékeltem. Fura gondolatok kavarognak benne, ezekre sosem szokott gondolni. Reméltem Anna sosem jut erre a pontra, mint én. Mikor a saját elveidet és hitedet támadod akkor vagy a legsebezhetőbb. Meg kell fontolnom mit mondok neki, ugyanis egy rossz szó és sosem lesz a régi. Miközben Anna felé igyekeztem, folyamatosan gondolkodtam. Végül megálltam annál a hatalmas és öreg fánál, ahová egyszer a tündéket is hoztam. 

 - Virágzik. - mondtam félhangosan. 

  A különlegessége ennek a fának, hogy télen hozza a gyümölcseit. Pont jó időzítés. Felmásztam a fára, közben igyekeztem Annát idehívni magamhoz. Ha elgondolkodik sokkal könnyebb hatni az ösztönlényére, amit a sétálásra használ. Ha jól sejtem valójában fel sem fogja merre halad. El kell terelni a figyelmét azokról a gondolatokról és sokkal hatásosabb ezt önállóan megtenni, mintha más tenné. Amikor más beleavatkozik, úgy gondoljuk megzavartak és igyekszünk visszatérni a gondolatmenethez. Azonban mikor magunktól figyelünk fel valami másra, akkor valamiért nehezebben találjuk meg a gondolatok fonalát, amit egészen addig követtünk. Ismerem Annát nem tudatosan, de folyamatosan figyeli a környezetét. Ezt minden alakváltó csinálja, ezért is tájékozódnak ilyen jól az erdőkben. Figyelnek, még ha teljesen máshol járnak fejben a testük figyel. Ők mindenkinél jobban tudják milyen veszélyes hely lehet az erdő, és a túlélésed attól függ mennyire lankad a figyelmed. Ezt az ösztönös figyelmét talán felkelti ez a kirívó látvány. Bár biztosan az elején meglepte őket a növények más milyensége, de mostanra hozzászoktak. Ez a fa viszont mindentől elüt, amit eddig láttak. Remélem észreveszi, akkor meg lehet majd őt menteni az összeomlástól, amit a saját maga folyamatos támadásával ér el.

  Itt jön. Lenéztem és figyeltem. Leszakítottam egy virágot és elengedtem. Nem vette észre pedig előtte esett le. Végül csak megszólítottam. Igyekeztem vidámnak tűnni olyasvalakinek, akinek jelenleg nincs nagy problémája. Muszáj kicsit gúnyt űznöm belőle, különben nem fogja fel mit csinál. A heves reakcióból ítélve nem is sejti mit akarok elérni. Mondjuk ezzel a színjátékkal át tudom verni azt, akivel össze van kötve az elmém. Nem túl jó előjelek. Lehet azért nem veszi észre, mert amit mondok azt igaznak gondolom? A játék mellé már más, azt nem gondolom hazugnak csak szükség szerűnek. Mondjuk Anna mindig is utált más elméjében kutatni, az enyémet is békén hagyja, talán ezért nem veszi észre. Megnyugodott. Akkor jöhet a hideg zuhany. Továbbra is kicsit szórakozott maradtam, bár már nem volt szükséges. Lehet nem is volt szándékos. Ezek a kilengések, amikor gyerekesebben viselkedem, jobban mondva, mikor a korosztályomnak megfelelően viselkedek, sokkal gyakoribbak Anna közelében. Mióta találkoztunk azóta kivált belőlem valamit, de minden alakomban mást. Mindhárman máshogyan reagálunk Anna jelenlétére. A tünde alakommal van a legbarátságosabb viszonyban, az erődszellemi pedig minden másnál jobban védi, emberként pedig még nem építettünk ki szinte semmilyen kapcsolatot. 

  A kapuhoz érve elváltam Annától. Klirn várt ott rám.

 - Az a nagy darab, aki veled jött ide szólt, miszerint elmész. - nézett rám Klirn - Anyám ezt meghallotta és összecsomagolt neked. 

  Előhúzott a háta mögül egy batyut. Friss kenyér illat csapta meg az orromat. 

 - Egy kulacs víz, kenyér és pár zöldség, ami még érik. Anya tett volna bele szalonnát, ami az első vágásból van, de mondtam neki, hogy rosszul vagy a hústól. - nyújtotta át a batyut. 

 - Köszönöm szépen. - vettem át - Még nincs korán egy disznó vágáshoz?

 - Egy fogadót üzemeltetünk és egy csapat félvadállat szállt meg nálunk. Jelenleg nincs túl korán. - nevetett - Meg ne halj, tudod jó lenne ha az a ház nem állna üresen. 

 - Szerinted egy ilyen aprócska feladatba beletörik a bicskám? - néztem rá szúrósan - Akkor eléggé alábecsülsz. 

 - Úgy legyen. Viszlát, Anyám kicsinál, ha tovább maradok a kelleténél. 

 - Viszlát. - intettem utána. 

  A kapu kitárult én pedig kimentem. A fal mellett legelt a két ló, amivel Markus-szal jöttünk. Hollóhoz mentem és eloldoztam őt, majd felültem rá. Csak telepátiát használva nem fogok Nili-re lelni, gyakorlott a menekülésben a legtöbb mágikus nyomot eltüntette. Először a Vadászok táborát kell megnéznem, majd onnan követem a nyomokat. Szerencsénkre Nili kiképzésére nem jutott idő, ezért mondhatni előnyben vagyok hozzá képest.

 - Sietek. - közben visszanéztem a falra - Ígérem, sietek!

71. fejezet 2. rész - A Halál a barátunk

*Anna szemszöge*

  Kiszaladtam a fogadóból. Enturin várt rám, amint mellé értem a fal felé indult, közben elkezdett mesélni.
 - Ma kora reggel tűntek el. Senkinek se szóltak, csak elmentek. Azóta nem találjuk őket. A szaguk is kezdett eltűnni, tehát már több órája nincsenek a falakon belül.
 - Hova vezettek a nyomok? Gondolom páran átalakultak.
 - Lace volt az első, aki átalakult miután nem találta Amber-t. Akkor szólt nekünk. Azóta mindannyian utánuk kutatunk.
 - Valakinek kell még utánam szólni?
 - Nem.
 - Együtt tűntek el? Nem lehet, hogy az erdőben vannak? - találgattam.
 - Erre is gondoltunk, ezért mentem érted, mert mi ketten fogjuk átnézni az erdőt.
 - Két macska alakváltó? - értetlenkedtem.
 - Te tudtommal az összes alakváltót képviselteted, vagy tévedek? - kérdezte őszintén Enturin.
 - Nem nagyon szoktam a farkas alakomat használni, ezért sokszor megfeledkezek róla. - magyaráztam - Akkor vágjunk neki.
  Igyekeztem átváltozni farkassá, de mit ne mondjak eléggé nehezen akart sikerülni. Nem szabadna egyik alakomat se ennyire elhanyagolni. Most már mindegy, ezentúl oda kell figyelnem erre is. Enturin a jaguár alakját választotta. Igaz annak van a legjobb szimata, de elég hideg az időjárás ehhez az alakhoz. Ha rájön egy másikat fog választani, most a Amber és Denrick megtalálására kell koncentrálnunk. Miközben haladtam igyekeztem a telepátiámmal is keresni őket, de még így is beletelik némi időbe ennek az erdőrésznek az átvizsgálása.

