46. fejezet - A hegységben

*Anna szemszöge*

  Semmit se tudunk Legort-ról. Azt se, hogy hol van, hogy mi van vele, esetleg történt-e valami baj. Megőrjít ez a tudatlanság és még rá se kérdezhetek, mert akkor biztosan lebukik. Csak annyit tudok, hogy nem sérült meg. Ám még ez se biztos, mert a távolság miatt akár később érzékelhetek mindent, mint normális helyzetben. Nem éreztem duplán fáradtan magamat és ez annak a jele lehet, hogy kezd meggyengülni a kapcsolat az elméink között. Majd megvitatom vele, mikor visszaér épségeben. Átfordultam a másik oldalamra és egy nagyot sóhajtottam. Nem kellett volna tegnap annyira kiborulnom, de elértem azt, hogy ne aludjon senki se velem, ami haladás és a fegyvereimet se vették el. Lucia nem mutatkozott, de gondolom észrevette, hogy megfogyatkozott a hadserege. Ha azt nem, akkor azt, ami a harc után maradt. Most is korán keltem, de nem éreztem fáradtnak magamat, mondjuk korán is feküdtem le. A szobából kisétáltam és láttam, hogy aki ügyeletben van gyógyító éppen a széken alszik. Úgy látszik, hogy a tündék nagyon szeretnek aludni. A nap éppen felkelőben volt, így egy gyors elhatározás után elindultam megkeresni a legmagasabb épületet. Biztosan szép látvány lesz a napfelkelte. Meg is találtam a megfelelő épületet, tény furcsa alakja volt, de könnyedén meg fogom tudni mászni. Ennek az aljában van a könyvtár is. A külsején kezdtem el felkapaszkodni, bár tisztában vagyok vele, hogy a közepén van egy lépcsősor. Ám most egy kis mozgásra van szükségem, olyan mozgásra mely emlékeztet a hazámra, ahol folyton így kell közlekedni.
  Éppen elértem a napfelkeltét. Gyönyörű volt idefentről a kilátás. Az égen voltak felhők, amik most rózsaszínes-narancssárgás árnyalatot vették fel, az ég pedig a nap közelében halványkék és minél távolabb néztem a naptól annál sötétebb színű lett. Leültem a tetőre és tovább csodáltam a látványt. Nem is figyeltem fel rá, hogy már egy órája ott ülök egy helyben. Az zökkentett ki, hogy hallottam, hogy valaki megkérdezte valakitől, hogy látott-e ma engem. Sóhajtottam egyet, mert rögtön a tegnap történtek jutottak eszembe. Hirtelen vesztettem el a fejemet, ami nem volt túl jó ötlet tőlem. Ám legalább Boren megértette az enyhe célzást, hogy picit vissza kellene fognia magát. Nem szóltam vissza és nem is kezdtem még lemászni. Még vártam pár percet, hogy teljesen nyugodtan menjek le, hogy egy esetleges veszekedést jobban kezeljek, mint múltkor. Óvatosan mentem le, hiszen lefele sokkal nehezebb lejutni. Inkább a két épület között másztam le, hogy ne legyek annyira feltűnő. Nem akartam, hogy bárki is megijedjen. Boren keresett engem, de nem olyan eszeveszetten, mint tegnap.
 - Miért kellek? - kérdeztem mikor mögé értem.
  Gyorsan megfordult és elővette a kardját, de nem sújtott le vele. Gyorsan felfogta, hogy csak én szólítottam meg.
 - Szereted megijeszteni az embert, igazam van? - kérdezte miközben a kardját visszacsúsztatta a hüvelyébe.
 - Csak néha mikor olyan kedvem van. De nem válaszoltál, mi történt?
 - Gyere a tanácsteremben, ott nem zargatnak majd.
  Hangosan felnyögtem az újabb lépcsőzés gondolatára. A mászás eléggé kifárasztott.
 - Mi a baj? Múltkor meg se kottyant. - mondta Boren.
 - De ma már egyszer megjártam ezt az utat. - feleltem.
 - Senkinek nem árt egy kis edzés, főleg nem neked. - jegyezte meg csípősen, de a szemeiben játékosság tüze égett.
