42. fejezet - Felső erődváros

*Legort szemszöge*

 - Felkelsz végre? - kérdezte Nübtel már harmadjára.
 - Már mindent elmondtam, hagyj aludni! - fordultam a másik oldalamra.
 - Nem mondtál el mindent. Mellesleg az nem számít se érvnek, se semminek, amit aközben mondtál, miközben lefogtad azt az embert. Még azt is elnéztük, hogy visszajöttél aludni.
 - Mennyi az idő? - kérdeztem fáradtan.
 - Úgy dél lehet. - válaszolt félvállról.
  Sóhajtottam egyet és felültem az ágyamban.
 - Sosem fogom kialudni magamat miattad. - néztem Nübtel-re vádlón.
 - Nem kéne annyit aludnod. - válaszolt - Gyere a tanácsterembe! Gondolom most már ismered az utat.
  Ezzel magamra hagyott. Éjfél körül sikerült Namner-nek beadni az ellenanyagot utána szinte azonnal bedőltem az ágyba. Átöltöztem a tiszta ruhámba. Aztán elindultam a tanácsterem felé. Újra beléptem abba a hatalmas épületbe, megint elámultam a magasságán. Viszont most nem álltam meg csodálni az építményt. Folytattam az utamat. A tanácsteremben most nem csak katonák gyűltek össze. Még Erisz, Ragon és Namner is itt voltak, mondjuk pont róluk fog szólni a tárgyalás. Kár, hogy nem értik mit fognak róluk mondani. Krunvon is itt volt. Derenor éppen még három tündével beszélgetett a gyerekek pedig értetlenkedve néztek körbe, hogy pontosan mi is zajlik éppen. Krunvon-hoz mentem, mert kíváncsi voltam valamire.
 - Maradt még abból a főzetből, ami miatt megértenek minket? - kérdeztem mikor mellé értem.
 - Igen és elhoztam. Mondjuk ezt senki nem kérte, de ha már lesz tárgyalás, akkor tudjanak már védekezni.
 - Ahhoz képest, hogy megkötöztek és fogva tartottak elég rendesen bánsz velük.
 - Veled ugyanezt tették, mégse kívánod a halálukat. Még fiatal gyerekek nem gondolnak a következményekre. Mellesleg az ellenszert keresték, mert a társuk megbetegedett. Érthetőek a szándékaik. Te mit gondolsz?
 - Azért törtek be, mert tisztában voltak azzal, hogyha szépen kérnék akkor nem kapnák meg az ellenszert. Nem ostobák és tudták, hogy ezzel az életben maradásukat kockáztatják, de a társukért megtették, ez hűségről árulkodik, ami nem megvetendő. Szerintem tiszta szívűek és csak a nyelvi akadályok miatt tartottak fogva minket.
 - Remélem a többiek is ezt hiszik. Megyek beszélek Derenor-ral a főzetről, hogy adhatunk-e nekik.
  Csak bólintottam. A terem szélén álltam. Láttam, hogy Derenor és Krunvon beszélnek, aztán azt vettem észre, hogy Krunvon eltűnik a forgatagban. Mikor Derenor az asztalhoz sétált mindenki csöndben maradt és a vezetők elfoglalták az adott helyüket az asztal mellett. Csak egy szék maradt üresen, szerintem Krunvon-ra vár, hiszen ő a tapasztaltabb gyógyító. Jobban mondva idősebb gyógyító. Állva maradtam a fal mellett.
 - Mindenkinek köszönöm, hogy idefáradt ezen a reggelen. Azért vagyunk itt, hogy a tegnap éjszakai betörésnek az elkövetőinek az ítéletét meghozzuk. Hogy részt tudjanak venni a tárgyalásukon a gyógyító egy főzet segítségével megoldja a nyelvi akadályokat, mert sajnos ezek az emberek nem nagyon beszélik semelyik itteni nyelvet.
  A tündék többsége döbbenten fogadta a hírt, hiszen itt ezen a környéken csak egy nyelvjárást ismernek és megdöbbentő, ha valaki nem beszéli azt.
 - Vajon miért vagyunk itt? - kérdezte Ragon.
 - Szerintem azért mert betörtünk a kórházba és foglyul ejtettünk három gyógyítót. - válaszolt Erisz.
 - De hiszen a barátunkon segítettünk! - ellenkezett Ragon.
 - És ezt hogy tervezted elmagyarázni nekik, mikor még beszélni se tudunk velük? - kérdezett rá Namner.
 - Van egy főzet, ami segített nekünk ebben a problémában. - húzta ki magát Ragon az ötlet miatt.
 - Megjegyezném, hogy megittad az összeset és amiatt egész este a mosdón ültél. - motyogta Erisz.
  A tündék csak kérdőn néztek rájuk, hogy miről beszélnek. Remélem Krunvon siet azzal a főzettel.
 - Betörtek hozzánk, nem kell ahhoz sok ész, hogy mi jár ezért nekik. - szólalt meg az egyik tünde.
 - Nem érdekel, hogy mi volt rá az indokuk? Egy épeszű ember se próbálna meg betörni oda, ha csak nincs valami erős indoka rá. - vitatkozott vele egy másik.
 - Majd akkor vitassuk meg a büntetésüket, amikor már hallottuk a történetet minden szemszögből. - szólt közbe Derenor.
 - Ki lesz a döntő bíró? - kérdezte valaki más.
  Tanácstalanul néztem körbe, hogy ez mégis mit jelent. Aki mellettem állt megszánt és elkezdett magyarázni.
 - A történet meghallgatása után kiválasztunk valakit, aki objektíven képes dönteni az egészről, minden tényezőt figyelembe véve. Általában Derenor-ra jut ez a szerep, de most ebben az esetben sok mindenkit ki kell zárnunk, mert az embereket sok tünde nem szereti. - suttogta.
  Bólintottam egyet annak jeléül, hogy megértettem a magyarázatát. Vajon ki lesz a döntéshozó? A legjobban Derenor-nak örülnék, hiszen ő elég objektíven képes szemlélni az eseményeket. Minket kettőnket Krunvon-nal mondhatni kizártak, hiszen részt vettünk a történtekben.
 - Ezt a vádlottakkal együtt kell eldöntenünk. - hárította el a kérdést Derenor.
  A gyerekek ide-oda kapkodták a fejüket, végül tanácstalanul néztek egymásra. Sajnáltam őket egy kicsit.
 - Kiben bízhatunk? - kérdezte Namner a társait - Ki az aki hinni fog nekünk?
 - Aki a szélén áll. - válaszolta Erisz - Ő segített rajtad is mellesleg ő az egyetlen, aki nem gyűlölettel néz ránk.
 - Bízol benne? - kérdezte Ragon hitetlenkedve.
 - Nem ölt meg minket, pedig volt rá alkalma. Mikor Namner átváltozott egyből segíteni akart neki, eszébe sem jutott megölni őt. Mellette kérte a segítségünket, ezt sok tünde nem tette volna meg. - sorolta az érveket Erisz.
 - Úgy néz ránk mintha értené mit beszélünk. - jegyezte meg Namner.
  Erisz is rám nézett. Kicsit megráztam a fejemet, hogy tartsa a száját. Majd újra a többiek felé fordultam. Krunvon igazán igyekezhetne már.