*Legort szemszöge*

  Amint elhagyta Anna a fogadót megkönnyebbültem. Ez a Vadász folyamatosan figyelte minden mozdulatát és ugrásra készen várt. Már csak Emerisz és Klirn volt még a fogadóban.
 - Klirn! - szóltam neki.
 - Igen?
 - Haza kísérnéd Emerisz-t?
 - Persze. - felelte közben a Vadászt nézte.
 - Etron... - kezdte Emerisz mielőtt még kilépett volna az ajtón, látszott rajta, hogy keresi a megfelelő szavakat - Később tudnánk beszélni?
 - Nincs akadálya. - feleltem neki, kicsit feszélyezve érzem magam.
  "Etron..." Nem tetszik ez a megszólítás tőle. Bár igaza van, most nem Legort vagyok. Végre elhagyták a fogadót, már csak ketten vagyunk. A csönd mely most erre a házra telepedett szinte kézzel fogható volt. Tisztán lehetett hallani a hátsó ajtó halk nyikorgását minden egyes aprócska szellőre.
 - Szóval, miért akartál kettesben maradni velem? - tért a lényegre Retich.
 - Figyelni foglak. - mondtam neki és felé fordultam - Ha a faluban bárki felé is ártó szándékkal közelítesz, legyen az ember, tünde vagy alakváltó kérdés nélkül végzek veled, érted?
 - A nap minden percében a sarkamban akarsz lenni? Az eléggé kellemetlen lenne. - mosolyodott el gúnyosan, mintha az előbb valami teljesíthetetlen ígéretet mondtam volna.
 - Nem, félreértettél. Nem kell a közeledben lennem ahhoz, hogy figyeljelek vagy hogy megöljelek. Míg Argot és Dante ide nem ér addig viszont személyesen ügyelek rád.
 - Te még emberi alakban is meg tudtad sebezni Ventus-t. Egy ilyen erős harcosra egy ilyen piti ügyet bíztak? Nem igazán bíznak benned. - mosolygott továbbra is - A haláltól pedig nem félek.
 - Rám bízták? Megint tévedsz. Azért vagyok itt, mert megpróbáltad megölni Annát. Saját akaratomból ügyelek rád. Nem félsz a haláltól? Ne hazudj!
  Döbbenten rám nézett, közben ökölbe szorította a kezeit és a szája is elfehéredett annyira összepréselte.
 - Nem hazudok, nem félek a haláltól! - ellenkezett.
 - Ha nem félsz a haláltól, miért váltottál alakot mikor éppen a halál küszöbén voltál?
 - Nem félek a haláltól, de ha lehet elkerülöm, ez minden normális ember reakciója!
  "Ez minden normális ember reakciója!" - még párszor végigcsengett a fülemben ez a mondat.
 - A normális emberek nem képesek alakváltással elmenekülni előle. - mondtam végül - Miért gyűlölöd ennyire az alakváltókat?
  Kérdésemre csak értetlenkedő tekintet volt a válasz.
 - Gondolom hamar megtudtad, hogy segített az életed megmentésében, mégis mikor megtudtad a kilétét azonnal meg akartad ölni. Miért? Az alakmásolók nem éreznek ösztönös gyűlöletet irántuk, ezt tudom, de akkor mi okotok van rá?
 - Vannak olyan viszályok melyek éveken át üldözik a népeket. - felelte mintha ezzel mindenre választ adna.
  Nem tudtam megállni és halkan felnevettem. Cserébe dühösen nézett rám.
 - Már azt hittem a pillanatnyi hallgatásodból, hogy valami ésszerűbbel fogsz előállni. - néztem rá - De persze nem gond, ha nem tudod, a közkatonák sokszor nem értik mi dolguk a csatatéren, pont erre jók. Ha az a feladatuk, hogy ide menjenek és leöljenek egy csapatot akkor visszakérdezés nélkül megteszik, mert úgy gondolják a feletteseiknek elég indokuk van rá.
  Még dühösebb lett, mint előtte, de visszafogta magát. Jelenleg még én is földre vinném pusztakezes harcban. Aztán a haragja eltűnt és a helyét valamiféle gúnyos öröm vette át.
 - A csatáról és a gyilkolásról egy képzett bérgyilkos akar kioktatni? Miféle váratlan fordulat. Akkor ha már te kérdezgetsz, akkor had kérdezzek én is. Te miért ölsz?
 - Mert meg kell nyernünk ezt a háborút. - feleltem - Ennél nincs több okom.
 - Még akkor is ez volt az okod mikor bérgyilkosi munkát hajtottál végre? Vagy mikor a kis alakváltód miatt három bajtársam életét vetted?! A nyakamat teszem rá nem csak őket, hármójukat, ölted meg már amiatt a lány miatt. Hiába akarod a tiszta szívű, nemes lovagot játszani, akit csak a világ békéje érdekel tudom milyen vagy valójában, és ezzel a többi Vadász is tisztában van, Niliva eleget mesélt.
 - Te is ott voltál? Azt hittem éppen a halálodon vagy.
 - Mielőtt neki kezdtek volna a büntetésem végrehajtásának, azelőtt kényszerítettek az alakváltásra, hogy meghallgassam mit mond az az ifjú varázslónő. Mit ne mondjak, az életed nem állt másból mint halálból. Erre fel még ki is oktatsz róla, pedig ugyanolyan vagy mint bármelyik másik Vadász csak te nem az alakváltódat tekinted prédának.
  Nem feleltem neki, úgyis erre jött Argot, Dante, Nübtel és Boren. Nem mellékesen a múltamról és a jelenemről nincs kedvem olyannal vitába szállni, aki csak egy másik személy elmeséléseiből ismer.
 - Erre nem mondasz semmit? - gúnyolódott a Vadász.
 - Miért, kéne? - kérdeztem vissza lustán - Amúgy is nemsokára ronggyá járathatod a szádat, nem fárasztanálak le még egy veszekedéssel is.
  Kérdőn nézett rám, nem értette azonnal az utalást. Az ajtót figyeltem, nem akartam a Vadászt nézni, mert még a végén lehet úgy döntök megváltoztatom egy kicsit az arca kinézetét. Biztosan nem tudja, de a legrosszabb téma, amit a közelemben fel lehet hozni az a múltam. Ha ez szóba kerül az érzelmeim veszik át felettem az irányítást és sokkal hamarabb keveredek harcba. Nyílt az ajtó és belépett rajta a négy vendégünk, plusz Klirn is visszaért.
 - Segítek Klirn-nek, aztán magatokra hagylak. - álltam fel a székről.
 - Segítesz? - nézett rám.
 - Kell vagy sem?
 - Kell. Menjünk hátra át kell forgatni a szénát. - indult hátra.
 - Azt hittem már nincs tehenetek. - zavarodtam össze.
 - Múltkor mikor volt a Nagy Piac ott vett anyám egy tehenet és egy lovat. Képzelheted mennyi széna kell hozzá. - forgatta a szemeit.
 - Szóval most rátok hárult a falu lovának az eltartása. - foglaltam össze.
 - Mondhatni.
 - Etron! - szólt utánam Argot - Itt maradsz. Ahogyan láttuk az alakváltók össze-vissza rohangálnak valami miatt. Ha szükség lenne rájuk neked kell szólnod nekik.
 - Értem. - mondtam, majd Klirn felé fordultam - Bocsi, akkor mégsem segítek.
 - Valahogy nem éltem bele magamat. Nincs semmi baj. - majd kiment.
  Leültem távolabb a többiektől. Már eleget beszéltem ezzel a Vadásszal.
 - Elveszítetted az eredeti alakod? - döbbent meg Nübtel - Azt hittem még segíthetnek.
 - Ki látta el? - kérdzte Boren Argot-ot.
 - Anna és egy tünde. - felelt neki.
  Most belegondolva Nübtel és Boren se ismerne fel emberi alakban. Nem tudják ki vagyok.
 - Legort volt?
 - Nem, a tanítványa Emerisz. Ismeritek Legort-ot?

 - Legort hol van? Nem láttuk mióta itt vagyunk. 

 - Itt van a faluban. - mondta nemes egyszerűséggel Argot. 

  Örülök, hogy nem Argot leplezett le előttük. Magam szeretném elmondani nekik, ennyit már kiérdemeltek. 

 - Mielőtt jobban belevesznétek egy ismerősötök kutatásába, - szólalt meg Retich - a következő lépésünkről kéne beszélnünk. Ha most visszamegyünk a többiekhez, nagy eséllyel most ti is elveszítenétek az eredeti alakotokat, nem csak én. Másrészről pedig alakváltókon akartok segíteni?

 - Újra akarod kezdeni a kiirtásukat? Fejlődtek az évszázadok alatt, ha alakot váltanak nem válik belőlük ösztönlény. Most már nem veszélyesek annyira, hogy kontrollálni kelljen őket. 

 - Úgy vélitek?

 - Anna is ott volt, gondolom érzékelted, hogy kicsoda is ő. Valamiért viszont nem támadtál rá, miért?

 - Nem akartam megöletni magamat azzal, aki képes volt megsebezni Ventus-t az erdőszellemi formájában. - bökött felém Retich.

 - Te lennél azaz alakmásoló? - nézett felém Boren - Nem nézel ki erősnek, hogy hívnak? 

 - Falto Etron. - feleltem tömören - Bár tündeként Legort-ként ismertek. 

 - Legort! - kiabált rám Anna.

 - Szerintem van egy rejtett tehetséged mikor is kell megkeresned engem telepatikusan. - jegyeztem meg gúnyosan.

 - Amber és Denrick eltűnt a faluból és az erdőben sincsenek. 

 - Attól még sok helyre mehettek.

 - A szaguk a Vadászok tábora felé vezet. - miközben ezt mondta egyre jobban kétségbeesett. 

 - Biztosan jól éreztétek? Mindketten elég okosak ahhoz, hogy ne menjenek oda egyedül egy szó nélkül. 

 - Volt egy hely, ahol több szag is keveredett. Most onnan követjük az egyik emberét, aki a faluban maradt. 

 - Ha megtaláltátok szólj, és ne kezdjétek el faggatni. Rendben?

 - Rendben. Te mit csinálsz?

 - Itt vagyok a fogadóban a három Vadásszal, Argot-tal és Dante-val. 

 - Vigyázz magadra!

 - Ezt inkább nekem kéne mondanom. 

  Befejeztük a beszélgetést. Boren még engem figyelt, de Nübtel már valami másról beszélgetett a tündékkel és Retich-hel. 

 - Befejeztétek a bájcsevejt? - kérdezte ridegen Boren.

 - Igen. - feleltem neki tömören - Valami baj van?

  Érzelmeket éreztem a két tünde felől, ami ritkaság számba megy, szóval valami feldúlta őket.

 - Jobban ismered az ittenieket nálunk. - kezdte Argot.

  Nem vagyok ebben annyira biztos, de nem adtam hangot eme kétségemnek. 