 - Mit mondtál? - kérdeztem fenyegetően.
 - Szerintem jól hallottad. - felelte és azonnal futott, mert elkezdtem üldözni.
  Igaza volt. Meg se kottyant a lépcsőn felfutás, bár igaz nem Boren-nel kellett volna betörnöm a tanácsterem ajtaját. Nübtel és Derenor kérdőn nézett ránk és az ajtó hűlt helyére.
 - Nem Boren-nel szokás kopogni. - mondta végül Nübtel.
 - És nem ekkora erővel. - fűzte hozzá Derenor.
 - Elnézést, de nem találtam kopogtatót az ajtón, így gondoltam helyettesítem. - álltam fel Boren-ről, aki még mindig kába volt attól, hogy neki vágtam az ajtónak és ráestem - De ugye nem akkora baj, hogy nincs ajtó?
 - Tudjuk nélkülözni. - nyugtatott meg Derenor - De tényleg hívattunk, bármit is mondott Boren ez igaz.
 - Mondta, hogy valami baj van. - mentem be a terembe.
 - Kiapadt a kút. - mondta minden körítés nélkül Nübtel - A mai napot még kihúzzuk, ha spórolunk, de holnapra nem marad semmink se.
 - Biztos köze van ehhez Lucia-nak. Legort maholnap remélem eléri a hegységet és megtalálja az Erdőszellemet, de nem alapozhatunk mindent rá. - kezdtem - Hol van a legközelebbi ivóvíz forrás?
 - Igazad van, de a legközelebbi forráshoz is át kell vágni a fenevadakon. Tegnap egy elég nagy rést vágtál a védelmükön, ha ma is így eltudnád terelni a figyelmüket, akkor biztosan tudunk szerezni vizet. - hozta fel Nübtel az első tervet.
 - Nem hiszem, hogy beválna. - mondott ellent Derenor - Ha a varázslónő tényleg Annát akarja, akkor biztosan várni fogja ma. Ez az elterelés végződhet úgy is, hogy elkapják, megölik és akkor Legort se tud segítséget hívni, most ki kell hagynunk a terv ezen részéből.
 - Máshogyan is tudok segíteni. - szóltam közbe.
 - Igen, már tudom is hogyan. - szólt Derenor - Segítesz a víz szétosztásában és felügyeled, hogy mindenki csak annyit kapjon, amennyi a fejadagja.
 - Komolyan?! - kérdeztem hitetlenkedve.
 - Veled senki sem mer veszekedni a tegnapi után. - magyarázta Derenor.
 - Rendben, mennyi víz jut fejenként? - kérdeztem belenyugodva a munkámba.
 - Ylkarn-nal is beszéltünk erről, majd ő mindent elmond.
  Csalódottan mentem le a lépcsőn. Tudom, hogy előnyt élvez Legort küldetése, de akkor is, víz osztás? Nem éppen a modoromról vagyok híres, képes vagyok nyers lenni az emberekhez főleg akkor, ha rossz napom van. Nos remélem nem fognak elpattanni egyesével az idegeim munka közben. Remélem Legort hamar végez, ha több napig ez lesz a feladatom beleőszülök az unalomba. A könyvtárban várt Ylkarn, amint leértem már elkezdett ostromolni az adatokkal, hogy kinek mennyi víz jut, a kórháznak mennyire van szüksége és a többi. Közben leállítottam, hogy ő úgy is jobban tudja csinálja ezt a részét ő, én pedig segítek neki, ha valaki erőszakoskodni kezd. Kérdőn nézett rám, mire csak óhajtottam.
 - Nem vagyok olyan állapotban, hogy mindenkinek az egyéni nyűgjét hallgassam egész álló nap. - magyaráztam végül.
 - Rendben, akkor az az én feladatom lesz. - egyezett bele.
 - Köszönöm.

*Legort szemszöge*

  A lábam már elkezdett sajogni a folyamatos sétálástól, de nem vettem róla tudomást, hiszen nem foglalkozhattam vele. Eddig még nem kergetett meg és nem is támadt meg fenevad, aminek kifejezetten örülök. A falut már régen elhagytam, a hegyek pedig egyre közelebb vannak. Már a falunál is láttam volna őket, ha nem lett volna éjszaka. Remélem nem a hegycsúcson tért nyugovóra az Erdőszellem. A kő, amit kaptam Annától néha meg-megvillan, mintha érezné, hogy közeledek a célomhoz. Nos, akkor úgy tűnik lesz vezetőm a hegyekben.