*Anna szemszöge*

  A lovakat a szekér elé kötöttem, az emberek pedig elkezdtek visszapakolni.
 - Beszélhetnénk? - kérdezte egy férfi.
 - Igen, mit szeretne? - néztem rá.
 - Páran itt maradnánk. - mondta.
  Kérdőn néztem rájuk, de a férfi folytatta.
 - Ha a fenevadak nem jönnek tovább, akkor sok esélyünk van a túlélésre. Mellesleg tudunk vigyázni magunkra. Csak pár tanácsra van szükségünk.
  Nem tudtam, hogy mit feleljek, nem akarok több embert elveszíteni, de arra a véleményre jutottam, hogy inkább elmondom azt amit tudok.
 - Nem látnak jól, de a szaglásuk a kutyáénál is jobb. Ha megrohamozzák ezt a házat, akkor porrá zúzzák, nagyon erősek és vérszomjasak. Ha itt maradnak, nem biztos, hogy sokáig túlélik.
 - Az öregek nem bírják a hosszú utakat, páran itt akarnak maradni és sok család se szeretne a Felső Erődtől segítséget kérni. Kérem segítsen ebben nekünk.
  Sóhajtottam egyet, de elkezdtem magyarázni.
 - A szaglásuk jó, de át lehet őket verni. A halottakat ne temessék el, ha nem gyűjtsék össze. Az ő szaguk elfedi azokét, akik itt maradnak. Ha lehetséges este ne gyújtsanak tüzet, ha nagyon fáznak, akkor inkább ruhákat vegyenek fel. A fény idevonzaná őket, csak reggel gyújtsanak tüzet, mert a lények reggel nem aktívak. Ha mégis harcra kerülne a sor, akkor a fejüket támadják és kerüljék azt, hogy a farkukkal megszúrják magukat. Reggel intézzenek el mindent, este pedig próbáljanak minél halkabbak lenni. Ha az egyik háznak van pincéje javasolnám, hogy az estéket ott töltsék.
 - Rendben. Köszönünk mindent.
  Öten-hatan maradtak itt. A többiekkel észak-nyugat felé vettük az irányt. Hosszú út lesz, azt már most tudom. Még maradt egy kevés élelmünk, de csak ebédre fog kitartani, akkor is csak úgy, hogy páran lemondanak az adagjukról. Sietősre vettem a tempót, hogy mihamarabb elérjük az erődöt. Persze nem akarok még ma elindulni a folyón, de a hajót már be akarom szerezni. Talán négyen-öten fogunk elmenni a tündékhez. Kár, hogy nincs itt senki sem a szakaszomból. Velük hamarabb megoldanám ezeket a problémákat és nem kellett volna kerülő utat keresnem a tündékhez. De nincsenek itt és nélkülük kell most megoldanom mindent. A nap bágyadtan sütött, nincs olyan élénk színe, mint nálunk. A fű is sápadt zöld, szinte már sárga színű, és az az egy-egy bokor, ami mellett elhaladtunk már megszabadult zöld lombjától. Érdekes, mintha a természet pihenni térne. Ütemesen lépkedtem és magamban dúdolgattam. Fel se tűnt milyen régóta vagyunk úton.
 - Anna szerintem ideje lenne egy pihenőnek. - jött mellém Ylkarn.
  Az égre néztem bár elég nehezen állapítottam meg, hogy mennyi az idő, mert a nap lejjebb volt az átlagosnál. De így is kora délután lehet. Megállás nélkül öt órát gyalogoltunk? Hupsz. Nem figyeltem az időt.
 - Megállunk! - kiabáltam.
  Mindenki szinte összerogyott a fáradtságtól. Ezt a hibát nem követhetem el még egyszer, nekik jó az állóképességük, de azért engem kiképeztek és még mindig képeznek arra, hogy egy nap alatt minél gyorsabban eljussak A-ból B-be. Az emberek miután ittak neki láttak az étel készítésnek. Még szerencse, hogy a szakácsnő velünk maradt. Lehet, hogy síkságon vagyunk, de attól még vannak itt állatok.
 - Mindjárt visszajövök. - mondtam Ylkarn-nak, aki csak biccentett válaszként.
  Most sokkal kevesebbet beszél. Azért megyek el, mert láttam egy nyulat elfutni száz méterre tőlünk. Ha ügyes vagyok, akkor az is benne lesz a mai ebédben és remélhetőleg vacsorát már az erőd falai között ehetünk. A síkságon lapulva igyekeztem ahhoz a helyhez, ahol a nyulat láttam. Megtaláltam, mert le volt ott taposva egy kicsit a fű. Úgy se lát senki alapon, megváltoztattam a szaglásomat, hogy kiszagolhassam a nyulat. Hamar meg lett a nyoma és elkezdtem követni. Persze arra vigyáztam, hogy ne távolodjak el nagyon a konvojunktól. Hirtelen megpillantottam a nyulat. Jobban mondva a két fülét. Kilesett a magas fűből, mire megdermedtem. Nem engedhetem, hogy meglásson. Újra visszaereszkedett négykézlábra. Nem hallottam azt, hogy tovább ugrálna. Nagyon lassan és halkan elővettem az íjamat és egy vesszőmet. Úgy mentem tovább lappangva a fűben a célom felé. Húsz méterre voltam tőle, mikor megláttam. Feltérdeltem és kihúztam az íjat. Vártam míg biztos nem lesz a célpontom. Azonban véletlenül megreccsent alattam egy száraz gally. A nyúl neki iramodott, de én se tétlenkedtem. Felálltam és követtem az íjammal a nyulat. Oldottam és elrepült a vessző. Rögtön kaptam a másodikért. Futottam a nyúl után. Mikor újra a közelében voltam megint rálőttem. A lábát találtam el. Viszont most könnyedén utolértem őt. Nem akartam, hogy sokáig szenvedjen így felvettem egy nagyobb szikla darabot a földről és agyon ütöttem az ebédünket. A nyilat kiszedtem a lábából. Körül néztem a réten, hogy hátha így hirtelenjében megtalálom az első vesszőmet, de nem volt szerencsém. Visszaballagtam a szekérhez. Már sokan falatozgattak. A szakácsnőnek adtam a nyulat, ő pedig készségesen elfogadta azt.
 - Így se jut mindenkinek. - mondta Ylkarn, akinek pár szem bogyó volt a kezében.
 - De látom te gondoskodtál magadról. - feleltem.
 - Még szép, de ezt neked hoztam. Kimerülten és éhesen nem tudsz annyira koncentrálni.
 - Köszönöm szépen Ylkarn. - mosolyogtam rá, aztán halkabban folytattam - Te miért nem mész rögtön a tündékhez? Mármint te könnyebben el tudnál futni a fenevadak elől.
 - Sajnos nincs igazad, egy korábbi sérülés miatt lassabban futok és varázserőm se sok maradt. Éppen annyit tudok használni, hogy elrejtsem a valódi énemet. - mondta - Mikor indulunk tovább?
 - Várjunk még egy tíz-húsz percet. Eléggé kihajtottam mindenkit délelőtt. - hajtottam le a fejemet, mert még mindig bántam, hogy nem vettem előbb tudomást az időről.
 - Legyen csak tíz perc. Még távol vagyunk a célunktól.
 - Rendben. - egyeztem bele, aztán felálltam - Tíz perc múlva indulunk! - kiabáltam.
  A gyerekek, akik eddig a kocsin zötykölődtek a réten futkároztak. Gondolom játszanak.
 - Anna mesélnél addig a népedről? - kérte Ylkarn.
 - Hogy hogy ennyire érdekel? - kérdeztem.
 - Kíváncsi vagyok, hiszen nem minden nap találkozik az ember egy alakváltóval. - felelte.
 - Mire vagy kíváncsi? - kérdeztem.
 - Milyen mondátok vagy történetetek van a kialakulásotokkal kapcsolatban?
 - Csak egy van, de egy kicsit lehangoló. Majdnem ezer évvel ezelőtt egy olyan bolygón éltünk, melyen több néppel is osztoztunk. A többi nép nem nézte jó szemmel, hogy mi is megjelentünk, hiszen mikor mi létrejöttünk ők már több évezrede laktak a bolygón. Először az emberek gyűlöltek meg minket és olyan hazugságokat terjesztettek rólunk, amiknek a hatására a többi nép is egyre kevésbé bízott bennünk. Végül ez a helyzet harcokhoz vezetett. Az emberek voltak a legkegyetlenebbek. Voltak olyan ember törzsek, akik vadállatoknak néztek minket és úgy is bántak velünk. Az ilyen törzsek, ha gyereket találtak akkor megölték. Végül az összes nép ellenünk fordult. Bírtuk a harcot,nem is a létszám fölény miatt kerekedtek felül rajtunk. Amikor a népek megunták, hogy nem nagyon tudnak legyőzni minket egy másik szövetségest kerestek. Őket Vadászoknak hívjuk. Olyan erősek, mint mi. Az érzékszerveik is olyan élesek mint a mieink, csak ők nem állatokká tudnak átváltozni, hanem minden más öntudattal rendelkező néppé. Az erőviszonyok eltolódtak. Akkor tájt született meg az ódánk. Utána volt tizenhat alakváltó, akik erősebbek voltak az átlagnál. Képesek voltak varázsolni is. Ők végső megoldásként egy átjárót hoztak létre és egy másik bolygóra menekültünk. Ott az Erdőszellem sokáig nem mutatkozott, mi pedig berendezkedtünk. Utána megint megjelentek a Vadászok. Több évszázadig jártak ránk, mire úgy megcsappant a számunk, hogy azt hitte mindenki, hogy kihaltunk és nem jelentünk többé veszélyt senkire sem. A harcok közben a bolygó Erdőszelleme a mi oldalunkra állt és miatta vagyunk életben, sokszor ő üldözte el a Vadászokat tőlünk. Hiába voltunk kevesen az a béke, ami akkor kialakult minden veszteséget megért. - fejeztem be a történetünket.
 - Szívósak vagytok. - ennyit mondott csak rá a tünde.
 - Inkább csak túl makacsak a halálhoz. - feleltem - Indulunk! - álltam fel és a lovakhoz mentem, akik eddig vígan legelésztek.
  Remélem időben elérjük az erődöt.