 - Képes lenne bárki a faluból összejátszani Entera-val? 

 - Szerintem sok család képes lenne rá. Igaz, hogy ez a falu egy főúrhoz sem tartozik és emiatt azon kevesek közé tartozik, ami viszonylag megtartotta a szabadságát, de mivel ez egy falu kevés lehetőséggel vannak akik máshol telepedtek le, az én korosztályomból, de még az eggyel idősebbek közül is vannak ilyenek. Így viszont nincsenek védve Entera-tól, szóval lehetséges, hogy valakit sakkban tartanak. - gondolkodtam el - Viszont pontosan nem tudom kiket írok le ezzel, utoljára olyan tíz éve jártam itt. 

 - Valaki, aki tudja és megbízol benne?

  A hátsó ajtóhoz mentem és kinyitottam. Épp most tartott visszafele Klirn a hátsó mezőről. Észrevett engem és elindult felém. Hamar ideért, elég gyorsan sétál a többi emberhez képest.

 - Most ráérsz segíteni? - kérdezte viccelődve.

 - Most inkább neked kéne, bejössz? 

  Amint bejött minden szem rászegeződött. 

 - Ennyire nagy a baj? Már mondtuk, de a falu nem tervezett ennél jobban belefolyni a háborúba. 

 - Ezen nem lepődök meg, de kellene a segítséged. - mondtam Klirn-nek.

 - Rendben, hallgatlak.

 - Valaki, akit befolyásolhat Entera? 

 - Önszántából senki se segítene neki. Befolyásolni meg bárkit tud. - vont vállat.

 - Ebben nem segítesz, igaz? - sóhajtottam egyet.

 - Mindenki ismer mindenkit, akit pedig azért segít mert zsarolják nem lehet hibáztatni. Miért? 

 - Ők akarták tudni, nem én. - néztem hátra a többiekre, akik még mindig ránk figyeltek.

   Klirn rájuk nézett. Nem kérdezett újra, csak várta a választ, amire én is kíváncsi vagyok.

 - Úgy hallottuk valahol képesek átjönni a pajzson a többi alakmásoló. - mondta ki végül Nübtel.

 - Ti aztán sok mindent hallottatok. - jegyeztem meg.

 - Be nem állt a szája annak, aki vigyázott ránk. - mesélte Boren - De annyira, hogy a végén már puszta kézzel leütöttem volna.

 - Át lehet jönni a pajzson? - szakította félbe Dante - Ez nem lehetetlen Etron?

 - Mikor nincs nagyobb veszély, a pajzs megszűnik. Marad egy burok, ami nem véd semmit csak érzékeli a környezetet. Az alapján erősödik vagy gyengül a pajzs, amit ez a burok érzékel. 

 - Akkor hogyan juthatnak be?

 - Tíz védelmező pont van a falu körül, ha az egyik megsérül, akkor a többi még képes tartani a pajzsot és a burkot, azonban annál a szakasznál sokkal sérülékenyebb lesz a pajzs és a burok. - magyaráztam el - Mivel nem mindig van itt egy Nitens varázsló muszáj volt másképp megoldani a pajzs problémát.

 - Ellenőrizted ezeket a védelmező pontokat? - kérdezte szemrehányóan Dante.

 - A harc és az ő megjelenésük nem igen hagyott nekem időt erre az apróságra.

 - Elég legyen a veszekedésből! - emelte fel a hangját Argot - Miután itt végeztünk leellenőriznéd őket?

 - Persze.

 - Mit csinálnak az alakváltók? - kérdezte Boren, aki éppen kinézett az ablakon.

 - Nem találják két társukat, azt mondták a szaguk a Vadászok tábora felé vezet, viszont érezték egy ember szagát is, azt követik most.

 - Ugye nem terveznek senkire se rárontani? - aggodalmaskodott Dante.

 - Kértem Annát, hogy szóljon, ha találtak valamit.

 - Ha tényleg jöttek ma be a faluba Vadászok, akkor van okuk az aggodalomra. Etron menj és ellenőrizd a pontokat, addig mi segítünk az alakváltóknak, nem fogjuk tudni visszatartani őket, ha egyszer bedühödnek. - adta ki az utasításokat Argot.

  Szó nélkül távoztam a fogadóból. A pontok a némelyike a falon belül található, de nem az összes. A burok alapja inkább ovális mintsem kör és még varázslók számára sem látható. Igazából, amíg rá nem kérdeztek nem jutott eszembe leellenőrizni őket. 

 - Anna, Argoték mennek segíteni nektek.

 - Igen, tudom, már itt vannak. Te hol vagy?

 - Le kell ellenőriznem pár dolgot, sietek ahogy csak tudok. 

 - Már így is többen vagyunk a kelleténél. Jobb lett volna, ha a Vadászok nem jönnek ide.

 - Igazából én valamennyire egyetértek a tündékkel, mégis ki tartson vissza titeket akkor, ha valami olyasmi derülne ki, amire mindannyian felkapjátok a vizet? 

 - Akkor viszont három Vadász és két tünde nem lesz elég. Gondolj csak Lace-re, vagy Tizon-ra. Kettejük lefogására talán elegen lesznek. - erősen kihangsúlyozta a talán szót. 

 - Ezért is lenne feléd egy kérésem.

 - Ez rosszul kezdődik. Biztosan hallani akarom?

 - Nagy eséllyel nem. Ha megindulnának a többiek a Vadászok ellen üsd ki őket. - álltam elő a kérésemmel.

 - Ugye ezt most nem gondoltad komolyan? Megígértem nekik, hogy nem használom ellenük a képességemet. 

 - Jelen helyzetben a javukra használnád, ugyanis a halálba rohannátok, ha rátámadtok a Vadászok táborára. 

 - Nem fogom megtenni. Nem akarok engedély nélkül behatolni az elméjükbe. 

 - Akkor addig tartsd vissza őket, míg vissza nem érek. - hagytam rá ezt az egészet.

 - Mindent megteszek. Csak igyekezz!

 - Próbálok.

  Megszakítottam a kapcsolatot. Sajnos nem lehet olyan könnyen kiszúrni melyik pont a hibás, egyesével végig kell nézni őket és ha szerencséd van, akkor nem az utolsó lesz a rossz. Gyorsabban szedtem a lábamat, hiszen minél előbb körbe kell érnem.

*Anna szemszöge*

  Nem tetszett a beszélgetés. Még hogy telepatikusan üssem ki a szakaszomat. Kiráz a hideg már csak a gondolatától is. Nehéz megbízni olyasvalakiben, akinek az ereje ellen tehetetlen vagy. Ha még használom is rajtuk akkor sosem bocsátanak meg. Azonban a sérülés nélküli megfékezésükre más esélyt nem látok. Rignot-tal beszélnék erről, hiszen mégis csak ő vezeti jelenleg a szakaszt, de ő éppen Argot-tal vitat meg valamit. Néha Lace is közbeszól. 

 - Elnézést kérek a történtekért. - szólalt meg valaki mellettem.

  Összerezzentem és azonnal odafordultam. Retich állt mellettem, kicsit felvonta a szemöldökét a reakciómon. 

 - Miért? - jött ki hang a torkomon.

 - A reggel történtekért, vagyis miután felébredtem. - felelte.

 - Semmi baj, végtere is nem ebben az alakodban találkoztunk. - legyintettem - Etron mondta, hogy kérj bocsánatot? 

 - Nem, ő csak megfenyegetett, hogy ne merjek rossz szándékkal közeledni feléd. 

 - Ezt azért sejtettem. Nyugodtan vedd komolyan a fenyegetéseit. Jelenleg képes betartani őket. - figyelmeztettem. 

 - Kaptunk tájékoztatást róla. Tudom milyen valójában, Niliva elmondta. - próbált hencegni Retich, mintha olyan jó lenne, hogy ismeri Legort múltjának egy-egy darabját.

 - Biztosan félreismered, de mindegy. - hagytam rá.

  Valami szag hirtelen megcsapta az orromat. Vér. Egyből leszűrtem. Onnan jött, ahol a Vadászok tábora van. Mintha direkt csalogatnának minket. A többieknek is feltűnt. Lace azonnal megindult. Rignot kapta el a karját.

 - Ne hergeld fel magadat. - nézett rá - Senki ne támadjon, világos?

  Körbenézett a szakaszon, csak páran merték vele tartani a szemkontaktust. Szimplán a szó nem fog senkit se visszatartani. 

 - Senki sem hagyhatja el a falut. Bármi történjék is, mindenki a szakaszból itt marad! - parancsolta Rignot. 

 - Ez meg mi volt? - kérdezte Retich.

  Nem pont nekem szegezte a kérdést, mintha csak a levegővel beszélne.

 - Vér szagot érzünk, onnan. - mutattam a falu főbejáratára.

  Abban az irányban van a Vadászok tábora is. Argot és Dante összenéztek. Nem telepaták mégis hasonló az észjárásuk. 

 - Boren, Nübtel, Retich. - szólalt meg Argot - Itt maradnátok és vigyáznátok az alakváltókra? Addig megnézzük mi folyik éppen. 