  Tartanom kell egy pár perc pihenőt, hiszen alig ettem valamit, mióta elindultam. Nem ültem le, mert akkor félő, hogy nem fogok tudni felkelni. Elővettem a kenyeret és ettem belőle pár falatot majd ittam pár korty vizet is. Remélem már nincs sok hátra a célomig. Ha még hegyet is kell másznom, akkor az még egy napot igénybe fog venni. Sietnem kell, ha nem akarom, hogy még nagyobb bajt okozzon Lucia. Újra elkezdtem lépkedni, de a gondolataim máshol jártak. Miért kell nekem mindig ilyen helyzetbe hoznom magamat? Rajtam függ minden és nem először esik ez már meg. De nem direkt vagyok mindig én ebben a szerepben. Vagy mégis tudat alatt így intézem a dolgokat? Nem hinném. Egy életre elegem lett abból, hogy rajtam bukjon vagy álljon a terv. Most viszont így történt, ezért a legjobb tudásom szerint kell mindent csinálnom. Ha elbukok, akkor sokan veszthetik életüket. Gyorsabb tempóra váltottam, hogy mihamarabb elérjem a hegységnek a lábát. Lucia nem ostoba, biztosan őrizteti valamennyire a hegyeket, hiszen alakváltóként neki is tudnia kellene, hogy hol alszik az Erdőszellem. Csak azért nem támadta őt meg, mert még van benne annyi becsület, hogy nem támad rá egy védtelen Erdőszellemre. A szél megfordult és a hegyek felőle kezdett fújni, ami előnyömre válik, ha Lucia hagyott itt pár meglepetést az olyanok számára, akik felébreszthetik az Erdőszellemet. Már nem is látok magam előtt mást csak a hegyeket, amik valahogy közelednek, de mégse és a sárguló füvet, mely egészen a hegy aljáig el fog kísérni. Szép a látvány, csak annyi a bajom vele, hogy minél közelebbinek tűnik az a hegység, annál távolabb érzem magamat tőle. Hosszú az út és nem tudok rövidíteni rajta. Futni nem szeretnék, mert ha rám találna egy fenevad, akkor legyen erőm megküzdeni vele, vagy elbújni előle.
  Mint végszóra egy mögöttem felüvöltött. Biztosan megérezte a szagomat, hiszen pont az ő irányába fúj a szél. Azonban most eléggé korán van, nem szoktak ilyenkor támadni, de Lucia biztosan tovább tökéletesítette őket. A hegy felé futottam, hogy minél messzebb kerüljek a fenevadtól. Biztosan elkezd majd követni, de remélem nem tud hegyet mászni. Na, így sokkal gyorsabban fogom elérni a hegy lábát. A fenevad is elkezdett futni felém, de lassan követett, mintha nem lenne biztos a céljában. Akkor reggel még mindig nem annyira veszélyesek, mint este, de ennek most nem szeretnék ténylegesen utánajárni.