*Legort szemszöge*

  A trió végre megitta a szükséges főzetet. Erre persze senki nem szólalt meg tőlünk, csak kíváncsian méregették az embereket.
 - Ha arra kíváncsiak, akkor szerintem nem méreg. - mondta egy kis idő után Erisz.
  Gondolom megunta a várakozást.
 - Akkor kezdhetjük a tárgyalást. - nyugtázta Derenor.
 - Miről szól a tárgyalás? - kérdezte Ragon.
  Erisz megpróbálta visszafojtani a nevetését, míg Namner adott választ szegény értetlenkedő Ragon-nak.
 - Nem tudom, hogy rémlik-e, de betörtünk a kórházba és foglyul ejtettünk három gyógyítót.
 - Szóval arról lesz szó. - esett le Ragon-nak.
  A legtöbb tünde csak nézett, hogy mennyire nehéz felfogású is Ragon. Már meg se lepődtem rajta. Derenor viszont gyorsan kapcsolt és rátért a lényegre.
 - Kit szeretnétek döntő bírónak?
 - Mit jelent az, hogy döntő bíró? - kérdezte gyanakvóan Namner.
 - Az, aki szerintetek objektíven képes nézni az eseményeket és úgy képes döntést hozni a büntetésetekkel kapcsolatosan. Erről közösen kell döntenünk, de előbb hallgassuk meg a történteket a ti szemszögetekből. - magyarázta Derenor.
 - Akkor a bírót a történetünk után kell kiválasztanunk? És bárki lehet? - tette fel folyamatosan a kérdéseket Namner.
 - Igen és bárki lehet, de együtt kell meghoznunk a döntést. Szóval kik vagytok? - nincs kedve Derenor-nak sok időt szánni erre.
  A gyerekek összenéztek. Végül Namner szólalt meg, szerintem ő lesz a szószólójuk.
 - Fauk Namner vagyok. Ők pedig a társaim Betrüg Erisz és Vald Ragon.
 - Honnan jöttetek?
 - Nagyon messziről. - válaszolt sejtelmesen Namner.
 - Pontosabban? - kérdezett vissza Derenor.
 - Sejtésem szerint egy másik világból. - mondta Namner helyett Nübtel.
  Döbbenten nézett mindenki a Vadászra. Neki pedig nem lehetett semmit se leolvasni az arcáról. A trió nem tűnt döbbentnek, sőt mintha várták volna azt, hogy valaki közbeszóljon. Mondjuk nem volt nehéz kilogikázni, hogy ők nem itteniek, hiszen nem beszélik a nyelvet.
 - Hogy kerültetek ide? - fordult vissza Derenor Namner-hez.
 - Egy nagy hatalmú varázslónő ellen próbáltunk lázadást szítani és lebuktunk. Ez a büntetésünk.
  Vajon mikori ez a történet? Vagy talán itt másként telik az idő, mint Anna bolygóján? Lehet, hogy az utóbbi a magyarázat mindenre.
  Ahogyan végig néztem a tündéken, azt állapítottam meg, hogy nem hisznek az embereknek. Mondjuk ez egy elég hihetetlen történet, azonban igaz. Azzal a nagy hatalmú varázslónővel volt szerencsém összefutni és tapasztaltam az erejét.
 - Miért törtetek be a kórházba és mit kerestetek? - kérdezte tovább Derenor.
  Erisz lépett elő és folytatta a beszédet, mondjuk megértem, hogy miért.
 - Azért törtünk be, mert Namner-t megfertőzte egy fenevad. Gondoltuk, hogy a tündéknek már van rá ellenszere, ezért vállalkoztunk a feladatra. Nem akartuk, hogy a legjobb barátunk egy dühöngő őrültté változzon. Akkor tudtuk meg, hogy pontosan melyik is az az épület, amelyiket keressük, hogy őt - bökött felém - már kétszer láttuk elmenni az erdőbe. Egyszer mielőtt még összefutottunk volna egy vadállattal, aztán másodjára mikor résen álltunk, hogy megállapítsuk kit kell követnünk.
  Az szakította félbe Erisz-t, hogy valaki berontott az ajtón. Egy katona lehetett.
 - Még valakit megfertőztek. - ennyit mondott.
  Kérdőn Derenor-ra néztem, aki egyből válaszolt.
 - A tárgyalást elhalasztom. Krunvon, Legort menjetek.
  Azonnal a katona nyomában a kórházba siettem. Szóval ma még megúszták. Bár nem tudom, hogy jobb-e úgy élni, hogy nem tudod mit fognak veled tenni. De most nem ezzel foglalkoztam. Remélem a fertőzött nem adta senkinek se tovább a betegséget. Hamar leértünk a toronyból és futottunk a kórházig. A beteget már lefogták, de nem fogják tudni sokáig ott tartani.
 - Máris hozom az altatót. - mondtam.
 - Nem használ már próbáltam. - szólalt meg Ikirav.
 - Az ellenszer a szobámban van. - mondtam utána és rögtön elindultam érte.
  Mivel nem volt szabad pohár a szobámban így egy tiszta lombikba töltöttem az ellenszer egy kicsi részét. Azonban, ha ilyen ütemben fogy, akkor csinálnom kell nem sokára egy újabb adagot. De majd ezzel később kell foglalkoznom.
  Kivittem a lombikot a főterembe. Ikirav nem gondolkodott sokat és kikapta a kezemből a lombikot.
 - Hogy tervezted beadni neki, ha nem használ az altató? - kérdeztem azonnal.
 - Mindig nyitva tartja a száját. - vetette oda nekem a választ.
  Mondjuk ez igaz, a folyamatos üvölt, szóval nem is lesz annyira nehéz dolga. Addig az üstöt kihoztam a szobámból és elkezdtem kisebb edényekbe szétosztani a főzeteket. Csak tizenöt ellenméreg maradt, állapítottam meg. Újabb adagot kell készíteni.
  Hirtelen abbamaradt a folyamatos üvöltés. Hátrafordultam, hogy mégis mi történt. A beteg békésen szunyókált az ágyban, akik pedig lefogták megkönnyebbülten sóhajtottak egyet. Ikirav kezében a lombik kiürült. Tényleg több ellenszerre van szükségünk.
  A két Vadász is megjelent nem sokára az ajtóban Derenor kíséretével együtt.
 - Sikerült beadni neki? - ennyit kérdezett Boren.
 - Igen. - mondta Ikirav.
 - Mennyi ellenanyagunk maradt? - kérdezte Derenor, mikor látta az arcomat és a főzeteket előttem.
 - Tizenöt esetre elegendő. - válaszoltam - Még tudok készíteni, de akkor is maximum huszonötre tudom feltornázni ezt a számot.
 - Ennyire ritka alapanyagokra van szükség? - nézett rám gondterhelten Derenor.
 - Sajnos igen. A betegség a növényekben is jelen van, csak kevés növény képes legyűrni ezt a mérget. Pont arra a kevésre van szükségem.
 - Szóval még egyszer kimész?
 - Ki kell mennem, vagy végig nézhetjük, hogy egyesével változik át mindenki fenevaddá.
 - Holnap fogsz kimenni. Boren és Nübtel fog elkísérni. - hozta meg a döntést Derenor.
  Csak bólintottam annak jeléül, hogy megértettem a parancsát. Nübtel is követte a példámat egyedül Boren-nek nem tetszett az ötlet, valahogyan felhúzhattam, csak nem tudom mikor és mivel.
  A két Vadász és Derenor még beszélt Ikirav-val, utána elhagyták a házat. Elkezdeném itt az új adag készítését, de akkor még a vaknak is feltűnne, hogy képes vagyok varázsolni, aminek nem örülnék.
  Az este folyamán beszélnem kell Annával. Kíváncsi vagyok rájött-e valami fontos részletre. Elindultam a szobám felé, hogy kihozzam a jegyzetfüzetemet, azonban a folyosón megtorpantam. Valaki elkezdte telepatikusan végig mérni a kórház területét. A baj csak az volt, hogy nem én csináltam. Az idegent hamar megállítottam egy pajzs segítségével. Annyira ismerős az elme jellege, de nem lehet az, akire gondolok, hiszen ő már meghalt.
  Inkább elhessegettem ezeket a lehetetlen feltételezéseket és bementem a szobámba a jegyzetfüzetemért. A szobámban leültem az asztalomhoz és elkezdtem bogarászni a jegyzetfüzetemet, hiszen sose árt felfrissíteni azt, amit régebben olvastam. Ahogyan bogarásztam a könyvemet a szemem előtt változott meg az egyik varázslat. Aztán újra és újra megváltozott ugyanaz. Szerintem a felmenőim összeveszhettek valamin. Csak mosolyogtam rajta, majd tovább lapoztam. Nem nagyon tudott ez se lekötni, pedig általában sok időt szoktam tölteni a könyv átnézésével. Becsuktam és letettem az asztalra.
  Nem mintha nem lenne más dolgom, de most nem tudok semmire se sokáig koncentrálni. Talán megint az zavar, hogy felbolydult a múltam. Jobb ötlet híján elkezdtem átnézni a fegyvereim állapotát. A kardom egész jó állapotban van, még élezni sem kell. Az íjamra úgy vigyázok, mint a szemem fényére. A nyilaimról nem mondható el ugyanez. A legtöbb már meggörbült egy kicsit, valamelyiknek már háromszor is cseréltem a hegyét, nos azok öt-hat centivel kisebbek a többinél. A tollak is rendben vannak, a nock-kal sincs semmi baj. A tőröm került a kezembe, amit még nyolc évesen kaptam az egyik barátomtól. Akkor már magamnak ne hazudjak, az egyetlen barátomtól. Ő készítette valami különleges fémötvözetből. Nem árulta el, hogy miből, de soha nem kellett megéleznem és semmilyen varázslat nem hat rá.
  Beesteledett mire végre sikerült az összes fegyveremet átnéznem. Viszont sokkal jobban tudtam koncentrálni. Kimentem a főterembe, ahol már csak páran lézengtek. Végül egyedül maradtam. Még egy unalmas este, de legalább most van egy kis dolgom is. Előkészítettem az üstöt és a hozzávalókat, majd neki kezdtem az ellenszer elkészítéséhez.