  Egy ismeretlen tünde tartott Dante-hoz, mondott neki valamit, sajnos egy szót sem értettem aztán Argot és Dante követte a harmadikat. 

 - Nincs szükségünk a Vadászok védelmére, képesek vagyunk megvédeni magunkat. - zsörtölődött hangosan Lace. 

 - Nem a védelmünk miatt hagyták itt őket. - nézett rá Thalia - Egyszerűen azért, hogy visszatartsanak, ha ki akarunk törni a faluból. 

  Argot elméjét követtem figyelemmel, míg a szakasztársaim a nem rég még ismerősként kezelt Vadászokat gyilkos szándékkal méregették. 

 - Siess Legort, kérlek!

 - Sietek, sietek. Már hármat leellenőriztem. - puffogott - Ennél gyorsabban nem megy.

  Argot a falhoz ért, így nem beszéltem tovább Legort-tal, hanem minden figyelmemet Argot-ra összpontosítottam. Óvatosan kell eljárnom különben észrevesz. Azt pedig nem szeretném, mert akkor lezárhatja az elméjét és nem tudok meg semmit se. 

 - Nem támogatom az ötleted. - szólalt meg hirtelen Legort.

 - Ne zavarj! - löktem ki az elmémből.

  Még, hogy nekem van jó időzítésem. Igyekeztem visszafordítani a figyelmemet, szerencsére nem az összes munkám veszett kárba. Bár nem láthatom azt, amit ő, de az érzelmeibe jobban belelátok, mint alap esetben. Megdöbbent valamin, a következő gondolata viszont felénk terelődött, miszerint semmiképpen sem mehetünk oda. Elkezdtem mélyebbre ásni. Talán a Vadászoknál van Denrick és Amber? Valószínűleg azért nem akar ott látni minket. Hirtelen észrevett és teljesen lezárta az elméjét. Lehet képes lennék feltörni, de nem akarok túlságosan erőszakos lenni. Felnéztem a falra. A legtöbb tünde elfordította a tekintetét a Vadászokról. Mondjuk elég közel vannak, lehet tudok beszélni Denrick-kel vagy Amber-rel. Elkezdtem nyújtózkodni tovább, mint ahol Argot áll. Keresgéltem valami ismerőst. Nem találtam meg Denrick-et, csak Amber-t. Óvatosan kapcsolatba léptem vele.

 - Mi történt veletek?! Itt mindenki teljesen ideges!

 - Ne gyertek a falhoz! Ne gyertek ki! - teljesen kétségbeesettnek tűnik az elméje.

 - Mi történt? - ijedtem meg én is.

 - Csak ne jöjjetek ki.

 - Mi történt? Bökd már ki végre.

 - A Vadászok csapdát állítottak. - nyögte ki Amber.

 - Bővebben? - próbáltam többet kihúzni belőle.

 - Nem részletezem. Figyelj a többiekre és senkit se engedj ki!

 - Rendben, figyelek rájuk. Viszont Denrick hol van? Nem érzékelem a közelben az elméjét.

  Amber erre nem válaszolt. Szomorúság és gyász tört fel benne. Ez rosszat sejtet. 

 - Hol van Denrick? Mi történt vele?

 - Elvitték mellőlem, utána pedig vér szagot éreztem. - egyre szomorúbb lett - A többieknek egy szót se!

  Felbontottam a kapcsolatot. Percekig csak meredtem magam elé, nem tudtam feldolgozni azt, amit hallottam. Megölték Denrick-et és ki tudja mit terveznek. Argot nem enged minket a falhoz, azért mert látnánk mit tettek a Vadászok a szakasztársunkkal. Még mindig nem voltam képes felfogni a történteket. Ezek után nem kéne magára hagynom Amber-tet. Már újra visszamentem volna telepatikusan, de megszólalt mellettem Endrees. 

 - Nagyon sápadt lettél, valami baj van?

 - Nem, nincs semmi baj. - feleltem halkan.

  Igyekeztem elrejteni a feltörő sírást. Ha hangosabban beszéltem volna, akkor a hangom elcsuklott volna. Most is alig tudtam visszafogni a hangom remegését. Igyekeztem nagy levegőket venni, most nem engedhetek a sírásnak.

 - Ne hazudj, nagyon rosszul festesz. - kezdett bele Lace is.

 - Csak nehéz olyan messzire kinyúlni. - hazudtam - Jelenleg Denrick-et s Amber-t keresem.

 - Hagyjátok, ha talál valamit majd szól. - kelt a védelmemre Rignot.

  Ránéztem. Nem szólnék, most az egyszer nem szólnék. Nyikorgás szakította félbe a beszélgetést. Mindannyian a kapu felé néztünk. Egy alakmásoló jött be. Argot és Dante beszélt vele. A tegnapi támadásból nem ismerős. Valaki új lenne?

 - Ő az erdőszellemi alakmásoló. - szólalt meg Legort - Megtaláltam a hibás jelet, most tartok visszafelé, addig tarts ki.

 - Nem szólok egy szót se, nem vagyok bolond. - feleltem.

 - Tudom és sajnálom. Igyekszem, figyelj Amber-re. Most neki is szüksége van valakire.

 - Rendben. 

  Újra kezdtem az egész keresősdit. Amber nem mozdult a helyéről. Az érzelmei kavalkádként látszódott kívülről. A legtöbb borús hangulat volt. Nehéz lesz ezen áttörni, hogy beszélni tudjak vele. Igyekeztem úgy átjutni, hogy ne ragadjanak rám az ő érzelmei. Több percbe került mire sikerült elég mélyre érnem.

 - Itt vagyok. Bocsi, hogy eltűntem. - szabadkoztam rögtön.

 - Nincs semmi baj. A többiek?

 - Nem tudnak semmit se.

 - Az jó. Maradjon is így. 

  Nem tudom hogyan képes még ilyenkor is ránk gondolni. Vagy inkább így terelné el a gondolatait a valóságról. 

 - Mondtak valamit? Hogyan kerültetek oda? - kérdeztem óvatosan.

 - Denrick-et azóta érdekelte a varázslatok mióta először hallott róluk. Nem volt ereje hozzá, de attól még nagyon érdekelte. Már azelőtt tudta milyen erőd van, mielőtt megmondtad volna. 

 - Ennyire érdekelte? - bizonytalanodtam el.

  A szakasztársam, mégsem tudtam, hogy ez érdekli a legjobban.

 - Igen, sokszor magyarázott nekem is. Mióta ebben a faluban vagyunk nem hagyta nyugodni valami. A pajzs érdekelte a legjobban.

 - De ha nincs ereje honnan tudta, hogy baj van a pajzzsal?

 - Én is kíváncsi voltam erre így rákérdeztem. Azt mondta a legtöbb pajzsvarázslatnak, ami akkor is áll mikor a létrehozója nincs ott van egy nagy hibája. Kézzel fogható jelekre van szükségük, hogy fennmaradjon. Viszont, ha az egyik, vagy több is megsérül akkor gyengül a pajzs. Vagy valami ilyesmit mondott.

 - Tényleg jól utánanézhetett. - gondolkodtam el, mondjuk ez Denrick-re vall.

 - Utána mindig ezeket a jeleket kerestük fel, hátha az egyikük nem működik megfelelően. A támadásig nem sikerült az összeset leellenőrizni. Ma reggel találtuk meg a hibásat. Mikor mentünk volna, hogy szólunk Legort-nak, vagyis Etron-nak akkor jött át a pajzson egy Vadász. 

 - Legort most állította helyre a jelet. Ha erről előbb szóltok mindannyian segítettünk volna!

 - Mindenkinek sok volt a dolga, nem szerettünk volna senkit se ezzel terhelni. 

 - Az a Vadász kapott el titeket?

 - Nem. Könnyedén leterítettük. Csak egy kicsit lankadt a figyelmünk. Nem öltük meg azt a Vadászt, Denrick kérdezett volna tőle. Mindketten átalakultunk. De tudod a Vadászok kettesével járnak. 

 - Hátba támadt titeket a társa. - gondoltam tovább a történetet.

 - Igen, és ekkor jöttünk rá, hogy mi még csak gyerekek vagyunk. Rám támadt, hátulról ért a szúrás. Valami furcsa szer volt a késre kenve, ami miatt visszaváltoztam emberré. Denrick felnézett és az addig letepert Vadász is támadt. Az a Vadász, aki engem leszúrt továbbra is lefogott, így nem segített a társának. Velem fenyegették meg, mire Denrick magától átváltozott. Így kaptak el minket. 

 - Kegyetlenek a Vadászok, végtére is ezért óvtak mindig tőlük. Az idegenektől is ezért félünk. Úgy látszik nem alaptalan.

 - A táborukban tartottak, nem foglalkoztak velünk. Egyszer volt valami kisebb zűrzavar, de az is hamar elült. Utána nem sokkal vittél el Denrick-et. Aztán csak a vér szagát éreztem. Először azt hittem csak megsebesítették, de miután azt mondtad nem érzékelted az elméjét, akkor jöttem rá nem csak megsebesítették. 

  Újra elszomorodott. Ilyenkor nem tudom mivel vigasztalni. 