  A hegyaljánál láttam egy ösvényt, ami felfelé vezetett, így azt követtem. A fenevad eléggé lemaradt mögöttem, de szerintem még követ engem. Nagyon kifáradtam a folyamatos meneteléstől, amit futással szakítottam néha meg. Az ösvény eléggé rögös és néhol mállik a talaj a lábam alatt. Tehát a fenevad kevésbé tud itt követni, bár a kitartásukat ismervén biztosan megoldja valahogy ezt a problémát. Hirtelen egy nagyon meredek szakaszhoz értem, ahol már-már függőlegesen kellene mászni. A tarisznyámat a hátamra igazítottam, hogy ne zavarjon mászás közben. Elindultam felfelé a köves lejtőn. Sokszor a kezembe maradtak azok a kis kiálló sziklák melyekbe kapaszkodtam, de mindig találtam más utat így nem nagyon törődtem velük. A lábammal viszont sokkal nehezebb volt megfelelő alátámasztást találnom. A lejtőhöz lapultam, hogy csökkentsem annak a kockázatát, hogy kibillenjek az egyensúlyomból. Mekegést hallottam felülről. Odanéztem és egy pár kecske figyelt engem miközben itt mászok a falon. Láttam, hogy milyen könnyedén mozognak a sziklaperemeken, amiken én csak próbálok megállni. Ilyenkor irigylem őket, hogy nem kell félniük a lezuhanástól. Az egyikük felettem szökkent át és levert pár kavicsot, mire gyorsan lehajtottam a fejemet, hogy ne menjen egy se a szemembe. Óvatosan oldalra néztem mikor már vége lett a kavics esőnek és észrevettem egy barlang nyílást balra fent. Odáig muszáj felküzdenem magamat. A rés elég keskeny ahhoz, hogy beférjek, de egy fenevad ne tudjon odáig követni. Miközben a rés felé araszolgattam többször is megvágtam magamat az éles sziklák miatt. Az első vágásoknál még meg-megálltam, hogy ellenőrizzem minden rendben van-e, de az utolsóknál már csak morgolódtam egy sort. Mintha a hegy is azt szeretné, hogy ne másszak fel oda. Még szerencse, hogy nem szeretek másokra hallgatni.
  Nagy küzdelmek árán, de végre feljutottam a barlang szájához. A résben megálltam és visszafordultam. Kerestem szememmel a szörnyet, aki ide üldözött, de sehol sem láttam. Talán megunta a hajkurászásomat. A kristály, amit Anna adott sokkal jobban világított, mint eddig bármikor is. Gondolom ezt a barlangot választotta az Erdőszellem hálószoba gyanánt. Akkor nincs más hátra, mint előre. Remélem nincs több akadály, mely megnehezítené a tovább jutásomat. Amint ez a gondolat végig cikázott a fejemben, hirtelen egy zöldes alak jelent meg előttem, mire a tőrömért nyúltam.
 - Bárki is légy idegen, kérlek segíts nekem! Itt alszom a barlang mélyén és nem tudok felkelni. Ha idáig eljutottál menj tovább és ne hátrálj meg a próbáktól, melyet utolsó védelmi vonalamnak állítottam fel, hogy csak az arra érdemesek jussanak el hozzám.
 - Akár egy mese. - motyogtam, de a szellem nem reagált a megjegyzésemre.
 - Azonban csak akkor tudok felkelni, ha nálad van egy erdőkristály. Az enyémet a varázslónő elvette, amikor elaltatott, remélem megtaláltad és elhoztad. Siess és segíts rajtam! - ezzel a szellem eltűnt.
  Az üzenet után kellett pár másodperc, hogy felfogjam annak tartalmát. Szóval az Erdőszellem ezt üzenetként hagyta itt, hogy segítséget kérjen attól, aki erre jár. Remélem, amit Annától kaptam kő megfelel egy erdőkristálynak, mert nincs kedvem még kétszer megtenni ezt az utat egy nyavalyás kristály miatt. Elindultam a barlang belseje felé. A levegő hideg, a falai nyirkosak és sötétség van. Többet látok, mint emberként, de így is jobb lenne ha valami világítana. Használhatnám a varázserőmet, de van egy olyan érzésem, hogy tartogatnom kell az energiámat. Mivel fa nincs nálam és tüzet se tudok gyújtani, marad azaz opció, hogy a szememre és a többi érzékszervemre hagyatkozok. Remélem nem olyan hosszú a barlang. Egyre kevesebbet láttam, úgy éreztem magamat, mintha a sötétség elkezdett volna magába szippantani. Egyszer csak megtorpantam. Mindenhonnan veszélyt érzékeltem és rátett még egy lapáttal az, hogy kiesett az egyik legfontosabb érzékszervem. A barlang egyik falához lapultam, de még mindig úgy éreztem, hogy valaki vadászik rám. Hallgatóztam, de a saját légzésemen kívül nem hallottam mást. Fényre lenne szükségem, de emiatt most inkább nem használnám a varázserőmet, hiszen ha emiatt rám támadnak akkor nehéz váltani a két varázslat között, mellesleg akkor eltűnne a fényforrásom. Hirtelen eszembe jutott az a kristály, ami remélem egy erdőkristály. Miért nem eszméltem ár előbb, hogy az sokszor bocsát ki magából fényt és ez a tulajdonsága most a hasznomra is válhat. Elővettem a szütyőmből. Amint elővettem felragyogott a kezemben és beragyogta az egész helyiséget. Egy emberszerű árnyék állt előttem. Nem volt arca, csak egy körvonal egy árnyék. Volt nála pár tőr és egy kard. A bal kezét teljesen úgy tartotta, mint én. Nem lehetett az én árnyékom, hiszen a kristály fénye előröl világít meg és ez a valami is előttem van.