*Anna szemszöge*

  A nap már az ég alját súrolta, mikor megláttuk a Felső Erődvárost. Már csak félórányi út, viszont az erődváros látványa mindenkit újult erővel töltött meg. Gyorsítottunk a tempón, hogy még beengedjenek a városiak.
  Gyorsabban odaértünk, mint amire számítottam. A kapuőr megállított minket és átvizsgálta a csomagjainkat, hogy ne vigyünk be semmi olyasmit, ami nem oda való. Bár én magam sem tudom, mit kerestek. Miután bejutottunk mindenki elkezdte felállítani a sátrát, hogy éjszakára lepihenhessen.
 - Ki a falu vezetője? - kérdezte az egyik katona az egyik férfit.
 - Ő. - mutatott rám.
  Éppen a szakácsnőnek segítettem sátrat állítani, és direkt eljátszottam, hogy nem hallottam az előbbi párbeszédet. A katona nem jött oda hozzám, hanem a többi falusit is megkérdezte, de mindegyik rám bökött. Végül elért hozzám is. Pont jókor, éppen befejeztem a sátor állítást.
 - Te vezetted ezeket az embereket? - kérdezte a katona nyersen.
 - Az előző várostól idáig igen. - feleltem.
 - Miért jöttetek ide?
  Ylkarn várakozóan figyelt minket, de nem szólt közbe. Remélem kisegít, ha elakadok.
 - A másik várost megtámadták a fenevadak. El kellett menekülnünk. - adtam a rövid választ.
 - Már elnézést a kérdésért, de a felsőbb rétegekből nem látok senkit sem. Miért?
 - Még a támadás előtt eljöttünk és senki nem hitt nekünk mikor útra keltünk.
  A katona csak biccentett, de aztán újabb kérdést tett fel.
 - Honnan tudta, hogy meg fogják támadni a várost?
 - Az apám nevelt egyedül és ő vadász volt. Az erdőt úgy ismerem, mint a tenyeremet és képes vagyok olvasni a jelekből. Ezek a fenevadak a prédájuknak néznek minket és akképpen is viselkednek. Biztos voltam benne, hogy valamikor megtámadják a várost.
 - Csak még egy kérdésem lenne... - kezdte a katona.
 - Hagyjad őket Trovnem. Hosszú út áll mögöttük had pihenjenek egy kicsit. - szólt közbe egy fiatal nő.
  A nőnek szurok sötét haja és fekete szemei voltak. Szoknyát viselt, ami kiemelte karcsú alakját. A haját kiengedte, ami a háta közepéig ért. Amint megláttam a nőt hátráltam egy lépést. A gyanúm beigazolódott. Nem kéne itt lennie! Hogy lehetséges, hogy életben van?
 - Kérlek maradjatok itt és holnap meséljetek el mindent. - mosolygott rám barátságosan a nő, de nem tudtam válaszolni, ezért Ylkarn válaszolt helyettem.
 - Köszönjük a szíves vendéglátást.
  A nő megdöbbent, hogy Ylkarn válaszolt, de hamar összeszedte magát.
 - Ez már csak természetes.
  Ezzel a katona kíséretében bement a város belsejébe. A hideg futkosott a hátamon, és csak egy gondolat járt a fejemben.
 - Még ma éjjel útra kelünk a folyón. Aki jön jön, aki nem az itt marad. - jelentettem ki határozottan.
 - Mi történt Anna? - kérdezte kíváncsian Ylkarn, aki nagyon meglepődött a viselkedésemen.
 - Beigazolódott a sejtésem. El kell tűnnünk innen! Megyek szerzek egy normális hajót. - indultam volna de Ylkarn elkapta a karomat.
 - Nyugodj le, még had pihenjünk egy kicsit.
 - Nem érted Ylkarn?! Az a nő olyan, mint a farkas. Ha megjelenik nem sokára támadnak a fenevadak. - magyaráztam gyorsan.
 - Honnan tudhatnád, hiszen most látod először.
 - Ő egy alakváltó, és nem éppen arról híres, hogy szereti az embereket és a tündéket.
 - De ez a nő születése óta itt él. Személyesen ismerem, bár csak egyszer találkoztunk. - vitatkozott velem Ylkarn.
 - Rosszul magyaráztam, ezért elnézést kérek. Nem a nő alakváltó, hanem a szellem, aki megszállta. - mondtam ki a végső szavakat - Megyek szerzek egy hajót.
  Egy óra múltán sikerült is találnom egyet. Egy öreg halász adta oda, aki már nem volt képes kijárni a Fénylő Tóra minden nap, így másból éldegél és nekem adta a hajóját. Egy kisebb vitorlás. Még nem vezetettem hajót, de ha ezen múlik a túlélésünk, akkor esküszöm elvezetem ezt a bárkát bármi áron. Ylkarn velem tartott és még a szakácsnő is a gyerekeivel, de a többiek már meg akartak pihenni. Búcsút vettünk egymástól és beszálltunk a vitorlás hajóba.
 - Anna mondd meg nekem, vezettél már valaha hajót? - kérdezte Ylkarn.
 - Nem. - adtam meg az őszinte választ.
 - Akkor menj el a kormányrúdtól, mert én már igen.
  Alig fújt a szél ezért csak a fővitorlát engedtük ki és rásegítettem egy kis evezéssel is. A szakácsnő a két fiával amennyire tudott elhelyezkedett a hajón és elaludtak. Nem távolodtunk messze a várostól, így még láttam, hogy a fekete hajú nő a várfalról néz minket, majd felkacagott.