 - Sokféleképpen el lehet rejteni valakinek az elméjét. - próbálkoztam valamiféle reményt nyújtani Amber-nek.

 - Mindketten tudjuk a Vadászok nem szöszmötölnének ezzel. - felelte borúsan.

*Legort szemszöge*

  Természetesen az utolsók között találtam meg a hibás jelet. Közben érzékeltem, hogy Anna egyre rosszabbul lesz. Nem vagyok jó vigasztalásban, így inkább nem mondtam semmit. A jel megjavítása után a leggyorsabb úton igyekeztem vissza a faluba. A fal mellett haladtam és a főkapunál lyukadtam ki. Anna még mindig a szakasztársával beszél. Az alakváltók felé mentem volna, de Argot megállított. 

 - Etron, maradj itt!

 - De az alakváltók... - kezdtem, de még közben leintett.

 - Itt rád nagyobb szükség van. - elbámult a Vadászok tábora felé - Azt mondták, ha az összes alakmásoló átmegy hozzájuk fegyvertelenül akkor szabadon engedik a foglyot.

 - Foglyot? Egyesszámban? - kaptam fel a fejemet.

  Csak a fejével mutatta, hogy menjek fel. A biztonság kedvéért lezártam az elmémet, ugyanis ha nem teszem Anna véletlenül megláthatja azt amit én látok. Nem szeretném Annát még jobban összetörni. Felmásztam a fal tetejére, a legtöbb tünde inkább lent volt a falon belül, csak egy őrszem és Argot maradt fent, Dante lent beszélt meg valamit a többiekkel. Követtem Argot tekintetét. A réten, ami a Vadászok és a falu között terült el, feküdt valaki. A mellkasából egy kard állt ki, azzal szögezték a földhöz. 

 - Az ott Denrick. - mondta Argot - Előttünk ölték őt meg, a saját kardjával szúrták át. Azt mondták a másik is erre a sorsra jut, ha nem mennek ki az alakmásolók. 

  Egy percre megdöbbentem. Nem akartam elhinni. Francba, ezt elkerülhettük volna. Ha ezt az alakváltók megtudják akkor nehezen lehet őket visszafogni, ha pedig kitörnek akkor a saját vesztükbe rohannak.

 - Szóval a három Vadászt kérik, akik reggel átjöttek? - kérdeztem végül.

 - Viszonylag hamar összeszedted magadat. - mért végig Argot - Nem akarnak egy alakváltót se élve szabadon engedni, ezt tudjuk, szóval nagy eséllyel ez valamilyen csapda.

 - Szóval lehet engem is akarnak, nem csak a három Vadászt, igaz? - hagytam figyelmen kívül az első mondatát.

 - Igen, de téged nem adunk át. Entera ellen alig pár embernek van esélye. Nem engedhetjük meg magunknak egy ilyen erős szövetséges elvesztését. 

 - Mi legyen az alakváltókkal? - sandítottam hátra - Nem láthatják így a bajtársukat, mert vérszemet kapnak.

 - Senkinek sem lenne jó, ha most újra megütköznénk a Vadászokkal, sok felesleges veszteséggel járna és valamelyest káosz alakulna ki, amit Entera kihasználhat. 

 - Várjunk csak. - gondolkodtam el - Nem kérték Markus kiadását?

 - Nem, azt nem. - nézett rám - Miért?

 - Tegnap Niliva engem és Markus-t akart elvinni. Ha most is hallgatnának Niliva-ra, valahogy Markus-t is megpróbálnák megszerezni. 

 - Szerinted nincs most ott Niliva?

 - Van rá esély. Leellenőrizzem?

 - Igen, de még így is nehéz ellenfelek. Még így se szándékozok összecsapni velük.

 - Kérek egy percet. - mondtam Argot-nak.

 - Anna, nem lehetne az itteni Erdőszellem által kiűzni a Vadászokat? - szóltam Annának.

 - Tessék? Hát van rá esély, ha nem kértek engedélyt az itteni Erdőszellemtől, akkor nem lehetnek itt. Engedély nélkül maximum ketten vagy hárman jöhetnek, többen nem. 

 - Tehát tudsz beszélni az itteni Erdőszellemmel? - kérdeztem meg tőle.

 - Nem, én nem tehetem meg, hiszen nem ezen a világon élek. Neked, vagy valaki másnak kell vele beszélni. 

 - Remek, hol van?

 - Nem tudom, a nyaklánc elvezethet hozzá, tudod, amit Are adott. 

 - Igen, tudom hogyan működik. Beszélek Argot-tal.

  Nem szóltam Annának Denrick-ről. Nem akarom még jobban felzaklatni. Argot türelmesen várt rám. Igazából egyáltalán nincs kedvem az Erdőszellemet is belekeverni ebbe az egészbe, viszont más vérontás nélküli utat nemigen látok. 

 - Gondolom az Erdőszellemre gondoltál, mint megoldás. Igazam van? - nézett rám Argot.

 - Úgy tudom nem vagy telepata. - válaszoltam - Annának a nyakláncával meg lehet őt találni, de lehet inkább ide hívom, mintsem össze-vissza rohangáljak.

 - Nem kedveled őket. - mondta utána - Mellesleg nem szeretnek belekeveredni a világukon belül történő viszályokba. 

 - Tudom, de tudsz más lehetőséget, amivel elkerülhető lenne a harc?

 - Nem igazán. Egyedül még a tárgyalás marad, miszerint az itteni harcokba ne avatkozzanak bele.

 - Akkor jön az az ütőkártyájuk miszerint az alakváltók is itt vannak és csak miattuk jöttek. - sóhajtottam - Nem adhatunk ki nekik senkit sem. 

  A szemem sarkából észrevettem valakit. Retich tartott erre. Eggyel kevesebben vigyáznak az alakváltókra? Az nem jó. Mit akarhat? Megvártuk míg hozzánk nem ér. Azonnal kiszúrta a holttestet a rét közepén, de nem szólt rá egy szót sem. 

 - Miért vagy itt? - kérdeztem tőle nyersen.

 - A kis alakváltód küldi ezt neked. - nyújtotta oda a láncot - Ritkán ad az Erdőszellem ajándékot. 

 - Kösz. Menj vissza, úgy látszik nekem van egy kis dolgom.

 - Szóval megtették. - nézett újra a holttestre - Ez egy kihívás a népeink között. Az alakváltó vezetőjét hívja ki a mi vezetőnkkel szemben. 

 - Magyarán jobb is, hogy ezt nem látják az alakváltók. - morogtam.

 - Van még egy fogoly, igaz? - folytatta zavartalanul Retich.

 - Igen, miért? - vált kíváncsivá Argot.

 - Ha az alakváltók nem válaszolnak időben, akkor megölik a másik foglyot is és elkezdődik a támadás.

 - Mennyi időnk maradt? - kérdeztem. 

 - Úgy egy órát várnak.

 - Akkor már letelt az idő fele. - jegyezte meg Argot.

 - Akkor sietnem kell. - vontam le a következtetést.

 - Ha itt is lesz az Erdőszellem akkor sem tehet semmit. Ez egy hivatalos kihívás, amibe egykor az alakváltók is belegyeztek. 

 - Az alakváltók nem küzdhetnek meg a vezéretekkel. - mondtam.

 - Ezzel egyetértek, ennek a csapatnak a vezetője az egyik legtapasztaltabb párbajozó.

 - Akkor végképp nem. Ők eddig csak egyszer vettek részt éles csatában, Annának van a legnagyobb harci tapasztalata közülük, de nem képes egy párbajt megvívni. Semelyikük sem képes még ölni. Valami más javaslat?

 - Igazából van egy másik lehetőség is. - szólt közbe Argot, aki eddig hallgatott - Anna helyett akár te is részt vehetsz a párbajban.

 - Mi? - kérdeztük egyszerre Retich-hel.

 - Etron alakmásoló nem alakváltó, így nem léphet egy alakváltó helyébe. - mondta azonnal Retich.

 - Etron-nak az élete Annáéhoz van kötve, úgyis mondhatnánk egy életen osztoznak. Így viszont az alakváltókhoz is tartozik Anna által, ahogyan Anna is tartozik valamelyest az alakmásolókhoz Etron által. 

 - Ez egy eléggé kiforgatott jelentése a szabályoknak. - gondolkodott el Retich - De az eddigi legjobb ötlet, nem mintha több esélyed lenne.

 - Tapasztaltabb párbajozó vagyok. Egyedül az alakváltókon kívül még én párbajozhatok, így eddig úgy látszik nincs más választásunk. - mondtam.

 - Be kell avatnunk az alakváltókat. - nézett ránk Argot - Végtére is őket hívták ki. 

 - Ha elvállalják a párbajt, akkor ezen a bolygónak az Erdőszelleme köteles lesz megjelenni és bíróként részt venni.

 - Ha Lace tudomást szerez mindenről ő maga akar párbajozni. - elleneztem még mindig az alakváltók beavatását. 

 - Csak Rignot-ot hívjuk ide. - döntötte el Argot - Mondhatni ő vezeti a szakaszt, az ő döntése mi legyen. Hívd ide, Etron.