 - Ki vagy? - kérdeztem.
 - Te. válaszolta az én hangomon.
  Az első próba az, hogy saját magammal kell megküzdenem? Ennél eredetibbet vártam volna egy Erdőszellemtől. A barlang oldalán láttam egy kisebb kiálló sziklát, óvatosan odamentem és egy pillanatra se vettem le a szememet az előttem lévő lényről. Az is pontosan úgy mozgott, mint én, de nem jött közelebb. Szerintem csak akkor fog támadni, ha a közelébe megyek. A kiálló sziklára tettem a kristálydarabot. Továbbra is beragyogta a barlangnak ezt a részét.
 - Gondolom nem engeded, hogy tovább menjek. - mondtam az árnynak.
 - Miért engedném? - kérdezte, de már nem követte hűen a mozdulataimat.
 - Nem is tudom, nem tűnsz túl okosnak ahhoz, hogy képes legyél felfogni egy ilyen egyszerű feladatot.
 - Magadat szólod le? - kérdezte hitetlenkedve.
 - Dehogy is, te csak az árnyékom vagy. Csak külsőre hasonlítasz rám.
 - Így se fogsz tudni legyőzni. - jelentette ki határozottan - Eddig senki se tudta legyőzni a saját árnyékát, miért pont te lennél az első?
  Már magamban válaszoltam erre a kérdésre. "Leginkább azért, mert mindenki saját magát veri át a legkönnyebben." Azonnal támadtam, az árnyék pedig könnyedén kivédte a támadásomat. Nem vártam, hogy visszatámadjon. Folyamatosan támadtam, hogy ne legyen esély neki visszavágni. El kell altatnom a gyanakvását. Az egyik vágásom elől elugrott. Sikerrel jártam, azt hiszi kiismert, ami azért lehetetlen mert még én se tudom saját magamon kiismerni magamat. Nekem futott és egy csapásra koncentrálta az összes erejét. A csapást úgy védtem ki, hogy az ő pengéjét végig csúsztattam a saját kardomon. Fülsértő hangja volt a fémek súrlódásának, de egy haszna volt ennek. Nagyon közel kerültem az árnyék énemhez. Amint kellő távolságba került, a bal kezemmel a kard nyeléből kihúztam egy rejtett kést és azzal leszúrtam az árnyat. A szúrástól az árny hátratántorodott, de nem esett el. Pár perc múlva már nem is látszott a sérülése. Tehát nem ez a gyenge pontja.
 - Ügyes. - motyogta az árnyék és újból rám vetette magát.
  Most inkább a védekezésre fókuszáltam és közben gondolkodtam a következő lehetséges gyenge pontján. Nem figyeltem oda teljesen és annak az lett az eredménye, hogy a falhoz vágott az árny. Nem volt időm arra, hogy a fájdalommal foglalkozzak. Azonnal arrébb kellett gurulnom, mert három tőr repült a fejem felé. Ez így nem jó. Mégis használnom kell a varázserőmet, de úgy, hogy ne tűnjön fel neki annyira. Még jó, hogy az illúzió varázslatok a specialitásom. Egy helyben maradtam és elfedtem magamat a fény elől, de az árny mégis úgy látta, hogy felálltam és megkerültem őt. A telepátiával könnyedén elhitethetek vele bármit, de most nem teljesen a telepátiámra koncentráltam, ha nem én is létrehoztam egy olyan lényt, ami magamra hasonlított. Amíg az árny az én varázslatommal harcolt mögé kerültem és egy kardcsapással levágtam az árny fejét. Az árny szertefoszlott a levegőben és nem állt össze újra. A varázslatom is eltűnt, hiszen már nem volt rá szükségem. Vissza ballagtam a kristályért és folytattam az utamat. Remélem ennél nem lesz nehezebb feladat, mire megtalálom az Erdőszellemet. Hirtelen nagyon rosszul éreztem magamat. Összegörnyedtem a barlang padlóján. Mi a fene történik? Nem esett semmi komolyabb bajom az egész párharc alatt. Anna lenne bajban? Mégis hogyan segítsek neki úgy, hogy elég nagy távolság van kettőnk között? Van egy megoldás, de akkor nem biztos, hogy tudom folytatni a mai nap az utamat. Azonban ha nem segítek, akkor soha nem folytathatom. Rendben, akkor segítek neki.