41. fejezet - Tolvajbanda

*Legort szemszöge*

  A lány, nevén szólítva Erisz, elkezdett mutogatni a főterem irányába, de közben a kését a hátamnak szorította. Nagy sajnálatomra, nincsenek nálam a fegyvereim, csak egy tőr árválkodik a kabátom belsejébe rejtve, de azt csak végső esetben szeretném használni. A főteremben a két fiún kívül, Krunvon és Ikirav van. A két gyógyítót megkötözték, miközben a két gyerek a főzetek között kutakodott.

 - Vajon melyik az ellenszer? - kérdezte a nagyobbik.

 - Ha tudnám, szerinted még itt lennénk? - kérdezett vissza a másik - Ne beszélj sokat.

 - Ne aggódj feleslegesen Namner, úgy se értik, hogy mit mondunk.

 - Ne légy benne olyan biztos Ragon. - felelte sejtelmesen Namner, és végig mért minket.

  Erisz leültetett Krunvon mellé és hátra kötötte a kezemet. Az első hibájuk, a sok beszéd mellett. Tilos bárkinek is hátra kötni a kezét, hiszen így nem lehet látni, hogy mit is csinál éppen az illető. Rögtön elkezdtem a kötelekkel babrálni. Egy percen belül már le is estek a kezemről. Szólnom kéne valakinek, hogy bajban vagyunk. A telepátiámat nem használhatom, hiszen akkor lebukok.

 - Ők biztosan tudják, hogy mit keresünk. - szólalt meg Erisz.

 - Nem értik mit mondunk. - vágta rá Ragon.

 - Biztosan van olyan főzet vagy valami, ami segíthet a beszéd megoldásában. - gondolkodott el Namner.

  Szóval Ragon a forrófejű, az ereje miatt ő a harcos a trióban. Erisz kicsi és gyors, jó a kézügyessége, ő a tolvaj. Namner a számító és az ész, ő a terv készítő és a közvetítő a csapat és az ügyfél között. Mindig ebből a három személyből tevődik össze egy csapat. Egy csapat, akit bárhogyan felhasználhatnak. Felfogadhatják őket lopásra, emberrablásra, gyilkosságra, lázadás szervezésére, szökés segítéséhez, szinte bármihez. Ha kell valami, amit nem lehet csak úgy megszerezni, akkor egy hasonló csapattal kell felvenned a kapcsolatot. A csapatok diszkrétek, tartják a szájukat az ügyleteikről. Csak négy személynek jelentenek. Csapatként a fővezér hallgatja meg őket a bevetésük után és ő dönt, hogy megérdemlik-e azt, hogy komolyabb ügyeket is elvállaljanak, ha hazudnak a küldetéssel kapcsolatban és kiderül, akkor a legjobb esetben nem lesznek többé előléptetve, a legrosszabb esetben pedig mindannyijukat kivégzik. Azonban előtte egyesével is jelenteniük kell, külön-külön. Mindegyik a saját vezetőjének. Az egész rendszer úgy van felépítve, hogy a legmagasabb helyen a fővezér áll, ő irányít és hoz döntéseket. Alatta három személy áll, a tolvajok fejedelme, a gyilkosok vezetője és a szervezők főura. Három különböző poszt, ők hárman az egységeik legkülönbjei. A tolvaj a fejedelmének, a gyilkos a vezetőjének, a szervező pedig a főurának jelent.

  Ez a csapat már lehettek nagyobb küldetéseken, de még egyedül nem vállalhatnak nehezebb feladatokat. Ez lehetett az első magán akciójuk. Vajon hogyan kerültek ide? Ezt a rendszert az én bolygómon alakította ki az egyik alvilági szervezet. Talán ők is az utolsó túlélők közé tartoznak?

 - Ha van olyan főzet, mely segít megértetni minket velük, akkor szerezzük meg. Szükségünk van a nyelvtudásra, hiszen, ha valaki be akarna jönni, akkor nem felügyelhetjük azt, amit mondanak. - mondta Erisz miközben a fiúkhoz sétált.

 - Mégis hogyan szedjük ki belőlük, hogy hol van? - kérdezte Namner.

 - Adj egy percet és elintézem. - vágta rá Ragon.

 - Nem a megtörésükkel van a baj, hanem a nyelvi akadályokkal. - mondta Namner miközben a fejét fogta.

  Közben körülnéztem a lehetséges kiutat keresve. Ha gyors vagyok, talán eljutok az ajtóig, de akkor nem biztos, hogy Krunvon és Ikirav élve megússza. Külön-külön elbánok velük, de együtt túl könnyen letudnak teríteni. Hamar fel fogják fedezni, hogy már nincs rajtam kötél, addig kell valamit kitalálnom, amíg van esély a terv megvalósításához.

  Csörömpölést hallok a kis folyosóról, ahonnan a szobám is nyílt. Biztosan felébredt a tünde. De én lekötöttem, hogy ha még se válik be az ellenszer, akkor ne tudjon nagy kárt tenni. Talán nem húztam meg a köteleket. Nagyon remélem, hogy bevált az ellenszer és a csörömpölés pedig nem az volt, hogy az összes elkészített főzetet leverte az asztalról. Ragon elindult a folyosó felé, közben a fegyverét maga előtt tartotta, hogy fel legyen készülve a meglepetés támadásokra is. Ragon eltűnt a folyosón. Most csak ketten vannak, több esélyem van a győzelemre. Namner és Erisz minden figyelmét az kötötte le, hogy a folyosóról a társuk tér-e vissza vagy nem. Magam alá húztam a lábaimat, és óvatosan guggolásba helyezkedtem, ha felállok könnyebben észrevesznek. Így is nagy az esélyem a lebukásra. Nem egyenesedtem fel egyszer sem, megpróbáltam minél gyorsabban a hátuk mögé kerülni. Közelebb osontam hozzájuk, hogy minél gyorsabban le tudjak csapni az egyikükre. A fiú halántékára csaptam a tőröm markolatával, mire ájultan esett össze. A lány későn fordult felém, hamarabb cselekedtem mint ő és most én szorítok a torkához egy tőrt.

 - Most azonnal engedd el őt hegyes fülű! - hallottam Ragon hangját.

  A félig ájult katonát tartotta jobban mondva lökdöste, mert szegény még nem tudott lábra állni. Ilyenkor viszont mi a teendő?

 - Még mindig nem fogtad fel, hogy nem értik, hogy mit mondunk? - kérdezte Erisz.

 - Hogy került ide Lawer? - kérdezte Erisz-szel párhuzamosan Krunvon.

 - Megharapta egy fenevad, ami valamiféle betegséget terjeszt, és azért volt a szobámban, hogy megtaláljam a gyógymódot a betegségre, de még nem volt beszámítható állapotban mikor beadtam neki a megfelelő főzetet ezért nem hagyhattam, hogy el tudja hagyni a szobámat. Derenor ötlete volt. - hadartam el egy levegővel, nem akartam sok idő hagyni a két zavaró tényezőnek.

  Nem volt mitől félnem, ugyanis ők éppen engem néztek döbbentem. Gondolom a hadarásom volt rájuk ilyen hatással, hiszen ha valaki gyorsan beszél egy idegen nyelven, akkor csak bámulsz, hogy mégis mit akarhat az illető.

 - Szerinted rólunk beszéltek? - kérdezte Ragon.

 - Szerintem éppen magyarázkodott. - mondat Erisz - Ugyanígy hadarok, mikor éppen egy balhéból kell magamat kimagyaráznom.

 - Mit mondanak? - kérdezte Ikirav.

  A főzetes polc felé pillantottam. Megláttam azt, amire szükségem van. Erisz-t elkezdtem a polc felé irányítani, bár a társának ez nem nagyon tetszett, de még nem fűzött hozzá semmit se.

 - Mi a terved Legort? - nézett rám Krunvon.

 - Könnyebb ha értjük, mit beszél a másik. - feleltem.

 - Nincs erre szükség - mondta Krunvon - Valami olyasmit akarnak, amit itt nyilván nem találtak meg, pedig majdnem minden főzet itt van. Egyedül az az ellenszer hiányzik, ami a te szobádban van.