  Nem tetszett az ötlet, de mit lehet ilyenkor tenni? Szóltam Annának, így gyorsabb mintha odamennék. Jelenleg nem veszíthetünk több időt. Pár percen belül megérkezett Rignot. Kíváncsiság és baljós előérzet, ez a kettő érzelem kavargott most benne főként. Amint felért és körülnézett megtorpant. Megdöbbent a látottakon, majd dühös lett. A szemem sarkából láttam, hogy a többi alakváltó is idegesebb lett. 

 - Elfogadom a párbajt. - mondta Rignot.

 - Nem jó ötlet, biztos halál. - elleneztem.

 - Anna tudott róla? - kérdezte az előző mondatomat teljesen figyelmen kívül hagyva.

 - Nem. - feleltem - De küzdök én helyetted...

 - Nem! - szakított félbe Rignot - Az alakváltók vezetőjét hívták ki. Ha nem jöttünk volna el a világunkról már a kezemben tartanám a szakaszvezetői vizsgám eredményét. Magyarán én vagyok jelenleg a legmagasabb rangú a szakaszban.

 - Nem biztos, hogy sikerült. - jegyezte meg Retich.

 - Az egyik vizsgabiztos előre elmondta az eredményeket. - felelt félvállról Rignot - Mennyi időnk van még?

 - Olyan húsz perc. - felelte Argot.

 - Akkor tájékoztatom a szakaszomat. - ezzel elindult visszafelé.

 - Várj már! - mentem volna utána, de Argot megállított.

 - Ebbe nem szólhatunk bele, ha nem kérik a segítségünket, akkor nem tehetünk semmit se. 

  Távolról figyeltük a reakcióit az alakváltóknak. Anna dühös pillantására számítottam. Nem örül, ha titkolózok, pedig ez az ő javát szolgálta. Cserébe viszont nem engedett be az elméjébe, így nem láthattam miről is beszélnek éppen. 

 - Mi a döntésük? - kérdezte Argot.

 - Anna kizárt az elméjéből, mert nem mondtam el neki mi történt. - morogtam.

  Argot elmosolyodott. Ismeri Annát, tudja képes ilyen apróságokon bedurcázni.

 - Valamelyest igaza van. - szólalt meg később Argot - Össze van kötve az elmétek és még így is titkolsz előle valamit. 

 - Már így is komor volt, nem szerettem volna még jobban összetörni. - védekeztem.

 - Elméletileg te ismered a legjobban őt. Akkor viszont tudhatnád, hogy kibírja. Kicsit túlóvod. 

  Erre nem mondtam semmit se. Ha Rignot nyer nincs semmi baj, viszont ha veszít abba bele se szeretnék gondolni. A történtekhez képest az alakváltók viszonylag nyugodtak maradtak, sokkalta nagyobb idegességre számítottam. Folyamatosan próbálkoztam belenézni Anna elméjébe, de folyamatosan kizárt és védekezett. Ennyire felidegesítettem volna? Nem szokott ennyire haragudni. Végül Rignot újra kivált a többiektől, kezében a rövid kardja és a körpajzsa. Ez a párosítás a kedvence. Mondjuk megértem miért, hatékonyabb a védekezése és még támadni is tud mellette. Azonban ez közelharci fegyver, az ellenséggel minimum kartávolságot kell tartania. A sisak hanyagul a fején volt, a páncélja bőr és vászon adja. Könnyebb, mint a vas páncél, viszont nem véd annyira. Sosem szerettem a párbajokat. A kimenetel szinte kiszámíthatatlan. Nyilván függ mindkét fél harcstílusától, de egyik komolyabb párviadal se tart öt percnél tovább. Argot-tal lementünk a falról, ott vártuk a főkapu mellett Rignot-ot.

 - Kell két tanú. - jött elénk - Vállaljátok?

 - Igen.

 - Igen. - válaszoltam később, mint Argot.

 - Uram! - szólt le az őrszem Argot-nak - Mozgolódnak az alakmásolók!

  Mindhárman azonnal felkapaszkodtunk. Mit akarhatnak tőlünk? Az idő még nem járt le. Hirtelen erős fejfájás tört rám és a levegőt is nehezen vettem. Nem másztam fel visszaugrottam a földre, de amint a földre ért a lábam kiment belőle minden erő és összecsuklott alattam. A mellkason egyre jobban lüktetett, mintha a szívem nem találná a helyét a mellkasomban. Hirtelen bevillant valami. Mikor átváltoztam abba az alakba, ugyanezeket a tüneteket tapasztaltam, de most mi váltotta ki. Gyorsan megpróbáltam felvenni a kapcsolatot Annával, hogy szóljak neki.

 - Baj van. - ennyit sikerült kipréselnem magamból, mielőtt az elmém magától lezáródott volna. Egyre nagyobb volt a nyomás mind a fejemben, mind a mellkasomban. Mikor már szinte elviselhetetlen lett, minden elsötétült.

*Anna szemszöge*

  Tompán, de fájdalmat éreztem a fejemben és a mellkasomban. Legort felé néztem, aki szintén engem nézett, de mégis úgy tűnt, mintha nem látna. 

 - Baj van.

  Ennyit hallottam. Az elméje lezárult, így nem tudtam visszakérdezni. Ezt a pajzsot ismerem. Miért vesz fel erdőszellemi alakot? Most semelyikünk sincs veszélyben. Elé siettem nem lenne előnyünkre, ha átváltozna. 

 - Legort, jól vagy? - kérdeztem.

  Mondjuk erre magamtól is tudtam a választ. Egyáltalán nincs jól. A fejét fogta, a szemét becsukta. Úgy néz ki, mintha erősen koncentrálna. Kapkodta a levegőt, nagyon gyorsan emelkedett és süllyedt a mellkasa. Megfogtam a vállát és igyekeztem a szemébe nézni.

 - Itt vagyok. Nincs veszély. - nyugtatgattam. 

  Itt a közelében akaratlanul is jobban érzem azt, amit ő érez. Küzd az átváltozás ellen, mellette pedig erős fájdalmai is vannak. Nem saját akaratából változik át, de akkor mi kényszeríti rá? 

 - Mi történik itt? - hallottam a tündék vezetőjének a hangját.

 - Kényszerített átváltozás. - mondtam - Ha jól érzékelem az erdőszellemi alak akar a felszínre törni. 

 - Le tudod állítani?

 - Ilyenkor kizár az elméjéből. Tehetetlen vagyok.

 - Miért változik át? Nem vagytok veszélyben. 

 - Nem tudom. Tényleg nem tudom. 

 - Próbáld ilyen állapotban tartani, ha már nem akadályozhatjuk meg az átváltozást legalább húzzuk ameddig csak lehet. Az az alakja veszélyes. 

 - Igyekszem. - morogtam.

  Valaki leszólt neki, mire felment a falra. Legort a kezemhez nyúlt, amelyikkel a vállát fogtam. Nem értettem miért csinálja ezt. Hirtelen megnyílt az elméje, meglepődtem, de automatikusan megnyitottam a sajátomat is és újfent olyan érzésem volt, mintha megint összekapcsolódott volna az elménk. Minden érzése, minden érzelme újra átjárt engem. Mintha egy szélvihar közepén álltam volna, oly' sebesen követték egymást az emlékek és a benyomások. Minden, amit eddig átélt most én is átéltem. Láttam mindent, amit ő is látott, egészen attól a korától kezdve mióta emlékei lehetnek az embernek. Láttam az anyját mosolyogni, akkor nagyon boldog volt. Aztán hirtelen váltás és a gondtalan gyermekkor számra egy beteljesületlen álom maradt. Már ismertem az emlékeit, ezért nem lepődtem meg annyira, először majdnem leragadtam az emléknél. Legort rántott tovább akkor, most magamtól mentem tovább. Ahogyan én átnéztem az ő emlékeit, úgy ő is átnézte az enyéimet. Amikor a közös emlékekhez értem, kicsit zavarban voltam, ugyanis éreztem az érzelmeit is. Egy kicsit gyerekesnek tart és nagyon aggódik miattam. Majdnem húsz évnyi emlék és érzés kavargott bennem, mégis ez az egész csak pár percig tartott míg nekem óráknak tűnt. Mikor magamhoz tértem kicsit szédültem. Legort tartott meg. Ránéztem, ahogyan sejtettem már erdőszellemi alakban volt. 

 - Miért csináltad ezt? - kérdeztem.

 - Reméltem ezzel le tudom állítani az átváltozást. Azonban nem jártam sikerrel. Bocsánat. - felelte rezzenéstelen arccal.

 - Te? Nem Etron akarta megakadályozni?

 - Az ő módszere elég kevés volt ehhez, ezért közbeléptem egy kicsit, de nekem se sikerült. 

  Az egészet monoton hangon mondta, mintha ez az egész egyáltalán nem érdekelné. Hirtelen eszembe ötlött valami.

 - Nem a saját akaratodból jöttél elő? - néztem rá.

 - Dehogyis! Nem szeretem megmutatni magamat. - felelte bosszúsan, amin kicsit meglepődtem - Csak akkor mutatkozok meg, ha életveszélyben vagyok és semelyik másik alakom nem képes azt elkerülni.