*Anna szemszöge*

  Nem volt sok dolgom, hiszen egész nap csak a víz osztást felügyeltem. Senki nem mert veszekedni a közelemben így csak annyi volt a feladatom, hogy fenyegetően álljak Ylkarn mellett. Nagyon untató egész nap ezt csinálni. A csapat, akik elmentek vízért már régen elhagyták a pajzs területét. Szívesen velük tartottam volna, de Derenor ezt megtiltotta. Hirtelen azt vettem észre, hogy a falon egyre több íjász gyülekezik és lőnek. Nagy a felfordulás. Sokan ingáznak a fal teteje és a fegyver raktár között, mert nyilakra van szükség. Én is felrohantam a falra.
 - Mi történt? - kérdeztem, de azonnal láttam a felfordulás okát.
  A tünde nem is válaszolt, hiszen felesleges volt. A vízszállító csapatot bekerítették a fenevadak. Ha nem teszünk gyorsan valamit, akkor búcsút mondhatunk a csapatnak és a víznek is. Bár igaz meg lett tiltva nekem, hogy harcba bocsátkozzak, de most éppen tojtam az egészre. A csapatnak szüksége van egy elterelésre, mellyel őket is és a vizet is megmenthetem. Kiléptem a pajzs alól. A fenevadak nem foglalkoztak velem. A kezemből tölcsért formáltam és vonyítani kezdtem, mint egy farkas. Erre mindegyik felém kapta a fejét. Nem hagytam abba folytattam és elcsalogattam őket, hogy rám figyeljenek. Bevált a terv utánam jöttek páran, a többi pedig nem mozdult. A csapat se mozdult, szerintem örültek, hogy levegőhöz jutottak.
 - Mire vártok?! Támadjatok! - hallottam, hogy sikítja a vadállatoknak egy nő.
  Azok mintha álomból ébrednének megrázták magukat és vicsorogva nekem ugrottak. Most már mindegyik velem foglalkozott és remélem a csapat visszamegy még időben a pajzson belülre. Csak futottam és nem harcoltam a vadállatok ellen, hiszen az a célom, hogy kövessenek és ne vegyenek tudomást a csapatról. Mikor láttam, hogy Boren integet, hogy jöjjek vissza a városba elkezdtem a fal felé venni az irányt, mert sajnos el kellett hagynom azt, hogy minél többen kövessenek. Elkezdtem rajta felmászni és már nem volt sok hátra, de az egyik fenevad elkapta a lábamat és visszarántott a földre. A lábam sajgott a harapástól. Mikor földet értem azonnal felpattantam és a szablyámért nyúltam, hogy megvédjem magamat. A vadállatok sarokba szorítottak. A fal volt mögöttem és nem tudtam semerre se menni. Ha elkezdek felmászni újra visszarántanak, jobbra, balra és előre pedig csak fenevadak vannak. Szerencsére kettőnél több nem fér hozzám, mert kiszorítják egymást aközben, hogy közelebb szeretnének hozzám kerülni. A karom egyre jobban fárad, már alig bírom tartani a szablyámat, nehogy még harcoljak is vele. Itt lenne a vége? Nem örülnék neki. De akkor se hagyhatom, hogy pár fenevad kikészítsen engem, mert akkor Legort küldetésének is befellegzett. Újult erő áramlott a karomba ezeknek a gondolatoknak a hatására. Győznöm kell, különben mindennek vége és Lucia fog győzni. Ha lehet még vadabbul vagdaltam a fenevadakat, akik nem akartak elfogyni. Kezdtem tele lenni sebhelyekkel. Több fenevadnak nem bírtam kivédeni a farkából kiálló tüske csapását vagy a harapását. Újra fáradtság lett úrrá rajtam, hiába mondta azt az elmém, hogy nem adhatom fel. Lihegve, csapzottan