  Valami gyorsan megmozdult a padlón, mire egy nagy ugrással Erisz mellett érkeztem földre. Namner kelt fel, de a szeme zavaros volt és még morgott is. Olyanná változott mint Lawer. Szóval ezért keresték annyira azt az ellenszert. Persze, mint általában ő is engem nézett ki célpontnak. Na most már tényleg szükséges lesz az, hogy értsük egymást, de annyi időm nincs, hogy elérjem a főzetet és még mutogassak is hozzá. Még nem tért teljes magához Namner így van pár percem.

 - Figyelj rám Erisz - suttogtam, hogy más ne hallja és még meg is értsen engem - a polcon a barnás színű folyadék, az első sorban balról a második segít megértetni titeket a többiekkel. Ne szólj egy szót se arról, hogy tudok veletek beszélni. Csak egy kortyot igyál belőle, mert nagy adagban hashajtó hatású. Siess mert a barátod, mindjárt nekem ugrik.

  Döbbenten nézett rám a lány, de megértette, hogy mit szeretnék. Egy aprót biccentett és elkezdett a polc felé araszolgatni, mire Namner rászegezte a tekintetét.

 - Rám figyelj, te rókaképű! - kiabáltam rá és közben a másik irányba haladtam, mint Erisz.

  Namner így változtatott a célpontján és felém kezdett közeledni. Még lassú volt, de amint lehetősége nyílik rá gyorsan fog támadni. Megálltam a tőrömet a kezemben tartottam és vártam. Namner is megállt, de ő másért. Elkezdett hátrálni, de nem lepődtem meg. A tőrt erősebben markoltam, az egyik lábammal pedig megtámasztottam magamat. Namner hirtelen elkezdett futni, aztán ugrott, mint egy vadállat, aki leteríti a prédáját. A támasztó lábammal ellöktem magamat és egy bukfenccel már ki is kerültem a támadást. Azonnal az ellenfelem felé fordultam, de nem támadtam, helyette jobbra kezdtem haladni. Remélem Erisz ivott már abból a főzetből.

 - Ha megoldható lenne engedjétek el Krunvon-t és Ikirav-ot. - szólaltam meg - Az ellenszer pedig a szobámban van. Mellesleg valaki segíthetne leteríteni, hiszen az ellenszer csak úgy hat, ha megissza.

  Hirtelen kezdett el mindenki mozogni, mire Namner csak összevissza kapkodta a fejét. Csak a mozgást érzékeli? Nem volt időm eltöprengeni ezen, mert elkezdett sétálni a többiek felé, ami nem túl szerencsés. 

 - Hé te gyáva, rám figyelj! - szólítottam meg.

  Erre persze újra felém fordult.

 - Gyere szépen felém. - hívogattam.

  Nem mozdult csak nézett engem. Sokat pislogott és a tekintete megint értelmet sugárzott. Talán visszanyerte maga felett az uralmat. Ekkor megrázta a fejét és újra csak a vadság mutatkozott rajta, most viszont az övére aggatott kardjáért nyúlt. Gyorsan előkaptam a tőrömet, mert alig hagyott időt számomra a védekezéshez. Megint ugyanaz történik, mint először. Próbálom elérni, hogy ne aprítson fel. Viszont most ketten fárasztjuk Namner-t. Krunvon és Erisz éppen az ellenszer kapcsán vitatkoztak, vagyis erre következtek, mondjuk a beszélgetésükbe csak pár másodpercre sikerült belehallgatnom és akkor is jobban lekötötte a figyelmemet az, hogy valaki el akarja távolítani a fejemet a nyakamtól. Ikirav nincs itt, gondolom Derenor-nak vagy valaki másnak szól, hogy történt itt egy kisebb baleset.

 - Mi folyik itt?! - törte be szinte az ajtót Boren.

  Namner a zaj hatására megfordult és neki rontott volna Boren-nek, de kihasználva a másodpercnyi hezitálását, Ragon-nal letepertük így most csak rángatózott a földön.

 - Valaki szolgálna valamilyen magyarázattal? - kérdezte megint Boren.

 - Ha nem vetted volna észre, éppen van sürgetőbb problémám annál, hogy elkezdjek neked magyarázkodni. - feleltem - Itt van az ellenszer? - kérdeztem.

 - Igen, itt van! - felelte Erisz és mellénk jött, de nem adta oda.

 - Mégis hogy tervezted beadni neki? - kérdezte Ragon.

 - Ha nem lenne magánál sokkal könnyebb lenne a dolgom... - jegyeztem meg - Azonban így is meg lehet oldani. - tettem hozzá - Bár nagy eséllyel elalszik vagy legyengül tőle.

 - Mi a terved hegyes fülű? - kérdezte Ragon.

  Namner egyre jobban ficánkolt, amit megértettem.

 - Ha úgy gondolkodik mint az állatok, akkor táplálkozást előnyben részesíti. Akkor elég ha érzi a vér szagát, akkor valami hasonló kinézetű folyadékot magától is meginná.

 - Hogyan érezzen vérszagot? Valakit meg kell sebesíteni? - kérdezte Krunvon, aki nem lelkesedett az ötletért.

 - Már nem kell. - feleltem.

  Értetlenkedve néztek rám. Az egyik kezemmel elengedtem Namner-t, addig amíg feltűrtem az ingemet a jobb karomon. Egy hosszú, de nem mély vágás futott végig az alkaromon. Még mielőtt bárki is kérdezhetett volna megszólaltam.

 - Egyszer nem figyeltem eléggé a harcra és akkor szereztem.

 - Ha ez a része rendben is van, akkor az ellenszerrel mi lesz? Ez egy barnás-zöldes folyadék, kétlem hogy vérnek hinné. - emelte fel Erisz az üvegcsét.

 - Ha már úgy is megvágtad magad... - kezdte Ragon.

 - Minden hozzávaló pontosan ki van mérve egy plusz adalék felborítaná az egyensúlyát és lehet, hogy méregként fog hatni. - vágtam közbe.

  Közben gondolkodtam, hogy mégis mit lehetne kezdeni a főzettel, ha varázslatot használnék, akkor több esélyünk lenne, de nem akarom lebuktatni magamat.

 - Ha elaltatjuk, akkor könnyebb lenne kezelni. - mondta Krunvon.

  A két ember csak kérdőn nézett Krunvon-ra.

 - Elmúlt a főzet hatása, nem értenek minket. - jegyeztem meg - Nincs több véletlenül?

 - A lány keveset ivott, de a fiú az egészet egyszerre húzta le, mondván neki az egy korty volt. - csóválta a fejét Krunvon.

 - Akkor nem sokára hozzá lesz szegezve a mosdóhoz.

 - Hozom az altatót, addig tartsátok lent.

  Erisz és Ragon kérdőn nézett rám, mire csak erősebben tartottam Namner-t. Az ajtóban újra feltűnt Boren, de most mellette volt Derenor és Nübtel is. Nem is vettem észre mikor ment el.

 - Mi folyik itt? - kérdezte Derenor közben Krunvon és köztem ugrált a tekintete.

 - Ő többet tud mesélni az egészről. - hárította rám a magyarázkodást Krunvon.

 - Az elejéről kezdjem? - kérdeztem.

 - Ne is a végéről. - felelte gúnyosan Nübtel.

 - Mikor készen lettem az ellenszerrel kijöttem, hogy szóljak neked, de ezek hárman már itt voltak. Krunvon-t és Ikirav-ot már elkapták, engem akkor ártalmatlanítottak, mikor kijöttem a szobámból. Elég hamar kiderült, hogy nem beszéljük egymás nyelvét. Valamit kerestek, talán az ellenszert, de nem találták meg. Ekkor a katona, akinek már beadtam az ellenanyagot ébredezett és véletlenül összetört valamit a szobában, így a legnagyobb - böktem Ragon felé - elment, hogy utána nézzen a különös zajnak. Amíg ő távol volt, leszedtem magamról a kötelet és a lányt és a másik fiút megpróbáltam kiütni. A fiút egy ütéssel a padlóra küldtem és elájult, a lány viszont észrevett, de gyorsabb voltam. Ragon addig visszért és a katonát lökdöste maga előtt, aki nem volt teljesen magánál így patt helyzet alakult ki. Az zavarta meg a helyzetet, hogy ő - böktem most Namner felé - megvadult. Utána együtt kellett dolgoznunk, ha túl akartuk élni. A lánynak valahogyan sikerült elmutogatnom melyik az a szer, ami megkönnyíti a kommunikációt. Utána eltereltem a fertőzöttnek a figyelmét, amíg a lány és a társa meg nem itta a főzetet, utána azon voltunk, hogy sikerüljön kifárasztanunk őt. A többi már kitalálhatjátok.