 - Szóval engem is ezért mentettél meg. - szögeztem le.

 - Nem. - mondta mintha ez magától értetődő lenne.

 - Tessék? Akkor miért?

 - Valaki kényszerített az átváltozásra, ahogyan érzékeltem nem csak én, hanem a másik is előjött. - nézett a falra mintha átlátna rajta. 

 - Kérdeztem valamit! Nem hallottad? 

 - Természetesen hallottam, de nem akarok rá válaszolni. - makacskodott - A többiek utálnak? 

 - Érdekel a véleményük? - néztem rá.

 - A legtöbb érzelmet nem értem, mint például a tieidet. De a gyűlöletet, félelmet, haragot már jól ismerem. Ehhez hasonlókat érzékelek tőlük. - mutatott fel a két tündére és Rignot-ra.

 - Nem utálnak. - magyaráztam, mintha csak egy gyerek lenne - Mellesleg ne mutogass! Inkább csak nem helyeslik a módszereidet.

 - Módszer? Eddig csak egyszer mutatkoztam előttük. Még ha Markus mesélt is rólam, nem ismerhetnek. - értetlenkedett.

 - Annyit tudnak rólad, hogy a halál jár a nyomodban, ami egy kicsit rémisztő. - magyaráztam tovább.

 - Miért lenne ez rémisztő? Minden Erdőszellem felelős valamiért. Az elmúlás Erdőszelleme osztotta meg velem az élettüzét, ezért maradhattam életben. A halál számomra nem félelmetes, mellesleg mondhatni ehhez van tehetségem. 

 - Elmúlás Erdőszelleme? De tudtommal itt a háború Erdőszelleme lakik. - gondolkodtam el - Mellesleg akkor miért vagy képes irányítani az indákat?

 - Arra minden Erdőszellem képes. - mondta ezt úgy, mintha az alapvető ismeret lenne.

  Pár másodpercig döbbenten néztem rá. Gyorsan rendeztem a gondolataimat és a legfontosabbat mondtam el neki.

 - Amint lehet változz vissza és amíg ez nem sikerül ne ölj meg senkit se az erőddel, rendben? - hagytam volna ott.

 - Meghalt. - fogta meg a karomat, mintha nem akarná, hogy elmenjek.

  Belenéztem a szemébe és éppen készültem volna megmondani neki a magamét, de nem jött ki hang a torkomon. Egy feneketlen, megállni képtelen örvényt láttam a szemében, mintha a halál nézett volna rám. Nem ijedtem meg, inkább megnyugodtam. Elszakította a tekintetét az enyémtől, újra a falra meredt és elismételte az előbbi mondatát.

 - Meghalt. 

  Gyorsan észbe kaptam és az előbbi nyugodt érzés tovaszállt.

 - Mi? Ki halt meg? 

 - Ők. - mutatott a falra.

  Odanéztem, de nem láttam semmit se. Szerintem szórakozik velem. 

 - Semmi nincs ott. - mondtam ingerülten - Ne dobálózz ilyen szavakkal. 

  Rám pillantott, majd megint oda nézett, amerre az ujja mutatott. Halkan motyogni kezdett valamit, majd leengedte a kezét. 

 - Tovább álltak. Ha jól emlékszem a nevükre Palmus Denrick és Kilvina Amber voltak itt. Azonban már tovább álltak, nincs miért aggódni nem lesznek kóbor szellemek. - a hangjából semmilyen érzelmet nem lehetett kihallani.

  A döbbenettől nem tudtam megszólalni. Amber is meghalt? Mi a fene folyik odakint? Vérengzést tartanak odakint a Vadászok? A szívem összeszorult, az emlékek amelyeket velük szereztem hirtelen felszínre törtek és csak özönlöttek. A rosszullét kerülgetett ugyanis hiába kerestem nem találtam Amber elméjét. Nem rég még beszélgettünk, most pedig eltűnt semmi sem maradt utána. Most már kettejük szüleit is értesítenünk kell. A fegyvereiket valahogy meg kell szereznünk, legalább valamit visszatudjunk vinni belőlük.

 - Miért vagy szomorú? Tovább léptek, örülnöd kellene. Az ilyen fiatalok tovább maradnak közöttünk, mint a felnőttek. - jegyezte meg Legort.

 - Ha egy közeli barátunk hal meg, az szomorú dolog. Az egyik pillanatban még beszélgettünk a másik pillanatban pedig már eltűntek. Te is telepata vagy a környezetedben minden elmét érzékelsz, ha egy eltűnik űr marad utána, amit nehezen lehet pótolni, ugyanis ha érzékeled akkor valamilyen kapcsolatot már kialakítottál vele. Ezt az érzést ismered, nem? - kérdeztem tőle - Már párszor tapasztalhattad. 

 - Ismerem, de nem értem. - felelte - Azért is kérdezgetek tőled, mert te úgy látszik érted. 

 - Az érzelmeket nem lehet megérteni! Feltörnek, elülnek, sokáig megmaradnak vagy csak egy pillanat erejéig tartanak. Nem lehet őket befolyásolni, de nem is baj. Az embereknek szüksége van rájuk, különben sivár lenne az életük.

 - Akkor az én életem is sivár lett volna mielőtt megismertelek? - gondolkodott el.

 - Tessék? - néztem rá kérdőn - Nem hiszem, voltak szép emlékeid ahogyan láttam.

 - De aztán több lett, amikor találkoztunk. - úgy mondta, mintha valami tudományos felfedezés lenne. 

  Hirtelen újra a fal felé kapta a fejét. Veszekedést hallottam fentről, Rignot és az a tünde, akivel beszéltem veszekedett valamin. Végül Rignot leugrott, aztán kicsit visszahőkölt, amint meglátta Legort-ot. 

 - Mi történt? - kérdeztem. 

 - Változtak a szabályok. Én megyek ki, ez megmarad, de az ő vezetőjük nem hajlandó egy gyerekkel megküzdeni, ezért az egyik velem egyenrangú katonájával küzdök meg. Sietnünk kell, azt mondják a másik fogoly is meghal, ha nem megyek ki azonnal két tanúval. 

 - Ki lesz a másik? Az egyik Argot lesz, de ki a másik? - kérdezte Legort.

 - Azt mondtad elvállalod. - emlékeztette Rignot.

 - Azt Etron mondta, nem én. - nézett rá Legort - Meg amúgy is gondolom valaki mást akarsz választani. 

 - Ha Anna jön, akkor te követed? - gondolkodott el Rignot.

 - Természetesen. A Vadászokhoz küldeni két alakváltót őrültség lenne. - fejtette ki Legort.

 - Anna és Argot lesz a két tanú, te pedig megfigyelőként veszel részt. - mondta Rignot - Induljunk míg nem késő. 

  Elindultunk így négyen. Feszült voltam, ugyanis ha Amber már halott, akkor a Vadászok mégis miről beszélnek? Rignot kihúzta magát, úgy ment elől, egyáltalán nem mutatott félelmet. Argot mellette ment tartotta Rignot gyors séta tempóját, néha váltottak egy-egy szót, de nem lehetett beszélgetésnek nevezni. Hátul mi ketten mentünk, Legort érzelemmentesen bámult előre, kereste a másik Vadászt. Gondolom mikor lesz alakalma visszaváltozik. Három Vadász és Amber jött velünk szemben. Most még jobban elbizonytalanodtam, kérdőn Legort-ra pillantottam, akinek természetesen semmi sem látszott az arcán. Végső ellenőrzésként kinyúltam az elmémmel. Olyan érzés volt, mintha Amber elméje lenne. A Vadászok vezére előre lépett Rignot-tal szemben állt egy lépés távolságra. 

 - Ha te győzöl az emberem ellen vihetitek a lányt és elhagyjuk a bolygót, ha az emberem győz az összes alakváltó feladja magát. Megfelel? - nyújtotta a kezét párbaj megpecsételésére. 

  Rignot már nyújtotta volna a kezét, de hirtelen megszólalt Legort is. 

 - Ha Rignot győz mondd el melyik Erdőszellem osztotta meg veled az élettüzét! - nézett a másik erdőszellemi alakmásolóra Legort.

  Mindenki döbbenten állt, egyedül Legort tűnt nyugodtnak. Végül a másik, akinek szólt a felszólítás megszólalt.

 - Rendben, de ha veszít akkor te mondod el és velünk is jössz. Még így is vállalod?

 - Természetesen. 

  Mi kívülállók csak csöndben hallgattuk kettejük szóváltását. Végül Rignot és a Vadászok vezére kezet fogott. A tanúk körbe állták a párbajozó feleket. Most már csak az Erdőszellem megjelenésére vártunk. Nem telt el két perc már meg is jelent az emberi alakjában. A ruhája nem zöld volt, mint Are-é, hanem vörös és barna keveredett benne. Hullámos gesztenye barna haja a derekáig ért, sötét barna szeme teljesen elütött hófehér bőrétől. Sokkal fiatalabbnak tűnt, mint Are. Úgy néz ki, mintha Legort-tal lenne egyidős. 