megálltam egy pillanatra és végig néztem az előttem lévő fenevadakon. Mindegyik szemében vadság és ölési vágy volt. Hirtelen megjelent előttem egy fehér fénygömb. Az összes fenevadnak a pupillája kitágult és elkezdték üldözni a gömböt, ami mintha a széllel szállt volna, mindig kikerülte őket. Nem értettem, hogy mi folyik itt, de rájöttem, hogy esélyem nyílt a szabadulásra. Felnéztem a falra, ami most sokkal magasabbnak tűnt mint eddig. Nem fogom tudni megmászni, képtelen vagyok rá ilyen állapotban.Segélykérően néztem a faltetején lévőkre, de nem értették, hogy mi bajom van. Meglepetésemre csak Boren mozdult meg és jött le nekem segíteni. Remélem amíg feljutunk, addig az a gömb távol fogja tartani a fenevadakat. Boren egyszer sem szólalt meg csak segített. Ez nagyon nem vall rá. Ha még le is jönne segíteni, akkor is be nem állna a szája.
  Tíz perc szenvedés árán végre a pajzs védelmében voltam. Mikor Boren is beért hátratántorodott, de nem esett el. Körülnézett és zavart volt a tekintete. A fehér fénygömb hirtelen előtűnt a fák közül és szertefoszlott. Nem tudtam mire vélni ezt az egészet, de van egy olyan sejtésem, hogy Legort-nak köze van hozzá. Csak azt nem értem, hogyan képes ekkora távolságban varázsolni? Majd megkérdezem tőle, de előtte biztosan le fog hordani azért, mert kockáztattam az életemet és kimentem a pajzs mögül. De nem tehettem mást. Nem álltam fel, hanem ott ültem a falon magatehetetlenül. Nem tudtam mozdulni, a sebek, a méreg és a harc elvették az összes erőmet. Mintha egy kicsit elbóbiskoltam volna, mert arra eszméltem fel, hogy valaki vagy valakik a lépcsőn segítenek le. Aztán újra elsötétült minden. Mikor újra kinyitottam a szememet már a kórházban voltam és mindenki kapkodott, valakik veszekedtek, de nem értettem, hogy min. Egyszer valaki más, közel az ágyamhoz, mondott valamit, mire a veszekedők lenyugodtak. Felültem volna, de nem volt hozzá elég erőm. Megpróbáltam még egyszer és sikerült volna, de valaki visszanyomott az ágyra, gondolom azért, hogy ne ugráljak feleslegesen. Oldalra fordítottam a fejemet, de nem sokat láttam. Minden homályos volt, alig bírtam bárminek is kivenni a körvonalát. Ezzel szemben a fényeket nagyon jól érzékeltem. Szinte már-már vakított a legkisebb fény is. A testem sajgott, de legalább nem fájt minden egyes mozdulat. A fejem lüktetett, mintha folyamatosan nagyon erősen szédülnék. Éreztem, hogy valami fel akar jönni a gyomromból. Meglepődésemre az ágyból való kihajlással nem volt sok bajom. Miután a tegnapi vagy mai élelmem a földön kötött ki, valaki szintén elkezdett beszélni, de még mindig nem értettem, hogy mit akar. Visszafeküdtem. Ne éreztem jobban magamat, sőt ha lehet még jobban szédültem. Nagyon melegem lett hirtelen és a takaró mázsás súlyként nehezedett rám. Nem tudtam tisztán gondolkodni, sőt semmi tiszta gondolat nem volt a fejemben. Minden össze-vissza kavargott bennem. Néha nagyon lenyugodtam, aztán hirtelen ideges lettem. Mindig hirtelen változott a hangulatom és semmihez se tudtam kötni. Ebben a nagy összevisszaságban sikerült elaludnom, de az sem volt valami pihentető.