 - A főzet hatása elmúlt, már nem értenek minket, igaz? - kérdezte Derenor szinte azonnal.

 - Már nem értenek minket. - ráztam a fejemet.

  Erisz csak összevissza kapkodta a fejét, nem érti miről beszélgetünk.

 - Itt az altató. - jött elénk Krunvon.

 - Csak ne jöjjenek rá, mit tervezünk. - motyogtam.

*Anna szemszöge*

  Alkonyodott. A táborban jártam körbe, hogy minél több embert meggyőzzek arról, hogy el kell menekülnünk. Mikor éppen a szakácsnőhöz tartottam, hogy vele is újra beszéljek, olyan érzés lett úrrá rajtam, mintha újra fogoly lennék. Megálltam, hogy jobban megértsem mi is történik. Aztán elég hamar rájöttem, hogy csak Legort érzelmei újra kihatottak rám. Majd máskor kérdezem meg tőle, hogy mi van vele. Elértem a szakácsnőt, éppen a vacsorát készítette.

 - Jó estét! Beszélhetnénk? - kérdeztem.

 - Persze. - mondja, de nem hagyja abba a főzést.

 - Arról szeretnék beszélni Önnel, hogy még ma este el akarjuk én és egy kisebb csoport hagyni a várost és a hegyek menedékébe húzódnánk. Velünk tart?

 - Miért mentek el? Itt nem eléggé biztonságos? - kérdezte.
 - Az erdőben megtanultam az ösztöneimben bízni. Szerintem jobban járnánk ha most minél messzebb elkerülnénk az erdőt, és nem jó jel az, ha én mondom ezt. Ugyanis az erdőben nevelkedtem mégis elmennék amilyen messzire csak lehet.

 - Nem fogok egy megérzés miatt a két fiammal egy ilyen veszélyes útra vállalkozni.

 - Megértem a döntését. - válaszoltam - De maga vadászott már valaha?

 - Nem, miért kérded?

 - Egy vadász követi a vadat. Miután végre megpillantja vár és figyel, miközben előveszi a fegyverét. Aztán egy óvatlan pillanatban lecsap. Nem ad esélyt az állatnak a menekülésre. Félek, hogy most mi vagyunk a prédák, és a fenevadak a vadászok.

  A nő elgondolkodott. Majd a gyermekeire nézett.

 - Tudom, hogy veszélyes az út - folytattam - de jobban járnának, ha velem tartanának. A város falai nem védenek meg minket többé, hiába is olyan hívogató a védelmük, de egy nagyobb támadás esetén nem a falak számítanak, hanem az emberek, ha a többi katona is olyan, mint amilyen azok a katonák voltak reggel, akkor rájuk bízná a gyerekei életét?

 - Mikor indultok?

 - Vacsora után rögtön.

 - Veletek tartunk, de jegyezd meg, te tartozol azokért felelősséggel, akik rád bízták az életüket.

 - Tudom. - feleltem és tovább mentem.

  Mikor végig jártam a tábor felét, újra a szakácsnő sátránál kötöttem ki. Pár perc múlva vacsora az illatok alapján. Még nem sötétedett be teljesen. Ha majd teljesen lemegy a nap nehezebb lesz a tájékozódás, de megoldom és sajnos már nincs időnk arra, hogy megvárjuk a reggelt. Ylkarn is hamar előkerült, az arcáról megint nem tudtam semmit se leolvasni.

 - Valami baj van? - kérdeztem.

 - Kevesen jönnek velünk. - mondta.

 - Teljesen megértem őket. Mégis kik azok az őrültek, akik képesek este útra kelni, úgy hogy kint fenevadak ólálkodnak?

 - Rajtunk kívül? - nézett rám - Nem sokan. Van valami terved, vagy csak az ösztöneidre hallgatsz?

 - Amíg kérdezősködtem kitaláltam valamit. Igaz, hogy este fogunk elindulni, de nem vihetünk magunkkal fáklyákat.

  Ylkarn kérdőn nézett rám.

 - Az emberek nem fognak semmit se látni, azonban a fenevadak sem, és ők így inkább a városfényeire fognak fókuszálni, addig mi eltűnhetünk az árnyékban. Nem akarok sokat haladni, csak tíz-húsz kilométert az éjszaka folyamán több megállóval. Főleg reggel kell sok utat megtennünk, így azt mondtam mindenkinek, hogy csak annyi dolgot hozzanak magukkal, amit elbírnak. Élelmet fogunk vinni, de csak egy napra elegendőt, azonban vízből jobban fel kell pakolnunk. Elkezdtem szervezni a pakolást. Két lovat és egy szekeret is sikerült kerítenem. Úgy fogunk haladni, hogy a cuccokat a szekérre tesszük az élelem és a víz mellé, de úgy hogy még emberek is felférjenek rá. A konvojt én fogom irányítani, te pedig hátul leszel, ha bármi baj történne, te tudsz a leggyorsabban értesíteni.

 - Rendben. Akkor kezdjük el a pakolást. Remélem nem vagy éhes, mert ezzel el fog telni az egész vacsora idő.

 - Az embereket fontosabbnak tartom a gyomromnál.

  A szekér a kapu és a tábor között volt. Két férfi vízzel teli hordókat pakolt rájuk. Tény, hogy csak négy közepes méretű hordót tudtunk csak szerezni. Az élelmet én hoztam még a szakácsnőtől. A lovakat a szekér elé fogtuk és megetettem őket. Amíg a lovakat készítettem fel az útra Ylkarn rendezgette a szekeret, hogy minél több ember férhessen el rajta. Akik velünk tartottak már elkezdtek jönni a holmijaikkal, így folyamatosan egyre több dolognak kellett elférni ezen a szekéren, de Ylkarn remekül végezte a dolgát. Utoljára a szakácsnő jött a két gyermekével. Az idősek és a nagyon fiatalok kaptak helyet a szekéren. A többiek a szekér mellett vagy mögött mentek és én vezettem a lovakat. Elindultunk a kapun az őrök végig néztek rajtunk, de nem szóltak egy szót sem. A déli kapun távoztunk és onnan nyugat felé vettük az irányt. Mögöttünk terült el az erdő.

  Az első óra eseménytelenül telt el. Alig távolodtunk el a várostól. A város falán elkezdték meggyújtani a fáklyákat.

 - Hoztunk magunkkal fáklyát? - kérdezte egy férfi.

 - Nem. Nem akarok fenevad vacsora lenni. - feleltem.

  Több kérdés nem hangzott el. Az utat csendben folytattuk tovább. Persze a kijelentésem után voltak aki összesúgtak, de nem foglalkoztam velük, csak az útra figyeltem, hogy ne érjen semmi se váratlanul.

  Két és fél órája vagyunk úton, az ég már teljesen besötétedett. A városból már csak a falak körvonalait láttuk. Messze vagyunk tőle ahhoz, hogy bárki is észrevegyen onnan minket.

 - Megállunk pár percre. Ha lehet ne egyenek, inkább igyanak. Az élelemmel spórolnunk kell, ha holnap is szeretnének valamit reggelizni. Van tíz szabad percük, de utána indulunk, aki nem lesz itt nem fogjuk megvárni, és aki meggondolta magát az még visszafordulhat.

  Csak egy férfi fogta a csomagját és indult el visszafelé, pont az aki megkérdezte, hogy hoztunk-e fáklyát.

 - Igaz mennyire kivehető a város körvonala? - kérdeztem mindenkitől.

  Senki nem válaszolt, csak a városra emelték a tekintetüket.

 - Ezért nem hoztam fáklyát. Mert akkor ugyanígy ki lennénk világítva mint ők és könnyebb célpontot nyújtanánk.

  Lehet, hogy nem figyeltek rám, de úgy éreztem, hogy ezt el kell mondanom. Pár perc múlva felálltam a földről és emelt hangon megszólaltam:

 - Indulunk!

  Mindenki feltápászkodott és visszatettük a cuccokat a szekérre. Egyszer csak kürt hangja szólalt fel a városból. A riadó kürt volt az. Mindenki visszafordult.