 - Tisztességes harcot kérek mindkét féltől, ha valamelyikük szabályt szeg akkor rögtön a másik fél győz. Alakot váltani lehet, csak egyféle fegyver használata engedélyezett. A párbajozók csak egymásra támadhatnak, másokat nem vonhatnak be a harcba. Az a győztes, aki végez a másikkal. A vesztes tanúi köteles teljesíteni a vesztes ígéretét a győztes felé. Ezek a szabályok, minden világos?

 - Igen. - vágta rá határozottan Rignot.

 - Igen. - mondta a Vadász, aki párbajozni fog Rignot-tal.

 - A tanúk álljanak félre, ne zavarják a párbajt! - szólított fel minket az Erdőszellem.

  Mindenki olyan két lépést hátrált, majd megállt. Legort távolabb állt tőlünk ő ugyanis csak egy megfigyelő, nem része a párbajnak.

 - A párbajt megkezdhetitek! - mondta ki a végszót az Erdőszellem, majd ő is hátrált.

  Rignot azonnal támadt esélyt se adva a Vadásznak. A Vadász védekezett és gyorsan hátrált. Hirtelen esélye volt támadni és ezt ki is használta. Rignot felé döfött, aki leguggolt egy szempillantás alatt alakot váltott és úgy ugrott neki a Vadász torkának. A Vadász későn reagált már nem tudott védekezni, de még felszúrt egyet a kardjával, amivel így megsebezte Rignot-ot, azonban ő a sérülés ellenére sem engedte el a Vadász nyakát. Addig tartotta őt, amíg végül teljesen el nem ernyedt a teste. Ez a párbaj alig állt két csapásból. Nekünk az alakváltás a legnagyobb fegyverünk és csak egyszer tudjuk elsütni egy ilyen párbaj alatt. Rignot tökéletesen időzített. 

 - A győztes az alakváltó! - jelentette ki az Erdőszellem - A Vadászok tartsák be az ígéretüket!

  Rignot-hoz mentem volna segíteni neki, de ő átváltozott és intett miszerint nem kell. Amber köteleit elvágták és elindult felénk. Most hozzá mentem volna hátha megsebesült, de Legort megfogta a karomat és nem engedett el. 

 - Te maradj ott! - parancsolt Amber-re - Először áruld el melyik Erdőszellem osztotta meg veled az élettüzét! - nézett a másik erdőszellemi Vadász-ra.

 - Tudtommal még nem mutatkoztam be neked. Ventus vagyok, az illúziók Erdőszelleme segített nekem. - felelt készségesen. 

 - Értem. - nézett vele farkasszemet Legort - Akkor vedd le arról a valakiről az illúziódat, hogy ne annak az alakváltónak lássuk, aki már meghalt. 

  Döbbent csönd következett. Rignot-tal egymásra néztünk. Az Erdőszellem még nem szólt egy szót sem. 

 - Nem tettünk semmit se a fogollyal. - szólalt meg végül Ventus - Nem tudom honnan vetted ezt az őrültséget, de biztosíthatlak ő a ma reggel elkapott alakváltó. 

 - Elég legyen! - szólt közbe az Erdőszellem - Nem fogadom el az alaptalan vádaskodást Daren, hiába vagy ennek a bolygónak a szülöttje attól még nem vádaskodhatsz felelőtlenül! Ha igaz, amit mondtál akkor a vesztes fél nem képes betartani az ígéretét és életért élettel kell fizetniük. Alá tudod támasztani az állításodat?

 - Alá tudom támasztani. - felelte magabiztosan Legort.

  Igyekeztem magamat minél jobban összehúzni. Egy Erdőszellem közelében átjár a természetes, elemi félelem. Nos, ha három van a közelemben és veszekednek akkor a közérzetem hihetetlenül rossz lesz. Ahogyan észrevettem a többiek is megkövülve figyelték a vitát. Legort kinyújtotta oldalra a másik kezét, amivel nem engem fogott vissza az elméletileg hamis Amber-től, majd magyarázni kezdett.

 - Velem az elmúlás Erdőszelleme osztotta meg az élettüzét. Mindenkiről tudom mikor hal meg és a nem rég meghaltaknak a szellemét még pár percre visszahozhatom és megmutathatom az élőknek. 

  Ventus arcán őszinte döbbenet ült ki pár másodpercre, majd újra érzelemmentes lett az arca. Ennek a bolygónak az Erdőszelleme viszont egyáltalán nem lepődött meg az előbbi kijelentésen. Legort mellett apró fénypontok kezdtek megjelenni és egy kezdetleges alakot formáltak. Folyamatosan szaporodtak ezek a fénypontok, míg nem Amber alakját véltem felfedezni. A mellkasánál viszont egy lyuk volt. 

 - Mi történt veled? - kérdeztem elcsukló hangon, teljesen összezavarodva. 

 - Miután abbahagytuk a beszélgetést, azt hittem bajba kerültetek a falakon elül. Úgy éreztem, mintha a Vadászok rátok támadtak volna. - a hangja elhaló volt, túlvilági, mintha egyszerre két hangon beszélne, hallottam a hangját és egy másikat, ami halk volt és mondhatni kísérte az előzőt - Úgy gondoltam bezárva nem veszitek hasznomat, ezért a szökésen gondolkodtam. Amikor az egyik őr bejött rátámadtam és kényszerítettem magamat az alakváltásra. Sajnos sokkal lassabban ment mint vártam, viszont az őr gyors volt és szíven szúrt. Bocsánat a következetlenségemért, de úgy éreztem bajban vagytok. Jó látni, hogy tévedtem. 

  Utána a fénypontok összemosódtak és felszálltak az égbe. Üresség maradt utána. Csak döbbenten álltam ott, a sírásommal viaskodtam. Igyekeztem visszatartani azt, de a légzésem már el-elfulladt. A szemem is bekönnyesedett, ezért lehajtottam a fejemet, a légzésem miatt a vállam egy kicsit rázkódott. Legort erősebben megszorította a kezemet, mintha nyugtatni szeretne. Nem tudom mennyire volt ez ösztönös számára, de örültem neki. 

 - Választhatsz. - szólalt meg Legort az ál Amber-re nézve - Az életed ebben a percben is véget érhet, de akár hatvan év múlva is. Hagyj fel a színjátékkal és életben maradsz. 

  Az ál Amber nem tétovázott hátra lépett és az illúzió lehullott róla. Tényleg egy Vadász volt. Ennyire mélyre ható lett volna az illúzió, amit Ventus használt? A közelében tényleg nem lehet semmiben sem bízni. Hirtelen változást éreztem Legort elméjében. Oldalra pillantottam és láttam, hogy emberré változik. Most nem szédült meg, ugyanúgy figyelte az eseményeket, mint előtte. 

 - A vesztes fél nem tudta betartani az ígéretét, a fogolynak már a párbaj előtt az életét vették. - mondta határozottan Etron.

  A hangja élettel teli volt, sokkalta másabb, mint az erdőszellemi alakjában. Hirtelen visszafordult a falu felé és elindult, közben húzott engem maga után. 

 - A tanúnak itt kell maradnia! - szólt utánunk az Erdőszellem.

  Legort hátra se nézett úgy válaszolt neki. 

 - Ma már eleget látott, nem hiányzik neki még egy halál. - lassítás nélkül mondta ezt és továbbra is húzott.

  Az Erdőszellem ránk hagyta, nem foglalkozott velünk tovább. 

 - Tudok magamtól is menni. - mondtam Legort-nak, de valójába úgy éreztem összeesnék, ha nem fogna. 

 - Hazudsz. - felelte - Miért nem hagyod, hogy segítsek?

 - Most emlékszel mi történt? - kérdeztem halkan

 - Részletekben. - mondta - Nem mindenre, de többnyire igen. 

 - Köszönöm. - motyogtam. 

  Utána nem is emlékszem az útra. Folyamatosan Amber-re és Denrick-re gondoltam. Arra riadtam fel, hogy behúzott Legort egy házba, ami nem a fogadó volt. Leültetett az ágyra, majd elment. Nem akarok egyedül lenni, most tényleg nem akarok egyedül lenni! Felálltam volna, de a térdem mást mondott és visszahuppantam. A magány gondolata most az egyszer megrémisztett. Hirtelen újra nyílt az ajtó, mire reménykedve felpillantottam. Megnyugodtam, Legort jött vissza. 

 - Ne menj el. - mondtam akaratlanul - Ilyenkor ne menj el.

 - Bocsánat. - mondta.

  Leült mellém és átölelt. Az arcomhoz hajolt és megpuszilt, majd a fülembe súgott.

 - Most már nem lát senki. Nyugodtan sírhatsz.

  Amint ezt kimondta azonnal rám tört a sírás. A gombóc a torkomban, ami eddig folyamatosan növekedett most megakadt. Hullámokban tört fel a sírás. Folyamatosan potyogtak a könnyeim, a levegőt csak szájon át tudtam venni, az orrom teljesen eldugult. Olyan lehettem, mintha folyamatosan csuklottam volna. Legort még így is átölelt, pedig nem nyújthattam valami szép látványt. A kezét a fejemre rakta és elkezdte simogatni a hajamat. Nem szólalt meg, de nem is kellett. Elég volt nekem az, hogy itt volt és nem hagyott magamra.