 - Tovább kell mennünk, mert még a végén kiszagolnak minket a vadállatok. - mondtam és elindultam.

  Mindenki követett, Ylkarn a végén terelte a tömeget. Most már végképp nem állhatunk meg. Ha megállunk az a végünket is jelentheti. Ütemesen lépkedtem a lovak mellett. Csak az utat figyeltem és próbáltam kizárni a város felől érkező hangokat. Fájt a szívem azért, mert nem menthettem meg több embert. Szóltam nekik és nem hittek nekem. Éreztem, hogy valami a kezemre csöppen. Nem vettem róla tudomást. Aztán meg egy csepp, és még egy. Elkezdett csepegni az eső. Remek, ilyenkor az idő is tudja, hogy cefetül érzem magam. Az élelem nem fog megázni, arról gondoskodtunk, de az emberek könnyedén megfázhatnak ebben a hidegben. Megállítottam a szekeret és az emberekre néztem, akiknek a tekintetében megrökönyödés ült.

 - Feszítsünk a szekér felé egy ponyvát, és ha lehet a ponyva nyúljon tovább a szekéren, hogy akik mellette mennek, azokat is védje valamennyire.

  Remélem nem lesz nagyobb zivatar, mert akkor majd meg kell állnunk. Tíz perc alatt kifeszítettük a ponyvát és indultunk tovább. Még mindig csak csepegett. A talaj még járható volt, de remélem nem tart sokáig az eső. Azonban így a szagunk sokkal kivehetetlenebb lesz. A látótávolság a felére csökkent, mert az eső meleg volt, viszont a levegő hideg, így szinte azonnal köddé vált az a pár csepp eső. Az emberek semmit se láthattak, de nekem is nagyon küzdenem kellett, hogy ki tudjam venni a helyes irányt. A szél is elkezdett fújni, de még nem erősen. Szerencsénkre a város felől fújt a szél, így a szagunkat nem érezhetik a fenevadak. Viszont a szél eloszlatta a ködöt is. Most már tényleg menedéket kéne keresnünk, mert a szél nagyon sötét felhőket hoz magával és akkor már én is vajmi keveset fogok látni. A távolban házak körvonalai rajzolódtak ki. Talán egy falu lehet. Talán fél óra alatt elérjük. Azonban a kezemet a kardom markolatára csúsztattam. Ha vannak itt emberek, akkor nincs semmi baj, azonban félek, hogy itt már csak romokat fogunk találni. A szél egyre erősödött és a az eső is jobban esett, mintha kis éles fémdarabkák ütköznének a bőrömnek. Nem törődtem vele, egyre csak hajtottam a lovakat és így az embereket is. El kell érnünk a falut. 

  Majdnem egy óra volt az út. Mikor beértünk a falu főútjára rájöttünk, hogy miért nincs sehol sem világítás. Oszló holttestek feküdtek mindenhol. Az emberek akik a szekér mellett jöttek elképedtek és ijedten néztek körbe. Félek, hogy lesz itt egy fenevad. Az első ház nagyon kicsi volt és bármelyik pillanatban összedőlhet hatása volt. A szekeret megállítottam.

 - Pár perc és visszajövök, csak körül nézek. - mondtam az embereknek. 

  Ők csak bólogattak válaszul. Gyorsan végig osontam az utcán minden sötét sikátorba belestem, hogy ne hogy ott bújjon meg valahol az árnyak között. Elértem a falu másik végébe. Nincs már itt egy fenevad sem, viszont találtam egy házat, mely elég nagy ahhoz, hogy mindannyian elférjünk benne. Visszamentem a szekérhez és elkezdtem mutatni a házat. Páran előre mentek, hogy a halottakat arrébb húzzák az útból. A ház előtt megállítottam a szekeret és beléptem az ideiglenes menedékünkben. Nem volt itt senki és semmi sem. Az ablakok zsanérjait csapkodta a szél. A házban volt egy láda. Odamentem és kinyitottam. Ruhák voltak benne és pár pergamen. A ház falain fáklyák voltak, de semelyik sem égett. Az egyiket leszedtem a falról és meggyújtottam. Csak egyet, több fény mellett nagyobb az esélye a lelepleződésnek. Az emberek elkezdtek berámolni a házba. Ylkarn és én kint őrt álltunk, hogy semmi se lepjen meg minket. Mikor végeztek a bepakolással a szekeret leszereltem a lovakról. 

 - Ylkarn te felügyelj rájuk, addig keresek ennek a két jószágnak valami alvóhelyet. - szóltam neki.

 - Rendben. - ennyi volt a tünde válasza. 

  Nem kellett sokáig keresgéltem. A háznak volt egy udvara fedett istállóval. Oda bevezettem a lovakat. Az istállóban volt széna, így adtam a lovaknak és bokszukba szórtam szalmát. Vizet pedig a kinti eső felfogó hordóból hoztam nekik. Utána a házba mentem. Az eső nagy cseppekben esett és már már mintha kis golyócskák is estek volna az égből. 

  Az emberek tüzet raktak a ház közepén és akörül melegedtek. Nem féltem a tűz miatt. Mivel villámlik megesik, hogy kigyullad egy-egy fa. Mellesleg alap esetben az állatok félnek a tűztől. 

 - Ne tegyenek rá több fát - szólaltam meg - A parázs is tud melegíteni. Mellesleg, hiába van világos, a tűz miatt az árnyékok sokkal élesebbek, így nehezebben látom meg, ha egy fenevad áll az ajtóban. 

  Az emberek csöndben maradtak, nem szólaltak meg. Az egyikük felállt, mire kíváncsian néztem rá. 

 - Köszönjük, hogy kihoztál bennünket épségben a városból. - mondta - Nem hittem volna, hogy igazad lesz a fenevadakkal kapcsolatban, de az úton az ellenkezője derült ki. 

 - Én csak az utat mutattam. - feleltem. 

 - Mi lesz ezután? Itt maradunk? - kérdezte félénken egy nő. 

  Mindenki kérdőn nézett rám. Sóhajtottam, majd elkezdtem megosztani a tervemet a többiekkel. 

 - Azt terveztem, bár ez sokatoknak nem fog tetszeni, hogy felmegyünk a folyó melletti városba. Ott szerzünk egy hajót és elmegyünk a tündékhez. De csak az tartson velem aki akar. A felső városig még biztosan nem jutottak el a fenevadak, de azt is meg fogják támadni. A tündék szerintem még kitartanak, és mellettük vagyunk a legnagyobb biztonságban, mellesleg van egy olyan információm, amivel talán csak ők tudnak kezdeni valamit. Nem zavar ha többen le akarnak válni tőlünk, senkit se kényszerítek semmire. 

 - Honnan veszed, hogy a tündék segíteni fognak nekünk? - kérdezte egy öreg bizalmatlanul. 

 - A tündék katalogizálnak mindent. Szükségük van rá vagy nem. Hasznukra válik-e vagy sem. Be kell bizonyítanunk nekik, hogy több hasznunk van, mint amekkora teher lennénk a számukra, és mellette olyan tudás van a birtokomban, ami számukra fontos. 

 - Akkor miért nem egyből a tündékhez mentünk? 

 - Fenevadakkal találkoztunk volna útközben. Ha vízen megyünk, akkor sokkal nagyobb biztonságban vagyunk. Mellette érinteni akartam a várost, hogy azok akik nem akarnak egész úton velem maradni, azok viszonylag biztonságos helyen tudjanak maradni. Még van egy napjuk ezen gondolkodni. Ugyanis amint elállt az eső tovább indulunk és a városba egy napig tart az út. Őrködök először, szerintem jobb ha lepihennek. 

  Mindenki megfogadta a tanácsomat és félórán belül mindenhonnan csak szuszogást lehetett hallani.

 - Te is aludj Ylkarn! - mondtam neki. 

 - Először tudni szeretném, hogy mi az a tudás, amivel a tündék beengednek? - nézett rám gyanakvóan. 

 - Szerintem tudom ki idézte elő ezt az egészet. - válaszoltam - Többet nem mondhatok, nem azért mert nem bíznék benned, csak a feltevésemben szeretnék biztos lenni. 

  Ylkarn csak bólintott egyet, de nem mondott egy szót sem. A holnapi napunk remélem jobb lesz.